portrék 11.: a jóléti dohogó

Láthattátok a Híradóban, meg az internet is tele volt képekkel: itt nálunk, meg a Pilisben a fákra fagyott ónos eső komoly természeti károkat okozott. Tízezer hektár egybefüggő erdőről van szó.

http://www.parkerdo.hu/index.php?pg=news_1_1048

Mi két éjszakát nem itthon töltöttünk, nem voltunk ennek tanúi, nem mertünk hazamenni, nehogy ott rekedjünk. Csak hallottuk, hogy nincsen közlekedés, óvoda, áram, szemétszállítás, tej a boltban, van ellenben útlezárás, letört gallyak ezrei és kidőlt fák százai.

Aki nem járt erre, annak nehéz elképzelnie, mi volt itt. Nem akarom mégsem drámai szavakkal részletezni. Felelős személyek katasztrófahelyzetnek nevezték. Veszteség, döbbenet, rendkívüli állapot, tanácstalan emberek, szolidaritás, tűzoltók, rendőrök, szerelők, kordon.

Képernyőfotó 2014-12-04 - 22.56.04Ma már sütött a nap, minek köszönhetően megindult az olvadás a tetőn, mi pedig beáztunk. Kosárba halmoztam a felgyűlt műanyagszemét egy részét, és nekiindultam a kutyával a szokásos pisire. A házunk elől hetekkel ezelőtt eltűnt a szelektív tároló, de a vegyes szemetet sem szállítják el napok óta.

Ha a kosár kiürül, hozok benne rőzsét, rönköt. Szanaszét van mindenütt, csak hát vizes. Megyek, belém hasít a világirodalom, meg a festészet, Tömörkény, Maupassant, meg Munkácsy Mihály. Meg a pesti gettóról szóló könyv, amelyet augusztusban korrektúráztam. A rászorultság, a szegénység, a válsághelyzet egyszerű igazságai: víz kell, élelmiszer kell, tüzelő kell, ruha kell, és a halottakat el kell szállítani.

Kerestem egy alkalmas szelektív kukát a szomszéd utcában. Belenéztem. Nagyon tele volt. Lenyomkodtam a palackokat egy kicsit.

Törekvésemet a kerítésen belülről észrevette egy kutyás társ, akivel mindig kedvesen köszönünk egymásnak, és aki, ha másról nem, a kutyámról felismert. A következő mondatot intézte hozzám rosszallólag:

Te (!) mit csinálsz ott az én tárolómmal?

Ezt egy húszlakásos társasház előtt.

Mondtam, nálunk nincsen szemétszállítás, keresek egy kukát.

Persze, aztán én szedegessem össze, ami kihullik…

Nem mondtam semmit, mentem tovább. Húsz méterrel később egy egyötödéig telt példányba zúdítottam a műanyagot. Mindegy is. De hogy ki marad ilyenkor rendezett budai polgár? Ki érzi át, hogy mi van? Döbbenet van, megállt az élet. Ilyenkor elemi, nulladik számú szabály, hogy odafordulunk, átérezzük. Társadalmi Maslow-piramis. A szemetes nem az övé amúgy, hanem a FKFV biztosítja a lakosságnak.

Vannak ezek a felháborodók, jaj, ezek nagyon tudnak. Villamoson szidni a rendszert, szóvá tenni, egymásnak színezni fodros gumisapkával a termálban, hogy te, Andikám, el sem hiszed, mit csinált az a nő. Hihetetlenül tudják. Megfigyelték, joguk van, felháborítónak tartják. Csóválják a fejüket. Tele vannak témával mindig. Hogy mások hogy élnek! éÉs mit mondanak! És nem volt a gyereken sapka! Elkínzott arcúak fölött ítélni keményen.

Micsoda luxus. Más meg él. Éli, tolja az életét.

Most ez nem én vagyok, mert már nincs rendkívüli állapot, meg el se vagyok kínozva, nem azért. Nincsen baj.

Csak annyira… inadekvát ez.

Ezek a mindent szóvá tevők egyébként, ezek, amikor szólhatnának igazán, amikor közügy a dohognivaló, és lehetne tenni valamit, erősen, tömegesen, jogszerűen, akkor meg kussolnak. Úgy már nem. Csak privát. Mosolyognak és nem akarnak belekeveredni. Remekül elvannak a dohogásaikkal.

18 thoughts on “portrék 11.: a jóléti dohogó

  1. Mostanában rászoktam a Nyomorszéle blogra. Az írások szíven ütnek – akikről szólnak, azok nem napokig-hetekig élnek az általad vázolt válsághelyzetben, hanem folyamatosan, télen meg pláne. De ami még jobban szíven üt – az a pár törzskommentelő, akik minden egyes írás után elmondják, hogy “ezek” maguk tehetnek róla, mert miért nem dolgoznak, meg gyűjtenek nyáron tüzelőt, meg tanulnak, meg gátolnak fogamzást, meg tudomisén. Képtelen vagyok felfogni, hogy hogyan kérgesedhet meg valakinek annyira a szíve, hogy képes ilyeneket írni, amikor arról olvasott egy perce még, hogy apró gyerekek fáznak és éheznek. Amikor Nóra napról napra, remekül, sebészi pontossággal megírja, hogy miért és mennyire a lehetetlennel határos ebből a helyzetből kikeveredni.

    • Azért azon a blogon nemcsak a fotelből kritizálnak, hanem két jószágetetés közben is. Néha persze nem jó a stílus, de vannak releváns pontok, ezt így faluból írom, ahol élnek cigányok is…

      • Valóban “vannak releváns pontok”, de a probléma azért jóval összetettebb általában, mint ahogyan “két jószágetetés közbül” látszik.
        A stílus pedig maga az ember (még ha ez közhely is).
        Nóra jól látja és ábrázolja a helyzetet, ami egyáltalán nem csak azon a környéken jellemző.
        Egyébként ő hangsúlyozottan nem a cigányokról, hanem a mély-szegénységben élőkről ír.

    • Amikor a társadalom, a szociális háló, a vezetők magukra hagynak akkor nincs mit tenni mint magadra számítani. Ez így nagyon kegyetlen, de tény.
      Aki így élt valaha, vagy a közelükben van, pontosan látja ezt.
      Az igénytelenség korábbi, mint a szegénység. Ugyanis, vagy ilyen voltál mindig, és elszegényedtél, vagy ezt tanultad az előző generációktól, a szegénység efféle törvényeit és normáit.

  2. Dumálni, ítélkezni, beszólni mindig akkor könnyű, ha nincs tétje, és elég biztosan tudjuk, hogy nem sok esélyünk lenne tevőlegesen hozzájárulni. Tehát mondjuk jólmegmondják a Bezzegen Káposztásmegyerről, mit kéne tenni a leeds-i bevándorlókkal – valószínűleg Leeds pontos földrajzi helyét se tudnák megmutatni az UK térképén.

    Amúgy ha tényleg nagy baj van, nagyon sok ember megnormálisodik. A márciusi hóban figyelgettem a Szárnyas Fejvadász akciókoordinációját, ennyi normális, cselekvő embert egy rakáson rég nem láttam.

    A kommentnek meg igaza van, vagy azok mondják keményen a frankót, mit kéne csinálni mélyszegénységben, ahol már a nagyi is távfűtésesben tolta, vagy azok, akik tulajdonképpen szűkölve rettegnek attól, milyen lenne odakerülni, mert valahol zsigerből érzik, hogy mostanában nem olyan nehéz ám odakerülni. De harsányan hirdetik, vannak a mi meg az ők, és mi sose kerülünk oda, fütyörészik a sötétben, amíg van, akit le lehet nyomni, addig én feljebb vagyok. Önfelmentek, hárítok, közömnincshozzá, mértpontén, mértpontmost. Inkább kikiáltom érdemtelennek.

    Nem tudom, mi tette ezt velünk, de a szorongó-agresszív, segítségre nyújtott kézbe is harapó frusztráltból egyre több van, és ragadós is, rémülten veszem néha észre magamon-magunkon.

    Pedig a Civilben azt mondta Csányi Vilmos, hogy az emberek koopeációs és rendszerszervező tulajdonsága genetikus, egyszerűen élni kéne vele. Csányi Vilmos okos ember, én hajlamos vagyok hinni neki.

    • Nem tudom elfogadni, hogy egymásért, magunkért kiállni, emberséget mutatni, nyitni egy problémára ennyire lesajnált dolog. Ha már nem lehet az elvárható minimum, miért nem lehet legalább menő dolog? “Miért kell ezeknek egyáltalán kimenni tüntetni?” Ilyen reakciókat olvastam slutwalk után dögivel, ilyeneket, meg ennél sokkal durvábbakat. Ott lenni egész más volt, komoly, komor téma igaz, de elöntött a lelkesedés amikor láttam, hogy milyen sok embernek fontos a téma. Nőknek, férfiaknak vegyesen. Az se fájt amit indulás előtt a fejemhez vágott az exem, a hideget sem éreztem (egy darabig). Nem leszek forradalmár, nem lehet mindenki forradalmár. (ha úgy jobban tetszik: gyáva vagyok) De beleteszem a részem abba ami az én ügyem is. (Ennyivel lettem bátrabb. Nem tűnik soknak, de nem kevés.) Nem lehet leírni sem milyen jó érzés. Ajánlom minden jóléti dohogónak.

    • Bár Csányival kapcsolatban némi ambivalencia is van bennem, ebben nagyon egyetértek vele. Kooperáció tette lehetővé nemhogy a H.sapiens(?) fennmaradását, de már a kialakulását is, és ez alakította (részben) olyanná a fajt, amilyen. Nyilván genetikailag is kódolt.

  3. nekem az ilyen pofákból azok az igazi kedvenceim, akik azon húzogatják az orrukat, hogy csöveseket kell látniuk, esetleg, horribile dictu szagolniuk a városban. akik azt a kifejezést használják, hogy “megtisztították” a belvárost, miközben embertársaikról beszélnek. most a héten hazajött egy volt kollégám, aki egy ideje németországban dolgozik, és az mondott valami ilyesmit. hogy amikor időnként hazajön a bmw-jével (a bmw-t nem mondta, csak úgy mellesleg én mondom), akkor látnia kell, hogy hú de durva az ország, mert egyre több a csöves, meg milyen kosz van. és neki erről nem az jut eszébe, hogy egyre lejjebb csúsznak az emberek, és ez milyen szomorú, hanem, érted, az, hogy neki milyen szar, mert ezt kell látnia, pedig neki joga van a tiszta belvároshoz. már alapból se a szívem csücske a pali, de úgy kedvem lett volna mondani neki még sok egyéb más mellett azt is, hogy figyelj ide, öreg, most menj ki oda, nem kell a jeges esőre, elég lesz a parkolóba, és aludj ott. csak egy napot. aztán majd beszélgetünk. nem is tudnám felsorolni, mi a legtaszítóbb az ilyen alakokban (nincs egyedül), de az egyik legjobb ilyenkor mindig az, hogy többsége ezeknek rohadtul nem valami arisztokrata budai polgár, hanem ugyanolyan pesterzsébeti suhanc meg békási panelgyerek, mint más normális emberek, akik nem éppen a legfinomabb úri környezetből jönnek, és a nem finom úri környezetüket is kéthavi fizetés választja el a fúj, büdös csövesektől körülbelül. és onnan emelkedik két kasztot (anyagilag, mert szellemileg semmiképpen, bár az utóbbi üdítően nem mindig múlik a környezeten) és a bmw-jéből fintorog a koszos városon. ez valahol még undorítóbb, mint amikor azok művelik, akiknek tényleg világéletükben kínai selyemmel törölték a seggét.

    • Biztos, hogy azert mondja? En is ahanyszor hazajottem (nem bmw-vel, hanem gyalog) egyre siralmasabbnak lattam a helyzetet, lepusztultabbnak mindent, de nem a csovesek resze az aggaszto, hanem amire a csovesseg enged kovetkeztetni, az ahogy minden le van szarva, varosok, intezmenyek (korhaz, sulik, sot ezek nem csak leszarva, de ellehetetlenitve szinte) emberek minden. (stadionok persze nem) A nyugati aluljaroja egyszeruen egy horror -mast ne mondjak, met oda erkezem be- eletveszelyes olyan mint egy atom tamadas utani patkanyfeszek. Es akkor az orszag teljesen magara hagyott telepuleseirol nem is esett szo. Amikor errol beszelek inkabb az elkeseredettseget erzek es persze zsigeri gyuloletet a politikusok irant.

    • Az embertárs szót nem értem. Ha valaki emberi fajba tartozik, mint én, miért számít egyből a társamnak? Az egy fajba tartozás ténye mit és miért követel meg?

        • Egyenlőség: gyakorlatban nem mindig fedezem fel, hogy működik az eszme. Pl. pult alól az ismerősnek jut finom ropogós kenyér, ismeretlennek nem. Sőt, néha kifejezetten elméletnek, utópiának látom az egyenlőségre való törekvést. Amiről sokat és sok helyen beszélnek, és igyekeznek törvénybe iktatni, vagy nevelés/példa révén átadni, mert máskülönben nem tudom, mi lenne.

          Nehéz egyenlőként kezelnem olyanokat, akik nem gondolkoznak így és átlépik a határaimat a saját javukra.

          Borsodból jövök, és ott a cigánysággal sok gond van. Keresztapám felhördülne, és kikérné magának, ha egyenlőnek kéne magát tekintenie egyikükkel. Tudom, hogy ez rasszizmus, és bizonyos cigányok tette miatt ítéletet alkot egy teljes etnikumról. A sorozatos pincefeltörés masszív előítéletet szült.

          A dehumanizálás pedig rettenetet képes szülni. 😦

  4. Nagyon megrendített ez az írásod és pont azért, mert nem részletezted drámai szavakkal. Az egyik Dalai Lamas film jutott az eszembe, amikor hírvivő lélekszakadva esett be hozzá, hogy jelentést tegyen a háborús veszteségekről, a kínaiak szörnytetteiről. Erre megkérte DL, hogy csak az adatokat mondja, mire az elkezdte sorolni az elesett városok nevét és halottak számát. Csak adatokat közölt. A DL belső szemével látta, szívével átérezte a szörnyűségeket.
    Én nem tudtam a katasztrófáról a hegyen. De ahogy olvastam, nekem is színes film pergett a szemem előtt.
    Sajnálom a természetet – és az embereket. (Tudom, a sajnálat nem jó semmire)
    És tudom, milyen az amikor a legelemibb dolgok kellenek: víz, étel, meleg…

  5. Volt részünk jóakaratú szomszédokban amikor egy panelllakást vásároltunk. Nem hittem,hogy vannak emberek akik ilyen utálatosak tudnak lenni. Minden lépésünket követték,irányítani akartak minket fiatal családot. Végül elmeállapota felől érdeklődtem a kedves szomszédnak.Azután kedvesen köszönt.
    Miután elköltöztünk, nagyon szeretnek ha véletlenül összetalálkozunk.

  6. Nálunk sem volt órákig áram, és egy amúgyis beteg kisgyerekkel nem akartam megvárni, míg kihűl a lakás, de mire összepakoltattam a nagyobbakkal a holmijukat a “költözéshez”, pont sikerült megszerelniük. Tökre örültem, mert a hírek alapján sokkal rosszabbra számítottam.

  7. A jóléti dohogó ma visszavágott.
    Előzmény: bámul, méreget hónapok óta, főleg ha futok, főleg ha fedetlen a vállam-lábam. Foghegyről köszön, vagy úgy se. Szánalmas kis demonstrációk.
    A múlt héten lebaszta a fiamat és eközben Dávid is elesett, ezért is lebaszta, miért van pórázon a kutyánk(!), ha nem lenne, Dávid nem esett volna el (ez logikus), a fiam tök megijedt, nem értette, majd támadóan hozzátette: üdvözlöm anyukádat! (Nem vagyunk olyanban.)
    Na, itt az anyaságom lesz a téma, meg az, hogy elvagyunk az életünkben, nem kopogtatok át aggályosan sütireceptért senkihez, úgyszólván, valamint unortodox magassarkúban biciklizem.
    Na, ma: nagyon bátor a lányod! (szúrás, hogy előrebiciklizett, mi hátul Dáviddal, lányom tök biztos, legszélén megy, nulla forgalom)
    Nagyon kérem, ne szóljon bele az életünkbe, ne tegyen ránk megjegyzéseket.
    Erre ő:
    Ossssstoba tyúk.
    Erre én: Kérem, ne tegyen ránk megjegyzéseket, nincs jogköre, hatóköre, és nem is példaképem.
    Elegáns maradtam, de nem fogom tűrni a kerítés mögüli rosszindulatú pitiánerséget.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s