ember volnék elsősorban

Néhány éve történt, igen. Tíznél nem több. Ahogy Hoppál Bori tényezővé vált, ahogy népszerűek lettek a jógastúdiók, ahogy újfajta spirituális hullám söpört végig a szülésfelkészülésen, igen. Amikor új (piros!) szemüvege lett Izing Klárának.

Mi is? Hogy is fogalmazzam? Hogy elkezdtünk erről a női princípiumról beszélni, erről az ősi minőségről mindenféle illóolajos gyertyák közepette, amely Anyai, Lágy és Befogadó, és amelyet rohanó világunkban és ezernyi teendőink közepette meg kellene magunkban találnunk, irány a meditáció és a jóga.

Már megint nem tudtam, mi idegesít ebben. De határozottan idegesített (az ilyesmire hallgassatok ti is, lesz ott valami!), és most fejtem fel lassan. Nem Hoppál Bori idegesít, mert őt nagyon bírom, főleg a cicis könyvét, az abban is megnyilvánuló sokféleséget.

“Ember nincsen, csak férfi és nő van — írja Karinthy a Capilláriában. — A tapasztalat igazolja elvont elmélkedésem. Járván a világot, embert még nem láttam soha, a szó eszmei értelmében, amit láttam, az vagy férfi volt, vagy nő. És minél férfibb a férfi és minél nőbb a nő, annál emberebbnek nevezzük.”

Mire gondolhatott vajon? Szerintem meg férfiasság és nőiesség nincsen, csak egyenlőtlenség van. Ez rizsa, porhintés, hogy identitást teremtsetek abból, ami elviselhetetlen. Nőiesség az, hogy meg akarod dugni? Hogyisne. (Vagy az férfiasság?)

Emberek vannak. És azon belül vannak férfiak, meg nők. De nem Nők, meg A Nő, meg A Férfi, amit imád a Nők Lapja meg Müller Péter. Ők ugyanis az eredetileg inherensnek gondolt tulajdonságokat riasztóan gyakran mossák össze a szerepelvárásokkal. A Nő, a háttér… aki küzd a Szerelemért… aki feláldozza… megvárja… kibírja… odatartja… bekapja. Ismerjük mindezt, mi nők, és én egy cseppet sem tartom nőiesnek.

Női testbe született nők és női testbe született férfiak is vannak, és így tovább, fordítva is. Nem is hinnénk, mennyien. Hagyjatok a természettel. Emberek vannak. Ha nem így gondolkodunk minderről, ha nagyon forszírozzuk, mi az, ami nőies meg férfias, borzalmas béklyókat pakolunk másokra. Akkor mindig csak fiatal, szép nőkre fogunk gondolni, és feszengeni, ha a nagybetűs Nőről írnak (“nagy hódolója vagyok a női nemnek”). Hiába hirdetik az eredetileg testi jellemzőket a lélekre is kiterjesztve az ezoterikus, pszichológus újságírók és a spirituális szakértők, hogy a nők így meg úgy meg az ősi nemtudommi: ezek szerepek, és elég borzalmas, hogy ilyenek.

A nők nem olyanok. Nők mint olyanok nincsenek is. Vagy legalábbis ne legyenek. Hogy vannak, és amilyenek: mindent elsimítóak, elviselők, befogadóak, szociálisan érzékenyek, az bizony elég szomorú, mármint az, hogy nekik kell a férfiak helyett is ilyennek lenniük. És mert egyrészt tönkremennek bele: megbetegszenek, elszürkülnek, és soha nem is lesz fogalmuk se, mit veszítettek ezáltal, milyen lett volna másképp (inkább visszavetítik ezeket a kényszereket az újságírók stb. segítségével valami eleve adott, lényegi női tulajdonságra), másrészt meg nem olyanok, akkor sem, úgysem.

Lágyak és törékenyek? Úgy értitek, nem bírnák ki a — férfiak létrehozta — idegenlégiót?

Intuitívak? Úgy értitek, nem tudnak logikusan gondolkodni? Nem lesznek programozó matematikusok?

Érzelemvezéreltek? Úgy értitek, hisztisek? Vagy hogy feltűnő, hogy milyen sokszor lelkesednek, reménykednek, meg borulnak ki? Vajon mire reagálnak így?

Önfeláldozóak? Megértőek? Másokért élnek? Úgy értitek: mindenki tőlük akar mindent? És egy percük nincs magukra?

A kommunikációban jobbak? Egy nap húszezer szót mondanak, míg egy férfi csak hétezret? (Ezt közben meg is cáfolták.) Úgy értitek, nem bírják elviselni, hogy álló nap egy kétévest meg a felkockázandó hagymát nézzék?

Hosszabban is telefonálnak? Úgy értitek, a gyereknevelés, a család életének szervezése nem megy szavak nélkül? Úgy értitek, a focimeccsközvetítést és magányos autóvezetést meg lehet úszni óránként ha ötven szóval? Úgy értitek, a férjük azzal bünteti őket, megfáradva a munkában, hogy lélekben elzárkózik tőlük, másokkal osztja meg az érzéseit és gondolatait, és nem szól hozzájuk, csak ha számonkér valamit? Úgy értitek, kifejezetten zord nőnek számítok, ha csak megyek és teregetek némán, a férjemtől pedig a számítógép előtt senki sem vár sok beszédet?

Ez a sztereotípiacsokor az a résnyire hagyott ideológiai ajtó, amelyen beoson a farkas: az egyenlőtlenség, a kettős mérce.

Van olyan nő, mint Lesznai Anna. Meg olyan, mint Edith Piaf. Meg Csinszka, meg Nemes Nagy Ágnes, meg Pataki Ági, meg Kelemen Annácska, és Marie Curie, és én is vagyok, és Ildikó néni meg Aranka néni. Mindenféle nők vannak. Ami közös bennük: hogy mit várnak el tőlük és hogyan csóválják a fejüket (“nagyszerű író, de mint feleség…”).

Igen, menstruálok. Igen, szültem, szoptattam összesen hat évet, hordoztam, és féltem, hogy megrövidül a hüvelyem és leszáll a méhem. Igen, van női testem. Van szexualitásom. Heteroszexuális vagyok. Nő vagyok (vagy mi). De nem hiszek abban, hogy mint nő, eleve, lényegileg, e nemfüggő történések révén hasonlítanék a többi nőre. Annyira különbözőek vagyunk, és én annyiszor éreztem magam kínosan, amikor ezeket a nőies izéket hallgattam. Úgy éreztem, én nem, engem hagyjatok ebből ki.

Én már attól is kiborulok, amikor ezeket az állítólagos nőies tulajdonságokat magasztalva hajtogatják. Mert a dicséretből észrevétlenül lesz norma és elvárás, abból meg béklyó. Olyan ez, mintha a legcsinosabb, szuperfinom anyagból készült csadorokat mutogatnának nekünk. Szép, meg jó, de csador akkor is.

Nem meglepő ez: nem tudjuk, a komplex szerepünket jól csináljuk-e, ezért mindig viszonyítani akarjuk magunkat a többiekhez meg az elvárásokhoz, és ha az újságban Marina Vladyról, az elfogadást tanuló Demcsák Zsuzsáról olvasunk, avagy a Jutka-szerű önfeláldozásról, akkor elhelyezzük magunkat abban a koordinátarendszerben, és általában kínos bűntudatunk lesz.

Mindig külön veszik a nőket, hogy ők másképp működnek, nekik nem való az aszketikus böjt, a test sanyargatása.

És, Réka, én sok jót hallottam rólad, de ettől is ideges lettem. Főleg hogy azt a méhszájat kell néznem a fejlécben.

A méhünkben tudás lakozik. Régen ezt úgy mondták: “látás”. Ismerjük a mondást: szívével lát az ember… Hát ebben az értelemben a nő lát a méhével is. Innen ered a belső érzékelése, mélyebb meglátásainak nagy része, homályból körvonalazódó ráébredései és intuíciója innen fakad.

(…)

A méhünk antenna is egyben. Olyan szerv, ami befogadója, tolmácsa és elosztója azoknak a finomabb energiáknak, melyek az Anyaföld felől, a Holdtól, a Naptól és az egész Világegyetemből sugároznak rá(nk). Ezeket a hatásokat régen az asszonyok ismerték és tudatosan felhasználták, vagy épp óvták magukat tőlük. Teljesen természetes része volt életüknek a méh eseményeit (ciklus, várandósság)  kozmikus kapcsolódásukban megtapasztalni. Ezeket a tapasztalatokat továbbadták egymásnak, lányaiknak.

De én is nő vagyok. Én ilyen nő vagyok, ilyen antispirituális. És nincs kedvem nőietlen meg a lényegéig le nem hatolt nőnek érezni magam. Számomra értelmetlen az, hogy nőies.

Annak van értelme, hogy jól érzi magát.

Meg: erős.

Meg: jól öltözött.

Meg: okos.

Meg: vicces.

Meg: aktív.

Meg: kedves.

Meg: alkotó.

És: önmaga.

Ki ne hozzátok ebből, hogy én nem merek nő lenni, meg nem érzem jól magam nőként és nem tudok megbízni a férfiakban.

Mert lehet, hogy nem merem megélni ezt a gyönyörű társasjátékot, mert valóban, de már a felvetés is idiótaság: szerintem nem gyönyörű és nem társasjáték, csak ti akartok így elszórakozni, fiúk, és ha megélném, úgy istenigazából, ti vetnétek meg a legjobban.

És én még elég jól vagyok a nemiségemmel így is. Még az is lehet, hogy mégis, mint nő meg vagyok nyomorítva, de hát majdnem minden nő meg van nyomorítva. Lehet, hogy nincs kedvem már dekoltált mosollyal rávenni a mestert, hogy rendesen bélelje azt a kéményt, de ezzel sem vagyok egyedül.

És lehet, hogy nem bízom a férfiakban, de szerencsére nem is kell, mert nincsenek az életemben férfiak. A férjemben, miután elhagyta az egyenlőtlenség beidegződéseit, tudok. És ez a bizalmatlanság sem belőlem fakad: tessék megbízhatónak lenni, utána beszélhetünk.

Ja és ezzel a bizalmatlansággal sem csak én vagyok így. Épp a blog fél éve mutatta meg nekem, hogy egy cseppet sem egyéniek a történeteim. Hogy nagyon sokan vagyunk.

Nem, nem hiszem, hogy a méhem meg az egész nőiesség megélése lenne az út, hogy ellensúlyozzuk azt, hogy olyan sokáig nem számítottunk. Valami új kéne, valami más, ahol nem a férfiak kíméletlensége ellenében kell nekünk befogadónak lennünk meg melegséget sugároznunk. Ahol nem ennyire pólusok vannak meg minőségek, jin és jang, fény és sötétség (persze!), értelem meg intuíció, hanem megkérdezzük azt az embert, ott, és szeretettel: mire van szükséged?

***

Bejött annak idején, 2003  lehetett talán, a La Leche Liga csoportba Mária, és invitált minket a saját női csoportjába, a Budavári Művelődési Házba. Én elmentem, el bizony. Ott ültek a szemüveges, Kiss Istvánné-frizurás, megkopott negyvenes nők olyan pulóverekben, amilyeneket rajzolni is nehéz volna, és Ria, a magas, a szőke, a lehengerlő, a démoni és főleg mindannyiunkhoz képest jómódú Ria, aki ekképpen könnyen lehetett megélhetési lélekvezető, feltett valami kérdést mindannyiunknak, amelyre előre tudta a választ (sokszor haragszunk a férjünkre, nem szoktunk dugni), majd e váratlan információkra reagálva azt magyarázta nekünk, hogy az a mi bajunk, hogy nem merünk eléggé, ezt így most kiemelem, mert beszarás,

cicásak

lenni, meg bújósak, olyannak, aki megadja a férfinak, a Férfinak, a Teremtés Koronájának az elismerést, a csodálatot, és mer gyenge lenni, a Férfira támaszkodni. Mert mindig ilyen hajszoltak, számonkérőek, szögletesek vagyunk, ez itt a baj, hát fedezzük fel a befogadó, lágy, ősi énünket… várjuk egyszer már haza azt a szegény, értetlen és bizonyára fáradt férfit kedves mosollyal sminkben és… talán csipkés fehérnemű nem volt, de ilyesmik…

Én akkor már két éve vergődtem, de nagyon, a bántalmazó kapcsolatomban. Nagyon meg voltam döbbenve, de nem mondtam azt, hogy kedves Ria, te ugyan egyikünket sem ismered, de bizonyára ez a mi bajunk, így van ez. Valamit mondtam, de nem eléggé szólt, és ezt máig sajnálom.

Így, majdnem tíz évvel később megmondom, mi volt az ő bajuk, noha én sem ismerem őket, de egyben ez válasz arra is, miért voltak olyan szögletesek és hajszoltak:

a) a tohonya férjük (az nekem is),

b) a pulóverük (na, olyanom nem volt).

Most, remélem, sokan röhögtök annyira, mint én, amikor rátaláltam erre a képre (háromszázötven forint egyébként! az év biznisze!).

Á, még egy. Bocsánat. Maga kötötte, ő, Erzsike, igen. Dzsörzéből. Tél volt, de nyáron is csinos. (Ezzel a kötésmániával is egyszer leszámolok, ez se véletlenül zavar engem. Előre elnézést kérek.)

***

Itt vagyok, jól vagyok, ennyi vagyok. Ha kapok üzemanyagot, és ha helyrejövök lassan a totálkáromból, amikor is ilyen teljesíthetetlen elvárások csapódtak belém, akkor működöm, remekül. Fejlődöm is. De semmi külön nőieset nem akarok megtalálni magamban. És nem leszek empatikusabb, türelmesebb, lágyabb, mint a férjem.

Nem hiszek ezekben a külön női értékekben. Hiszek az igazságban, szolidaritásban, a humorban. Hiszek a szenvedélyben, a kíváncsiságban, az önfeledtségben.

Kiábrándult, elférfiasodott, önző nő vagyok, úgy bizony.

74 thoughts on “ember volnék elsősorban

  1. Hmm, pár napon belül ez már a sokadik posztod arról hogy milyen szar, hogy mások, (főleg női magazinok, Nők Lapja, stb) szerint milyennek kéne lennünk. Nem lehet h túl sok hülyeséget olvasol? 🙂 Úgy értem, engem totál hidegen hagynak ezek az újságcikkek, magazinok, női honlapok, és max évente 2szer, a kozmetikusnál fanyalodom rárjuk – következésképpen nem is bszm fel magam ennyire és ennyiszer. Megváltoztatni úgyse fogom, időm és energiám viszont véges… Szóval, aki eldöntötte hogy ő hogyan és milyen módon ember vagy nő vagy akármi, az legyen elégedett vele, oszt tegyen rá magasról, hogy milyennek kéne lennie a glossy magazine szerint. Minél többen vagyunk így, annál kevesebbet árthatnak…

    • Kedves Rita, az egész blog nem az én egyéni sirámaim gyűjteménye, akkor sem, ha személyes hangvételű, és sok saját történetet szövök bele. Én sem olvastam tán hetek óta ilyeneket, ha olvasok is, nem bánt, éppen hogy jó kis téma, de ha nem is olvasok, olvastam eleget (kell is, újságíró vagyok), tudom, mi a női újságírás nyelve, hangneme, koordinátarendszere. Témákkal foglalkozom, és azzal, hogy azt hogy nyomják az arcunkba, mert a sajtó a köz mentalitásának, elvárásainak tükre. Nem a frusztrációimat vezetem le itt.

      azt mondja fejős éva c. áprilisi bejegyzés és az összes magazin címke alatti: nem új fejlemény, nem most kezdtem ezt a témát.

      • Nem tudtam hogy nem személyes a blog, fogalmam sincs, ki vagy valójában és mivel foglalkozol, véletlen tévedtem ide. Próbáltam összeszedni a blogból is Rólad infókat de hiába, talán rossz helyen kutakodtam (illetve sok időm sincs erre). Szóval a blogból nem derül ki feltétlen h ki vagy és mit csinálsz és miért. Ettől még jó olvasni, de ezek szerint nem személyes blogként. Jó tudni ezt!

  2. Köszönöm ezt az írást! Ez az én negyed évszázados konfliktusom a nőiességemmel, hogy vajon miért hiányzik belőlem a misztikus női principium.
    Keresztény körökben gyakori az a gondolatmenet, hogy az anyaság-mint a női kiteljesedés- az élet elfogadása, egy nagy igenlés, az engedelmesség gesztusa.Az ezoterikusabb beállítottságú szülés kísérőktől is hallani ilyet,hogy a szülésben csak rá kell hagyatkozni a dolgokra, meg kell adni magunkat (és, hogy ez milyen nagyon mélyen nőies dolog mellesleg) .
    Harmadik szülésem legmegdöbbentőbb tapasztalata az volt, mikor egyik kísérőm egy fekvő pózt ajánlott fel,és feltört belőlem egy üvöltő “NEM”. És ennek a NEM- nek az energiája sodorta ki belőlem végül a kisbabámat . Akkor rájöttem, hogy sem az anyaság,sem a nőiesség sem csupán az igenek birodalma, és nem a lágy mosollyal való megengedésről szól. Nem kell mindent befogadnom, de ami káromra van azt keményen el kell taszítanom magamtól. Ma napság a leginkább azt jelenti számomra a nőiességem, ami abban a NEM ben összesűrűsödött: erőt, hatalmat, bátorságot, sebezhetetlenséget, képességet arra, hogy meg tudom védeni magamat és az utódaimat, hogy nem szorulok rá más emberekre, boldogulok egyedül is. Ember vagyok, akinek születtem, nem kell másnak lennem. Erre tanított meg a harmadik szülésem. A titkos női lényeg továbbra sem került elő sem a méhemből sem a tudatalattimból. De már nem érzem magam csökkentértékűnek miatta.

    • Köszönöm Nati. Ez olyan eretnek gondolat, amit sosem mertem felvállalni. Ez AZ életerő jele, nem a pozitív gondolkodás..
      “Ma napság a leginkább azt jelenti számomra a nőiességem, ami abban a NEM ben összesűrűsödött: erőt, hatalmat, bátorságot, sebezhetetlenséget, képességet arra, hogy meg tudom védeni magamat és az utódaimat, hogy nem szorulok rá más emberekre, boldogulok egyedül is”

    • Két gyerekemnél akartam “nem” et mondani háton fekvős szülésre, és lenyomtak (női szülészorvosom volt). Megszenvedtem, megcsináltam. A harmadikat más orvosnál más helyen, és végre térdepelve, ahogy én jónak éreztem. Olyan erővel indult el a fiam belőlem, hogy az orvos nem ért oda, csak a végső pillanatra. Röhej, ahogy az alapvető döntéseket veszik ki a kezünkből, mondván, hogy ők jobban tudják.
      Egyébként a titkos női lényeg, ami utat tör (már ha ez az spiritualizmus, lágyság és minden efféle nélkül), az bennem olyan eleven, sokszínű és vibráló, hogy a férfiak egész egyszerűen nem értik. Nohát. Sokkal jobban szerettek addig, amíg a véremet szív(hat)ták. Újra az alap igazság: Kinek érdeke, hogy a nő ember legyen? Csak nekünk, nőknek. Kemény szabadságharc ez minden szinten.

  3. Most sokan, akik jógára járnak, meg megélik a nőiségüket, virágként vizualizálják a puncijukat stb., és nem ismerik a blog kontextusát, az előtte levő Marina Vlady- és Demcsák Zsuzsa-bejegyzést, megtámadva érzik magukat, nagy az értetlenség.

    A férjem is a fejét csóválja. Hogy akkor szerintem semmi tartalma nincs ennek, hogy férfi és nő?

    De János, mondom, ismersz. Mindig radikálisabbat írok, mindig elsodornak a szavaim. Hogy látszódjon. Én onnan tudom, hogy igazam van, hogy meg tudom írni nagy lendülettel. Lásd be, hogy a pulóver, az nagyon ott van.

    Van férfi, van nő, természetesen, és sokféle. De általában csak a társadalmilag determinált szerepükről beszélhetünk.

    Ezeket az álspirituális izéket meg, hogy férfi meg női princípium, azért forszírozza, aki forszírozza, mert — gyakran öntudatlan — közvetítője a sokakat béklyózó nemi szerepeknek, az establishmentnek, és annak e sztereotípiák csak eszközei. Arra jók, hogy belebetonozzanak a kényszerekbe, a vizslató szemek közé, az önmarcangolásba. Nem vagyok elég házias, nem vagyok elég önzetlen, nem vagyok elég szexi, még a menstruációm is fáj…

    Teszik ezt mély hittel abban, hogy minden rendben van, csak apróbb javítások szükségesek, nekünk kell még elfogadóbbaknak, nőiesebbeknek lennünk, jobban kommunikálnunk…

    Én meg azt mondom, lehet, hogy kicsit erős: SEMMI nincs jól. A sok békés, kedves, harmonikus nő… ordítanunk kellene. Sokáig. Gyógyító lenne. Legalább vegyük már észre, miben élünk. Nincsenek harmóniaszigetek, magunk teremtette valóságok.

    Én ezzel sosem leszek igazán népszerű, jól tudom. Enyém a megtiszteltetés, ha nem. Csak az olvassa, és az nincsen sokan.

    • Az első gondolatom az volt, hogy ez lesz a harmadik egyet nem értésem (pedig igen kevés spiritualitás van bennem), aztán egész este ezen merengtem és a konklúzió, hogy bizony igazad van, nagyon is!

      A pulóverek pedig tényleg nagyon ott vannak, a rekeszizmaimat rendesen megdolgoztattad 🙂

      A kötésmániáról pedig írj, bár tudom mit fogsz és igazad is lesz megint… (Imádok kötni, horgolni, de volt amikor azért csináltam amiről írni fogsz… most másért csinálnám, ha lenne időm. Majd ott leírom…)

  4. De mennyire jó lenne, ha azt mondanánk: eredetétől fogva a férfi a befogadó, elfogadó, beleérző, az engedékeny (engedelmes). Milyen könnyű dolgunk lenne nekünk, nőknek, mert akkor kvázi ,,fel vagyunk hatalmazva”. Mindegy, mire, mert a férfi úgyis elfogadja, megbocsájtja, hisz ő természetéből fakadóan olyan.
    Hát, köszönöm, hogy végiggondoltad helyettem is, mekkora átverés ez a princípium-izé.

  5. Az egyik legkártékonyabb segítő módszer szerintem a nagy sikerű “Négy kérdés” c. könyvben van.
    “A Négy Kérdés 1986 februárjában született. Az akkor 43 éves Byron Katie Reid 10 év súlyos depresszió után hirtelen ráébredt, hogy addigi szenvedésének forrása az, hogy gondolatai sugallatára eddig azt hitte, hogy a dolgoknak másképp kéne lennie, mint ahogy vannak.
    „Miért nem szeret jobban a férjem?!”, „Azt akarom, hogy a gyerekeim szótfogadjanak!” „Nem bírom elviselni, hogy az anyám mindenbe beleszól!” „Utálom, hogy ilyen kövér vagyok!” Nap mint nap ezernyi ilyen gondolat merül fel bennünk és észre sem vesszük, hogy, ha hiszünk nekik, akkor állandó békétlenségben, elégedetlenségben éljük az életünket, hiszen folyamatosan hadakozunk azzal, ami éppen van. Byron Katie Négy Kérdése – vagy ahogy ő nevezi: a munka (The Work) – egy végtelenül egyszerű, ugyanakkor nagyon hatékony eszköz ahhoz, hogy elménk kiutat találjon az önmagának felállított csapdákból és megszabaduljunk azoktól a gondolatoktól, amik addig pokollá tették az életünket, megakadályozták, hogy nyitott szívvel legyünk jelen emberi kapcsolatainkban, megtapasztalhassuk Igazi Valónkat.

    A 4 kérdés megértésének leghatékonyabb módja, ha megtapasztaljuk azt a megkönnyebbülést, amit egy-egy fájdalmat okozó „téveszménk” elengedése hoz. Ez a pillanatnyi élmény még nem minden, de kiinduló pontja lehet egy folyamatos, egyre mélyülő önvizsgálatnak, hogy megváltoztathassuk, az egyetlen olyan dolgot, amit képesek vagyunk érdemben megváltoztatni: saját magunkat és az általunk szőtt „meséket” életünk eseményeiről.”

      • “A stepfordi feleségek” után jutott eszembe, hogy ha tegyük fel, lenne ilyen agyműtét, ami “tökéletessé” teszi a nőket (egész nap sikálnák a házat, lételemük lenne, hogy szépek is csinosak legyek, bármikor készen állnának a szexre, de csak a férjükkel, akit istenítenének és tökéletesnek látnának, nem gondolkodnának semmi komoly dolgon mint pl. munka, hobbi, családon/férjen kívül eső problémák, egyáltalán nem is ismernék azt a szót, hogy probléma), vajon hány férfi végeztetné el a feleségén, ha hatalmában állna? Azt hiszem nagy szerencsénk van, hogy nincs ilyen hatású lobotómia szerű műtét! Mert az igény az ilyen robot nőre, jól látható a világban, elég ha arra gondolunk mit művel a társadalom sok helyen a női nemi szervvel, miután rájöttek, hogy teljes csonkítás esetén is alkalmas a szülésre és a nemi életre 😦

        • igény lenne a rabszolgaságra, van is, a nő a világ rabszolgája (“négere”, ahogy Lennon mondta). a fenti lobotómiával megszületne a tökéletes rabszolga.

  6. Nem mondom azt, hogy nem értek egyet, nem hiszem, hogy a Nap és Hold, meg hasonló spirituális elgondolások mentén kell a férfit és a nőt meghatározni, de úgy gondolom, az egyenlőség megkövetelése nem zárja ki a különbözőség elismerését, melynek antropológiai gyökerei is vannak, és amely a két nem közötti személyiségjegyek eltérésében is megmutatkozik.Szerintem alapvetően a különbözőség, a személyiség jegyekben is tükröződő nőiesség és férfiasság nem okozna egyenlőtlenséget a két nem között, ezeket a társadalmi beidegződések generálják.

    • Sajnos, az aktív-passzív, dinamikus-befogadó, Nap-Hold, világos-sötét párosok mindenestül az egyenlőtlenség szépséges megideologizálásai. Nagyon koncepciózusnak tűnik nekem spiritualitását vesztett korunkban ez az új trend. Amíg mi a tarotkártyával bíbelődünk, meg rontást oldunk, addig sem vagyunk tudatosak és bátrak, a férjünk meg közben hitelt vesz fel a félkész házunkra.

      Nekem ebben a világban, ahol ilyen emberek vannak a címlapon meg a képernyőn, ne jöjjenek azzal, hogy a szelíd türelem az éppoly értékes, mint a dinamikus előretörés, az érzelem, mint az akarat, és az intuíció, mint a ráció.

    • Szóval mit kezdesz akkor egy aktív vagy kemény vagy bármilyen nővel, aki az antropológiai alapon nem számít nőiesnek? Ő kivétel? Vagy torz? Vagy nem meri megélni a nőiségét?

      Hát van ennek értelme?

      • “Sajnos, az aktív-passzív, dinamikus-befogadó, Nap-Hold, világos-sötét párosok mindenestül az egyenlőtlenség szépséges megideologizálásai.”
        Én nem ezt írtam; hanem azt, hogy szerintem nem ezek mentén kell meghatározni – a spiritualitásra kábé 1999-ben adtam utoljára. Én azt nem értem egyébként, hogy ami egymásnak az ellentéte, az mióta számít egyenlőtlennek? A kevés-több ellentétpár nem feltételez egyenlőtlenséget, ámbár igaz, a kevesebb-több már annál inkább, amennyiben jogokhoz, esélyekhez, elismerésekhez kapcsolódó kifejezésekhez stb. párosítjuk. De ez már szemantika.

        Miért ne lehetne kivétel? És miért ne keveredhetnének a személyiség jegyek? Ha statisztikailag azt mondjuk, hogy döntő többségére ez és ez jellemző, az még nem feltételezi azt, hogy ne létezne a kisebbség, akire meg épphogy az ellentetje.

      • Amiket én írtam, azok egyenlőtlenek. Izzadságszagú minden cikk, amelyik ezt erőlteti, hogy de igenis, egyenértékű, de közben meghatározzuk, milyen, és mindig a sötét meg a gyanús meg a logikátlan lesz a nő.

        Jin: hideg, nyálkás minőség. Vacog. Sötét. Lent. Belül. Pihenés. Állandóság. Lefelé. Gátló. Befelé forduló. Követő. Vakhit. Megbocsátás. Rugalmas. Zsugorodás. A jó nénikéteket.

        http://www.csikung-tanfolyam.hu/jin-jang.html

        Te hogyan határoznád meg akkor antropológiailag a férfit és nőt? Hosszasan dolgozunk a bináris kategóriákon, majd hozzátesszük: természetesen nem mindenki ilyen, minden férfiban van nőies is, és viszont… nem lenne egyszerűbb megcsodálnunk az embereket ezerféle változatukban?

      • köszönöm.
        nagyon jó, hogy ezt megírtad, jó olvasni a kommenteket is.

        női testbe születtem, és én az vagyok, akinek ez édesmindegy. figyelem a testem, igyekszem óvni, “karbantartani”, de ebben nem központi számomra a nemijelleg-kérdés. akár fiú is lehetnék.
        emiatt nekem borzasztó tükröm volt a világ, elég hosszú időn keresztül, amíg frusztrálni tudtak a női princípiumos baromsággal és minden “jó tanáccsal”, ami a külsőm-belsőm megváltoztatására irányult: fesd ki a szádat/körmödet, húzzál szoknyát, legyél hipernő, nézz csábosan, kápráztasd el a szexis kisugárzásoddal (kicsodát is pontosan? a mindenkori hímneműt, aki vizslat? vagy azt az embert, aki valóban engem akar látni?). és álltam a tükör előtt nőcinek maszkírozva, és egy transzvesztita nézett vissza. pontosabban egy karikatúra.

        én azóta érzem jól magam, hogy feladtam ezt a nőiség-kényszert. nem leszek én se gömbölyűbb, se törékenyebb, se cicásabb. és már nem tűröm azt se, hogy bárki megpróbáljon megváltoztatni, épp elég volt az a cirka másfél évtized. rohadtul kegyetlenek tudnak lenni ám az emberek, vagy csak ostobán normatívak ezzel a kétpólusú szemlélettel. nagyon meg kell erősödni ahhoz, hogy az ember képes legyen elutasítani a társadalom állandó gyalu-kényszerét, nehogy belefarigcsáljon a képzelt-idealizált formába.

        na, erről tudnék még írni, jó hosszan, pusztán mert dühös vagyok, és aggódom a sorstársakért.

  7. A női princípium ugyanúgy létezik, mint a férfi, de ettől nem lesz igaz minden, amit a női princípium címszó alatt megfogalmaznak. Az a keresztény gyökerű nőtípus, aki mindent elfogad és szelíd, lágy, és háttér, az hazugság. Az a baj, hogy az ilyen “valódi nőiesség” megfogalmazásokban egy-két szépen hangzó igazság mellé besűrítenek egy valag hazugságot, mert aki megfogalmazza az sincs tisztában az igazi nőiességgel, ezért innen-onnan átemelt dolgokkal tölti ki a hiányzó részeket, amelyek mögött nincs valódi megtapasztalás.
    Szerintem fontos lenne a valódi női értékek újra felfedezése, mert a kereszténységnek és egyéb nőgyűlölő vallásoknak köszönhetően évezredeken át elnyomták, üldözték a női tudást. Ha egy nő tiszteletnek örvendett egy közösségben, esetleg tanácsot kértek tőle, már tarthatott az inkvizíciótől. A “női dolgokról” még a mi korosztályunk szülei sem adták át a tudást (tisztelet a kivételnek), mert ezeket szégyenletesnek, takargatnivalónak gondolták anyáink.
    A baj az, hogy a felkapott volta miatt, ugyanúgy mint a spiritualitásnál, rengeteg szenny is belekeveredik az amúgy szükségeszerű női újjászületésbe.
    Ez az elszennyesedés szinte szükségszerű. Az ördög receptje valami ilyesmi:
    Végy egy tömegesen fellépő lelki szükségletet, majd egy-két hangzatos igazság közé sződd be a már régóta bevált hazugságokat, és add el a népnek! Venni fogják mint a cukrokt, és elfedi a lelki szükséglet kielégülése iránti igényt. A tömegeknek betömi a száját.

    • Igen, ez is benne van, a sok hordaléka az áramlatnak, nagyon örülök, hogy rámutattál.

      De ugyan, miben áll a princípium? Megbeszéljünk, hogy ősanyáink a tüzet őrizték, amíg a férfiak vadásztak, így van ez, majd beszállunk a szélvédőfűtött Volvóba? Ez komoly? Mit jelent ez ma?

      Nem lehet, hogy ha például az anyai érzékenységet, ölelő gondoskodást hangsúlyozzuk, azzal eltoljuk a férfiakat mindettől? Nem lehet, hogy ők is képesek lennének ilyesmire, éjjel megérezni, hogy baj van, de nem derül ki, mert azt üzenjük, hogy ezek mi vagyunk? És még a kényelemre való hajlam, és vége, ott maradunk a lázas gyerekkel egyedül.

      • Ezen a vonalon kezdetem el tegnap este gondolkozni. A mi családunk külsőleg hagyományos, a férjem kemény, már-már macho, én cica-mica lány. Aztán a színfalak mögött nagyon más, itthon, az évek során sokat levetkőztünk a tanult szerepekből és lám a máz alatt érdekes dolgok vannak.

        Ehhez nagyon kellettek a gyerekek, a legtöbb viszonylag egyenlő kapcsolat meglátosom szerint pont a gyermekvállalással torzul el, a nő nyakába varva az utódról való gondoskodást és akkor már az egész otthont is tartsa melegen.

        Nálunk ez máshogy alakult (azért az eleje nehéz volt…) és lám-lám kiderült, hogy a férjemben sokkal több a gondoskodásra való hajlam (a nagylányhoz attól kezdve ő kel éjszaka, hogy abbahagytam a szoptatást, én észre sem veszem, ő figyel arra, hogy nyárom sapka legyen a gyereken és be legyen kenve naptejjel, télem ő aggódik a sál miatt, ő vigyáz, hogy a pici ne legyen huzatban stb… )Sokkal, de sokkal jobban megy neki, mint nekem. Jobban figyel rám is, mint én őrá. Nálunk ő az ölelő gondoskodás.

        Ja és reggel másfél óra még elkészül (gyerek nélkül), nekem ugyanez 15 perc ébredéstől ajtócsukásig 🙂 Persze még hosszasan sorolhatnám… és mindezek mellett az én megjelenésem nőies, az övé férfias, az antropológiai különbségek szemmel láthatóak.

        Viszont az agyunk egyforma, minden emberé. Aztán van aki ilyen, van, aki olyan. Sok mindentől függ, hogy ki milyen, de minél inkább átgondolom egyre inkább hiszem, hogy a nemünknek ehhez vajmi kevés köze van (a szocializációnak viszont rémisztően sok.)

        Egyébként a lányomat is teljesen hidegen hagyják a játékbabák, ellenben gerjed az autókra. (És mindig, mindenhol, mindenki – kisgyerekes anyukák is -rácsodálkozik erre… könyörgöm meddig örökítjük tovább a korlátozó mintákat???)

  8. És akkor ne tessék olyat mondani, hogy a nagy zeneszerzők, matematikusok meg a séfek sosem nők. Hanem elismerni valóban a másfélét, ugyanúgy. Addig durva egyenlőtlenség ez.

    Különböző, de egyformán értékes, ja, a női magazinokban. Férfiak teremtettek rendszereket, aztán kigúnyolják a nőket, hogy nem állnak helyt bennük. Holott ez sokszor annyi, hogy a nő nem megy vacsoraidőben üzleti tárgyalásra (hanem a gyerekeihez), meg csajozni, pálinkázni (Orbán-Nemcsák! be férfiasak voltak) meg vadászatra.

    És igazából fogalmunk sincs, hogy mi van. Az oké, hogy ha egy agyterület több impulzust kap, akkor ott pirosabb, és akkor az ilyen ábrákat boldogan felmutatjuk mint tudományos bizonyítékot. De hogy milyen az a szituáció, életmód, hogy mitől kap annyi impulzust az az agyterület, azt nem nézzük annyira. Avagy megkérdeztünk 15 ezer nőt, virágot vagy kisautót választana-e, megcsalta-e a partnerét, van-e orgazmusa, szeret-e barkácsolni, könnyen megtalálja-e a hifirészleget az áruházban. És mit fog mondani a nő? Amit hallani akar a kérdező képében megjelenő társadalom.

    • Szerintem ha majd egyenlő esélyek lesznek, akkor bizony a nagy zeneszerzők, matematikusok és séfek nagy része is nő lesz… ahogy ma már egyetemre is többen járnak (pár évtizede még be sem engedték dédanyáinkat).

    • Igen, igen! Lehet, hogy léteznek eltérések, de míg nem adunk egyenlő esélyt, addig nem derülhet ki teljes bizonyossággal, hogy mik is ezek a különbségek. Az lenne a jó, ha ezek a szerepek nem lennének kötelező érvényűek, hanem választható lehetőségek lennének. Lehet, hogy tíz kislány szeret babázni, de ne bélyegezze meg senki a tizenegyediket, amiért ő meg nem. És ha valóban szabad választás lehetne, egyáltalán nem biztos, hogy az a tíz kislány is a babát választaná.

    • Mindig ezt mondom, amikor felhozzák a férfiak előmenetelét.
      Férfiak alkotta rendszerekben létezünk, tehát alapból óriási hátrányból indulunk, és nem marad otthon a sztárséf szülni, hogy a karrierje csúcsán vagy épp kezdetén, esetleg a siker kapujában több éves, behozhatatlan hátrányba kerüljön.

    • Nem ismerem ezt a könyvet, de olvasva amit feljebb Lillywhite írt, nekem az jutott eszembe, hogy elfelejt különbséget tenni. Mert vannak, amiket igenis nem fogadhatunk el, de nem elég, ha ezeken kesergünk, és morgolódunk, meg kell próbálni megváltoztatni, kilépni belőle. Vannak viszont olyan eseményei az életünknek, amin hiába morgolódunk, megváltoztathatatlanok, ezekkel viszont meg kell békélni. Az viszont nem megoldás, hogy mindennel békéljünk meg. Nem mindenre megoldás, ha magunkban keressük a hibát.
      Szerintem mindig a szélsőségekkel van a gond. Az arany középút nagy közhely, mégis ez az egyetlen megoldás szerintem. Nem változtathatunk meg mindent, de nem is törődhetünk bele mindenbe. Meg kell találni azt, hogy mi az, amiben nekem kell változni, és mi az, amiben a körülményeimnek. De távol álljon tőlem, hogy ezzel kéretlen tanácsot osztogassak bárkinek is! Bár ez már talán nagyon off.

  9. Szerintem néha az arany középúttal van a gond.
    Nagyon fontos, sorsdöntő lehet azt megállapítani, hogy valami tolerálható-e, vagy nem. Van, ami egyértelműen fekete vagy fehér, ha az ember nem fél észrevenni. Sajnos ez a könyv, ez a módszer azt hirdeti, hogy csukd be a szemed. Változtasd meg magad, amikor nem tudsz elfogadni zavaró, fájdalmas tényeket. Háború, baleset, válás vagy hogy a gyerek szemtelen- a Négy kérdés szerint egyformán kezelhető.

    Az a baj, hogy nehéz mit kezdeni a jogos haraggal, a felháborodással, pláne ha tapasztalod a tehetetlenségedet- ezért is születnek az ehhez hasonló filozófiák.

    • Igen, a harag, az indulat, a kritika, az észrevétel NEM negatív. Mitől érezte magát kaotikusan az említett gondolataitól* ez a szőke, dúsgazdag Katie, a spiritual writer? És miért dőltek be ennek ennyien?

      Ezt is csak a nőkbe erőltetik így. Hogy ha bajod van, akkor negatív vagy, hát az a baj. Hogy *”túl sok az erőszak”. Vagy “az emberek nem szeretik eléggé egymást”. Vagy “már megint esik az a csúnya eső”. (!!!) Vagy “kitört a vegyiháború”. Biztos nem is.

      És bántalmazottakkal is foglalkozott. Nekem ez a durva. Wikipédia:

      Katie calls her method of self-inquiry “The Work”. She describes it as an embodiment of wordless questioning and has taught her method to people at free public events, in prisons, hospitals, churches, corporations, shelters for survivors of domestic violence, universities and schools, at weekend intensives, and at her nine-day “School for The Work”.

      Á, biztos nem értjük a mélységét, felszínesen ítélünk.

      Na, holnap kivégzem nyilvánosan.

  10. A spirituális és filozófiai aspektus érdekes. Van ugye a női-férfi princípium-centrikus iskola, és van annak ellentéte, amely szerint a polaritás anyagi természetű béklyó, az egységélményben a női és férfi jelleg annyira összeolvad, hogy megszűnik önálló princípiumként létezni (illetve része lesz az Egynek, na). Míg egyes szellemi iskolák sipítoznak, hogy szörnyű, hogy ma már nem nő a nő, nem férfi a férfi, sok komoly mester állítja, hogy épp ez az anyagból való kiszakadásnak a kulcsa, s ennek gyönyörű előjele az. hogy ma már nő is lehet pilóta, férfi is mehet gyesre, satöbbi. Tehát spirós körökben eléggé eltérnek a vélemények.

    Karinthyt nem keverném ide, mert ő olyan korszakban szocializálódott, amikor felnőttként is megírhatta, hogy “a lányok” külön faj. Akár Csáth Géza, aki szerint a női agyvelő képtelen absztrakt gondolatok megformálására, s ha mégis, akkor szexelni és szülni nem tud (=frigid és/vagy meg kell császározni). De ez a kor és a szocializáció, nincs sem tudományos, sem szellemi háttere. Hoppál Borit meg Izing Klárát meg nem ismerem. 🙂

  11. Hányszor kaptam meg, hogy “Legyél nőiesebb.”…
    A blogodat olvasva egyre jobban kezdem érteni, hogy mit is értettek ez alatt és egyre jobban látom, hogy én egyáltalán nem akarok “nőiesebb lenni”.
    Köszönöm, hogy helyettem is leírtad: “Számomra értelmetlen az, hogy nőies.”

  12. Engem férfiként bántottak sokat azzal, hogy nem vagyok elég férfias. Aztán elkezdtem önismerettel foglalkozni, és azóta nem bántanak annyit. Pedig én csak annyival lettem férfiasabb, mint amennyivel nőiesebb lettem. Élénkebbek lettek a színek. És igen, többet is mosogatok.

    Egy másik posztban kivégzed Byron Katie-t. Nekem ő nem a müllerpéteres ősprincípiumot mondja, hanem azt, hogy az önismerethez sok bátorság kell, és sok aprómunka. Pont mint a szar dolgok megváltoztatásához.

    • Ma reggel pedig a szakember mondja el, hogy mi vele a gond.

      Örülök, hogy írsz! Mesélj erről, kipróbáltad? Sokféle tapasztalat van, a szakember is elmondja, mi a jó benne, de azt is, mitől veszélyes. Olvasva elég ijesztő. Persze mi (én és a lelkes olvasók egy része) eléggé benne vagyunk egy kiáltóan őszinte, tiltakozó, forradalmár, jóféle-dühös tudatállapotban.

      • Én meg örömmel látom ezt a jóféle dühöt, különösen, mert nagyon hasonló dolgokra vagyunk dühösek. Sőt, a négykérdéses módszerre is valami ilyesmi volt az első reakcióm. Most már másképp gondolom. Nem voltam tréningen, de az napi rutin, hogy kritikusan felülvizsgálom a gondolataimat, ha nem is pont így.

        Ez is csak egy módszer. Nem fogja egy csapásra megváltoztatni senkinek az életét. Biztos nem is való mindenkinek. De ez nem hibája szerintem. És az sem, hogy nem sikerül elsőre ledarálni vele egy ezeréves társadalmi beidegződést.

      • Igen, de képzeld el azt a helyzetet, amikor elmegy az elnyomott, beszürkült, túlterhelt nő, és ezzel mákonyozzák. Akinek amúgy lenne kiút, ha szembenézne a sorsával, és kapna segítséget. És ha mi, a többiek tömegesen képviselnénk azt, hogy ez, amiben él, cseppet sincs jól, hanem igazságtalan, és ha lebontanánk a sok hazug magazingiccset.

  13. A magazingiccs lebontásával és a tömeges képviselettel teljesen egyetértek. Meg azzal is, hogy segítséget kell adni, lelki, fizikai, anyagi segítséget, érintést, stb. De te is írod, hogy attól még állati nehéz, hogy visszamegy, nászutazik, hullámvasút, főtt béka. Ha valaki nem tud kapcsolatba kerülni saját magával, mert csak az elvárásokat látja, és utoljára akkor volt boldog az életben, amikor sikerült megfelelnie, akkor neki hiába mondod, hogy azért boldogtalan, mert az elvárások teljesíthetetlenek és igazságtalanok. Ha ésszel be is látja, a minták erősebbek.

    Az igazi változás lassú, és állomásai vannak, amiket meg kell élni – élményként. Aki egyszer – akár egy ilyen módszer segítségével – akár csak egy romboló hiedelmét meg tudja kérdőjelezni, annak van esélye azokat a hiedelmeit is megkérdőjelezni, amik benne tartják az egyenlőtlen kapcsolatban. Akinek ez nem megy, nem tud kapcsolódni saját magához (igen, tudom, szar, és csak jobb híján írom ilyen magazinspiripara szavakkal) annak az egyenrangú kapcsolat is csak külső elvárásként tud megjelenni.

    Kérlek, próbálj ki egy egyszerű cserét: ‘mindent én csinálok’ helyett ‘mindent nekem kell csinálnom’.

    Ja, és bocs, hogy nem az utolsóra válaszoltam, de csak így hagyott a wp.

    • Egész nap ezen gondolkodtam. Kipróbáltam. Biztos elpárolog a harag, de ettől nem lesz felmosva, nem lesz kész a gyerek uzsonnája, ő nem fog elmenni a szülői értekezletre — ugyanúgy én megyek, én csinálom, mert különben leáll az élet, és kifáradok, pedig kezdhetnék mást is az életemmel, és ezért a hiányért (hogy együtt vállaltuk a gyerekeket, és mégis az én nyakamba szakad minden) soha senki nem fog kárpótolni. Nem az volt a baj ugyanis, hogy én haragudtam, hogy ő nem csinál semmit. Hanem az, hogy bármit magyarázok is meg magamnak, az ő semmit nem csinálása túlterhel, elszürkít engem, és torz mintát mutat a gyerekeinknek. És a legnagyobb baj az, hogy ez társadalmi szinten megy, mert minták, szerepek határozzák meg a létünket.

      Ez az én fiktív: az én férjem magatehetetlen, amikor nem volt az, akkor pedig felelősséget vállalt a legtöbb teendőért ő is.

      • Ha nem neked kell megcsinálnod, akkor nem kell megcsinálnod. Ha tényleg megállna másképp az élet, akkor ő is megcsinálná, vagy kifejezné, hogy ő ezt elvárja tőled. Arra már lehet valamit mondani, elindulhat valami párbeszéd a dolog igazságtalanságáról, tarthatatlanságáról, túlterhelő voltáról. Szerintem ez előrelépés. Idáig is el kell jutni valahogy. Úgy is el lehet jutni, hogy az ember olvassa a blogodat, és ráismer helyzetekre. Csakhogy én magamon azt tapasztalom, hogy a mélyreható változásokhoz ez nem elég. Az igazán fontos felismerések belülről jöhetnek csak. A négykérdéses módszer nekem elég jól közelíti a saját felismerést.

        Pontosan az van, amit mondasz, minták, szerepek határozzák meg a létünket. Elvárások ezek inkább. A fiktív éned férje is ilyen mintát követ, amikor belerúg az előszobában szertehagyott gyerekcipőkbe. Én azt érzem, hogy a fiktív éned ennek a helyére tenne egy másik mintát. Szerintem ez nem éri meg önmagában. Mert valójában mindenki csak a saját mintáit tudja lebontani, és azt is csak nagyon nehezen. Traumák árán például, mint szegény Demcsák Zsuzsa. Vagy nagyon sok munkával, ha valami önismereti módszert választ, négykérdés, szépirodalom, harcművészet, barlangbandobolás.

        Ettől még a társadalmi mintát azonnali hatállyal lecserélni, magazingiccset bontani, a működésére rávilágítani hazafias kötelesség. A blogod kész csoda, pont az, ami kell és pont olyan. Egy kicsit furdal is a lelkiismeret, hogy egy ilyen szép, tiszta agendába belepiszkítok, de nekem is vannak kétségeim pl. ezt a módszert illetően, és nagyon szerettem volna végre valakivel értelmesen megvitatni. Nagyon megtisztel, hogy végiggondoltad, köszönöm.

  14. Most olvastam el a ‘ne akard megváltoztatni’ posztot, és rájöttem, hogy amit én írok, az onnan valószínűleg ugyanúgy hangzik, mint ami ellen ott kikelsz, és hiába állok a kommentem mögött a saját személyes történetemmel, ez itt trollkodásnak látszik, úgyhogy csöndben maradok. A bloghoz gratulálok, hajrá!

  15. Nagyon-nagyon-nagyon jó, köszönöm!!!
    Sokan felvetették, hogy de hát miért, hiszen van ilyen meg olyan női tulajdonság, meg egyáltalán, de én meg azt gondolom (és ha értem, akkor Éva is hasonlóan), hogy teljesen szükségtelen meghatározni azt, hogy mi a nőies és mi a férfias. Oda kéne eljutni, hogy megértsük: nem az a kérdés, milyen az igazi nő – egyszerűen ezt a kérdést nem kell feltenni, mert nincs szükség rá, mert megválaszolhatatlan, és tök fölösleges, és akárki akármit is mond erre, legyen az a végtelenségig tapintatos és körültekintő, akkor is kiszorít a körből embereket (!), akik emiatt kevesebbnek érezhetik magukat. Nem kell. Nem hogy fölösleges, még káros is.
    Ráadásul állatira erőltetett és izzadságszagú minden ilyen próbálkozás, kezdem ezt is felfedezni, érzékelni.
    Igaz, engem nem szekáltak azzal, hogy legyek már nőiesebb, engem eleve nem dicsértek sose, én nem lehettem csinos, mert én kövér voltam nyolcéves korom óta. Engem úgy dicsért meg anyám, hogy “jól van kislányom, hogy fogytál két kilót, de még huszat kéne” – és ennyi volt, 22 éves koromig el sem jutottam odáig, hogy eszembe jusson, hogy én nő vagyok. Ez a “nő vagyok” – dolog sem úgy öltött alakot bennem, hogy én ilyen vagyok, ezekkel a paraméterekkel meg hangzatos tulajdonságokkal (empatikus, szempillarebegtető, bújós stb.), egyszerűen csak felfedeztem magamat, nem “A Nőt”, hanem a Krisztit, aki tetszik magának, és jól érzi magát kívül is és belül is. És ennek semmi köze ahhoz, hogy én milyen befogadó vagyok meg intuitív (pedig az vagyok, de akkor is!).
    Állatira zavart mindig is, mikor megmondták, hogy egy nő legyen ilyen meg olyan, engem nagyon tudnak ezek irritálni, mert mindig eszembe jutnak a nem túl szép/csinos/stb. lányok meg azok, akik fiúnak érzik magukat, meg egyáltalán, nekem ne (se) mondja meg senki, hogy milyen legyek. Ha férfi vagyok, ha nő, ha anya, ha gyerek, tök mindegy.

  16. Egy órát most is bolyongtam a blogon, tetszenek a bejegyzések, a pulcsikon jót röhögtem, az agressziósnál elmerengtem (bántalmazó-bántalmazott kérdéskörös új írásod) és örülök, hogy újra itt lehettem. Bevallom, nem jutottam ezeknek a kommenteknek a végére, és nem is fogom törni magam, de az alap felvetés nagyon tetszett, hogy nincs Nő meg Férfi (az áthúzáson “fé” külön felnevettem!!!) hanem emberek vagyunk mind, mások és értékesek (vagy sem).

    Én azért sokáig szerettem “nőies” dolgokat csinálni, hogy úgy érezzem, most “normális vagyok, mert én is azt csinálom amit a többi velem egykorú lány” és örülök, hogy itt az írásaid felett merengők közül talán kialakul egy olyan közeg ahol felismerik, hogy nem az általános, berögzült, társadalmi elvárásoknak való megfelelés miatt leszünk nők (és nem a sztereotípiáknak megfelelő órákon át tartó mosogatástól (félreértés ne essék, én kifejezetten szeretek mosogatni!)), és tartozunk egy kategóriába, és esetleg úgy érezzük, hogy akkor most jó, mert legalább ŐK tudják, hogy mi is ki is vagyok igazán; hanem hogy lehetnek problémáink, véleményünk is, és az őszinteség, magunk felvállalása, az egymáson való segítés is kovácsolhat egy réteget egy közeget, ahol bevallom Én nagyon jól érzem magam 🙂 .(..és ahol nem követelmény a körömlakk, hogy nőnek mondhasd magad)

  17. Erre mondják nálunk, Háromszéken, hogy “Ember vagy, Ilona!”. Ez a kései felismerés a nap élménye volt. Kösz. Én, látod, a Férfiassággal vagyok így, s annak a sztereotípiáival. Kár, hogy azokról nem írsz. De jó, hogy vagy!

    • A kedves cikkírónak talán nem a gyönyörű (pluszban még retusált) playboy nyuszikkal kellene összehasonlítania ezeket a képeket. A helyzet az, hogy az idős, kövér, sovány, egyszóval átlag meztelen férfi pont annyira szép, mint egy átlagos meztelen nő. Emlékszem egy avon plakátra, amin átlagos (persze azért hibátlan bőrű és szép) modellek álltak fürdőruhában. A szlogen felettük valami olyasféle, hogy “az igazi nők szépek”, alá pedig nagy piros festékszóróval girbegurba betűkkel rápingálva, hogy “ezek a nők rondák!!!”. Ennyit a magazinok formálta közízlésről 😦

  18. Úgy érzékelem, ezt nem azért írtad, hogy a férfiak okuljanak belőle, csak jól esett kiirni magadból a csalódásokat.
    Jók az érveid! De veled a történetben nem tudok mit kezdeni…
    Nem megsérteni akartalak, csak visszajelezni, hogy számomra mint hatott…

  19. Visszajelzés: a szaros pelenka: nőiségem esszenciája | csak az olvassa

  20. Ezt most olvastam. Nagyon élesen látsz. Ezzel kapcsolatban két dolog jutott eszembe: egy kis szójáték: nőiSZEREP-férfiSZEREP – a magyar nyelv szerint is ez csak szerep, nem a valóság. A másik meg az egyik kedvenc filmemből az egyik motivum – és ez Az anyjára van szüksége c. cikkel kapcsolatban is felmerült bennem -, szóval az Órák c. filmben az a szál, amikor az 50-es évek Amerikájában él a “tökéletes család” “tökéletes” körülmények között, a nő mégis szenved ebben a szerepben, nem önmaga, fojtogatja ez a lét, amibe belekényszerült, és elhagyja a családját. A gyerekeimet nem tudnám elhagyni, mégis nagyon is értem, hogy mi történik benne.

  21. Én Hoppál Borit azóta nem kedvelem, mióta egyszer azt bírta mondani a szájával, hogy önző gondolat a hüvely szülés utáni állapotán aggódni, és emiatt halogatni a gyerekvállalást. Szerinte aki ilyesmin gondolkozik, az nem fogadta el a nőiségét.
    Ilyet szerintem épeszű ember nem mond. Nekem ugyanis ugyanazzal a hüvellyel kell leélnem az életem, és szexelnem, menstruálnom, léteznem. Mondjuk a nőklapjában nyilatkozta ezt, tehát elképzelhető, hogy a lap profiljának megfelelő választ adott. De akkor még kevésbé kedvelem.

  22. Zseniálisak a pulóverfotók :D. A jóga számomra jó dolog, magamba merülni, csendben lenni, megpihenni, nyújtani és jobban érezni magam a testemben is, de egyetértek a hátulütőkkel. A spiritualitással óvatosan, saját tapasztalatokon át, értő vezetővel érdemes barátkozni. És felsoroltad te is pár pontban, hogy mit jelent, ha rendben van valaki, ehhez az állapothoz pedig többfajta új vezet :).

  23. Visszajelzés: a forgatókönyv | csak az olvassa — én szóltam

  24. Visszajelzés: mi bajuk a nőknek? 2. – az antifeministák szerint | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s