ott állsz a szélben

Két kérdés tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom. Ma az egyikről írok.

Ott állni a szélben.

Hajnaltájt, és mindig, metrón, a könnyen suhanó (felújított vázú, tökéletes fékű, beállított váltójú, novemberinap-sütötte) bringán, az erdőn átvágva, kaotikus konyhámban bíbelődve forgatom magamban magamat, és mulatok az önreflexiómon. Hát mi lett belőlem?

Bennem ugyanis hajdan, Amikor Annyit Szenvedtem (a továbbiakban: AASz), mindig ment a mozi, a gramofon. Nagyon enyhe kifejezés azt mondani, hogy intenzív érzelmi életem volt. Valójában annyira megéltem mindent, annyi reflexióm, érzésem és gyötrődnivalóm lett, hogy nem zavartattam magam a valóságtól. Durván nem értettem, hogy a mozifüggetlen, valóságos életem miért nem működik. A saját belső életemben nem volt gravitáció, gyorsulás, forgatónyomaték. Nem mondom, hogy bármi lehetséges volt, az a pontos, hogy egy másik bolygó fizikája, nehézkedése, nappalai-éjszakái, forrpontjai érvényesültek.

Mostanában, mióta már!, nem fantáziálok, nem élek meg úgy helyzeteket, nem a szenvedélyes elakadtság állapota a drogom. Jótékony közöny, tapintat van bennem emberek, események iránt. Nem arra figyelek, hogy mim legyen nekem a világból, hogy mások engem hogyan látnak, mit kéne hoznom (teljesítenem) azért, hogy olyan legyek, amilyenről a kívülről belsővé tett mércékkel lenni akarok, menőbb, felszabadultabb, még nagyobb egyéniség, és mindezt természetesen szeretet, elfogadás reményében, hanem igazán magamra: én mit szeretnék, mire vagyok képes, azt hogyan csináljam, és mi rendezendőm van magammal, főleg a múltammal, megértéseimmel. Vágytalan, jóindulatú, tudatos, elvi és kiegyensúlyozott lettem, ezzel lehetett ezeket a történeteket kibírni, sőt, erősödni általuk.

És akkor most mi van. Állok a szélben, szabad vagyok. Nem függök, mint A. A. Sz. korszakomban, nem játszmázom, nem avatom magam szentté, nincs alku, nem fájnak a többiek, nem kellenek a jó érzéseimhez, élményeimhez jóváhagyások. Satöbbi.

És mi van akkor, ha leállok ezekkel a gerjesztett érzelmi helyzetekkel, leszokom a hatalmas sztorikról? Úgy éltem meg őket, lekésett vonatostul, viszonzatlanságostul és elvágyódásostul, morális dilemmákkal, félreértésestül, hogy el lehessen őket mesélni, mert íróbb vagyok, mint amennyire privát, saját szakállára érző lény, és a narráció fontosabb, mint az élet. Szóval ez nincs többé, és marad a valóság. Esetleg: betör a valóság, egy helyzet, amivel nem tudsz vitatkozni, amely megmutatja a gravitáció, sőt, a hurrikán kérlelhetetlenségét. Nem áll módomban úgy megélni a helyzeteket, és annyit szenvedni tőlük, mint akkor. Az ifjúság tékozló, tudatában sincs a készlet méretének, sem annak, hogy ez – idő, terhelhetőség, lelki energia – egyáltalán készlet. Később derül csak ki, hogy nem telik már mindenre. Az a fajta létezés nagyon fárasztó volt, sok szenvedést okozott, határhelyzeteket, de, ezt most leírom, csak érzelmileg: nem kerültem utcára, nem lettem függő, sem beteg, nem szakadtam ki az értelmiségi és budapesti közegemből, és nem korrumpálódtak a férfi–nő kapcsolódásaim sem. Most könnyű vagyok, erős, kockázattalan, ugyanakkor érző lény, csak nem dobálnak.

És akkor megjelenik újra valami vágyféle, kapcsolódási igény és vele a sérülés lehetősége. És én visszazuhanok a zavart, a gátlásos, a kompenzáló működésmódomba egy eléggé egyszerű helyzetben is.

Az irányítást nem akarom kiengedni, és unatkozni sem szeretnék, élni akarok, élményeket, tisztán látni, némi kockázatot vállalni, és nem sérülni. Van ilyen? Mert lehet ezekkel a nagy amplitudókkal egy darabig halált és nagy szerelmet feldolgozni, vagy – igen, ez is ide tartozik – szülést és gyereknevelést másképp csinálni, és lehet megszállottan edzeni, de aztán már minden sima, működő, és akkor odaólálkodik az igény az érzelmi sztorikra, a zűrökre.

És bármi ilyesmi van, be se vonódtam még, csak a láthatáron, én azonnal ugyanúgy működöm, mint rég. Azt tudom megcsinálni, hogy el is döntöm: később sem vonódom be ezekbe a helyzetekbe, mintegy felettük állok, mert Én Aztán Nem Fogok Szenvedni. De a kis bevonódással – mert azért mindegy az én érzelmi történetem ne legyen már, hatnia kell az idegvégződésekre – megérzem a szagot a távolból, hogy megint ugyanaz van, mint hajdan. Nem haragszom és nincsenek nagy elvárásaim, nem moralizálok és nem szenvedek hónapokig. És mégis. Mondom, ami van, nem félek magamat képviselni, és nem, nem engedem, hogy eluraljon a dolog, átvegye a hatalmat. És mégis. Rajtam múlik! És mégis. De nem művállvonás-e ez, akart, csinált fajta? Miért van az, hogy a másik egyáltalán nem agyal, és nem zavarja, hogy a sztori nem túl bonyolult, ellenben típustörténet (én…! én, típustörténetben…?!?).

Nem akarok sérülni, nem akarok kiakadni, nem bírok már el több koppanást. Felelős vagyok az állapotomért, továbbá minden harag nélkül tisztában vagyok vele, mire használnának, és azt nem akarom, nem is hagyom. Ezért kezemben tartom az érzelmi életem, nem hergelem bele magam fölösleges, alaptalan intenzitásokba – van-e nem fölösleges, alappal bíró intenzitás, kérdezi doublecheck agyműködésem, hát persze, és ott nem kell gondolkodni, ott önműködő minden, csak itt, csak most kéne taktikusan, nem sérülve, ugyanakkor örömet maximalizálva… nem fog ez összejönni.

Szóval, mégis sérülékeny leszek. Agyalós. Áradós. És ez ismerős, és az ismerős érzés, onnan mélyről megnyugtat, és közben fájni kezd, megint sebezhetőnek érzem magam, megint nem tudom, amit előtte oly biztosan, hogy mi merre, hogy mit érek, mi vagyok én, meddig terjedek, és mi más, amit pedig oly hallhatóan kimond a magány. Az előbb még tudtam, mi az, amit velem biztosan nem fognak csinálni… és most megint nem tudom. És akkor szégyenlősen beismerem, hogy nekem igényem volt a dráma, ekkor és ettől vannak a létezésemnek színei, ebben érzem jól magam, ez volt az ifjúság. És nem csak arról van szó, hogy nem igénylem a “biztonságot” azon a lapos, hazug, elfojtós módon, ahogy érteni szokás, hanem izzik mindenem, felruházok fényköntössel érdemteleneket is, reményeim és tágas fantáziáim sarjadnak elő a rég beszántott barázdákból, meg a magamutogatás vágya, hogy na, ilyet még nem láttál, öcsi…?, és az a nagy -vonalúság* is szerepjátszás, nem a másiknak van rá szüksége, hanem nekem… Én sosem leszek más?

Hagyom történni, nem képzelem el előre: jöjjön, amennyire jön, az legyen, úgy legyen, amit ő szeretne, mert így valódi. És ott valami rég elfeledett érzés üti fel a fejét: a fájdalom, vagyis annak az árnyéka, a csalódás, a kétely, hogy mégsincs nálam a kontroll. Most neki szarabb, vagy nekem? Ték it ízi, fogd fel poénnak, lehet belőle egy jó anekdota, ha más nem, de ebből is az derül ki, hogy van mit elpoénkodni és félvállról venni, és érzem, ebben a nagy lazaságban kopok, romlok el. Ott vagyok, abban a helyzetben, és engedem, hogy az legyen, ahogy, aki ő, ítélet nélkül, ez szép tőlem, viszont megint magam ellen igazodom és hallgatok, közben dörömböl bent valaki: most miért nem mondod, miért nem mutatod meg magad? Te is vállald, neked is jogod van. Csak mondd, és úgy lesz! És az egész helyzet közben, amiből ő semmit, de semmit nem érzékel, mulatok magamon, ezen az örökös önreflexión is. Hogy úgy elhatároztam, hogy nem tipródom, a valódi mondatokat mondom, és ott vagyok, és nem megy mégsem, nem és nem jön ki a számon, amit igazán szeretnék (semmi különös, apró nüanszok csak, de ebben kezdődik az énképviselet), és hogy így meg aztán végképp fogalma sincs neki se arról, ami bennem van, és mellémegy minden, sőt, zavaros lesz, mert a zavart, azt érzékeli, és azért is, mert zavaromban fecsegek, terelem a szót, mást mondok, mint amit fontos lenne.

Mi lesz egy olyan alkatú emberrel, aki megszokta, hogy fenn jár, lenn jár, a szélén jár, de mivel ez elviselhetetlen szenvedés, ebből meg akar gyógyulni és bekapcsol a túlélése is, és meg is gyógyul, viszont amikor már kiegyensúlyozott és megbocsátott magának, illetve már csak olyanok vannak körülötte, akik értik, akkor kiderül, amit tudott is: hogy ez az öngyötrő történetszövés neki igénye? Nem igényli a biztonságnak nevezett, kiüresedett semmit, de nem akar szenvedni a maga kezdeményezte dolgokban. Azt hitte, a világ csinálja vele a szenvedést, a fura sztorikat. Most már nem akarja, hogy fájjon, magabiztossá vált a stabil, kontrollálható, nyugodt viszonyok között, és mégis, valami életszag, valami kockázat, valami megmozgató. felforgató, az de jó lenne a sok biztos tudás, a józanság, az egyensúly és a vicceskedés helyett!

Képes vagyok egyszerűbben? Leszek én még felszabadult? Hiszen amint megfeledkezem magamról, beindul a régi működésmód, a szerepjátszás, az “én extrém jó fej vagyok, meg fogsz lepődni”, miközben senki nem kérte, hogy én olyan jó fej legyek, sőt, nem is érzékeli.

Nagyon úgy tűnik, az énem anyaga nem elég ekkora palást kiszabására, amelyre még a hímzést is ki kell adnom bérmunkába. Vigyáznak-e az anyagra? És örülhetek, ha nem hasítják, pörkölik.

* nagy nagyvonalúság

14 thoughts on “ott állsz a szélben

  1. Ezt nem értem, a sztorikat, izgalomvágyást valami hiányérzet szüli nem? Becsempészni a szürkeségbe a színt. Ha nincs hiány akkor az új vágy nem A SZÍN lesz a palettádon, hanem egy szín az eddigi sok között.

  2. Erre a “mi lesz az olyan alkatú” emberrel kérdésre nincs válaszom, mert csak éppen aktuális állapot van és nem tudható, véget ért-e már ez a billegés, vagy csak megállt a mérleghinta. Az egyik felén a jól/kiegyensúlyozottan levés szikár akarása (amihez le kell bontani a különpeges hópiheséget) van, a másikon az a fárasztó, kényszeres értelmezés, belső monológ, amitől szenvedek ugyan de én vagyok én, aki rettentően különleges ám, egész más, mint mások. Ez nevetséges…

    Úgyhogy innen 30 (35) táján ki is billenek, viszlát posztadolescencia..
    Vigyázok magamra és nem engedem magam bele. Nemhogy szügyig nem, ahogy írni szoktad, hanem egyáltalán nem, szépen kikerülöm.
    Eleinte jó, de aztán unalmas lesz, ezekből a történésekből akarmit dobok magaba, csak kongok az ürességtől. Hogy tényleg ennyi lesz ezentúl az élet tétje, hogy eldönthetem, chia maggal, vagy anélkül? Bézs, vagy drapp? Mozi, vagy színház?

    És aztán jön az önvád, hogy mire is féltem magam olyan nagyon? Hogy ha én csak így tudok játszani, hogy fáj, akkor majd jól eldöntöm, hogy akkor inkább nem játszom? És ha ezzel elrontom a többiek játékát? Mert mondjuk kellek hozzá én is, akkor milyen jogon vonom ki magam? Mert állítólag bántottak? Tetszettem volna megtanulni védekezni.
    Vagy csak unom? Nem mindegy mit unok csak?

    Szóval nálam így.. Most ott tartok, hogy takarékon vagyok jó ideje, nem akarom magamnak gerjeszteni ezt az egészet, mert amúgy legtöbbször a jellegtelen semmi van, akkor viseljem már el, hogy semmilyen és ne cicomázzam fel.
    De valahol egy kicsit reménykedem, hogy lesz olyan helyzet, amikor nem én tolom túl, hanem eleve van jelentősége meg hordereje és sodrása és akkor abba bele lehet állni, mert mintha a drámákra/csendes tragediákra lennék huzalozva..

    Nekem (már) nem párkapcsolati, azon a vonalon tényleg sikerült illúziómentessé válni, hanem úgy általánosságban, hogy jó lenne már esetleg egy forradalom, valami hősi halál, mert a chia maggal nehezen érem be.

    De közben tudjuk, hogy ez hamis dilemma, vagy akár beteges végletesség, a kettő közt (forradalom vs chia mag) kellene lennie egy rakás árnyalatnak, de éles helyzetben ezek vajon hova tűnnek? A világ amiben élünk nekem sokszor sterilnek, kipárnázottnak tűnik, másnak kényelmes, nekem kiábrándító.. még úgy is hogy nincs már havi fix, irodaház, autó, klima, lehet, hogy ez is benne van ebben.

    Arra jutottam, hogy -nekem, szerintem- valójában semmi sem különösebben fontos, tényleg semmi, magamat biztosan nem veszem túl komolyan, ebből a perspektívából mást is kicsit nehéz. Egy ideje próbálom leépíteni az egómat, vannak eredmények, talán ez a jó irány, csak szokatlan. Legalábbis szeretnék megtanulni ebben jól lenni, talán sikerül, de ha nagyon kedvem szottyanna szenvedni, szerintem rámhagynám.. csak ártalomcsökkenteni próbálnék.

    De egyébként biztos vagyok benne, hogy a legtöbben szeretünk szenvedni, csak nehezen valljuk be, ezért igazán le sem szokunk róla. Hát, én inkább le akarok szokni róla, komolyabb elvonási tüneteim néhány éve nem voltak, de szerintem olyan ez, mint az alkohol, azt nem monhatom, hogy végleg lejöttem róla, csak hogy x ideje nem.. ébernek kell lenni, valószínűleg az ilyen ember azt a nagyon valódi felszabadultságot bukja..

    Bocsánat, hosszú lett, évek óta nem írtam, de ez most mélyen megpiszkálta azt a keveset, akit meghagytam magamból.:)

    • Forgatom, amit írsz, nagyon pontos részletei vannak. Nálam átlendült a mérleghinta, és úgy marad.
      Már tudom, ha van egy valamirevaló sztori, azzal magamat szórakoztatom. Nem annyira korrekt a másikkal szemben, nem róla szól. De legalább nem akarom őt bevonni.
      Egy mozzanatra reagálok.
      Én meguntam a különleges hópiheség, a kápóság és az elitizmus vádját. Az elakadtak bosszújának bizonyultak.
      Engem nagyon sokáig lehetett mindenre használni, rávenni arra, amit ők akartak, egész életemben sorra vitették el velem a balhét nálam immorálisabb, rosszabb képességű emberek, hatalmi alapon. A morális érzékenységem, agyalásom, érzelmi kiszolgáltatottságom, lelki alkatom miatt.
      HIHETETLENÜL felszabadító ezt most letenni, a magam érdekeivel foglalkozni. (Te kiegyensúlyozottabbnak tűnsz, és nem olyannak, aki letett végre egy nagy terhet, és felsóhajt. Vagy benned is regényigény volt, mint bennem? Arról beszélünk, hogy régen zavaros szerelmi viszonzatlanságoknba mentünk bele, azt tartottuk érzelmi életnek, szexeltünk úgy, hogy nem is élveztük, nem is tetszett a figura, kitöltöttük meddő érzésekkel az űrt, most meg biztonságosabb nem remélni semmit, nem kötődni és senkire nem nézni úgy? És sehol senki?
      Nem erről van szó, szerintem. Hanem hogy nem csinálunk improduktív dolgokat. És hogy – nekem – ebben az életszakaszban teljesen más a dolgom.
      Sportolok most annyit, mint amennyi időt, energiát régebben tök értelmetlenül ezekkel az érzelmi gubancolódásokkal töltöttem.)
      Én olyan alkat voltam. Annyira éles, kihegyezett, rezdülő. Ezért értek el (történtek meg) és ezért kellettek ezek a sztorik. Valóban nagy, éles történeteim voltak. Vagy talán az van, hogy érző befogadóként az élet”olvasmányban” meglátom a drámát. A formátumot. És nem érdekelt a szokványos sztori.
      “Eleinte jó, de aztán unalmas lesz, ezekből a történésekből akarmit dobok magamba, csak kongok az ürességtől. Hogy tényleg ennyi lesz ezentúl az élet tétje, hogy eldönthetem, chia maggal, vagy anélkül? Bézs, vagy drapp? Mozi, vagy színház?” Nem csak ennyi marad a sztorik nélkül. És főleg nem a chiamag-döntés a méret. Az tényleg jóléti nyavalygás. Miért nem arról beszélsz, hogy két hétig böjtölsz?
      Életmódváltás – snassz. Meggyógyulni egy durva betegségből, végignézni más durva betegségét, és felelősséget vállalni, az történet.
      Társkeresőn kimaxolni az izgalmat, nemtelen dolgokba sodródni az igazi reményében, és ezen még ki is akadni – rettenetes. A véletlenül úgy alakuló alkalmi szexet megélni idegvégződésekkel, az nekem való.
      Sorozatot nézni, szokásként, mert kellemes, hát… Katarzist élni át A négyzet közben, az meg érdemi. Vagy a zene, igazi, jó zene, koncerten. Én nem érzem, hogy ez más méret lenne, mint a hajdaniak. Sőt, intellektuálisan élesebb vagyok, amióta lélekben nem cizellálok annyit.
      Kurva sokat dolgoztam magamon azóta, az életemen, igyekeztem bátor lenni, nem sodródni, elveket fel nem adni, jobban tűrni a stabil dolgokat, és nagyot fejlődtem. Örülök, hogy ez lett az életem. Tán nem baj ez. Nem ártok vele. Tán lehetek büszke, és jogom van a saját értelmezésemhez.
      Megmutatom a folyamatot és az eredményt, mert blogger vagyok. Ehhez aztán mások viszonyulnak, megnézegetik. Ettől nagyítódik ki és válik célponttá, de az nem az én bulim.
      Majd eldönti mindenki, hogy viszonyul. Már miért ne a saját jó érzéseimmel foglalkoznék? Miért kéne a zavaros megítélgetőkkel? Nem jó fejek.
      Nem hagyom, hogy megmondják, milyen szavakkal, fogalmakkal gondolkodhatom erről az egészről, amiben olyan jó lenni.
      És belém belémdumálták ezt, hogy különleges hópihe, hogy nem vagyok elég feminista, hogy testzségyenítek, hogy a blogjövedelem nem etikus, hogy mit kellene tennem bloggerként, hogy segítenem kéne zavaros idegeneknek…
      Én se voltam rövid, és még kusza is.

      • Kiegyensúlyozott szerintem nem vagyok, néha inkább mániás, de akkor jól leplezem.:) Regényigény volt, van, persze, csak igyekszem most már reálisan nézni..
        Nálam nem párkapcsolati, (habár ezt a vetületét is átéltem) én már megtaláltam az igazit 😉 Vagy inkább ő engem.

        A munkám inkább hivatás, és viszonylagos szabadság. Aki nem érezhette sose a szabadság viszonylagosságát, biztosan teljesnek mondaná, az első ilyen szabadúszós években én is annak hittem..

        Nem éreztem hosszúnak, kuszának se, és nekem fontos ez a blog, ezer szállal tudok hozzá kapcsolódni, évek óta olvasom majdnem naponta, nincs belőle másik.
        Nekem működik a szöveg, ez a fajta reflexió a világra, önmagunkra, érzékeny, éles, okos, a blogger személye beleérthető, persze és tudom, hogy sokan sokszor értik ezt a viszonyt alapvetően félre.

        Ha már beleálltál és szolgáltatod a majdnem napi betevőt, nem érezném jól magam, ha kritikus méregetésre, belemagyarázásra, viszonyítgatásra használnám ezt az egészet. A blogot, vagy téged..mert a kettő nem azonos, de csakazolvassa. És tényleg.:)
        Nálam egyszeri olvasónál ez úgy néz ki, hogy elsősorban jó, hogy van a blog, először a bejegyzéseket szerettem és a bloghoz tartozik a blogger, vagyis a blog az az ő produktuma, tehát itt lenni és sandán méregetni nekem önmagamra nézve elég gáz volna, nem nagyon értem, hogy ezt a disszonanciát mások hogy oldják fel.

        A számonkérés, meg hogy milyennek kellene lenni..Legyenek akkor ők olyanok, de nem csak egy kicsit, hanem nagyon. Sokkal produktívabb lenne.

        Az elvárasokat valamennyire ismerem a saját bőrömön, elég nyomasztó, de gondolom egyre nagyobb rutinnal lehet kezelni. Azért kár, hogy kezelni kell, ahelyett hogy kezeltetnék, de mindegy..
        Nekem (is) az a tapasztalatom, hogy
        rengetegen akarnak kapcsolódni, magányosak, unatkoznak..és én alapvetően minden remetehajlamom dacára nyitott vagyok és barátságos, ezt sokan félreértik és nagyon kínos tud lenni, hogy pl. várakozás közben valahol egy bő órát jól elbeszélgettünk, de amikor vége nem szívesen adom meg a számomat, mert nekem nem igényem, hogy ez folytatva legyen és barátkozzunk. Ebből sajnos vannak hülye helyzetek..mert csak megadom, mi jogon ne adnam meg, de talalkozni mar nem lesz kedvem úgysem..ha egy évben egyszer-kétszer rávehető vagyok az úgysem elég, rendszeres, elő, heti-havi szintű kapcsolatot akar mindenki, de nekem ennyi időm nincs, vagyis sajnálom erre pazarolni. Emiatt bűntudatom van, ami annyival súlyosabb, ahányszor lerázom.

        A vége úgyis az, hogy megbántódik.
        Van, aki regisztrálja a mail címét a honlapomon, és amikor a potenciális ügyfeleimnek küldök valamit és ő is megkapja képes arra válaszolni és kvázi lecsesz, hogy erre bezzeg van időm. Irtó gáz.
        És ezek a sértődöttek csalódottságukban szoktak amúgy rúgni egyet, a legtöbb ember nehezen viseli, ha nem kell, kijön belőle a legrosszabb énje.

        Már kezdek rá odadigyelni, hogy ne álljak szóba idegenekkel..

        Egyébként ezek zömében nők. (Velem a férfiak átlagos helyzetekben mindig inkább visszafogottak, nem próbálnak közeledni, sose voltak normális férfiakkal normális fokozatok, szemezés, flört, bók, vagy mik vannak egyáltalán. Akikkel beszélőviszonyban voltam mindig barátként kezeltek. Akikkel meg nem, azok “közeledtek”, de ez mindig annyira durva és lénygretörő volt, hogy inkább támadásnak nevezném.
        Szóval azt szoktam meg, hogy láthatatlan vagyok. És az alapvetően jól van így, mert ha észrevesznek, akkor vagy futnom kell vagy sikítani, vagy megverni egy kérszer akkorát.

        Megint hosszú, megint kusza..eldugulok, inkább Te írj bejegyzést, mint én kommentet.:)

  3. Mindig azt hittem, másban, másokban van az ok. Sokáig tartott rájönnöm, hogy valójában én gerjesztem a kisebb-nagyobb drámáimat. Emiatt a “felszabadultság” nekem egy távoli, idegen bolygó furcsa anyanyelvének tűnik. Annyira távolinak, hogy gyakran a neve sem jut az eszembe. De azért néha sikerül gyakorolni… Olyan ez, mint egy bonyolult idegen nyelvet tanulni.

  4. Nálam pont fordítva működik ez az egész. Nekem az a nagyon furcsa, ha rájövök, hogy nem én reagálok túl érzékenyen az emberekre, hanem azok tényleg maguktól jó- vagy rosszindulatúak velem. Nagyon döbbenetes volt rájönnöm, hogy van olyan, hogy valaki szándékoltan rosszindulatú velem, és nem bennem van a hiba, nem én drámázom túl, hanem tényleg, készakarva a saját lelki szennyét önti rám, hogy az engem bántson. De a jóindulattal, a teljesítményem elismerésével is ugyanez a gondom. Megdöbbenek, amikor valaki kívülről elismer valamilyen teljesítményt, ami nekem természetes volt. Valahogy úgy képzeltem a világot, hogy spontán interakciók összessége és az emberi reakciók természetesek, érthetőek és az én gondom, ha bennem dármává nőnek. De most így leírva talán inkább a külső minősítgetéstől idegenkedem legyen az akármilyen és azon lepődök meg, hiszen nem számítok rá. Már nem is tudom.

  5. Visszajelzés: apró örömök | csak az olvassa — én szóltam

  6. Hogy érted azt, hogy típustörténet?
    A te érzelmi bevonódásod és megélésed szempontjából, vagy a férfi viselkedésének és közeledésének szempontjából az?

  7. Visszajelzés: merre kódorog az a gyerek | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s