A teremről, emberekről, női létről, testről, elméről, magamról, a világról és a határokról.

Zúzni

Mert nem csak annyi, hogy “aha, szoktam sportolni! Úszom néha a Balatonban, MERT UTÁLOM AZ USZODÁT… tollasozom, voltunk biciklizni.” Ezt az mondja, aki nem sportol. A zúzás napi edzéseket jelent. Határterhelést, új mozdulatok tanulását, hosszú távot, nehéz súlyt. Egy időben, 2015 és 2018 között heti 4-6-szor voltak nettó 3-5 órás, izzasztó edzéseim, nagy súllyal, húsz meg harminc gyakorlattal. Ettől lettek ekkora izmaim.

Ki ér erre rá? Fix meló és kéztördelő anyaság mellett nem fért volna bele. Én úgy értem rá, hogy előtte kialakult a bloggeri-írós egzisztencia és főleg a rutin. Rettentő sokat és gyorsan írtam és korrektúráztam. És az edzésekről is írtam cikket, általában azon melegében, a konditeremben, aztán rohantam az oviba… dehogy rohantam, járni alig bírtam. A hadifoglyok elgyötörtsége volt ez.

Hogy miért kellett ennyit edzeni? Nem kellett, hanem akartam. Valami belső tűz miatt, nem edző vagy bizonyítási vágy diktálta. Egészen mámoros voltam. Akkoriban nem jártam színházba, nem volt szerelmem, nem olvastam, nem néztem filmeket.

Ma szeretetteljes házasságban élünk. Úgy értem, az edzéssel. Szemembe néz még azért a hegyoldal, a súlyzó. Tud úgy nézni, és akkor újra belezuhanok. Néha. De van, hogy filmet nézek már futás helyett. Vagy egész nap napozunk, főzünk, fagyott szilvát eszünk, és mozgalmi indulókat hallgatunk a cigányhifin, amit felakaszt a megrepedt virágládára.

Ma már nem vagyok Artemisz, ez egy másik élet a hullócsillagos este óta.

Egyszerűséget

A lényeg: az edzés. Ne menjen el sok agy, szervezés másra: hajrá, zúzás van. És nem az idő miatt. Nem az van, hogy mondjuk rohannom kell 10-re, és előtte egy óra súlyzózás még gyorsan, vagy beprésel az edzőm az órarendjébe. Rászánom az edzésre időt: akkor megyek, amikor épp ráérek, és kedvem is lett. Van, hogy fél napot is a teremben töltök.

De nem mehet el a sok apróságra az idő.

Álmosan ez a dinamizmus nem megy. Eleve a hegyről leszáguldós bringaadrenalinnal érkezem. A kevés cucc a bringa miatt is fontos. Öltöző nem, edzőcuccban jövök, szekrényt se használok. (Ez nagyon vicces: ezt a tök ártatlan ősposztot magyarázták félre aljasul, és buzgón terjesztik, hogy én LESKELŐDÖM és KITILTOTTAK.)

Elaggott póló is jó, utána beugróban szaunázáshoz bikini át, legyen gyors, praktikus. Esetleg színes a cucc, az jól néz ki fotón, de az edzések túlnyomó részéről nem készül fotó, és ami készül, annak a töredékét rakom ki, mert önellenőrzésre és formacsekkre jók.

Amikor a negyedik kilométeren az ujjatlan felső lecsúszik a vállamról, le is veszem, vagy derékra tolom, pedig nem topképes az életkorom. Vagyis, az ízlésem. Nem számít, futok, és könnyebb ilyen párologva, nem-igazgatva.

Otthon az egész, egyberakott izzadmányt azonnal kézzel, lavórban, folyékonnyal vagy 30 perces programmal ki. Be. Cipő teraszon szellőzik. Cipőbe zokni kell, volt, hogy nem volt, abból lett a kiirthatatlan cipőszag, meg a vízhólyag. Cipőminőség, az fontos!

Lényeglátást

A lényeg az edzés – az edzés lényege pedig…? A terv betartása, a fegyelem, az eredmény, az izom, az erő? -E?

Ó, nem. Az edzés lényege a megélés. Az a tudatállapot, ami csak egyedül és csak ott tud lenni. Ha csevegek, ha magyarázok, ha más edzését rakom össze, már nincs ez. Edzeni egyedül jó, vagy azzal, aki néma. A lényeglátás mentális jelenlét: egyszerre gyógytesi, pszichoterápia, meditáció az edzés, és mindez mérhető agyi változásokat, módosult tudatállapotot okoz.

Nem számít, ki más van ott, ki mit gondol, ki lát. Milyen a zene, mit gondolok a recepciósról. A csevegések, tekintetek, a kötelezőnek gondolt előírások nem számítanak. Ha épp valami áldott pillanat van, és fíling és belterjes röhögés van, ha gyönyörű férfi döbben a kézenállásomon, az persze jó érzés, életöröm. És a mesélhető anekdota is kincs (“Olyan szuper buli volt, te, a legjobb… annyira jó volt, nem emlékszem semmire”, “elvittem ezt a csajt hatvanezerért steakezni, mégsem engedte popsiba”). Gyűjtő vagyok amúgy. De csak amúgy. A szerzetesi edzés a legjobb.

Még a céljaim sem számítanak. Nincs is olyanom. Nem csak terv nincs, hanem előzetes elképzelés se, csak az aznap meggyötrendő három-négy testrész van meg homályosan. Ott jövök rá, üres eszközt meglátva, ötletet nyerve, hogy még ezt is, ezt is akarom. Vagy kifejlesztek egy új gyakorlatot, lefelé lógok, súllyal lengedezem, azonos vagyok magammal.

Megalkottam az edzésemet. Az számít, én mit érzek, élvezek: hogy ebből milyen forma vagy erőszint lesz, nem érdekes. Senki nem nyom kívülről.

Mentális jelenlétet

Az edzéseimhez agy kell: okos, tervezős, matekos és kreatív – és kell a jobb félteke is, a megéléshez és a kreativitáshoz.

Számon tartani mindent, mert én nem kütyüzöm: mennyi súly volt először, a múltkor, a legnagyobb. Hány ismétlés, hol tartok épp, mit írt ki a futópad. Oda kell figyelni, és jóban lenni a számokkal. A lépéseimet is számolom, mert segít fókuszálni, és valahogy az enyém lesz a futás tőle. Igen, a maratont is. 55453 lépés. Ha futópadon vagyok, akkor a háttérapp az, hogy számolok, közben még elöl matekozok is: mikor érem el az 500 kalóriát futással. Ha most gyorsítok 11 km/h-ra, akkor az 5 perc 27-es km – vagyis négy perc alatt meglesz-e a hat km? Amúgy nem érdekel ez hisztérikusan, de az agyamnak jót tesz a trenír.

Meg a DEXA, az adatok, ebben szenvedélyes vagyok.

Lázadó függetlenséget

Hogy sötétben futni, esőben futni, mezítláb futni valami egészen felemelően különös érzés. Hogy nem igaz, hogy a térd ne menjen a lábfej elé, ez a sérülteknek és óvatos duhajoknak szabály csak. Nekem mást szabad.

Hogy engem nem érdekel a vékonyság, mert az gyengeség és patriarchális ostobaság. Az én nőm, a királynő a fejemben, erős és gömbölyű. A jó zsír-izom arány, az érdekel.

Nem bírom, ha más tartja az edzést, más diktál. Ed kivétel volt. Én szívesen segítek, vegyülök, de egymás mellett, függetlenül edzünk, és ne beszélje szét az edzésemet, főleg ne mutogassa magát, ne tanítson “cserébe”. Figyelek, de ha tanítgatnak, ha akarják, hogy figyeljek, azt nem bírom. Minden gyakorlatot elolvastam, nem akarok már többet tudni, és amit igazán szeretek, azt magamnak fejlesztettem olyanná.

Rándul az arcom, ha rákezdik a módszerek versenyét: saját testsúly, nőies mozdulat, jóga. Az egész győzködés, brrr. Ti nem szeretitek a súlyzót, ez a ti problémátok. Aki komoly izmokat akar, éspedig gyorsan, az mind nehéz súlyokhoz nyúl, ezt kár fikázni. Persze tudok edzeni terem nélkül is, a karanténban rászorultam. Mindenfélét csinálok: nőies izmos tornázgatás, akrobatika, erőemelés, klasszik izolált gyakorlatok, jóga, futás, úszás – de mi a jó abban, ha nincsen súlyzó, ha nem is dönthetek?

Barátokat, kapcsolódást, hihetetlen pillanatokat

Edzős közösséget, vicces, okos, nem nyavalygó, nem méricskélő nőket adott ez a hat év. Ők a legközelebbeik, úszó- és edzőtársaim.

És Gergejt. Kiss Gergej egy rendkívül nagy gergej. Már megírtam őt:

ed

Gyűlöletözön érkezett erre. Is. Általában: a zúzás megírása, a sportfotók óta árad így a gyűlölet. Ott ni, huszonhárom piros trashkomment:

“Feltűnt már, hogy magadra hagynak?” (Ti. a kíváncsi-dörgölőző kommentelők, akiket egy idő után elhajtottam a vérbe – ő úgy érti, MINDENKI, tök magányos lettem, sírok egy sarokban. Úgy, hogy nem ismer, csak olvasgatott, fogalma nem volt az életemről.)

“Szerethetetlen vagy.”

“Nem ismerek nálad rosszabbul sikerültet, de rémes sorsod is van hálistennek.”

Az edzős beszámolóimra írtak ilyeeket azok, akik évekig olvastak és nézték a fotóimat. Valami idehajtotta őket. Rettenetes keserűség árad belőlük. Jura, baluart, crea, Horger Antal, szerotonin, kolca, dalmayr… nickek vég nélkül tárgyalták a sportos örömposztokra és a megerősödéstörténetre válaszkommentben, mi a pletyka rólam, kit öltem meg (!), honnan tiltottak ki engem (???), és főleg: milyen ronda a testem, lábam, arcom, kezem, milyen buta, tehetségtelen, bukott vagyok, ő nem irigyel, dehogy… azóta sem sikerült megnyugodni.

Emberismeretet

Ezekből is, igen. Nekem már annyi mindent írtak, csömörig megértettem, mi hajtja őket.

Amikor lelkes, kedves, kritikusan gondolkodik, érdekli a sport – és egyszer elszólja magát.

Na, végre, beláttad te is, hogy a Garmin a jó, eddig meg szidtad. – Én két versenyemen használtam, nem az a lényeg. Te mire jutottál vele, szoktál futni vagy bármi? Edzett vagy? – Ööö. Nem futok, mert (kifogás), akarok edzeni, de (kifogásözön). Te csak irigyelsz engem, MERT VÉKONY VAGYOK ÉS ÉL A FÉRJEM! (akire itt panaszkodott, mennyire elnyomja, szeretetlen) – Döbb.

És ehhez öt év kellett, hogy kiderüljön.

Íróként is meg kellett értenem, mit nem értenek, mire vakok. Hiába írom világosan. Nem szólhat mindenkinek, ez van. Kicsinyesen nem lehet nagyot, mocskosan örömtelit olvasni.

És amit persze értenek, de zavarja őket, és akkor elkezdik átírni. Átok: ne úgy legyen!

A szándékok, a tipikus működések. Kit mi mozgat, mik az emberi fájdalmak, hiányok. Kompenzáció, tulajdonítás, projekció. Én nem tudtam korábban, hogy ez létezik. És hányan vannak! Nem látjuk az arcukat, bárki lehet sunyigonosz, ha egyedül marad és nick mögül ír.

És van ez burkoltan is, azt még jobban utálom, mint a csöpögő gyűlölködést, mert az legalább nyíltságában vicces. De az apró kétségbe vonást, burkolt-nőies “nem vagyok durva, de érezd azért” lefitymálást, rivalizálást, használgatást, kontrollkísérletet, ellenemdicsekvést – mindent leveszek már, és nem hagyom magam. Ezt mind nektek köszönhetem, kóstolgatók. Komunikációs perfekt lettem. Mindenkinek baja van velem, aki nem edz. 

Kicsit azért szomorú: íme, a Magyar Nő. Még a skandináv jelzőmet is ellenem használja (és neki az egy cipő).

És: tudom, kiben bízhatok. Bízom is. Soha velük nem volt konfliktusom.

Önismeretet 

Mik jönnek föl belőlem egy csendes, hajszátlan erdei futás nyolcadik kilométerén. Mik az erősségem, meddig bírom, milyen vagyok nagyon kimerülten. Hisztis vagyok-e, és a hisztin, a testi nyavalyon hogyan tudok erőt venni. Mivel motiválom magam. Zavar-e, hogy lassú vagyok, ha nem megy nagyobb súllyal, korláthoz értem. A nemszeretem gyakorlatot csinálom-e, vagy akkor nem. Nekimegyek-e ilyennek, hogy húzódzkodás, gyorsúszás, spárga, szaltó – az abszolút mumusoknak. Ha idegenek nyilvánosan irkálva kikezdik a sportomat, akkor mit érzek. Mit egyek előtte, ez is, ez a test önismerete. Mi a fontos, mit élvezek igazán. Mivel vagyok elégedett, mit érzek a fotó láttán. Milyen test tud lenni ebből, mi mit ér meg, mit nem fogadok el: nem és nem. Mik a szégyeneim, mit nem láttam magamon korábban. Mi szünteti meg a szégyent. Mit tud az edzett test a szexben, mit érez, hogyan függ össze sport és orgazmus. Milyen ketten futni, szerelemben.

Rossz futóadottságokkal, nagy testtömeggel és elégtelen edzéssel is végigmegyek-e a maratonon. És mindig végigmentem. Volt, hogy hánytam és remegtem utána, és belebetegedtem mindkét maratonomba. De soha ki nem szálltam, soha nem gyalogoltam bele, nem adtam fel.

Értékrendet, mely ragadós

Kétely nélküli önbizalmat

Miközben rommá edzettem magam, lefutottam két maratont és egy harmincast, egy csomó félmaratont, mellette még írtam is napi tíz órákat, három gyereket neveltem és főztem. Ennek az egésznek a fegyelme, melója összerántott, a többit meg elengedtem. Az edzés szenvedélye meggyógyított és dacos vadlóvá tett, és az a ló nem hagyja magát. Sőt, szárnya nőtt. Mindez sok idő, energia volt, és ezért más területeket hagytam elhalni, igen. Volt veszteség is, de inkább ballasztot dobtam ki: lanyha kapcsolatot, hamiskodó ismerőst, időrabló hobbit, értelmetlen szokást. Nem döntés volt, elhaltak.

Sportoltam – ettől és ezzel az életörömre nyíló szemmel abbahagytam mindenfajta női mozgalmi jelenlétet, rá is jöttem, milyen kicsinyes ez az egész, mennyire nem az elvekről szól. Megvalósítottam a régi tervet: írásból, kisebb részben nyelvi szerkesztésből élek, nincsen főnököm.

Mindezt tudom magamról, és örülök az életemnek. A sport, agyerekeim teljessége-tehetsége, harmonikus kapcsolatunk, az intellektuális lét és a szerelem burka mindentől megvéd. Szóval ez nem csak edzegetés. És senki nem tudja elvenni a kedvem ettől, ami olyan nagy és ragyogó, eltántorítani. Ezt ők nem ismerik. Ha ismernék, nem engem taglalnának, nem magyaráznának gonoszságot abba, hogy örömben élek, tudom, ki vagyok és nem hagyom, hogy az őszintétlenség megerőszakoljon.

Természetesen ezek miatt nagyképűnek neveznek. Vádaskodnak: arról bezzeg hallgatsz, hogy…?

Kéne panaszkodni, hökkenek rá. Nekem is vannak problémáim, igenis. Leejtettem a botmixert, el is tört.

*

E héten írok még:

a transzmozgalom és a body acceptance/positivity összefüggéséről,

a legcikisebb netes-komunikációs jelenségekről, amelyek hiányában tűnnek most oly boldognak azok a kilencvenes évek,

a gaslightingról.