Van az, hogy az ember racionalizál. Nem épp logikus döntései meghozatalakor és aztán már mindig, megnézi a dolgot egy másik szemszögből. Ahonnan tetszetős, onnan, hát nyilván.
Ha például elkötelezett ökolány, mert persze, mégpedig az önmérséklő fajta, nem pedig a napelemet telepítő vagy a biokozmetikumot házilag keverő, és felméri, hogy Bővebben…
Ebben a bejegyzésben le fogok szólni másokat. Jelenségekről, attitűdökről írok, lehet, hogy bántó lesz.
*
Én nagyon akartam gyereket. Bővebben…
Ami iszonyú romboló, értelmetlenül bűntudatkeltő: az anyáknak, háziasszonyoknak szegezni azt, hogy az ő életükben minden, ami nem család, otthon, kötelesség, az gyanús, léha, időpocsékolás, családellenesség. Merre mászkálsz, drágám? Nem tudsz felnőni a családodhoz, a feladatodhoz?
Ezt a játékot nem csak férfiak folytatják nők ellen. Szorongató a középkorú nők tekintete, gyanakvása is: anyánké, anyósunké, a szomszédasszonyé. Bővebben…
Ezt is.
Mert a szemfüles olvasók felfigyeltek a fejlécképre. Mi a bánat…? Narancssárga, oké, de kotyogós…? Ostromolnak itten az e-mailjeikkel.
Ez a kávéfőzés-téma amúgy afféle hitvita: nesz, kávégép, barista-darálós, kapszulás (illy-Nespresso élethalálharc), kotyogós, és akkor vannak még az egész számok körében értelmezhetetlen teázók, valamint az olyan űrlények, akik egyikkel sem élnek. Én mindenkitől megkérdezem, aki erre jár, hogy kávézunk-e (békepipa-funkció), és van, hogy csak néznek rám, és nem, mert ő egyáltalán nem, vagy aszongya, késő van már — uramisten, hova jut a világ, a kifogás, mindig csak a kifogás…!
Szóval, dönteni kell, nem ám két kapura játszani. Mi az üdvös (avagy: elégséges, ízlés szerinti) kávéfőzési módozat? Bővebben…
Kiteszem, mert szép szöveg. 2014. november 20. Ekkor vettem azt a MacBook Airt, amelyet azóta is nyűvök.
…olyan fájdalmat érzek a postán, hogy – minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő – neurológusnak volna kedvem megmutatni, szinte ujjongva: doktor úr, ilyet látott már? Hát létezik ilyen? Nincs kedve beszámolni erről valami nemzetközi konferencián?
és azóta sem bontottam ki
*
Tejfehér a köd. Kiviszem a kutyát. Csepeg az eső. Etióp kávé.
Ma nincs sírás és nem fut ki a tej. Kezembe simulnak az apró ruhák. A lányomon is, rajtam is ma: ezüst ötágú csillagok. Neki a hajában, nekem a fülemben.
Induláskor a kezembe nyomja a csatokat, mert a sapka leszedte.
A vizes sárga és barna leveleken föl. Dávid, ne rugdossál. Még mindig felnyomom a meredeken, én magam és negyvenöt kiló gyerek.
Nálam marad aztán a két csillagcsat, csak elcsakliztam tőle. Beteszem a kontyom mellé, ahogy szökellek le az ovilépcsőn. Hajvégeinket fejbőrünk közelében tároljuk.
Ma topis vagyok, de ebben is van öntudat. Bővebben…
az első igazi sportos poszt, 2014
Persze most összeszedtem, mi az új, pedig egyvalamiről akartam írni eredetileg.
Nem fizetem elő többet a Magyar Narancsot. Most járt le az előző előfizetés. Én, a nyomtatott sajtó szerelmese és utolsó védelmezője, eljutottam idáig: már én se. Már nem voltam boldog csütörtök hajnalban, már nem szedtem ki az újságot a kutya reggeli pisiltetésekor, már nem olvasom el első betűtől az utolsóig. Több tekintetben nem tetszett, amit csinálnak, a szelektív jogvédelem se, az egyik újságíró hökkenetes, gyűlölködő érvelése Bojár ügyében, meg a nőalázó netes filmtörténeti összeállítások. És még hosszan sincs kedvem írni erről.
Aztán, fával fűtünk. Bővebben…
Már kilenc éve!
Ez a poszt önmagában is vicces, de a végén a goldenblogos szavazási felhívással együtt egyenesen virtuóz, és nagy büszkeségem – lásd a lenti magyarázatot is. Egy korai nyoma annak a rugalmas, leleményes, mindent leszaró életörömnek, saját invenciónak, ami a legjobb pillanataimban jön csak ki, és amit soha nem tudott lemajmolni, elvenni Gumiszoba meg a koppintók, hiába erőlködött összeszorított szájjal, lila fejjel. EZÉRT utálnak. Ez a húzás a verseny egy késői szakában fordította meg a helyezéseket, kinyomta a szánadék Huffnágelt az első tízből (ez volt a cél, aztán még ki is zárták), mellékhatásként egy érdektelen giccsbloggerecskével, Zsarnai Beátával pedig megnyerette a szavazást. Úgy értem el, amit akartam, hogy senkinek nem volt rossz, egy üde fricska volt az egész. És ettől lettek ilyen iszonyat idegesek az álneves gyűlölködők, hogy fél évvel később se tudták elfelejteni, egyszerűen nem tudták elhinni a szolgalelkűek, hogy én ezt meg mertem csinálni. A blog alapos ismerője fröcsögő erkölcsrendész e-mailt is írt, ez külön elégtétel volt. Lásd a poszt végén.
*
Hogyan is kezdjem Veletek megosztani kavargó gondolataim máma??? Nézem az aranyló őszt. Szeretem a természetet…. A Természet körforgása nem csak esztétikai élmény számomra, hanem mindig el is gondolkodtat: a fák levetik lombruhájukat, aztán hótakaró alatt, ködben alszanak az állatok és a növények számomra, míg aztán tavasszal, az új ébredéskor rácsodálkozhatunk a számomra legyőzhetetlen erőre, a hótakaró alól kikukucskáló-tekingető új hajtásokra, hóvirágra. Az örök újrakezdést idézi ez számomra. Bővebben…
Ez a címe: bejegyzés. Mert ez egy bejegyzés, arról szól, hogy bejegyzés.
De ez csak munkacím, majd lesz jobb, találóbb cím, átírom, és a linket is akkor, amit itt ügyesen generál a vördpressz. A béna bloggerek nem írják át a linket, számok maradnak benne, betűkihagyások.
A helyes link a minimum, olyan, mint a fényes cipő, igen vagy nem, jobbra vagy balra, kecske vagy birka, szar vagy máj.
Nekem tökéletesek a linkjeim. Azok lettek olyan két hónap után.
Értékeli-e valaki?
Alulértékelt blogger vagyok, ki ért engem? Ki értette, aminek én úgy örülök írás közben, hogy a Média, ez a zöld szemű szörnyeteg és hogy a nők malmára hajtja a vizet a latban? (Ki nem?) Hát a kék kapszulát? Ki vette észre, hogy Ny-nyel kezdődő férfinév aligha van? A Baudelaire-idézetet, a trükkös ellentmondást, az iróniát értik-e, vagy gyorséttermi kaja ez is? Ezeknek mindegy, csak legyen valami bejegyzés naponta, valami akármi, benne erős szavak, tömör, idézhető mondatok, egy darab meglepő metafora, a részletek nem érdekesek?
Értik, valaki mindig.
Másrészt, vannak népszerű bejegyzések, facebookon végigtarolók, egyik szemem örül, másik zokog, mert ezeket az írásokat emiatt rögtön meg is vetem. Hiszen a megosztás visszás valami, ebből látom, hogy hatásosak, önigazolóak, könnyen emészthetők, igazi zavart nem okoznak — ha azt okoznának, nem osztanák meg. Van az, amit sokan olvasnak, de alig osztanak, van, amit sokan olvasnak, sokan osztanak, és van, amit kevesen olvasnak és szinte nem is osztanak meg.
De a döbbenet, hogy mi találja el őket: mint valami vegyeskar és posztmodern kórusmű, szólók jajdulnak hol innen, hol onnan: ez a posztod, ez, ez nagyon! és mindenkinek más.
Amit nehezen, csiszolgatva, nagy figyelemmel írok, és nekem fontos, az valahogy súlyos lesz, alig hat. A könnyű kezű rutinok, és amikor épp csak húsz perc alatt írok, mert álmos vagyok, késő lett, kell valami holnapra — a saját nyomásom ez, hogy fél hatra meglegyen, olvasók hajnali üdvéért –, azok a gyorsak-könnyűek meg felmagasztosulnak. A szövegszépség és a gyorskönnyű, az egymást kizárja.
Ide írok egy ajánlást, dőlttel, jobb szélre, mert akkor örülnek:
F-nek
Senki se tudja, ki az az F, az az igazság, én se, de F magára ismer, és ír nekem, hogy pont eltalálta a bejegyzés, és ki vagyok én, hogy ezt elrontsam, F napját mondjuk G kedvéért? (Szegény G!)
Ide teszem a More taget. Így. Bővebben…
Milánó, október 29–november 1. Csak úgy, egy-egy kis táskával, hajnali repülővel.
Először is: Il Duomo.
Most ezt csak úgy elmesélem. Tegnap reggel elugrottam egy barátnőmhöz, közel lakik; biciklivel és kutyával. Erős vagyok, száguld bennem a vérrel keveredett kávé, érzem, ahogy nő a hajam. Szívzsongító zajok a nedves svábhegyi levegőben: a fogaskerekű összetéveszthetetlen hangja, két hónap után újra, felújított pályáján! Egy kis kört tettem, megyek hazafelé, rákanyarodom a Költő utcára. Megtorpan és szarik az állat, kezem zacskóba akad a kabátzsebben, megállok, nézelődöm.
Egyszerre az úttesten egy futót látok, egy igazi futót, olyat, aki nem viccel, teljes erejéből fut, egyébként lefelé, de akkor is. Bővebben…
Elkeserítő, amiket olvasok mostanában, az internet népének interpretációi és reakciói. Bővebben…
Ma azokra gondolok, akik falak között élnek. Bővebben…
Úgy döntöttél, hogy részt veszel egy olyan kontextus kialakításában, amelyben senki nem mond igazat, senki nem érzi jól magát, és amelyben lavírozni kell. Úgy döntöttél, hogy nem veszed észre a jeleket, a gyomortáji nyüszögést. Úgy döntöttél, hogy normálisnak tartod azt, hogy nem szeretsz otthon lenni. Úgy döntöttél, hogy megideologizálod, hogy miért nem lehet másképp. Apró döntések és mulasztások egész sora vezetett oda éveken át, hogy most nincsen jó döntés. Úgy döntöttél, hogy ilyen az élet.
Olyan is.
— mentegetőzik —
— hiányzott is neki a blog, meg aggódott, mit csinál az osztály felügyelet nélkül —
— rágót ragasztanak nekem a vezérlőpult aljára! — Bővebben…
Ilyen volt az ifjúság.
Ilyen volt egyetemistának lenni.
Párás hajnalon állni a lüktető városrészben, a híd mellett. Másokkal együtt. Érdek nélkül, csak úgy, lelkesedni, dolgozni valamin, közös ügyért. Bővebben…
2014. október. Figyelitek, milyen következetes vagyok?
Az augusztus nagyon ragacsos, nyűgös volt. Itt az áradó ősz, most megint új erőt érzek. Az életmódreform elemei (kulcsszavai) és céljai a következők. Bővebben…
Volt most két napom, és ezúttal nem lustálkodásra használtam, hanem roppant aktív és tudatos voltam. Most olyasmit csinálok, amit nem szoktam.
Beveszem a városomat.
Turista leszek Budapesten.
Sűrű lesz.
Lesz benne test, lélek, esztétikum, szocio és szellem.
Elmegyek olyan helyekre, ahová ritkán szoktam.
Jókat fogok enni, de inkább egyszerűeket.
Semmi laptop. Bővebben…
Szerintem cikik ezek a triggerek, amikor két jól öltözött ember beszélgetni kezd, és előkerül egy borászat neve, egy ritka sportág, egy márkanév, egy távoli város, akkor mind a kettő pozicionálja magát, gyorsan megemlíti a releváns információkat, hogy ő nagyon járatos ám, volt már ott, a Dunlop ütő nem az igazi, a rozés poharat pedig nem is úgy kell fogni (tévedésben van az egész világ!), és ajánlgat mindenfélét a másiknak, nézze meg, kóstolja meg, de csak az a lényeg, hogy ő milyen kifinomult. Azt mindenképpen meg kell mutatni, ajánlani. Mert ő benne van a körben.
Szerintem ciki másokat majmolni. Az én luxuskedvenceim üstökösök, nekem cikkantak át, az én egemen, hű vagyok hozzájuk. Mindnek — Ráspinak, a bambuszbiciklinek, az Illynek — hosszú, személyes története van. Mágus cuvée-t iszom a szerelmemmel. Bővebben…
Lehangoló a nyárvég, mi tagadás. Én úgy féltem, hogy valami — több valami — itten véget ér, és nem marad a kávénak íze, konyhában fény, hálóban pók.
Hát pedig dehogy. Nemhogy pók, póktojás is. És van újfajta illy: Costa Rica-i.
Már nem úgy, már máshogy, de megvan minden, amitől nagy é-vel írható néha az élet. Bővebben…
