Volt most két napom, és ezúttal nem lustálkodásra használtam, hanem roppant aktív és tudatos voltam. Most olyasmit csinálok, amit nem szoktam.

Beveszem a városomat.

Turista leszek Budapesten.

Sűrű lesz.

Lesz benne test, lélek, esztétikum, szocio és szellem.

Elmegyek olyan helyekre, ahová ritkán szoktam.

Jókat fogok enni, de inkább egyszerűeket.

Semmi laptop.

Főleg egyedül, de egyes kiemelt programokat ketten.

Szerdán elvittem a gyerekeket oviba, bicikli és kis séta hegynek fel, tiszta az égbolt. Sziasztok, bébik, holnap délután jövök értetek. Aztán az a csodálatos szabadság: legördülni a városba az ég alatt. Egy sajtóvetítésre akartam odaérni, de nagyon elkéstem volna, meg aztán ahogy száguldok lefelé, a Németvölgyi út sarkán régi ismerősbe botlok. Vele nem lehetett néhány szót nem váltani a napfényben: az ő élete is nagyon megváltozott azóta, hogy utoljára ütköztünk.

Erősen megfogadtam, hogy a nap nem marad filmtelen, az elmulasztottat pedig pótlom pénteken.

Azért mégis hétköznap volna: ügyintézés a Pálya utcában az ELMŰ-nél (egy ismeretlen ajönnek ide számlák, tisztázni akartam a helyzetet, meg el is kavarodtam a csekkekkel, de meglepetésemre nincs tartozásom). Kompenzációs biotejcsoki-fogyasztás várakozás közben. Nem tudják, ki a férfi. Megyek kifele. Egy fiú gördül oda, átadom az U-lakatnak alkalmas közlekedésitábla-oszlopot.

Aztán alagút, rakpart, Margit-híd, Pozsonyi út, két könnyű óra a szaunában. Új hely: a HELIA wellnessrésze, napijeggyel. Csak törölköző, csak papucs, éppcsak-létezés.

Ez itt az én imádott retró kockatáskám, amelyből minő fesztelen természetességgel csügg ki a csíkos bikini…!A színek egyébként is e két napon: zöld–narancssárga.

Ájulásközelbe kerültem, de két deci büfébeli őszibaracklével kitartottam, és eltekertem a Liszt Ferenc térig, ahol is ellágyultam attól, ahogy a kedvenc pincér köszöntött: nahát, merre jártam, hogy ilyen rég nem, sajnálkoztunk, jövök többet.

Egy mangós Bitter koktél csúszott le, hosszú kávé, gyermekded Pilóta keksz, és lecsó, dupla adag kolbásszal és parasztkenyérrel. A szerelmemre gondolok, kidobálom a táskámból a muzeális jellegű, gyűrött blokkokat. Felhívom B-t, velem tartasz délután? És múzeum, négyes metró vagy mozi? Múzeum, mondja. Ő dolgozó ember. De csak hatig van a múzeum. Nem baj, ötkor becsúszunk még.

Ha már Oktogon, elugrok megint honoráriumért. Milyen más bőségesen rendelkezhetni bankjegyekkel! Így pénztárcámban nem csupán a lyukas dán ötkoronás ütközik egy angol kétfontosnak. És akkor LEGO bolt is, dzsungeles Friends kaméleonnal és tigrissel Nyúliának és kardhalas szett Babadávidnak.

Patika is, mert hétköznap van, és én erősen megígértem az endokrinológusnak, hogy ezt a gyógyszert hetente kétszer beveszem, hogy értelme legyen a kontrollnak majd decemberben. Jó, akkor legyen szerda és szombat az a két nap. Nézem, két receptet írt, ez a másik meg fokozza az agyi vérkeringést. Hű, mi lesz itt, gyerekek?

Akkor most Megnézem A Négyes Metrót. A Király utcát szelvén eszembe jut, mit írtam Borisznak, és ugyan szénhidrátmentes vagyok, de az Auguszt-féle citromos mignon, na! Csak úgy panyókára vetem a biciklit a lépcsőnél, benézek, ott sárgállanak szépen. Szia, nem te voltál itt hétfőn? Itt hagytál egy füzetet meg töltőtollat. Nahát! Micsoda intuíció. Borisz, köszönöm. A fél regény és ötven bejegyzésvázlat, meg eléggé szókimondó vallomások vannak benne.

Innen Fővám tér, lelakatolom a rakpartnál a bicót. Jóságos vagyok, életemben először kiejtem a vehicle szót, mert a brit páros tanácstalanul nézi a feliratot: Please validate your ticket. — You should do it on the vehicle. Ez mondjuk nem igaz, jövök rá később, hacsak nem villamosoznak. Aztán visszakapom, jegyvásárlás egy tudálékos járókelővel a hátamban (PIN kód nélkül nem fog menni!). Egyre közelebb jön, és vércseként néz. Metrójegy is van ám. A negyedik korrigáló mondatánál ránézek, megemlítem, hogy nem ma kezdtem a tömegközlekedést, olvasni is tudok. Ő csak segít! Amikor ellépek, ellép ő is: tehát nem a sorára várt. Úristen.

Lényeg a lényeg, életemben először négyesmetrózom. Csodálatos ez az állomás, a láthatóan hagyott betonszerkezet geometriája, és hogy a legmélyéig hatol a természetes fény. Elmegyek Kelenföldig, ízlelgetem az állomásneveket, ki-kikukkantok a fehér szerelvényből, megnézem az egyes állomások stílusát. Szürke és indusztriális minden, a Bikás-park kifejezetten nyomasztó, csak a Móricz négyszögei és a Gellért tér ferde mozaiksávjai színesek.Utóbbinál ki is szállok, csodálatos a térre vezető lépcső és oldalában a két márványvályú.

Elvillamosozom a Moszkvára, és közben elindul a fejemben egy bejegyzés (portrék: a túl szép lány), a meglett füzetbe leírom gyorsan a mondatokat. A Mammutban veszek egy hidratáló arckrémet, meg inni, aztán négyeshatossal megyek az Oktogonra. Felugrom B. régi lakásába, épp kiadja. Elbuszozunk a Szépművészetibe. Most nincs időszakos kiállítás, az állandót még együtt láttuk Jánossal, B-vel meg a gyerekekkel a 2012-es Múzeumok éjszakáján, és akkor János már nem volt jól.

Kénytelenek vagyunk kávézni a napsütötte timpanon alatt. B-ból dől az anekdota, rég beszélgettünk, jó most. Aztán legyen mozi, benézünk a Művészbe, de nincs semmi jó, átsétálunk a Toldiba, közben mesélek a helyesírós oldalról, ő meg a franciaóráiról, újabban beviszi a laptopot és interaktív. Jegyet veszünk a Sráckorra, aminek nagyon vártuk a bemutatóját. Még van egy bő óránk, elugrunk a Semmi extrába burgerezni, kacsamájasat eszünk és… Pepsi kólát. Amit ki is borítok ügyesen.

Tudakozódom a gyerekek felől, közben megyünk a moziba. Nagyon szép, gyengéd film a Sráckor. Tizenkét éven át követi a szereplőket. Berlinben nyert egy Legjobb rendezőt. Finom áttételességgel mutatja meg, mi van az emberekben. Hogy igazából az emberek normálisak, élik az életüket, minden csak közepes benne. Az a benyomásom, Amerikát itt realista módon mutatják meg, mintegy díszletként, nekem meg persze felszínes és irritáló, mert én olyan európai vagyok, hogy ihaj. De hamar rájövök, Richard Linklater visszafogott és nagyon okos rendező, és ő van lesújtó véleménnyel a társadalmáról. Nagyon sok kétszer-háromszor nézendő pillanat van a filmben. Ethan Hawke zseniális, és lenyűgöző Mason arcának változása is. Nagyon nőpárti film, de azért Samantha jó gyűlöletes lett, ő a törtető, és ő nem lesz soha megtiporva, viszont igazán ábrázolva sincs. Kicsit feszélyez, hogy minden poénon én röhögök először, és az utolsó jeleneten meg nagyon. Az utolsó pillanat, hát az óriási, színészileg, forgatókönyvileg, operatőrileg, nem is tudom.

Ebben a filmben nagyon szelíd volt minden. Ó, egy ország, amelyben ezek a traumák, ez a tipikus…! Ilyen a kamaszkori lázadás, és ilyen a bántalmazó kapcsolatból szabadulás: néhány óra csak, és végleges.

Nagyon hosszú volt, 166 perces, de simán megnézném még egyszer.

Elgondolkodva ballagunk a Deákig, én elmegyek még a biciklimért, tompa vagyok, fátyol a szemem előtt, szürreális minden, de biciklizni jó hű Bambuszomon.

Még diskurálunk sokat, eszem barackbefőttet, hallgatunk Halász Juditot és Jacques Brel-t (de majd kijavít, hogy nem is ő volt), megnézem az innen-onnan származó festményeket, aztán a két szélső szobában nyugovóra térünk. Annyira szeretek néha máshol aludni.

Micsoda csönd. Pedig Pest.

Reggel nyugi, B. is csak délre megy. Neszkávé (de a Culinarisból van, azt mondja! édesjóistenem), telefonál és telefonálok, aztán leballagunk a Benczúr sarkára reggelizni. Ha két sonkás bagettet kérünk, akkor kapunk egy szalámisat, és ha két meggylevet, akkor meg két linzert, de mindent megiszunk és megeszünk. Lezsírozzuk, hogy elmegyünk Milánóba.

B. nem csak lakásfelújított, hanem van egy nagyon bájos kisautója is, ez kb. olyan változás, mintha én űrhajósnak állnék. Elvisz a háztömb körül, nagyon rég ültem nemtaxiban. Elbűvölő.

Aztán neki mennie kell, felteszek gyorsan egy bejegyzést a laptopján, homlokráncolva és mosolyogva nézem a facebookom, összepakolok, lecipelem a biciklit. Egy élmény volt, mondjuk, ahogy mindig. Tíz éve ismerjük egymást. Süt a nap, de jó, most a Jászaitól a Haller utcáig fogok hajózni, és viszem a bringát is. Óra egykor jön a járat. Szép lett a tipográfia, a D betű a hullámokkal.

Kéne enni egy sült kolbászt a Fővám téren… Ennek most ellenállok, csak a Gellért téren van megálló. Egymásra torlódnak a hidak. Fúj a szél, süt a nap, állok fent. Felújították az A38-at.

Partra szállok, eltekerek a Ludwigig. Tolvaly Ernő kiállítását nézem meg. Milyen egy gondolatdús, csúfondáros, sokoldalú figura volt! Közel hozták, személyes, szerethető. A festményei is, meg az akciók is.

A Budapest–Athén vonal nagyon szép. Egy másik művésszel, Lengyel Andrással egyszerre támadt egy ötletük 1975 júliusában. Egy előre megbeszélt időpontban, 10-én egymásra gondoltak erősen, Lengyel Athénban, Tolvaly Pesten, és dokumentálták magukat.

A két vizes installáció: az üvegpoharas és a fekete vászonzsákos (Karba tett kezek) is nagyon tetszett. Az emberben van gyanakvás a kortárs művészet iránt, mert múzeumba járni iskolával is, külföldön is kötelező program volt. Meg aztán Raffaellót meg Vermeert mutogattak nekünk mint igazi művészetet, a figuratív, sőt, a realista művészetet nevezték csak művészetnek, tulajdonképpen belénk nevelték a gyanakvást (valamint: a történeteknek legyen tanulságuk!). Nekem meg nincs is különösebb szemem hozzá, és meg is spóroltam a melót. De ezt nagyon élveztem.

Az I. Számú Közvetítő Csoport is Tolvaly nevéhez fűződik: úgy gyakoroltak művészetkritikát — a névkultusz, az alkotást legyűrő mítoszteremtés, a művészgőg, a művészetre rakódott sok külsődleges kacat ellen –, hogy az egyben volt fricska és művészet.

Bármikor tudunk olyan munkát küldeni nemzetközi grafikai biennáléra, amit kiállítanak. (…) Tudunk egyszerűen piros vagy fekete lapokat kiállítani, vagy az eget fotózni, minden jelzést, vonalat, pontot művészeti kontextusba helyezni. rengeteg fotót tudunk készíteni a grimaszainkról és a szerelmünk bal mellére tudjuk írni Duchamp nevét. Kostruktivista képet is tudunk. Felvetetjük magunkat az Artdiariba.

(…)

Ha foglalkozik mail arttal, húsvétra küldjön címünkre egy jól átgondolt lapot.

Mi is küldünk egy kisnyulasat.

Ha akarja, meglocsoljuk.

Betódulnak az elsőéves festő szakosok. Jaj, nagyon tutin vannak öltözve, meg a hajuk, meg az egész.

Lehet még enni a tulajdonosváltott (és ettől sokkal dizájnosabb kínálatú) büfében egy őszibarackos joghurtot, és megírni két képeslapot gondosan.És aztán északnak tekerni hosszan, és nagyon élvezni, majdnem a Margit-hídig. Beugrani a Mammutba kávékapszuláért, fogaspótló buszra föl nem férni, biciklit lelakatolni, huszonegyessel menni, vinni a legót a drágáknak, meg még ropit és szőlőlevet, borzasztóan örülnek, a Julis úgy tud ujjongani, olyan nyíltan és egyenesen mondja, hogy köszönöm. És aztán nagy nyugalomban hazasétálni.

Itthon legóöröm, nekem Illy és végre blog, meg kutyázok. Egyszerű a vacsora, apró főtt krumplik, petrezselyem, vaj, zöldborsó vajon párolva, és még vaníliás tejbegríz (“a többi anya nem tesz vaníliát a tejbegrízbe”). B. megjelenik még sötét este, gyakorol az oktatóval, oktató kap egy Illyt, meg is becsüli, és a gyerekek is megnézik a játékautót.

Olyan jó néha kiszakadni. Aztán meg hazajönni.