mit kéne macerálnom még magamon?

Most annyira más minden, mint amikor nincs forgatás. Az egész napirend, hangulat. Hallgat a múzsa. Tegnap megrohamoztunk egy hajót, felrohantunk rá valami hetvenen. Futáspótlék. Sok ember, várni, viselkedni, magamról gondoskodni (jelmezben menstruálni). Fáradt és kicsit gyanakvó vagyok.

Ugye amit csinálok (statisztaként járok egy sorozat forgatására; most épp és időszakosan más filmekbe is), az szakképzettséget nem igényel, van, hogy pihentető, tudok írni ott is. Legegyszerűbb kategóriái nem is fizetnek valami jól a szíváshoz képest (ma már annyiért nem is megyek), ám változatos mint élmény az itthoni meg írós munkák után. Van, hogy osztálykirándulás, máskor hadifogság. Közben több lehetőség érik a gyerekeimnek is, ezt is szervezem, és velük kísérőként megyek.

Jó ez, csak sűrű. Érdekes maga a forgatás és az emberek is, el-elcsodálkozom a mindenfelől jött arcokon, sorsokon, attitűdökön, mondatokon.

Teljes napokat töltök el és egész nap csevegek olyan emberekkel, akik nagyjából kétféle témáról beszélnek: a legprimerebb, közvetlen dologias érdekeikről (mindenekelőtt a forgatási állapotok, aztán általában a pénz, munka, útkeresés, ezzel kapcsolatban vélemény mindenkiről, aki kicsit többet kap; életkörülmények, család, párkapcsolat, árak, áruk, kütyük, ételek, betegség, tévé, “szórakozás”), illetve a lózungok (elvontabb, elméleti, de készen átvett fejtegetések: “megmondom őszintén, átestünk a ló túloldalára, ma már a nők” stb. és az álprogresszív epehányás, “nekem ez a jelenlegi kormányzás nem szimpatikus, bár amazok is loptak”). Rengeteg, iszonyatos mennyiségű közhely és saját érzésnek, megélésnek hitt giccsek. Se poén (ha igen, konzerv és alpári), se kedvesség, se elv, távlat, önmagunkon túltekintés, elvonatkoztatás. Keserűség, kicsinyesség, magabiztos mondatok.

Az érdekli mindenből, ami ő.

Ha mogyorót eszem: ő allergiás rá.

Ha futóciőben vagyok, ő nem szokott futni.

Ha olvasok: ő azt nem ismeri. (És: mit “írogatok”.)

Ha hullócsillag hull: ő nem szokott hullani.

Ez fontos: a saját életedet építeni, házad táján söprögetni nem azt jelenti, hogy csak magaddal foglalkozol. Attól akár szűk, buta is lehetsz. Körül kell nézni. Sokat segít az épülés-építés folyamatában is, továbbá szórakoztató, ha a dolgok mint olyanok érdekelnek, figyelsz, elemzel, utánanézel és ítélet nélkül mondasz ki összefüggéseket. A világról. És ha mellette meghallgatod a másik embert. Nem nyomod oda mindig a saját sztorit.

Ilyenkor (hat nap alatt öt forgatási nap) nagyon hiányoznak azok az emberek, akikkel olyan szabadon, sokat, lelkesen tudok beszélgetni, évődni, mesélni nekik és befogadni őket. Akik érdekesek. Eszeveszetten hiányoznak.

Kicsit szomorú és nagyon fáradt vagyok, sok ez. Amit pedig rémülten tapasztalok: a leegyszerűsítő mondatok belém ivódnak. Nem úgy, hogy akkor én is xeno- meg homofób leszek, hanem ahogy egy szar sláger bekúszik, és egész nap dúdolja az ember. Pontosan tudom, mert sok beszélgetést megfigyeltem, és így ki is élesedtem arra, hogy ilyen meg olyan helyzetben, erre meg arra a felvetésre, témára, magas labdára mi a szokásos válasz, az, amit mások is hallottak, készen vettek át, és saját megformált véleménynek hisznek, reprodukálva hangoztatnak, mert így megspórolták a gondolkodás erőfeszítését és a különbözés kínját. Talán soha nem is csinálták, nem gondolkodtak, nem különböztek. Talán közük nem volt kulturális tőkéhez, jó oktatáshoz, tágas lelkekhez, szabadsághoz. Ezért olcsó, szűk, romboló, szomorú, amit mondanak. A lelkesedés is, a panasz is, az ítélet, a minden.

És el is hangzanak ezek az ostoba mondatok bennem. Megvizsgálom őket, ütköztetem a saját nehéz munkával kialakított, kincsként őrzött, értékes vélekedéseimmel.

Vannak értelmiségi-szerű beszélgetések is. De ilyenkor is mi van. Ömlik az “ismerek történészeket, és ők mondták” kenegetés, saját érv híján. Neki-nekiugrok a feladatnak, még mindig, hogy akkor én most elmagyarázom, mit jelent az, hogy nem bántod azt, aki más. Hogy a különbözés érték vagy legalábbis neutrális, nem negatívum és nem lehet evolúciós rizsával megmagyarázni, hogy baszogatod azt, aki más. Máskor kifejtem, miért kínos és téves a kollektív bűnösség koncepciója (pláne mai népcsoportot hibáztatni sok évszázados nem-is-ősei több évszázaddal korábbi tetteiért, az ő kiirtatásukat megérdemeltnek gondolni). Vagy hogy miért nem okés, hogy bizonyos beszédmódok a nőknek tilosak, a férfiak meg először látott nőknek sorolják a hódításaikat, a jelenlevők köréből. Mitől emberi jogi botrány ab ovo, és, igen, betiltandó a prostitúció, minden formája. Magyarázom, hogy nekem ne mondja, mert nem, nem az az elődleges ambícióm, hogy majd az unokáimban gyönyörködjek (de: örülni fogok nekik!). “Lehet neked bármilyen tehetséged, karriered, a végén, ha visszanézel az életedre, az unokáid mosolya fog számítani.” Ezt mondja. Nincs karrierje. Nem tud rólam, az én fontossági sorrendemről, képesséhgeimről semmit.

Próbálom megértetni (Wass Albert!), hogy nem feltétlenül attól jó egy szöveg, hogy szép témákról ír a szerző, ami emberünknek elfogult és dühödt revizionistaként szívügye, hanem a bármilyen témáról formált mondatok minősége számít.

Hogy mi a gond a giccsel, azt is.

Néha nem megyek bele, csak vágok egy arcot, amikor az amúgy okos társ elmagyarázza nekem, hogy a zsidóknak nem lehetett földjük és kényszerűségből kezdtek pénzzel foglalkozni, de ma ők uralják a világot. Ránézek. De végigmondja, mert elkezdte. Valamit nem jól tapogatott le ez az ember, ha nekem ilyeneket fejteget. (Nem mert zsidó volnék vagy kötődöm vagy utálom az antiszemita fedősztorikat, pedig igen, hanem mert megdöbbent, hogy azt hiszi, újat mond nekem. Az intellektuális közhely sem vicces.)

Szűzanyám, miről akartam írni.

Szóval itt nagyon a levegőben van, téma, fontos, látszik, hogy ki hogy néz ki. Mindenekelőtt: a casting fő szempontja volt. Nekünk, a grisháknak világos, tiszta, tökéletes bőrünk van, magasak és méltóságteljesek vagyunk, természetes, dús, rendezetlen szemöldök, hosszú, világos haj, semmi módosítás. Aztán az öltözés, smink, haj, mozgós feladatok miatt is ez a lényeg: a testünket adjuk. A sok fotózkodás. Elsődleges kültakarónk a tartózkodóban (felvételek között, a díszleten kívül) is a kinézetünk, ez alapján kapcsolódunk, szavazunk bizalmat (vicces, hogy a nagy többség, a munkások, katonák, szolgálók külseje rontva van, és így torz a kép, de én szeretek ezen átlátni, és sikerül). Nézem én is.

És megint ezen gondolkodom, hogy én milyennek hatok, ki milyennek lát vajon. Válaszolok a kérdésekre, igen, van gyerekem, igen, annyi éves vagyok, igen, edzek. Elhiszem nekik, de ez így hülyeség, szóval átitat ez a mindenhol jelen levő, meg nem formált alapattitűd, hogy ezzel (“csinosnak lenni”) nagyon kell foglalkozni, sőt, azt is, hogy én ezért sportolok. Ők eleve így értik.

Majdnem elmegyek arrafele. És ez nem természetes, nem jó. Ezt a hiúságot, tépelődést, ezt le kell tenni. Nem ezért sportolni, mutatkozni, öltözni.

Nagyon akarok tetszeni pedig – egyvalakinek. Félek, mert fontos, és félek, mert beszólogatnak. Még mindig nem hiszem el, cikinek érzem, hogy én…? Lehet, hogy a fejemben van az, aki beszólogat, mint a hajas témánál. Hiúskodom. Állok a tükör előtt. Kimondom: ilyen meg ilyen vagyok. Terveket szövök. Hidratálok.

Nem mondhatok magamról ilyeneket, ez nevetséges. Pedig igaz. Ne én mondjam, ne mondjak semmit, mert – jövök rá, amikor más öndeklarál fontoskodva – ez erőlködés, öregedéspara, bizonygatás. Nem az én dolgom magamat szépnek kikiáltani, sőt, szépnek látni se – ez nem lehet az én szempontom. (Ún. “elégedetten nézni a tükörbe”.)

.Ami nem jelenti azt, hogy “nem érdekel a külső” felkiáltással valós probémáknak, ápolandóknak ne mennénk utána sok melóval, akár pénzzel. (Anyajegyet szedetek le, heget korrigáltatok épp.)

De ilyen nincs, hogy én kihirdetem magamról, hogy de jól nézek ki, meg azt hangoztatom, hogy az a fotó épp csak futtában olyan, nincs rajta szűrő. És szerintem ti se csináljátok, ez nevetséges. Se fiatalokhoz viszonyítva, se sehogy.

A testet nem nézni meg kirakni kell, hanem használni, nem visszaélni vele, karban tartani, jól bánni vele, jól lenni benne.

Besimulni, ahh, a tenyér alá. Élvezni az érintést, a bókot, a működőképességét, az átható egészségérzetet.

Egyedül, magányban néha megnézni, milyen. Minden nap lefotózom az arcom. Tetten akarom érni, ami történik. Minek mi a hatása. Hogy fáradt vagyok, hogy böjtöltem, hogy nincs annyi napsugárzás. Hogy telik az élet.

Sok kételyem van, sok fura, ellentmondó adat jön be. Én öt évig éltem abban, hogy vége van a virágzásnak, kész, ennyi volt. Hogy ez mégiscsak piac, nem skandináv, tiszteletteli egyezés. (A skandináv emberi minőség lényege a tisztelet, méltóság, együttműködés, visszafogottság és felszabadultság. A balkáni, rontott viselkedés vásárol, lobogtat, rivalizál, sért és sértődik, mutogat.)

Abban éltem, hogy mindenki igen, de én nem, csak én nem. Engem nem lehet megérinteni. Hogy nekem bűnhődnöm kell, mert tévedtem. Nagyot tévedtem. És mondogatták is, bosszúból. Hogy engem bottal se, hogy nem kellek senkinek, hogy csúf vagyok.

Valahol tudtam, hogy nekem nem kell a méltatlan, ez a gond, és hogy én viszont nem vagyok méltatlan. És mentem, futni és filmeket nézni és értelmesen élni.

És az élet fura fordulatot vett. Minden, amire szükségem volt, minden, ami jó, egyben itt van most. És annyira szép. Úgy történt meg, hogy mosolyogva lehet emlegetni, hát hogy is lett ez…?

Úgyszólván, meg is lehetne halni. Minden megvolt.

De az érzés, hogy én nem, visszakúszik, emlékszem rá. Teljesen, mélyen meg voltam gőződve róla ővele kapcsolatban is, hogy én nem, neki nem. Én oda nem mehetek be.

Pedig hajaj… De jó, hogy kirobbantottuk.

Ma előjött az érzés, annak az emléke, hogy én nem. Nem vagyok, nem lehetek szexuális lény, nem néz úgy rám se ő, sem más, én se nézzek inkább senkire. Milyen mélyen szomorú, hogy képes vagyok azt hinni, régi rossz reflexszel, hogy itt bármi az én kinézetemmel, testügyi igyekezetemmel lehet kapcsolatos, nem pedig a lényemmel. Miközben tudom azt is, hogy nem lennék ebben most, vagy nem ilyen örömmel, ha nem állok neki magamnak akkor, 2014 őszén nagyon komolyan, ami belül is megváltoztatott, némi gyerekbetegség után felnőtt, komoly, elszánt emberré tett, és a testi változásainak meg örülök. Nekem tetszik. Nem hirdetem ki. Élek.

– ma nem forgattunk, nyugtatnám meg azokat, akik látták, milyen volt ez a hét, öt nap alatt hatvanöt óra. ma alvás, gyerek, iroda- és szerelem, novellák és főzés volt –

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.