turista vagyok

Volt most két napom, és ezúttal nem lustálkodásra használtam, hanem roppant aktív és tudatos voltam. Most olyasmit csinálok, amit nem szoktam.

Beveszem a városomat.

Turista leszek Budapesten.

Sűrű lesz.

Lesz benne test, lélek, esztétikum, szocio és szellem.

Elmegyek olyan helyekre, ahová ritkán szoktam.

Jókat fogok enni, de inkább egyszerűeket.

Semmi laptop.

Főleg egyedül, de egyes kiemelt programokat ketten.

Szerdán elvittem a gyerekeket oviba, bicikli és kis séta hegynek fel, tiszta az égbolt. Sziasztok, bébik, holnap délután jövök értetek. Aztán az a csodálatos szabadság: legördülni a városba az ég alatt. Egy sajtóvetítésre akartam odaérni, de nagyon elkéstem volna, meg aztán ahogy száguldok lefelé, a Németvölgyi út sarkán régi ismerősbe botlok. Vele nem lehetett néhány szót nem váltani a napfényben: az ő élete is nagyon megváltozott azóta, hogy utoljára ütköztünk.

Erősen megfogadtam, hogy a nap nem marad filmtelen, az elmulasztottat pedig pótlom pénteken.

Azért mégis hétköznap volna: ügyintézés a Pálya utcában az ELMŰ-nél (egy ismeretlen ajönnek ide számlák, tisztázni akartam a helyzetet, meg el is kavarodtam a csekkekkel, de meglepetésemre nincs tartozásom). Kompenzációs biotejcsoki-fogyasztás várakozás közben. Nem tudják, ki a férfi. Megyek kifele. Egy fiú gördül oda, átadom az U-lakatnak alkalmas közlekedésitábla-oszlopot.

Aztán alagút, rakpart, Margit-híd, Pozsonyi út, két könnyű óra a szaunában. Új hely: a HELIA wellnessrésze, napijeggyel. Csak törölköző, csak papucs, éppcsak-létezés.

Ez itt az én imádott retró kockatáskám, amelyből minő fesztelen természetességgel csügg ki a csíkos bikini…!ZARA táska, bikiniA színek egyébként is e két napon: zöld–narancssárga.

Ájulásközelbe kerültem, de két deci büfébeli őszibaracklével kitartottam, és eltekertem a Liszt Ferenc térig, ahol is ellágyultam attól, ahogy a kedvenc pincér köszöntött: nahát, merre jártam, hogy ilyen rég nem, sajnálkoztunk, jövök többet.

menzaEgy mangós Bitter koktél csúszott le, hosszú kávé, gyermekded Pilóta keksz, és lecsó, dupla adag kolbásszal és parasztkenyérrel. A szerelmemre gondolok, kidobálom a táskámból a muzeális jellegű, gyűrött blokkokat. Felhívom B-t, velem tartasz délután? És múzeum, négyes metró vagy mozi? Múzeum, mondja. Ő dolgozó ember. De csak hatig van a múzeum. Nem baj, ötkor becsúszunk még.

Ha már Oktogon, elugrok megint honoráriumért. Milyen más bőségesen rendelkezhetni bankjegyekkel! Így pénztárcámban nem csupán a lyukas dán ötkoronás ütközik egy angol kétfontosnak. És akkor LEGO bolt is, dzsungeles Friends kaméleonnal és tigrissel Nyúliának és kardhalas szett Babadávidnak.

Patika is, mert hétköznap van, és én erősen megígértem az endokrinológusnak, hogy ezt a gyógyszert hetente kétszer beveszem, hogy értelme legyen a kontrollnak majd decemberben. Jó, akkor legyen szerda és szombat az a két nap. Nézem, két receptet írt, ez a másik meg fokozza az agyi vérkeringést. Hű, mi lesz itt, gyerekek?

Akkor most Megnézem A Négyes Metrót. A Király utcát szelvén eszembe jut, mit írtam Borisznak, és ugyan szénhidrátmentes vagyok, de az Auguszt-féle citromos mignon, na! Csak úgy panyókára vetem a biciklit a lépcsőnél, benézek, ott sárgállanak szépen. Szia, nem te voltál itt hétfőn? Itt hagytál egy füzetet meg töltőtollat. Nahát! Micsoda intuíció. Borisz, köszönöm. A fél regény és ötven bejegyzésvázlat, meg eléggé szókimondó vallomások vannak benne.

Innen Fővám tér, lelakatolom a rakpartnál a bicót. Jóságos vagyok, életemben először kiejtem a vehicle szót, mert a brit páros tanácstalanul nézi a feliratot: Please validate your ticket. — You should do it on the vehicle. Ez mondjuk nem igaz, jövök rá később, hacsak nem villamosoznak. Aztán visszakapom, jegyvásárlás egy tudálékos járókelővel a hátamban (PIN kód nélkül nem fog menni!). Egyre közelebb jön, és vércseként néz. Metrójegy is van ám. A negyedik korrigáló mondatánál ránézek, megemlítem, hogy nem ma kezdtem a tömegközlekedést, olvasni is tudok. Ő csak segít! Amikor ellépek, ellép ő is: tehát nem a sorára várt. Úristen.fővám tér

Móricz metróLényeg a lényeg, életemben először négyesmetrózom. Csodálatos ez az állomás, a láthatóan hagyott betonszerkezet geometriája, és hogy a legmélyéig hatol a természetes fény. Elmegyek Kelenföldig, ízlelgetem az állomásneveket, ki-kikukkantok a fehér szerelvényből, megnézem az egyes állomások stílusát. Szürke és indusztriális minden, a Bikás-park kifejezetten nyomasztó, csak a Móricz négyszögei és a Gellért tér ferde mozaiksávjai színesek.Gellért térUtóbbinál ki is szállok, csodálatos a térre vezető lépcső és oldalában a két márványvályú.

Elvillamosozom a Moszkvára, és közben elindul a fejemben egy bejegyzés (portrék: a túl szép lány), a meglett füzetbe leírom gyorsan a mondatokat. A Mammutban veszek egy hidratáló arckrémet, meg inni, aztán négyeshatossal megyek az Oktogonra. Felugrom B. régi lakásába, épp kiadja. Elbuszozunk a Szépművészetibe. Most nincs időszakos kiállítás, az állandót még együtt láttuk Jánossal, B-vel meg a gyerekekkel a 2012-es Múzeumok éjszakáján, és akkor János már nem volt jól.

Kénytelenek vagyunk kávézni a napsütötte timpanon alatt. B-ból dől az anekdota, rég beszélgettünk, jó most. Aztán legyen mozi, benézünk a Művészbe, de nincs semmi jó, átsétálunk a Toldiba, közben mesélek a helyesírós oldalról, ő meg a franciaóráiról, újabban beviszi a laptopot és interaktív. Jegyet veszünk a Sráckorra, aminek nagyon vártuk a bemutatóját. Még van egy bő óránk, elugrunk a Semmi extrába burgerezni, kacsamájasat eszünk és… Pepsi kólát. Amit ki is borítok ügyesen.

Tudakozódom a gyerekek felől, közben megyünk a moziba. Nagyon szép, gyengéd film a Sráckor. Tizenkét éven át követi a szereplőket. Berlinben nyert egy Legjobb rendezőt. Finom áttételességgel mutatja meg, mi van az emberekben. Hogy igazából az emberek normálisak, élik az életüket, minden csak közepes benne. Az a benyomásom, Amerikát itt realista módon mutatják meg, mintegy díszletként, nekem meg persze felszínes és irritáló, mert én olyan európai vagyok, hogy ihaj. De hamar rájövök, Richard Linklater visszafogott és nagyon okos rendező, és ő van lesújtó véleménnyel a társadalmáról. Nagyon sok kétszer-háromszor nézendő pillanat van a filmben. Ethan Hawke zseniális, és lenyűgöző Mason arcának változása is. Nagyon nőpárti film, de azért Samantha jó gyűlöletes lett, ő a törtető, és ő nem lesz soha megtiporva, viszont igazán ábrázolva sincs. Kicsit feszélyez, hogy minden poénon én röhögök először, és az utolsó jeleneten meg nagyon. Az utolsó pillanat, hát az óriási, színészileg, forgatókönyvileg, operatőrileg, nem is tudom.

Ebben a filmben nagyon szelíd volt minden. Ó, egy ország, amelyben ezek a traumák, ez a tipikus…! Ilyen a kamaszkori lázadás, és ilyen a bántalmazó kapcsolatból szabadulás: néhány óra csak, és végleges.

Nagyon hosszú volt, 166 perces, de simán megnézném még egyszer.

Elgondolkodva ballagunk a Deákig, én elmegyek még a biciklimért, tompa vagyok, fátyol a szemem előtt, szürreális minden, de biciklizni jó hű Bambuszomon.

Még diskurálunk sokat, eszem barackbefőttet, hallgatunk Halász Juditot és Jacques Brel-t (de majd kijavít, hogy nem is ő volt), megnézem az innen-onnan származó festményeket, aztán a két szélső szobában nyugovóra térünk. Annyira szeretek néha máshol aludni.

Micsoda csönd. Pedig Pest.

Reggel nyugi, B. is csak délre megy. Neszkávé (de a Culinarisból van, azt mondja! édesjóistenem), telefonál és telefonálok, aztán leballagunk a Benczúr sarkára reggelizni. Ha két sonkás bagettet kérünk, akkor kapunk egy szalámisat, és ha két meggylevet, akkor meg két linzert, de mindent megiszunk és megeszünk. Lezsírozzuk, hogy elmegyünk Milánóba.

B. nem csak lakásfelújított, hanem van egy nagyon bájos kisautója is, ez kb. olyan változás, mintha én űrhajósnak állnék. Elvisz a háztömb körül, nagyon rég ültem nemtaxiban. Elbűvölő.

Aztán neki mennie kell, felteszek gyorsan egy bejegyzést a laptopján, homlokráncolva és mosolyogva nézem a facebookom, összepakolok, lecipelem a biciklit. Egy élmény volt, mondjuk, ahogy mindig. Tíz éve ismerjük egymást. Süt a nap, de jó, most a Jászaitól a Haller utcáig fogok hajózni, és viszem a bringát is. Óra egykor jön a járat. Szép lett a tipográfia, a D betű a hullámokkal.

bkk hajóKéne enni egy sült kolbászt a Fővám téren… Ennek most ellenállok, csak a Gellért téren van megálló. Egymásra torlódnak a hidak. Fúj a szél, süt a nap, állok fent. Felújították az A38-at.

Partra szállok, eltekerek a Ludwigig. Tolvaly Ernő kiállítását nézem meg. Milyen egy gondolatdús, csúfondáros, sokoldalú figura volt! Közel hozták, személyes, szerethető. A festményei is, meg az akciók is.

A Budapest–Athén vonal nagyon szép. Egy másik művésszel, Lengyel Andrással egyszerre támadt egy ötletük 1975 júliusában. Egy előre megbeszélt időpontban, 10-én egymásra gondoltak erősen, Lengyel Athénban, Tolvaly Pesten, és dokumentálták magukat.

A két vizes installáció: az üvegpoharas és a fekete vászonzsákos (Karba tett kezek) is nagyon tetszett.tolvaly karba tett Az emberben van gyanakvás a kortárs művészet iránt, mert múzeumba járni iskolával is, külföldön is kötelező program volt. Meg aztán Raffaellót meg Vermeert mutogattak nekünk mint igazi művészetet, a figuratív, sőt, a realista művészetet nevezték csak művészetnek, tulajdonképpen belénk nevelték a gyanakvást (valamint: a történeteknek legyen tanulságuk!). Nekem meg nincs is különösebb szemem hozzá, és meg is spóroltam a melót. De ezt nagyon élveztem.

Az I. Számú Közvetítő Csoport is Tolvaly nevéhez fűződik: úgy gyakoroltak művészetkritikát — a névkultusz, az alkotást legyűrő mítoszteremtés, a művészgőg, a művészetre rakódott sok külsődleges kacat ellen –, hogy az egyben volt fricska és művészet.

Bármikor tudunk olyan munkát küldeni nemzetközi grafikai biennáléra, amit kiállítanak. (…) Tudunk egyszerűen piros vagy fekete lapokat kiállítani, vagy az eget fotózni, minden jelzést, vonalat, pontot művészeti kontextusba helyezni. rengeteg fotót tudunk készíteni a grimaszainkról és a szerelmünk bal mellére tudjuk írni Duchamp nevét. Kostruktivista képet is tudunk. Felvetetjük magunkat az Artdiariba.

(…)

Ha foglalkozik mail arttal, húsvétra küldjön címünkre egy jól átgondolt lapot.

Mi is küldünk egy kisnyulasat.

Ha akarja, meglocsoljuk.

turistadokumentumokBetódulnak az elsőéves festő szakosok. Jaj, nagyon tutin vannak öltözve, meg a hajuk, meg az egész.

Lehet még enni a tulajdonosváltott (és ettől sokkal dizájnosabb kínálatú) büfében egy őszibarackos joghurtot, és megírni két képeslapot gondosan.kezem, ludwiglapokÉs aztán északnak tekerni hosszan, és nagyon élvezni, majdnem a Margit-hídig. Beugrani a Mammutba kávékapszuláért, fogaspótló buszra föl nem férni, biciklit lelakatolni, huszonegyessel menni, vinni a legót a drágáknak, meg még ropit és szőlőlevet, borzasztóan örülnek, a Julis úgy tud ujjongani, olyan nyíltan és egyenesen mondja, hogy köszönöm. És aztán nagy nyugalomban hazasétálni.

Itthon legóöröm, nekem Illy és végre blog, meg kutyázok. Egyszerű a vacsora, apró főtt krumplik, petrezselyem, vaj, zöldborsó vajon párolva, és még vaníliás tejbegríz (“a többi anya nem tesz vaníliát a tejbegrízbe”). B. megjelenik még sötét este, gyakorol az oktatóval, oktató kap egy Illyt, meg is becsüli, és a gyerekek is megnézik a játékautót.

Olyan jó néha kiszakadni. Aztán meg hazajönni.

27 thoughts on “turista vagyok

  1. Mindig megállapítom, hog még annyi mindent nem ismerek a fővárosban, ami igazi FŐ város( pedig azért járkálok/lunk ide-oda, de mégis)!DE majd pótolom.Köszönöm az utitippeket és ezt a langyosszépszellősstílust, diekt egybeírtam.ez úgy könnyed, ahogy van és ez is kell
    MErt ilyen is kell,mert ilyen is vagy és vagyunk..

    • Ja nagyon ott van ez a turistáskodás. Ottlakásom során sokszor vettünk nyakunkba gyalog olyan részeket, amelyekről lövésünk sem volt, kik lakják, mi van arra stb. Nagy élmény, tele meglepő utcaképpel, hihetetlen arcokkal. Amúgy nekem is olyan mehetnékem, meg talán némi honvágyam is támadt ettől az írástól.

  2. Járkálok itt ebben az egészen másik városban, és úgy tudok tájékozódni, hogy mihez hasonlít. Aha, az Avas az tiszta Újpalota. Dél-Kilián az Zugló északi része, ahol akkor laktam, mikor a legnagyobbik volt újszülött. Ha innen jobbra indulok, az olyan, mint mikor a hetes buszról leszálltam, és átszálltam a villamosra. Ki lehet ezt nőni?

    • Hasonló…a kézenfogás, főleg külföldön…de azért próbálok javulni.
      Internetes térképek egész használhatóak.
      DE ha, nem kell sietni, odaérni, megérkezni, befutni stb…és valami meghittre vágyik az ember fia, lánya, akkor csak úgy bolyongani, sétálni a jó!Legalábbis így egészen új helyeket lel az ember!:-)
      Ja és ilyenkor szoktam fölfelé is nézni és kiderül, hogy ha pl.Pesten maradjunk, mennyire szépek a homlokzatok, mennyire igényesen építkeztek…

  3. A “paraszt kenyeret” ugye csak stíluselemként tetted az írásba? Néha mikor állok valamelyik dugóban, magamban megjegyzem, de jó is itthon. Gyengébbek kedvéért itt nem valami provánszi vagy Balaton környéki kis falura kell gondolni, hanem egy frusztrált, bigott kisvárosra.

  4. Örülök az olyan írásoknak is amik BP-et ismertetik, mert én turistaként kell meglátogassam .

    A kerékpározást csodálom.Én sajnos félénk vagyok, meg nem sportos alkat 😦
    Igaz nem volt gyermekkoromban biciklim.Ez hozzájárul jelenlegi állapotomhoz.

    Blog hatásra viszont már” merek” gyalogolni, ha nem is futni.

    Azt az utat amit 9 éven keresztül csakis villamossal tettem meg eddig, ezen az őszön többször megtettem gyalog.Persze térkép után,hogy rövidebb legyen az út. Ez nálam az első lépés 🙂
    Lenne ahol biciklizzek veszélytelenül, mert biciklipálya készült lakhelyemhez közel de egyelőre fájdalmas szószerint a biciklizés. Nem vagyok már húszéves.

    Éva, a kiruccanásod alkalmával kicsit eltértél az egészséges táplálkozstól 😀
    Ez megnyugtat.Ha túl tudatos vagy szorongóv teszel 🙂

    • Eső, ez annyira jó, hogy más is van így a biciklizéssel. Én húsz évesen tanultam meg fenn maradni a biciklin, most meg itt a nagy hegyek között állandó halálfélelmem van. Gyalog bármikor bármilyen magasra felmegyek, de ne kelljen már a hátamon még egy tíz kilós biciklit is vinni!

  5. Imádom ezt az írásodat (is). Leghűbb rajongója vagyok fővárosunknak, hiába. Amikor nagy nyomás alatt voltam, hogy ne bolonduljak bele a hétköznapok őrületébe én is turistáskodtam. Jobb híján hajnalban: legyalogoltam a Kosztolányitól a Fővám-ig. Pazar házak, csodás kilátás. És amíg rohannak körülöttem a buszok addig én szépen gyalogoltam, megnéztem a fákat, drukkoltam nekik, hogy itt a tavasz hajrá! Minden nap megnéztem az antikvitás kirakatát, a zöldséges kipakolt egyforma almáit. Szerintem ez gyógyír – ha máshogy nézel szét, szemlélelet váltasz.

    • Egyetemen két féléven keresztül volt fenn a várban órám reggel, aztán vagy a Múzeum körúton, vagy a Pesti Barnabás közben, mindig gyalog mentem le, át a hídon is, napsütésben, szélben, esőben, hóviharban, és bámultam közben a várost. Imádtam ezeket a délelőtti sétákat, ezzel könnyebb volt a napi 10-12 órát végigülni. Később volt egy külföldről egyetemre idejött építészhallgató barátom, vele is vicces volt Budapesten sétálni, mert állandóan a feje fölött nézte a házakat ahelyett, hogy a lába elé nézett volna. Legelőször ez kicsit zavart (miért nem engem néz…), aztán eltanultam tőle 🙂 Egyébként nekem akkor van mindig tursitaérzésem Budapesten, amikor kerékpárral megyek (volt idő, hogy mindennap munkába, most éppen nem, két dolog hiányzik hozzá, az egyik nem rajtam múlik), mert három külföldi városban kerékpároztam a legtöbbet életemben (legalábbis időarányosan), igaz, egyikben sem turistaként, hanem ottlakván, de akkor is, mindhárom felé nosztalgiám van. (A hiányzó logikába ne kössetek bele, jó? Csak érzésekről van szó.)

  6. Ez igen. Olyan szép és tartalmas a város, de nekem ritkán jut ilyen érdemdús nap. Múltkor diákokkal sétáltunk mindenhol, és rácsodálkoztam a gyönyörű Kossuth térre, a rendbehozott rakpartra, és még a Bazilika is gyönyörű volt. Hogy engedhette bárki annyira lepusztulni ezt a sok szépséget, amennyire gyerekkoromból emlékszem? Most mintha újjászületne minden.

  7. Budapest a világ egyik legjobb városa. Elfogultság nélkül. Ilyen hangulat, minden szépségével-nyomorával együtt kevés helyen van.
    Bikás parkot szeretem. Főleg a fenti “igazi park-ot”… A megálló tényleg indusztriális, nem olyan csili-vili, mint a Gellért tér.
    A legjobb: a “csak segítő” BKV utastárs – ezek az “életformák” is velünk élnek :))
    Na meg a stílusos narancssárga Okabashi papucs. Nagyon kényelmes.

  8. Délelôtt bebóklàsztuk családilag a Gellèrthegyet. A Sráckorra pedig délután kiruccantam anyukámmal. Utána Fragola fagyi, belvárosi séta ill. villamosozás, hazafelé kézmûves csapoltsör vásárlása az otthon a frontot tartó férjnek, aki a véletlenül nálunk landoló friss szarvadgombából álmodott finom vacsorát. Nem lennék ma más helyében.

  9. Ahhoz képest,hogy csak egyszer, a blogtalira látogattam Budapestre mégis van egy képem a bejegyzésben említett helyekről amit a kedves blogtársaknak köszönhetek akik végighurcoltak Mammuton ,Oktogonon metrón,villamoson 😀

  10. Én jellemzően turista vagyok Budapesten. Akkor is, ha konkrét célom van. Vagy átutazó (Keletiből Délibe pl.), de hát az is turizmus. Nagyon régóta, 20 éve talán.

  11. Tolvaly Ernő tanárom volt, de nem hagytunk túl nagy nyomot egymásban. Nem voltam számára érdekes sem mint nő, sem mint művészjelölt, ezért totálisan ignorált. (Mondjuk művészettörténet előadásaival kinyitotta egy a szememet a modern felé, az igaz.) Rajzból hármast adott, ami nála azt jelentette: reménytelen. És simán rágyújtott óra közben, a tanteremben.
    Mindez persze nem vol le semmit a művészeti teljesítményéből.

    Érdekes dolog turistának lenni Budapesten. Amióta elköltöztem, máshogy nézek a városra látogatásaimkor.
    A minap, amikor Párizsban sétáltam (kb. heti kétszer bemegyek a városba), azon gondolkoztam, hogy milyen messze van ez a város attól a kreatív, modern, kulturálisan pezsgő Párizstól, amiről Ady Endre írt. De még attól is, amit 7 éve turistaként én láttam.
    Lehet, hogy megint nyakamba kéne vennem a várost, csak úgy. De ahhoz “ki kell vennem egy szabadnapot” a családtól. Majd kiveszek! 🙂

  12. “Annyira szeretek néha máshol aludni.”
    Ezt én is mindig szerettem. Budapesten szinte automatikussá vált, hogy amikor bent bulizok a városban, valakinél ott alszom, nem bumlizok haza Csepelre. Olyan jó volt, hogy mindig tudtam valakinél aludni. Egy ideig még Párizsban is működött ez, másnál aludtam, vagy mások aludtak nálunk, de aztán a barátaim nagyrésze kiköltözött a városból, jött a gyerek többeknél, ahhoz meg nagyobb lakás kell, amit csak a városon kívül lehet prezentálni. Meg különben is, egy kisgyerekes családnál már nem olyan könnyű ott aludni. Meg sem kérdezi az ember. És főleg nem egy kisgyerekes anya, neki “otthon a helye”. A nyáron, amikor Pesten voltam, alakult úgy, hogy bent maradtam a városban, ott aludtam valakinél. Pironkodva hívtam fel anyámat, hogy nem megyek haza, láttam a szemöldök ráncolását a telefonon keresztül is, “hiányozni fogsz a fiadnak”. Igen, legalább mondtam volna előre, hogy nem jövök haza este. De hát nem tudtam, hogy lesz még program 9 után is! Egy anya ilyet nem tesz…. miért is nem?

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s