bejegyzés

Ez a címe: bejegyzés. Mert ez egy bejegyzés, arról szól, hogy bejegyzés.

De ez csak munkacím, majd lesz jobb, találóbb cím, átírom, és a linket is akkor, amit itt ügyesen generál a vördpressz. A béna bloggerek nem írják át a linket, számok maradnak benne, betűkihagyások.

A helyes link a minimum, olyan, mint a fényes cipő, igen vagy nem, jobbra vagy balra, kecske vagy birka, szar vagy máj.

Nekem tökéletesek a linkjeim. Azok lettek olyan két hónap után.

Értékeli-e valaki?

Alulértékelt blogger vagyok, ki ért engem? Ki értette, aminek én úgy örülök írás közben, hogy a Média, ez a zöld szemű szörnyeteg és hogy a nők malmára hajtja a vizet a latban? (Ki nem?) Hát a kék kapszulát? Ki vette észre, hogy Ny-nyel kezdődő férfinév aligha van? A Baudelaire-idézetet, a trükkös ellentmondást, az iróniát értik-e, vagy gyorséttermi kaja ez is? Ezeknek mindegy, csak legyen valami bejegyzés naponta, valami akármi, benne erős szavak, tömör, idézhető mondatok, egy darab meglepő metafora, a részletek nem érdekesek?

Értik, valaki mindig.

Másrészt, vannak népszerű bejegyzések, facebookon végigtarolók, egyik szemem örül, másik zokog, mert ezeket az írásokat emiatt rögtön meg is vetem. Hiszen a megosztás visszás valami, ebből látom, hogy hatásosak, önigazolóak, könnyen emészthetők, igazi zavart nem okoznak — ha azt okoznának, nem osztanák meg. Van az, amit sokan olvasnak, de alig osztanak, van, amit sokan olvasnak, sokan osztanak, és van, amit kevesen olvasnak és szinte nem is osztanak meg.

De a döbbenet, hogy mi találja el őket: mint valami vegyeskar és posztmodern kórusmű, szólók jajdulnak hol innen, hol onnan: ez a posztod, ez, ez nagyon! és mindenkinek más.

Amit nehezen, csiszolgatva, nagy figyelemmel írok, és nekem fontos, az valahogy súlyos lesz, alig hat. A könnyű kezű rutinok, és amikor épp csak húsz perc alatt írok, mert álmos vagyok, késő lett, kell valami holnapra — a saját nyomásom ez, hogy fél hatra meglegyen, olvasók hajnali üdvéért –, azok a gyorsak-könnyűek meg felmagasztosulnak. A szövegszépség és a gyorskönnyű, az egymást kizárja.

Ide írok egy ajánlást, dőlttel, jobb szélre, mert akkor örülnek:

F-nek

Senki se tudja, ki az az F, az az igazság, én se, de F magára ismer, és ír nekem, hogy pont eltalálta a bejegyzés, és ki vagyok én, hogy ezt elrontsam, F napját mondjuk G kedvéért? (Szegény G!)

Ide teszem a More taget. Így. Bővebben…

metablog 5.: a hatások

2014 áprilisában írtam

A metablog sorozat utolsó részében összefoglalom, milyen hatással van a blog az életemre, mennyiben vagyok más, mint a b. e. korszakban.

A sorozat korábbi részei:

metablog 1.: a kezdetek Bővebben…

demoklácia

metablog 4.: a titok és a keresők

Kiemelt

2013. novemberi poszt

Tovább, Pegazus! A metablog sorozat utolsó előtti részét olvashatjátok, az utolsóban szó lesz még a jelszótémáról és arról, hogy hogyan változtatta meg az életemet a blog.

Bár mindenki tud róla, nem számoltatom el ismerőseimet, olvassák-e a blogot, nincs elvárás, és azokon kívül, akikről tudom, hogy napi olvasók, a többiekről azt feltételezem, hogy nem olvasnak. Gyakran, sőt, többnyire nem emlékszem a saját szövegeimre, olyanok lesznek, mint a kilélegzett levegő — mások idézik fel, miket írtam. Bővebben…

metablog 3.: trollok

Kiemelt

Határozott szerzőijog- és kommentmoderáció is kell ahhoz, hogy jól működjön a blog. A szerzői jog tiszta: amit én írok meg, abból ne szerezzen más magának előnyt, főleg ne üzletit, és száradjon le a mindene, ha sunyin lelopja a maga céljaira, és kontextus nélkül teszi közzé Bővebben…

metablog 2.: számok, identitás, olvasók

2013. októberi poszt

Az ember a blogján eleinte, és aztán mindig, a statisztika bűvöletében él. Egészen mámoros ettől. Lesi az oszlopokat, hány kattintás jön, és hányan kattintottak, mennyi a napi, heti és havi átlag, a növekedés, milyen országokból jönnek, egyes bejegyzéseket hányan olvastak, innen hova kattintanak. Próbál ezekből tanulságokat levonni, megismerni az olvasó működését. Látja, hogy a szex Bővebben…