Ma egy olyan nyelvhasználati kérdést tárgyalok ki, amely gyakran előkerül a hétköznapi beszédben. A válasz igen egyszerű – annál érdekesebb, hogy még mindig ennyiszer felmerül.

Többfelé ágazik a probléma:

1. Mondjuk-e emberre, hogy ez, vagy csak azt, hogy ő?
2. Mondjuk-e tárgyra azt, hogy ő?

Ez ismét “azt mondta a tanítónő, éssel nem kezdünk mondatot” típusú probléma, de egy kis olvasottsággal, nyelvi magabiztossággal már tudod, hogy a tanítónő dogmát tukmált, és nem úgy van az. KATTINTS RÁ, ott a teljes gyűjtemény!

Mit csinálsz, ha neked kell válaszolni egy ilyen felvetésre?

A nyelvérzéked súg. Soha ne magyarázkodj, hogy de te szoktad úgy mondani, bár tudod, hogy csúnya. Ne védekezz, ne félj: anyanyelvi beszélő vagy, megértenek, tehát van kompetenciád.

Kinyitod a szótárt, szabályzatot, megnézed. Kapásból idézed alátámasztásul a Bibliát, az ellenreformátorokat, Adyt, vagy utánakeresel hibátlan, etalont jelentő magyar mondatoknak.

Ami mindig tuti érv: a preskriptív nyelvészet (előírások: mi helyes, mi nem) nem menő. A szociolingvisztika és a leíró irány is azt mondja: jól van az úgy, ha megértik. Ezzel bármilyen helyességi témát lezárhatsz, és még igazad is lesz.

Amiért mégis írok erről: egy művelt betűvető (korrektor, szerkesztő fordító, újságíró, igényes levélíró) már nem sima júzer, neki nem elég, ha megértik. Nem arról van szó, helyes-e. Tudnia kell az aktuális regiszter, stiláris üzenet, szép használat jegyében, melyik az írott, művelt norma és melyik ábrázol mondjuk egy kevésbé tanult beszélőt (vagy modoros butikeladót, ugye*).

Rövid válasz: igen, mondjuk emberre, hogy ez/az és tárgyra, hogy ő. Sőt, néha alapos oka van ezek választásának, azaz nem megbocsátható, “még elmegy” változatok, hanem pontos céljuk van.

Az Arcanum szerint (én lustaságból ezt néztem, de létezik pontosabban is) “dologra vagy személyre”:

Már csak azért is, mert az ez/az mutató névmás, az ő pedig személyes: nem ugyanolyan szintaxis kéri a használatukat.

(ezt utólag írom bele) Rámutatsz egy képre, és azt mondod: Ez ő.

Például.

Az meg magyaráz tovább (az: a távolabbi/az említett személy). Ő meg magyaráz, ez mást jelent, a rámutató, mondat fölötti, kontextuális jellege nincs meg.

Van benne némi pejoratív, elutasító árnyalat, és főleg csoportra, idegenkedve használjuk, de az miért is tilos?

Ezek egész éjjel bőgették a zenét (ezek: akik tudjuk, milyenek, ilyen zenebőgetősek).

Enyedi György tudott magyarul:

Ezek ellenben tyrannusok módjára arra törekszenek, hogy erőszakkal elnyomják mások véleményét, elméjüket túszul ejtsék és kényszerítsék, és az apostol rendelése ellenére azokat, akik Istennek szentelték magukat, emberek szolgáivá próbálják tenni.

 

Ezek, akik nem hisznek a Bibliának, hisznek a külső pogány historikusoknak, azaz megvetvén az igazságot, hisznek a hazugságnak.

Latinból fordítója is választ ilyen alakot:

Rövid válasz azokra a kérdésekre, illetve cikkelyekre, melyeket – mihelyt az üldözések és az isteni igazság megvetése kezdenek elhatalmasodni – a jezsuiták és a római főpap összes csatlósai fel szoktak adni a keresztény embereknek, és amelyekre ezek akár akaratuk ellenére is válaszolni kényszerülnek.

értsd: nem azok, hanem a közelebbiek (keresztény emberek)

Arany János, a két félnél ez/az megkülönböztetéssel:

Ha a Pál kéménye füstöl,
Péter attól mindjár’ tüszköl;
Ellenben a Péter tyukja
Ha kapargál
A szegény Pál
Háza falát majd kirugja;
Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
Mely a kert alá is elhat!
Ez sem enged, az se hagyja,
S a két ház kicsínye, nagyja
Összehorgolnak keményen,
Mint kutyájok a sövényen
Innen és túl összeugat
S eszi mérgében a lyukat.

Vagy egy fotóra bökve mondjuk:

Ez az apám, ez meg a nagynéném.

Mi a baj ezzel? Semmi. A nyelvi félműveltség, fontoskodás vicces.

És fordítva? Szörnyű modoros, infantilis és/vagy fontoskodó, de létezik:

ő egy korbács, ő egy paskoló (a telexes BDSM-filmben)

vagy sütikről “ostoba eladó”:

Ő epres, ő pisztáciás.

Itt, bár tárgyról van szó:

Szeretnénk minél több nézőpontból rálátást kapni a színházi és a filmes világra, ezért fontos, hogy ne szélesítsük az árkokat, hanem temessük be azokat.

https://24.hu/kultura/2022/11/20/nyilt-level-vidnyanszky-attila-elhatarolods-szfe-hallgatoi/

– én biztosan az őket tárgyat választottam volna, mert kimódolt az azokat.

Aki kalapács, mindent szögnek néz: sérelemvadászat. Szivárványék kiakadnak, jogi érvelést alapoznak arra, ha ideológiai ellenségeik embercsoportra használják, hogy “ezek”, mert az dehumanizál, nem tekintik őket embernek. És meg is nyerik, a “tévé” közben megszűnt:

Megnéztem a részletet. Mint színvonal, persze lesújtó a Pesti TV. Az adásban elítélik Szecsődi Karit meg a szivárványos mozgalmárokat de nyelvileg nem dehumanizálnak. Vagyis, nem azért választják a mutató névmást, hogy kifejezzék: nem tekintik őket embernek. A mutató némás kétszer és hangsúlytalanul jelenik meg, nem hordoz ilyen jelentést. Az ítélet és a jogi érvelés kábé megtiltja, hogy valakinek ne a méltóság jusson eszébe a nőnek öltözött férfiakról.

Tehát: a személyes névmás tárgyra vagy dologra irtó modoros, ízlés dolga. A mutató névmás embere semmiképpen nem nyelvtani hiba, egy anyanyelvi beszélő ritkán és jókor fogja választani. Idegenkedés, bosszúság haloványan van benne, de nem durvaság (és egyébként tévés, élő műsorba, véleménycikkbe némi durvaság is belefér). Túlzó megfelelni vágyás, hozzá nem értés kínosan kerülni emberre azt a névmást, hogy ez.

Figyelj, gondolkodj. Ha rutinod van, és tudatos nyelvhasználó vagy, akkor nem dőlsz be az ilyeneknek.

Elemzünk majd verset is.