döntések vannak

Sokan nem értik, amit én írok: fárasztó, bonyolult. Én ugyanis nem írok egyszerűbben, mint ahogy gondolkodom, és borzadok a közhelyektől.

Vagy érteni vélnek valamit, és annak megfelelően reagálnak, de amúgy egyáltalán nem értenek, csak a saját okosságuk ellenséges fitogtatására használnak — ennek mélységeibe egyébként okos kommentelők reakciója nyomán látok bele.

Aki érti, az jóindulattal közelít, figyel, szórakoztatónak, szépnek, elgondolkodtatónak tartja a jobban sikerült írásokat, csak úgy, önmagáért. Nem zavarja a kétségtelen örömem, amikor sikerül valamelyik, nem sajnálja tőlem.

Az is előfordul, hogy érti, és normának, előírásnak veszi, amelyhez viszonyulnia kell. Úgy gondolja, nekem kell fordítania az életén, nekem kell csökkentenie az autóhasználatát, nekem kell elkezdenie sportolni, különben nem leszünk jóban.

Dehogy kell.

Időnként figyelmeztetnek engem, hogy nagy az én felelősségem, mert sorsokat fordíthat meg, amiket írok.

Nos, én nem becsülöm le annyira az olvasókat, hogy elhiggyem: én vagyok az, aki belobbantja a szikrát, én gyújtogatok itten, amúgy meg minden rendben volna, csak ez a csakazolvassa ne volna.

Akinek a sorsa fordult, azé jó felé fordult. Aki itt ráismer valamire, az az önmagában motoszkálóra ismer rá, az újdonság legfeljebb annyi, hogy ez nem szégyen, ez létezik, ezt mások is átélik, van bennünk valami közös. És láthat olyanokat, akik már túlvannak ezen a szorongó, bizonytalan stáción, megfigyelheti az ő új stációjukat, sorsuk alakulását, tanulságaikat.

Én nem szeretem a prédikátor köré gyűlt népet. Az árnyalt, irodalmi szövegértésen alapuló, távolságtartó, egymást kölcsönösen becsülő, intellektuális természetű viszonyt becsülöm, a velem néha összeröhögő olvasókat. Azt, aki észreveszi a monogramban az Ny. betűt, amely az abszurdum metaforája. Velük nincs belemászás, elvárás, csalódás, félreértés, konfliktus, mert ami szöveg, azt szövegként olvassák, engem meg a szövegek írójaként kezelnek. A korrekt, arányos elismerést szeretem, azzal megyek valamire, az ájult csodálat irritál — mindig gyengeség van mögötte. Amikor írok — és így van ezzel mindenki, aki komolyan veszi az írást –, egyenrangú, szuverén, gondolkodó, önreflektív olvasót feltételezek. Csak a pozíciónk más.

Az ilyen olvasó képes arra, hogy egy-egy jól megfogalmazott sor révén megerősödjék a benne már motoszkáló álláspontjában, megfogalmazást találjon rá és ez a bizonyosság esetleg el is indítson valamit az életében. Avagy némi gondolkodás, összevetés után rájöjjön, hogy ez nem, ő nem így, neki más, átgondolja, érveket gyűjtsön, hogy az övé miért más, neki miért az való, és abban, tehát a más véleményben erősödjék meg.

Nem haragszik, nem frusztrált, nem esik mély kétségek közé, nem megy tévútra.

Az új meg új téma, a szellemi erőfeszítés, a mondat szépsége, a saját felismerései és a közösség mindeközben élvezettel töltik el.

A blog erre jó.

*

Szóval én megértek mindenkit. Megértem a tehetetlenséget, a nem-moccanást, a szomorú, de valóságos lehetetleneket: a kényszer, a rendszer, a középszer.

De lesz ebből valami?

Nem az van, hogy ide a sorsukban dagonyázók, másokat hibáztatók járnak munícióért, igazolásért, pedig igenis lehetséges volna változás?

Ez egy egyrészt-másrészt bejegyzés most, vagyis a másrészt. Ezúttal nem deklarálom, hogy mindenkit mennyire megértek, és hogy ez a sok szomorú játszma, függőség és tehetetlenség, ez reakció arra, ami adott, és hát e körülmények, kötöttségek közepette nem csoda, ha nincs belső stabilitása, információja, és ha nem tud moccanni. Igen, óriási tudatosság kell ahhoz, hogy valaki felismerje, melyik a sarkcsillag, és ne féljen az újtól. Ma ennek az óriási tudatosságnak a múlhatatlan fontosságáról írok.

Most éppen ez van bennem. És ez nem a sorsával épp elégedett blogger nagyképűsége.

Azt szeretném mondani, hogy megértem a tehetetlenségedet, a hasfalad lazaságát, a béna szokásaidat, kedvetlenségeidet, jól ismerem mindegyiket, de ne sorold örökké a kifogásokat, mert elsősorban mégiscsak döntések vannak.

Ördögi körök vannak, igen, de vannak angyali körök is. Én aztán nem mondom, hogy csak rajtad múlik, meg hogy a stílus nem pénz kérdése. Én tudom, hogy nekem könnyebb elmennem futni, meg kiállításra, meg rőt leveleket csodálni, mint annak, aki egész napos rohangászás után már csak a takarója alá bújna, és bambulna az internet előtt.

De azért a leginkább mégis döntések vannak.

Dönthetsz, hogy milyen pályát választasz, dönthetsz, hogy mennyire ásod bele magad a szakterületedbe, hogy figyeled-e az álláshirdetéseket.

Dönthetsz, hogy mindenekelőtt a saját ingatlan a fontos-e neked, dönthetsz, hogy megengedheted-e magadnak azt. Vagy hogy az olcsó, világvégi düledező házacskát, az önellátó életet romantikusnak tartod-e, és jól méred-e föl, hogy mit bírsz és mi a fontos neked.

Dönthetsz, hogy mennyire mások elfogadása, szeretete, juttatásai irányítanak, mi mindenbe mész bele ezekért cserébe, és mennyire tudsz ettől függetlenedni.

Dönthetsz, hogy rábízod-e a kétévesre, bontsa ki a mackósajtot ügyesen, az ötévesre, hogy helyezze tányérját a mosogatóba, vagy kiszolgálod-e a tizenegy évest is.

Dönthetsz, hogy a kevéske szabadidődet mennyire tudatosan és mire fordítod.

Dönthetsz, hogy megkeresed-e a számodra örömet jelentő tevékenységeket és emberi kapcsolatokat, és fordítasz-e rájuk időt, energiát.

Dönthetsz, hogy ha bajod van, átbeszéled-e valakivel, kéred-e szakember segítségét.

Dönthetsz, hogy az akármennyi pénzt, ami bejön, mire költöd, milyen a fogyasztói kosarad, mi a fontosabb és mi kevésbé.

Dönthetsz, hogy tilosban parkolsz-e.

Döntetsz, hogy lenyeled-e a békesség kedvéért, amit anyu mond, vagy valahogy visszajelzel: ezt ne.

Dönthetsz, hogy figyelsz-e a tested jelzéseire, eleget iszol és alszol-e, elmész-e szűrővizsgálatra, filmnézés közben csinálsz-e harminc felülést.

Úgy döntöttél, hogy tizenhat éves korodtól dohányzol, és nem szoksz le húsz éve.

Úgy döntöttél, hogy nem hallgatsz kifulladó lélegzetedre, és nem kezdesz még rendszeres sétába sem a háztömb körül.

Úgy döntöttél, hogy belapátolod ezt a doboz jégkrémet is.

Úgy döntöttél, hogy jobbra érdemes energiáiddal pótcselekszel, másokat figyelsz, taglalsz, pletykálsz, az ő teljesítményüket támadod.

Úgy döntöttél, hogy büdös neked az önismeret, és nem bírod el a kognitív disszonanciát, menekülsz előle.

Úgy döntöttél, hogy részt veszel egy olyan kontextus kialakításában, amelyben senki nem mond igazat, senki nem érzi jól magát, és amelyben lavírozni kell. Úgy döntöttél, hogy nem veszed észre a jeleket, a gyomortáji nyüszögést. Úgy döntöttél, hogy normálisnak tartod, hogy nem szeretsz otthon lenni. Úgy döntöttél, hogy megideologizálod, hogy miért nem lehet másképp. Apró döntések és mulasztások egész sora vezetett oda éveken át, hogy most nincsen jó döntés. Úgy döntöttél, hogy ilyen az élet.

Olyan is.

197 thoughts on “döntések vannak

  1. Ezt mantrázom egy ideje. Azért, hogy ne kelljen eljutni az utolsó két-három mondatig.

    És nagyon köszönöm a blognak, hogy most már merem így gondolni.

  2. Dontottem,irok 🙂 velemenyezem és igazan ,tiszta szivbol szeretem ezt a bejegyzest .Mert tudatos .Nem repul a habostotra az ember szajaba reggelente . El kell tervezni,Meg kell venni ,babralni és sutni és izgulni .De ha a vegeredmeny nem is olyan pompas mint remeltuk ,legalabb belevagtunk 🙂 aztan lehet kavet kortyolgatni melle és azon tunodni ,milyen remek ,hogy sajat habostortat majszolunk . Munkara fel ! Kozben odaegett a porkolt …no ,de legalabb felraktam 🙂

  3. Nehéz, de muszáj elfogadni: más máshol tart az önismeretben, máshol a tudatosságban, máshol a toleranciában vagy türelemben, a Felnőtt hozzáállásban (én állandóan félfelnőtteket, negyvenéves dacos kamaszokat, nagyra nőtt testben rohangáló óvodásokat látok magam körül), és amit mond, cselekszik, arra általában megvan a jó oka.

    És hogy direktben nem lehet megmondani, tanácsba csomagolni az életfejlődést: sőt, ha nekem nem megoldás, ami neki az, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy az ő megoldása esetleg neki sem megoldás, hogy vetít, vagy én vetítek, vagy én feltétlenül lusta/hülye/elutasító/kifogáskereső vagyok, sőt, lehet mégsem egészen ugyanazt keressük, még akkor sem, ha látszólag sok a közös elem: egyre fáradtabban próbáltam a minap egy másik fórumon is ezt megértetni.

    Nem haszontalan megnézni a másik döntéseit, akár végiggondolni, nekünk ez milyen lenne, de mélyebb önismeret, a körülményeink és prioritásaink ismerete, a lehetőségeink ismerete nélkül nem biztos, hogy a bármilyen jó mintának tűnő lépés nekünk is jó döntés. És nem, nem azért, mert a másiknak se jó, csak úgy látszik, bár még ilyen is lehet.

    Az árnyalt fogalmazás fontosságát én is itt láttam, mennyire az, amúgy engem is bonyolultnak bélyegeznek sokan odaát a BA-n, főleg ha bonyolult jelenségeket még csak hajlandó se vagyok leegyszerűsíteni. Nem faék a világ, bár van benne sok.

    Szöveggyárosként hasonló a viszonyom a saját és mások szövegeihez, döbbenet sokat jelentenek és döbbenetes mértékű ismeretforrást, néha elemi rokonszenvet hozhatnak, de azért általában maradok John Lennonnál, hogy az úszás jó, de ha megtanultál úszni, akkor ne a tanáron csüngjél, hanem ússzál.

    És igen, szóval, tettel, mulasztással, de ahhoz is nagy önismeret kell, hogy ne akarjunk az emberi természet alaptulajdonsága ellenében tökéletesek lenni, majd a tapasztalatok után állandósulva szorongani. Se mások, se magunk kedvéért.

    Nehéz út ez, de igen sok szépség van benne, ahogy itt a blogon is. (A csoportdinamika meg az, ami, de ezt már kitárgyaltuk, ugye:) )

    • Szó nincs tökéletességről és szó nincs egyetlen útról. Arról van szó, hogy azért a leginkább élethelyzeteink hátterében döntések vannak. Arról van szó, hogy jobb hatvanöt kilónak lenni, mint száztíznek. Arról nincs szó, hogy bármilyen áldozatot megér a tökéletes test. Arról van szó, hogy jobb életminőséget jelent, ha elmondhatod annak, akivel egy ágyban alszol, mi van igazán benned. Arról nincs szó, hogy mindenképpen mindenkit szembesíteni kell mindennel. Arról van szó, hogy ha nem tettél érte (akármiről is legyen szó: jó munka, kiteljesítő párkapcsolat, világ körüli út, saját verseskötet) semmit, akkor nem annyira panaszkodhatsz, hogy nem lehet neked olyanod. Bő két éve, bejegyzések során át értettem meg mindenki passzivitását, öncsalásait, ott nem tartását, körülményeit, és most írtam egy ilyet is.

      • Ez így abszolút ül.

        (nyár végén elég sok mindentől elment a kedvem, akkor találtam egy majdnem coelhói mélységű marhaságot, ami megtetszett: tedd úgy, mintha minden rajtad múlna, és imádkozz úgy, mintha minden Istenen múlna. Aztán pár dolgot igyekeztem tisztázni kívül-belül, és munkaügyben ugyan, de elmentem Firenzébe és nézegettem az Arno hídjait meg a Boticelliket – néha az is kell, hogy átéld: ez most elvileg nem lehetséges, már hogy magánemberként és egyedül, aztán valahogy mégis megvan, nemcsak pofára lehet esni váratlanul, hanem néha felröppenni is)

  4. Dönthetsz úgy is, hogy a korábbi döntéseidet felülbírálod. 🙂 A véleményváltoztatás joga megvan mindenkinek. Az írásaid ehhez a változtatáshoz nyújthatnak hathatós segítséget az erre fogékonyak számára. Másoknak meg csak a gombjait nyomogatják erőteljesen.

  5. ez nagyon tetszett, a vége meg főleg, ez jól ütött 🙂 a rendszer, a kényszer, a középszer, ezt egyszer beemelem valami rapbe, mert már rég rájöttem,hogy ha nagyon rámjön a firkálás, akkor versnek sose jön ki, de rapnek igen. és különben is, ha már itt tartunk évának sok fontos, a témába vágó írását összefoglalja egy másik híres kedvenc koszorús költőm, amikor azt mondja hogy
    mindenért a felelős az isteni szikra./szükség van rá,mint a csajoknak faszikra. / enélkül nem élénkül a négyütemű folyamat, tökön szúrom magam, aztán szívhatom a fogamat. / de nicsak, mégis gyújt és elindul a kör / a motor beizzik, ez kész gyönyör. / nem akad el soha, fittyet hány a bajra. / de csak akkor ilyen, hogyha karba’ van tartva.
    kurvajó metaforája ez a dal, kérem, az egész rohadt életnek 🙂 tudom, nincs szükségünk feltétlenül faszikra, de az is csak hasonlat. na mindegy csak a rapről jutott eszembe 🙂

    • Nem kell minősíteni kívülről. Ha ez alatt azt érted, hogy az orra alá dörgölni, azt nem kell. De meglátni, és nem elhinni, hogy csak az lehetséges, nekem magamnak nem belesüppedni, na azt viszont szerintem kell. Na jó. NEKEM kell.

    • Az is döntés ám, kiismerve a bloggert, hogy elolvassuk-e, amit ír. Én nem tudom, mi a jó döntés, és nem látom senki pontos helyzetét. Ha látnám, se tudnám, nem is lenne jogom megmondani, mit tegyen. Ez itt megint egy jelenség: írásom a kifogáskeresést bírálja, azokat, akik nem döntenek, aztán bajuk van azzal, hogy maradt a szar, és főleg amikor azt mondják másokra, akik döntöttek és megszenvedték, hogy nekik könnyű, de az én helyzetem más.

    • Amanita, én nyolc éve élek albérletben, ez összeadva nagyon sok kifizetett albérleti díjat jelent. Idén úgy döntöttünk, hogy lakást vásárolunk, mert sikerült az évek során összespórolni az önrészt, valamint azért, mert a havi törlesztőrészletek jóval alacsonyabbak lesznek, mint az albérleti ára. Én azt gondolom, számunkra ez az okosabb választás – így legalább nem a levegőbe fizetjük ki a pénzt, hanem a végén marad nekünk is valami – azaz a lakás. Van kockázata is a hitelnek, de ugyanez vonatkozik az albérletre is – azt is fizetni kell, és ha nem tudjuk, ugyanúgy mehetünk az utcára…

          • úgy tudom, 5M Ft körül volt az átlag hitelösszeg a boom idején is és az álag lakásméret is alig haladta meg a garzont. Inkább a devizahitellel és az elszállt törlesztőkkel volt a baj, amit gyakorlatilag erőszakkal nyomtak le az ügyfelek torkán, mert abból volt magasabb jutalék az ügyintézőnek. Tudom, végigcsináltam, keményen küzdöttem, hogy Ft hitelem legyen (jó hülye voltam mellesleg). De ez a történet a legkevésbé sem fekete-fehér, és a többség tényleg egy minimum elfogadható életfeltételért csinálta, nem nagyzolásból. Nyilván vannak kivételek.

          • Egy kisebb hitel is hozhat váratlan kellemetlenségeket. Mi a fizetésünknek megfelelő hitelt vettünk fel 9 éve, és az először kiszámított részletből a négyszerese lett,majd jött a frank história.
            Panaszkodtunk is,szidtunk is de jogosan.
            Megszabadultunk az adósságtól, sikerült a férjem munkahelyváltásával előre törleszteni. Ha nem lett volna más fizetés belerokkantunk volna kicsi házunk árába ami még falun is van ráadásul.
            A mi döntésünk volt. Szeretjük a magánház szabadságát. A gyep nem tökéletes,meg sokminden. Blogot is kell olvasni,filmeket nézni 🙂

  6. huszonkét felülést csináltam reggel, a következőnél felborult velem a ferdepad. döntöttem: ez konstrukciós hibának tartom és nem is gondolok arra, hogy a súlyom húzta el. egyébként a letompult, béna, beszorított és időelcseszős helyzetekben pont a döntések a legnehezebbek. de ha egyszer elkezdődnek, akár kicsiben is, az elég jó tud lenni.

    • Én filmnézés közben vasalni szoktam, mert mindkettőre sajnálom külön-külön az időt, de együtt elmegy. Időnként (most is) előfordul, hogy sokáig nem nézünk meg egy filmet sem, és ilyenkor erősen torlódnak a ruhák. (Tegnap este a gyerekek lefektetése után “titokban” csak úgy, minden háttér nélkül kivasaltam pár darabot, mert már nagyon kellett.) (Pontosítok: a párom nézett mostanában is több filmet, csak nekem nem állt módomban.)

        • Háát, volt már olyan, hogy csak úgy, egyedül nézett, ilyenkor el is mondtam a véleményem, de most legutóbb néhány sokórás repülőút alatt nézett meg több filmet, ezekért nem igazán szólhatok.

      • Vasalni?!
        Exférj magának vasalt kényszeresen, meg néha nekem is, ha nem bírta nézni, hogy gyűrött vagyok. Mostani életemben egyszer került elő a vasaló, a konyhabútor élfóliázásakor. Egyébként teljesen megértem, ha valakinek ez igénye, vagy mondjuk meditációs program, anyósom még a zoknikat és alsónadrágokat is vasalta. Meg a törülközőt, bár annak kifejezetten árt.

        • Nem mintha valaha felmerült volna bennem, hogy a törölköző egyáltalán tárgya lehet vasalásnak, de miért árt neki? Vagy konkrétan a frottírnak?

          • Tapasztalatom szerint a finom, puha, bolyhos frottírtörülköző egy ilyen kőkemény, habtestünket feldörzsölő smirgli lesz a rendszeres vasalástól.

            • Nekem meg az a tapasztalatom, hogy pont a vasalástól lesz puha a törülköző is meg más is, biztos függ attól is, miben és hogyan mosod, mindazonáltal elsősorban nem ezért vasalok. Hogy miért, azt itt nem fogom kifejteni, de nem magam miatt, nem meditációképp, a ruhák miatt, és jó okom van rá, különben nem tenném. (És párévente változik az is, hogy mi mindent igen, és mi mindent nem, a körülményektől függően, mostanában például kb. annyit, mint tíz éve, ami jóval kevesebb, mint hat évvel ezelőttől egy évvel ezelőttig, vagyis nem kőbevésett szokás, hanem a napi okok függvénye a dolog.)

        • Szerencsére már lehet kapni vasalást nem igénylő blúzokat és ingeket. Csupa ilyenem van és enyémpasinak is, soha nem vasalunk, ha összeköltözünk még vasaló se lesz a lakásban.

    • Én felülést nem tudok csinálni,mert gerincsérvem van, de csinálhatok csak hasizmot, közben hallgatom a blogot a google fordító robotjától 😀 igyekszem.

    • Egyetértek. A letompultság akadályozza a döntést, ha a probléma felismerését nem is. Nem tudom, abból hogyan lehet kikerülni, legalább fej a víz felett, mert nyilván nem a “szeddösszemagad” sablon segít :).

      A ferdepadhpz gratulálok!

          • Nem egészen értem a kérdést. Ki szerint lesz olyan is az élet, ha elhisszük, hogy az élet már csak ilyen (szar, magyarul), tehát nem is teszünk azért, hogy más legyen? Objektíve tényleg szar lesz, szürke, nyögvenyelős, tele “túl kell élni” epizódokkal. Persze, lehet, hogy aki benne van, az másképp fogalmazza, szerinte elviselhető, nem is rossz – pont mert azt hiszi, jobb úgyse lehetne.

            • Olyan is. Van ebben egy kis leminősítés.
              Nyilván ült a poszt, ezért érzem így.
              De ha aki benne van úgy fogalmaz, hogy elviselhető, akkor mi a baj? Nem hiszi, hogy lehet jobb. Lehet nem is lenne. Van amikor a dagonya elviselhetőb, mint kétkedve lépni, utána meg esetleg szemrehányásokat tenni magamnak. Nem mindenkit elégít ki a de legalább megpróbáltam- érzés.

              • Nem tudom, mennyire minősítés. Valahogy nem azt érzem benne fontosnak, hogy minősítés-e. Egyszerűen olyan, amilyennek elhiszed, elfogadod. Mert mitől lenne más (nem is biztos, tényleg, hogy jobb, vagy méltóbb).
                Nem tudom azt sem, hogy a legalább megpróbáltam, az benne van-e abban, hogy nem fogadom el olyannak. Szerintem az pont annak az igazolása, hogy lám, megpróbáltam, nem ment, tehát csak olyan lehet, kész. Jó kérdés, igen, hogy akkor meddig is próbálkozzunk, és hányféleképpen. Esetleg valamit teljesen át kell-e gondolni, alapvetően új stratégiát vagy éppen célt kitalálni.
                Ja, még valamit. Nem magyarázom a posztot, mert nem én írtam. Az én kommentemben, ha van is minősítés az olyannal kapcsolatban, az magára az életre vonatkozik (ez a minősítés is inkább rám vonatkozik: kellene-e nekem az az élet. Hogy másnak kell-e, kelljen-e, azt nem tudom). Na szóval, semmiképp sem arra a személyre, aki benne van, mert az ő életét aztán végképp nem látom, nem ismerem. Ahogy Vakmacs írta, fogalmam sincs, miért teszi, amit tesz, miért lép vagy nem lép. Ettől még az, hogy az élete olyan is lesz (marad), az szerintem tény, legfeljebb csoda változtathat rajta.
                A kételyhez: hát abban van valami. Kétkedve nem jó lépni. (Ön)bizalommal, bátran, keményen kell(ene) lépni valószínűleg. Az is lehet persze az első lépés, hogy ezt az önbizalmat megszerezzük.

            • Szerintem az is lehet döntés, hogy nem döntök. Mert még nem akarok, mert még félek, mert még korainak tartom. Gáz akkor van, ha elkezdek magamnak vetíteni és elmagyarázni, hogy a körülmények, ugye. Óriási tapintat kell hozzá, hogy az ember ilyenkor ne próbálja meg letépni a rózsaszín fátylat az illető szeme elől.Pedig tilos, mert lehet, hogy ez a túlélő stratégiája.

              • A nem-döntés, a még-nem-döntés, a kivárás egyenlő a romboló állapotban maradás melletti döntéssel,
                annak a kockázatával, hogy elmúlik a pillanat.

                Szerintem lényegileg különbözik tőle a lassú döntés, amely már világos, érleli a gondolatokat, sorrendeket, erőt gyűjt, tisztán lát, a visszacsúszások ellenére halad valamerre.

              • Ez marha nehéz, hogy mit is hagyjunk rá, és miről próbáljuk lerántani a leplet, de az a szint, ami már az életébe való beleszólás, az mindenképp legalábbis csúszós terep. Egy példa: nem akar szembesülni a saját/családtagja függésével. Mondjuk alkoholizmussal. Hagyjam rá, vagy mutassam meg neki, hogy mekkora a gáz?
                A nem döntésről: el tudok képzelni bizony olyan helyzetet, ahol érthető. De életmóddá tenni, egyre több helyzetben nem felvállalni – az baj szerintem. És igen, az is döntés.

            • Nem tudom, beteszi-e Éva posztja alá…Szerintem a lassú döntés, az már elhatározás, fontolgatás, lépések az úton, bármilyen kis lépések is. Én úgy gondolom, lehet akár egy életre szóló döntés is, hogy “én ezt a kérdést nem viszem döntésre”. Az idő nem is feltétlenül negatív visszajelzést ad ezekről a helyzetekről. Amit mondasz, az nagyon önazonos, nagyon tudatos, nagyon magabiztos emberek sajátja. Sokszor kell megvárni, amíg a szenvedésnyomás kilöki az illetőt a helyzetből, de még az sem garancia arra, hogy képes végigvinni az ügyét. Nekem ez kissé a “legyélmárerős!!!” felszólításra hajaz.

              • Csak épp addig be nem gyógyuló sebeket szerez, eltorzul, ennek teszi ki a gyerekeit is, belefárad, elfogy a lendülete, bekoszolódik a tisztánlátása, pótcselekvésekkel és hazugságokkal béleli ki a fémtartályát. Ha nem tudnám, milyen döbbenetes különbség van az úgymaradás és a szuverén döntésen alapuló, emelt fejű élet között, a magyarázatokra, önnyugtatásra, más szarának elhordozására elmenő energia és a kiteljesítő lét között, nem írnám ezt ilyen határozottan.

            • Én ezt tisztán értem, de te már tudod. Más még nem. A te erődből nem adhatsz neki. Beszéltünk már erről régebben. Csak a saját erejével tud gazdálkodni, hiába ordítunk a képébe, hogy szedje össze magát. Ha meg tudná tenni, már megtette volna.

  7. Olyan kényelmes lenne most megsértődni ezen a poszton.
    De való igaz, hogy az önsajnáltatás állandosulása fajulhat önálló identitássá. Mint ahogy a pszichiátriai betegség is. Ez utóbbi rosszabb, mert rábólint a rendszer is, és akkor úgy maradsz.

  8. “Dönthetsz, hogy milyen pályát választasz, dönthetsz, hogy mennyire ásod bele magad a szakterületedbe, hogy figyeled-e az álláshirdetéseket.” – nekem ez a mondat, ami jó keményen gyomorszájon üt.
    Kifogásokat kereshetek, hogy miért nem azt csinálom, amit szeretnék, de a legeslegrosszabb, hogy nem tudom, mit szeretnék. A legborzasztóbb, hogy nem tudom, mihez lenne kedvem. Miben lehetnék jó. Ha már erre rájönnék végre – lassan így a nyugdíj felé közeledve 🙂 -, akkor már csak egy lépés, hogy merjek lépni is. De addig hova? Merre?
    Az idő meg csak halad, az éveim száma növekszik és egyre kevesebbet érek a munkaerő piacon .
    Persze a jelenlegi helyzetem jól körül van bástyázva kifogásokkal is, nekem van rendszeres jövedelmem , amit a bank havonta levonhat pl.
    Odáig már eljutottam többször, hogy felmegyek egy állásközvetítő oldalra, de mit keressek? Ugyanazt, amit most csinálok? Akkor minek váltsak?
    Olyan is 😦

    • Nekem is mindig ez volt a problémám, hogy nem tudtam, mit szeretnék csinálni. Egyébként, ha már megvan, hogy mit, ha látom a célt magam előtt, akkor nagyon keményen tudok hajtani, de amíg nem látom az utat, csak topogok.

      • Ezzel en meg mindig igy vagyok. Annyi mindenben lehettem volna jo, hanem is a legjobb, de igazan jo. Most mar keso. Elmult. A keszsegek, tehetsegek elcsokevenyesednek ha nem hasznaljak oket. Masra kellett az energiamat es az idomet pazarolni, nem az en dontesem volt.
        Viszont az, hogy tudunk-e donteni es ha igen hogyan, felismerjuk-e a pillanatot amikor a dontesunk fontos, akar sorsfordito lehet, nagyban mulik azon ahogy felnottunk, a neveltetesunkon, kaptunk-e tamogatast stb. Ezeket valahogy meg kell tanulni latni, eszrevenni. Vannak kivetelek, akiknek a nehezsegek dacara is sikerul gyakran jol donteniuk, de azert ha jol megnezzuk mindig van a kornyeken valami szerencses fordulat, valami tamogatas. Ritka az az ostehetseg aki mindenek dacara halad elore es jo donteseket hoz. Most nem maszatolni akarok, mert a poszttal teljesen egyetertek, de azert magamert olykor verzik a szivem.

        • Én sem hiszek a korlátlan lehetőségekben.Ez volt egy életkorig.
          Elégedett lettem volna a szakmámban dolgozni,de megszűnt a területem,minden átalakult körülöttem. Ez nem az én hibám.
          Milyen okos döntést hozhattam volna újra magamért ?

  9. Ó, igen. Könnyű másra kenni az egészet, a társadalomra, a másokra, a szüleimre és a génjeimre. Kényelmes, mint a papucsom.
    A döntés az felvállalás. Időnként rohadt nehéz tud lenni.

  10. “Apró döntések és mulasztások egész sora vezetett oda éveken át, hogy most nincsen jó döntés. Úgy döntöttél, hogy ilyen az élet.
    Olyan is.”

    Akár fel is köthetem magamat. Ugye?

    • Miért ez a sértődött reakció?
      Az értelmezés a belső világunkról-valóságunkról szól.

      Ha a blogíró pozitív üzenete fáj, az nem biztos hogy az ő bűne.

      Én kimondottan örülök annak, hogy ilyet is írt. Sőt, hiányzott.
      Tényleg nem jó ítélkezni. És nem jó támadni egy ártatlan blogbejegyzést.
      Magyarázkodott a szerző eleget, hogy tudja, érzi, hogy nem könnyű.
      Mégis döntünk. Most. Minden nap.

    • Kuvik, egyetértesz azzal, ami a posztban van?

      “Az ilyen olvasó képes arra, hogy egy-egy jól megfogalmazott sor révén megerősödjék a benne már motoszkáló álláspontjában, megfogalmazást találjon rá és ez a bizonyosság esetleg el is indítson valamit az életében. Avagy némi gondolkodás, összevetés után rájöjjön, hogy ez nem, ő nem így, neki más, átgondolja, érveket gyűjtsön, hogy az övé miért más, neki miért az való, és abban, tehát a más véleményben erősödjék meg.

      Nem haragszik, nem frusztrált, nem esik mély kétségek közé, nem megy tévútra.

      Az új meg új téma, a szellemi erőfeszítés, a mondat szépsége, a saját felismerései és a közösség mindeközben élvezettel töltik el.

      A blog erre jó.”

      Semmi másért nem vállalok garanciát, valamit az olvasónak is bele kell tennie, nem fogadom el, hogy rámtolod.

          • Az én esetemben a félelem a hibáktól, a többi embertől, és a mély benyomás, hogy fölösleges a létezésem. Az élet elkerülhetetlenül a lebomlás felé halad, látom az elhasználódás jeleit a testemen, és az elmém sem oly fürge mint volt. Tudom, hogy minden területen versenyzünk egymással és látom az ügyesebbeket, a kitartóbbakat, a fiatalabbakat. Kiábrándultam az internetből, a régi hobbikból, halálosan unom életem köreit. Sehová sem tart az életem, bármit gondolok, a halál a végső cél.

            • Nem felesleges senki létezése sem, befejezett élet pedig a temetőben van. Nem szeretnélek sem kioktatni, sem kéretlen tanácsokkal ellátni. Pár évvel ezelőtt én is ugyanezeket gondoltam mint te és tettem is érte, hogy befejezem. Most az gondolom, hogy hiba volt, szerencsére megúsztam. Ilyenkor talán nehéz elhinni, de te is szerethető vagy, ehhez pedig semmi köze a külsődnek vagy eszednek. Én elfogadtam a segítőkezeket (barátokét, barátnőét, szakemberét, családtagokét) remélem te is igénybe veszed.

        • Lehetséges döntés az öngyilkosság, persze.
          De szerintem nem éri meg.
          Amikor én nagyon rosszul voltam, akkor gondolkodtam rajta, de nem tudtam megfelelő módot választani, ami tutira hatékony, de nem megalázó mégse.
          Úgyhogy nem lettem öngyilkos.
          Ilyen praktikus oka volt, nem az, hogy jó volt reggel felébredni, meg “hátha jobb lesz!”.
          Nem volt ilyen, nem akartam élni.
          Aztán kitaláltam, hogy alig fogok enni, majdcsak legyengülök, és elpatkolok, de akkor meg rosszul voltam.
          Úgyhogy élnem kellett, nem jött össze az öngyilkosság, igaz, nem próbáltam, én nem próbálkoznék, ha csinálom, akkor biztosra megyek, általában mindenben.
          Most már nem akarnék meghalni.
          Igaz, sok minden meghalt bennem, a régi személyiségemből is sok, de nem sajnálom.
          Annak pusztulnia kellett, hogy lehessen jobb.
          Megértem, hogy megkísérti az embereket a halál, de asszem mégse éri meg megtenni.

    • Dehogy!Épp arról van szó, hogy ha nem jó, hozz olyan döntéseket, hogy jó legyen! Hogy is mondják mostanában? Életbátorság.A te felelősséged, hogy milyenné teszed az életed.

      • (Feldühít és taszít, amikor kioktatnak és semmirekellőnek neveznek.) Éveket fektettem egy szép projektbe, ami tényleg szép és jó, de nincs folytatása. Nem találtam támogatókat, feléltem minden tartalékomat, havi 25650 forintból húzom a belemet, és gyakorlatilag egy férfi háztartásbeli ringyója lettem. Ő vágja a fejemhez, hogy haszontalan és semmirekellő vagyok, mert nem illek a takaros mennyecske skatulyába. Persze ez is egy feladat, azonban művészként valahogy másként képzeltem el a párkapcsolatot, az életemet, a pályámat és az egész emberi létet. Nekem nem élet a kisvárosi vegetálás, a jó pofizás a lakhatásért cserébe, amikor alkotó ember vagyok, sistereg bennem a tettvágy és az életszenvedély. Lehet, hogy csak 165 centi magas vagyok, de rettenetes indulat mozog bennem és kitörni készül. Sok kis szarság összegyűlt és a hegy inog.
        És itt most nem arról van szó, hogy ne lennék hálás, ne tudnám, hogy mi mindenem van, hogy viszonylag békés(?) és jó(?) életem van, hanem az egész fejlődésképtelenségéről, a sarokba szorítottságról és még sok minden másról. Ordít bennem a düh, vinnyog a fájdalom, zokog a szomorúság, és nem is tudom, hogy melyik a hangosabb.

        • Az első mondatnál megijedtem, mit írtam, amit úgy lehetett érteni.
          Basszameg. És persze ő a jó ember, aki eltart téged, te meg a hálátlan luvnya, ha jól sejtem.
          Kuvik, van-e valamilyen, legalább megközelítőleg reális lehetőség, hogy kilépj, elmenj onnan? Vagy inkább úgy: mi az, ami szükséges ahhoz, hogy lelépj?
          Nemrég egy ismerősöm hasonlóan kilátástalannak érezte a helyzetét, szintén egy kisvárosban, öngyilkossági gondolatokkal. Budapesten él, meglehetősen minimalista stílusban, az tény, de lelkileg egész jól.

          • Látom a párom jó tulajdonságait, elég jól megismertük egymást két év alatt. Viszont azt is látom, hogy rugalmatlanabb nálam és nem fejlődik. Adtam és kaptam. Ideje lezárni a viszonyunkat.
            Van-e reális esély? Most kuncogok. Mindig adódhat valami. Nagyon elszánt lettem. Ha az ember elképzeli a saját erőszakos halálát, utána adrenalin löketek sokasága pörgeti fel. Éltem már három másik városban, de egyikbe se térnék vissza. Valami más lesz a megoldás. Akár még pár hónapot a szülővárosomban is maradhatok, mert januárban lenne egy kiállítása az idei fotóimnak. Végre valahára nemcsak online lehetne gyönyörködni a természetfotóimban. Azonban itt ebben a házban nem akarok maradni, de a szülői házba sem térhetek vissza, mert anyám megőrjít. Ő volt az első “bántalmazóm”, haszontalan kurvának nevezett. Kifogtam egy hasonló embert. Tényleg a szüleink alapján választunk párt. Ez fájt.

            • “Tényleg a szüleink alapján választunk párt.” Ezt nem tudom biztosan, de ha egyszer választottunk, az nem kell hogy végleges legyen.
              Milyen városban gondolkozol, ha a szülővárosodat otthagyod?

            • blaci200: Kisvárosi lány vagyok, akinek kell egy könyvtár és sok zöld is a teljes élethez, valamint fogékony közönség. Kötelező téli programom lesz az angol tanulás, a párbeszéd gyakorlása. Ki kell törnöm a nyelvi gettóból. Külföldön is vígan el tudok lenni, ha van könyvtár, erdő, közönség. Ehhez egy picit erősítenem kell az önbizalmamat.

              • De jókat írsz. Ilyen hely azért akad itthon is, de azt el tudom képzelni, hogy egy – mondjuk – német kisváros szellemileg izgalmasabb közeg, mint egy átlagos magyar.
                Meg aztán a kép, a fotó eléggé nyelvfüggetlen.

        • Az anyagi kiszolgáltatottság gond. Ha a másik nem tekint egyenrangú partnernek az meg maga a nyomor.
          Nem akarok okos lenni, mert jómagam is tudatosan dolgozom azon, hogy jól érezzem magam. Minden nap. Szerencsére a fizikai és lelki gyakorlatok segítenek.
          Azt megértem, hogy valaki nem érzi az erőt.
          Abban biztos vagyok, hogy nagyon máshol vannak a határok mindenkinél és fejben dől el minden.
          A gondolatfolyamataink automatizálódnak, idővel már csak tudatos munkával lehet megváltoztatni a “hitrendszerünket”.
          Mert hitté válik amit mantraként ismételgetünk éveken keresztül.

          “Én ilyen – olyan vagyok. Művész vagyok. Alkoholista vagyok. Szép vagyok.”

          • Az alkoholizmussal vigyázzunk. Az nem döntés kérdése, nem is bebeszélésé. Vagy az, vagy nem. Ha az, hiába mondja, hogy nem. Itt az lehet bebeszélés kérdése, hogy le tudom tenni – nem tudom letenni (tudok – nem tudok pia nélkül élni).

          • Szerencsére sok rétegű személyiségem van, és hangulatom szerint váltogatok a szerepeim közt. A művész tuti, hogy valós öndefinícióm, mert személyiség tesztekben a kreativitás mindig kiugróan sok pontot kap. Látom a szépet. Egy butuska kompaktom van és mégis olyan fotókat lövök vele, hogy öröm rájuk nézni. Olyasmivel nem azonosulok, ami valótlan. Sok évnyi önelemzés után tudom, hogy ki vagyok és azt is, hogy mit akarok.

    • Kuvik, nagyon logikusan írod, és következetes vagy.
      Pierre emlékeztetsz engem a Semmi-ből 🙂
      Nekem nem jön hogy higgyem hogy keserű a lelked hiszen olyan szépen írsz .Művész vagy.Látszik.
      Ha otthon nem érvényesülsz miért nem lépsz ? Ha nem kötne le a gyerekem ,a férjem én megpróbálnám külföldön is vagy más városban ha ott jobb.

      • Nem kötöm fel magamat. Ezt csak elképzelem, hogy felpörgessem magamat. Sajnos sosem tanítottak meg rá, hogy hogyan bízzak magamban és másokban. Egy űr tátong bennem. Kissé ügyetlen vagyok még a mai napig is emberi kapcsolataimban.

        • Ilyenkor gyakran bekovetkezhet az, hogy valoban megmozdul az illeto, szinte vakon lep egy nagyot valahoza amirol nem sok fogalma van es meglepodik milyen frankon alakulnak a dolgok, mert kiderul, hogy barmire kepes.
          ha muvesz vagy akkor meg fogod talalni a kozegedet vagy inkabb fokozottan fontos, hogy megtalald a kozegedet ahol az lehetsz aki valojaban vagy. Ehhez lehet, hogy nagyot kell lepni a tok ismeretlenbe, de ha a benefitet nezzuk akkor a kockazat siman bevallalhato. Szerintem legalabbis.
          Amugy 26 ezerbol nem csoda, hogy huzod a beled minden ertelemben. Az anyagi gyarapodas segithet az elmozdulasban…

  11. Akár mindannyian megtehetnénk, akár döntöttünk, akár nem. Miért lennél kevesebb, szerencsétlenebb, rosszabb sorsú bármelyikünknél? Te csak ne privilégizáld magadnak a “Legrosszabbsorsú” státuszát:D Értékes és szerethető vagy, Kuvik, akármilyen idegesítően hangzik is:D

    • Vannak a körülmények, a kényszerek, illetve vannak döntések. Ezek mindenkinél mások, és más-más végeredményt adnak. Érdekes, hogy nem azt kérdezzük meg: vajon a gazdag üzletember is így döntött, ez az élet kell neki? És az ő örököse? Valahogy az ilyesmi mindig akkor merül fel, amikor nem kellemes a végkifejlet. Ebből annak kéne következni, hogy akinek társadalmi szemmel nézve “jó”, az többségében így döntött (tehát inkább döntések, mint kényszerek és körülmények által ért el oda, ahova elért), akinek meg “rossz”, annak pedig többségében így alakult.
      Ez így van?
      Szerintem nem.

  12. Rossz helyre fog íródni.
    De ha fogyatékos gyerekem van – több is nem mellékesen – és a továbblépés lehetőségére a nehezen megszerzett szobatisztasága eltűnik, és autistaként már attól is zokogórohamokat kap és dadog, ha az apja csak a budira megy ki, akkor engem onnantól fogva hidegen hagy a gerincem egyenessége.
    Nem hiszem, hogy ez kifogás lenne.

      • Ez csak egy példa, hogy talán mégis lehetnek olyan körülmények, amelyeket figyelembe véve az ember úgy dönt, nem éri meg kockáztatni.

        • Én értem. Még sosem mondtam senkinek, hogy “legyél erős, mert attól majd erős leszel”. De nagyon nehéz végignézni kívülről a vergődéseket, mikor mi kívülről olyan jól látjuk a megoldást 😀

      • Egyszer felmerült. (Volt valakije a férjemnek.) És amellett, hogy ő totyorgott itt a kétségei közt, és tolta volna rám a döntés felelősségét, én képtelen voltam kapásból, és indulatból megmondani mi legyen.
        Annyiban igaza van Évának, hogy a halogatás erodálja a döntést. De volt mit mérlegelnem, és erősebb szempont volt a gyerekeim érdeke, mint az én tartásom.
        És távol álljon tőlem, hogy rájuk hárítsam az én tehetetlenségemet. Egyszerűen voltak tények, amikkel nem tudtam harcolni.

          • Nem mondom, hogy nem maradtak bennem kételyek, mert az hazugság lenne.
            Nehezen megy a megbocsátás, ez is kétségtelen.
            De már nagyságrendekkel jobban vagyok. A gyerekek nyugodtak.
            Ha lépek, fenekestül fordult volna minden. Elmenni a megszokott lakásból, többszáz kilométerre, ahol a szüleim élnek. A férjemé a lakás, enyém a hitel… Másik speciális iskola, más emberek, más környezet. Autistát nem teszek ki ennek. Az az időszak maga a rémálom volt. És nekem két autistám van ráadásul. (Három gyerekünk van összesen egyébként.)
            Utólag azt mondom, ez volt a helyes.

          • Meghűlt bennem a vér ! A tegnap beszéltem egy kolleganővel akivel több mint tíz éve egy irodában dolgozunk, a személyisége mindig is furcsa volt, nem egy józan gondolkozású személy (szerintem viselkedészavaros )de ezuttal nagyon szíven ütött amit mesélt. Ő nagyon sokat dolgozott mindig is, jobbanmondva sok időt töltött a munkában,hogy többet kereshessen.
            Azt mesélte,hogy a férjének van valakije, el akar válni. A lányuk orvosi egyetemen harmadéves. Persze a férj soha nem is támogatta a lány előrehaladását,ez a nő dolga volt.
            Arra kérte a férjét,ne váljon el,minden este jelentkezzen otthon a gyerek érdekében,hogy ne törjön meg a lány életvitele.
            Naponta hazugságokat talál ki,hogy igazolja a lány előtt apja távollétét. Ugyanakkor nem szándékszik később se drasztikusan szakítani a férjével.Nem haragszik rá. Fél,hogy válás esetén a gyerek az apjával megy. Megállt az eszem.Annyit mondtam neki: – jó lenne elmenjen ő is egy pszihológushoz.

    • Gyomorgörcs, nagy respekt neked!
      Ezt úgy hívják, hogy “nehezített terep”. Ha valakinek levágja a lábát a villamos, nyilván nem reális azt mondani: hogy ne add fel az álmaid, lehetsz még baletttáncos vagy bicikliversenyző.
      A te döntéseidet nagyban befolyásolja az az alaphelyzet, hogy a gyerekek gondozása bonyolultabb, ezt senki nem ítélheti meg kívülről, csak az, aki hasonlóan nehezített terepen mozog, de még az sem, mert minden élethelyzet más. A fenti írás nem erről szól szerintem.

  13. “Az árnyalt, irodalmi szövegértésen alapuló, távolságtartó, egymást kölcsönösen becsülő, intellektuális természetű viszonyt becsülöm, a velem néha összeröhögő olvasókat. Azt, aki észreveszi a monogramban az Ny. betűt, amely az abszurdum metaforája.”

    😀

    És de jól írod: irodalmi szövegértésen alapuló viszony. Ezen már én is gondolkoztam. Van annak valami különleges szépsége, ahogy az emberek szövegeken, gondolatokon keresztül kapcsolódnak egymáshoz. (Tóth Árpád: Szövegtől szövegig)

    Meg, jajj, igen, az összeröhögés! Mindig úgy érzem, hogy túl kevés emberrel lehet, pedig olyan jó! Ezen a blogon az átlagosnál több a potenciális összeröhögő-partnerek száma, pont ez az egyik ok, amiért annyira szeretek ide járni. (A másik nagy motivációt a fejlécben lévő kajafotók jelentik.)

  14. Sárának írom, csak már nem tudok az eredetihez.
    Elégedett persze nem vagyok. Sok gyomorgörcsön vagyok túl.
    De próbálom minimalizálni a veszteségeimet, és nem fej homokba dugása által. Hanem a meglevő keretek közt fejlődni. Ezért is olvasom például ezt a blogot.

    • GAPS diétáról hallottál már? Autistáknál nagyon hatásosnak bizonyult, lényeges javulást tudsz elérni a táplalkozás szigorú szabályozásával.

      Érdemes elolvasnod / Libriben kapható:
      Natasha Campbell-McBride: GAPS szindróma / az emésztés és a pszichológia kapcsolata (Bővített kiadás)

      • Nem hiszem, hogy jó ötlet autistákat diétáztatni. Az autista gyerekek alapból alig hajlandóak valamit megenni, nagyon sokféle íz és állag zavarja őket. A szülők örülnek, hogyha esznek valamit, nemhogy korlátozzák, hogy mit ehetnek. És olyan sincs, hogyha éhes lesz megeszi, ők nem így működnek.

      • Bocs, hogy válaszolok Gyomorgörcs helyett, de az autizmussal kapcsolatban hetente jelennek meg könyvek varázs-szerekről, csoda-módszerekről, és lelkileg nagyon megterhelő lehet az érintett családoknak a rendszeresen felcsillantott remény. Az említett könyvvel is az a legnagyobb gond (bár nem olvastam), hogy a teljes gyógyulást lehetőségét is ígéri, amit a jelenlegi orvostudomány nem támaszt alá.

        Autizmus esetében (is) érdemes tudományos oldalakon informálódni a tanácsadás előtt.

        • Igen ez meg a másik amellett, hogy a diéta nem jó ötlet. Az autizmusból nem lehet kigyógyulni, mivel nem betegség, hanem állapot. Tehát ez egy adott dolog, persze lehet az autista gyerekeket fejleszteni, de nem lesznek tőle nem autisták, hanem jobban funkcionáló vagy boldogabb autisták lesznek tőle.

          • Már megéri, nem? A kóla, chips, édesség csökkentés annyit megér, hogy kiegyensúlyozottabb ember lesz az illető.
            Egyébként érdekes, de az egyetemen a téma egyik vezető kutatója ütött az “autisztikus” szóért. Azt tanította, vannak autisták, akik a mérések alapján autisták, a többiek pedig nem azok. Az Aspergerről azt tanította, a kifejezés a szülők tájékoztatására jött létre, tudományos alapja nincs. ( Ezt annyira gondolta komolyan, hogy, aki mást mondott vizsgán, repült)

            • Én elhiszem,ha már ennyien írjátok, hogy sokan kiegyensúlyozottabbak lesznek a cukormentes diétától. Én egyszer próbáltam, 3 hónapig szigorúan be is tartottam. Az első hetekben frusztrált voltam és agresszív, ekkor mindenki azt mondta, az elején nehéz, de majd ha megszokom fantasztikusan fogom magam érezni. A harmadik hónap végére már sokkal frusztráltabb és agresszívabb lettem. 😀 Ráadásul egész addig tökéletes volt a súlyom és az alakom, a diéta alatt fogytam 3 kilót, utána híztam 13-at. Viszont azóta szép nagyok a melleim. 🙂

              Egyébként szerintem, ha senki de tényleg senki nem enne körülöttem cukrot például mert időutaztam és csak méz van de az is drága, akkor lehet, hogy tök jól lettem volna. De így hogy volt cukor de csak én nem ehettem belőle, hiába a saját elhatározás, egyszerűen csak mérges voltam és frusztrált de nagyon.

            • És nincs éles átmenet autisták és neurotipikusok között sem szerintem, pont azért mert az egész egy spektrum.

              Attól, hogy valaki vezető kutató, még beszélhet baromságokat.

            • Igen, spektrum, de pont ezért nem egy enyhétől a súlyos fokozatig fokozatosan súlyosodva, hanem keverve. Lehet, hogy a kommunikációja csak enyhén nehezített, de a szociális illeszkedés súlyosan sérült. Vagy fordítva. Nem lehet növekvő súlyosságú eseteket felsorakoztatni, ezért is spektrum.

            • Ez alapján amit írsz, tényleg nem baromság, túl hamar ítélkeztem.

              Viszont ez nem módosít a tényen, hogy attól, hogy valaki az ELTE tanszékvezetője még állíthat baromságokat. Én is eltés voltam és sok tanszékvezető állított sok baromságot. 😀

            • “a téma egyik vezető kutatója” – ha ő mondja biztos így van
              (Annak azért örülök, hogy Magyarországon is vannak már vezető kutatói az autizmusnak. Sok munka vár még rá, az “Asperger-szindrómáról” beszéló diákok megbuktatásán kívül is.)

            • egy csomó külföldi autista használja ön/csoportelnevezésre az Autistic kifejezést, ez annak a magyar megfelelője.
              szerintem jó kifejezés mert mint magyarországon közbeszédben még nem különösebben elterjedt, és egyesíti az az autizmus/asperger káoszt/sztereotípiákat.
              sajnos az autizmus-kutatás ma pont az a terület, ahol még a szakértőknek se mindig érdemes hinni, mert egy szignifikáns részük fényévekkel van lemaradva az aktuális szakirodalomról, különösen Magyarországon. talán az egyetemi kutatók, akik direkt ezzel foglakoznak, kivételek, de mindenesetre első körben szkeptikus szoktam lenni.
              köznyelvi szóhasználat szempontjából pedig más kisebbségekhez vagy diszabilitásokhoz hasonlóan a csoport saját preferált terminusa a mérvadó. mivel ilyen jelenleg nincs és mindhárom kifejezést használják önelnevezésre, ezért legfeljebb stiláris jelentősége van annak, hogy melyiket használjuk.
              az autizmussal kapcsolatban nagyjából annyi a konszenzus, hogy a „betegség” kifejezés és a hozzá kapcsolódó nyelvhasználatie elemek (szenved, kigyógyít stb) mindenképpen kerülendő, a „fogyatékosság” és a „zavar” vitatott kifejezések (az autizmussal élő is problematikus, de sokan használják) – van aki zavarként fogja fel a saját autisztikus működését, van aki eltérésként, érdemes, alternatív normalitásként, a tünet a betegségparadigma része nyelvileg, de aránylag sokan használják semlegesen.

              szerintem az autisták önpercepciója és -definíciója relevánsabb saját magukról, mint akármilyen neurotipikus kutató nyelvhasználati heppjei (ettől még lehet jó kutató, csak ez pont hülyeség).

              az Asperger azért jött létre, mert történetileg kétszer írták le először az autizmust és az egyik kutató (Asperger) az átlagos verbális képsségű autisztikusokkal foglalkozott, a másik, Kanner meg nem. Az, hogy a diagnosztikai kritériumokat az utolsó DSM óta összevonták és hivatalosan most már nincs Asperger, az egy másik kérdés. nem a szülők tájékoztatására „jött létre”, bár abban lehet igazság, hogy jelenleg inkább a szülők tájékoztatására használják a külön címkéket, aminek van előnye és hátránya is.

              amúgy attól, hogy valaminek nincs egzakt tudományos kritériuma, még lehet teljesen életképes köznyelvi értéke.

        • Ezt a könyvet egy praktizáló gyermekorvos – neurológus írta. Sokéves tapasztalattal a háta mögött (nem mellékesen egy autista fiú anyja), több ezer gyermeket és a saját fiát gyógyítva jutott oda, hogy van mit megosztania. Azt állítja, hogy szinte mindenkinél akit kezelt, jelentős javulást ért el. A könyvben konkrét számok / statisztikák is vannak ezzel kapcsolatban – ezért mertem ide írni.

          • Jó, lehet hogy kioktatónak tünt a kommentem, bocs, csak tényleg rengeteg infó kering az autizmus körül, és nem mindegyik tudományos. Nem kérdőjelezem meg, hogy az illető gyerekorvos és a gyermeke nagyszerű fejlődésnek indult, de a könyv által írt elmélet tudományosan nem megalapozott. Ráadásul nem csak az autizmusról beszél, hanem pl. skrizoféniáról is, na most az egyik az agyi fejlődési rendellenesség, a másik pedig pszichiátriai betegség, személyiségzavar, a szerző pedig mindkettőt gyógyítani kivánja a diétájával. És a könyv ajánlójában le van írva ez a félmondat: “Miután kisfiát kigyógyította az autizmusból…” Ez az amit én súlyosnak tartok, ráadásul erkölcstelennek is a reménykedő szülők felé.
            Az autizmus témájában még csak tapogatózik a tudomány, különböző elméletek vannak, és tudósok, akik a maguk elméletéhez ragaszkodnak, illetve ezirányban kutatnak, talán nem mindig objektívan. Az biztos, hogy a diéta nem minden autistán segít, és van, akinél nem is igazán kivitelezhető. Akiken pedig segített, azoknál sem bizonyítható, hogy konkrétan a diéta miatt fejlődtek annyit.

            • Ne keverjük a szavakat, a skizofrénia, ahogy írod, pszichiátriai betegség, a személyiségzavar meg NEM betegség. A skizofrénia oka a neurotranszmitterekben mutatkozó zavar (már nem emlékszem, sok vagy kevés valami(k)ből), gyógyszerrel kezelhető valamennyire, a személyiségzavar gyógyszerre nemigen reagál.

              • Nemnem. A skizofrénia az egyik a három nagy pszichiátriai betegség közül (a másik kettő a mániás depresszió és a paranoia). A személyiségzavarok között van skizoid személyiségzavar, ez igaz, de azzal sosem járnak pszichotikus tünetek. Hasonló a viselkedés, de a torzulás illetve a realitással való kapcsolat sérülésének mértéke kisebb. A személyiségzavaros még azt érzékeli – lényegében – ami történik körülötte, de belemagyaráz, torzít. A pszichotikus olyat is érzékel, ami nem létezik, hallucinációi vannak.

            • Ez a kérdés régóta motoszkál bennem: azt értem, hogy önmagukat felelős szakembernek tartó tanárok, kutatók hevesen ellenzik és üldözik a fogyatékosságra, vagy egyéb eltérő fejlődésre ráépülő, rárepülő csodabizniszt. A szénhidrát csökkentése azonban tök veszélytelen, pénztárcakímélő és otthon kivitelezhető. Így egy próbát mindenképp megér. Skizofréneknél már a múlt század végén igazoltak javulást az életminőségben ( Amerika), a javuló iskolai eredményeket pedig a németek publikálták.

            • Én nem érezném tök veszélytelennek a szénhidrátmegvonást ha velem csinálnák, mert szimplán beleőrülnék, különösen ha körülöttem lennének más emberek akik ehetnek szénhidrátot. Persze ha cukorbeteg lennék, akkor betartanám a diétát, de akkor az életem lenne a tét, míg ebben az esetben csak az az indoklás, hogy bizonyos szakirodalmi adatok alapján majd így jobb lesz nekem.

          • A szénhidrát megvonás nálam -szubjektív, személyes tapasztalat- de sokat segít.
            A kutatásokat olvastam, általában kételkedek, stb…nem írom hosszan.
            Nekem van egy depresszióra való hajlamom, valószínű, örökletes.
            Ha előjön, akkor a világ szemetének érzem magam, egy iszonyú értéktelenségi érzés, gyűlölöm magam ilyenkor.
            Utálom a testem, arcom, lelkemet, származásomat, mindent.
            Gyűlölet a legjobb szó, le tudnám köpni magamat.
            Ha sok kenyér, csoki, tészta, stb…hatványozottan előjön.
            Megfigyeltem, van összefüggés, ez biztos.
            Amint visszaállok a fehérje, zöldség, nem magas cukortartalmú gyümölcs étrendre, ez alig jön elő, legalábbis sokkal kevésbé.
            Mondjuk cukorbeteg hajlamom is van, nagyanyám, nagyapán cukorbeteg volt apai ágon, anyám cukorbeteg, nekem is mértek már magas cukrot, sőt koleszterint, huszonévesen, ötven valahány kilóval, szóval ez nem az idősebb, túlsúlyosak problémája csak.
            Kettőnél több kifli egy nap, már izzadok, viszketek, felpuffad a szemem környéke.
            Tapasztalatom, hogy a low carb étrend működik.
            Az mondjuk nem biztos, hogy később nem kell majd gyógyszer rá, az is lehet, hogy valami táplálék intolerancia.
            De működik, mentális állapotra is.
            Én kerülöm a lisztet, ha tudom, étcsoki mondjuk nem vált ki ilyet.
            Egy próbát megér, nálam bevált.

            • Már csak azért is megéri, mert egyéb szempontból is inkább egészséges, nemhogy közömbös (azaz nem egészségtelen) a low carb, persze ésszel, nem szélsőségesen.

            • “Utálom a testem, arcom, lelkemet, származásomat, mindent.”
              Ezt jó, hogy mondod, mert ilyen érzéseim nekem is szoktak lenni, és én ezt eddig a személyiségem részének tekintettem, meg a permanens sikertelenség-érzés eredményének. Ezek szerint lehet, hogy csak rosszul étkezek?

        • eleve kezdjük ott, hogy az autizmus _önmagában_ nem betegség. nem is fogyatékosság.

          azok az autisztikus emberek, akiket ismerek és megpróbálkoztak azzal, hogy nem esznek fehérlisztet, cukrot és hasonlókat, többnyire jobban érezték magukat tőle, de ettől még nem lettek nem-autisták, csak az autistákra jellemző szenzoros problémáik, terhelhetőségük javult tőle. a jellegzetes észjárás, a szociális másképp-működés, a speciális érdeklődési területek, az elmélyedés képessége nem szűnnek meg.

          szóval nem hülyeség a diéta, egyáltalán nem, különösen ha valaki nem csak autista, hanem komoly szenzoros/önkontroll-problémái vannak, mert ezekben az egyik tényező lehet a nagyipari típusú táplálkozás.
          de nem gondolom, hogy ez az a hely, ahol kéretlenül ki kell oktatni bárkit, akinek autista gyerekei vannak, hogy mitől fog elmúlni az autizmus (főleg úgy, hogy autisztikus emberek is olvassák a blogot, akik köszönik szépen eszük ágában sincs hirtelen neurotipikussá változni).

    • Köszönöm a választ, megtaláltam. Szóval elég sok fogyatékossággal élő gyerek anyját ismerem. Nem is tudom, van-e bármi közös bennük.
      Fel sem merült benned, hogy esetleg intézetbe adod a gyerekeket? Mennyi felügyeletet igényelnek? Van segítséged?
      A blog olvasását receptre írnám mindenkinek. Én mozgáskorlátozott vagyok,de könnyű eset, anyámnak egyszerűbb volt.

      • Nem, annyira azért nem gáz a helyzet. A nagyobbik fiam csak enyhén érintett, ő most ötödikes egy speciális suliban, szépen olvas, ír, számol, kicsit lebutított formában, de ugyanazt tanulja, mint a “normál” sulisok. Autodidakta módon tanulja az angol szavakat a netről, számítógépezésben profi. Nagyon választékosan fogalmazza meg a mondatait, cuki, na. Egyébként ő akadt ki nagyon, ő esett vissza szinte csecsemő szintre percek alatt amikor a nagy durranás volt itthon. De mostanra jól van.
        A kisebbik fiam súlyosabb, nála valószínűleg komolyabb mentális problémák vannak, emellett hiperaktív. Ő nem beszél, nem szobatiszta, de egyelőre kezelhető, jobb pillanataiban kedves és bújós. Vele vagyok itthon, de ilyen intézményesítésen nem gondolkozom. (A nagyobb fiam ennyi idős korában még szintén nem kommunikált.)

        • Megkérdezhetem, hogy mi az oka annak, hogy mindkét gyermeked problémákkal érintett? Olyanról már hallottam, hogy az első gyermek valamely problémával született, de a második már egészségesen, itt viszont nem értem az “ismétlődést”.

          • Az első gyerekem 16 éves lány, teljesen egészséges. Az autizmus egyébként fiúknál csaknem négyszer gyakoribb, mint a lányoknál, és a tudósok is csak tapogatóznak, mi okozhatja. Elméletek vannak, konkrét válasz nincs. Egyébként mutat halmozódást, magam is ismerek családokat, ahol több gyerek is érintett. Például olyat is, ahol négy gyerek van, négy fiú. A legidősebb és a legfiatalabb autista, a középső kettő teljesen neurotipikus.
            Nyilván a kérdés adott, hogy egy autista után miért vállal be még egy gyereket az ember, hát nálunk teljesen véletlenül jött a kicsi, és sokáig úgy tűnt, semmi baj vele.

            • És abban nincs is benne – gondolom – az autisztikus jelleg, ami még lényegében belefér a normális viselkedésbe, életbe, de azért egyes tünetek jól látszanak.

      • Magyarországon viszonylag kevés az autista specifikus intézet, és beadni a gyereket úgy, hogy nem is igazán tudod, mennyire fognak hozzáértően foglalkozni vele, mennyire fogja jól érezni magát, igen nehéz döntés. Egy nem beszélő autista vagy egyéb fogyatékkal élő még el sem tudja mondani, mi történik vele az intézetben. (Van,a hol az autistát be sem vállalják az esetleges agresszió miatt).
        Ha pedig valami szimpatikusabb, családiasabb, privát intézményt keresnél, az lehet hogy messze esik a lakóhelyedtől, illetve kemény anyagi vonzata van.

  15. Visszajelzés: belelóg az ex | csak az olvassa — én szóltam

  16. “Akinek a sorsa fordult, azé jó felé fordult. Aki itt ráismer valamire, az az önmagában motoszkálóra ismer rá, az újdonság legfeljebb annyi, hogy ez nem szégyen, ez létezik, ezt mások is átélik, van bennünk valami közös. És láthat olyanokat, akik már túlvannak ezen a szorongó, bizonytalan stáción, megfigyelheti az ő új stációjukat, sorsuk alakulását, tanulságaikat.”

    Na, ezt kerestem (vissza). Amikor ezt a részt olvastam, olyan volt, mint filmek elején a “minden egyezés vagy hasonlóság csak a véletlen műve”. Ha író lennék, és a könyvedhez ajánlást írhatnék, ez lenne az. (A ‘túlvan vmin’ az nem ‘túl van vmin’? Ha nem, miért nem?)

  17. Visszajelzés: ráncfelvarrás, ragyogás, sóhaj | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s