hogy ne fájjon ennyire

Miről beszéltem én tegnapelőtt a kommentben, amikor azt mondtam, hogy generációk múlva lesz változás a párkapcsolatokban, és akkor nem lesz annyi kín?

Avagy: miért vagyunk ennyien és ennyire boldogtalanok, működőképességünket veszélyeztető mértékben és össztársadalmilag frusztráltak, rendkívül sok rossz mutatóval, a gyerekeinkkel együtt.

Kis hazánk bornírt és redundáns közbeszédében szakpolitikusok, társadalomtudósok, újságírók egyre csak hajtogatják, hogy

  • sajnos, nem kötnek a fiatalok házasságot
  • sajnos, nem születik elég gyerek
  • sajnos, sok a válás és a csonka család, az emberek lecserélik a társukat, ahelyett, hogy tennének a kapcsolatért (sosem firtatva, mennyire volt megalapozott az elköteleződés, és mit tettek a felek, hogy ami jó volt, jó is maradjon, erősödjék az élet eróziójában)

Én ezektől felszisszenek mindig. Más problémákat látok én, és én is a társadalom és az egyén üdvéért aggódom (bár azt mondják, hogy én rombolok).

Szerintem a problémák:

  • nagy a körítés, a hab, az illúziófelhő, irreális elvárás a házasság nevű polgárjogi szerződés körül, és kevesen tesznek érte igazán, sokan életbiztosításként kezelik
  • nagy a nyomás, hogy a nők szüljenek és maradjanak otthon, a férfiakat felmenti, kíméli, mosdatja a társadalom
  • nagy a nyomás, hogy a nők ne tartsák magukat fontosnak, egyedinek, értékesnek, ne merjenek lazák, önállóak, kreatívak lenni, ellenben egyrészt külsőségek és elvárások miatt görcsöljenek, másrészt működjenek mint funkciók, kevés panasszal létezzenek a monoton életükben, és elhordozzák a férfiönállótlanság, szexuális nyomor és kényelmesség terheit
  • a nők, ha évtizedes távon családanyák, iszonyatos mentális állapotba kerülnek, eltorzulnak, kiszikkadnak, sokkal rosszabb az életminőségük, mint korábban vagy mint egyedülálló kortársaiké; játszmáznak, függenek, másokban keltenek bűntudatot; megfelelő képzettség, élvezetes és tisztességesen fizetett munka híján választják az életüket kitöltő anyaságot, és idősebb korukban nem tudnak mit kezdeni magukkal
  • még mindig stigmatizálják az élettársakat, az egyedülálló anyákat, az elváltakat, a “szingliket”; amikor megfogalmaznak vagy bevezetnek valamit, az heteronormatív és házasságcentrikus, vagyis akik nem szabályosak, azokat bünteti
  • nagyon sokan maradnak benne lehúzó kapcsolatban hosszú évekig vagy a halálukig, és rengeteg emberi erőforrás vész el így értelmetlenül; az ilyen évek nem produktívak, pedig az élet legszebb évei lehetnének
  • a társadalom szemet huny a nők és gyermekek elleni bántalmazás és szexuális visszaélés fölött, maszatol, képmutató állításokat tesz, nem segít és áldozathibáztat; ha valaki megszólal, azt nagyon kemény szankciókkal sújtja
  • aki kilépésen (váláson) töri a fejét-lelkét, arra nagy vergődés vár, iszonyú dilemmákra kell megoldást találnia: milyen kilátásai vannak az életre, hogyan áll meg a családja, barátai, ismerősei előtt, bántja-zsarolja-ellehetetleníti-e majd a partnere, mi lesz a gyerekekkel és mi lesz a fészekrakó hitellel, a közös vagyonnal, nagycsaládos adókedvezménnyel
  • sokan nem is merik vállalni ezt a konfliktust, és ettől békésnek tűnik a helyzet, nincs képünk a valóságról: nem látszik, miket rejtenek a nappalik és a hálószobák

Miért nem fogjuk fel másképp a párkapcsolatot?

Boldogabb társadalmakban létezik már egy másfajta szemlélet, egy beszédmód. Azt veszi kiindulásnak, hogy az emberek sokfélék, és életük folyamán változnak is. Saját útjuk, céljaik vannak, lehetnek, ami maga az élet gazdagsága, valamint hogy sem az intézmény érdeke (egyház, házasság, család), sem a közösség nem fontosabb az egyénnél.

Azt írja a kommentelő, hogy az elköteleződés ezt jelenti:

boldog vagyok veled, és látom, hogy te is boldog vagy velem, és szeretném ezt az állapotot fenntartani, és dolgozom érte és kommunikálok és törődöm magammal és veled és a kapcsolatunkkal – tehát elkötelezem magam ennek az állapotnak, mert jó, de csak akkor működhet, ha te is megteszed érte

Egyetértek.

Mit mondunk mi, ha 2009-ben esküvőre voltunk hivatalosak, és most halljuk, hogy a barátunk válik?

Öt év után tönkrement a házasságuk. Sajnos.

Becsajozott, megunta, többet akart.

Mit mond erre a helyzetre az említett szemlélet?

Öt évig sikeres volt a házasságuk. Öt szép évet töltöttek együtt.

Együtt mentek az úton öt évig, aztán elágazáshoz érkeztek.

Szépen elbúcsúztak egymástól, és új fejezetet kezdtek.

És mondhatnak ilyeneket, ez nem szarcukrozás, mert a szemlélet miatt a helyzet is más. Nincsenek roncsolt emberek, kilátástalan sorsok. Kvázi bágyadt ünnepség a válás. Nem harag és tönkremenés és patthelyzet, mert a házasságot két olyan ember kötötte, akik önmagukban is egészek, nem helyezték a létezésük teljes súlyát a másikra, van B tervük is (amire nem csak válás esetén lehet szükségük). Nem azért szegődtek egymás társául, mert örültek, mint a majom a farkának, hogy valakit végre megszereztek maguknak. A házasságot is így kötötték, nem habzsoló birtoklással, hanem tiszteletteljes óvatossággal egymás és a sokféle élet iránt, belekalkulálva a lehetőséget, hogy csak néhány évig tart. Nem is titkolták el egymás elől az igaz érzéseiket, és nem hazudoztak évekig, időben észrevették, hogy baj van, kiüresedtek, nem illenek (már) össze.

Baj pedig szokott lenni, ilyen az élet, ilyenek az emberek és a változás. Az a kérdés, mekkora tragédia a baj.

Ehhez a nem-romboló házassághoz és ártalomcsökkentett váláshoz két, egymás nélkül is reményteljes jövőt látó, nem kapcsolatfüggő, egymást nem kihasználó, az önismeret magas fokán álló, folyamatosan fejlődő, egyeztetni képes szuverén felnőtt kell. Akik korábban is felismerték és megbeszélték a gondokat, nem akkor kezdik jajdeszeretni egymást (de hát én szeretlek, és most ki is fejezem), amikor a másik már menne vagy új partnerre lelt.

Aki éretten áll a házasságában, akinek nem elsődleges identitása, hogy van neki egy felesége, férje, az nem is megy annyira szét a tipródásban és tehetetlenségben, nem gyűlöli meg a másikat, mire elérkezik a pillanat, és kilép.

És még nekik is fájni fog.

Kérdezhetitek: és a gyerekek? A gyerek egyrészt nem inherens részei az ilyen házasságnak, de ha lettek, akkor másfajta képeskönyveik voltak, és a mesék nem értek véget ott, hogy boldogan élétek, amíg meg nem haltak — a párra találást és az esküvőt a beteljesedésnek beállítani amúgy is ordas nagy hazugság. Ilyen szemlélettel mindenki őszintébb. Ezek a gyerekek nem voltak soha abban a hitben nevelve, hogy a föléjük boruló égbolt bonthatatlan beton, nem is játszották el nekik, hogy apa és anya mindig mennyire egyetért. És igen, a válás után más lesz az életük, de nem kérdés, hogy szeretik őket, és a szüleik felelősen olyan döntést hoznak, ami mindenkinek vállalható. Erre pedig azért képesek, mert érettek, nem gyűlölték meg egymást, nem mérgesedett el a hosszú évek páclevében a házasságuk, és nem csak hevesen, erőszakosan, falat bontva lehet kitörni belőle, hanem egymás kezét lassan eleresztve is.

Régóta sejtem, hogy itt nálunk hazugul romantizálva van a monogám, élethosszig tartó kapcsolat. A mai ember mindent akar: a régi gazdasági biztonságot, kiszámíthatóságot, hátradőlést a társkeresés stressze után, meg a kevés változással járó életutat, de akarja az újféle individuális szerelmet, nagy élményeket, változatosságot is, és akarja mindenekelőtt megúszni a kemény kérdéseket, a folyamatos fejlődést, szembenézést, kognitív disszonanciát. A nagy szólamok hangoztatása közben az emberek beleroskadnak az életükbe, kiszáradnak, önmaguk ellenségei lesznek, majd ebből következően másokéi is.

Nem állom meg, azt mondja a terapeutám: tíz perc Juventus rádiót hallgatok, és tíz évet esek vissza az önismeretben. Nem élhetek nélküled, örökké szeretni foglak.

320 thoughts on “hogy ne fájjon ennyire

  1. Két szuverén ember.. amikor a mi házasságunk köttetett, nem voltak ott harsonák, az angyalok is valahol máshol pihenték ki a karácsonyi nagy mókát, nem voltak jelen érett személyiségek. Akarat volt, küzdelem, érzelmek.. aztán elindult a fejlődés, a párhuzamosok egész más irányba vezetnek. De szép lenne a harc helyett egy szép, szomorkás, megbocsátó utolsó ünnep. De már az elsőnél is billegett a dolog.Olyan hideg volt abban a decemberben, hogy a menyasszonyi ruhámhoz hótaposót húztam, de mert hittem a Nagy Jóban, és hogy Nekem is Van Végre Valakim, hát nem vettem észre, hogy még a természet is azt ordítja, hűljek már végre le. És de jó lenne, ha az idei december tényleg ünnep lenne. A tavasz meg hozhatná az újat, a békéset, a reményt.

    • Az utolsó ünnephez: nem mondom, hogy válás előtt nem veszekedtünk gyakran és csúnyán, de a válást, a tárgyalást majdnem végigröhögtük a bírónővel hármasban (jut eszembe, a válóperes bíró az valami alacsonyabb rang a bírók között, hogy ennyi közöttük a nő?) Utána ex nejem egy közös fagyizást javasolt. Egyrészt nem vagyok a cukrászda szerelmese, másrészt azért kicsit túl groteszknek tűnt (egyébként is, nekem ott volt vége a házasságnak, mikor elköltöztem, bő fél évvel később a bíróságon már csak egy papír született erről), meg talán dolgom is volt, de az, hogy felmerült az ötlet, jelzi, hogy nem harcban váltunk el.

      • Ez nekem aranyos, és unkonvencionális.
        Nemrég egy ismerősöm Facebookon jelentette be, hogy válik.

        Ez ma szokásos? vagy csak az esküvőnél van nagy hejehuja, hírverés, a válás csendben zajlik, majd megtudja mindenki a pletykákból?

        • Hát tudni tudta mindenki, akivel kapcsolatunk volt, már rég, az elköltözéstől, hogy mikor lett belőle papír, az lényegtelen egyébként. Én is billegtem, hogy megünnepeljük-e, de azért annyira nem volt baráti az állapot, ez is ellene szólt. Volt egy érzésem, hogy a közös megünneplés valamit demonstrálna, ami nem igaz.

        • Én még be sem adtam a keresetet, amikorra ex már minden létező és élő rokont, barátot, munkatársat és egyéb ismerőst felkeresett, hogy kellőképpen megvilágítsa a helyzetet – persze erősen az ő szemszögéből. A gyerekeknek is ő mondta el, nem kicsit elferdítve a dolgokat. Ehhez képest a papír majdnem négy évvel később lett meg.

            • Végülis igen, nem voltak már óvodások (a kisebbik elsős múlt épp), sem vakok, sem buták. Csak az egyik tárgyaláson apa ügyvédje kérdezte tőlem vádlón nagy garral, hogy miért tudnak a gyerekek mindenfélét, amit talán (még) nem feltétlen kellene tudniuk, mire mondtam neki, hogy talán a saját ügyfelétől érdeklődjön.

    • Nálunk a házasságkötésről a lényeget a videóban elnyomja egy nagyon éles hang: A mentő szirénázása. Tesóm esküvőjén meg két ember állt egy helységben: Az adta össze őket, aki minket, és két sorral ott ült vendégként a bírónő, aki kimondta a válást. Mellettem az új párom, szóval ez is egy figyelmeztetés lenne ? 🙂

  2. Ez megint nagyon tetszik, mert benne van lepárolva minden, ami itt az elmúlt időkben történt. Nagyon jó, nagyon árnyalt, nincs is mit hozzátenni.
    Nekem az első mondatok után azonnal beugrott egy hosszú lista, amit a kormányzatok megvalósíthatnának, hogy ne kelljen fejcsóválva a társadalom elöregedésén és a válások számán lamentálni. Van, amit előremozdítanak, de olyan vérlázítóan üres, ostoba célokra fecsérelnek milliárdokat, amit beletolhatnának abba is, hogy:
    – legyenek bölcsődei és óvodai férőhelyek
    – legyen az általános iskolától kezdve az egész oktatásban önismeret, érzelmi intelligencia és konfliktuskezelés oktatása
    – megreformálják a gyámügyi rendszert, az örökbefogadás és a nevelőszülőség megkönnyítésére, a családon belüli erőszak kivédésére
    – elérhetőbb legyen az első otthon, szociális támogatásokkal
    – legyenek részmunkaidős és távmunkás állások
    – támogassák az apák kisgyerekes otthonmaradását
    – megkönnyítsék a családi vállalkozások és a kis cégek működését
    Ezek jutottak hirtelen eszembe, de szemléletváltás híján ezek is értelmetlenek lennének. Nekem az oktatásba beemelt mentálhigiéné a vesszőparipám, mert olyan hatékony lenne, olyan jó szakemberek vannak, és nem kéne harmincötig várni, hogy valaki magára találjon, menne az előbb is, ha tudnák az emberek, hogyan kéne jól élni, önbecsülést szerezni, másokkal együttműködni.

    • Igazad van, és a vesszőparipáddal teljesen egyetértek. Mentálhigiéné: diáknak és pedagógusnak egyaránt! Az a vicc, hogy amikor ez szóba jön, hosszú évek óta tanító kollégáim is néznek, mintha hottentottául… őt hagyják békén, jól van ő úgy, ahogy van.
      És még egy, mert szóba jött (köszönöm, Éva, vártam!): az elvált szülők gyerekei az én vesszőparipám. Sokat láttam, és nagyon szeretném hinni, hogy autonóm, érett személyiségek a válást is ügyesen megoldják… de én csak annyit tudok, hogy nagyon komolyan sérülnek. Haragosak, frusztráltak, elzárkóznak, stb. De tényleg szeretném hinni, hogy létezik, amiről Éva ír.

      • Kiri, vajon (csak) a válás tényétől ilyenek, vagy legalább részben már a válást megelőző időszak miatt? Vajon az együtt, de rosszul élő szülők gyerekei mennyivel különbek, bocsánat, mennyivel kevésbé frusztráltak (stb.) náluk? Ha a válás maga az ok, megint maga a tény, a két szülő különélése, vagy a marakodás?

        • Sokáig hittem abban, hogy a “kultúrválás”, amikor a gyerekekért önfeledt fél felelősséget vállal, törődik velük, amikor egymással barátilag beszélnek a volt házastársak és az új partnereket is bevonják az közös életbe, az sokkal jobb. De miután két testvérpárt is látok évek óta kinlódni, mar nem vagyok benne olyan biztos. Sőt, kezdem látni a katartikus nagy balhék, látványos szakítás előnyét id a gyerekek számára.

          • hát nálunk előtte voltak nagy balhék, nem tudom, mennyire volt jó a gyerekeknek. De nem is erre gondolok, hanem arra, hogy maga a válás a gyerekek számára sem biztos, hogy nagyobb traumát jelent, mint a szar kapcsolatban együtt élő szülők.

            • A válás talán egy (vagy néhány) nagy megrázkódtatás, a rossz kapcsolatban együttélés meg sok kisebb-nagyobb, amelyek jó része jobban hasonlít a titkon bejuttatott méregre, mint a jégcsákányra: úgy mérgezi őket, hogy észre sem veszik. A rossz kapcsolat évekig tartó, hiábavaló és megfeszített titkolása a gyerekek elől (a neagyerekelőttezés) ennek a magasiskolája.

              • Nagyon pontos a fogalmazás. Tegyük hozzá, hogy az évekig tartó mérgezés nyilván elég frusztrálttá, lelkileg legyengültté teszi a gyerekeket is, hogy a válás nagy sokkja aztán végképp kiüsse őket, mint legyengült szervezetet egy banális betegség.

              • A nickedhez képest igazán józanul és … nem tudom jól megfogalmazni, szóval tudatosan, elemezve írtál, a megváltoztathatatlan sors nem illik a képbe nekem.

            • persze, minden gyereknek jo lenne ha tokeletes szuleinek tokeletes parkapcsolata lenne!
              csak ez sajnos nem realis. innen kezdve viszont az az egyik helyes kerdes (szerintem) hogy mi okoz kisebb(!) kart a gyereknek (es milyen tavon).

              mert ha evekig hazugsagban es mergezett legkorben el az epugy serules neki mint egy valas (sot). neha arra vetemedek hogy azt gondoljam hogy ha ugy no fel barmely nemu gyerek hogy nem lat _semmilyen_ parkapcsolati mintat talan meg az is jobb mint ha egy elcseszett diszfunkcionalis gondolkodasmodot sajatit el tudva vagy (on)tudatlanul.

              meg ha az elvalt es egyedul nevelo szulo nem is lep uj kapcsolatra baratai, szomszedai, rokonai etc akkor is maradnak es az ezekkel valo kapcsolatbol is tanul(hat) a gyerek az emberi kapcsolatokrol, ha akar. a parkapcsolat csak egy a sokfele emberi kapcsolat kozul, fontos, de nem minden egy ember tarsaseleteben – gondolom en.

              de ez csak az en velemenyem, ne erezze kotelezonek senki.

              • Hát pont ezt mondom. Nem kellenek tökéletes szülők, tökéletes párkapcsolatban (utóbbi persze nem kifejezetten ártalmas). Sokkal fontosabb az őszinteség. Inkább egy elfogadható válás, mint egy hazug, képmutató, a szülőket őrlő kapcsolat.

    • Az oktatásba a párkapcsolat, mint elköteleződés, felelősségvállalás, közös otthon-közös munka, felmerült problémák kulturált kezelése, kommunikáció stb. stb velejárói, modern szemmel is bele venném!

    • “– legyen az általános iskolától kezdve az egész oktatásban önismeret, érzelmi intelligencia és konfliktuskezelés oktatása”
      IGEN LEGYEN!!!!!!!!! Többivel is egyetértek de ezt kötelezővé tenném.. katolikus vagyok, de épp elméjű ember is, így tudom, hogy a hit és erkölcs oktatás nem húzza ki a kátyuból ezt a szekeret.

  3. Nemcsak ehhez a bejegyzéshez, hanem talán az összeshez.
    És Sára hatására, aki ha jól emlékszem, csoda fiatal, és talán pár buktatót elkerül a mi példánk láttán.
    Szóval van egy kedves bár-ilyen -lányom-lehetne egyetemista lány, akinek nagyon drukkolok, hogy igazán napfényes élete legyen. És ennek jegyében átnyújtottam neki a blog linkjét. Tudom, hogy nem élhetek helyette, és nem óvhatom meg a hibáktól, de ha csak annyi, hogy kritikusan áll a Rendszerhez, már jó.
    Úgyhogy köszönet Évának, és a blog lakóinak hogy megtehettem. 🙂

    • Igen, 22 vagyok. Külsőre 18, szóval…:)
      Tanulok sokat a blogból, de jelentősen megnehezíti, hogy bárkivel kapcsolatba bonyolódjam, hiszen tudom mit kerüljek. Valamit, valamiért.

  4. ó jaj megvilágosodtam, h miért nem kerülök ki a spirálból – a Juventust kiiktatom az autóból 🙂 egyébként teljesen egyetértek, csak nagyon nehéz megvalósítani, úgy, h a családban az első “elfajzott” vagyok a válásommal … és ekként is áll hozzá mindenki. bánatos kutyaszemmel néznek rám minden családi összejövetelnél és megállapítják, hogy szegény….a mostani barátom meg pláne kiveri a biztosítékot, mert ő a fentieket adagolja nekem, ezért én ezt tovább a családom felé …. felé viszont vissza, amit onnan kapok erre válaszul.. igy aztán most a senkineknemfelelekmeg állapotban leledzem.

  5. A sorsom úgy alakult hogy a két gyerekkel kihagyott évek után tőlem 5-6 évvel fiatalabb, még hajadon lányokkal kerültem munkatársi kapcsolatba úgy másfél éve. (a kihagyott éveket nem lehet szakmailag átugrani, mind tudjuk).

    Ők ilyet mind én még nem láttak: ebből a szakmából 6 évet kihagyni, gyerekek miatt!!! Néha ufónak éreztem magam köztük, de mint Éva is irja, sokan nem tudják, hogy ha minden pillanatban önazonos vagy, az mekkora erőforrás.

    Szerintem láthatták, hogy egy ép és egész vagyok, nem kompenzálok semmivel, és idővel persze becsuktuk az ajtót és ment a női duma. Hááát, hogy is mondjam: annak ellenére, hogy többdiplomás, jól szituált, nagyvárosi életet élő fiatal lányokról van szó, döbbenet volt, hogy mennyire átpaszírozva látták/látják a házasság intézményét. Szinte kivétel nélkül a végső megoldás számukra.

    Közülük kettő idén férjhez isment. Az egyik fél év ismeretség után, és tényleg elhiszi, hogy ő soha nem fog válni, mindent meg fog tudni oldani a párjával. Szülni még nem akar, de a párja focicsapatot szeretne a gyerekekből.

    A másik 4 évet élt a barátjával a saját lakásában, az autót is a lány szülei vették. Tavaly egy hónapot töltött Amerikában a barátja nélkül (ez nekem tök fura volt), a karácsonyi bulin pedig azt mondta nekem, ő túl önzőnek érzi magát ahhoz, hogy gyereket szüljön. Közben minden porcikája az ellenkezőjéről árulkodott. Meg hogy ő majd akkor megy csak férjhez, ha jön a baba. Februárban töltötte a 29-et, májusban férjhez ment, de még nem terhes, viszont rá van görcsölve nagyon.

    Közeli kapcsolatba kerültünk, -bár technikailag a felettesem volt – és velem mindig a család – házasság – gyerekek témát boncolta. Én sokszor tehetetlenül álltam a dolog előtt, mert éreztem, hogy amit rajtam lát, azt valahogy önigazolásként fogta fel. Hogy neki is jó lesz majd: menni fog a karrier, házasság meg a gyerekek. A nyomás persze hatalmas volt rajta – szüleinek egyetlan gyereke, minden-vasárnap-a-mamánál-ebédelünk típus. Én próbáltam jelezni, hogy a látszat sokszor csal, és abban nekem nagyon sok munkám van, hogy a családom működik, és nem gebedtem bele. Hogy ez nagyon fájdalmas és hosszadalmas dolog, amihez nem elég azért házasodni, mert mindjárt harminc vagyok, és minden barátnőm szülni fog, én meg nem. Sajnos nem hiszem, hogy vette az adást.

    Sokszor volt az az érzésem, hogy ezek a lányok most teszik be azt a lemezt, amit én úgy 8 éve.És hogy egyszerűen nincs kivel tabuk nélkül erről beszélgessenek/olvassanak. Sokszor ha elmondam a fekete-fehéret, egyszerűen nem hittek nekem…

    A blog linkjőt nem adhatom meg nekik, mert magyarul egyik se ért….szóval, reméljük a legjobbakat.:)

    Nem csak a magyar társadalom problémája a bejegyzésben vázoltak – tőletek keletebbre még nagyobb bajok vannak.

  6. Én még azzal egészíteném ki, hogy rajtunk, férfiakon is nagy a nyomás, főleg a média felől, a férfihibáztatás, a mindenáron átnevelni akarás. Nagy a látencia a bántalmazott és főleg érzelmileg bántalmazott férfiak esetében, maguknak is nehezen vallják be, hogy ők bántalmazottak.
    Ennyire könnyen nem fogom fel a válást, de a megoldást én is abban látom, mint te. Őszinteség, kommunikáció, magunkkal, a másikkal, és tettek egymásért. Így viszont lehet tenni a válások számának csökkentéséért is.
    Más: kérlek, ezután se tedd ki a kommentjeimet, mert nagy lenne a kísértés, hogy beszélgetni kezdjek másokkal, de máshol is “kell” (nem kell, önként vállalt) olvasni, én is írok egy blogszerű magazint, és… szóval jó így.

    • Most miért nincs, a “moderálásra vár” jelzés a kommentemnél? Nekem nagyon megtisztelő, hogy ha bizalmat szavaztál nekem, de nem örülök, hogy újabb falat kell felhúzzak, mert különben teljesen szétszóródok a lehetőségek és feladatok közt. Amelyek mindegyike megtisztelő és örömöt okozó, de attól még túl sok. Éva, tegyél vissza látensbe, légyszí!

    • Ööö… Nem lehet, hogy ha nem akarsz, akkor nem kommentelsz, és nem az én viselkedésemtől függ, hogy te kivel bonyolódsz beszélgetésbe? Ez kb. a ne járj miniszoknyában, mert meg talállak erőszakolni logika. Nem én engedem be, hanem a rendszer, amióta felnyitottam a sorompót, de ha erre kérsz, letiltalak szívesen.

  7. Van egy elvem: minden életélményből őrizd meg a jót, elemezd ki a rosszat és engedd el, majd vond le a tanulságokat és lépj tovább, mert mindegyik életszakaszban érhetnek kellemes meglepetések és várnak rád új feladatok.
    Most is azon töprengek, hová lépjek tovább? Érzem, hogy fejlődnöm kell, új ingerekre van szükségem, hogy leszaggassák rólam a régi gúnyát, amitől már szabadulna az idősebb énem.
    Az írás a lényeget mutatja be. Megosztottam.

  8. Hát nem bírtam megállni.
    http://www.femcafe.hu/blog/nemmese/szingli-legyek-vagy-szobanoveny-pasik-parkereses-randi

    “Miután konstatáltam, hogy nem akkor este fogom megtalálni a nagy Őt, teljesen természetesen viselkedtem, belefolytam a pasis beszélgetésekbe, s egyenes választ adtam minden nőket érintő kérdéseikre a nőkről. Hogy mit szeretünk, mi lehet antipatikus, milyen csajozós dumák jönnek be, s hogy általában mit gondolunk a pasikról. Elég kellemes este volt… szerintem. Másnap jött a hidegzuhany a haveromtól, aki fű alatt továbbította a srácok véleményét rólam: jó nő vagyok, de mindenről van saját véleményem, és ez ijesztő.”

    ŐŐ miért is?

    • Hogy miért? Mert az átlag férfi csak úgy tudja magát értékesnek érezni, ha egy butácska bólogató nő van mellette, aki nem kérdőjelezi meg a döntéseit.
      Ott egy okos, sziporkázó jó csaj és a szerencsétlenjei inkább frusztrálódnak, mert mit gondol az a nő, hogy esetleg lenyomja őket egy vitában.
      Ilyesmi?

    • Szerintem vedd bóknak 🙂 plusz hasznos is, mert menekülnek tőled azok, akik azt hiszik, hogy a párkapcsolat alá-fölérendelő viszony, ahol folyamatosan a másik lenyomkodásával érjük el, hogy magasabbnak érezzük magunkat.
      Külön vicces, hogy az zavarta meg őket, hogy arról beszéltél, hogy a nők mit gondolnak a férfiakról… nehogy már véleményed legyen arról, hogy neked milyen csajozós duma jön be!

      • Ez nem velem történt, csak érdekességként betettem. 🙂
        Egyébként ha egy nő elmondja valamiről a véleményét, akár ész érveket felsorakoztatva, miért is érzik a pasik lenyomásnak, mert részemről távol áll az esetek többségében az ilyesmi. Sérült önbecsülésre vall, és még nevetséges is, ha valaki a butább ember mellett érzi értékesnek, értékesebbnek magát.

        Vajon meddig lehet feszíteni a nők “devalválását”, (valamint túlterhelését),
        hogy még egy ilyen hétköznapi szituációban sem lehet a férfiakkal kompetens felnőtt ember módjára egy egyszerű társalgást, eszmecserét folytatni, mert mindenben a hatalmi játszmákat látják ŐK? Értem ezalatt az Éva által nagyon pontosan megfogalmazott problémákat is:
        “a nők szüljenek és maradjanak otthon, a férfiakat felmenti, kíméli, mosdatja a társadalom,nagy a nyomás, hogy a nők ne tartsák magukat fontosnak, egyedinek, értékesnek, ne merjenek lazák, önállóak, kreatívak lenni, ellenben egyrészt külsőségek és elvárások miatt görcsöljenek, másrészt működjenek mint funkciók, kevés panasszal létezzenek a monoton életükben, és elhordozzák a férfiönállótlanság, szexuális nyomor és kényelmesség terheit”
        Így teljesen el fog távolodni a két nem egymástól, és szerintem ez egy elég torz hozzáállás a férfiak részéről.

        • Én optimistább vagyok. Eljár az idő ezek fölött a férfiak fölött, egyre kevesebb nő lesz, aki ilyen kapcsolatokba belemegy.
          Bennem mindig felmerül, hogy ezeket a férfiakat nők nevelik fel (sokszor az apa minimális részvételével). Az anyák tanítják meg nekik – éppen a túlzott áldozathozatallal, feladással meg azzal, hogy nem objektíven vetik össze a saját szükségleteiket a gyerekével (itt nem a csecsemőkről beszélek) -, hogy minden alapból jár nekik.

            • Igen, ebben egyetértek. De valami javulás mégis van, szerintem egyre kevesebben lesznek. Én vagyok az a perverz, aki szerint az egyre több válás jó tendencia. Mert nem onnan nézem, hogy szétment egy jól funkcionáló család, hanem hogy az egyiknek/mindkettőnek volt képessége, esze, bátorsága kilépni a szarból. A jól működő család szerintem is szentség. A rosszul működő maga a pokol, aminél majdnem minden jobb. De talán a poszt is épp ezt mondja.

          • Az a baj, hogy a férfiak jó része (ld. kukisikoly) képtelen alkalmazkodni. A nők változnak, de ők nem, hanem panaszkodnak, a nőket vádolják. Azt mondják, az ilyen nők jól nem találnak párt, nem szülnek -> evolúciós zsákutcák. Holott: az ilyen nők jó része ha nagyon akar, hát egyedül fog gyereket nevelni, spermadonort találnak, ha mást nem, de az ilyen pasik fognak legkevésbé szaporodni, ha tényleg sok nő lesz, aki nem hajlandó alárendelődni.

              • Hát, remélem. Egyelőre nagyon erős ellentámadást látok (ld. kormányprogram), és csak remélhetem, hogy a gyerekeim már képesek lesznek más kapcsolatban élni. Borzasztó látni, hogy az anyjuk és a nagyanyjuk is sztereotipan gondolkodnak, és nyomják beléjük.

            • blaci,
              Szerintem nagyon rengeteg múlik azon, hogy az apa milyen mintát ad. Talán hangsúlyosabb is, mint a többi, hiszen te a viselkedéseddel tudod szemléltetni, hogy nem kell annak úgy lennie.

              • Igen, ma beszélgettem épp a fiammal (11 éves), és reménykeltően rálát a sztereotípiákra, és még reménykeltőbben látja, hogy hülyeségek. Egész lelkes lettem, van remény.

            • Eltévedtem ma a netdzsungelben és kikötöttem a Csajok és Pasik c. csodálatos blogon, ahol épp arról panaszkodik a harmincas férfi, hogy manapság már olyan könnyen elhajtják őt a nők! Ránézésre! Meg se hallgatják, hiába próbál barátkozni. És micsoda dolog ez, mert legalább beszélgetnének vele. Én meg ott ujjongtam, hogy hurrá, ezek szerint a fiatalokban (némelyikben) van annyi öntudat, nem hagyják magukat csak azért, mert “úgy illik”… de a posztoló figura nagyon kikelt magából, és sok férfi igazat adott neki (“elszállt a ló a mai nőkkel”, bla-bla, ismerjük a szöveget).

              • El bizony! Némelyik már majdnem egyenrangúnak képzeli magát, nem tudják már, hol a helyük, biztos mert nem kaptak egy-egy istenes pofont valamelyik pasijuktól.

    • Kedvesemmel pár hete voltunk együtt, mikor egyszer egy megjegyzésemhez kapcsolódva kitört belőle, hogy én mindig tudok valamit reagálni, és ez nem nőies. Mondtam neki, hogy a hajamat hajlandó vagyok a kedvéért megnöveszteni, de az agyamat nem akarom kioperáltatni. Értette rögtön, hogy miről is van szó, nem hülye, csak férfi 🙂 Azóta sok idő eltelt, és rájött, hogy ez kifejezetten jó neki.

      • “hogy én mindig tudok valamit reagálni, és ez nem nőies.”

        Egy ideje ilyeneket elemezgetek (microblogomon), miért érzem magam szarul a bőrömben, illetve nem férfinak. Ezért is:

        “mert nem tudok mindig mindenre reagálni, és ez nem férfias”

        Miért ne lenne nőies, ha van véleményed?
        Én megőrülök az olyan ember mellett, aki semmihez nem fűz véleményt, mindegy, hogy milyen nemű. Az olyantól is, akinek mindenhez megvan a véleménye, ÉS nem érdekli a másé. Mivel a véleménye az Igazság maga. Nem az ő igazsága, hanem az igazi, az egyetlen, a megkérdőjelezhetetlen.
        Mindkettő típusnál hallgatásba burkolózom, hiszen párbeszédre semmi lehetőség.

        Az olyan emberek, igen, nők is, akik nézőpontokat mutatnak fel, intellektuálisak, hihetetlenül felvillanyoznak. Ha pedig okosabbak nálam, netán a vitát is megnyerik ellenem, akkor úgy érzem, tanultam valamit. Mert számomra a vita nem a másik legyőzéséről szól, hanem nézőpontok, vélemények összeeresztéséről.

    • De ha tényleg egy saját vélemény nélküli csaj nyeklik be az életükbe, attól is tökön szúrják magukat. Csak akkor még mindig lehet nagyokoskodni, úgyhogy az még mindig jobb, mint egy értelmes. Nem “aférfiakról” beszélek, hanem bizonyos, értetlen, gondolkodni nem akaró pasasokról, akik ezért-azért (nyilván van oka) ilyen éretlenül állnak a dolgokhoz.

      • Ahhoz, hogy mi az okuk rá: lényegében mindegy, nem? Ez kb. olyan – csak nem ezo-mizo-vallásos -, mint hogy Isten (természetesen a javunkat akarva) próbál meg minket, vagy karma, vagy mi. Nem az a lényeg, miért lett olyan (miért kerültnk szar helyzetbe), hanem hogy hogyan változhat.

  9. Honnan tudja az ember fialányaborja, hogy a kapcsolatnak vége?
    Legyen az házasság/együttélés/szerető/akármi.
    Honnan?
    Honnan tudja, hogy ez nem csak egy mélypont, hanem a vége, hogy nincs tovább?

    Mikor adod fel a küzdelmet, mert döbbensz rá, a harcot már elbuktad?
    Honnan tudod?

    Én nem tudom.
    Én nem tudom, van-e tovább. Azt se, van-e értelme küzdenem, főleg így egyedül.
    Én nem tudom feladni.
    Én nem tudom.
    Én nem.

      • Érdekes, hogy a hosszú eltávolodást sokszor egy triviális pillanat zárja le, amikor az ember pontosan tudja, hogy vége. Nem tudom, te hogy élted meg, nekem is volt egy ilyen. Nagyon rövid, hazugságokkal tarkított viszony után kimondott egy olyan mondatot, ami után már biztos voltam abban, hogy ehhez az emberhez nincs közöm soha többé. Onnan jött a gyászmunka, vergődés, stb., de már nem bizonytalankodtam. Szóval nekem valahol áldás volt.

      • De ha nem szar, én arról beszélek.

        Honnan lehet eldönteni, hogy már hiába lapátolod azt a szenet, a tűz nem fog már lobogni, mert ez a pislákolás nem kap már erőre, ha rádobsz még egy lapáttal, csak elfújja a szele.

        Meddig bízol abban, hogy csónakjaitok újra egymásnak koccanva együtt szelitek a habokat? Ugyanazon hullámok szét is vethetik kapcsotokat.

        Én bízom,
        bolond vagyok,
        Ezt tudom.

          • De, azthiszem az bolond, aki nem látja be a dolgokat, és nem veszi a jeleket.
            Végszag. Hirtelen vérszagot olvastam.
            Igen, ha a másik nem látja problémának azt, amit mondasz neki.
            Lehet még húzni, meg bízni abban, hogy belátja, vagy neki is probléma lesz.
            Bolond vagyok, én még bízom.

            • Szerintem sem vagy bolond. Szerintem akkor van vége – Neked , a Te számodra, – ha már megérzed, ez belőled vesz el. Ha rádöbbensz, hogy széjjellapátoltad magad, ő meg egy széndarabot sem tett odébb. És nem is egy hajóban szelitek a habokat. És egyébként meg nekem például elég volt az olyan kapcsolatból, amelyet a harccal tudok jellemezni- Építkezni szimpibb….

              • Az elejét én is így látom. Egyénre szabott.
                Egy hajóban? Sosem gondoltam, hogy egy hajóban vagyunk. Mindig két ladikot képzeltem, akik az élet tengerén összefutottak, s a hullámokon összekapaszkodva továbbsuhannak. Most nagyon messzinek érzem azt a ladikot.
                A harcról nem tudom mire asszociálsz, attól tartok, az öldöklésre.
                A harc a ladik mellett harc az elemekkel, a társadalommal.
                Az építkezés is ez, ha belegondolsz. Nézz meg egy parasztházat, aminek 50 éve nincs gazdája, aki rendbetenné. A természet visszaveszi. Még 50 év, és nyoma se marad.
                100 év magány.

          • (Itt voltam pedig eddig is, csak esetleg a csöndességemben nem vettél észre)

            Tegnap óta gondolkodom azon, amit írtál. Az egyik félnek valamu gond, ami a másiknak nem, azt szerintem fel lehet oldani. Én abban hiszek. Az kompromisszum, egymásra figyelés, és megértés. Neked fontos, nekem nem, de mivel nekem nem, ezért nekem igazávól mindegy, tehát akkor legyen úgy, ahogy neked jó.

            A vágyak viszont ha kétfelé húznak!
            Én egy gyerekes apa vagyok. Egyre jobban érzem, nincs bennem több.
            Ő szeretne még. Lassan már megfogalmazódott bennem, ha nagyon akarja, akkor el kell engednem, hogy lehessen gyereke még egy, mástól.

            • Neked fontos, nekem nem, kompromisszum — de az ilyesmi nem lehet pl. érzelem, együtt töltött, intim idő, szex, intellektuális pezsgés, vagy vallásgyakorlás, mert ezek biztosítása nem megy kompromisszumból.

            • Ez nagyon kemény. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ez a felszín. Nem akarlak elemezgetni, de azok alapján, amiket eddig írtál, a gyerekvállalás a felszíni probléma lehet. Mi is tipródtunk, hogy legyen-e harmadik, de sose az volt a probléma. A kapcsolat volt a probléma. Amióta sínen van, nem kérdés többé a gyerekszám. Mindig van egy kis szomorúság, hogy nem lesz több, de ez már közös döntés. A kapcsolat megjavításából fakad.

              • A gyerekvállalás egy sarkalatos pont egy párkapcsolatban. Szerintem minden egyes további gyerek esetében.
                Ez nem maga az ok, ez egy mutató, ha nem egyeznek ezen vágyak, mutatja hogy baj van.
                Nekem azért mutatja ez a vészt, mert hogy nem érti, miért nem akarok még egyet.
                A nem értés a baj. Meg mert nem mondhatom el, hogy miért nem.

                Az elemezgetésem meg abbahagyom, mert ilyen dolgokról akkor tud az ember dönteni, ha tisztában van magával. Én éppen egy káosz közepén vagyok, biztos vagyok benne, hogy így nem láthatok tisztán.

                Én azt látom, hogy van múltunk, van jelenünk, de jelen pillanatban nem látom, hogy közös jövőnk lenne.
                Fájdalmat érzek, szorítást a mellkasomon, hogy enyhüljön, üvöltenem kéne már hetek óta, folyamatosan. És annyi mindennek szólna az az üvöltés.
                A 33 évemnek, annak amit éltem, annak, amit sosem mertem élni, annak, amit fogok élni, ha így maradok, ahogy vagyok, és annak, ha MEREK végre Máshogy élni, hogy az mivel jár.

                És most visszacsücsülök a hátsó sorba, onnan olvaslak benneteket.
                Csak jelzem itt vagyok, és köszönöm a posztot!

            • “Neked fontos, nekem nem, kompromisszum — de az ilyesmi nem lehet pl. érzelem, együtt töltött, intim idő, szex, intellektuális pezsgés, vagy vallásgyakorlás, mert ezek biztosítása nem megy kompromisszumból.”

              Egy nővel ismerkedtem meg a világháló jóvoltából, nagyon jó kis baráti magánlevelezéseket folytatunk, és nagyon érdekeset írt:

              Van számára egy kapcsolatban 5 pont, kritérium, ami ha bukik, vége a kapcsolatnak. Egyike a szex.
              Már volt, hogy visszaadta a jegygyűrűjét, mint írta, mert bukott az egyiken a kapcsolat.
              Én ezt emésztem már hetek óta.
              És csodálom érte. Mert rendkívül példaértékű, hogy ennyire tudja, mit akar, és nem enged, még akkor sem, ha nagyon fáj, ha el kell búcsúzni.
              Nagyon érett személyiségre vall.

            • “Az elemezgetésem meg abbahagyom, mert ilyen dolgokról akkor tud az ember dönteni, ha tisztában van magával. Én éppen egy káosz közepén vagyok, biztos vagyok benne, hogy így nem láthatok tisztán.”

              Erre gondoltam en is, csak nem akartam belefolyni a beszelgetesbe, tanacsolni barmit is pedig semmikeppen sem. Tortenetesen, az eddigi irasaid alapjan en is ugy lattam elobb magaddal kellene tisztaba jonnod. Azok alapjan amiket korabban leirtal tenyleg eleg nagy lehet a kaosz benned es biztos, hogy nem egyszeru atlatnod, feldolgoznod, de a felesgednek szinten nehez dolga lehet igy. Neki is comigout-oltal ha jol emlekszem. Itt sokkal tobbrol van szo, minthogy akartok-e meg egy gyereket vagy sem. En ezt szurtem le az eddigi megnyilvanulasaidbol.

            • “Neked fontos, nekem nem, kompromisszum — de az ilyesmi nem lehet pl. érzelem, együtt töltött, intim idő, szex, intellektuális pezsgés, vagy vallásgyakorlás, mert ezek biztosítása nem megy kompromisszumból.”

              Vallásgyakorlás hogyhogy nem megy kompromisszumból? Ha nem menne, akkor csak azonos vallásúak illenének össze, vagyis a különböző vallásúak kapcsolata biztos bukás? A nagyon vallásosaknál ez biztos így van.

              Együtt töltött intim idő (itt most én sem a szexre gondolok) Ezt nem lehetséges semmiképp valami közös nevező felé vinni? Ebben minden bizonnyal különbség van a két fél között, és dinamikusan változhat is az igény, nem? Legfeljebb a nagyon nagy távolságokat nehéz áthidalni.

              A szexre: egy felettéb érdekes interjút olvastam egy aszexuális embertől. Ő szeretne párkapcsolatot, de nem szeretné leszűkíteni a párkeresést az aszexuálisok csoportjára. Ennél nagyobb különbséget nem is tudok elképzelni a szexualitás terén, mint eltérő étvágy a párkapcsolatban. Nem is működhet? Mi alapján állapíthatjuk meg, hogy ez nem működhet? Az biztos, hogy nem szokványos párkapcsolat lenne, de ha a másik fél teszem azt pánszexuális?

              (Kérdéseim ne vedd kötözködésnek, elég keveset tudok a párkapcsolatokról.)

    • Megérzed, ha vége lesz, szerintem.
      Valamit érzel belül, olyan csalhatatlanul, és akkor tudod, hogy vége van, és nem is lesz tovább, akármit csinálsz, már meghalt valami, véglegesen.
      Én tudtam sokszor, hogy valaminek vége van.
      Még senki nem tudta, csak én, és úgy is lett.
      Volt valaki, akit nagyon-nagyon szerettem, illetve inkább szerelmes voltam, és tudtam, hogy vége lesz.
      Éreztem, hogy nekünk egyetem után olyan más utunk lesz, hogy nem fogunk együtt élni.
      Úgy is volt, de ezt nem bánom.
      Érzed, szerintem, nem objektív jelekből, hanem valahogy a zsigereidben érzed, hogy vége.
      Volt egy jó barátnőm is, és egyszer csak vele is tudtam, hogy vége van, eltűnt valami belőlünk, már nem az volt semmi, ami valaha, azt éreztem, hogy ő megfagyott, pedig szerettem nagyon.
      Éreztem, hogy nem ért, nem érti, amit mondok, hogy mi hajt engem, hogy miért ások mélyre magamban, mit küszködök, és miért.
      Őt sajnálom, azt, hogy eltávolodtunk.
      Rossz érzés ez a vég-érzet, olyan Damoklész kardja.

    • “a harcot már elbuktad”
      Ez milyen szörnyű érzés!
      Az Iszonyban van az a mondat, hogy
      “Nagy, romba dőlt vidéket láttam, amelyen én vonszolom magamat egyedül. Senki se lát, senki se hall, de minden erőmet összeszedve megyek, amerre küld a kötelesség.” és “melyben csak én mentem, cél, hit és dicsőség nélkül a menthetetlent.”
      Annyira kifejező, úgy van megírva, hogy beleborzongok.
      Nem tudom, te hogy vagy, Normabontó, ennyire-e már?
      Ez jutott eszembe, amikor olvastalak.

      • Igen, voltam már ennyire, félelmetesen találó.
        A szénlapátolással az a helyzet, hogy azon tűnődöm, ha rádobok még egyet, kialszik. LEVEGŐ kellene neki, hogy újra lángra lobbanjon, ne csak pislákoljon.
        ***
        Mindig bele kell gondolnom, hogy az érzelmeim nem-e a De-Pression igenmárkás sokathordott szemüvegem torzítja.
        A megszakadt valami egy igen jól leírható pont a horizonton.
        Na ott nem tartok.

        • És terápiával próbálkozol? Vagy most benne vagy? Vagy egyedül küzdesz? És nem lenne jó esetleg egy két-három hónapos különélés? Az eléggé meg tud szellőztetni dolgokat. Ha nem jó, hogy ilyen tanácsadósan írom, ignoráld.

    • Állt mellettem egy temetésen, és nem fogta meg a kezem, hogy vigasztaljon, hátrébb húzódott, mondván, ez családi ügy. Akkor tudtam, hogy vége. Még hat hónapig tartott.

      • hetedik kerulet rosszabb reszen laktunk, evek ota. 30 nm, a lakok nagy resze meg az emeleten levo kozos wc-t hasznalta, es rajtunk kivul senkinek abban a hazban nem volt munkaja. konyorogtem, hogy legalabb menjunk at a kilencedikbe, ott akkor eppen tombfelujitasok voltak.

        nem mentunk, mert azt mondta hogy az neki sok lenne, hogy az addig 10 perc helyett 25 kellene hogy berjen a munkahelyere. sose tulorazott. nekem meg ket allasom volt.

        akkor elkezdtem gyujteni arra hogy lelepjek.

  10. Ha már itt tartunk: aki felveszi a férje nevét (vagy újabban mindketten a másikét), az gondolom nem arra bazíroz, hogy lesz öt jó éve a másikkal, nem? És utána majd visszaveszi a régi nevet?

    (Én épp ezek miatt ellenzem az asszonynevet, mert sokszorosára visszhangozza mind a házasság, mind a válás tényét az emberi közösségben.)

    Mit gondolunk arról, aki válás után is X-né marad?

    • Anyám mondta azt egy őszinte pillanatában, hogy a házassága után bele volt betegedve, hogy elvesztette a nevét, és már soha többé nem lesz az, aki volt.
      A válás után azért nem vette vissza a nevét, hogy nehogy azt higgyék, hogy “leányanyaként” szülte a gyerekeit.

    • Egy ismerős párnál a férfi vette fel a nő vezetéknevét (nem dupla vezetéknév formájában, hanem teljesen lecserélte) és válás után is megtartotta. Sőt, azután is, hogy a volt feleség újraházasodott és felvette az új férje vezetéknevét (itt sem duplázással, hanem cserével). Egyébként ez a névdolog nagyon szimbolikus, sok mindent elmond a kapcsolatukról, és valószínűleg minden kapcsolatról.

      • Nekem egy kedves barátnőm tartotta meg a férje vezetéknevét válás és újraházasodás után, persze megkérdezte az exférjtől, hogy beleegyezik-e, mert ezt a nevet sokkal inkább magáénak érezte, mint amit az apjától örökölt.

        • Azt hiszem, itt is valami ilyesmiről volt szó. De azt is mutatja szépen, hogy melyikük kezdett új életet. Ez a névdolog kissé mágikus. Ezért nem adnám semmiért a nevem, pedig jó unalmas, minden harmadik nőt így hívnak.

        • Az én exem is azon az alapon vette fel teljesen a vezetéknevemet, hogy le akarta cserélni az anyakönyvezettet. Azt is megmondta, hogy ha kitalál jobbat, meg lesz rá energiája, akkor harmadik nevet vesz fel. Válás után is megtartotta, amíg rá nem talált az igazira (mármint vezetéknévre), azóta azt viseli.

      • A felmenőim mindig azokra dobálnak kígyót-békát, akik megtartják a lánykori nevüket. Szerintük akkor a nő nem szereti a férfit, ha nem veszi fel a nevét, és túlságosan individualista.

        Azzal már nem tudtak mit kezdeni, amikor az exem az én nevem akarta felvenni.

    • Amíg házasnak gondoltam magam addig néha X Ynéként mutatkoztam be, pedig nem úgy hívtak. Csak elrejtőzni akartam, hogy ne tudják ki vagyok és meg se lássanak. Mesebeli láthatatlanná tévő köpenynek válás után is alkalmas lehet az Xné név.

    • Én soha sem akartam felvenni a pasi nevét. Aztán egyik barátom meg is sértődött, hogy hát ez a tisztelet jele.
      Mondtam ez ostobaság, semmi köze nincs a tisztelethez. Felesleges volt elmagyaráznom, hogy inkább az ő uralkodási vágyához van köze.

    • Egy ismerősöm, akinek a vezetéknevéből van öt oldalnyi a telefonkönyvben, még harminc évvel a válás után is komolyan meg volt sértődve, hogy a volt felesége megmaradt az ő nevén, kvázi ellopta tőle az ő tulajdonát.

    • A szüleim lassan húsz éve váltak el, anyám pedig még mindig … Józsefné. Még a keresztneve sem maradt meg. Eleinte anyagi megfontolásból nem változtatott nevet, de azóta ezt már megtehette volna rég… Ebből is látszik, mennyire nincs igénye semmire az életben. A saját nevére sem. Valamiféle önazonosságra. …

      • “Ebből is látszik, mennyire nincs igénye semmire az életben. A saját nevére sem. Valamiféle önazonosságra. …”
        Ezt nagyon jól megfogalmaztad és engem az ilyen dolgoktól, ahogy gyönygyi is írja, a hideg ráz.

    • Én holtomiglan-holtodiglan gondoltam, viszont nem változtattam egyáltalán nevet. Brr, a hideg is kirázott a gondolatától is. Anyám a nevelőapámtól való elválás után 5 évvel vette vissza a leánykori nevét. Én belepusztultam volna, ha csak egy napig is annak a faszkalapnak a neve lett volna a papírjaimon.

    • Ugyan már elváltam, de anno én is holtomiglan-holtodiglan terveztem, és gondolkodtam mi legyen a nevem, de xy-né semmiképp nem akartam lenni. Aztán a variációk valahogy nem tetszettek, nem tudtam elképzelni egyiket sem, (gyomortáji nyüszögés), maradtam a sajátomnál, ami egy tucatnév, de az enyém. A mai napig zavar, hogy egy csomó nőt nem lehet simán megszólítani, mert az xy-néből nem derül ki a saját neve, és nincs kedvem -pláne munkahelyi tegező nexusban-, kedves xy-nének, vagy szia izéné, mi is a RENDES neved? -del kezdeni a levelezést, vagy telefonbeszélgetést. Ráadásul ezek a galád nők maguktól sosem előznék meg a problémát azzal, hogy rögtön közlik, amúgy Gizi vagyok, vagy mittudomén.
      Jóvan, persze megoldom, csak mégis. 🙂

  11. Csak még egy utolsó kérdés, ami nem hagy hetek óta nyugodni:

    Van egy olyan párkapcsolatnak értelme, amiben rádöbbensz, hogy nem vállalhatod önmagad? Az onnantól nem csak színház?

    Én nagyon unom a színfalakat. Le akarom bontani, mindet. Mikor húztam ide? Egyáltalán miért?
    És miért játszom a szerepem?

      • Provokatív?
        Inkább költői. Vagy még az se, mert rá is vágtam a válaszom.
        Nem akarok provokálni. Talán erős kérdéseket teszek fel.

        Tudom, hogy nem könnyű kilépni a szerepből. És egyszeri.
        Én már leraktam annyi mindent itt a blogodra, ezt nem akarom. A kínlódásomat nem itt akarom. Ugyanaz a kitárulkozás lenne belőle. Én ilyen vagyok. Vagy elmondok mindent, vagy semmit.
        Te nem ilyen vagy? Én nem tudok máshogy, pont ebbe döglök bele.

        De a blogod nem csak rólam szól, és nem csak nekem.

        Bárkit kérdeztem, mind azt tanácsolta, hogy folytassam, hiszen nem akarok mást, mint vele élni, akkor minek a coming out?
        Hát nem értik, hogy nem bírom? Én ezt így tovább nem bírom. Hogy meg akarom vele osztani, hogy annyi mindent el akarok neki mondani, DE EZ MAGA A GÁT!
        Egyedül itt hallom azt, amit gondolok.

        Közben a hetekben láttam vele meleg filmeket, és látom, hogy nem érti, hogy neki is óriási színfalai vannak, sztereotípiái, hogy nem csak az enyémet kell lebontanom, hanem az övét is, hogy el tudjon fogadni. Azt látom, hogy toleráns, de igazából nem elfogadó. A biszexualitást pedig végképp nem érti.

        Azt látom, hogy ennek így vége. Húzni lehet, de így vége.
        Kicsi esélyt látok a csodára, hogy egy ugrással meglépi azt, amihez nekem is több hónapra volt szükségem.

        A posztod annyira betalált a vergődésem közepére, hogy muszáj volt innen hátulról újra megszólalnom. Köszönöm még egyszer!
        És maradok hű olvasód. Egy újabb telitalálatnál ne félj, újra megszólalok.

        (Egy kérdésem még maradt a blogodat illetően, és komolyan!
        Van két bejárat, troll, nem troll. Miért nincs kijárat?
        Én viccből csinálnék, a távozók, akik fennhangon kiabálják, most aztán jól itt hagylak, stb, ott a blogodon fenntartott kis szegletébe a sziklába véshetnék kínjukat. Ezen töprengtem, amíg leállt a blog az utóbbi időben.)

        • Miert erzem azt, hogy te es egyedul te vagy itt a kozeppontban? Ertem, hogy nehez a helyzeted, de a feleseged “sztereotipiai” miert is azok es mik azok? Es pontosoan mit kellene neki tennie ha lenyegeben nem is tudja meg mi zajlik a kapcsolataban? Nem ertem azt sem miert ravezeto filmeket nezetsz vele? Ez amolyan celozgatas lenne? Egyszer mintha irtad volna azt, hogy elmondtad vegre neki vagy valami hasonlot. Nos, en csak magambol tudok kiindulni, aki tolerans es miegyeb vagyok a homoszexualitassal kapcsolatban vagy egyszeruen ez nem erdekel kulonosebben mert maganugynek tekintem. De ha szemelyesen engem erintene es a parom kozolne velem, hogy biszex vagy meleg es eszerint szeretne elni is , biztos, hogy osszezavarodnek es biztos, hogy nagyon nehez lenne es valoszinu ott vege lenne a kapcsolatnak mint par, mint baratsag mehetne valoszinu tovabb. Szerinted tenyleg csak neked olyan nehez ez es tenyleg csak az a gond, hogy a parodnak lebontando szinfalai vannak stb? Valoban csak annyi kene, hogy o elfogadja ezt a helyzetet ? Ez mit jelentene pontosan? Elfogadni a tenyt miszerint vannak mas iranyu vagyaid vagy ezentul ferfiakkal is szeretnel majd szexelni stb?
          Ismerek egy part a fiu mindig is biszex a lany detto. De a kezdetektol tudtak ezt egymasrol, szabad es boldog a kapcsolatuk nem reg szuletett meg az elso gyerekuk. Tobb evi hazassag utan nem konnyu szembenezni egyikotoknek sem a “valtozasokkal” de meg mindig jobb mint hagyni hatha megerik valamikor a szitu, netan rajon es mosolyogva legyint….
          De nem art ha tudod, hogy te pontosan mit is szeretnel kezdeni a sajat szexualitasoddal tobbek kozt.

          • Azért érzed ezt, mert nem írom le minden gondolatomat, mindent, ami bennem zajlik.
            Nem írom le, mert kavarog bennem minden, mert annyit kellene írnom, hogy az már egy saját blogra való.
            Lehetséges utakat keresek, amik mind egyfelé visznek, az előbújás felé.
            Nem tudom a megoldást, keresem.
            Tök jó, hogy az ismerőseid úgy mentek bele a kapcsolatba, hogy mindketten tudták, biszexuálisok.
            Nálam meg hamarabb jött a szerelem, mint az önismeret.
            Kérek szépen 50 botütést!
            Pszichológushoz járok magam miatt, magunk miatt. Ott rakom rendbe magam, és szeretném, ha segítségével a mi kapcsolatunkat is átemelhetnénk ezen.
            Nincs válaszom semmire. Semmire.
            És ez egyáltalán nem csak rólam szól. Ha így lenne, már elmondtam volna, és rábíztam volna, hogy eméssze meg. Magára hagytam volna.
            A sztereotípiáiért ugyanaz a társadalom felelős, amelyiket okolom, hogy csak most mertem ezzel szembenézni.

            • Tegyuk fel hogy nincsenek sztereotipiak, akkor konnyebb elfogadni az egeszet mint jelenseget altalanossagban, de a sajat eletunkben ez nem a sztereotipiak megleten vagy nem leten mulik elsosorban. Megertobb lehet a feleseged, de onmagara nezve ez akkor is egy olyan nagy fordulat es valtozas ami mindenkeppen gyokereiben fogja megvaltoztatni a kapcsolatotokat.
              De ahogy irtad is korabban, eloszor neked kell tisztan latnod a sajat dolgodban, ha nics letisztulva benned sem, akkor talan korai meg errol beszelni, lehet, hogy idore es segitsegre van meg szukseged (ahogy irod van is, reszt veszel terapian) Masik kerdes, hogy utana hogyan, de erre megkapod a valaszt akkor (remelhetoleg).

            • Normabonto, ide írom, mert most olvastam el az egész beszélgetést.
              Szerintem az a lényeg amit érzel a feleséged iránt emberileg,érzelmileg,szexuálisan.
              Ha kívánsz vele élni,vagy nem. Kellemes a jelenléte, vagy nem.
              Amit régebben is írtál róla kiderült hogy külömböző egyéniségek vagytok teljesen.
              Mintha az az érzésem, hogy ő neked egy oszlopod aki segít a létezésedben .

              A szüleimnek a kapcsolatát említem,mert valahogy ugy tűnik mintha hasonlítana a te eseted.
              Apukám egy érzékeny lelkületű ember volt.Csapongó.Óriási álmokkal, intellektuális,művészi igényekkel.
              Anyukám realistább alkat volt.Inkább ő volt a családfentartó szerepben, több pénzt bírt keresni,ellenállóbb volt. Igaz néhány meghatározó kérdésben pl. hogy városra költözzünk az apám ötletét valóstották meg.
              Szerelmes is lett apám egy “idealis” nőbe ,anyám ugye nem volt valami angyali lény,hanem házisárkány. Nem volt különösebb kimenetele,csak maga a tény…
              Ezek mellett szexuálisan nagyon is vonzódott anyámhoz.OK volt a kapcsolatuk.

              Amit ki akartam hozni a sztoriból, hogy apám elég sokat betegeskedett (a stressz miatt hamar megbetegedett) és anyám mindig harcolt érte, gondozta,ápolta .
              Habár apám nem volt teljesen meggyőződve ,hogy anyámmal a legjobb neki én úgy láttam,hogy ez jó volt, mert szerette őt anyám.Nagyon is.
              Tulajdonképpen sülve-főve együtt voltak mindig.
              7 éve meghalt apám, anyám nem tudott magához térni azóta se.

              • Sokat írsz apukádról, köszönöm.

                Igen, az utóbbi időben az párom felé érzett érzelmeimet rakom helyre, mert teljesen belemerültem ebbe a saját oldalba, és futtattam egy halom dolgot végig, hogy mit jelent mindez.
                Járok pszichológushoz, segít. Abban is segít, hogy mit jelent a párom számára, ha előállok. Milyen érzések törhetnek belőle elő, egyáltalán mit jelenthet mindez számára. Sokat segít, mert jelen pillanatban nehéz kilátnom a fejemből, és a nézőpontomból.

                Különbözőek vagyunk, egymás oszlopai.
                Én “sajnos” nagyon érzelmes, lángoló típus, míg ő nagyon megfontolt, visszafogott. Más hőfokon égünk.

                A kapcsolatunk barátságból virágzott szerelemé, és egyben ő is a legjobb barátom. Nehéz volt elfogadnom, hogy ez pont olyan, amit a barátomnak elmondhatok, de feleségemnek nem. Még nem.

            • “Kellemes a jelenléte, vagy nem.” Nahat, ez most tenyleg?
              Ezenkivul, Mintha kifelejtetted volna azt, hogy a kapcsolatban ketten vannak. A feleseg viszonyulasa nem szamottevo tenyezo, vagy mi?
              Amit leirsz az egy laza, akar haveri kapcsolat is lehetne vagy barmi. Amit tanacsolsz az az, hogy ha nem is minden kerek a benne eloknek (de amugy kivulrol ugy tunik, hogy OK) azert meg lehet csinalni az eletet egyutt. Az mar mellekes, hogy legfeljebb szerelmesek leszunk masba vagy belebetegszunk, neaggy isten elsarkanyosodunk.
              En ugy latom, hogy amirol Normabonto ir az joval osszetetteb, nem arrol szol, hogy kedveli-e a feleseget vagy mennyire kulonbozik a karakteruk egymastol.

              • Az a sok heti szenvedésem annak szólt, hogy nem oszthatom meg párommal mindezt.
                Ezt a pszichológusnál végigpörgettük, mi mindent jelenthet neki, és elborzadtam, mennyi sebet ejtenék rajta, ha csak a felét is érezné.

                Ezt a terhet nem rakhatom rá. Ennyi.

                A válás, és egyéb história pedig azért volt, mert kilométerekre előre szaladtam, lejátszottam magamban a következő pár évet. De nagyon egy forgatókönyv volt csak bennem.
                A pszichológusommal dolgozunk rajta ezerrel, hogy először magamban rakjak rendet.

              • Hogy ha már fáj, hát akkor fájjon ahogy kell!

                Időközben mindezt átbeszéltem egy barátommal, akivel évekkel ezelőtt ismerkedtem össze, s nagyon gyorsan nagyon mély barátságom alakúlt ki. A nézéséből, és egy elejtett mondatából éreztem, számára több is lehetne.
                Kerültem évekig, valahogy mindig meghiúsult a találkozásunk. Most már rájöttem, valójában magamtól féltem. Nyáron keresett, hogy mostmár tényleg hozzuk össze, mert lassan a 3. Karácsonyi puncsozásunk marad el. Hát találkoztunk, bevallotta, élettársa van, meleg.
                Megkönnyebbültem, s ő volt az első, akinek bevallottam, velem mi újság.
                Madárreptetőmnek hívom, mert mikor magamba zuhanva felhívom, s találkozunk, 10 perc alatt felvidít, szavaival reptet.
                Bevallotta, belémszeretett. Már akkor, mikor odaszaladtam a piros lámpánál, s csak úgy elkértem a számát, mert ugyanolyan kocsink volt. Tudta, nincs esélye, de tudnom kell.
                Mondtam, sajnálom, értem, de nálunk a játékszabályok a régiek, és hiába vonzó pasi, nem lesz semmi. Tud-e csak barátom lenni?
                Tud. 2 napig nem keresett.
                Elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, reménytelenül beleestem.

                Tudom, itt talán senki nem érti.
                Egyszerre szeretem a feleségem, és ezt a fickót. A kettő élesen más,
                A feleségem felé olyan, mint egy szünni nem akaró vulkán, folyamatos lávaömléssel, addig emez egy héliumbomba.

                A játékszabályok a régiek. És én az szerint játszom. Első sorban ember akarok maradni.

                Csak míg elhittem, hogy az egyik tűz kioltja a másikat, szenvedtem. De nem azt érzem.

            • Normabontó, továbbra is figyelek, és kívánom,hogy legyen úgy ahogy neked jó.

              Lucerna,
              nagyon szimpatikus vagy nekem amugy 🙂
              Provokatívnak jött le neked amit írtam, de nem gondoltam nagyon egyszerűnek az ügyet.
              Normabontóról van néhány infóm és azok alapján vázoltam fel az egyszerűsített tényállást.Nincsen végtelen lehetőségünk ,felaprózzuk magunkat ,sérülünk.
              Ha lépünk csak jobb fele lépjünk és okkal
              . Felelősek vagyunk magunkért és egymásért, és ismerjük be.az életünk véges.

            • Tudom. En is ezekre utaltam korabbi hsz-ben, hogy nem egyedul a te “szenvedesed” ez, hogy nyilvan a felesegeden ejtesz sebeket (akaratlanul is es magadon is, igy is es ugy is), foleg ha meggondolatlanul, mielott meg tisztaba jonnel onmagaddal nyitod ki a szelencet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy te csak fojj a sajat levedben. Az elhallgatast, elfojtast reszemrol nem tartom szerencsesnek. Az is biztos, hogy ha szeretitek, tisztelitek egymast es onmagatokat, nem fogtok igy elni meg tizhusz evet egyutt. Annyit mondhatok, hogy drukkolok neked azert, hogy megtalald azt az utat ami mindkettotoknek a legkevesebb fajdalmat hozza. Sot.

            • Eso Te, nem provokativnak ereztem a hsz-ed, egyszeruen csak amolyan semleges, altalanos es kedvesen vigasztalo jelleguenek, ami szamomra valoban ugy tunt, hogy leegyszerusites es valahogy ebbe a sztoriba nem is passzolt bele. En legalabbis ugy lattam. Szoval nem a szandekba kotottem bele. 🙂

              • Lucerna, néha nagyon jellegtelenül fejezem ki magam.Aki nem ismer nem is érti miről beszélek
                De értek, és ezzel kárpótolom verbális képességeimet.
                Azt hiszem ugyanaz a véleményünk,csak nekem nem sikerült szavakba önteni
                🙂

    • Normabontó, van egy barátom. Megnősült, született két gyerekük. Aztán a felesége rájött, hogy a nőket szereti jobban. Mikor kapcsolata is lett, akkor váltak el. Nála maradtak a gyerekek, a barátom pedig újranősült, és van újabb gyereke is. Szövevényes ez, senkinek nem volt könnyű, de nincs hibáztatás, elrontott élet. Ezt csak úgy írtam.

  12. Szerintem a lényeg ebben a mondatban van:
    “Ehhez a nem-romboló házassághoz és ártalomcsökkentett váláshoz két, egymás nélkül is reményteljes jövőt látó, nem kapcsolatfüggő, egymást nem kihasználó, az önismeret magas fokán álló, folyamatosan fejlődő, egyeztetni képes szuverén felnőtt kell.” – az a probléma, hogy kurvakevés ilyen ember létezik.

    • És a többséghez nagyon sok gyerek tartozik. Sokat láttam már, várom, hogy egyszer olyan gyerekre találjak, aki válást követően nem dühös, nem frusztrált, nem vetít, nem csapkod, nem fordul magába, nem lesz nehezebben kezelhető, nem tűnik el belőle az empátia, stb. Mondjátok, van ilyen?

      • Az enyémek csak rövid ideig voltak nehezebben kezelhetőek. Azt mondták, nem érte őket váratlanul a válás, pedig nem volt hangos veszekedés soha. És megfogalmazzák sokszor, mit érez meglátásuk szerint pl. az apjuk vagy én ebben a helyzetben.
        A költözésünk óta eltelt 13 hónapban nem voltak betegek.

    • Erről eszembe jut unokatestvérem és az ő exfelesége: 18 évig voltak együtt, 11 évig voltak házasok. Csodaszép pár voltak, sugárzott belőlük a harmónia és a kiegyensúlyozottság, két gyerekük született. Sokáig észre se vettük, hogy gond van közöttük, egyszer csak bejelentették, hogy már el is váltak, mert úgy érezték, hogy nem tudják azt adni a másiknak, ami szükséges egy jól működő házassághoz (mint kiderült, egymástól függetlenül kezdték el így érezni). Nagyjából fél év alatt lezárták a kapcsolatukat, a két gyerekkel (akkor 11 és 8 évesek voltak) is leültek beszélni, hihetetlen kulturált és intelligens módon zárták le a házasságukat, vita és rossz szó nélkül. A mai napig nagyon jó a viszony közöttük és nem csak a gyerekek miatt. Az exfeleség rendszeresen hivatalos a mi családi rendezvényeinkre, mert nagyon szeretjük, és teljesjogú családtagként tekintünk rá. Legutóbb májusban találkoztunk, beszélgettünk párkapcsolatokról, érzelmi életről, és ő mondta nekem, hogy nem azért lett vége a házasságuknak, mert nem szerették egymást, hanem azért, mert megváltozott a szeretet jellege (ha lehet ilyet mondani): ha együtt maradtak volna, akkor úgy éltek volna együtt, mint két barát (a mai napig azok!), de nem mint férj és feleség. Szerintem ők a “kurvakevés ilyen ember” közé tartoznak… Bár az is érdekes, hogy a lányuk – aki 8 éves volt a váláskor – párkapcsolatai nagyon sajátosak. Az összes szakítása nagyon drámai volt, képtelen a kapcsolatait hiszti nélkül lezárni: mindig belehal, mindig sírás van, mindig nagyjelenet van, pedig az őt ért “sérelmek” sose indokolnak ilyen mértékű érzelmi kitöréseket. Sose értettem a viselkedését, hiszen épp ellenkező mintát látott… vagy épp ezért?

      A téma másik feléhez, vagyis ahhoz, hogy mekkora a nyomás és a társadalmi elvárás a nők felé, hogy menjenek férjhez: párom (30 éves, fél éve vagyunk együtt, én 28 vagyok) a hétvégén nagyon jó barátját és a családját látogatta meg, akik még nem ismernek engem. Facebookon megnéztek persze, meg nyilván párom is mesélt rólam, és a barát felesége mondta, hogy ez mind nagyon szép és jó, de mivel mind a ketten benne vagyunk a korban (!!!!), decemberben össze kéne költöznünk, utána eljegyzés, 1 évig járjunk jegyben, aztán házasság, és legkésőbb (!!) mire én 31 leszek, már azért jöjjön a baba… Párom elnevette, mondta a lánynak némi szarkazmussal, hogy köszi, de mi nem ütemterv szerint éljük az életünk, erre ő közölte, hogy hát de ezt teljesen komolyan mondta, a mi korunkban mire várunk még, ez a dolgok menete… Ez mindkettőnket eléggé sokkolt, a kedvesben főleg nem bír megfordulni a dolog, azt mondta, nagyon nem ilyennek ismerte meg a szóban forgó lányt.

      (elnézést, ha kicsit hosszúra nyújtottam a mondókám, de mostanában sokat foglalkoztat ez a téma, az utóbb vázolt történet meg eléggé kiverte a biztosítékot nálam)

      • barat felesege szervezze csak a sajat eletet, en mondom.
        amugy most csak a szaja jar vagy majd a gyereket is kihordja, megszuli felneveli helyetted?!?
        mert ha nem, akkor ez a “mas f***-val csalanozas” egyik minositett esete.

        • Egyetértek veled teljes mértékben.
          Párom is azért van ledöbbenve, mert nem ilyennek ismerte meg a leányzót, szerinte az ment az agyára, hogy egy éve otthon van egyedül a kislányukkal, és nem bírja elviselni, hogy a korábbi pörgős, ingergazdag, sokat utazós élete megváltozott.
          Engem ez a “benne vagyunk a korban”-szöveg vágott földhöz, mintha maholnap negyven évesek lennénk (nem mintha bármi baj lenne vele), de basszus… 28 éves vagyok, és nem hallom ketyegni az órát! Velem van a baj? 🙂

          • Nem, nem veled van, de ezt te is tudod. 🙂

            Az illető csaj nem semmi, mégis hogy a fenébe gondolja, hogy más helyett megszervezi az életét? Lehet, hogy tényleg nagyon belekattant a gyerekezésbe…

            Nekem is van pár ismerősöm, akik miután megházasodtak és jött a gyerek, másoknak is elkezdték osztani az észt, hogy márpedig ezt meg azt KELL most már, mert lemaradunk. Emlékszem a párom unokatesójának az esküvőjén közölte elég nagyképű, kioktató stílusban a menyasszony, amikor gratuláltunk neki, hogy ő most jó példával jár elöl, láthatjuk, hogy milyen jó dolog az esküvő meg a lakodalom, reméli, hogy mi is kedvet kaptunk. Nagyon bunkó voltam, mert volt pofám felvont szemöldökkel körülnézni, és azt mondani, hogy ettől aztán bocs, de nem…

            • Nemrég éltem meg ugyanezt egy régi ismerős párral, akikkel évekkel ezelőtt külön-külön is jóban voltam, de rég nem beszéltünk már. Első gyerek már megvan, anya otthon, előtte sem volt fix munkája, csak alkalmi részmunkaidős ez-az, apa dolgozik, bőszen tervezi a következő gyereket, és ugyanilyen bőszen kéri számon máson is, rajtam is, hogy mikor lesz már, mert az kell. Anya próbálja csitítani, ugyan, ugyan, szívem, hagyd már el, majd mindenkinek akkor lesz, amikor neki jó – na itt kezdtem azt hinni, jófej, mellémáll, de aztán, ezt figyeljétek: mert ahhoz még _meg kell érni_.
              Na itt azt hittem, dobok egy hátast, de nem is tudom miért, uralkodtam magamon, és csak annyit mondtam, hogy nem érzem magam éretlennek attól, hogy nem akarok a közeljövőben gyereket. Azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy én akkor érezném magam éretlennek és felelőtlennek, ha olyan helyzetben vállalok gyereket, amilyenben ő van…
              És basszus, utána gondolkodtam, hogy még utólag, gondolatban sem minősítettem őt éretlennek és felelőtlennek, csak az fogalmazódott meg bennem, hogy én annak érezném magam ilyen helyzetben. Ők meg szemrebbenés nélkül kioktatnak, buksisimi, kis butus, majd felnősz egyszer te is, hogy nem vagyok még elég érett, biztos azért nem akarok gyereket, de pedig az kell, és punktum. Hát a…

            • Igen, tudom, csak néha jól jön a külső megerősítés 🙂 Közben tegnap a barát felhívta a párom, és bocsánatot kért asszonykája miatt… Érezte ő is, hogy azért erős volt ez így. Párom mondta tegnap, hogy picit “megijedt” ettől a hétvégi esettől, hogy mi most akkor késésben vagyunk, vagy mi? Mondtam neki, hogy tudtommal nem sietünk sehova, ahogy lesz, úgy lesz. Akkor azért megnyugodott, hogy “máshogy gondolkodó” párja van 🙂

    • Szerintem is ez az egyik bökkenő, a kézenfekvőbb (nekem, legalábbis) – mondjuk több különböző fórumon is utáltak már hevesen ezért a nézetért (kognitív disszonanciát okoz). Asszem, van egy másik is, bár csak homályosan látom: ha beleállok a szerepbe próbából, és ezt mondom: “Én egyedül is reményteljes jövőt látó, nem kapcsolatfüggő, a nőmet nem kihasználó, az önismeret magas fokán álló, folyamatosan fejlődő, egyeztetni képes szuverén felnőtt vagyok”. Van benne valami furcsa valahogy, ilyent mondani… és az az érzésem, nem csak azért, mert nem igaz (egy-két tétel legalább hibádzik 🙂 ), hanem, ha mondjuk ha mégis efféle csodalény volnék… mondanék, gondolnék ilyent? Azt hiszem, inkább nem. Talán az “elég jó szülő” mintájára lehetne elgondolkodni az “elég jó élettárs” ismérvein.

      • Nem a gondolás, öndefiníció, tükör előtti kimondás teszi, hogy valaki ilyen, hanem lélektani tények. Vannak ilyen emberek, lehetünk ilyen emberek, lehet erre folyamatosan törekedni s a célt nem szem elől téveszteni. Attól még minden érzelem és leágazás érthető, hibázni is lehet, de ilyen emberré kéne válni alapvetően, amihez az kell, hogy ne legyünk érzelmi sérültek, roncsok, gyógyítsuk meg a sebeinket, valamint az is, hogy ne dőljünk be a romboló örökségnek, ne értelmezzük teljesen félre a szerelmet, házasságot, gyerekvállalást, szexet, hűséget, ne legyen annyi illúzió, mese, irreális elvárás, ürügyként használat, önsorsrontás, játszma, tönkremenés és függőség.
        Ja és még az is, hogy mindenki képes legyen eltartani magát (és gyermekei felét), nehogy keveredjen az érzelem (hozzád akarok tartozni, mert jó veled) az egzisztenciális — vagy érzelmi — függéssel (mire mennék nélküled).

    • Igen, hibádzik ebből egyik-másik tétel. Miközben azt hittük, már ott tartunk, készek vagyunk a házasságra, elég érettek.

      De mi az hogy érett? Mihez képest? Mert az önismeret egy folyamat, ami nem zárul le a házasságkötéssel. És bármennyire felkészültünk, érnek váratlan helyzetek. És nem, nem is jól készültünk, mert nem tudhattuk, milyen lesz. Így nem maradt más hátra, a konfliktusok jelzik, hol van a fenti felsorolásban épp pótolnivaló, és egyre ismerősebb az út odáig. És úton lenni afelé is jó kaland azért.

  13. Azért szólaltam meg ezen poszt kapcsán, mert a válásról, az elválásról szól.
    Gondoltam megosztom veletek, tipródok rajta egy ideje. Minden oldalról, minden érintett oldaláról.

    Nem tudom mit jelent.
    Azt sem tudom, mit jelent egy kapcsolatot lezárni.
    Ez az egy kapcsolatom volt, és van, 20 évesen mentem bele.

    Azt sem tudom, mit tehetek meg, hogy mit rakhatok rá a másikra, hogy azzal egyedül birkózzon meg.

    Egyszerüen ide ennyi mindent nem írhatok le.
    Talán majd írok Èvának erröl az egészröl egy emailt, és ha arra érdemesnek találja, posztolja.
    Töredékekböl ne vonjatok le következtetéseket.

    Ès köszönöm mindenkinek a választ!
    Annyi hang van már így is a fejemben, hogy velük is elegendö megküzdenem.

    Nem tudok kommentelni, mert csak erröl tudok gondolkodni hetek óta. Nem tudok ettöl elszakadni, csak ez jár a fejemben.
    Ezért szeretnék csendben maradni.

  14. Sziasztok! Már egy jó ideje olvassak benneteket, élvezem a gondolatok áramlását… Momo vagyok, keresem önmagam. Én megfelelési kényszerrel küzdöttem kb. 30 évig. Mi voltunk a bezzeg család, deszéppárvagytoook! Szép emberek, jó munka, szép ház, 2 szép gyerek, fiú lány, ahogy a nagykönyvben írva van. Anya befőzés, apa barkácsol. Sok év kellett, mire rájöttem, mi zavar. Nincs semmi tartalom a kapcsolatban, lett egy harmadik gyerekem férj helyett. Hosszú idő, sok gondolkodás után léptem, költöztem a gyerekekkel. Még mindig nyomasztó, szorít, ha erre az időszakra gondolok. De mennyivel jobb most! Kapok levegőt… Csak azt nem értem, miért tartott annyi ideig rájönni, hogy bár könnyebb a logisztikát megoldani, ha van egy férj is a képben, és négyen ülünk a fa körül karácsonykor, de van élet másképp is…
    Persze aztán arra is gondolok, hogy évek óta azt mesélem esténként, hogy jön a királyfi, boldogan élnek, ez az élet rendje…

  15. Lehet, hogy most egy koromhoz nem illően naiv és vicces dolgot fogok mondani, de bevallom, én nagyon szeretem a holtomiglan-holtodiglan monogám házasság és az örök szerelem gondolatát.

    Talán hülyén hangzik, de én reménykedek abban, hogy a férjemmel együtt fogunk megöregedni, hogy a kapcsolatunk mindig meg tud majd újulni, és beismerem, hogy néha szoktam olyasmikről is fantáziálni, hogy mi már előző életünkben is ismertük egymást és talán a következőben is találkozunk majd… Tudom, hogy ez ilyen romantikus maszlag és túl sok baromságot olvastam össze kamaszkoromban Jókaitól a Romana-füzetekig, és hogy még csak 14 éve vagyunk együtt, és nincsen gyerekünk sem, ami elcseszhetné a a családi munkamegosztást, és nyilván egy csomó nehézséggel nem találkoztunk még – de akkor is szeretném, ha mi megmaradnánk egymásnak. Hirlando írta valahol, hogy az ilyesmi elviekben lehetetlen, de mi már annyi lehetetlent megtettünk, talán ez is sikerülhet.

    Ennek ellenére érdekes módon, soha, még a legrózsaszínebb pillanatokban, nagy szerelemben, félig még gyerekként sem mondtuk egymásnak azt, hogy “örökké”. Sosem hangzott el, hogy “örökké szeretni foglak” – valamiért úgy éreztük, hogy ilyesmit nem lehet megígérni. Meg lehet ígérni tetteket, hogy ezt vagy azt megteszem, vagy nem teszem meg, de azt nem lehet megígérni, amit érezni fogunk, mert az érzések és az emberek, még saját magunk is, ehhez túl kiszámíthatatlanok. Mindketten láttunk már embereket kifordulni önmagukból, nagy szerelmeket megroppanni, így fogadalmat soha nem tettünk. Csak reméljük, hogy úgy alakulunk és változunk majd, hogy a kapcsolatunk is egyben marad közben.

    • Nagyon jó ezt így olvasni.
      Éppen azon az ellentmondáson kapom magam, hogy próbálok úgy élni, mintha nem mondtam volna ki az örökkét, és törekedni, hogy mégis úgy legyen.

    • Én nem tartom ezt naivnak és viccesnek. Szeritem enélkül az érzés nélkül, hogy “mi leszünk a kivételek, nekünk sikerülni fog, mi életünk végéig szeretni fogjuk egymást” nagyon nehéz lehet végigcsinálni az egész esküvős procedúrát. Bár nem tudom, nekem még nem volt (és ez amúgy bánt is..)

    • Igen Arita.
      ” Mindketten láttunk már embereket kifordulni önmagukból, nagy szerelmeket megroppanni, így fogadalmat soha nem tettünk. Csak reméljük, hogy úgy alakulunk és változunk majd, hogy a kapcsolatunk is egyben marad közben.”
      Helyet adunk a másnak,de reméljük, hogy együtt maradunk, mert elvégre nem véletlenül vagyunk együtt 🙂

  16. Tetszik a poszt, két dologra reagálnék csak:
    – Szerintem vannak anya-tipusú nők, akiknek tényleg jól áll az anyaság, és akik tényleg ebben teljesednek ki. Sőt, többet mondok: vannak feleség-tipusú nők is (ezzel nem feltétlenül minősíteni szeretnék, csak tipizálni). A gond az, amikor ezt a tipust írják elő egyedül elfogadhatónak, és minden más nőtipus deviáns.
    – Viszont “nálunk boldogabb társadalmak” nincsenek. Amit írsz, az mondjuk nyomokban fellelhető Franciaországban (egyenlő felek kultúrált válása, stb.), más országokban talán nagyobb nyomokban, de alapvetően esnek szét atomjaira szerintem azok a társadalmak, amiket, mi magyarok boldogabbnak hiszünk. Más okból, de szétesnek.

    • Na ne már, hogy ennél a félfeudális, nyavalygó, másra mutogató, sarokra parkoló, olcsóságvadász, önigazoló, szívinfarktusban ötvenévesen meghaló, rosszul öltöző, rigolyás, zsírban tocsogó, alkoholista, homofób, rasszista, nő- és áldozathibáztató, gyerekverő, jogtudatlan, görnyedt gerincű társadalomnál nem boldogabb a brit, a svéd, a spanyol, a dán, a finn. Pontosabban: nem jobb a benne élők életminősége. Én elismerem, hogy ott meg más problémák vannak, de hát innen meg menekül, ki merre lát.

      • Kintről nem tűnik olyan súlyosnak a magyar társadalom, illetve bentről nem tűnik annyira jónak ez, amiben élek (igaz, a felsorolásodban nincs benne:).
        Lehet, hogy én vagyok a mazochista, de én visszamennék. Én ott vagyok otthon, itt csak próbálkozom. Az is lehet, hogy a kisebb ellenállás felé folyok, mint a víz (de bizonyos nézőpontból meg pont ezért maradok most itt, érdekes ez…) Meg nyelveket is nehezen tanulok.

  17. Miről konkrétabban?
    Elég sok oldala, szála van ennek a dolognak, és most jött hozzá még egy.
    A téma előjött a héten egy baráti bulin ismerősök által. Mindenki megállapította magáról, hogy full hetero, én meg tereltem a Kinsey skálával, s inkább hallgattam a véleményeket.
    Nem tartok ott, hogy erről nyíltan beszéljek, főleg ha mindenki körülöttem bizonygatja, hogy soha nem gondolt, de még csak nem is álmodott azonos neművel.
    A pszichológusomat megkértem, játsza le, mi minden kavaroghat a feleségem fejében, ha ezzel előállok.
    Megrémített, amit hallottam. Az egész kapcsolatunk megkérdőjeleződhet benne, gyakorlatilag összeomolhat.

    Nem látok ki a fejemből, van, aki színvak, nekem a nemek olyanok, mintha nem lennének. Nem értem a lehetséges reakciókat, amiket a pszichológus mondott, de totálisan átéreztem, mit jelenthet számára, és nagyon megijedtem.

    • Van, amikor neki kell menni.
      Nem neked írom, hogy most ezt tedd, de van, amikor neki, aztán lesz, ami lesz.
      Én is gyötrődős vagyok, és nagyon érzem a kétségeidet, ezt az érzést.
      Addig gyötrődsz, amíg eljutsz oda, hogy beleugrok, megmondom, megcsinálom, jöjjön, aminek jönnie kell, kibírom.
      Utána jobb lesz, sokkal jobb.
      Nem akarlak én semmi felé lökni, de a rágódásra hosszú távon rámész.

      • Ide írom, de ne vedd személyesnek, nem te löktél bele, de itt volt az idő, az alkalom, és a páromat is késznek éreztem rá.

        Tegnap este elmondtam. Végre. Kellett ennyi idő, az is kellett, hogy itt, előttetek, támogatásotokkal, észrevételeitekkel felkészüljek.
        Hogy átérezzem, mit rakhatok rá.

        Nagyon jól fogadta, végre újra olyan közel kerültünk egymáshoz, mint évekkel ezelőtt. Vulkánkitörésben zuhanyzom.

        Új forgatókönyvet kell írnunk a közös filmünkhöz, mert amit itt az elmúlt hetekben egymagamban csaptam össze, hát csak drámának illik be, azok közül is inkább csapnivaló.

        Még egyszer köszönöm a megtisztelő figyelmeteket, és mindenféle észrevételeteket. Valamiért ehhez számomra egy feminista blog, és feminista olvasói kellettek! 🙂

        Maradok köztetek, mint eddig is.

        • Örülök, Normabontó, hogy döntésre jutottál.
          Megkönnyebbülés?
          Nekem mindig az volt, ha megléptem, amitől féltem.
          Van nekem is még kettő, ami elmondós lesz, az egyik testvérem és a férje, hogy jó lesz leállítani magukat, a másik munka-dolog, nem is merem elkiabálni, remélem, sikerül!
          Itt teszetoszázok én is, pedig régóta érik mind a kettő.
          Örülök neked!

            • Köszi!
              Szurkolj, de nagyon!
              A mostanit úgy utálom, mint a sz.rt, ráadásul testvérem ismerőse a főnöknőmnek.
              Rohadt szar hallani, hogy “Hallom, hogy…tesód mondta.”
              Csupa-csupa magán dolog, aminek semmi köze oda, mit pletykál?
              Direkt mondtam, hogy ne teregesse a magánéletemet, hát csak teregeti.
              Erre ugrok, különben, mert az én dolgom, hogy ki a pasim, ki már nem, miért, miért nem.
              Én tudom, nem fogom orrba-szájba elregélni.
              Az külön szép, hogy férjet is keresnek nekem, bazz, örülök, hogy megvagyok, nem, hogy házasságközvetítés!
              Jó lesz lelépni, már nagyon várom!
              Eddig elfogadható volt, most már nem az.
              Ha nem jön össze, keresek mást.

              • Basszus, ez nagyon durva. A testvéred pletykál rólad? Mondjuk sejtem, mennyit árulsz el neki mostanában a dolgaidból.
                Férjet? Mármint a tesód, vagy a főnököd? Nem is tudom, melyik nagyobb gáz.
                Hát nagyon szurkolok!

          • Megkönnyebbülés, de nem az a hátradőlős.
            Megtettük az első közös lépést a hegymászásban. Most jön az igazi meló!
            Egyébként meg túl könnyen ment. Sokkolóan könnyen vette. Szerintem még ezen dolgoznunk kell, most először magában.
            Na ennyit rólunk, a forgatókönyvet majd esetleg film formájában láthatjátok. Amíg nincs kész, minek mutogassam?
            A melóváltáshoz meg kalappal!

          • Ja, pletykásak.
            Nővérem kombinál, mióta pszichológiát olvas, nem tanul!!!!, azóta nagy szakértő.
            Amit nem tud, arról kitalál.
            Egyedülálló nőnek meg mindenki partnert keres.
            Nagynéném mondta, hogy “Miért nem keresed fel Robit, aki melletted ült általánosban, mondta az anyja, hogy ő is egyedülálló.”
            Hát…
            Felkeressem-e?

            • Robi az én fantáziámat is megfogta… Bár ha a hagyományos szerepekben gondolkozunk (mindenkinek férjet, ugye), akkor Robinak kéne téged felkeresnie. A nagynénédnek ezirányban kéne tevékenykednie, pl. meghivathatná magát Robi anyjával, ha már úgyis jóban vannak, és Robi füle hallatára a jó tulajdonságaidat ecsetelni, meg azt, hogy saaaajnos egyedül vagy. És akkor Robi majd biztos rádkattint a Facebookon.
              Kérdés, szeretnéd-e, hogy Robi rádkattintson?

              • Én arra gondoltam, segíthetnék rajtad!
                Mivel mint kiderült, szoktam pasikkal randizni, csak én nem tudok róla, hogy azt hiszik hogy randizunk, így már van gyakorlatom benne.
                Elhívom Robit egy koktélra, aztán ha félreérti, és rámmozdul, akkor megspórolsz egy felesleges kört!

                Ha meg nem, akkor kicsit dícsérlek, meg a facebookon bemutatlak! Addig tedd rendbe a fotóidat!
                Na?

                • De ahhoz előbb neked kell megismerned Ann-t a fészen.
                  Izé, csaxólok: ügyesen ismerkedsz!
                  😉

                • Tudom!
                  Vagyis nem tudom, de idővel leesett, hogy mindenki félreérti, és a közvetítővel akar mégis kikezdeni.
                  De itt semmi hátsószándék!
                  Komolyan!
                  Csak koktélozni akarok.

                • Én meg pont a kacsintást szoktam félreérteni.
                  A tiédet meg végképp!

            • Ajjaj, a konyhapszichológia, az nagy áldás.
              szerintem igen, keresd, a nagynénire hivatkozva, de ő meg kérdezze meg az anyukáját, hogy randizhattok-e. De okvetlen olvassátok el mielőbb mindketten a Gólya hozz? c. örök alapművet. Esetleg nézzétek meg a Helgát! 😉

            • Ajj, Robi!!!!
              Elképzelem én magam, ahogy felkeresem, hogy “Szia, együtt ültünk húsz éve, emlékszel?”
              Imádom ezt: egykorú, egyedülálló=hozzuk össze.
              Így nem kell egy Robi.
              Amúgy se lehetne szeretőm, csak férjem, akit bemutatok, itt, ebben a házban.
              Régi, körfolyosós, csupa nyugdíjas, ha bárki jön hozzám, a nénik azonnal kimennek teregetni, vagy söpörni, és kukucskálnak arra, mivel én lakom a folyosó legvégén.
              A szemetet, ha leviszem, már dolguk lesz kinn, “Szia, kislány…”, ez vagyok én, szóval nehéz.
              Facebookom sincs, így Robi ugrott.
              De azért ma beszélgettem én olyan férfival, hogy hűha!!!
              Én is neki, azt is láttam.
              Így kellene “egy Robi”, izzadós randin nem.

        • Hurrá! Tök jó, mikor kiderül,hogy amitől félt az ember, nem is olyan félelmetes, a következmények mégsem az elképzelt legrosszabbak, sőt. Jó vulkánfürdőzést! Meg jó forgatókönyv írást!

  18. Pedig úgy tűnik , lököd. És ezt tilos. Gyötrődjön, kínlódjon, gondolkodjon csak, akármeddig. Aztán majd eldönti, mi legyen. Vagy ne legyen. Történjen, vagy ne történjen. Egy ekkora jelentőségű dologban még csak sugallni sem szabad nekünk, kívülállóknak, mi mit tennénk. Nem is releváns, meg nem is ízléses. Van baja elég. Tök mindegy, mi mit gondolunk jó megoldásnak. Az ő kérdése, az ő élete, az ő gyötrődése. Meglesz a válasz, amikor meg kell lennie.

  19. Héliumbomba.Rettenetes…
    Nekem még a vulkán is sok.Nálam csak parázs volt de tartós.
    … gondolkoztam…
    Végül is ez olyan eset mint amilyen lehet egy nyitott házasság,vagy házas embernek szeretője van.Nem annyira világvége.Miért ijedsz meg magadtól ?

    • Nem rettenetes, sőt!
      Mióta az érzéseim figyelem, s engedem hadd menjen, hihetetlen élvezem ezt a csodát. Két embert szeretek, s mindketten szeretnek.
      Mindkettőt máshogy, s mindketten máshogyan.
      Persze csak az egyik lehet igazán teljes, de ettől nem szenvedek.
      A vulkán körbefont a lávájával, s lehet, néha szunnyadni látszik, de a mélyben folyton forrong, s újabb kitörésre készül.
      Közben atomvillanások vesznek körbe a távolból, s végre belenézek, hagyom, hagy sugározzon!
      Még sosem éltem ennyire.

      Nem, szeretője sosem leszek senkinek, titkos végképp. A testiség megélésének hiánya sem feszít szét. Nem tudom milyen a nyitott házasság, a játékszabályok köztünk szigorúan monogámok. Maradnak is.

      A szerelem ritka dolog, s elhisszük, hogy legfeljebb időben egymás után történhet, ha történik egyáltalán. Én már nem hiszem.

      Mit jelent a kiteljesedése? Jelent mindenképpen testiséget?

  20. Az írás diagnózisa helyes, de a felírt gyógymóddal nem tudok egyetérteni.
    Az individualista ember új munkahelyet keres, hogy kiteljesedjen, új városba költözik, új emberbe szeret bele, ha valahol nem jó, szedi a sátorfáját. És ezzen egyre gyakrabban a helyes út helyett a könnyűt választja.
    Mi van, ha az embert a beteg szülei akadályozzák a kiteljesedésben? Egy bajba került jóbarát? Ha egy testvér? Ha egy gyerek? Ha egy társadalmi probléma? Minden elől el lehet futni, mosolyogva hagyni ott a problémát, elhinni, elhitetni hogy ez a civilizált, az előremutató. De nem ez vezet a lelki-szellemi növekedéshez. Nem menekülni kell a problémák elől, hanem megoldani azokat.
    Valószínüleg fogalmam sincs miről beszélek, szerencsére a mi házasságunkat nem terhelik megélhetési gondok, hitelek, betegségek, két szellemileg, testileg és lelkileg ép gyermeket nevelünk. És valószínüleg a nehézségekben én is fontolgatnám a futást ha azt látnám, hogy egyedül könnyebben boldogulnék, és én is meg tudnám indokolni, hogy miért az volt a jó döntés. De nem állítanám magam a társadalom elé példaként.

    • Üdv a blogon, olvass, nézz körül!

      Nem tetszik, hogy “helyes”nek találsz valamit, amit írok. Te vagy a tanárom, vagy mi?

      Amiket én írok, azt nem társadalmi példának szánom. Egyfajta gondolatkísérletek, feszegetése annak, amit oly stabilan hiszünk, de láthatólag nem működik. Gyakran írok egyrészt-másrészt bejegyzést, vetek fel pusztán a más fényszög kedvéért valamilyen alternatívát (mert azt nem szokás mondani, és mert nekem amit szokás mondani, az mindig gyanús), gyakran haladom meg saját gondolataimat. Az olvasó felelőssége, hogy normának veszi-e, idekattint-e, mit kezd vele, hasznára tud ez válni, ha már érdekesnek találta, és ha vitázik, akkor azt milyen indíttatással, színvonalon, mennyi tisztelettel teszi. Van egy olvasótípus, feltűnően gyakran férfi, aki vitatkozni jár ide, miközben nem igazán érti, miért, mire válaszul, milyen kontextusban írok. Ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni, mert nem a dolgot őt magát nézi, hanem félreért, sértett, frusztrált, egófitogtató, normákra figyelmeztet, meg akarja nekem magyarázni a saját értékrendemet. Bármennyire érdekel a más vélemény, ezt nem kedvelem, mert ez bloggeri szándékaim félreértése.

      Szóval, általában “nézzük meg ezt is, hátha van benne valami” a bejegyzések alapja. Van, amikor határozott vagyok, mert megéltem, megszenvedtem, látam ezerszer, és kiabál bennem, hogy nem igaz, hazugság, képmutatás. Szoktam árnyalódni, revideálni is. Ez a téma viszont olyan, hogy nem nagyon változik bennem, de ettől még csak az én véleményem, nem norma, kár ilyet számon kérni rajtam.

      Szerintem nem érdemes adottnak, borítékolhatónak, garanciának venni a házasság intézményét, kapcsolatot, értékrendet, mert ez hazugságokhoz torz működésekhez, tragédiákhoz vezet. Nem érdemes mindent feltenni egy lapra, nem érdemes nem szuverénül élni, másokra terhelni a létezésünket, elvárni, erkölcsi parancsokat suhogtatni, amikor az a helyzet, hogy a másiknak nem jó, nem bírja, tönkremegy. És ha mindezt a szeretet nevében teszik, meg “én mennyi mindent tettem érted”, “tartozol nekem”, az mindenképpen torz és hazug. Sokszor látom, hogy erkölcsileg vagy valami csereüzlet jegyében meg van tiltva egy-egy embernek az, ami pedig benne lélektani tény. És nem mondhatja el, mi van igazán benne, alakoskodásra kényszerül, rámegy lelkileg és egészségileg.

      Nem menekülésről, könnyebbik útról van szó, hanem hogy fel kellene ismerni, hogy valami véget ért, nem működik, rombol, és képesnek lenni pusztító indulatok, zsarolás nélkül, korrekten elköszönni. Ha így lenne, ha ez nem lenne tilos, akkor nem élne a háromnegyed társadalom titkos életet a rendezett látszat mögött.

      Nem, nem vagyok felszínes, sem az értékek nem azok, amelyek jegyében írok. Mindazt, ami nekem szép az életemben, magamnak csináltam, kockázatot vállaló döntésekkel, fájdalmakkal és kemény munkával. Nem lokálokba járó, gyereket nem akaró, kapcsolatról kapcsolatra röppenő, csak magának, csak könnyű, élvezetes, izgalmas életet akaró nő írja ezeket.

      Szinte kizárólag a mély, már-már sorsszerű érzések igazgatják a döntéseimet. Emellett figyelek, és megfogalmazom a tendenciákat, amelyeket látok.

      Sokszor választottam a sokkal nehezebb utat, teljes szívvel, vállalással, nagyvonalúan. Van, amit nem bírok, mert egyszerűen nem megy, és azt nem csinálom, és jobban jár mindenki, ha nem töröm bele magamat. Nem akarok sűrűn együtt lenni tőlem idegen értékrendű emberekkel, akkor sem, ha a rokonaim. Nem akarom megmagyarázni, hogy a bántás nem is az volt.

      És nem is várom mástól sem, hogy kifeszítse magát a kedvemért. Tiszteletben tartom az életét, énje határait. Előrelátóan mindent megteszek, hogy ne kelljen a gyerekeimnek eltartania, ápolnia engem idősebb koromban, hanem élhessék az életüket, ne terhelje meg a kell és a bűntudat a kapcsolatot. Ennek érdekében az egészségemre is figyelek.

      Erről a témáról itt is írok:
      https://csakazolvassa.hu/2014/04/23/elbirja-e/
      és érdekes az előző meg azelőtti bejegyzés is:
      https://csakazolvassa.hu/2014/04/22/senkinek-nem-szempont/
      https://csakazolvassa.hu/2014/04/21/nem-vagyok-boldog/

      A boldogság pedig nem a habos vágyálom, a hurik által nyalogatott törökméz, hanem az önsorsrontás elkerülése. A tartós működőképesség feltételeinek garanciáit, e garanciák meglétét jelenti.

      Helyes út, könnyű út, írod. Mi az, hogy helyes? Ki mondja meg? Szerintem az elviselhetetlenül, rombolóan nehéz út nem lehet helyes, és nem mondhatja meg senki más, mi elviselhetetlen valakinek, ezt nem társadalmi normák szabják meg. Épp az a tragédia, hogy e normákat erőltetik ránk, és itt vergődik közöttünk egy csomó ember, akinek nem való a mechanikus munka, mégis azt kell végeznie, aki interszexuális, de nőként kell élnie, aki aszexuális, de belekényszerítette magát, hogy megfeleljen a kapcsolatért cserébe a partnerének, aki nem akart gyereket, de mielőtt ezt felismerhette volna, vagy akár utána is, mégis afelé nyomták, hogy legyen neki, aki aspergeresként nem bírja a neurotipikusoknak szánt helyzeteket, és őt hibáztatják a kudarcaiért.
      Nem menekülésről, könnyű szívű otthagyásról van szó, hanem arról, hogy hacsak nem szállunk be a mártírspirálba, amitől én óva intenék mindenkit, szeretteink iránti felelősségünknek van egy határa, az emberi teherbírás, működőképesség határa. Nem megy az áldozatvállalás anélkül, hogy az ember magával kongruens tudjon lenni, a maga javát is keresse, és igazán azt élje, ami az ő élete, neki való. Nem, ez nem önzés. Nem mondhatja meg más kívülről, hogy mit kell tennünk, és a gyerekeinken kívül abszolút felelősségünk nincs és nem lehet senkiért. Lehet szeretetteli vállalás, nekem is az volt a férjem halálig kísérése, de nem lehet ez kényszer, érzelmi zsarolás, abszolút erkölcsi kötelesség. Azért mondom ezt, mert a be nem szorított, őszinte, önazonos ember nagyobb teljesítményre képes, igazabbak a vállalásai, és kevesebb baja lesz, így kevesebb terhet ró a környezetére és társadalomra is. Jelen, “kell”-en alapuló helyzetben minden második ember durván függő/játszmázó/személyiségzavaros/pánikbeteg/pszichoszomatikus alapon krónikus beteg. Emellett nem lehet elmenni, nem lehet mindig a régi szép értékekre meg az erkölcsi parancsokra mutogatni, mert ezek nem válaszok. Élethazugságban élni nem jó, és igenis, aki képes szembenézni valódi önmagával, valódi helyzetével, és a tabukkal szembemenve is olyan életet élni, ami boldogítja, az példa lehet.

    • Egyébként szerinted milyen problémái és milyen motivációi vannak annak, akiben komolyan felmerül, hogy otthagyja a kialakult életét, elszakad a gyerekeitől vagy egyedül neveli őket?
      Vagy aki beleszeret valakibe?
      Milyen lehet a házassága? Milyen lehetett a házastársával/gyerekeivel való kapcsolata, ha könnyen hagyja őket ott?
      Szerintem komoly problémái, alapvető motivációi vannak, a szerelme nem véletlen és nem kalandkeresés, de ha az is, nem mi fogjuk ezt megítélni, csak mert mi gyengék vagyunk mozdulni a szarból. A házassága pedig reménytelenül elromlott, a váltástól a tehetetlenség, “a szüleim is kitartottak egymás mellett” és a tévhit tartja vissza, miszerint a házasság élethosszig tart, úgy a helyes. Nem, nem okvetlen tart addig, nem, nem szép és nem helyes, ellenben tönkre lehet bele menni, és mindenkinek jobb, ha időben befejezik a már nem működőt.
      Társfüggés van valódi, lüktető szeretet helyett, ez a bajom.
      Megoldás-e a helyzetére (vagy az általa is megjelenített társadalmi problémára), ha címkéket ragasztunk rá (felelőtlen, individualista), leönzőzzük, orrára koppintunk, könnyebbikutatválasztod-revolvert szorítunk a fejéhez? Nem.
      Miért ennyire össznépi érdek, hogy mindenki maradjon a seggén, ne változtasson, hallgasson, titkolja el?
      Kinek jó ezt a sok hazugság?
      Ezek a hangok, amelyen te is megszólaltál, azt erősítik a küszködőkben, hogy ne merjék ezeket a bajokat felismerni, hallgassanak, és közben a fél Magyarország rámegy a pszichoszomatikus betegségekre meg a függőségekre, pótcselekvésre, a látszat fenntartására.
      Dúsan tenyésznek a tévhitek, hogy csak a házasság az igazi életforma, hogy minden rendben is lenne: szeretet, vasárnapi ebéd, gyermekek, csak egyszerre, megmagyarázhatatlan okból (életközépi válság! kapuzárási pánik!) bekattannak egyesek, izgalomra vágynak, telebeszéli valaki a fejüket, túl sok feminizmust olvasnak (az itt a probléma!), meg flangálnak a házasemberek körül az éhes cafkák, akik tönkreteszik, ami pedig hej, de jól működött; hogy a lángolás elmúlik, nincs mit tenni (a legszemetebb, romboló helyzetekre is rámondják ezt!), hogy a szex nem is fontos, avagy hogy ha van, akkor mindenképpen rendben is van, hogy természetesek a “hullámvölgyek”, hogy a problémák megoldhatók, csak akarni kell. Közben meg ennek kényelmes védfalai mögött akármit (szó szerint: akármit) megtehet egyik ember a másikkal, és a kínok tőrei kibökik a szemünket. Én HÁNYOK ettől, undorodom a képmutatástól, az elhallgatott kínoktól, a meddő panaszkodástól, a körülményekre mutogatástól, a gyávaságtól, a bűntudatkeltő zsarolástól.

      Ez a blog bátor, öncsalást nem kedvelő embereknek való.

    • “mosolyogva hagyni ott a problémát”
      Szerintem te nem akarod megérteni, ellenben lenézed ezeket az embereket, akik szenvednek és mennének, és a döntésük folyamatát és következményeit is nagyon megszenvedik. Mindezt önigazolásból teszed, mert a sorok között ott van, hogy neked sem valami remek a házasságod, csak ezt természetesnek veszed.
      Persze, az ember hozzátorzul a kevéshez és a nyomorítóhoz is, ha kénytelen, meg ha mindenki így él körülötte, és elhiszi, hogy ez ennyi.
      Nos, jelzem, és jelzi még sok sorstárs: nem ennyi. Van teljes élet, van erő, van méltóság, van lüktető kapcsolat.
      Társfüggő emberek védik vicsorogva erkölcsi és egzisztenciális érdekeiket a szeretetre hivatkozva, moralizálnak olyanok fölött, akik sok év kínlódás után rájönnek, hogy egyedül is jobb élni, vagy hogy más partnerrel igenis más, jobb.

      “szerencsére a mi házasságunkat nem terhelik megélhetési gondok, hitelek, betegségek, két szellemileg, testileg és lelkileg ép gyermeket nevelünk” Ez mit jelent? Csak annyit, hogy nektek nincsen az életetekben ilyen extra nehézség, és nincs olyan látványos ok, ami a társadalom szemében is elfogadhatóvá tenné a menekülést. De az ember nem kifelé nézeget, a világirodalom legnagyobbjai, a Bovaryné, a Nóra, az Anna Karenina épp erről szól, hogy a rendezett látszat mögött is mi tud lenni. De ez semmire nem garancia. Ettől még lehet boldogtalan a házasságod, lehet teljesen üres az élet, lehet súlyosan torz, idegen, fagyott, mechanikus, az élet áramlását elrekesztő, játszmázó a házastársad. Ami annál rombolóbb, hogy ugye a külvilág szemében “szépen éltek” és “minden rendben van”. Mennyi türemkedő titok mindenhol, istenem.

      • Elnézést hogy ilyen érzéketlenül belenyúltam. Nem ismerem a történeted. Véletlenül csöppentem a blogodba. A véleményemmel nem a Te döntéseid felett szerettem volna ítélkezni.
        Láttam a problémafelvetést, láttam az általad vázolt példát a “fejlett világból”: öt év házasság, két ember kétfelé változik, és már jobb lenne külön.
        Ezt én a saját bőrömön tapasztalt, és a környezetemben látott példák alapján láthatóan túlbagatelizáltam. Hétköznapi konfliktusokat képzeltem el: az egyik szeretne kutyát, a másik nem. Az egyik vaslaja az ágyneműt is, a másik még az ingeit sem. Az egyik hetente háromszor akar szeretkezni, a másik Az egyik kirándulna, a másik inkább színházba menne. Az egyik nyaralna, a másik inkább plazma TV-re költené a pénzt. Az egyik úgy érzi hogy elég baja van a munkahelyén, a másik úgy érzi, hogy több segítség járna neki a házimunkában. Az egyik adakozna, a másik félretenne. Az egyik úgy érzi nagy rajta a nyomás a pénzkeresetre, a másik azt gondolja hogy sok az elvárás a gyerekek nevelésével szemben….
        Szóval ilyen kaliberű problémákkal “küzdök” és látszólag sok házasság ilyen kaliberű problémák miatt mérgesedik el. Szerintem ezek a problémák megoldhatóak, és a megfelelő munka ráfordításával mindkét fél épül belőle. A kétféle ember surlódásain és azok kezelésén keresztül óhatatlanul fejlődik az empátia a társadalmi érzékenység, a kommunikáció és problémakezelő képesség.
        Szerintem házasságot nem hirtelen felindulásból kell kötni, két felnőtt ember már nem változik sokat, főleg ha olyan érettek és mély önismerettel rendelkeznek, mint ahogyan a példádban említett pár. Ilyen emberekről nem derül ki hirtelen, hogy a saját (vagy azonos nemű párok esetén mégis az ellenkező) nemhez vonzódnak. Hogy az életmódjuk mégsem egyeztethető össze. Hogy egy ember nem tudja őket kielégíteni. Hogy vallásos meggyőződésből inkább cölibátust fogadnának. Hogy mégsem úgy vagy annyi gyereket akarnak, mint a másik. Jöhetnek gondok, komoly gondok, amik az egyik felet megnyomorítják, és olyan súlyosak, hogy a másik nem bírja el. De amit látok, hallok és amiről azt hittem, hogy írsz (” életük folyamán változnak is. Saját útjuk, céljaik vannak”) azt talán illene házasságkötés előtt megbeszélni. Még jobb esetben olyan társat választani, akivel együtt meg lehet oldani a felmerülő gondokat. Nem feltétlenül az eredeti keretek közt (lehet házasságban élni külön is, távol is, ha ezt kívánják meg az egyéni utak). A házasságban, ahogyan minden más kapcsolatban is, az ember ki kell lépjen a komfortzónájából, kompromisszumokat kell kötnie, le kell mondania dolgokról.
        Nem önmagáért védem a házasságot, hanem azért, amiért adatott. A házasság egy eszköz az egyéni fejlődésre, a kiteljesedésre. Ami akkor működik igazán, ha baj van. Amikor a tovább nyújtózkodáshoz rá kell támaszkodni a másikra. Amikor oda kell állni és tartani. Aki néhány év múlva az első nehézség után kilép belőle, az pont a lényegről marad le.
        Szóval valószínüleg félreértettelek, ahogy írod, probléma és probléma közt vannak különbségek. Én azt tapasztalom, hogy egyre kisebb problémák is elegendőek ahhoz, hogy az emberek inkább próbálkozzanak valaki mással, és a harmadik válás után sem gondolkodnak el azon, hogy vajon nekik min kellene változtatniuk ahhoz, hogy képesek legyenek együtt élni valakivel. És azt hittem, hogy ez a bejegyzés is erre buzdít. Hogy mindig optimális körülmények közt éljünk, és ha ehhez a pár cseréje visz éppen közelebb, akkor az a javasolt döntés. És ezzel szemben adtam hangot véleményemnek.

        • Sosem értettem a cisz hetero férfiakat. Annyira biztosak abban, hogy heterók, és abban is, hogy férfiak. Soha semmi bizonytalanság, ök a magabiztosság példaképe.

          Akkor elárulok neked egy titkot. Nagyon sok ember 30 plussz felett jön rá, hogy saját neméhez vonzódik, akár már második gyerek után. Ès nagyon sok transznemü felnött fejjel jön rá, hogy valami nem stimmel.

          A legnagyobb titok pedig az, hogy a szexualitás fluid, tehát képes változni. Az irányultság, de akár az identitás is. Ezt cisz hetero fejjel a legnehezebb elképzelni, pont azért, mert sosem kérdöjelezödött meg benned egyik sem.

          “Szerintem házasságot nem hirtelen felindulásból kell kötni, két felnőtt ember már nem változik sokat, főleg ha olyan érettek és mély önismerettel rendelkeznek, mint ahogyan a példádban említett pár. Ilyen emberekről nem derül ki hirtelen, hogy a saját (vagy azonos nemű párok esetén mégis az ellenkező) nemhez vonzódnak.”

          Ès mennyi ellenpélda van erre! Persze nem is akarjuk látni, hiszen melegfelvonulást sem akarunk látni, leszbikus nök által nevelt fiút sem akarunk látni a waldorf iskolában, és még sorolhatnám.

          Ezen felül nagyon bántó azt feltételezni, hogy aki a házasság közben rájön, hogy a saját neméhez vonzódik inkább, az nem hozott akkor megfelelö döntést, és nem rendelkezett megfelelö önismerettel.

          “Ilyen emberekről nem derül ki hirtelen”. Nem, egyáltalán nem. Legtöbbször több évtized kell hozzá, hogy kiderüljön, hogy szembenézzen magával. Kinek a hibájából?

        • Szerintem az ember nagyon sokat változhat felnőtt fejjel is, néha döbbenetesen sokat, ezt saját tapasztalatból tudom, ráadásul minden új helyzet is képes teljesen váratlan dolgokat kihozni az egyénből.

          Amiről te írsz – hogy hogyan, miként kell házasságot kötni, az egy ideális helyzetet vázol fel, ami nem biztos, hogy létezik – mert mikor mondhatja az ember, hogy na most már kész vagyok, érett felnőtt vagyok és ilyen is maradok, és a döntés, amit hozok, az most már örök érvényűen, életem végégi jónak számít majd? Ilyen nincs, az csak arra jó, hogy hamis biztonságérzetbe ringassuk magunkat. Az emberi lélek ennél sokkal ingatagabb, és az életben túl sok a váratlan tényező, ezért szerintem nincsen száz százalékos recept a boldog házasságra. Nincs olyan, hogy “ha így csinálod, akkor jó lesz” – sajnos. Amúgy én is hiszek abban, hogy az első gondoknál nem szabad feladni, de nagy különbség van aközött, hogy vannak kisebb-nagyobb súrlódások az együttélés folyamán és össze kell csiszolódni, vagy hogy egy kapcsolatban végleg elromlott valami és boldogtalanok a felek. Utóbbi esetben valóban a elválás lehet a legjobb megoldás.

        • “Szerintem házasságot nem hirtelen felindulásból kell kötni, két felnőtt ember már nem változik sokat, főleg ha olyan érettek és mély önismerettel rendelkeznek, mint ahogyan a példádban említett pár. Ilyen emberekről nem derül ki hirtelen, hogy a saját (vagy azonos nemű párok esetén mégis az ellenkező) nemhez vonzódnak.”

          Nem akarsz itélkezni, írod.
          Èrett fejjel házasságot kötni.
          Tegnap este voltam transz tanácsadáson, egy transz nö tartotta, feleségével 3 gyereket nevelnek, immáron mint leszbikus pár.
          Arra bíztatott, toljam végig, higgyek a feleségemben, a házasságunkban.

          ÖK AZ ÈRETT EMBEREK!

          Èrtem, hogy a dobozod számodra komfortos, de kukkants ki legalább belöle.

          • Nagyon belém tapostál, és fogalmad sincs mennyi emberbe még.
            Az én házasságom NEM hazugság. Sosem volt az.
            Azon dolgozom minden erömmel, hogy a jövöben se legyen az.
            Hogy átmentsem, hogy igaz legyen.

            Hogy a gyerekünk azt lássa, mindegy ki mit gondol, csak önmagad legyél.
            Nem légy JÒ mindhaláligra akarom nevelni.
            Légy Igaz mindhalálig.

            • Normabonto,
              sokat olvastam a nyaron, csak nem szoltam hozza.
              en no vagyok es ffi-val elek, de ha a parom holnap eloallna azzal hogy rajott hogy a ferfiakat _is_ szereti az kisebb zavart okozna, de nagyobbat nem. ha tovabbra is velem akarna kizarolagos parkapcsolatban elni, akkor ok. nem mondom hogy orulnek, de nem lenne gond. nekem a parkapcsolat kizarolagossaga fontos, tehat ha akar ffivel akar masik novel testi kapcsolatot akarna akkor azt mar vszinu nem fogadnam el.
              logikusan ez azt jelenti hogy ha mi elvalunk akkor lehet hogy a kovetkezo parja ffi lenne, ezt megertem, ezzel nem lenne bajom.
              a munkamegosztas meg eddig is ugy volt, hogy mindenki csinalja a hazimunkabol amit o jobban tud/jobban szeret, amit meg egyikunk se kedvel azt felezzuk.
              persze ez mind csak elmelet, mert nem allt elo ilyennel, de most csak ugy vegiggondoltam.

                • Sokkal jobban, mint ahogy számítottam.

                  Eredetileg azért írtam a minap a bejegyzéshez, mert jött egy kedves, kissé naív bejegyzés a mosolyogva megfutamodásról, és igencsak itélkezö volt az érettséget illetöen.
                  Záporozott belölem egy halom frusztráció, s a nyakába öntöttem, mert pont ott bökött meg, ahol éppen rendet akarok rakni.

                  Kijött belölem egy csomó minden már megint, de nincs itt most kedvem tovább folytatni.
                  Köszönöm.

                  Viszont kérdeznék töletek, mert nagyon sokáig nem mertem senkinek feltenni ezeket, hiszen rögtön lebuktam volna.
                  Milyen heterónak lenni? Igazából sosem értettem. Tényleg abszolút nem vonz a saját nemetek? Èn azt hittem, hogy csak nem mernek erröl az emberek beszélni, de ez tényleg így van?
                  Milyen cisznek lenni? Sosem vágytatok a másik nembe? Totál természetes volt mindig a testetekkel azonosulni? Meg sem kérdöjelezödött bennetek, hogy nem-e a másik nembe tartoztok?

                  Ezek komoly kérdések, köszönöm a válaszokat.

                • Nem tudok a Milyen … kezdetű kérdésekre válaszolni. Én ezeket csak valamihez képest tudnám elmondani – de hát semmilyen tapasztalatom sincs másról. Ez az alap nekem, így létezem. Még azt is jobban el tudnám mondani egy madárnak, hogy milyen nem repülni, egy halnak, hogy milyen a szárazföldön élni, mert ültem már repülőn, úsztam vízben, valamennyi összehasonlítási alapom azért van.
                  A konkrétabb kérdések: hát nem állítom, hogy tökéletesen elégedett vagyok a testemmel, de abban az értelemben, hogy a nememmel rendben vagyok-e, hát igen, azzal teljesen. Ez vagyok, tökéletesen passzol hozzám. Sosem fordult meg a fejemben, hogy jó lenne nem pasinak lenni, hogy azt is kipróbálnám – és nem azért, mert így a fasz kényelmesebb oldalán vagyok, ez ennyire nem is volt nekem nyilvánvaló, mint az utóbbi egy, talán két évben. És nem, sosem érdekelt a saját nemem. Sőt, kifejezetten taszít – nem undorodom a férfi testtől, szép a Dávid szobor, szép egy tornász vagy úszó pasas, sőt, meg is ölelek szeretettel egy barátot, ismerőst, de ennél több már taszít. Pillanatig sem gondoltam rá máshogy, sosem.

                • Basszameg, a picsába! Ez igaz.
                  Conchita óta gyanítottam, de mindig próbáltam azt hinni, minden ember így van ezzel, hogy néha szeretne a másik nemben lenni.
                  33 év! Bakker. 33.
                  Az már egyszer fix,
                  Hogy nem vagyok cisz.

                • Akartam kérdezni, mert nemtom, én tudom-e rosszul:

                  miért ne lehetne valaki transznemű ÉS biszexuális?

                  Az első identitás, a másik orientáció. Vagy nem így van?

                  Valaki fentebb írta, és ezt meg akartam kérdezni.

            • @csakazolvassa
              köszi, 🙂 a gyerekre emlékeztem,
              de a vele kapcsolatos szempontokba nem gondoltam bele, de most hogy próbálom nem értem, hogy mire gondoltál, csak találgatok.

            • Normabontó, szerintem én sem vagyok “ciszheteró”, eszembe jutott már a biszexualitás, nem tudom, hogy azért-e, mert sajnos a hetero kapcsolataim szexuálisan nem nagyon működtek, vagy tényleg vonzanak a nők? Mindenesetre ezt a variációt nem zárom ki az életemből. Nem is félek ettől a megoldástól, pedig nem vagyok egy “önfelvállalós” valaki, de szerintem a női biszexualitást jobban elfogadja a társadalom is, tehát könnyebb dolgom lenne.
              A nemi identitásomat még sosem kérdőjeleztem meg, bár volt, (és sajnos van még), amikor nem tudok mit kezdeni a nőiességemmel, és haragszom rá. De sosem akartam férfi lenni, és nem gondoltam, hogy az lennék.

            • A mondandóm szempontjàból lényegtelen. Kaptam egy emailt a radaron, hogy egy cisz hetero pasi megmondja a tutit, a hàzassàgból nem illik mosolyogva megfutamodni.
              Az meg nem érdekel, hogyha valaki nem érti. Már nem.
              Egyszer tàrulkoztam ki, ez a vonat mar nyaron elment.

              Igen, vegtelenül frusztralt vagyok. Merhetetlen düht erzek a tarsadalom ellen.
              Ez mind itt kitört megint egy kedves, de gyakorlatilag itelkezö ferfin, aki jön az erettseggel.
              En meg eközben szembenezek magammal, megkeresnek emberek, es sorsokat latok, akik felnött fejjel jönnek ra, hogy ez a tarsadalmirendszer a bipolaris nemekkel mennyire hazugsag, hogy raeszmelnek, ök csak szerepet jatszanak, es letennek mar a maszkot.
              Összeomlanak, mert beleszeretnek egy azonos nemübe, es eközben az identitasukban is ketelkedni kezdenek, mert közben hetero hazassagban elnek.

              Ahelyett, hogy rajönnenek, nincsenek nemek. Emberek vagyunk, egymasba szeretünk, es vegkepp nem a masik nemi szerveert tesszük.

              • Én nem ismerem a világnak ezt a szeletét, csak olvastam róla. Valamennyire érzékeny vagyok, de mindig azon kapom magam, hetero házasságról írok, heteronormatív a megfogalmazásom, és én is ciszhetero vagyok. Képtelen lennék egy női testet erotikusnak látni, nem éltem meg kirekesztést, külön erőfeszítés belehelyezkedni ebbe. Némi elméleti vita után külön témának tartom a feminizmustól az LMBT-t. Még egy olvasóm sem ajánlotta fel, hogy vendégposztot írna LMBT élményeiről, identitásáról. Aki erről vallott kommentben, tömören írt, és néha volt “ide nézzetek, én ilyen különleges vagyok” árnyalat.

                Nagyon sok fontos van abban, amit írsz, értelmesek a hozzászólásaid. De kérlek, a kitárulkozásodat ne állítsd be úgy, hogy az felénk tett gesztus, nekünk jó — én úgy értelmeztem, neked jó letenni a terheket, vallani névtelenül, úgy, hogy van, aki reagál, kérdez, bátorít, más meg csendben figyel. Nekem terápiás figyelemre nem telik itt, nem is dolgom. Próbálom a napi tartalmakat biztosítani, szerkeszteni, és végigolvasni a kommenteket, és nagyon leköt a saját érzelmi életem, meg az anyaságom. És úgy hittem, nem vagy megbántva, nem vársz külön bánásmódra.

                Mondd el, milyen reakcióra vársz, mi lenne jó, mi bántott nyáron.

                • Nem akarok szamonkerni.
                  Tudom, hogy 98% hetero vagy, es cisz. Elfogadom, ez a te identitasod.
                  Annyi mindent kristalytisztan latsz, nem banto szandekkal irok.

                  En meg arra eszmeltem ra, hogy nem tudom, mit jelent cisz heteronak lenni. Imposztor ferfi vagyok, de fogalmam sincs, mit jelent ferfinak lenni. Egy cisz ember sosem kerdöjelezi meg a sajat nemet. Egy hetero ember sosem kerdöjelezi meg, hogy mi az orientacioja. En meg 33 eve ezt teszem, egyfolytaban, magamba fojtva. Hogy hamarabb ismertem meg a skizofrenia szot, mint a bigender fogalmat, nem az en hibam. Megtanultam csöndben maradni, bujkalni, magam elöl is.

                  Ezt az egyet en latom kristalytisztan. NINCSENEK NEMEK!
                  Ezeket belenk neveltek. Ez az egesz a bipolaris tarsadalombol fakad. Ez a neveltetesböl fakad. Ez az elnyomasbol fakad. Ez a patriarchatusbol fakad. Ez a heteronormativitasbol fakad.
                  Vannak prioritasaink biologiai nemi teren, nekem is vannak.

                  De a szerelem mindent felülir, az nem ismer nemeket. Egyszerüen megtörtenik. Villamcsapas a semmiböl, s all az ember ertetlenül.

                  XYZ

                  “ide nézzetek, én ilyen különleges vagyok”
                  Ez jött at rolam, mikor a blogodon összeraktam a mozaikom.
                  Pedig nem figyelemre vagyom, csak kiirom magambol. Kitarulkozo vagyok, talan belepirulnak egyesek, de en ilyen vagyok. Most vallalom magam, most rakom össze magam, mindent ki kell irnom, egyszerüen minden reszletet.
                  A blogodat tisztelem, de nem erröl szol, hogy valaki jön, es leteszi a terhet, naponta.
                  Vegtelenül halas vagyok, hogy nyaron megtehettem. Te rendszerproblemakra vilagitasz ra, egy heteronormativ himsoviniszta hetero hazassag problemaira. SUPER!

                  “Nekem terápiás figyelemre nem telik itt, nem is dolgom.”
                  Nem varom el. Es nem is a dolgod. Jarok terapiara.

                  “én úgy értelmeztem, neked jó letenni a terheket, vallani névtelenül, úgy, hogy van, aki reagál, kérdez, bátorít, más meg csendben figyel”
                  Normabonto lett a nevem. Nemtelen. Ez a nevem. Ezzel telefonalok be LMBTQ müsorokba, ezzel fogok elni, mint transz ember. Nicknev, de az enyem. Normabonto=Bontom a normat, elsosorban probalom a sajatom.

                  Magamat akarom felszabaditani, ha ez megvan, az összes bujkalo nem cisz, nem hetero embert.
                  Te is ezt teszed, csak mas spektrumon. Olyan mertekü elhivatottsag van bennem, talan a düh az, amiböl taplalkozik, amit megprobalok pozitivan felhasznalni, hogy ne gyülölet legyen belöle.

                  “Próbálom a napi tartalmakat biztosítani, szerkeszteni, és végigolvasni a kommenteket, és nagyon leköt a saját érzelmi életem, meg az anyaságom.”
                  Tudom. Latom, es tapasztalom.

                  “És úgy hittem, nem vagy megbántva, nem vársz külön bánásmódra.”
                  Nem vagyom. Hagyjanak beken, arra vagyom. Ne itelkezzenek, arra vagyom. Adjanak helyet, teret, arra vagyom. Lehessek vegre önmagam, arra vagyom.

                  A szemelyisegem olyan, hogy ezt a fajta digitalis kommunikaciot nem tudom jol leforditani.
                  A betüket olvasva a sajat erzelmi allapotom jön vissza. Most sem tudom, teged hogy erint majd, amit leirtam. Bantalak majd, vagy erteni fogsz. Igy tünhet az egesz kirohanasnak, meg különleges banasmod utani vagynak. Pedig csak nem ezen a csatornan kommunikalok, a fö infok szamomra nem itt jönnek at. Hianyzik a noverbalis resze, igy azt a sajat erzelmeimmel potolom. Par hete jöttem erre ra. A vilag nem nekem kedvez.

                  “Mondd el, milyen reakcióra vársz, mi lenne jó, mi bántott nyáron.”
                  Szerintem akkor is a sajat erzelmeimet olvastam soraidban vissza.

                  Köszönöm, hogy elinditottal a nyaron transzfeminizmus fele.
                  Irnek vendegposztot, de tudom, hogy nem tudok irni, helyesen sem. Mar nem.

                  Üdv,
                  Normabonto

                • Nem bántasz, értelek, köszönöm, hogy leírtad. Amikor eltűntél, aggódtam.
                  Tudsz írni, írd meg, milyen volt rájönni. Beszéltél a feleségeddel közben?

                • Ha nem bantalak, annak nagyon örülök.
                  Eltüntem, több okbol. Azt ereztem, hogy tul sok vagyok itt.
                  Elolvastam a hetköznapi himsovinizmust, es radöbbentem, amit itt csinalok, az a virtualis ter leuralasa. Nem akarom a blogodat letarolni.
                  Naponta irok erröl, kis szilankokat, mert a puzzle töredeke van csak kirakva.
                  Elkezdtem egy sajat blogot, hogy ne terheljek senkit. Elkezdtek olvasni.
                  Nem tudom miert. Olvassak. Es jönnek sztorik, titokban, senkinek el ne mondjam.

                  Nem mondom el az ö sztorijukat senkinek. De az en sztorimat elmondom mindenkinek, es a rendszerproblemat, amit magamon keresztül, es az ö sztorijukon keresztül latok.

                  Nem sertödöttsegböl, kivagyisagbol, majd en megmutatom tudom jobban csinalni okbol leptem le. Egyszerüen naponta kell irnom erröl, elsösorban magamnak.

                  Lepeseket tettem, de idöközben nem vart tragedia törtent a csaladban, s mindketten a földön heverünk. Ezert sem irok. Meg nem is tudnek masrol.

                  Ha kiraktam a teljes puzzle-t, megirom a teljes sztorit, remelem addigra a befejezes is meglesz.

                  Most csak ennyit szerettem volna. Ne kerdöjelezzek meg azon emberek erettseget, hitelesseget, akik a hazassaguk közben jönnek ra, hogy azonos nemüekhez (is) vonzodnak. Eleg teher önmaguknak is ezt felvallalni, önmagukban az eveket megkerdöjelezni, es elfogadni, hogy nem volt hiaba, igy kellett lennie.

            • Normabontó, ez a kérdés bennem is motoszkált, mert nyáron még, ha jól emlékszem biszexualitásról írtál, most meg főként transzszexualitásról írsz, ez két egészen eltérő dolog, eltérő problémákkal, eltérő kérdésekkel és válaszokkal, megoldási lehetőségekkel.
              És csak azért akartam megkérdezni, mert valamennyire figyeltem amiket eddig írtál, és kiváncsi vagyok rád. de amiket mostanában írtál, az alapján gondolom a transznemű írányba mentél el. Ami nagyon kemény, sok erőt kívánok hozzá!

              • A folyamat nálam a következö volt, ami az orientációt illeti, nagyon tömören:
                kamaszkoromban a fiúkkal volt kapcsolatom, minden téren.
                Majd szerelmes lettem egy lányba. Majd sokáig senkim nem volt, es ujra nyitottam volna a fiúk felé az egyetemen, el is mondtam a legjobb volt gimis barátomnak (valójában szerelmes voltam belé).
                Mikor az egyetemi barátomnak szerettem volna már elmondani, mert elerkezettnek lattam az idöt, lassan raeszmeltem, hogy belezugtam. Es a felesegem lett.
                Tehat meleg-> hetero-> biszex. Örület, de ez van. Kimondani magamban iden marciusban mondtam ki.

                Az identitásomról hamar megtanultam, hogy nem kellene beszélnem, ha nem akarom, hogy skizonak nezzenek.

                Valójában úgy érzem nagyon sokmindennel összefügg, hogy a nemeket mashogy erzekelem, bizonyosan a saját nemi identitásom is közrejátszik benne, a neveltetésem, hogy nem kaptam nemi szerepeknek megfelelö nevelést, egyszerüen hagyták, hogy azt csináljam, ami érdekel. Ìgy nem ismerem a klasszikus nemi szerepeket, látom, csak nem értem.
                Megtanítottak nagynénéim kötni, varrni, szabni, mert addig nem tágítottam.
                Családon belül nem kaptam elnyomást, de iskolában hamar észrevettem, hogy nem cool arról beszélnem, hogy ezt a sapkát én kötöttem, és a nadrágot én varrtam. Ha meg hordtam, jött a mobbing. Egyetemre kerülve szerettem volna inkább nyugodt életet, így csak a fiús oldalamat mutattam.

                Soha senki nem értette, mikor a színkörröl regéltem, mint nemi identitás, mígnem a nyáron egy transz honlapon szembetalálkoztam pontosan azzal, ahogyan leírtam. Megrázó volt ráeszmélnem, hogy valaki más is így érzékeli a nemeket.

                Nagyon elegem van abból, hogy csak az egyik oldalamat mutathatom be, vállalhatom fel.
                Szerencsére házasságunkban nincsenek nemi szerepek szerinti munkafelosztások, talán ezért tünhetett úgy a nyáron, mintha a szuper férj szerepében tetszelegnek, miközben arrol volt szó, hogy arra döbbentem rá, más házasságokban mennyire nem így van.

                Nem, nem hordok tüsarkút, se nem festem magam, de rohadtul nem értem, miért nem lehet.
                Ki mondja meg, hogy ezt ne? Miért nem vehetek fel narancssárga bizsut, ha egyszer tök jól állna aznapi ruhámhoz?
                Miért húztunk ekkora falakat a nemek közé? Ha valaki pedig le akarja öket dönteni, azt miért tapossák agyon?

              • Igazából idén jöttem rá, hogy a feminizmus harca és céljai nagyon egybeesnek az én mozgásterem bövitésének irányával. Hiszen amint egyre elfogadottabb lesz a férfi jelenléte a konyhában, és a háztartási munkában, annál kevésbé leszek én kirívó.
                Ùgyhogy köszönöm!

                Hogy szoknyát és sminket hordhassak, az már a transzfeminizmus harca, valamiért nekem is meg kell küzdenem! 🙂

          • Nincsenek ismereteim homo,transz,cisz stb. témában.
            Meg is kérdezem mi ennek a területnek megfelelő gyűjtőfogalom ?
            De mint laikus el tudom képzelni két azonos nemű között a szerelmet,vagy egyaltalan a szerelmet.Nagyon tetszett a La fate ignoranti. Nagyon 🙂

            • Eső, a felsorolt háromból legalább az egyik kategóriával biztosan, ugyanis szinte teljesen felöleli az emberiséget a három együtt. 😉

                • “a felsorolt háromból legalább az egyik kategóriával biztosan”-mi?”
                  Én úgy tudom mindenki, aki nem transz, az cisznemű, vagyis a születéskor kijelölt biológiai neme megegyezik a nemi identitásával és annak testi megjelenésével.

                • Kösz.Mint az izotópok a kémiában:cisz,transz 🙂
                  Mivel nem törtem a fejem a külön fogalmakon ,csak sejtettem jelentésüket.Be akarom helyezni az egészet egy gyűjtő fogalomba ,amit meg fogok keresni, kell legyen valami rövidítés rá.

        • Értem, amit írsz, és köszönöm, hogy árnyaltad. De én pusztító, romboló helyzetekről írtam ebben a bejegyzésben és további háromszázban is, és azokról írnak a kommentelők is, mégpedig bő két éve és tömegesen. Az emberek pedig nem érettek többnyire, huszonévesen, de még kora harmincasként sem biztosan; az érett emberek és az alapos kapcsolatok is változnak, mindenféle történik velünk, alakul a személyiségünk. És többnyire nem az első nehézségnél fontolgatják a kilépést, és főleg nem ilyen súlyúaknál. Nincs semmi gond a színház-kirándulás dialektikával, ha amúgy van aranyfedezet: igazi szeretet. A munkamegosztás viszont szerintem sokkal komolyabb probléma, mint ahogy írod, az hatalmi kérdés is, a nemi szereposztásé, csúnya túlterheltség, elmagányosodás, kihasználtság tud lenni belőle (a pénzkeresetből meg a házvezetőnő-családanya funkcióból is). Szerintem akkor lépnek ki a házasságból, amikor menthetetlenül és azon is túl vége van, csak ezt minálunk tilos beismerni. És nem is lépnek ki mind, sokan maradnak a menthetetlenben, és nem, nem javítják meg, csak kibírják.

          • “Az emberek pedig nem érettek többnyire, huszonévesen, de még kora harmincasként sem biztosan; az érett emberek és az alapos kapcsolatok is változnak, mindenféle történik velünk, alakul a személyiségünk. ”

            Igen.Változik minden, a testünk,körülményeink,a gyerekek megnőnek,szembesülünk magunkkal ismét. Hol van az én érett egyéniségem ?Mi a célom,motivációm ötvenévesen? Mit jelent egy ötvenéves nőnek a méltó élet? Húsz-harmincéves kérdések tovatűnnek az életemből. Mivel tölthetem be a maradt űrt?
            Újat,érvényeset keresek.

    • Mosolyogva futok el a probléma elöl, hogy végre kiteljesedjek?
      Tudd meg, hónapok óta sírva alszom el. Hetente érzem azt, hogy nem bírom tovább, ennyi. Nem a házasságunkat, az életet magát.
      Igen, nekünk is van egy szép gyerekünk, az elöírt kettöhöz még hiányzik egy, de párom tervezné a másodikat.
      Csakhogy idöközben megváltoztunk. èn legalábbis biztosan.
      Olyannyira, hogy rájöttem, egy csomó betegségem abból ered, hogy elnyomom magamban a férfiak irán (is) érzett vonzalmamat.
      Èn igaz életet akarok élni. Igazat a párom felé, igazat a fiam felé, és igazat magam felé.
      Rohadtul nem lesz teljes, ha végre valóban vállalom magam, mert egy transznemü biszexuális ember nem élhet teljes életet, sehol.
      Ha valóban vállalnám magam, jogilag végigvinném a dolgot, a gyerekünkröl végérvényesen lemondhatnék, ugyanis nem lennék többet az apja, semmilyen értelemben.
      Lemondhatnék az állásomról is, valószínüleg igen hamar megválnának tölem.

      A társadalom elé meg végképp nem állnék példaként.
      Egy hímsoviniszta, homofób, transzfób, heteronormatív társadalom példaképe akarnék legutoljára lenni.

      • El sem tudom képzelni, hogy hogyan érzed magad. Sosem kellett megvonnom magamtól valamit, ami nélkül nem tudtam élni.
        Nem is az ilyen szélsőséges, a házasság hagyományos keretei közt megoldhatatlan problémákról írtam.
        De egyre több olyan ember van, aki sokkal kevesebb után feladja és neki kezd a következő kapcsolatnak – néha még a válás előtt – egy akkor praktikusabbnak látszó parnerrel. Szóval azt gondoltam, hogy ez a bejegyzés ezt a viselkedést magasztalja: a méltóságteljes, racionális válást. És kárhoztatja a házasság kötelezettségeit, gyengének, társfüggőnek állítva be azokat, akik a közös célok érdekében rövid távon áldozatot hoznak, lemondanak valamiről.
        Mindenkinek a maga döntése, hogy mikor dobja be a törülközőt, mikor gondolja úgy, hogy most már elég. A szerző rámutatott arra, hogy sokan túl sokáig húzzák és maradandó károsodásokkal válnak. Én hangot adtam annak, hogy a másik oldalon viszont sokan túl korán adják föl, és maradandó eredmények nélkül voltak házasok.

        • “Szerintem házasságot nem hirtelen felindulásból kell kötni, két felnőtt ember már nem változik sokat, főleg ha olyan érettek és mély önismerettel rendelkeznek, mint ahogyan a példádban említett pár. Ilyen emberekről nem derül ki hirtelen, hogy a saját (vagy azonos nemű párok esetén mégis az ellenkező) nemhez vonzódnak.”

          Ez nem csak azért bántó, mert megkérdöjelezed hogy érett, felelösségteljes döntést hoztam a házasságkötés alkalmával, hanem mert burkoltan az is benne van, hogy a házasságom hazugságra épül.

          • Ne vedd magadra. Még nyomja a sztereotíp leckét, de tanulékony:) Ahogy egyre többet olvas majd itt, egyre árnyaltabb lesz a véleménye. Nagyon sokan gondoltuk ilyen tutimegmondósantutivéleménnyel az életet. Aztán párszor pofára esik az ember ( minél később, annál jobban) és rájön, milyen színes a szivárvány.

        • “illene házasságkötés előtt megbeszélni. Még jobb esetben olyan társat választani, akivel együtt meg lehet oldani a felmerülő gondokat. ” Milyen könnyű és egyszerű volna, csak nem lehetséges. Nincs garancia, nincs olyan módszer, ami biztos. Minden mozog, változik.
          “sokan túl korán adják föl”ezt egyszer már írtad kicsit másképp; ítélkezel. Kik ezek a “sokan”? Ismered őket?
          “nekik min kellene változtatniuk ahhoz, hogy képesek legyenek együtt élni valakivel.” Nem gondolom, hogy kötelező változni , hogy biztos az illető rosszul csinál valamit;vagy kötelező együtt élni valakivel.Rendszerszintű problémák vannak, olvasgass itt a blogon.

        • Nagyon félreértetted. Nem, aki bírja, és érzi, hogy érdemes lemondani, van miért harcolni, az nem társfüggő. De beletorzulni nem érdemes, és kettőnek kell akarni, egy akarat nem elég. Aki meg nem szeretetből, hanem az érdekeire sandítva marasztalja a másikat, aki olyannyira komolyan gondolta a házasságát, hogy el sem tudja képzelni, hogy másképp éljen, egyedül éljen, és közben esetleg hagyta kiürülni, nem tett érte ő sem, és így érvel meg követeli, hogy a másik maradjon, annak nem annyira jár az erkölcsi elismerés szerintem.

        • Megtennéd, hogy nicknevemen szólïtasz?
          Csak mert Normabontó lennèk, sem Normi, ahogy nyàron becéztél, sem Bontó nem vagyok.

          Kétfélekêppen tudom êrtelmezni.
          Becêzel, mert kedveskedni akarsz. Egyàltalàn nem illik a mondandómhoz, sőt, inkább mintha élét vennéd
          Becézel, mint egy kisgyereket, s ez azt sugalja, nem veszel komolyan.

          Nem érdekel az ok.
          Csak megkérlek, ne tedd.
          Normabontó vagyok.
          Köszönöm.

      • Én a felsorolt kifejezések felét sem értem, de az látszik, hogy olyan rettenetes feszültség van benned, amit elképzelni sem tudok. Mintha nekem azt mondanák, hogy felfelé hat a gravitáció. Nagyon nehéz lehet, sok erőt neked.

    • Nem mindig a lelépés a könnyebb döntés, sőt. Én borzalmasan ijesztőnek találnám azt a szituációt, hogy elmegyek, itt hagyok mindent. Pedig könnyen lehet, hogy a boldogságomat (vagy legalábbis a nem megőrülésemet) ez szolgálná.
      Mi most éppen megint “mentjük a kapcsolatunkat”, már szakemberrel. A környezetem felé komolyan kommunikálom ezt, de itt a blogon azt veszem észre, hogy ironizálok. Miért is? Lehet persze, hogy én játszok szerepet megint.

    • Elolvastam újra a bejegyzést, és most hülyén érzem magam. Azokról szól, akik válnának, mert nagy a baj, hogy hogyan váljanak, hogy ne fájjon ennyire, és mennyire gyakori, sőt, természetes ez, hogy a házasságnak vége van, és hogy nem érdemes lehúzó kapcsolatban maradni “a gyerekek miatt”. Nem azokról szól, akiknek nincs nagy problémájuk, és akik szerint érdemes maradni. Nincs itt mit magyarázni, ha ebből nem értetted, annyira pontosan, árnyaltan, részletesen írtam meg. Ennek ellenére holnap és holnapután poszt is lesz.

  21. Igazán rohadtul belémtaposott, miközben naponta kaparom össze magam a földröl, és tolom tovább, mert nincs eröm többre.
    Nem kívánom, hogy akárki pofára essen. Örülök ha kétgyerekes hitelmentes heteró monogám házassága boldog.
    Csak ne hibáztasson, és ne kérjen számon, a házasságom pedig ne merészelje megkérdöjelezni, hogy szerelemböl, érett fejjel köttetett-e.
    Ennyi a kérésem.

    • Annyira erős ez a tökéletes élet-kép, hogy néha ki sem lehet látni belőle. Ez az alapszoftver, ott fut mindenkiben. Nagyon bátor vagy, hogy szembenéztél magaddal, tizedilyen súlyú kérdésekben is nagyon nehéz lenne ez.

      • Èpp ma hallgattam vissza a zártkörü lányok leszbikus müsort tegnapról.
        Programajánló november 7-9-re mindazoknak, akik érdeklödnek a leszbikus életet élök iránt:
        9. LIFT Fesztivál lesz, Müsziben (Corvin Àruház.)
        Vasárnap 14:00-tól: Hetero vagyok, meleg a házastársam elöadás lesz.

        Egyáltalán nem ritka jelenség, sajnos.
        Ja, és a müsorvezetö nönek van egy lánya.

        A hiba az elnyomó rendszerben van, nem pedig az emberekben.

        • “A hiba az elnyomó rendszerben van, nem pedig az emberekben.”
          Egyetértek. És sajnos sejtem, milyen sokan nem lehetnek önmaguk a bináris modell miatt.

            • Még azt is tudom, mit jelent az I és az A betű az LMBTQ rövidítés végén 😉 Meg azt, mi a különbség szexuális orientáció és nemi identitás között. Lenyűgöz az emberek sokfélesége, lelomboz a skatulyázhatnék. Nemrég megszakítottam a kapcsolatot az egyik régi barátommal, részben azért, mert cisznemű, heteroszexuális férfiként jogot formált rá, hogy eldöntse, egy transz nő nem is nő, mert pénisszel született, és aki azzal született, az férfi. Pedig kedvelem az illetőt, de mit tegyek.

              • Pont a minap írtam erröl a tumblin.

                Nem kívánok a FÈRFI ismerösödnek semmi rosszat, de elöfordulnak betegségek, meg balesetek, és akár el is veszítheti golyóit, vagy még a péniszét is.
                Akkor aztán milyen nemü lesz?

                Kérdezd esetleg meg!

            • Most egy ideig nem beszélünk. Egyébként közeli barátok voltunk-vagyunk, ő külföldi, más kultúrkör, és saját bevallása szerint is nagyon nonkonform a viselkedése sok tekintetben. A nemi szerepek, család, férfi-nő kérdéskörben viszont leiskolázná Semjén Zsoltot.
              Az érved tetszik, lehet, kipróbálom, ha lesz még energiám vitázni vele erről.

        • De jó, kösz hogy ideírtad ezeket a programokat!!
          Az egyik tanítványom apja is már házas, gyerekes volt ,mikor tudatosult benne, hogy meleg. Vállalja. A gyerekkel kiváló a kapcsolata.

          • erröl ez a kisfilm jut eszembe:
            http://melegvagyok.hu/videoblog/132

            “A gyerekkel kiváló a kapcsolata.”
            A videóban is a gyerekkel kiváló a kapcsolata.
            Valahogy úgy érzem, a tanítványod apukájánál is ez van, hogy csak a gyerekével kiváló a kapcsolata.

            Másrészröl egy csomó helyzetgyakorlatot játszunk a pszichológusommal, megértem a másik oldalt is. Egyáltalán nem könnyü.

            De ezért is ajánlottam a programot!

            • “Valahogy úgy érzem, a tanítványod apukájánál is ez van, hogy csak a gyerekével kiváló a kapcsolata.”
              Igen, írtad, hogy érzés, de nem túl bátor diagnózis azért ez? Miből gondolod?

              • Messze nem diagnozis. Erzes. Az en erzesem, benne vagyok az erzesben, mint ember, a felelmeimmel, a video hatasaval. Nem gondolom, hogy ez van, ezt erzem.

                Aqua megfogalmazasa: Nem az arulkodik nekem, amit ir, hanem amit nem ir. Nem ir az anyarol. nem irja, hogy de az anyaval is kijönnek. Valamiert nem ir rola. Es belölem ezt valtja ki, ezt az erzest.

                • Aha, értem. Nekem azért nem tűnt fel, mert az én fejemben eleve a gyerekekkel való viszony mozgott, már nem tudom miért.

              • Fura, nekem ez nem derül ki abból, újraolvasva sem. De nem ez (lenne?) az első, hogy nem érzékelek valamit, amit mások, jobb antennákkal igen.

    • Kétgyerekes Hitelmentes Hetero Monogám Házasság – jessz! 🙂
      Ezt rövidíteni kéne: KHHMH -bár így egy kicsit hosszú. De lehetne ez olyasmi, mint Amerikában a WASP.

  22. Visszajelzés: mosolygó individualisták 1. | csak az olvassa — én szóltam

  23. Visszajelzés: elköteleződni | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s