magyaróra újra, a harmadik: vesszők

A könyveket már megvettem: a fiamnak Háy Jánost, a lányomnak Lowryt (Az emlékek őre szerzőjének további könyveit), Dávidnak képregényt és Erich Kästnert, Macinak Fortepan-albumot, mondjuk az nem olvasásra van.

Mert csak annak biztos a helyesírása, aki sokat olvas, és mélyen bevésődött az, amit a míves szövegekből tanult, és ettől érzéke lett a szóalakokhoz és a mondattanhoz, amelyek rendszerét szintén figyelmesen megtanulta. Külön, olvasmányélménytől függetlenül aligha lehet ezeket megtanulni.

Hogy az agyunk és finommotoros készségeink el ne sorvadjanak, nagyon fontos lenne 1. újra(tanulni) kézzel írni, 2. sokat olvasni, papírkönyvet – de ha már kézben a telefon, miért nem egy Krúdy-novellát, Rakovszky Zsuzsát vagy Háy Jánost olvasol?

A mára tömegessé vált közösségi médiás írogatásban kétféle hiba a legsűrűbb: az egybe- és különírás, és a vesszőhibák.

A vesszőhasználatot negyedik és nyolcadik között lehetne és kellene megtanítani a gyerekeknek, hogy aztán soha többet ne rontsák el, de a legtöbb iskolában nem vagy alig tartanak nyelvtanórát, és dolgoznak kollégák elképesztő helyesírási deficittel is. Bővebben…

közkívánatra: újra magyaróra (1.)

Ma egy olyan nyelvhasználati kérdést tárgyalok ki, amely gyakran előkerül a hétköznapi beszédben. A válasz igen egyszerű – annál érdekesebb, hogy még mindig ennyiszer felmerül.

Többfelé ágazik a probléma:

  1. Mondjuk-e emberre, hogy ez, vagy csak azt, hogy ő?
  2. Mondjuk-e tárgyra azt, hogy ő?

Ez ismét “azt mondta a tanítónő, éssel nem kezdünk mondatot” típusú probléma, de egy kis olvasottsággal, nyelvi magabiztossággal már tudod, hogy a tanítónő dogmát tukmált, és nem úgy van az. Bővebben…