finnyás fogyasztók

Ez nem antikapitalista poszt – noha én régóta nem csak elvekben, hanem tettekben is nemet mondok a rendszerre: a blog reklámmentességével, azzal, hogy amit az olvasóknak nyújtok, azt nem tettem termékké, nem fancyzem föl szép honlapon az itteni javakat, a bevételem önkéntes adakozóktól származik, és azzal is, hogy elhatárolódom a hivatásos női médiától, amely gépezetként működik, hirdetői kegyek és általános helyeseltség érdekében helyezkedik. Csak így lehetek szabad.

Most viszont nem a rendszerről beszélek, hanem egyfajta egyéni viselkedésről, ami engem irritál. Az persze nem mindig ér meg posztot, mert az is irritál, hogy az amúgy hevesen rendezkedő szomszéd nem és nem képes szelektíven gyűjteni a szemetet. Arról írok, ami alkalmat ad másoknak, hogy megvizsgálják a viselkedésüket, a motivációjukat. Persze szigorú leszek, éles, azért, hogy láttassam a problémát.

Először nyelvileg értem tetten ezt: bármire rámondják a népek, hogy “nem tetszik”, “nem jön be”, “nem szeretem a halat”. G-nek van erre egy pillantása, néha ki is mondja: és azt ki kérdezte? Ezt Julinak is mondja ám. Ez most nem olyan helyzet, kiskomám, hogy te itten nézelődsz és válogatsz. Julinak elkél néha az ilyen intelem.

Eredetileg a gyerekkorból jön ez: mindenki úgy képzeli, érte vannak a dolgok, mások, a világ. Ő van középen, őt szolgálják.

De azért fel lehet nőni. És ha bajban vagy, ha elszúrtad az életedet, akkor kell is.

“Adok neki egy esélyt”, írja a kommentelő. A ketogén diétának tudniillik. Ööö, mondom erre, mit csinálsz? Széthíztad magad, veszélyes mértékű hasi zsírod van. Nem te adsz esélyt, nem a ketogén diéta (vagy én) kérlellek, hogy próbáld ki. És nem is neki lesz jobb. Nem vagy abban a helyzetben, hogy esélyt adj. Úgyszólván, a ketogén diéta ad neked egy esélyt, de ahhoz komolyan kell venned, vállalnod, és elfelejtened ezt a fajta “minden értem van, válogatok” mentalitást.

Ha pedig “ez sem jött be”, az nem biztos, hogy a diéta hibája. Olyan könnyen tolják kifele a felelősséget. Ők egészek, kerekek, állandóak, csak a világban lehet a tökéletlenség.

Az volt a baj, hogy büdös volt a meló.

Aztán. “A kövérek megszégyenítése kontraproduktív, nem fognak lefogyni, így csak még többet esznek bánatukban.” Ravasz! De ezzel nem fogsz elhallgattatni. Nem én akarom, hogy lefogyj, azt te akarod. Én az igazat akarom kimondani. Felnőtt ember vagy, fel kell tudnod dolgozni a frusztrációkat. Ha pedig szeretnél tőlem valamit, ne csomagold ilyen általános “sajnos” igazságokba, hanem kérj meg, nekem mondd.

További példa. “Nekem nem kellene olyan férfi, aki…” – írja valaki, akit senki meg nem környékezett, nem kérdezte erről, nem merült fel semmilyen közeledés. Nyilván énerősítő kinyilvánítani, hogy vannak standardjai, és nem jó neki akárki, de az alapprobléma az, hogy az illető nő fájóan régóta kivonódott a forgalomból. És pont ezért mond ilyen fölényes, királylánykodó deklarációkat. Én nagyon elítélem azt, amikor a férfiak megfogalmazásaiban a nő, a nő hajlandósága a főjó, a jószág. Amikor nőhöz kell jutni, versengeni, és a nő kegyet gyakorol: “na jó”. És amikor nők magukat így definiálják, hogy ők a megszerzendők, ők tudnak sakkban tartani a szexszel valakit, ők válogatnak, amikor ezt láhatólag élvezik, azt is elítélem. Ugyanis annak a hajlandósága az értékes, aki vonzó. Nekem a férfié értékes – ha vonz. A többiekkel semmi dolgom. Nem is taglalom őket.

Az egyirányú érdeklődés mint kegy. Lájkoltalak, kommenteltem, rója föl nekem egy haragvó olvasó. Azt hitte, írja, van itt valami. És most kilájkol, mert nincs! Ha volt is valami, mondom erre, neked volt, neked kellettem én. Ne fordítsd meg a viszonyt, nem kegy a kíváncsiságod, olvasgatásod, kapcsolódási igényed. A kommentjei felületes és fölösleges, “ja, nem olvastam végig” fajta odavetések voltak, pocsék helyesírással. Nem tudta, mihez ír, de ő azért ír. Mindez a személyes profilomon. Most pedig kilájkol, mert elege lett!

Nem csak a kapitalista kereskedelem és marketing, hanem maga a net is arra szoktatott rá minket, mindannyiunkat, hogy egyesével hatalomnak gondoljuk magunkat. Adom magam? Nem adom? Egyetértek? Tetszik? Vagy nem? Belegondoltál te a helyzetetek különbözőségébe? Abba, hogy a másiknak nehezebb? Hogy nem vagy te ekkora királylány? Hogy te figyelmet, interakciót, jó szót, informácoót remélsz attól, akit nemsokára, ha nem engedi magát használni, ócsárolni fogsz, magadból kivetkőzve? Eszedbe jutott-e valaha az önreflektív kérdés, hogy “én a magam középpontja vagyok, de neki nem – mégis, mi jó származik neki abból, ha írogatok neki?” Csak te képzeled, hogy kegyet osztasz. És ez nem valami új gondolat, néhány döbbenetes esemény után elég régóta mondom is ezt. A legutóbb így:

Kedves olvasóm, értsd meg: válogathatsz, természetesen, de ez nem olyasmi, amivel a “kínálatot”, aki szintén ember, nem pedig a pszichológusod, zsarolhatod.

Aki fontos neked, attól kapsz. Akkor legyél a közelében, ha jó neked.

Ha egy írót olvasok, akkor ő az író. Nem kezdem odatolni se az okosságomat neki, se az íróságomat, se a személyét nem taglalom. Ha erre nem vagyok képes, távol tartom tőle magam.

Ha valakivel szemben érdemi, a közt illető kritikám van, azt a tárgyra szorítkozva megírom,  okosan megfontolva, hogy nyilvánosan vagy privát teszem-e.

 

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.