morális 1.

melléknevek sorozat 6.

(lesz egy másik fajta morális is) (talán)

(meg hét főbűn utolsó kettője)

(meg együtt jobb közös olvasás, inkább, mint hogy a reszkessetek, betörők előtt túrjátok a fenyőszagú szobamelegben beszáradt orrotokat)

(és interjúk is lesznek életteli nőkkel)

Az van, hogy az emberben fel-felsejlik, de ha nem, gombotz figyelmezteti, hogy nem szabad a jólétet fitogtatni (talán: jólétben sem élni?). Nem lehet itten dúskálni, amíg mások éheznek. Nem etikus.

Ezt is írja gombotz:

Egy kicsit mindenki hipokrita úgyis, most tényleg azon megy a versengés, hogy ki jobban, ki kevésbé?

Nem szoktam moralizálni, ellenben írok néha az igazságos világról, ami mégiscsak morális alapú. Viszont morálom nem azonos a közmorállal, nem tisztelek mindent, ami az erkölcstankönyvekben vagyon, sőt, leginkább begyújtanék ama lapokkal, ezért is furcsálkodnak rajtam némelyek, ki türelmetlenségből, ki oda nem figyelve, ki képmutatás rabjaként. De ettől még vannak morális megfontolásaim, az életemben és a szövegeimben is.

Álljon itt egészen világosan, tisztán a kérdés:

ha tudjuk, hogy mások milyen nehezen élnek, akkor hogyan tehetjük meg, hogy mindenféle igényeink vannak, és rengeteg pénzt elköltünk?

Hol igazságos ez, és mit tehetnénk?

Hogy pazarlunk, nem érjük be a Zala felvágottal, sőt, finnyogunk, hogy a Csalogány 26 már nem olyan, mint régen, hogy egyesek a francia citromtorta tésztájához — ó, borzalom — meglágyítják a vajat? Hogy a delegáció fogadásán az államtitkár nem szabatosan szólította meg a nagykövetet? Hogy létezhet akkor film, szobor, e-olvasó, képregény, csipkebody, némós szilikon úszósapka, willámgyors wifi, ejtőernyőzés, dominófelállítás-rekordkísérlet, Móricz kritikai kiadás, gondolatok és kerekasztal-viták — jólét, kultúra, tárgyak –, míg mások éheznek és fáznak? Színes adventi magazin, amíg másoknak nincs vécépapírjuk? Hát nem bűnös, iszonyú sznobizmus akkor minden, ami nem a közvetlen létfenntartás, illetve a fölöslegből mások segítése?

Ez a kérdés, tisztán. Szeretnék ezen komolyan elgondolkodni, nem engedni kínálkozó lózungoknak.

A válasz is legyen egészen tiszta.

Nem azt fogom mondani, hogy mivel én úgysem oldhatom meg a rászoruló gondját, nem szentelem ilyesminek az életem, nem is kell vele foglalkoznom, nem az én dolgom, csinálja az állam vagy a civilek (valaki más), esetleg éljen mindenki, ahogy tud, én a saját családomért felelek, az is feladat bőven. (Ez a tipikus magyar álláspont.)

Nem mondom, hogy ilyen a világ, ez a fogyasztói társadalom meg a globális kapitalizmus, sajnos, igazságtalan, hogy kinek mit dob a gép, nekem ez jutott, és ez egy ilyen blog, így én nyugodtan zabálom a bélszínt, járok a Ludwigba és írok róla.

Nem mondok ilyet. Nem, a világ, a többi ember nem mindegy. Letagadhatatlan felelősségünk van irántuk, ha nekünk van miből, helyzetünkből, képzettségünkből, az anyagiakból adódóan.

Két út van, ha lecsupaszítjuk. Eladni a házat, lerúgni a Nike-t, és mezítláb követni Jézust, lepraközpontba költözni, életünket adni másokért.

Vagy élni azt, ami adatott, abban a közegben, ahová tartozunk, vagy ahová csöppentünk, és azon normák szerint dolgozni, művelődni, takarékoskodni, lenni életélvezőnek és nem különösebben etikátlannak, és esetenként segíteni.

Jól tudom én: minden etikátlan, minden kártékony. Túl sokan vagyunk, és — például — ökológiai szempontból mindenképpen terhes, amit művelünk, amikor a legjobban érezzük magunkat. Társadalmiegyenlőség-szempontból is aggályos, hogy kondibérletet veszek, meg ezüst fülbevalót, vagy a gyerekem külföldi tanulmányaira teszek félre havonta, ahelyett, hogy felkeresném a legszegényebbeket, és nekik adnám a pénzt. Eleve, miért van nekem, miért nincs neki?

Meg kell mondjam, nem borongok elidegenedett, lélektelen jelenünkön, és nem sírom vissza a múltat. Nem hiszek a hagyományban, a nagycsalád, a körmenet, a kézzel aratott búza életminőség-javító hatásában, a tisztes szegénységben. Nem hiszek abban, hogy jólét, normális termékek, jól szervezett közszolgáltatások, fejlett és okosan formált társadalmi tudat nélkül létezik emberhez méltó élet. Sírnom kell, miket meg nem etetnek a szegényebb országok lakóival, mennyire nincsen sem munkavállalói jog, sem fogyasztóvédelem, sem valódi árubőség és minőség, sem rendezett közterület, sem tágas, világos iskolaépület, tiszta vécé és a többi, és hogy mennyire vonzza a műanyag, a csillogó kivagyiság, a blöff, a “csak egyszer volna tízmillióm” pont az úgynevezett egyszerű embereket. Rezezett tetejű paloták kétes milliókból. A szűkösség öntudathiány és világtalan világlátatlanság is. Lehetőségekről való nem tudás.

Nem mondom és nem is gondolom, hogy nincs mit tenni, ez van, ezt kell szeretni. Bőven van mit tenni. Lehet például társadalmilag felelős bankot választani. Átgondolni a döntéseket, keresni az etikusabb módot, tudni lemondani is, jó példát mutatni.

Nem hiszek abban, hogy a szegénység és hasznosság együtt jár. Hogy a szükség mint olyan etikus, csak mert kevesebbe kerül. Szerintem fajlagosan többe kerül, és iszonyúan költséges hatásai vannak.

Nem igaz, hogy a drágább a hivalkodóbb. Letisztult, nem csiricsáré gyerekruhát, egyszerűen jó holmikat úgy kell felhajtanom, és nem kérek egy sor olyan tárgyból, amit lenyomnak a fogyasztók torkán, és ami alapfelszereltsége a nálam sokkal nehezebben élők háztartásának.

A minőségben hiszek, és abban, hogy tájékozódunk, nem birkulunk, hogy tudatos, aktív döntéseink vannak, és amikor valamire valóban szükségünk van, akkor a jót választjuk, és nem állunk le kicsinyesen méregetni, hogy nem lehetne-e valahogy okosba’. Persze, hogy van olcsóbb. Feketén, például. Vateráról, használati utasítás és garancia nélkül, meg silány utángyártott alkatrésszel.

Úgy látom, hogy az, amit én embernek méltó, nem örök hiánytól mozgatott létnek nevezek, rendszerszinten is — azaz: tömegeknek elérhető módon — csak többé-kevésbé, mozaikosan létezik a világban. Ahol mégis, ott vagy úgynevezett nyugati típusú jóléti társadalom van, vagy önellátó, alulról szerveződő közösségek (például Dél- és Közép-Amerika egyes helyein).

Azt szeretném ebből kihozni, hogy ahol jólét van, ott lesz pazarlás is. Ott az megy a moslékba, amiről itt főételként sem álmodunk. Ahol nincs előírva, hogyan kell élni, ott az emberek sokat fognak költeni lila hajfestékre, dizájnerruhára és bőrnadrágra való láncra. És ahol szabadság van, ott szükségképp lesz deviancia is, nagyon szomorú történetek azok, amikor a lehetőségek maguk alá temetik az embert. Mert nem kell sehogy sem élni. És ez elkeserítő és ijesztő. Sokan mondják erre, a fejlettebb társadalmak válságtüneteire, hogy ja, kérem, akkor ott sem jobb. Pedig jobb. Ezzel együtt is sokkal jobb.

Azt szeretném mondani, hogy az emberhez méltó élet egyszerre mutat az anyagi és kulturális bőség, és ezek révén az átgondolt lépések, jó gyakorlatok irányába. Az emberhez méltó élet sokba kerül, és nagy része beruházás. A kicsi kunyhó, szerető szív hazugság. Azt szeretném mondani, hogy ott nem lesz korrupt a hivatalnok, ingerült az orvos, kontraszelektált tanár, ahol magas a fizetés. Azt szeretném mondani, hogy a világot azok fogják megváltani, azoknak lesz horizontjuk és okos kérdéseik és világszabadalmaik, akik nem attól rettegnek, hogy holnap nem fognak tudni mit enni.

Innen és onnan. Amire én azt mondom, hogy minőség és döntés, hogy engem nem fognak hülyének nézni, ami az én polgári és fogyasztói öntudatom, a hitem, hogy rajtam is múlik, hogy megvezetnek-e, a késztetésem, hogy írok a szolgáltatónak és nem hagyom szó nélkül, ha dohányzik a buszsofőr, az onnan nézve bűnös, finnyáskodó, dicsekvő elitizmus. Én azt mondom, nincs kifogás, hogy az egészség meg a sport drága. Azt is mondom, hogy nem fognak szemetet eladni nekem, nem eszem vágóhídi hulladékból készült húsárut, akkor sem, ha az a magyar termék, nem érdekelnek a nagybetűs akciók, mert megmondom én, mi legyen a sonka összetétele: sertéscomb, só. A másik opció, hogy nem eszem sonkát. Nem veszek vajhelyettesítőként hidrogénezett növényi zsírt, és nem tudnak az árkülönbséggel manipulálni. Én nem akarok spórolni egy beruházáson: mosógépen vagy láncfűrészen, engem ne figyelmeztessen e-mailben az olvasó, hogy létezik olcsóbb is, mert azt akarom, hogy hosszú távú öröm legyen e tárgyak használata, ne kínlódás.

Ugyanez szellemileg is: nem olvasok lektűrt, nem szopom be a divatírókat és csodamódszereket, nem érdekel a filléres meghatottság, nem hallgatok kereskedelmi rádiót, nem tévézek, filmet moziban nézek, és megkeresem a gyerekeimnek a szép és jó tárgyakat, nívós különórákat. Igen, ez drága, de — ez is döntés — tudom úgy rendezni a fogyasztói kosaramat, hogy kijöjjön. Tudom, mi a fontos, mire nem költök, és miért nem. Van szabadságom, dönthetek, nem muszáj a kész recepteket követnem. Ezt a szabadságot nézi közönyös pénzszórásnak és rója fel nekem egy-egy odaszúrásban az olvasó. Az olvasó változtassa meg éltét, engem meg hagyjon békén.

Amellett, az ember hű a közegéhez. A létezés nem egyéni út, nem dekontextualizálható. Nagyon mást nem tehet az ember, mint hogy a közegében marad, és ott boldogul, ezt szánja a gyerekeinek is, mindig a stabilabb, kulturáltabb irányába tekintve. Tehát: ha már nem csak egyszemélyes döntés, hogyan élünk, hanem családunk van, akkor a felelősségünk azt is jelenti, hogy megpróbáljuk tartani a szintet, vagy egyenesen olyan lépéseket teszünk, amelyek által az anyagi ÉS kulturáltsági szintünk emelkedik.

Nem arra fogom megtanítani a gyereket, hogy a büféreggeliből gyömjön csak a zsebébe négy szelet kenyeret, jó lesz az napközben, és nem is arra, hogy hogyan lehet kihorgászni a konténerből az ép, visszaváltható üveget, mert szerencsére nincs szükségük erre a tudásra. Arra fogom megtanítani, hogy az emberek nem élnek egyformán. Vannak örökbe fogadott gyerekek, és van, hogy két férfi szerelmes egymásba. Meg arra, hogy mi a Varázsfuvola cselekménye, hogy nem olyan nagy baj, hogy elvesztette a fél tornacipőjét, emiatt ne sírjon, és hogy az osztrákok úgy köszönnek, hogy Grüss Gott! Nem megyek ki a közegemből, nem adom fel azt, amit a felmenőim és az individuális utam felhalmozott. És nem akarom letagadni a pénz, az anyagi biztonság szerepét. Kulturáltság és életminőség nem létezik valamelyes bőség nélkül. Ez volna az én sznobizmusom.

Még pontosabban: folyamatosan, mindannyian azon munkálkodunk, hogy az életlehetőségeink minél kevésbé tapadjanak közvetlen kényszerekhez, minél többféle létezés közül választhassunk, és ezek a “feltörekvéshez” vezető lépések fognak helyeslendőnek számítani a környezetünkben és a saját szemünkben is. Ezt jelenti a szülői felelősség is sok más mellett. És minden, ami lefele húz — lustaság, pénzszórás, lehetőségek ki nem használása, függőség –, immorálisnak számít.

Józan ember ezt aligha tagadja, legfeljebb nem így fogalmazza meg. Életminőségről és kultúráról van szó, világos és élhető otthonról, kirándulásról, a világ megismeréséről és minél jobb iskoláról, hardverről és tanulmányútról, és, igen, ezek pénzbe kerülnek, és mindez pazarlás azokhoz viszonyítva, akik nyomorognak, akiknek elemi problémájuk az élelmezés, az egészségügyi ellátás, a lakhatás.

Nem a harácsolásról, a shylock-i gyűjtögetésről, a fogyasztói társadalomról, annak leállíthatatlanul pörgő mókuskerekéről beszélek most. Nem is arról, hogy az ember természeténél fogva dologias, önző, szerezni akar, más rovására boldogul. Hanem arról, hogy mindenki úgy szeretne élni, hogy jobb legyen az életminősége, bármit is jelentsen neki ez. Hogy a puszta léten túl legyen valami, sokféle valami, mert attól ember az ember. Hogy a gyerekünk sportoljon, zenéljen, lásson világot. Hogy emberekkel ismerkedjünk, utánaolvassunk dolgoknak, belenézhessünk olyan életterületekbe, amelyeket korábban nem ismertünk.

Ezt, a jobb életet hajtjuk mindannyian, mi, helyeselt polgárok, és csak a részletmegoldásaink különböznek. E tevékenységünk közben méregetünk másokat, akik egy sarokra is kocsival mennek, meg akik a múlt héten vett e-olvasót szétbarmolva otthagyják a kémiateremben, és akik már megint síelnek, e szezonban negyedszer. Eközben vitatjuk, hogy jó-e a gyereknek, ha fogalma sincs arról, melyik busz jár az iskolája felé, vagy ha mindig mindent, később az összeköttetéssel szerzett munkát, lakást is a segge alá tolják. Eközben fog zavarni, hogy nekünk nem jut rendes nyaralásra, és hogy drágább a nagy kiszerelésű kakaópor, mint a kicsi, de ez csak a nagyon kis betűkből hámozható ki. Eközben fogjuk látni, hogy a meghatott cipősdobozon túl a banki felsővezető egyáltalán nem törődik másokkal, még annyira se, hogy ne hajítsa a járdára a csikket, és aki megszervezi a jótékonysági koncertet meg azt, hogy az Igazgyöngy Alapítvány rászorulóknak vigye el a tüzelőnek valót, az a sokkal egyszerűbb életvitelű, két lábbal a földön álló szülő lesz.

Az egy kérdés, hogy mennyiben történik ez az érdekérvényesítés mások rovására. Tudván, hogy mindenképp mások rovására, éles társadalmi különbségek közepette élünk. Például felmerült a protekciózás kérdése nemrég, amit én elítélek. Emlékszem arra is, hogy sokan, akik bőszen ingyenélőztek és cigányoztak a mamamin (kisgyerekes anyák fóruma), két komenttel lejjebb megírták, hogyan tagadták le a kocsit, lakásnégyzetmétert, vagyontárgyat, amikor az ismerős ügyintéző lakhatási támogatást, miegyebet intézett nekik.

A fenti, jólétet ellenző gyanakvásból fakad az értelmiségi-ellenesség is: egyesek ösztöndíjjal repülnek Koppenhágába, meg ötödik kerületi kutatóintézetekben dagasztják szavaikkal a semmit, míg a melós a földet túrja, meg a vasat izzítja.

És mégsem kérdőjelezhető meg a kultúra szerepe. Minden társadalomnak van, vagy ha nincs, sürgősen legyen művészete, értelmisége, civil aktivitása, és azok arra rendeltettek, hogy a közösség egészének mutassanak valamilyen utat, mindenkit tágasabbá tegyenek, a közművelődés részeivé váljanak, hogy mindenkinek jobb legyen.

És, igen,

Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők meg almafák?

Hihetsz-e? Szagos kis dorong
édes szivarja s míg mi morgunk,
õ langyos vízben ül s borong,
hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!
Ha pincéjébe szenet hordunk,
egy pakli „balkánt” is kibont!
Szivére veszi terhünk, gondunk.
Vállára venni nem bolond…

Miért nem veszi a vállára? Mit jelentene ez? Hogy egyszobásba költözik? Hogy nem ül bele a kádba? A proletár versbeszélő számonkérése jogos-e?

Érthető, de nem jogos. Az emberek nem dekontextualizálhatók. A rendszer megváltoztatható, de amíg a rendszer ilyen, addig csak onnan nézve van értelme a kérdésnek. Nem végezhető el a matematikai művelet, hogy a polgár keres évi háromezer pengőt, a proletár meg hatszázat, adjuk össze, és osszuk el.

Ezt is gombotz idézi:

Teszem azt eddig arra tanítottak, hogy “szeresd felebarátodat”, és ha szerettem, mi következett ebből? Hogy széthasítottam köntösömet, és megosztottam a felebarátommal, így aztán mind a ketten félmeztelenül maradtunk. Mint a közmondás tartja: “Aki két nyulat hajt, egyet sem fog.” Ma viszont a tudomány azt hirdeti: szeresd mindenekelőtt önmagadat, mivel a világon mindennek alapja a magánérdek, ha magadat szereted, dolgaidat is úgy intézed, ahogyan kell, és köntösöd ép marad. A gazdaságtudomány pedig még hozzáteszi, hogy mennél több a jól intézett magánügy, az ép köntös a közösségben, annál szilárdabb a társadalom alapja, és annál jobban fejlődhet benne a közügy. Egyszóval: ha kizárólag és csupáncsak magamnak szerzek, azzal szerzem a legtöbbet mindenki számára, elérem, hogy felebarátomnak is valamivel több jusson egy rongyos köntösnél, és azt ne egyes magánszemélyek nagylelkűségének köszönhesse, hanem a közös jólétnek…

12 thoughts on “morális 1.

  1. “És mégsem kérdőjelezhető meg a kultúra szerepe. Minden társadalomnak van, vagy ha nincs, sürgősen legyen művészete, értelmisége, civil aktivitása, és azok arra rendeltettek, hogy a közösség egészének mutassanak valamilyen utat, mindenkit tágasabbá tegyenek, a közművelődés részeivé váljanak, hogy mindenkinek jobb legyen.”

    Ez nagyon-nagyon fontos, és nagyon igaz, amit írsz.
    A szellemi tőke mérhetetlenül fontos.
    Mélyen hiszek ebben, nem is kell, hogy bárki egyetértsen velem, mert tudom, hogy igazam van.

  2. Ó, én csóróként sem vagyok morális. Nem vagyok az, amikor megveszem a drágább felvágottat (“az óccsóbbul kijött vóna duplaannyi is”), nem amikor sütizni megyek pénzesnapon, meg veszek magamnak parfümöt, egy pakli drága cigarettát, akármit, ami nem a legnyersebb, legalapabb létezéshez kell. Nem vagyok az, amikor nem adom be a gyereket a nagyon drága, ám értelmetlen különórára csak azért, mert a barátnő oda jár.

    Nem vagyok elég morális, amikor olvasok vagy tanulok, vagy próbálok találni értelmes, itthonról végezhető munkát (nem, nincs, mind átverés), mert mennék inkább napszámba. Nem vagyok elég morális, ha napszámba megyek, mert abból a pénzből nem mennek a gyerekek egyetemre.

    Nehéz ez, nem magamra venni a témába vágó blogbejegyzéseket (ez a héten a harmadik, most megtalál a téma, láthatóan ki kell bontanom magamban valamiért), nem irigyelni a drága holmikat (nem, már nem, ebből nem maradt bennem semmi, mióta megtanultam, hogy a jó holmik nem feltétlenül jelentik a “minden 100% az életemben” állapotot, amire valójában vágyok), tudni értelmesen reflektálni a világra, miközben a mindennapos kaja a harc.
    Félresöpörni, nem öndefiníciómnak tekinteni a szegénységet, nem szégyenkezni miatta (hát, ez állati nehéz, mintha valami pecsét lenne az anyagi állapot, a szánakozástól felfordul a gyomrom, illetve még nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, amikor kiderül, hogy nekem erre most nem telik), nem lehazudni és cifra kitérőkkel elsumákolni, ha nincs. Ezt jól megtanították gyerekkorom óta, és még meg is éri, egyszerűen a más megítélés más elbírálással jár.
    Egy percig sem gondolom egyébként, hogy a gazdag “vegye a vállára” az én szegénységemet, hogy attól nekem jobb lesz, ha más szájában megkeseredik a füstölt lazac meg a többi előny, amivel nem bírok.
    Ha nekem lesz, vagy lenne most, megvenném a drágát, nem hazudnám le, ami van, és nem kérdőjelezném meg, hogy jár-e. A szegénység állati drága sport különben, drágább az uzsorakölcsön, mint az edzőterem-bérlet, bár ha nem fizetem vissza, a futással még mindig próbálkozhatok 😀

  3. “Meg kell mondjam, nem borongok elidegenedett, lélektelen jelenünkön, és nem sírom vissza a múltat. Nem hiszek a hagyományban, a nagycsalád, a körmenet, a kézzel aratott búza életminőség-javító hatásában, a tisztes szegénységben. ”

    Ismerek olyat, aki ezen elvek mentén él. És olyat is, akinek erre az életmódra ráment az öröknek és spirituálisnak tudott házassága.

  4. Ezt, amiről írsz, én etióp érvnek hívom. Az etióp érv használata nálam automatikusan azt jelenti, hogy a használójának fogalma nincs a polgári értékekről. Hogy sajnálja tőlem a munkával megkeresett pénzemet, és csak abból, nem a sajátjából számolja, hogy hány lélegeztetőgépet lehetne venni rákos kisgyerekeknek. Miközben lehet, hogy a hiány nem is lélegeztetőgépben mérendő.

    “Az egy kérdés, hogy mennyiben történik ez az érdekérvényesítés mások rovására.”

    És érdekes, hogy ezek az emberek mindig a végösszegnél számolgatják az egyenlőtlenséget, ott akarnak balról jobbra tenni a társadalmi igazságtalanságok elkerülése érdekében, nem a részeredményeknél. Tudniillik ott kezdődik hogy esetleg megvédem ha igazságtalanság éri a másikat (amiből kifolyólag egzisztenciálisan veszélybe kerülhetne), és nem már amikor ördögi körbe kerül az illető sajnálkozom és vállamat vonogatom, hogy “ilyen az élet”, a másik a rossz oldalon kötött ki, jajj szegény, és persze én soha nem vagyok hibás abban persze, hogy pont ilyen a sorsa, amilyen.

    Tenni akarsz a szegényekért? Tegyél inkább ellenük. Élj úgy, hogy mások ne szegényedjenek el méltatlan és igazságtalan körülmények között. Szóval mintha – ha már ez a cím – morálisan nem működne a hétköznapi preventív gondolkodás és egymás iránti felelősségvállalás. És itt ez alatt nem nagykönyvben megírt kötelező köröket értek, hanem ami fejben dől el és szívből jön.

    • De jól írod!
      Az egész komment jó, “Tudniillik ott kezdődik hogy esetleg megvédem ha igazságtalanság éri a másikat (amiből kifolyólag egzisztenciálisan veszélybe kerülhetne), és nem már amikor ördögi körbe kerül az illető sajnálkozom és vállamat vonogatom, hogy “ilyen az élet”, a másik a rossz oldalon kötött ki, jajj szegény, és persze én soha nem vagyok hibás abban persze, hogy pont ilyen a sorsa, amilyen.” de ez a legjobb mondata.
      És milyen jó lenne, ha nem lenne a hétköznapi beszélgetések része a szegénység-bántás!

      Engem az nem zavart sose, hogy kinek mije van, az van neki, ami neki fontos.
      Az már zavar, ha megkérdezik, hogy minek nekem ez, vagy az, vagy a legjobb, hogy “Minek az, el kéne adnod!”, “Vaterázd el!”, nem vaterázom!
      Ez zavar, más dolgai soha.

      • “És milyen jó lenne, ha nem lenne a hétköznapi beszélgetések része a szegénység-bántás!”

        ..és milyen jó lenne, ha nem lenne a hétköznapi beszélgetések része a “gazdagság”-bántás.
        Mert bizony lassan már ott értank, hogy érezze rosszul magát, aki megteheti, és nyilván összelopta a rávalót, mi más lenne a magyarázat arra, hogy “urizál”?!

        • Hát igen, ez a másik oldal.
          “Urizál”, jaj, ez milyen pontos, és milyen szörnyű szó, nekem is mondták már, rosszul is esett nagyon.
          Meg sok mindent, hogy “sznob picsa” meg “libsi kölyök” és társai.
          K..va rosszul érint, be kell valljam, napokig tudok rágódni rajta.
          Nem könnyű kérdés, sok mindent felkavar bennem a poszt.
          A szegénységen gondolkodtam még, hogy kik szólják meg, aki intelligens, az szerintem nem.
          Kerülöm azt, aki megszólja, úgy általában a “megszólósokat”, nem szeretem ezt, se így, se úgy.

  5. Szerintem ez a jólét, bőség, amire mindenki vágyik nem bűn, csak ebbe döglik bele a világ. Lassan, fájdalmasan. Semmi köze ennek a moralitáshoz, csak az ökológiai lábnyomhoz és az erőforrások egyenlőtlen elosztásához. Mindenki szeretne így élni, jó minőségű ételt enni, jó ruhába járni (kelni), utazni, kulturálódni, stb. Hétmilliárd ember számára ezt nem tudja megadni a bolygónk, pláne nem a jelenlegi technikai szinten. A mi jólétünknek az árát a nyomorgó milliárdok fizetik meg… Sokszor gondolkodom azon, hogy másokhoz képest gazdag nyugatiként mit tehetnék. Jobb lesz vajon a világ másik végén élő kínai munkásnak, ha én nem veszek sportcipőt? Esőkabátot? Adakozhatok jótékony célra, figyelhetek arra, hogy ne vegyek olyan terméket, amit gyermekmunkások állítottak elő borzalmas körülmények között, vehetek energiatakarékos világtótestet, leönthetem a vécét a felmosóvízzel és öntözhetem a növényeimet a cicáim maradék ivóvízével – de vajon ez nem csak a lelkiismeretem megnyugtatása? Gőzöm sincs, de azért igyekszek.

    Közben azt gondolom, hogy talán a munkámmal tehetek valamit a szegénység ellen – sok hátrányos helyzetű, kistelepülésről, szegény családból jött, és/vagy roma származású gyereket tanítok. Sokan szidják és tartják fölöslegesnek az iskolát, mint ami tönkreteszi és gúzsba köti a gyereket, de úgy gondolom, hogy számukra kitörési lehetőséget jelenthet egy jó középiskola, egy jó érettségi, nyelvtudás, szakma, amivel aztán majd tovább tudnak lépni. Sok ügyes diák van az osztályomban, és már látszik, hogy érnek a magok, hogy megértették sokan, hogy nekik az iskola lehetőség, az én következetes szigorúságom a tantárgyaimat illetően értük van, sokakban látom már a bontakozó önbizalmat, a felébredő ambíciót, és a reményt, hogy esetleg nem kell majd úgy élni, annyi pénzért dolgozni, mint a szüleiknek, mert ha tanulnak és előbbre jutnak, jobb életük lesz.

    Én voltam már nagyon szegény, de akkor sem irigyeltem a másét – megszoktam, hogy nekünk nem jut, nincs, mert anyu keveset keres, apu meg leszar minket, ez van. Egyetemistaként kínait, turkálóst hordtam mindenből, és éltem krumplin, savanyú káposztán, a boltban automatikusan nyúltam mindenből a legolcsóbbhoz, elfogadtam, amit a tehetősebb rokonok adtak nekem – megértettem, hogy nekem erre futja. Örültem is mindig nagyon, mikor Németországban azok a nők, akiknél takarítottam, összeszedték nekem a nem hordott cuccaikat – valahol szégyelltem, hogy elfogadom, meg azért is, amiért ennyire nagyon örülök neki, de olyan szépek, jó anyagúak voltak azok a ruhák…

    Most is addig látok ameddig a lehetőségeim engedik, de én ezzel is elégedett vagyok. A legtöbb dologból nem engedhetem meg magamnak az igazán jó minőséget, de az utóbbi évben nem kell a legolcsóbbat se venni semmiből, ami nekem nagy-nagy dolog. Nagy dolog a ruha az Orsayból, C&A-ból is, a puha pamutzokni, a kényelmes cipő, és az is, hogy ok-sok takarékoskodás eredményeképp hitelre lett egy kis lakásunk és végre nem másnak fizetünk… A magam szintjéhez képest, bár beosztóan és körültekintően élek, nem sajnálom magamtól a megengedhető legjobbat, és úgy gondolom, aki megteheti, miért is sajnálná? Az oktalan pazarlást, az olyan dolgokra költést, amit aztán nem használ az ember, bűnnek tartom, a takarón túl nyújtózkodást hülyeségnek – de aki megdolgozott érte és megteheti, vegyen magának jó dolgokat. Ettől függetlenül azt gondolom, az átlag feletti gazdagság és hatalom felelősséggel jár – az emberiség vezetőiben sajnos azonban úgy érzem, nem elég szilárd ez a hit, mert akkor nem itt tartanánk.

  6. Fájdul a szívem! Jó lenne legalább egy részére hosszabban reagálni, pláne ha már meg lettem szólítva, de könyékig lisztes vagyok, hazajött a család másik fele (errefelé a fél családok külföldön dolgoznak) és teljesen szétszórt vagyok. Csak villanások jönnek most elő, ahogy akkor Luzsin monológja a kabátról.
    Elismerem készséggel, elég vallásos szemszögből látom ezt (ne keverjük ezt össze a papokkal meg az Egyházzal, nagyon rég nem voltam templomban vagy efféle), megint Dosztojevszkij ugrik be: “Mindenki bűnös minden bűnben” – nem tudom, pontosan idéztem-e, Zoszima, Karamazov.
    De hagyjuk a nagy oroszt, itt alapvetően egy másik világnézettel van dolgom, itt nem is én vagyok az ortodoxia zászlóvivője, itt inkább egy olyan ízig-vérig protestáns etikát érzek, hogy Weber megnyalná mind a tíz ujját (basszus, ki kell szednem a pitét a sütőből!!): nem kell ehhez aktívan vallásosnak lenni, hogy a protestáns németalföldi kispolgárság morálját meglássuk.
    És ez amúgy egyáltalán nem baj: most Foucault (Bolondság története) meg Huizinga ugranak be, nálam jobban és okosabban (persze, mert nem sült a rohadt pitéjük a sütőben!!) elmondták, hogy csak ezzel a gondolkodással megy előbbre a világ. Ebből jött a kapitalizmus is, megkockáztatom, szegény Dosztojevszkij is csak tehetetlenül kapálózva karikírozta ezt Luzsinban, mert pontosan tudta, hogy sokat nem tehet ellene, ennél jobbat nem találtak ki és valószínűleg ez a “fenntartható fejlődés” egyetlen esélye.
    A világ sehova sem menne, ha -ahogy írod- eladnád a házad és eldobnád a Nike-d. Sehová. Értelme sincs.

    De az is igaz, én mindig jobb szerettem a Balkánt (Todorova! Kötelező olvasmány, ha már Balkán. Főleg “balkánozóknak”), mint Skandináviát.

    Meg megcsípte a szemem egy komment:
    “Mélyen hiszek ebben, nem is kell, hogy bárki egyetértsen velem, mert tudom, hogy igazam van.”
    Én nem. Azért is vagyok itt, meg másutt is: lehet, hogy nagyon determináltnak tűnök, mikor kommentelek, de igazából sosem vagyok az igazamról 100% meggyőződve (csak nagyon ritkán), és ez egész jó dolog, mert mindig rácsodálkozom az újra, és ha megváltozni nem is akarok, de árnyalni egy-egy gondolatomat örömmel.

    • Kösz, hogy lisztesen is írtál, majd letörlöm a bejegyzést! 😀 Én aztán tényleg színtiszta protestáns etikában nevelkedtem. Nem azzá váltam, nem olyasmi, hanem — anyai ágon — több generációra visszamenőleg az. Értelmiségi, kőkeményen nyomorgó, lyukas lavórt félretevő, zoknistoppoló, látástól vakulásig, és még vegetáriánus is.

      Ebben hanyagoltak el, ebben sugallták, hogy jó lesz neked az is. Ebben volt gyanús a szerelem, ebben fáztam, ebben néztem ki hülyén. Ennek a belém kövült tartásából élek, ezért vagyok képes nem nyávogni, bármit megoldani, ha kell. Ettől sebes kezem, lelkem. És ebből törtem ki.

      a STIHL fűrész egyrészt luxus, másrész színtisztán ugyanaz, mint a protestáns etika. Ma is túl vagyok egyheti tüzelő begyűjtésén és felaprításán. Ahogy gyűjtöttem, néztem itt a régi házakat. Fásszín, hasábfa gondosan bepakolva mindenütt, gyönyörű ám, az egyik oldalról fogy.

      “A világ sehova sem menne, ha -ahogy írod- eladnád a házad és eldobnád a Nike-d. Sehová. Értelme sincs.” Csak azt érzékeltettem, hogy két út van: ragszkodni kulturális és szellemi és anyagi felhalmozványainkhoz, vagy apostolként élni.

      Majd nem balkánozok. Nem PC. De nem hiszek a koszos vécében.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s