odaadó

melléknevek sorozat 40.

Ha filmet nézel, add oda magad teljesen. Te választottad. Ez nem rágógumi és nem tévé.

Legyél nyitott, csendes, és figyelj oda. Vedd komolyan az élményt, nem sok ilyen van. Öltöztesd díszbe a lelked, legyél ott, aztán legyél meztelen, és engedd, hogy magával sodorjon. Tedd félre a finnyás egódat, az igazán jó szex nem arról szól, hogy minden esztétikus, könnyű és gusztusos, kényeztetős. Lehet, hogy meggyötör, lehet, hogy fájni fog, de igaz élmény lesz. Lesz itt nyál, vér, szag, borzalom, nyugtalanság, nem csak szépség és ráismerés. Menj vele, mélyre, messzire, puhuljon fel az énhatárod, fogadd be, engedd, hogy bőröd alá, húsodba hatoljon. Ne félj a felismeréstől, ne félj a fájdalomtól. Nem minden szerető vicces és kellemes. Ne legyenek merev elvárásaid, ne hasonlítgasd őt korábbi szerelmeidhez. Örülni és sírni menj.

Bízz meg benne egészen. Érti a dolgát. Zseni. A fura zsenitől, aki egy kicsit megakaszt, aki nem instant válaszokat ad, még jobban alakulsz, formálódsz, mint az ismerős, meghitt partnertől.

A megértés, a döbbenet, a finom részletek begyűjtése, mélyre lélegzése maga a katarzis.

kultúrnapló

Amúgy nem mindenkinek tudom jó szívvel ajánlani a Napszálltát, ahogy Esterházyt és Krasznahorkait sem. Vegyétek figyelembe, hogy nekem a Zero is tetszett, és több, hivatalosan bukásnak számító, fura film is, és hogy nem társkeresőzöm vagyok nagyfogyasztó, elsősorban európai filmet nézek moziban, semmi tévé, semmi sorozat, semmi letöltés. Sokáig hittem, hogy ez csak régimódiság, ahogy mosogatógépem sincs, vagy így alakult, de nem, ez nagyon is tudatos. Amúgy érzékeny huszonéveimben nem is reméltem volna, hogy ennyire meg tud majd érinteni film, színház. Szétszed, és aztán összerakom belőle még szuverénebb önmagam. És borzasztó látni a hápogó, betonerős realista-racionális elvárásokkal érkező, magát fogyasztónak tartó, ellenséges, zárt agyú közönség hőbörgéseit.

elhaló nyakkal

Amúgy jól vagyok. Köszi az üzeneteket, kérdéseket, és többeknek a segítséget, jelenlétet!

Tegnapelőtt este professzionális kezek leszedték az anyajegyemet a tarkómról. Én megkérdeztem a doktort, fogok-e még elegáns konttyal tangózni fényes termekben, vagy csak a B ligában, ahol az a szexi, hogy mindenki “egyedi”. Majd kértem, ha negatív a szövettan, tegye már vissza majd a helyére, jó volt az ott.

Ezen a képen nem látszik. Ami látszik, azzal nincs gond. Még nincs meg? Vagy a hajam miatt? Vagy mert ez szerelmes hely itt? Az biztos, hogy nagyon sok napot kapott a nyakam bringázás közben az évek alatt.

Egyben kérve kérlek titeket, menjetek anyajegyszűrésre, dermatoszkóposra, onkológus bőrgyógyászhoz.

Hülye helyen van, mert nem látom, nem is láttam soha, nem tudtam róla. A sebet nem tudom magamnak kötözni. A heg elég nagy, mert jó alaposan kimetszették, és azt így lehet összevarrni.

És megfeszülős helyen van. A fejbiccentő és a hátizmok nagyon erősek. Ez a nehéz. Maga a műtét csak a bőrt érinti, fogászatnyi macera, lidokainos érzéstelenítés, semmi fájdalom, húsz perc és haza, viszont nem tudom forgatni, előre hajtani a fejem, mert feszül a seb. Nem kell figyelni, könnyen kezd fájni, és az elintézi a helyes tartást.

Az enyhe, egész napos kényszerű tartás fáraszt. Korlátoz, nyűgössé tesz. Azért ez mégis hegy, és három gyerek, háztartás, kutya, Juli új iskolába jár. És én ennyitől is egocentrikusan azt hiszem, hogy mindenki másnak jó, minden hepi, csak én vagyok az invalidus.

Pedig mindkét gyerek iskolájában mentő járt ma. És sokan tudták meg ma is a Rossz Hírt.

Minden relatív, ez is kiderül. Leguggolok (ez két g, egy időben vadul figyelmeztettem mindenkit, hogy egy, és nem tudom, honnan vettem, álmodtam talán? mamuttal keverem?), mert hajolni nem tudok, és olyan könnyű, mintha az ilyen nehezített helyzet mutatná meg: nem fáj a térdem, derekam. Jóleső, a hajláshoz képest.

A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.

Közben pedig a blogon ez történt. A profilképes, nyúlfarknyi, sem el nem mélyült, sem nem szép, sem nem nagyon eredeti poszt miatt. Kommentekben is ment a nagy döbbenet (áskálódás) (máshol linkelve). Értem én ezt? Nem értem. Sohasem is értettem. (A sötét az IP-címek száma, a világos a kattintásszám).

Amúgy jelenleg ezek a blog hat és fél évének legnépszerűbb posztjai. Ezekből a nem-rovat jellegűeket ajánlom (1., 2., 4., 5., 7., 9., 11., 13., 14.). Mindegyiket olvastad?

 

profilképeink

Alig másfél évvel később elképesztőnek tartom, hogy ennyire nem akarták érteni, miről szól és mit bírál ez a poszt, és mi mindennel előálltak, hogy így meg úgy, olyanokat cáfolni, megmagyarázni, amit én nem is írtam. Röviden: hogy sokan mennyire pofátlanul, ön- és másokat átverve nem vállalják, felszépítik az arcukat, de még meg is magyarázzák.

Hétszáznál több ismerősöm van a facebookon. A profilképével kapcsolatban a többség nem nagyon tudatos – vagyis, jó ízlésűt akartam írni.

Előnyös akar lenni, hökkenetesen ügyetlenül.

Hosszú, okostelefonos fejek vannak.

Külön csoport, akiknél a körben cicák, mandalák, gyerekek, idézetek vagy nonfiguratív feketeség, azoktól, akik nem szeretik az arcukat, és az se érdekli őket, hogy akinek írnak, akit bejelölnek, lásson már valakit a képen. Állati nyugtalanító egy névnek és egy elvont ábrának írni. Főleg ha nem is valós ismerős az a valaki.

Feljavított, szűrős, műtermi parádézás is van a nőknél. Szexiskedés, gyönyörű szemkörnyékek. Pálmafás kivagyiság. A biznisz logója. Nem ám külön oldalon.

Vagy több éves, néha évtizedes fotó. Rá nem ismersz.

Van, aki a hétköznapokban gondosan sminkel, belövi a haját, “ad magára”, és azt teszi ki, olyasmit. Ez okés.

Összességében igazolványkép típusú “ilyen vagyok, vállalom” profilkép csak pár tucat ismerősömnél látható. Hiúság nélkül, információként. Bővebben… →

fiatalok, erősek, becsületesek, szépek és énekelnek

“A grund… Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy, kék bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek többi oldalain nagy házfalak merednek az ég felé. Most már a Pál utcai grundon is nagy, négyemeletes ház szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kisdiáknak a fiatalságát jelentette.”

Nem annyira szakszerű kétéves bemutatót értékelni, továbbá kétségkívül van valami tudathasadásos jellege annak, ha én állva tapsolok egy Marton László-rendezésen, mert hogy bojkottban vagyok. Csak ugye Kultúraszervező Edzős Esther

váratlanul vett nekünk jegyeket, mert ő egy génia, még erre si képes, és Juli meg fél éve rágja a fülemet, hogy nézzük meg A Pál utcai fiúkat.

Juli mindent tud, ért, átél. Tökéletes kislányom! A feszülten figyelmes, érzékeny arcát nézni oldalvást, az az élet egyik csúcsélménye.

A Pál utcai fiúk című, Dés zeneszerezte, Grecsó és Geszti szövegírta, Radnóti Zsuzsa dramaturgizálta zenés játékot 2016 novemberében mutatták be, és szűk egy évre rá a jobb érzésű értelmiség pont eltemette marton lászlót, az úriembert és a komolyan vehető rendezőt.

Marton viszont Magyarországot temette el. Bővebben… →

szerzetes

Ahhoz, hogy a tested ne teher, nyűg és lassan elvaduló, külön élőlény legyen, bizonyos puritánságra van szükség. A cella puritánságára mint alapállapotra. Korai kelés, hideg víz, darócruha, vaj és kávé, bacon és áfonya. Nem erőltetésre, gyötrésre, harcra van szükség, és nem trükkökre, csodaszerekre, mentális bűvészkedésre, úgynevezett motivációra, önrábeszélésre, hanem letisztult, érett, nyugis egyszerűségre.

Biztos vagy abban, amit csinálsz. Amit csinálsz, magától értetődik. És csinálod, tényleg. Azért, mert így a jó neked.

Bővebben… →

cselekedj a földért: egyél kevesebbet!

kit érdekel ma már, 2020 áprilisában a klíma meg a szemét, ugye. Greta is karanténban kukosl, kussol. a bolygó nem érdekes többé, megint az ember, az ő szaros élete az érdekes. minden plusz két nejlonzacskóban van, mindenki vásárol, vegyszerez, mos. plexipajzsot gyártanak ezresével az ünnepelt startupok, nejlonkesztyűk széthajigálva. azért nem kell megőrülni: nincs ellentmondás. takarékosan, csendesen, főzve, bringázva. én továbbra is öko vagyok.

mi van a szívószálon túl?

A poszt nagy vihart váltott  ki, az derült ki, immár sokadszor: a téma forró, szívesen reagálnak, de nem mindig értik az érvelést, a szöveget.

A cselekedni és önkorlátozni lusta olvasó kimazsolázta belőle, hogy a probléma nem létezik, rendben van a műanyag, áldásomat adom az ignoráns, hárító viselkedésre. Hajigáljuk csak szét a palackokat! Holott én azt gondolom, és ezt is írtam, hogy értelmes ember nem magazinból jön rá, hogy mi a pazarlás, mi kártékony és mi az ő személyes felelőssége. Értelmes ember soha nem is használt szívószálat, és nem 2017 óta védi aktívan, tettekkel és lemondással a környezetet. És míg engem a probléma bagatellizálásával vádoltak, minden erdei kutyaséta alkalmával összeszedtem, majd szelektáltam minden műanyagszemetet. Nem posztoltam ki sehova.

A demonstratíve minimalista-műanyagmentes-zero waste instagramasszony (szívószálas üvegekből házi készítésű teák) felháborodott, hogy a poszttal rossz hírét keltem erőfeszítéseinek. Nos, szerintem ő nem a lényegről beszél. A visszajelzéséhes, példaképpé válásra sóvárgó instagramozás tévút, a szűrős ugyemilyenszép, ugyemilyeneredetivagyok fotókat pedig minősíthetetlenül modorosnak tartom. Általában mindent, amit feltűnően a látvány kedvéért csinálnak. És életszerűtlen, csak hivalkodásra való, amit megmutat.

Ugyanígy a minimalista, rejtetten és sunyin fogyasztásra, trendiskedésre ösztönző, influencer típusú, magának jutalékot kaparó blogolást is bírálom, amely csodaszépen fotóz, ragyog a konyhája, gusztusos az ebédje, minden divatos jelszó és kihívás – csak ő maga szarul van, nem halad az egészségével, épp ezt kell leplezni.*

Az agresszív vegán aktivista ötvenöt darab naiv, dogmatikus és manipulatív kommenttel lepte el a poszt facebookmegosztását, és nem érti, miért nem ismerjük el: igaza van.

Nem tudok vitázni azokkal, akik nem veszik a fáradságot, hogy megértsék az érvelést. Miért nem értik? Mert vakfoltjuk van. A vegánoknak az ideológia miatt, aki pazarló életet él, annak amiatt. Senki nem az értelmes, józan cselekvést tartja szem előtt, csak magunkat mosdatjuk folyton. Bővebben… →

nem elég magyar – ady endre és gyóni géza

irodalomóra

E. D-nak, szeretettel

Amikor a Nyugat megjelent ama háború előtti, pezsgő években, megbénult egész Budapest. Álltak a villamosok, lehajtott fejjel, papírba temetkezve jártak a -kelők. Főleg Ady, a “furcsa, nagyszemű legény versei” miatt. Mit írt Ady?

De mi az a Nyugat? Bővebben… →

áldott jó gyerekeim

Mindig, amikor megy a hörgés (és most megy igazán), egyetlen, csendes mondatot tudok mondani:

Az én gyerekeim sose bántottak senkit.

Hát a tieid? Vagy mit rugózol rajtam?

Mert én gyarló vagyok, túlterhelt, traumatúlélő. Nem mindig működik a fűtés, szétrág dolgokat a kutya, olyakor számszakilag nem jön ki a hóvége; küzdök a reggelekkel, a renddel (ez nem jó szó, nincs rend), az időjárással, a múlttal, a legkisebbel, néha Julival is, mosson hajat, ne vagdossa szét a méregdrága selyemanyagot babaruhának. Továbbá 2010 óta világos, hogy nem tudom úgy csinálni a szülőségemet, ahogy azt a mórickák elképzelik, akik gyereket közelről még nem láttak. Attól olyan szentek. Nincs annyi erő. És küzdök Lőrinc korán jött – amúgy pozitív tendenciájú – felnövésének hordalékaival. Vágja már le a haját. Ne késsen. Kupival küzdök, csekkekkel, hivatallal, lassan érkező honoráriumokkal, betört ablakkal. Ahogy mindenki.

Külön küzdök az ítélkezőkkel, az intoleranciával, a más ízlésűekkel, az azt normának gondolókkal, az erkölcsi alapon, de névtelenül fenyegető, képmutató, rámerőltető, beleszóló okosakkal, sajnos, családtagokkal is.

De végül, at the end of the day, ahogy a művelt ausztrál mondja, meg kell néznem, mire jutottam, mérleget vonni, és egyvalami számít: hogy a gyerekeim jól vannak. Tiszta az erkölcsi érzékük, nem sunyik, nem agresszívak, helyes az értékítéletük.

Soha senkit nem piszkáltak, aláztak, bántottak. Nem engedtek közhangulatbnak sem, mert erős bennük az, hogy mi helyes. Nem kellett erről prédikálni, csak sokat beszélgetni, együtt-rezdülni, poénkodni.

Amúgy van baj, persze. Azzal, hogy ugyane tartás miatt nem stréberek, nem törekvők, igyekvők. Szóvá teszik, jelzik (Juli egész finoman), ha kiáltó igazságtalanság van. Kritikusak. Nem illeszkednek eléggé. Lőrinc is renitens a maga módján: oviban nem akart aludni, elsőben, épp járom hónapja járt oda, megszökött. Erről itt olvashatod az ő lenyűgöző beszámolóját:

a szökés

Amikor ezt megírta, még nem volt tizenkettő, amikor szökött, hét. Csakis a rendszert játszotta ki, azt, amelyiket a moslékszagú menzájával és magolásával, ünnepségeivel mindannyian utálunk, nem bántott senkit. Nem csinált veszélyes hülyeséget, nem rombolt, nem ártott senkinek, egyszerűen vagány volt. Kalandot kezdeményezett és hajtott végre, amellyel lázadt a Rend ellen.

És akkor az ottani, erőalapú igazgató kifejezte, hogy nem működik ez így, hogy én kvázi büszke vagyok a gyerekemre, vagánynak tartom a szökését, mert ez kettős nevelés. És szerinte az, hogy Lőrinc elgondolkodva rugdalt egy kavicsot az udvaron, rongálás, mert felpattanhatott volna egy autóra vagy valakinek a homlokára. Ennyiben maradtunk. Nyilván úgy gondolta, én fogom az intézményi érdekhez és militáns elvárásaihoz igazítani a saját szülői gyakorlatomat.

Azt nem tudom, ezt a szerepe mondatta-e vele, vagy privát is komolyan gondolná. Később egy bajszos igazgatóhelyettesből sikerült kicsiklandoznom az igazságot. Képzelje el, osztálytalálkozó lesz, tizenöt év múlva előkerül ez a sztori? Ön szerint ki lesz akkor a jó fej ebben a történetben, és kit fognak kinevetni? Az ördögpatron veszélyes, halláskárosodást okoz, ez komoly? Nem koholt bosszú ez? És elnevette magát. Vittem neki az évzáróra egy blogkönyvet, dedikálva.

Akkor még Lőrinc is félt: megbüntetnek, tömlöcbe vetnek, mi lesz. Neki ezért idejében elkezdtem tanítani a polgárjogoknak, a jogbiztonságnak, jogszerűségnek megfelelő, méltó polgárhoz illő viselkedést. És ami a túloldalon van: hogy nem ügyeskedünk, nem magunknak kaparunk, nem maszatolunk, nem válunk korrupció részesévé, nem vagyunk megvesztegethetőek, sakkban tarthatóak, és kiállunk a mindenkori áldozatok mellett.

Gondolj Jánosra. Ő hatévesen, amikor előkelő polgár volta és okossága miatt bántották a maszatosabb társai, elhatározta, hogy indián lesz. Hallgatag, méltó, nem veszi fel a bántást. Dávidban látom most ezt a viselkedést, nem áll be a harsányak, agresszívak közé (hajaj, de tudják egymást szavakkal alázni a “csibészek”. “Istenem, hát ő se szent. Fiú. Arra nevelem, védje meg magát”. Ez a fedőszöveg). És aztán, ugye, Jánost gyülekezésért bevitték. 1973. március 15-én. Rabtársai között ülve pennát ragadott és levelet írt Kádár Jánosnak. Hoyg rossz a koszt a börtönben.

Tisztelt uram!

Így kezdte a levelet. 1973-ban. Kádár Jánosnak. Volt is éjjel sorakozó, ordítás, ki írta azt a levelet? Úgy szoktam mesélni, hogy másnap megjelent a fügével töltött őzbélszín francia óborral a menüben, mert a népmesének vigaszfunkciója van, de nem tudom. Mindenesetre ezt holtig lehet mesélni, a levél pedig megvan. Tény, hogy János hős volt. Tény, hogy sokkal nehezebb hősnek lenni, ha mindenki élvezi a Rend előnyeit, és nem kézzelfogható a diktatúra.

Egyre könnyebb lesz hősnek lenni.

Ne félj, fiam. Koholmány az egész. Semmi nincs a kezükben. Van jogorvoslat. Csak maradj emelt fejű, ne törj meg. S ha nincs jogorvoslat, akkor is ők válnak nevetségessé, rossz fejjé. Egyszerűen kiröhögjük őket.

Így járunk el azóta is. És Lőrinc is lelkes rajongója a magányos ellenállókról szóló filmeknek, a Mátrixtól a Csillagok közöttön át a Három óriásplakát…-ig és az Izlandi amazonig. Tökéletesen működik a morális érzéke, nem önös. Kiáll amellett az osztálytársa mellett, akivel baj van. Aktívan, cselekvően segít rajta.

Később is volt hasonló feszkó, felsőben, a bántalmazó tanárnő kapcsán, a lényeg ebben a posztban van. Akcióztunk. Ott magoltak is szorgosan azok, akiknek más képességet nem fejlesztett ki az evolúció. Megtudtuk, hogy ha Lőrinc nem tanul, az utcán végzi, utcaseprő lesz belőle. Ez külön kínos volt, mert már akkoriban is olyan módon élt remekművekbe ágyazva, mint egy-egy igényesebb kulturális rovatvezető.

Nos, ez a gyerek most (ő az egyetlen hosszú távú kísérletem) belülről vezérelten küzd az álmaiért, tanul, szerveződik, önálló. Az a matektanárnő, aki a gimnáziumból igazgatóhelyettesnek ment amoda, ahol Lőrinc volt felsős, külön odament hozzá, és mondta, hogy büszke rá, hogy taníthatta. Közben, persze, a rendet, keretet jelentő kordonokkal ütközik. Bennfelejtik magukat filmvágás közben a suliban, ilyenek.

De embernyi ember lett, különösebb szorosan fogás meg magántanárok nélkül is, kevés veszekedéssel. Csakis a széthagyott zoknikon meg a kutyasétáltatáson.

Olyan jó érzés ez utólag. Még akkor is, ha nem veszik fel az álomszakra.

Szóval mielőtt ítélkezünk más szülő fölött, esetleg nézzük meg, nem tűnik-e ez nettó ürügykereső basztatásnak. Nézzünk a saját szülői gyakorlatunkra. Nincs is gyerekünk, úgy ítélünk? Remek. Vagy felnőttek serege gondozza az együnket-kettőnket, de úgy is csupa harc az élet? Netán magunk is súlyosan elbasztuk, és reméljük, másvalaki is rosszul jár? Tudd, kedves anyatárs: egyedül a kimenet számít. A saját gyereked saját jelleme, teljesítménye, megküzdési stratégiái. Hogy milyen ember lesz az, akit feladatul kaptál, és hogy te rontottál-e rajta a potenciáljához képest.

álmot láttam, mesebelit

Vagyis, egy színdarabot. Ősbemutatót. Scherer Péter, a Nézőművészeti Kft. rakta össze a 7 nap című Eve Ainsworth-regény (Pagony kiadó) színpadi adaptációját.

http://nezomuveszeti.hu/darab/7-nap

https://port.hu/adatlap/szindarab/szinhaz/nezomuveszeti-kft-7-nap/directing-30730

Amit látunk, az hatásos, tömör, lényegretörő, megrázó, közvetlen, ripacskodásmentes, szellemes.

Kőszegi Mária és Jankovics Anna játsszák, érzékenyen, önironikusan, elevenen.

A legjobb fajta, érzékenyítő, szemléletformáló drámapedagógia újabb állomása ez a Vakság, a T, a Soha, senkinek, A gyáva, A kézmosás fontosságáról után. A bemutató a B32-ben volt, több tanárkollégám is ott volt.

Nagyon keményen bántja, alázza benne az egyik kamaszlány a másikat. Émelygek. Önkárosítás, testtel megalázás, feleségverés, gyerekbántalmazás és elhanyagolás, minden van.

Húzd be a lábad, bazmeg, szól rám a járásban a szerepe szerint Petra. Kirakom, csakazértis. (Get up, stand up, get up…)

Viszont a megoldás, a feloldás is tőlük jön. Van remény. Az élet megérteti velük, hogy ez nem jó, hogy lehet másképp, és nem lesz tragédia. Még iskolaváltás se.

Gyerekek, a szemlélők rászólnak a bántalmazóra. Mert nekik is sok. Mert működik az erkölcsi érzékük. Határt húznak. Egyetlen agresszor van, nincs közhangulat a röhögésen kívül. Őt pedig megértjük, mert látjuk a hátterét, az otthoni drámát és az érzékenységét is.

És van, aki kedveli Emmát, akinek nem számít, hogy kövér.

Felnőtt nem vonódik be, se tanár, se szülő: nem szereplői a konfliktusnak és a megoldásnak sem. A szélen lebegnek, távoliak, a maguk baja is elég nekik, a történteket nem is tudják meg. Nem kell állást foglalniuk, hatalmi szóval beavatkozniuk, nem marják egymást, nincs szó státuszról, életstílusról, az iskola hírnevéről, politikai érdekről.

Ki lehet sétálni a suliból, ha valaki nem bírja.

A bántalmazott, megalázott lány morálisan támadhatatlan, valóságos Jézus, legnagyobb hibája és legjellemzőbb vonása, hogy imádja a Pilóta kekszet.

Erkölcsi igazságtétel is van: Petra, a magabiztos bántalmazó pasija barátilag vagy tán azon túl is vonzódik a megalázott, kövér lányhoz, és dobja Petrát.

És az utolsó jelenetben egymás mellett ülnek mégis, Petra és Emma. Nem kellett felnőttnek kérdőre vonnia Petrát, nincs prédikáció. A véletlen is segítségre siet, ami az író dramaturgiájának eszköze. Meggyőződés van, jellemfejlődés és megigazulás.

A mesében. Nem Magyarországon vagyunk.

szereted a gyerekeket?

A pontos téma: kell-e, pusztán azért, mert gyerek, minden gyereket szeretnünk, amit úgy értek, hogy a javukra cselekedni a saját rovásunkra is és nem gondolni róluk azt, ami igaz rosszat, mert ők tiszták, meg ők a jövő? Mert őket szeretni kell?…

Egyszer olvastam egy amerikai könyvben: tényleg szereted a gyerekeket, vagy csak bizonyos fajta gyerekeket?

Nem értettem a kérdést. Hát bocs. A gyerek mint olyan, egy problémacsomag és aknamező. Állandóüan kell vele valamit csinálni, és a félelem is örök, hogy ártok-e neki. Ez pedig stressz, és én nem szeretem a stresszt. Nem szeretem a sikítozást, az irracionális vislekedést, a követelőzést, a szolgalétet, azt, hogy minden nekik jár, és mindig a felnőtt tűrjön, ráadásul mosolyogva – na, ezt a normát kifejezetten utálom. A káoszt, a kajamaradékot, az otthagyott dolgokat, azt, hogy nem komolyan csinálják a dolgaikat, hpgy többször kell szólni alapvető dolgokért, hogy csakazértsem, pedig nem nekem lenne fontos beérni nulladik órára, és hogy egy csomó erőforrás elmegy pocsékba, mert tetszett neki az a nadrág, különóra, de aztán mégse hordja, járja. Ezt a sajátjaimmal sem, ezt csak elviselem.

Nem szeretem, amikor sunyik, önösek, kijátsszák egymás ellen a többieket. Nem szeretem a verekedést, viháncolást se, meg például a kütyüfüggést. Kifejezetten a szülők tükrei, és nem nagyon szeretem a szüleik mentalitását, értékrendjét. Nem tudok rajtuk segíteni, nem dolgom változtatni rajtuk. Még a bizonyos fajta (jó fej, udvarias, nyugis, gazdag lelkű, kreatív, érzékeny) gyerekeket se vagyok köteles szeretni.

Azért szoktam. Ők a gyerekeim barátai, tán nem véletlenül.

Ez nagyon erős a társadalomban ám, hogy szeretni KELL, HISZEN gyerek Nagy hagyománya van a gyerMek szentté avatásának, gyerMek mögé be lehet bújni, mintha számítana, pedig csak eszköz, így lehet rászorítani a másikat valamire, amit egyébként nem tenne: ezért nem válnak el például, és ezért basztatnak engem is a gyerekekkel.

De nem, nem kell szeretni “a” gyermekeket úgy általában.

Nézzük meg azért, honnan ered ez a nagy gyerekszeretet. Az erkölcsi elveket a névtelen áskálódók akkor kezdik lengetni, ha épp benne vagyok az igazságomban, és be akarnak kussoltatni. Kell valami szerszám. Hogy az a szehegéhény gyerek, és én hogy képzelem.

Amúgy egyáltalán nem érdeklik őt a gyerekek, az én gyerekem meg végképp nem. Csak használja ezt a témát, ez a tuti fedezék, ami mögül lehet lődözni. És a fejében van egy norma, egy maximum. Pont ahogy a kinézetemet profi sportolóké mellé rakva fitymálja, az anyaságról és kutyatartásról is ilyen éteri, maximalista, reklámokban látott idillek vannak a fejében, amit ha nem hozok, akkor jól leszerepeltem, bántalmazó vagyok.

Legyél te éteri szülő és gazda – de olyan ám, aki úgy gondos, hogy eközben nem érzelmi pótléknak vagy önmegvalósítás-helyettesítőnek használja a kis lényt! Ha jól megy neked, utána elbeszélgetünk.

Pedig az élet nem ilyen. Vannak elveink, vannak szándékaink, vannak lehetőségeink, vannak rossz napjaink. Másokon nem érdemes a saját normáinkat követelni, lehet, hogy más mást tart fontosnak, de ami lesz, az nem elvi kérdés. Sokan nem gondolják sehogy, csak túlélnek. Reflektálatlan, sérült, érzelmileg szegényes, tudatosság nélküli emberek gyakran követik primer késztetéseiket, és használják a gyerekeiket mindenféle értelemben. Mindig van valami, néha szarul vagyunk, néha fegyelmezetlenek, de valahogy kibírjuk. Ezzel mindannyian így vagyunk.

Röhejes másokat piszkálni, főleg, hogy nem is ismered, nem vagy ott, nem tudod, nem ügyed. Itt mindig van hátsó szándék, és annak semmi köze a gyerekhez. Minden dohogásban, kibeszélésben, mutatóujj-lengetésben hátsó szándék van. Hogy is van az, hogy sajnálod a gyereket, de ki akarod készíteni az anyját? És hánbyan csinálják ezt, saját gyerekkel is, te jó ég.

Szóval én alapvetően jóindulatú közönnyel viseltetem az emberek iránt, nem szoktam velük törődni, ha nem a szeretteim. Felszabadító volt ezt kimondani: nem kell minden emberrel jézusi módon, aktívan jó fejnek lennem, csak ha úgy döntök, hogy őrajta most segítek, rá odafigyelek, ő érdekel. Nagyon sok jóféle, spontán interakcióm van így is. De kötelezően nincs dolgom a másik emberrel, akkor se, ha gyerek. Nyilván van egy általános emberiesség, megkérdezed a síró, egyedül bolyongó gyereket, hogy mi a baj, de nem vagy köteles egy jól levő gyerektől bármit eltűrni, csak azért, mert gyerek.

Ezek a gyerekek nemsokára felnőttek lesznek, és egy jelentős részük már most végleg, reménytelenül el van rontva. Nem őszinte, csicska, megfelelési kényszeres, sunyi. Nem szeretem, hogy ezt teszik velük a felnőttek, és nem szeretem, amit az agresszív vagy kavarós gyerek csinál. Nem dolgom megérteni a sérültségüket, mert erre hivatkozni kifogásgyártás. Ne csinálja.

Kognitíve tisztában vagyok azzal, hogy szülő és pedagógus hibája ez, és hogy a gyerek nem tehet róla, és vele türelmesnek kell lenni, de az érzések szintjén nagyon is tudok haragudni. Van egy csomó gyerek, akit nehezen viselek. Van felelőssége már a gyereknek is. Például ha beáll lincselni, bántani. Ha hazudik, ha letagad mindent, ha brahiból piszkálódik. Erre én nemet mondok, és nem azt a gyereket fogom sajnálni, megérteni, sőt, esetenként utálni fogom, mert nekem a sajátommal van dolgom.

Az nem mindegy, hogy a gyerek iránti negatív érzéssel mit kezdek. Azért vagyok felnőtt, hogy ezt magamban rendezzem. De az érzés teljesen normális, szokásos, én legalábbis nem ájulok el egy humán lénytől, csak mert gyerek, és nem fogok senki szemétkedővel másképp bánni csak azért, mert bebújik a gyereke vagy a szülősége mögé.

Dolgom, feladatom a vállalásaimmal van. Saját gyerekkel, a rám bízottakkal, tanárként is. Ott nekem jónak kell lennem, igyekeznem, és nagyon erős ez érzelmileg, nem akarom ösztönnek nevezni, mert szerintem nem pontos a szó, ezek tanult dolgok, de nagyon erős kötelességtudatom van, és nagyon figyelek, hogy vannak. De ott se tudok maximumot hozni. Például a saját szükségelteim rovására.

Biztos vagyok viszont abban, hogy azt, hogy mit kell és lehet tennem, nem más fogja nekem megmondani.

Szóval nem érdemes ezzel engem zsarolni, hogy “szegény XY”, főleg mert pont ő az egyik agresszor, és kilóg a lóláb, hogy csak az én gyerekem nem számít – mennyire nem mondtatok semmit, tagadtatok, engem maceráltatok, pedig az elmúlt hetek arról szóltak, hogy a lányomat űzték. Ha nem látod a lényeget, ha erről semmi véleményed, akkor viszont csináld a hozzád hasonlóakkal, tehát ne akarj hozzám beszélni, főleg ne az én felületeimen, helyeimen, hazudozva.

kötelező olvasmány

Hol kezdjem. Tegnapelőtt már tetőfokára hágott a hangulat Bővebben… →

sajnos, nem tehetünk semmit, te meg ne légy önhitt

De hiszen ez az álalázatos attitűd nem más, mint lustaság, felelősségnemvállalás és mások piszkálása! Van-e olyan olvasó, aki nem figyel annyira oda, hogy el tudja olvasni: álalázatos? Vagy elolvassa, de nem értelmezi? Most már nem lehetek biztos benne. Bővebben… →

viszont el kell mennünk vásárolni

Ezt nem én írtam. A szerző debütál.

Rakom le a táskámat. „Igen?”

„Hát persze. Nincs itthon se tej, se kenyér, se semmi.”

Hát persze. Hétfő van, ilyenkorra rendszerint elfogy minden, ilyenkor rendszerint vásárolni megyünk.

„Lepihensz egy kicsit, vagy menjünk most?”

Gyors gondolatmenet következik, elemzem, milyen volt a napom, mit akarok még csinálni, mennyire akarok túllenni a fejünk fölött nyomasztóan lógó vásárláson, amit régen utáltam, meg most is utálok, csak már megszoktam. Persze van annak egyfajta meghittsége. Kár, hogy most nem vagyok vevő a meghittségre.

„Menjünk most.”

„Jó. Akkor felöltözöm, te meg vedd elő a zacskókat.”

Ilyenkor mindig bevillan, hogy szemben a szelektívgyűjtéssel való nyűglődésével, zacskók terén valahogy mégis milyen környezettudatos. Aztán rögtön az is bevillan, hogy itt nem a környezettudatosság a lényeg, hanem a bolti zacskó harmincöt forintja. Ez nem spórolás, csak hát mégse fizessünk fölösleges zacskókért. Hiába, rendszerető ember.

Igazából a zacskó a legrosszabb szó ezekre, az egyik egy füles vászonszatyor, a másik egy bolti hűtőtáska, szigorúan nem a megfelelő üzletlánctól, hadd nézzenek majd a boltban.

Ülünk a villamoson, csak egy megálló, szívem szerint sétálnék. Hiába, nem jók már a térdei.

Jön a haditerv.

„Venni kell tejet… mennyit iszol meg?”

Sok tejet iszom meg egy hét alatt.

„Jó, majd ott kitaláljuk… kenyér, paprika, sajt… A vajat nehogy elfelejtsük.”

Nehogy.

Mindig, kivétel nélkül mindig ugyanazt az útvonalat járjuk be. Ez adja az esemény rituális jellegét. Pénztárok mellett be, kosár. (Bosszankodás, hogy nincs kosár.) Egyenesen, el a zöldségespult mellett. (Bosszankodás, hogy milyen drága a paprika. Ez már lassan pofátlanság.) A tejtermékeknél jobbra, fontos, hogy ne felejtsük el a vajat. Szóval elkezdem keresni, sosem jegyzem meg, mi hol van itt. Közben meglátom, hogy a szokásos szeletelt sajtunk új csomagolást kapott. Ez a történetben már jelentős fordulatnak tekinthető.

Viszem is a sajtot, ő már a tejeknél áll, a homlokát ráncolja. Ránézek, majd a kartonokban felhalmozott tejre. Gondolkozom, vajon hány embernek lenne ez elég.

„Nézd csak meg, mikor jár le!”

Megnézem. Mondom.

„Áh, jó, vegyél hatot! Áh, nem is, hetet!”

Hiába, sok tejet iszom meg egy hét alatt.

Két jobbfordulat, jönnek a kekszek. (Bosszankodás, hogy pont nincs olyan.)

Egyenesen, balra, pékáru. (Bosszankodás, hogy milyen száraz. Igazából én teljes mértékig meg vagyok vele elégedve, de azért helyeslek.)

Jön a „pár dologért még visszaszaladok” rész, közben ő már az abszolút megegyező hosszúságú sorokat méricskéli.

Érdekes, hogy a „tejből, kenyérből, sajtból, paprikából” mennyi minden lett.

Jó ez a hely, rekordidő alatt lemegy a sor.

A pénztárnál különleges szisztéma szerint megy rutinszerűen a pakolás.

Bankkártyával fizet. (Bosszankodás, hogy elfelejtette a kódot.)

Ahogyan megyünk kifelé, nála hét tej, nálam minden más, már éppen megkönnyebbülök, hogy na, megint túl vagyunk ezen… Ekkor azonban elhaladunk a virágosok előtt.

Megáll, odafordul, lerakja a hűtőtáskát benne a tejjel, előveszi, felrakja a szemüvegét, a kezét a háta mögött összekulcsolja, felsőtestét kissé előredönti, és néz. Lassan ide-oda fordítja a fejét, szemléli a kirakott virágokat. Megjelenik közben az eladó.

Idegileg készít ki ez a fázis.

„Segíthetek?”

„Áh, tudja, nagyon szépek, vennék is, csak az a baj, tudja… nem tudnám hová rakni…”

Minek állunk itt akkor, könyörgök? Persze nem szólok semmit. Csak illik már kivárnom, amíg nem vesz virágot, ha már az előbb vett egy halom ételt, amit jó részt én fogok megenni.

Megadom magam, lerakom a vászonszatyrot. Bár már érzem, mi lesz.

Alig érinti a földet, hangzik az ítélet: „Áh, majd legközelebb. De nagyon szépek, köszönjük, csak hát már annyi van otthon… Na, csókolom.”

Hiába, szereti a virágokat. Tényleg tele vagyunk növényekkel.

Nem volt ez olyan borzasztó.

Innen már csak haza.

Otthon már csak kipakolni.

„De hülyék vagyunk! Nem vettünk vajat!”

Hiába. Mindketten feledékenyek vagyunk.

populáris, bulvár, trash

Szögezzük le mindjárt az elején: az ízlés, a kultúrafogyasztás dolgaiban

nincs olyan,

hogy helyes választás, megfelelő viselkedés. Annak ellenére mondom ezt, hogy én gyakran “utat mutatok”, tehát a posztok úgy vannak megírva, hogy a saját értékrendemet deklarálom, és ez támpont az olvasóknak is, azt mondják.

Szerintem, és erre biztatlak is, azt olvasol, nézel, fogyasztasz a szabadidődben, amit csak akarsz. Bővebben… →

portrék 14.: a kertvárosi apuka

Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,

Hogy eltöltsem e csevegő időt –

Úgy döntöttem, hogy gazember leszek

S utálom e kor hiú gyönyörét.

William Shakespeare: III. Richárd

 

A kertvárosi apuka a kispolgárnak az a változata, amelyik sövényt is nyír. Anyázva, de azért büszkén kiposztolja a facebookra. És ezért meg is érdemli. Bővebben… →

a te történeted

Annak, hogy nem borítottad rájuk az asztalt még tizenhét évesen, vagy menekültél jó messzire, hogy soha többet ne találkozz velük, se klónjaikkal, hogy soha többet ne hagyd magad, hogy ne magadban keresd a hibát, amikor bántanak és beléd szólnak – mindennek az a következménye, hogy későn jössz rá. Addigra eltelt már a fél életed. És annál nagyobb akkor a rájövési detonáció. Hullik, borul minden. Bővebben… →

futóanomáliák

Futok (kocogok) padon, erdőben, aszfalton és versenyen, volt három félmaratonom és egy teljes, gyötrelmesen lassú, de végigfutottam mind. Mellette pedig – mert inkább vagyok újságíró, mint futó – figyelem a futáshoz kapcsolódó tartalmakat, egyéni blogokat, az amatőr futós portálokat és a versenyszervezést is, mondhatom, hogy évek óta. Néha azt gondolom, hogy ne legyen már véleményem, hiszen bennem nincs az a szenvedély, ami a többi futóban, pontosabban: bennem a mozgás iránt van, a futás csak az egyik fajtája. Máskor meg szisszenek. A következő visszásságokat vettem észre: Bővebben… →

nem dolgozik

Ezt a posztot a készülő kiszámolós poszt elé teszem ki, ráhangolásképp, nagyjából azóta is az alsó, csillag alatti kiegészítés érvényes (2019).

 

(önreflexió) Azon kaptam magam, hogy kispolgár vagyok. Ingerült lettem attól, hogy egyesek itten nem dolgoznak. Nem lesz ennek jó vége. Az ilyen nem rendes ember, ejnye. Mások bezzeg iparkodnak, törik magukat, gyűjtögetnek.

Bővebben… →

hofi géza ökörsége

Rá emlékezve választottam a címet.

Az volt, hogy valami szalonrasszista mondatot engedtem meg magamnak edzés közben, amikor feltűnt egy csodaszép étcsokoládészín férfi, erre Esther The Body

szóval ő

felidézte a taszári poént. Itt hallhatjátok, 7:14-től Mariska néni történetét. Bővebben… →