bejegyzés

Ez a címe: bejegyzés. Mert ez egy bejegyzés, arról szól, hogy bejegyzés.

De ez csak munkacím, majd lesz jobb, találóbb cím, átírom, és a linket is akkor, amit itt ügyesen generál a vördpressz. A béna bloggerek nem írják át a linket, számok maradnak benne, betűkihagyások.

A helyes link a minimum, olyan, mint a fényes cipő, igen vagy nem, jobbra vagy balra, kecske vagy birka, szar vagy máj.

Nekem tökéletesek a linkjeim. Azok lettek olyan két hónap után.

Értékeli-e valaki?

Alulértékelt blogger vagyok, ki ért engem? Ki értette, aminek én úgy örülök írás közben, hogy a Média, ez a zöld szemű szörnyeteg és hogy a nők malmára hajtja a vizet a latban? (Ki nem?) Hát a kék kapszulát? Ki vette észre, hogy Ny-nyel kezdődő férfinév aligha van? A Baudelaire-idézetet, a trükkös ellentmondást, az iróniát értik-e, vagy gyorséttermi kaja ez is? Ezeknek mindegy, csak legyen valami bejegyzés naponta, valami akármi, benne erős szavak, tömör, idézhető mondatok, egy darab meglepő metafora, a részletek nem érdekesek?

Értik, valaki mindig.

Másrészt, vannak népszerű bejegyzések, facebookon végigtarolók, egyik szemem örül, másik zokog, mert ezeket az írásokat emiatt rögtön meg is vetem. Hiszen a megosztás visszás valami, ebből látom, hogy hatásosak, önigazolóak, könnyen emészthetők, igazi zavart nem okoznak — ha azt okoznának, nem osztanák meg. Van az, amit sokan olvasnak, de alig osztanak, van, amit sokan olvasnak, sokan osztanak, és van, amit kevesen olvasnak és szinte nem is osztanak meg.

De a döbbenet, hogy mi találja el őket: mint valami vegyeskar és posztmodern kórusmű, szólók jajdulnak hol innen, hol onnan: ez a posztod, ez, ez nagyon! és mindenkinek más.

Amit nehezen, csiszolgatva, nagy figyelemmel írok, és nekem fontos, az valahogy súlyos lesz, alig hat. A könnyű kezű rutinok, és amikor épp csak húsz perc alatt írok, mert álmos vagyok, késő lett, kell valami holnapra — a saját nyomásom ez, hogy fél hatra meglegyen, olvasók hajnali üdvéért –, azok a gyorsak-könnyűek meg felmagasztosulnak. A szövegszépség és a gyorskönnyű, az egymást kizárja.

Ide írok egy ajánlást, dőlttel, jobb szélre, mert akkor örülnek:

F-nek

Senki se tudja, ki az az F, az az igazság, én se, de F magára ismer, és ír nekem, hogy pont eltalálta a bejegyzés, és ki vagyok én, hogy ezt elrontsam, F napját mondjuk G kedvéért? (Szegény G!)

Ide teszem a More taget. Így.

Várjatok, nyomok egy kávét, mindjárt írom a bejegyzést, mert még csak itt monologizálok, ez még nem az. Barna kapszula vagy kék, nem jó a kék, barna, brazil, vagy Idillyum, alacsony koffeintartalommal? Lehet, hogy el kéne magyaráznom az olvasóknak, mi a lényegi különbség a kék és a barna között? Az Idillyum és az összes többi között? Meg hogy milyen szempontjaim vannak, amikor csészét választok? Lehet, hogy nem tudják? Nem írtam még? Tökre el tudom felejteni, miket írtam két hete, mindig csak előre van, nem érdekelnek a régi írások, aztán amit visszaolvasok, néha hüledezem: erre voltam olyan büszke? máskor meg: na, ez igen, ezek jó mondatok, hogy is felejthettem el?

Ők is visszaolvasnak, vagy csak én? Ők mindig az újat?

Le kéne törölni a gépet is, szép legyen, kis dizájnos.

Beszarok, hogy Milánóban olcsóbb a kapszula is, de sokkal.

Jaj, nem melegítek tejet, nincs most kedvem, csak egy csepp, nem is, tejszín, basszameg, kiborult a hűtőajtón. Törlöm föl. Jól néz ki sötétkék rongyon. Csöpögtetem le. Törlöm föl. Mosom ki, szeretem ezt, mindennek a végére járni, enyhén kényszeres vagyok, de persze otthonos káosz van, most kosz is. Hűl a kávé. Bekúrom a rongyot az óriás fehér mosogatóba. Majd.

ananász+victorinoxHajvitamin, vérkeringésgyógyszer, szerdai gyógyszer. Büszke vagyok fegyelmezett gyógyszerszedésemre, valamint hidratált arcbőrömre.

Háztartásában, higgyen nekem, tejföl, tejszín mindig legyen, ez van a hűtőn, régi Tejipar-reklámgrafika.

Háztartásom alapja a citrom, a vanília, az őrölt bors (őrlőben) és a tejszín. Ezek így mindig vannak. Ha nem, akkor nyugtalan leszek, verítékezek, kiáltozom, kezemmel kaszálok.

Most minden van bőven.

De jó ez, napfény, csönd. Elégedett kutya. Nem jöhet a konyhapadlóra, de itt ül és néz. Nem fúr a szomszéd. Posta se jő. Telefont tegnapi mozi óta vissza nem kapcsolom, hétszentség, hagyjanak békén, utálom a telefont.

Jó, elkezdem mindjárt, de e-mailt nézek, meg banki cuccot: nicsak, a honor átjött ilyen hamar, tegnap írtam számlát, és a paypal, ez a sok kedves ember! Mi lehet a lélektana annak, ha olvas, és aztán utal? Mit akar? Tényleg azért, vagy nemazért?

Egyszer egy fura alak átutalt húszezer forintot, majd jelszót kért.

Volt valami nagyon fura a stílusában.

Paranoid vagyok?

Bántanak sokat. Írogatnak, piszkálnak. Idegenek zavaros kommenteket írnak.

Jelentéktelen, unatkozó senkik. De néha zavarba hoz egy-egy okos. Aztán néha kiderül, hogy a piszkálódása mélyén elismerés van, csodálat. Érdekes ennek a lélektana. Férfiak mind, egy-egy nő. Valahogy a hatásom alá kerülnek, úgy, hogy én nem is akarom, nem is tudok róla. Hogy lett ez?

Jókedvem van. Én azt hittem, fogy a fény, nagyon szar lesz most, mindig ez van novemberben, de fegyelmezett vagyok és erős, és intenzívek maradtak a színek, és a színek nem a tárgyakban vannak, hanem a retinámban. Korai fekvés (éjfél), nyugalom a gyerekekkel, semmi stressz, élvezem, hogy mesélek, meg az egészet, a hétköznapi dolgok felfénylő, egyszerű szépségét, az alkotó nüanszokat, hogy kitalálom, mit hogyan, hova, tárgyak, programok, írás, poénok, ez az én életem, felnőtt, igazi, nehéz és szépséges életem. Kis finomságok apró tányéron, tájni end kolorful ruháik. Juli cukikat mond, érez dolgokat, csillogtatja a humorát, nagyon erősen kimutatja, hogy szeret. Dávid kis méregzsák most, kétbites, nem bonyolult, csak türelem kell, de rá telik, ölbe veszem, nem bánom, összenézünk Julival, megoldjuk. Nevetgél, ha jó neki.

Jó itthon, selejtezek, alakul a tér. Sokkal könnyebben válok meg ruhától, kimustrált eszköztől, ujjbegyszaggató szitától, törött játéktól, mint rég. A konyhában vagyok folyton, aminek kislakás-jellege lett, amióta bevonszoltuk ide ezt a fehér kanapét, ez szimbolikus. Bitorlom is, enyém, mint hétköznapi hímsovinisztáé, én vettem 2004-ben a spórolmányomból, az új élet szimbóluma volt, esik szét.

Írok, kávézom, alig eszem. Minimálszénhidrát, ha mégis, az valami parádés helyen finomság, egyébként túró, hal, csirke, rukkola, tojás. Ez nem diéta, ez élet. Én nem hittem volna, hogy le tudok jönni a csokiról. Eltökélt súlyzózás, futás, arany erdő, a kutya is fut, és fordítok négy oldalakat megszakítás nélkül, és nem megy el az időm a facebookon meg a fasz petíción. Jaj, de szar volt ott lógni. Meg válasz e-maileket várni, egy nap hétszer megnyitni. Egyszerűen újabban kétnaponta nézem, és mindenkinek rögtön és lényegretörően visszaírok, mennyivel egyszerűbb így, a fasz kivolt, mit vártam én, miről értesítenek, kicsoda? Úgyse lesz semmi. Sosincs semmi. Ha meg van, az feszkó, vád, konfliktus. Öröm nem jön e-mailben. Nagy, boldog e-mailek is mióta nem. Már nem e-mailezünk. Néha csevegés.

A tesóm farmerját hordom. Most leültem, kigombolom. Még huszonévesen vetette le, Replay, megunta. Megtaláltam. Jó rám.

A tesóm. Ez a középső, a többieknek van megkülönböztető jele.

Érdekes ez a jeltan, mi a jelölt alak, mi a jelöletlen, alanyeset, szóval a tesóm, ő tök vékony, hogy lehet? Megfordult az izom-zsír arányom négy hét alatt.

Na, miről is írok, annyi minden átmosott futás közben. Most téma, vagy csak ürügymondat? Volt négy is:

Miért jár a fejemben a VAD ANGYAL zenéje? Lehet ilyen kis abszurdokat, mint ebben a vígjátékban volt, az Áron aggódik, hogy miért félek, ha egyszer van bérletem?

Á, ez gyenge, ez kevés egy poszthoz, meg amúgy is, szar olyan filmről írni, amit ők nem láttak.

A másik, igen, az anya, aki mindig korhol, de most az egyszer megdicsér, hallottad, ahogy mesélte diplomádat, szép gyerekedet, munkahelyedet, gyerekkori úszásverseny-győzelmedet valakinek —  jaj, te be ne dőlj, el ne hidd, hogy tényleg ért, ez nem te vagy, ez a világ, csak beáll a mihangzikelőnyösen-versenyfutásba, jó is az, szomszédasszonynak dicsekedni, kinek mire vitte a gyereke. Ez egy elég egyszerű gondolat, viszont nagyon tipikus, viszont sokaknak fájhat. Anyatéma is most volt.

Mi volt még. Ja, igen. A lényege, de ezt szépen kellene megírni, hogy ne azt találgasd, mit miért mondott a faszid, mi van benne, mire gondol, mitől nehéz neki, meg nehéz gyerekkora volt, meg miért viselkedik így, meg szeret, csak nem tudja kimutatni, hanem azt figyeld, te most hogy érzed magad ettől, amilyen ő veled, és akarod-e magad így érezni továbbra is. Ez így tök erőt ad, vagy pont nem? Jaj, nem tudom, és ne már, hogy ezen izguljak, ez így van és kész. Akik itt olvasnak, és lelkesen helyeselnek, hogy végre valaki kimondja, és egy kicsit felcsillannak, megértik, és azt hiszik, ez már változás is, aztán hosszabb távon kiderül, nincs erejük, mert a megértéstől még nem lett több erőforrás, és nem lehet egyedül akarni, nem lesz jobb, menni kéne, de azt se lehet, nincs mindig megoldás — na, azok engem törvényszerűen megutálnak.

Ó, egy légy.

Kiviszem a kutyát, szellőztetek addig, hátha kimegy.

Meglocsolom a rozmaringot meg az apró, új citromfát.

Napszemüveg. Kakizacskó. Póráz. Ül.

Süt a nap, megcsap a langyos ősz.

Mi legyen a mai bejegyzés.

56 thoughts on “bejegyzés

  1. Nagy vendégség lett volna ma, tizensok rokon, barát, októberi születésnaposok csúsztak át novemberre, erre elzárták a vizet, csőtörés, jó, az ebédet még felrakom víz nélkül, de mit mondok a vendégnek, ne az ivóvízből moss kezet, ezzel öntsd le, egyáltalán, gondold meg… lehet olyat kérni nagyszülőtől, hogy ne rutinból tegye már, amit tesz, vagy olyat csak a gyerektől kérjek?

    Sült kacsa lett volna, currys csirke, házi naan-kenyér, gombás krumpli, sajtos rizottó, körtés zöldsaláta, sült cékla és répa. És nem, nem kötelező mindenkinek mindent megenni, még megkóstolni se, hiába mondják, hogy a jó kislányok mindent megesznek a tányérjukról, mert a nagymama szeretetnyelve az étel. Nem bántjuk meg a nagymamát azzal, hogy visszautasítjuk a szeretetét. Ez mondjuk havonta egy kilódba kerül, amitől nem tudsz mozogni már tízévesen, de hát a nagymama mégiscsak a nagymama. 140 kilóval nyomja.
    Azt mondod, le lehet jönni a csokiról?

    Te nem vagy megengedő, és ez gyakran zavar, Máskor meg nem.
    Reggel kávé, mailek, hírek, blog, folyópart, futás. Rutinná válik a gondolkodás.

    • Nem, nem vagyok. És a legkevésbé magammal.

      Persze, hogy le. És nem erőből: a táblamilka viszoly, koszosságérzet. Szűk gyomor, frissesség. Ha mégis valami, az hisztérikus márkájú, hatvan százalékos, méregdrága csoki, híres helyen torta. Vagy egy deci kételytelen minőségű gyümölcslé, vagy két kocka natúr aszalt papaya vagy kettő vajon sült, vaníliadús, házi tojásos palacsinta. Nem elhatározásból, hanem ez esik jól már csak.

      De erő, belső fény kell hozzá. Az is, hogy szeressenek, helyeseljenek, elemien, testem, lényem, de nem csak az. Öntudat kérdése. És öntudat lesz belőle, szabadság és mások felé áradó javak.

      Engem sose etettek, nem foghatom erre, én csak magamat.

      Azt viszont látom, hogy hat év szertorna nyoma, izmok, formák, testtartás tartósan megmarad, ezért járatom leányom is.

      És pusztán attól, hogy nem autózom, hanem gyaloglok és biciklizem, fitt vagyok, kemény derekú, teherbíró, sose influenzás. Ez is jó érzés: így döntöttem, és jól.

      Majd írd meg, ha elhárították a csőtörést.

      • 🙂 Azt hiszem én azóta lettem beteges, hogy buszozok… Évekig gyalog jártam a munkába, sosem voltam beteg, néha egy-egy megfázás és annyival kihúztam a telet. De gyalog jártam 30 fokban és mínusz 10-ben is, és jó volt nagyon. Na jó, a nyarat utáltam, de hűvösben, hidegben szerettem gyalogolni. Tavaly óta buszozás van, ennek eredményeképp négyszer egy hetet voltam táppénzen, influenza, vírusos tüdőgyulladás, tüszős mandula, mittoménmi… Nem jó ez így.

          • Nálunk még túlfűtés sincs… Max. 18-20 fok szokott lenni télen, éjszakára mindig kikapcsoljuk a fűtést, csak akkor megy, ha kemény mínuszok vannak, de akkor is visszavesszük 15 fokra, hogy annál lejjebb inkább már ne essen a hőmérséklet. Falun nőttünk fel mindketten, ahol fás kályhával fűtöttünk, nem szoktunk a nagy meleghez, nem is bírjuk. Nekem a buszozás a gyanús, illetve, hogy az iskolába sokan eljönnek betegen, lázasan, taknyosan, és egymásnak passzolgatják a bacikat…

            • Tényleg, a busz. Meg a lift. Meg az iskola.
              Nem is ti, hanem sok helyen, 24 fokban nőnek fel a gyerekek, és elpuhulnak.

              Én a nagy védettségemet anyám gyerekorvosi rendelőjében szedtem össze amúgy.

            • Én otthonülő, sokat olvasó, keveset mozgó – tök beteges – gyerek voltam. Aztán, 16 évesen, elkezdtem mozogni, orvost csak a kötelező ellenőrzésnél (jogosítvány, üzemorvos, teljesítménytúra) látok jóformán. Fogorvost kivéve 😦 Pedig busz, HÉV, minden volt is, van is.

      • “Szűk gyomor, frissesség.” De mennyire. Hogy lenyom egy nehéz, zsíros ebéd, vagy vacsora, minden energiát lefoglal. Milyen jó lenne eljutni oda, hogy ami jó nekem, az esik már csak jól. Egyszer megtörtént, régen, magas volt a koleszterinem. Elmúlt. A BMI -m a normál alsó határa. De szinte semmit sem szeretek, ami egészséges. Ha leírnám a listát, Révai lexikon méretű lenne. Ez komoly fejtörést okoz, hogy mit együnk. Tornázom, sétálok, de érzem, hogy többet kellene tennem. A gyerekem minden próbálkozások ellenére a rossz mintát rögzíti.

      • Ez nekem nehéz, mert hullámzó vagyok. Sose egyensúlyban. Nagy megvonások, nagy szigorral, aztán nagy elengedések, nagy lustaság. Ha már kóla, akkor valódi cukros lötty, nem valami lightos szar. Bűnös módon imádom, egyébként, de már simán elvagyok nélküle fél évig. Kávé nélkül nem. És méregerős gyömbértea nélkül sem. Éppen azért figyelek kamaszkorom óta, mert az öröklődés átugrik egy generációt.

        Ami zavar, nem benned zavar, hanem magamban. Erős vagy. Én miért nem? Mered odavágni, hogy… én miért nem? Nem csinálod meg nekik csak azért, hogy akkor majd szeressenek (jobban). Néha már megy. De kiskutya vagyok én még. Néha már ugatok. Halkan, nehogy a szomszédok felébredjenek…

        Egyébként pedig: Broadway felett az ég. Szerintem nem eladható darab ma, kíváncsi vagyok, meddig marad színen. De amikor a színpadon elővették Coelhot, hogy ha eltévedsz az életben, ő majd megmondja neked a tutit, és a könyv világított, a mi sorunk visított a röhögéstől.

  2. Itt is gyönyörű idő van, ahogy kinézek a Bükkre, minden sárga meg rozsdabarna, szép.
    Én észre szoktam ám venni minden apró poént, szóvá tenni azért nem szoktam, mert teljesen természetes tőled a zseniális nyelvhasználat. (Nagymamám mondta, hogy őt senki se dicsérgesse a főztjéért, nyilvánvaló, hogy remekül főz.)

    Az én faszimnak nagyon nehéz gyerekkora volt, szegénységben és szeretetlenségben nőtt fel, folyamatosan verték. Úgyhogy ha néha másképp reagál dolgokra, mint számítottam rá, mindig kiderül, hogy ez van a háttérben. Persze mindig megbeszéljük, hogy ezt miért ne, vagy máskor miért másképp. De ezek a történések azért mélyen beleépültek a személyiségébe. (Pl. kényszeresen vigyáz arra, hogy nehogy valakit fizikailag vagy verbálisan bántson. Egyszer éjjel véletlenül orrba csapott álmában, és hosszasan kellett győzködni, hogy ez inkább vicces, mint tragikus.)
    De jó lenne egy kutya, de ide nem lehet sajnos.

    Még véletlenül sem mondanék vagy gondolnék olyat, hogy a blog miatt változtattam az életemen, de néhány dologban te (ti, persze a kommentelők is) nyitottad fel a szememet, és így könnyebb volt megvalósítani a már mélyen meglévő döntést.

    Most meg elmegyünk bolhapiacra, aztán este korcsolyázni.

  3. “Aztán néha kiderül, hogy a piszkálódása mélyén elismerés van, csodálat. Érdekes ennek a lélektana. Valahogy a hatásom alá kerülnek, úgy, hogy én nem is akarom, nem is tudok róla. Hogy lett ez?”
    hát nem egészen csodálat, azonban tényleg érdekes. én egy éve gondolkodom ezen , de még majdnem semmi. ha rájövök, majd fölhívlak, jó?

  4. Valóban van valami kattanásszerű a blogodban (Egy bizonyos embertípusnál egy hasonló múlttal, élettapasztalattal).

    Ami közös:
    Az életkorunk (majdnem).
    Komplett étrend és életforma változtatás, több mint 1 éve.
    Nagyon sok tapasztalat és felismerés. Pl. látszanak az izmaim, erősebb vagyok. Nem tagadom az álandó optimizmus még nem megy. Az, hogy jobb, hogy másképp érzélek – ez tény.
    Nem hiányzik a szénhidrát (Milka és hasonló csoki, Fornetti, tészták, stb.)
    Pár hét alatt átáll a szervezet. Édesség: mangó, kókusz “forgács”, nagyon finom csoki (60-70%).
    Ha valamiben igaza van “az Update Norbinak”, akkor abban biztos, hogy egy beteg – szénhidrátfüggő társadalomban élünk.
    Egy kiló brokkoli 600 Ft. Répa 250 Ft. Kb. ugyanennyibe van az édes, lisztalapú termékek ára is. A brokkolit, répát kevesen veszik.
    Nálunk a tömeg “zabál”. Bánat, komplexus, egyetlen örömöm és más típusú kényszerzabálások ördögi köre.Ebből csak elhatározással – tervezve lehet kiszálni.
    Te ezt megtetted + páran megteszik. Nem mindenkinek van ehhez ereje – akarata.
    Nekem pont ez a magaddal szembeni kritikus, kevésbé megengedő hozzáállás tetszik.
    Szerintem az önszeretethez az is hozzá tartozik, hogy nem nyírom ki magam pia, cigi, cukor, disznótoros meg stb. által. Márpedig aki magát nem szereti, az nem lehet boldog.
    Ettől még szintén elfogadom, hogy néha bűnbe esek, marhaságot teszek. De nem racionalizálom a marhaságaim. Ez is közös talán.
    Reggel kb. 5 ezer forintot hagytam a piacon, tele a hűtő zöldséggel meg gyümölccsel. Családtag mondta már, hogy jézusom te mit eszel? Itt éhen halnék… Jobban érzem magam. És várom az esti edzést.
    Jó hétvégét!

    • Olyan tiszta, friss érzés, nem?

      Igen, én is vigyázok már magamra, értékesnek tartom, ami még megvan, gondozom.

      Szoktam zabálni amúgy, de csak nagyon extra helyeken. Semmi Fornetti meg hitványság.

    • Olyan érdekes, hogy én már hányszor eljutottam ide. Hogy leszoktam a szénhidrátról, csokiról, sütikről. Hetekig, hónapokig, másfél évig ettem, ami fehérje, zöldség, natúr hús, túró, sajt – valóban tiszta, könnyű érzés, és az ember élvezi, meg azt is, hogy lám, milyen bölcs, milyen okos, nem teszi tönkre magát, egészségesen él, míg a többi barom zabálja a Fornettit, a hülyék, na majd korán fel is fordulnak, és előtte még jól el is híznak, ami még rosszabb.

      De valahol mindig jött a de. Hogy már nem volt jó érzés ránézni arra, ami úgymond egészséges, és puha fehér, frissen sütött kenyeret kívántam vastagon megvajazva, tepsis krumplit friss hurkával, kolbásszal, szilvás gombócot, túrós derelyét és a bűnök bűnét, a rántott húst hasábkrumplival. Sőt fánkot, sok-sok házi baracklekvárral, fokhagymás lesütött húst és meggyes rétest, dagi mazsolaszemekkel teli almás pitét, és hogy rohadjon már meg a világ, hogy nem ehetek meg egy tányér házi csuszát sok túróval és tejföllel és kristálycukorral. És a vége mindig az lett, hogy előkerültek a konyhai eszközök, meggyúrtam, kikevertem, megfőztem, megsütöttem és utána meg is ettem, amire vágytam. Sokszor kívántam, bár ne tudnék ilyen jól főzni, vagy lennék lustább, vagy bírnék átállni az egészséges lisztekre, cukorpótlókra, akármikre, de mindet silány utánzatnak érzem azon ízek után, amiken felnőttem, és amiket szeretek… Ma is csokitortát sütök, hogy száradna le a kezem szára.

      • Barátném most tart három hónap után a tizedik kiló mínusznál azzal a módszerrel, hogy csak akkor eszik, ha éhes. Ha viszont éhes, akkor eszik, akár éjfélkor is. Annyit, amennyi éppen csak elég – mondta, hogy a dologban a legnehezebb otthagyni a tányéron, ha már elég volt. És bármit, amit megkíván. Szerinte ebben a legpozitívabb az volt, hogy elmúlt a bűntudat. Mert miért is ne ehetne az ember hajnali kettőkor zsíros kenyeret lilahagymával, ha egyszer éhes, és nem egy egész veknit tol be?
        De ennék most egy kis fokhagymás lesütött húst kovászos uborkával.

        • Engem mindig az keserített el, hogy hiába vigyáztam nagyon a kajával és ettem kevesebbet, mint amennyit kívántam volna, és hiába edzettem, mégsem voltam elégedett soha az elért eredménnyel. 60 kilósan ugyanolyan dagadtnak láttam magam, mint 64 vagy 55 kilósan. Se így se úgy nem tetszettem magamnak. Így aztán mindig az lett a vége, hogy fok a tököm kínlódni, akkor inkább eszek, amit és amennyit megkívánok.

        • Egyszer – hát már rég volt – fogyókúra került szóba a munkahelyemen. Elmeséltem, hogy fogytam le 3 hét alatt 55 kilóról 50-re – cca. 172 cm magasság (vagy pasinál alacsonyság, na mindegy). Úgy kezdődött, hogy napi kb. 3/4 kg kenyér.

      • Biztos nem és az egész leginkább biznisz, melynek a testük a reklámtáblája, annak kinézetében meg csak egy tényező a szénhidrát, a többi tényező: hétköznapi embernek irreális sportmennyiség, plasztikai sebészet és fotótechnika. De ettől még igaza van abban, hogy a finomított szénhidrát iszonyatos pusztítás és függőség.

      • Szerintem a Norbis cuccok nem egészségesebbek, mint a finomított szénhidrátok. Ettetek már Norbis somlóit? Én egyszer kaptam ajándékba – ne tudjátok meg milyen volt, mint ha fűrészport meg pur habot kevertek volna össze valami gej folyadékkal – nem bírtam megenni. A kenyerük meg… Szerintem a harmincéves háború idején sütöttek ilyet a német parasztok fakéregből, meg a temetőből kiásott holtak porrá őrült csontjaiból. Ha elolvassa az ember az összetevőlistát, beleszédül, tele van az egész tartósítószerekkel meg műanyaggal.

        • Az biztos, hogy nem egészségesebbek, inkább a low carbról írom ezeket (egyébként meg lekváros zsömlét toltam, jaj).

          Eléggé visszás és elvetélt dolog magas szénhidráttartalmú ételeket illúziókeltőn alacsony szénhidráttal imitálni (és szerintem húsos ételeket is ugyanígy). Akkor már inkább egy 24 órán át kelesztett Brót kenyér, vagy tönkölyös, vagy teljes kiőrlésű.

  5. aritareal tiszteletére most végeztem egy húsz dekás csomag multis sajátmárkás két éve lejárt szavatosságú gumicukorral 🙂
    (Megtaláltam a fiók mélyén, és nem akartam kísértésbe hozni a fogyókúrázó kedvest. Tök jó duma, nem? Olyan nőiesen cuncikásan önfeláldozó. Fosni fogok tőle, mint kutya a lakodalomban, de két hónapja nem ettem édességet.)

        • A barátnőm szerint nem szabad visszautasítani semmit, amiben tartósítószer van. A mi korunkban már minden konzerváló anyagra szükség van..

          • Bocsánat, egyszerűen nem tudom megállni, hogy figyelmetekbe ajánljam Háy János: Nátrium benzonát c. művét! https: //www.youtube.com/watch?v=LgGu0Jwnlyg

      • Túléltem, bár preventíve utánaküldtem egy fél zacskó igazi lengyel krówkát. Megideologizáltam azzal, hogy szénhidráttöltés volt, ma elég nagy túrát tervezünk.
        Ez nem zselatinos gumicukor volt, hanem agar-agaros, de annyi tartósítószer van benne szerintem, hogy ha mellém temetnének egy zacskóval, párezer év múlva a régészek is simán beleehetnének. Finom volt, csak nagyon kemény.

  6. “Mi volt még. Ja, igen. A lényege, de ezt szépen kellene megírni, hogy ne azt találgasd, mit miért mondott a faszid, mi van benne, mire gondol, mitől nehéz neki, meg nehéz gyerekkora volt, meg miért viselkedik így, meg szeret, csak nem tudja kimutatni, hanem te most hogy érzed magad ettől, amilyen ő veled, és akarod-e magad így érezni továbbra is.” Ez nagyon-nagyon találó, nekem visszatérő problémám. Meg a másik, amit arról írsz, hogy dicsekednek az anyák, kinek milyen versenyt nyert a gyereke. Mondjuk én hiába voltam éltanuló, velem az volt a “gond”, hogy kritizáltam, megkérdőjeleztem a világot, a felnőttek dolgait. És akkor megkaptam, hogy “bezzeg az Anita!” Én mindig méregettem a többi gyereket, hogy akkor az én anyukámnak ő miért tetszik jobban. Mert a más gyerekét mindig jólneveltebbnek látják az anyukák, azzal biztos könnyebb. Azt meg már nem kell tudni, hogy melyik gyerekben mi zajlik, mitől lesz kényszeres, önbizalomhiányos, talajvesztett.

    • Én is kritizáltam és megkérdőjeleztem. Pont ezért vagyunk itt, mert nem voltunk (vagyunk) mindenre bólogató birkák. Az iskola szinte semmi használhatótt nem tanít. Magolni tanítanak, meg csendben lenni, “bebirkulni”.
      Ilyenkor veszem észre, hogy elég egy mondat és a fájdalmak előtörnek. Pedig tudom, hogy nem akartak rosszat az öregeim.
      Ez a primitív (és gyakori) máshoz viszonyítás nekem mennyi dühöt és bosszankodást okozott. Főleg amikor láttam, hogy fogalmuk nincs se a másikról, se rólam.
      Marha nehéz finomra hangolva élni, ha a szülők nem finomrahangoltan élnek, és ennek szinte köze nincs iskolához meg iskolázottsághoz. Van aki a társadalom szabályait megkérdőjelezhetetlen adott status quo-ként kezeli és eszébe sem jut, hogy ha ettől szarul érzi magát, akkor nem az öncsonkítás, öngyilkosság a megoldás, hanem a status quo felrúgása.

  7. “F-nek

    Senki se tudja, ki az az F, az az igazság, én se ”
    :-O
    én már csak úgy könnyedén olvasom a blogot. Nem reagálok kényszeresen.
    De itt vagyok. Van valami benne ami itt tart 🙂
    Akárcsak amikor először olvastam.

  8. Visszajelzés: a blogger válaszol | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s