Egy ideje ingerült vagyok a nagy megértősdi játékban. És meg akarom írni ezt a felismerést. Vállalom azt is, hogy a reakció a “mindig is tudtam, hogy a gyerek túl sokat ül a gép előtt” leegyszerűsítő, gyanakvó normie-ság lesz. Hogy majd olyanok “bólogatnak”, iratkoznak fel, akik szívesen ítélnek, nem gondolkodnak árnyaltan, idegenkedésüknek egyszerű, generációs oka van. De hát én is 1976-ban születtem (mindjárt szülinapom lesz!). Lehet, hogy ez ennyire egyszerű: ha a te tudatodat még nem formálta kamaszkorodban a net, akkor jobban látod a lényeget.

Podcastot hallgatok, nem szoktam pedig. (Eleve hogy podkasztot vagy podkesztet…? Briteknél /ˈpɒdkɑːst/, amerikaiaknál /ˈpɑːdkæst/ a kiejtés!)

Ez nagyon érdekes. Tíz rész lesz, eddig a negyedikig jutott a sztori. A 2010-es gyilkosságról és a korábbi ítéletekről itt és itt lehet olvasni. Ezek ugye a “felületes” cikkek. (Az életfogytiglanos ítéletet hatályon kívül helyezték, tavaly júniusban lett végül a büntetés jogerősen 15-15 év fegyház.)

“Választékosan, élvezettel beszélnek” a gyilkosok. Ez így elhangzik. Na, halleluja. A második részben Milanovich Domi, a wmn újságírója elemez és értékel hosszan a szerepjátékról. Az ő “szakértői” hitelét az adja, hogy nemrég a gémerek védelmében, amúgy fiatalosan (begyepesedett szülők vs. Z-generáció), előítéletellenes céllal írt egy hurráoptimista cikket. Továbbá van pszichológus (alap) diplomája is, és nagyon mondja. Tehát ő szakértő.

Vannak ugye az emberek, akiket Ununk Meg Kell Érteni, Mert Sajnos Előítéletek Sújtják Őket. A furabogárság, a transzneműség és a gémerkedés (mint megszállottság) elég nagy átfedést mutat. Igen, léteznek kamaszok, éspedig tömegesen, akik úgy veszítik el a valóságérzékelésüket, a világban való otthonosságukat, önbizalmukat (avagy: ezeket ki sem építik), hogy naphosszat egy sötét lyukban kucorognak, különböző színvonalú, szektaszerű álomvilágokban találnak közösségre szintén számítógépfüggő idegenekkel, fórumozgatnak, összevissza képzelegnek, órákig nem állnak föl, palackba pisilnek, fiú létükre női karaktereket választanak a fantáziavilágban. Több transznemű gamerről is tudok, akiknek a transzneműsége a szerepjátékokkal párhuzamosan, a fantáziavilágban alakult ki, addikcióvá vált nekik a szerepjáték, miközben a való életükben (munka, emberi kapcsolatok, jövedelem, közérzet) kínlódnak ma is.

“Nem lesz minden gémer gyilkos!” Na, szépen vagyunk, barátom. Kicsit alacsonyak a standardjaid. “Ez előítélet, tök mindegy, hogy szerepjátékoznak, minecraftoznak, sakkoznak vagy agyagoznak. Ha agyagoztak volna, akkor ők lennének az agyagozós gyilkosok?” – háborog egy kommentelő, érzékelhető érintettséggel (a válasz a kérdése: igen).

Nos, nem mindegy. Vannak valós, kreatív tevékenységek és vannak virtuális, zavaros, eleve behúzó hatással tervezett mesterséges világok. Az egyikben az ismerőseiddel vagy, vagy olyan idegenekkel, akiket legalább látsz, vagy az anyaggal magával, és azt a két kezed érinti, a másikban fogalmad sincs, kik vannak jelen. Mert a gémerkedésből, a gémer tanácsadásból, tematikus YouTube-okból tömegek akarnak megélni. Mert az unatkozó, lusta, szellemileg igénytelen emberek ragadnak fiktív, amerikaias világokba és időigényes rajongásokba felnőttként is. Az se mindegy, hogy egy hobbi értelmes, építő, amely akkor sem nyír ki, ha szenvedéllyel csinálod, vagy pedig romboló függőség. És főleg: az idő. Idő és fókusz kell, ha valami jót akarsz az életeddel kezdeni. Ezt az időt, a legszebb éveit veszíti el az, akit behúz a fantáziavilág.

A bűnügyben olyan emberekről van szó, akik az orkokat, a mágiát, az átkokat, csodás győzelmeket harminc körül sem nőtték ki. Sőt, van, aki negyven körül sem.

Milanovich Domi aktivizmusát az ihlette, hogy a pátyolgatott, “előítélet sújtotta” ismerősök a gémerkedésbe is beleborultak, most pedig a “tudatlan”, aggódó szülők megnyugtatására indulhat a kínos színvonalú “előítéletmentesítés”. Mit tesz isten, Domi LMBT+ aktivista is, ezzel nincs egyedül a wmn-ben, a fél gárda ezt erőlteti (nem annyira személyes meggyőződésből érzelegnek a homofóbia ellen, hanem konkrét szervezetek állnak a tevékenységük mögött, Kanicsár Ádám szemrebbenés nélkül magyarít PinkNews cikkeket forrásmegjelölés nélkül, a saját neve alatt). Mindig valami bűntudatkeltő körítés van: “nem jártál eléggé utána a sükebókák igazságának! Ugyan látványosan rusnya, kellemetlen az illető, de igazából nem is az. Változz meg te!”. Ezt gaslightingnak (gázlángozásnak) nevezzük, és a szekták elsődleges technikája.

Én ezt annyira unom, mert annyi torz önbizalom hízott fel ezeken a megértősdi szövegeken, és ezek az emberek csürhében rontottak a blogra. A vége az, hogy csak a furáknak lehet igazuk, és a “normie-k” elleni dühük is érthető. Az övék mindig. “De hát én aspergeres vagyok!”

Tehát Domi szerint nem káros a szerepjáték, ez káros tévhit, mert nem okozza a deviáns, erőszakos viselkedéseket. Inkább az eleve is antiszociális, kiközösített, visszahúzódó gyerekek választják az ilyen hobbit.

Mintha nem volna mindegy. Itt, basszameg, egy erőszakos, előre kitervelt gyilkosságról van szó. Felnőtt férfiakról, akik szerepjátékfüggők voltak, teljesen ebben éltek, főállásnyi időt töltöttek vele, a mesélőnek/kalandmesternek ennek révén ismertsége volt. Közben nem (vagy nemigen) dolgoztak, de pénzre, könnyű életre, hatalomra vágytak.

Domi szakértelme ebben a részben hallgatható meg, kb. a közepén, és aztán 30 percnél folytatja, meg a végén is beszél. Minden módon sulykolja, hogy “nem, nem úgy van, nem káros, sőt: a szerepjátékozók empatikusabbak”:

Gyanús lett, ahogy facsarja. Miért kell a mosdatás? Mert az ügy “szerepjátékos gyilkosság” elnevezéssel vált ismertté, ez tartja össze a négy szereplőt (áldozat, két gyilkos, koronatanú), ezt kapta fel a média (a szerepjáték mint őrület és ok), és a podcastepizódok reakcióiban sok szerepjátékos ki is kérte magának, hogy a hobbijára rossz fény vetül. Nem a szerepjáték a hibás, a gyilkos azért öl, mert eldöntötte, hogy öl! (???)

Négy férfiról van szó. Saját bevallásuk szerint roppant intelligensek (mindig ezt mondják, és a két újságírónő is százszor elismétli, hogy milyen műveltek), mégis intellektuális zagyvaságokra haraptak rá (“spiritualitás, filozófia”). Egyikük sem lett profi biokémikus, például. Egyiknek sem hivatása az intellektuális érdeklődése, sőt, van köztük, aki sima tolvaj lett, a másiknak a diplomát sem sikerült megszerezni. Pedig amiket emlegetnek a szerepjáték kapcsán (logikus gondolkodás, stratégiai képesség, memória, műveltség), azok igen értékes készségek a karrierépítésben.

Itt a blogon az évek alatt a metaforikus-pejoratív tipizálásaim között (kockás ing, informatikus férj) a szerepjáték/gamerkedés is előkerült. Hogy a gémer mint embertípus gázos, mert ül egy szobában, függő, palackba pisil.

Merthogy így van. Ez a jelenség karikatúrája, vagyis: sűrű, udvariasság nélküli lényege. Én amúgy a folyton társasjátékozó-mensatag-autista emberekkel sem vagyok jól.

Az az elvárás, hogy én ne legyek előítéletes. Miközben az illető tényleg gémer, tényleg egy ablaktalan hodályban töltötte a kamaszkorát, és tényleg nincsenek barátai. De én “ne általánosítsak”, vagyis, vizsgáljam meg egyesével az eseteket. Hátha ő nem akkora lúzer! Nézzek utána a kutatásoknak, a tényellenőr oldalnak…

Hát nem fogok. Ebből a nyomásgyakorlásból van elegem. És minden téren elegem van: kövérügyi elkenés, vegánság, transzok, drog. Hogy engem ostoroznak lekezelően, mintha én volnék a tudatlan, aki merek hinni a szememnek. Mindig én járjak utána, ne ítéljek “zsigerből” (pedig épp ezek a “gyomortáji rossz érzések”!), én legyek megértő, alapos, én szégyelljem magam, hogy milyen “tudatlan” vagyok. És náluk van az igazság. Én melózzak, keressem elő a “tudományt” (de csak azokat a “kutatásokat”, amelyek őket igazolják).

Tudományra egyébként igen ciki emberek is hivatkoznak. A legutóbb a teljes ellenzéki média hahotázott a Laposföld-díj kapcsán Bagdy Emőkén. Én nem tudom, ezeknek a szkeptikusoknak mire akkora az arcuk, és hogy állnak ők a valódi tudománnyal.

A díjazottnak, Bagdy Emőke professzornak a gyerekek szexuális befolyásolásával kapcsolatban igaza van, a maga korszerűtlen szóhasználatával együtt is. Szexuális tartalmakkal békén kéne hagyni a gyerekeket. Mert a szekta éhes, nagyban zajlik a deszenzitivizálás. Az “információátadás” nem a gyerekeket szolgálja, és mérget vehetsz rá, hogy nem a menstruációról és a nem kívánt terhességről lesz szó az áhított felvilágosításokon.

Nos, nincs kedvem utánajárni. Legalábbis engem ostorozó emberek érdekében nincsen. Tudom, hogy léteznek tényellenőrök, “igazi tudás”, tudom, hogy a benyomásaim nem száz százalékosan igazítanak el, és vannak kivételek. Viszont a nyomás: “ne legyél előítéletes!”, pláne morális téttel: “a jó emberek nem előítéletesek!” csakis azok kedvéért ilyen erős, akiknek vaj van a fejükön. Nem leszek “árnyalt” meg “nyitott” az ő kis előretörésük, önigazolásuk szolgálatában. Nem fogok megérteni inceleket meg perverzeket sem, és fenntartom, hogy nyitott, okos vagyok, de nem dolgom örök önostorozásban élni. Magamat megkérdőjelezni, mindig “odafigyelni és meghallgatni”, a megérzéseimmel és élettapasztalatommal vitázni, “leszámolni az előítéleteimmel”.

A legszebb: hogy ezeket az embereket, akiket meg kellene értenem, úgy ismertem meg, hogy agresszíven rám rontottak különböző ürügyekkel. És élvezték. Ha majd egy jelenség érdekel, engem, igazán, és nem úgy, hogy nyomnak, akkor utánajárok magam. De a forrásaim nem a ti cikkeitek lesznek, az tuti.

Én nem nem értem oda a progresszióba, és nem toporgok, hanem már rég visszafelé jövök.

A nálam kevésbé agyalós, nem újságíró embereknek még kevesebb a kötelezettsége. Higgy a szemednek nyugodtan, mert ez az egész érzékenyítősdi aljas zsarolás.

A sükebóka (gémer, fura arc, transznemű) tegyen érte, hogy kivételnek tartsák. A jelenséget ne mosdassuk már.

LARPról, vagyis az élő szerepjátékról olvashatsz ebben a blogban, nekem elég riasztó, a gémerkedés kutatásárkon alapuló kritikájáról pedig itt.

In three studies, we show that fusion with gaming culture is uniquely predictive of a host of socially pernicious outcomes, including racism, sexism, and endorsement of extreme behaviors. We also show that specific personality attributes (e.g., insecure attachment, loneliness) may interact with fusion with gaming culture to further amplify support for extreme behavior, and that specific gaming communities (e.g., Call of Duty) may serve as catalysts that encourage strongly fused gamers to embrace antisocial attitudes and behaviors.