2013. március 20-iki bejegyzés.
Néha azon kapom magam, hogy olyasmire utalok itt a nagy (hét!) blogfejemmel, amit nem is tudtok, ami csak nekem magától értetődő. Néha írok szolgálati-blogügyi bejegyzéseket is, ez most tartalmas lesz, mert sok minden van.
Kulisszatitkok. Csak az olvassa, akit érdekel, igen poros a függöny.
A trolltéma.
Erről is kell írni, nagyon halogattam, de a helyzet elfajult, és a reakcióim néha nem érthetőek.
Amivel kezdeném: sokan mondogatják, hogy tilts csak ki, meg itt nem lehet ellenvéleményt megfogalmazni, és pont mi nem vagyunk elfogadóak, akik az elfogadásért “harcolunk”. Ez mondjuk elég röhejes egy teljesen egyértelmű, sötétből lődöző áskálódótól, és tényleg ilyen az internet: ő leírja a “véleményét”, én is az enyémet, meg bárki más — ilyenkor szoktak támadást és gyűlöletet emlegetni –, én meg ki is moderálhatom, mert ez az én blogom, és itt az lesz, amit én jónak látok.
De egyébként nincs nagyon alapja ennek, mindenféle elfér a blogon, még az is ittmaradt, aki szerint ledaráltam a férjem.
Nos, az ígért trollpolicy. Én nem szeretném ezt, hogy a kajánok kiprovokálják a kitiltást, és akkor lehet mondani, hogy nahát, én cenzúrázok, elhallgattatom őket, én vagyok a rossz fej. Szökőévben irtok csak trollt. Kitiltottam a férfihangról érkezett provokatőrt, Hozzászóló/Felvilágosító/Tanácsadót, akinek már a nickjei is viszketnek, és aki a nemi erőszak–bíróság vitát erőltette, csak mondta, mondta az el sem hangzott érvekre a cáfolatot, hogy aztán boronghasson a vicces honlapon, hogy mennyire buták ezek a feministák; továbbá nagyon hosszú türelem és sokszori figyelmeztetés után a danibusz nevű időrabló és zavaros kommentelőt; és a megdöbbentő Idegen bajnokot, amikor nagyon behergelte magát, nőgyűlölő szövegeket ontott, és a kérések ellenére sem állt le. És egyszer, fél napra, indulatból egy nőt is.
Én innen novemberben nem moderáltam ki Minden Áront, csak kértem, hogy normális hangot használjon és tiszta szándékkal, ne oktatni jöjjön. Csak februárban moderáltam ki, Látogatóként, amikor elkezdett nyálcsorgatóan primitív dolgokat írni (szexről volt szó), meg újra mindenkibe belekötni.
A többieket be sem engedem, mert kamu az e-mail címük, agresszívak és gyűlölködnek, trágárak, rasszisták — ez mindenhol van, ilyen az internet stb., nem dúl fel, nem érzelmi kérdés.
De én hónapokkal ezelőtt azt hittem, ismerem egy kicsit ezt a rejtélyes valakit, ezt a Minden Áront (Vándor Sándor), aki itt és főleg a fb-n előbb csak lesett, aztán kedves volt, aztán manipulatívakat és hülyeségeket írt, aztán nem hagyott békén, végül pedig őrjöngött, és most engem hazugsággal vádol. Megbíztam benne mézesmázos korszakában, ez az igazság, ezzel élt vissza, és ez eléggé fejfalbaverős felindultság most, hogy ma — hétfő este írom ezt — a harmadik néven regisztrált a fészre utolsót vágni.
Troll az (def.), aki olyan módon lehetetleníti el és uralja a beszélgetést, hogy ott már megszólalni sincs kedve senkinek, és játssza a végtelenségig, a sorra érkező reakciók ellenére, hogy nincs itt semmi baj, neki ez a véleménye, de bezzeg én dühös vagyok, és végtelen magabiztossággal úgy viselkedik, mintha mi beszélgetnénk, és meg kellene fontolnom, amit mond.
Asszem nem troll, az elkedvetlenedő férfiolvasó nem troll, silentspring nem troll, ha idegesít is ez a fölényes, férfias különállásuk, az Én meg a Ti mesterséges kontrasztja, meg a nagy jó szándék, hogy ők engem kiegészítenek, árnyalnak, meg tükröt tartanak, miközben csak kotorásznak bennem, nem mondanak semmi lényegit, és számukra a beleokoskodásnak nincsen tétje. Nagyon nem szeretem az aszimmetriát és a manipulatív technikákat.
A feminizmust nem érteni, gyanakvással méregetni: teljesen érthető, nem lehet mindenki tájékozott. De a feminizmus ellen nyíltan dühöngeni a vállaltan feminista közegben, szitokszóként akasztani másra, az mindig trollság.
De térjünk vissza Minden Áronra/Vándor Sándorra/látogatóra és az ő feledhetetlen kötőjeleire. Én ezt az embert ismerem eredetileg, de csak virtuális közösségből, ahol Nobel-békedíjra esélyes módon küzdöttünk egy ügyért, ő volt az egyetlen férfi, ő volt a józan, racionális, és mindenre ráérő, rendkívül tevékeny és nagyvonalú, és, de csak négyszemközt, és nem csak velem, romantikus. És ami a döbbenet, hogy szaporodtak a jelek, és a többiek nem vették észre, hogy valami nem stimmel, és hiába szóltam aztán, nem hittek nekem, hanem az itt már tárgyalt módon magyarázták azok (nők), akik nem is tudták, mi történt, hogy hát istenem, nézzük benne a jót, nem veszélyes, minden férfi egy kicsit perverz, biztos impotens, viszont gazdag, és azzal tud segíteni. Én erre az elkenő (női) gyanútlanságra egyre jobban haragszom.
Emberünk pontosan tudja abból a közösségből, meg az itteni jelszavasakból, min mentem át novemberben, és nem restellte ezt az egészet végigcsinálni. Gyönyörű Nő vagyok, egy tragédia közepén, meg a gyászban, szegény, szomorú, gyenge — neki ez vérszag, és gondos részletekkel felrajzolja, milyen az ilyen nő, akit, ha olyan, szeret, és nagyon bedühödik, hogy nem olyan, de egyáltalán nem, és akármilyen is, nem neki olyan. Ambivalensen viszonyul: eleinte érdeklődik, okos, bókol és aggódik, ami hát jólesik az embernek még egy ilyen ki-tudja-kitől is. Sokszor átlépte a határaimat, de eleinte finoman, és az ember eltűnődik: én vagyok zaklatott, én akarok mindent a magam tetszése szerintire fordítani? Később felmerül a probléma: semmilyen módon nem lehet kapcsolódni ahhoz, aki csak engem figyel, beszéltet — bármilyen ismerősen otthonos is az ilyen közeledés –, magából semmit nem ad, körbebástyázza magát vasbetonnal, és jön és jön: vagy rámerőlteti az okoskodását — miközben tudja vagy tudhatná, ha figyelne: teljesen mást gondolok; dafke szembenáll, ez a lényeg –, vagy belemászik az integritásomba, aggódás, gyengédség, figyelem mind üres, mind csak eszköz, nem én vagyok a lényeg, hanem az ő diadalma, és ez az egész, mint emberi viszony nincs, nem tud lenni. ÉS Ő EZT NEM ÉRTI, mint színvak a mályvát.
Aztán elfajult a dolog, minél jobban kértem, annál kajánabbul szorított, hazugnak nevezett, zavaros üzenetekkel próbált elbizonytalanítani és üldözött, beléptem 11.01-kor és ott követelőzött 11.03-kor, hogy na, nem válaszolok? Szembesített és számon kért, felelősségre vont, de közben még mindig értékes, amit csinálok, előttem a jövő, szép vagyok, tehetséges, sok minden van bennem, valamint legyek lágyabb és nőiesebb. Szerinte ez az érzelmek nyílt kimutatása, nem zaklatás, és minden nő erről álmodik titkon: végre egy ilyen férfi! — a rózsákra adott reakcióik után mondjuk elgondolkodtatott, hogy csak én vagyok ilyen csodabogár (én egyébként nem mentem el arra a találkozóra, ahová a titokzatos férfiú a virágokat küldte).
Úgy képzeli valahogy: ha mindenki abban a közösségben azt mondja, hogy ez, amit velem csinál, nem zaklatás, ez érzelem, ártalmatlan, romantikus, ha ő megnyerte a többiek szimpátiáját, akkor ezt kvázi megszavazta a nép, akkor ez úgy van, neki van igaza, az én kérésem, hogy álljon le, semmis, én vagyok a hisztérikus és túlérzékeny, paranoid, ő tehát nyomulhat tovább. Nem állom meg, hogy becsatornázzam ezt is a Tipikus nevű kanálisba. Erről már sokat írtam: ezt, hogy nekem hol a határom, én mit szeretnék, nekem mi probléma, mi esik rosszul, nem mások fogják megmondani, ez nem így megy, egyébként pedig pontosan ezzel az érveléssel hivatkoznak normákra meg kívánatos viselkedésre társadalmilag, így terelgetnek börtöneink felé, és így relativizálják a bántalmazottak és megnyomorítottak valóságát is: neki az nem eshet rosszul! Nem azért ütöttem meg, hogy fájjon, hanem hogy észhez térjen végre.
Máskor viszont szánalmasék logikájával hivatkozik arra, hogy ez az internet, és majdnem bedőlünk neki, ahogy áttolja a felelősséget (a “hát mit csináljak, ha miniszoknyában voltál”-logikával):
A virtuális tér nyitott-szabad-nem kell meghívás, hogy belépj-ha ott vagy jönnek-mennek-megnéznek-megszólnak–meggyűlölnek-megunnak-megszeretnek-oda-vissza ,a jelenlét maga a meghívó. Kár ezt akár privilégiumnak-akár jognak tekinteni. Lehetőség.
, leírva ezzel pontosan a saját viselkedését, hogy ő mennyire tapad ide.
Nagyon érdekes az egész intellektuális szempontból. Mert okos érvekkel megmondja, de hihetetlenül lehengerlően, hogy ha én demokrata vagyok, akkor azt az ő demokráciadefiníciója szerint kell gondolnom, az úgy van (nem ám Bibó), hogy annak van igaza, akinek igaza van (ez azt jelenti, hogy neki, mert ő annyira okos), bárhol, akár bloggerként, akár hozzászólóként — így tagadja az illetéktelenség, az udvariatlanság, a zavaró nyomakodás és a nevetségesség vádjait (tényét). Nem, olyan, hogy különböző szempontok, vagy párhuzamosan létező, eltérő, de egyformán érvényes nézetek, vagy egyrészt így, de másrészt viszont úgy, olyan számára nincs, igazság van, amit meg kell mondani — ő mondja meg –, és akkor az GYŐZ. Jó vigyázni a hittérítőkre jellemző dühhel (sálálá, még aláhúzza, de jön a helyesírási kisreform, már írhatom így is, én, a /ch/ ejtő). És hullanak a tanácsok, azt írja, ne zavarjon. Ne is reagáljak rá. Vagy akár el se olvassam. Hát miért olvasom el? A blogomon a kommentet, tényleg, miért?
És a nulla jóhisezműség a hatalmas jóindulat közepette. Folyton azzal vádol, hogy hazudok. Kifigyeli az icipici bagatellt, hogy valakinek fennakadt a hozzászólása, ezért megírta még egyszer. Az az egy mondat őellene és neme ellen támadás (a hajótöröttes), és azt kétszer is kiengedtem! Én azt mondtam: fennakadt, aztán kétszer jelent meg. Hazudok. Hiszen nem szóról szóra ugyanaz a két komment!
És itt keresgél, látom a keresőkifejezéseit, turkál, bizonyítékokra vadászik májusi bejegyzésből, idéz, szembesít, nem nyugszik, húszsoros fb-kommentek egymás után.
Megdöbbent, mindig túlmutat az elképzelhetőn, és még ez is érdekesebb, mint amennyire elkeserítő, alakul belőle a regényfigura, figyelem, mit csinál.
Nem ússzuk meg azt sem, hogy “pont úgy viselkedsz, mint ami ellen harcolsz”. Ha én nem hallgatok párás bociszemekkel, az már agresszió, és számára valami egészen érthetetlen, hogy majdnem fél évvel az első furcsa megnyilvánulásai után már nem vagyok türelmes sem — de még mindig nem tiltom ki.
Azt is írta még novemberben, miután a fenekemet ábrázoló fotó alá kommentelt: kék-kéje-kéne, mert ő ilyen őrületes nagy művész ám, hogy: aki nem szeretné, hogy a fenekéről beszéljenek, az ne beszéljen a fenekéről. Jánosnak, aki fotózott, még elmeséltem ezt, ezt a döbbenetet, hogy hogyan süllyedhet valaki idáig. És tényleg nem értette ez a mi trollunk, akinek öndefiníciója, hogy ő micsoda úriember és világfi, hogy az ő egyedüli felelőssége az, hogy milyen indíttatással reagál bármire, mint ahogy én sem mustrálgatom és gusztálom az ő fotóit (ne feledjétek: őt soha senki nem látta, ő álnév, az ő kiléte nem fedhető fel, ő Oz, a nagy varázsló, csak rejtőzködve megy a konferenciára is), őt semmi sem jogosítja fel a nyilvános nyakambalihegésre. Láthatólag ő tényleg azt hitte, hogy az neki személyesen felkínálkozás, hogy akkor ez egy ilyen nő.
A troll iszonyú magabiztos, borzasztó fontosnak, kiemelt szerepűnek gondolja magát. A nő erős, leszarja, hogy ki mit mond irigységből vagy butaságból, fiatal, jól érzi magát, és akkor neki az vörös posztó. Meg kell leckéztetni az ilyet!
Az is nagyon trükkös, amikor nem nyíltan mondja meg, hogy nem tetszik neki valami, és nem is érvel, hanem elkezdi játszani atyáskodva, hogy ő nekem jót akar, ő kívülről lát engem, és tanácsokat ad, az én érdekemben, “segít”. Kis hízelgéssel: ne cenzúrázz, ez nem méltó hozzád, te ennél több vagy. (Kilóg az önérdekvédelem lólába.) Megmondja, hogyan lehetnék olyanabb, amilyennek ő akar engem látni. Nem érdekli, hogy én nem akarok olyan lenni. Vagy hogy hogyan juthatna el többekhez (azokhoz, akiket nem fitymál le úgy, mint az itteni gőzkiengedős háziasszonyokat, a hozzá hasonlókhoz — férfiakhoz? egyet nem értőkhöz? nem tudom) a blogom mondanivalója, amihez azt kéne, hogy egészen máshogy gondolkodjak, írjak, úgy, ahogy nem fogok, úgy, aminek a leleplezésére indult a blog. Ez tényleg nem bonyolult összefüggés. Bűnömül rója fel, hogy — szerinte — engem csak nők olvasnak (még én sem tudom, a hallgató tömegben ki nő, ki nem! a fész statisztikája szerint kétharmad–egyharmad), csak nők lájkolták a nőnapi interjút (számolja a lájkokat, félnaponta közöl adatot, és mérkőzésnek nevezi a nő-férfi lájkarányt). Tegyek ellene, álljak át a másik oldalra, higgyem el, csak nyerhetek! És a WTF: ne gyűlöljem ennyire! Legyek megértő!
Csak a szomorúság. Már nem is döbbenet.
Egyáltalán nem tudja, én kiknek szánom a blogot, mit akarok vele: őt zavarja, neki kényelmetlen, tehát nekem változtatnom kell. Hogy a többieknek tök jó így — szerinte olcsó és könnyű, amitől népszerű lett –, és pont attól, amiért neki oly kényelmetlen, “dühödt” meg “vicsorgó”, az nem jut eszébe. Folyton tulajdonít, olyasmit, amiről meg sem kérdezett és nem is hallja meg, ha elmondom, hogy nekem nem ugyanaz a szempontom (például muszáj “cenzúráznom”, és ez nem antidemokratikus, hanem kikerülhetetlen, ha nem akarok trágyadombot a blog helyén), akkor is erőlteti tovább: hidd el, érdemes lenne, közben mézesmadzag-bókok, tökéletes ellentmondásban a részletesen bírált kártékonyságommal: egyedülálló és fontos a blogod. (Még ilyeneket is mondok, csak hallgass rám.)
És nincs menekvés, mindig leleplezi magát, a nagy jóakaratban egyszer csak összegyűjti, miket mondtam neki, hogy tolakodó-túlzó-zaklat-határátlépő-kaján, és odaírja, a szadisták gúnyjával: -jajistenem-végem. Amikor a kötőjelek sokasodnak, tobzódik a vérszomj. Állítása szerint még tizenhárom blogon “vitázik” hasonlóképpen.
Két hónapra egyébként leállt, aztán úri gesztust gyakorolt (pénzt adott nekem, amikor megszorultam, és egyben a nagyon határozott szándékom ellenére kinyomozta a címem), egy kis udvariasság e-mailben, semmi bántás, kigyógyult? és milyen rendes!, aztán pedig a behajtása az adománynak: az itteni egyre fokozódó feszültségkeresés, majd a kitiltása után az az ámokfutás a facebookon, amelyet többen döbbenten olvastunk, ütés-vágás mindenkinek reflexből, zavaros párhuzamok, szójátékok, agresszív fölényeskedés és buta vádak, érveim helyt nem állóságáról, férfigyűlöletről, a traumáinkról, az én vezérszerepemről és a sok ostoba háziasszony kommentelőmről, akik szépen visszamennek engedelmes feleségnek, miután itt kiengedték a gőzt.
A konferencia, és ahogy elárulta magát az ott látott idézet felemlegetésével, és dühös lett, hogy lelepleztem, hogy ott volt, de még meg is kérdezte, miért nem mentem akkor oda hozzá. Én is így néztem erre, mint most ti. A határaim ismételt, képzelhetőnél is durvább átlépése, a leállíthatatlansága olyan, mint valami rémálom, és amire nincs mentség, legfeljebb az, hogy sajnos, embertársaink négy százaléka, ha jól emlékszem a döbbenetes publicisztika adatára, a mások érzései, szenvedése iránti tökéletes érzéketlenséggel egyedül a felülkerekedést, a hatalmat vadássza, bármi áron. Van, amelyik csak vigyorogva kellemetlenkedik, és elvan a maga tompa köreiben, másokat viszont az újságok címlapján tesznek világhírűvé nagy fekete betűk.
Itt van erkölcsileg a feladat: vissza kell adni a pénzét. Csakhogy nincs kinek, mert nem akar lebukni, nincs arc, nincs cím, nincs név, csak IP cím és egy gépesre torzított hangú üzenet. És a másik, hogy az nem úgy van, hogy pénzért engem lehet zaklatni, csak pénz nélkül nem, semmi összefüggés, nagyon sok pénzért sem lehet, az eltartott, anyagilag függő feleséget sem lehet, sőt. (Vagy tucatszor kínált pénzt, de szerinte a kávémeghívással én prostituálom magam. Ha ő adja, oké, ha én kérem, gáz — ismét a kontroll.)
Gyűlik a fejezet az anyagias, kihasználós nők nagy könyvében, mintha eleve erre ment volna. A pénzem persze jó volt… úgy van, egyedül az volt a jó. A legjobbkor.
Ő persze úriember — figyelitek, hogy a zaklatók, aljaskodók, Lilywhite becsődölt udvarlója is milyen gyakran úriember? –, ő ezt a pénzt nem emlegeti, eléggé meg van ütközve, hogy ezt, az én kis mocskos titkomat most megírtam, ő nem leplezett volna le.
Frissítés: leleplezett a mocsokoldalon. Én nem értem, miért támogat egy olyan blogot, ráadásul ennyi pénzzel, amelyik ennyire nem tetszik neki.
Hát ennyire fáj nekem, hogy valaki írogat, hát mit kell ezen ennyit rugózni, túlbonyolítani, ebben is férfigyűlöletet látni… Mondják sokan. Meglep, meg nem valami kellemes, de nem fáj, ez nem sérelemlista. Eligazításféle, inkább, sok minden kiderül az esetből. Az a célom, hogy elmeséljem, mi volt, mert rájöttem, nem tudjátok, noha mindig utalok rá. Fájdalom? Válság inkább önmagammal, hogy: engem így át lehet még a palánkon…? Amellett meggyőződésem, hogy ki kell tenni a fényre az ilyen televényt, az segít egyedül. Van bennem visszavágási szándék is, igen: mutassuk hát meg, milyen a virtuális tér, valakinek, aki abban óvatoskodva, rejtőzködve oson mindig, építi a mítoszt, és persze ezért nem kockáztat semmit, míg nekem, akinek tervei vannak, neve meg arca, ez vérre megy. De van benne szánalom is, mert nekem, nekünk jobb akkor is, mert mi jól vagyunk, nem fojtjuk mások macerálásába a frusztrációt, nem leskelődünk, és főleg, mert miénk a jövő: ez a blog és mindaz, ami belőle kinő, dúsan virul abban a távoli jövőben is, amikor az első ráncok megjelennek az arcomon. (…)
S hogy tipikus-e mint férfiviselkedés? Nagyon sok elemet épít be a készen kapottak közül, a genderfélékből, igen, amivel garantálhatja a fölényét, a kommunikációja is a férfias manipulációkat mutatja, a diadalmaskodása is, és bizony, az érzéketlensége is: a pszichopaták többsége férfi. De nem, nem tipikus, hála Istennek, ez nem tipikus.
A tanulság: trollt azonnal és szó nélkül irtani. Ez lesz az a hely, az az egyedülálló hely az interneten, ami nem átjáróház, ahol csak tiszta szívvel szólalhat meg, aki szeretne, és ahol nem fog az én munkámban gázolni meg a meglepően nívós közösségben vigyorogva rongálni az, akit pont ez az erő csábított ide, és, ne felejtsük el, aki imád, meg tetszik is neki az egész, élvezi, és pont ezért, hogy ezt ne kelljen belátni — az vereség volna! — akar megbüntetni és legyőzni, miközben szentül meg van győződve róla, hogy csak érvel, és olyasmire figyelmeztet segítőleg, amit én nem akarok látni, mert ő ilyen okos és segítős, csupa jóindulat.
Máskor is fontos, most, hogy ez a furcsa ember esélyt adott, hogy átlássuk az összefüggéseket: jó lenne nem bedőlni a rejtélyes ismeretlenek vagy félismerősök romantikus gesztusainak, nem bóknak venni a határátlépéseket, és ezt elmondani másoknak, a gyanútlanoknak, és figyelni az aggasztó jelekre, ha valaki tapad, minősítget, jobban tudja, nők között riszálja magát, teátrális gesztusokkal próbálja őket lenyűgözni, nem oszt meg magáról semmi érdemi információt, és egyszer csak ott áll valahol, ahol semmi keresnivalója. Én a magam részéről soha többé az utcánkba nyugodtan bejönni nem tudok, és mindez az én jó barom, buszvezetőtől pszichopatáig mindenkivel barátkozó, pedagógiai hajlamú énemnek köszönhető, én nem vagyok megjátszós lány!, meg a színesre csókolós, hepiendre kihegyezett hajlamomnak, aki szereti a szürkét, sárgát is, míg ezek csak a feketébe forduló vöröset, ez tett ennyire naivvá, az aszimmetriával szemben, és azzal szemben, amit évek óta jól tudok.
Eredetileg abejegyzés elején volt:
Na, mi van a blogon, hát az van, hogy sokan vagyunk, de kis helyen is, és hát kommentelés van, egész nap, egy élmény, meg szerkesztgetés, az nem annyira. Mire írnék bejegyzést, elájulok a fáradtságtól, és a témák, jó mondatok is elmúlnak belőlem, mert reagáló üzemmódban vagyok, de milyen jó! Függőség, mi más — lehetne drog is, meg evéskényszer, vagy alkohol. Egyik sem. Boldogságos, agypörgető. Nem eszem sokat, s ha közben eszem, mindig nagyon igényeset, nem ám csipsz. És jóval kevesebbet kávézom, a régi kicsiben főzöm, s abból egy nap háromnál nem több, de leginkább kettő. (Mondjuk az kétszemélyes. Vagy négy?) Ti mit esztek közben?
De ha írok, de ha írok végre, az micsoda élvezet. Mint kamaszként, mondom, ami jön, sodor, de akkor csak néztek, ma meg már az van, ami sosem volt, és annyira kínzott mindig, hogy olyasféléket írok, amilyen szövegeket magam is kedvvel olvasok. Öröm írni, nagyon inspiráltok, van egy szellemi szint itt, és csak egymásra licitálunk folyton, meg aztán befelé figyelni, követni azt, ami tényleg onnan való — mindez nagy ajándék, ez az, amit nem vehet el senki.
Kivirult egy-két kapcsolat blogkollégákkal (bloggerina NEM): itt van Laloba, Adél és Dézsa, három nagyon karakteres és fontos szereplője virtuális életem filmjének ama jelenetének, amelyben fortissimo a zene és fúj a szél, és ez valami olyan intenzív, hogy nem is tudom, á, hajnali háromkor nem lehet hasonlatokat íni, az pont olyan lenne, mint ikergödölyékkel kanasztázni Alsó-Csehországban.
Esküszöm-besküszöm, ahogy a fiam mondaná, de lehet, hogy tőlem tanulta, lesz tovább az egyenlőtlenség formái, ez már a tizennegyedik: aki igyekszik, és még a tizenötödik is: aki mindenhez ért, és az érvelési stratégiák, a hetedik: hát minden normális ember! A férfihang kedvenc érve egyébként. Aztán, lesz szó arról, szeretünk-e sárkányok lenni, illetve arról a felszabadító élményről, amikor találkozik a sok fura nő, aki mindig csak ütközött eddig — remetebál.
Valamint a hét főbűnben a bujaság jön, féltem tőle, mert egészen közeli ismerősök is olvasnak újabban, de aki dudás akar lenni… Remek inspiráció volt a punciszőr-vita.
*
Aztán, nagy, sosemvolt projektről álmodom én. Rendkívüli szellemi kapacitás van az olvasókban, és irodalmi vénájú jó néhányótok. El/újra szeretném olvasni veletek együtt részenként a következő könyveket:
Puskin: Anyegin
Flaubert: Bovaryné
Tolsztoj: Anna Karenina
Németh László: Iszony,
Závada Pál: Jadviga párnája (de jó, hogy emíltetted, die rote flora!)
Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban
, és megbeszélni a tanulságokat, nemiszerep-szempontból ízekre szedni a szövegeket. Legelőször is a Bovarynét, kis részekben, ha lehet, az új fordítást, és annak a sorozatnak a működőképessége alapján később a többit is.
Kérek tippeket, hogy volna ez jó, mit szeretnétek, és mikor legyen.
*
Továbbra is napi egy bejegyzés várható, a szoptató anyák és a dolgozó nép kedvéért hajnalban, fél hat körül, de van, hogy a hét végén kidőlök, és egy napig semmi, vagy hagyom, hogy pörögjünk tovább az előző napin, ha jól megy, és ezen felül kis hírekkel, aktualitásokkal, sajtólinkekkel szakítjuk meg olykor adásunkat.
Ne felejtsetek el feliratkozni a kommenteknél, ha érdekel a dévaj csevej (egyébként a főoldal bal sávjában az új hozzászólásokat, húszat láthatjátok, ennyi a maximum), és sajnos, nem lehet a hozzászólásokban keresni továbbra sem.
Est és könyv mondódik, legyen, lesz biztos. Nem? De. Néha azért mesét is olvasok a gyerekeknek, és kiviszem a kutyát. Meg kávét főzök.
Tetszett a bejegyzés?
Tetszik Betöltés...