Szabadkozom a poszttalan napokért. Nagyon ritka, hogy az -ért ragos főnév természetesen hangzik okhatározóként, ez itt egy pédája.
Viaskodnak a Fontos Dolgok az időmért (ez meg célhatározó). Ha az életemben a blog, a szerkesztés, a laptop győz, annak megvan az ára.
Most nem a blog győzött, hanem olyan ecsívmentek vannak, hogy Bővebben…
— az ezerötszázadik poszt —
Komment.
Amikor a múltbeli hapsiügyeidről írsz, a sorok közül kiolvasható az a görcsös igyekezet, hogy bizonygatni akarod, hogy téged nem a klasszikus alfa pasik vonzottak, TEHÁT nincs is hipergámia.
A ketogént gúnyos, szájhúzós támadások érték, ezért én most megvédem a ketogént.
Ha rohansz, akkor a lényeg:
gyermekeinkre sapkát adunk, mert hideg van, mi is sapkát veszünk, didergünk a buszmegállóban — na de Schirilla mégiscsak átúszta a jeges Dunát, mégpedig többször, dokumentáltan és meg nem betegedve. Bővebben…
Másról terveztem írni, de akkor egy kicsit tolom a félkészeket, és reagálok az aktuálisra, mert nagy a felháborodás.
Itt van az előzmény:
https://www.facebook.com/csakazolvassa/posts/932647383496737
Én nem értem, mit vett magára a tegnapi posztból Rita, és hogy akkor ő most az asztalverők vagy a Gumiszoba mellett áll-e ki ezzel, vagy csak nem érti a posztomat, vagy a személyes ellenszenve árnyékolja-e be az érvelését.
“legalább ne tegyél nekünk keresztbe ezekkel a folytonos mozgalomekéző posztokkal”
Nem értem, ki a nekünk, és ki vagyok hozzá képest én, és ki helyezett engem oda. Szeretném, ha aki bírál, nem egy homályos, ám legitim “mi”-ként, hanem egyes emberként tenné.
Én nem változtam meg, ellenben sokan készek voltak engem régen is, most is félreérteni, csak azt látni rengeteg megnyilvánulásomból, ami épp jól jön nekik.
Nekem a legfontosabb a gondolkodásom és megnyilatkozásaim függetlensége, a szabadság garanciái. Nem engedem, hogy más írja elő, mit gondoljak és mi legyen a blogon, viszont igyekszem élményszerűen, elgondolkodtatóan és motiválóan, valamit rendszerkritikusan kezelni minden témát, és erős szövegeket írni. A feladatom ennyi.
Bízom benne, hogy aki itt olvas, nézelődik, kapcsolódik, ezért van itt, érvei tartalmiak és valódiak lesznek, az életutak, helyzetek különbözését pedig el tudja fogadni. Tényleg, nem csak úgy tesz, mintha, hogy aztán beszóljon az izmokra vagy a lakásom belmagasságára. Bővebben…
Olvasom ezt:
http://wmn.hu/2015/10/22/ne-szidd-magad-21-napig-csatlakozz-a-wmn-uj-kihivasahoz/
Olyan kedves ez, közösségi, megerősítő. Vicces lehet végigcsinálni, frankón bevinném ám ofőre az osztályomnak. És az egész Wmn.hu is olyan jó hangulatú, falat kenyér.
De ha belegondolok, nem értem ezt, komolyan. Hökk volt olvasni. Bővebben…
Írja nekem a nembuta és nem rosszindulatú olvasó, és ő névvel és ismerősként, egyenesen, hogy figyelj, ha ennyien mondják, hogy ellenszenves, nagyképű, amit csinálsz, akkor hagyhatnád ezt a dacot, hogy te akkor is úgy. Tényleg gondolj már bele, milyennek hat ez kívülről.
Ez? mi? Miről beszélünk egyáltalán?
Mert én úgy élem meg, Bővebben…
, de ez így önös mundérbecsülete-védelem, hergelés, rámuszítás — nem sok értelmét látom, és nem tartom sem emberileg, sem szakmailag szép húzásnak az alimento.blog.hu bloggerétől, hogy így tett célponttá, láthatólag sértettségből.
Ez a poszt, amit most olvastok, november 9-iki.
Én vasárnap este, 15-én ovastam el végül az ottani kommenteket, a 8-iki írás alatt.
Eléggé döbbentem azon, ami ott folyt ellenem. Sándor, ezt te szabadítottad ki a kommentelőkből, a pszichopata négynevűből, és a látszólag mérsékeltekből, ugyanúgy ekézőkből is a magukét — a te sértettséged és személyeskedésed, ami méltatlan olyasvalakihez, aki ennyit hivatkozik a tudományra. Én legalább egy szenvedélyes laikus (meg irodalmár és publicista) vagyok.
Most már 21. van, és engem ma Sándor letiltott. Gondolom, azért, amit itt írok, a blogomon.
Úgyhogy te ne játszd el a mértéktartó felelőst, mert se a ketogénnel, se a személyemmel nem tudsz mit kezdeni, valóban vállat vonni, viszont hisztérikusan reagáltál.
A kommentem szövege egyébként a következő volt (arra reagálva, hogy tegnap törölte a mocskolódó kommenteket):
Én is köszönöm.
*
A laikus beleszól? Én nem szóltam bele Sándorba, se a tudományba. Neki az volt az első válasza, hogy inkább térjek át a VLC (very low carbra), mert az változatosabb. Pedig én nem is kérdeztem ilyet. És ő vonta kétségbe aztán az én “szubjektív valóságomat”, amin azt kell érteni, hogy felhasználóként mondtam el, hogy hibátlanul gyönyörű a vérképem. Valójában: nem hiszi el, mert nem akarja elhinni, mert az igazságom zavaró (mert ha megfontolná pl. Peter Attia orvos ketogén blogját, akkor kizökkenne a magabiztosságból, több más kényelmetlen kérdéssel és válasszal is szembesülne), s ha el is hiszi, korlátozott érvényűnek tartja, noha, mint annyiszor hangsúlyoztam: n = 1, rólam van szó.
Én nem vagyok tudós, és ez nem szakblog. Én átformáltam a testem, az egész folyamat lényege és eredője az öröm és az önkompetencia, és felőlem most már azt mondanak a dokik (akik egyébként nem tudtak rajtam segíteni, akik hírét nem hallották annak, ami már rutinos eljárás boldogabb országokban, és akiknek egyébként a szigorú tekintete előtt is megállnék a vérképemmel), amit csak akarnak. Ha ez nekem jó. És jó. Én fogom tudni, meddig jó, a legapróbb rezdüléseket is, őket meg nem is érdekli, ezért nem fogok többet magyarázkodni, és nem adom át senki közönyös kezébe az egészségemmel kapcsolatos felelősséget.
Nem foglalok állást semmilyen tudományos kérdésben — én ketogén diétázom, sportolok, és — sok más téma mellett — írok róla, mert revelatív élményeket szereztem, mert van más út, és a szabad, emberhez méltó ember olyanon jár, és nem ijesztgethető. Nem, nem gondolom, hogy ez akkor tudóssá avat, nem hiszek az egy igaz útban, és nem vagyok ortorexiás sem — tévedésből és rosszindulatból eredő vád mindhárom (egy kommentelőé).
Nem bántottam senkit, nem kötözködtem, a Sándor által képviselt rendszerről, a kritikátlan lojalitásról, a szkepticizmusnak és ködpiszkálásnak nevezett hiányos érvelésről és hangulatkeltésről nem most lett lesújtó véleményem, és nem megyek bele szócsatákba. Remélem, eljut így is az érdeklődőkig a lényeg.
Most meg ez van:
Jó, ugye?
Vagyis, illik lájkolni, ha az ember a neten feminizálódott.
Miért is jó ez?
Emlékszem korábbi önmagamra, tétován én is örvendeztem volna, és egyébként most is. De most az is érdekel (önreflexió): minek is örülök pontosan?
Két éve úgy gondoltam, hogy nem baj az, ha a karcsú combúak kirekesztő elitizmusát megbolygatják egy kicsit egy ilyen gesztussal.
Viszont azt már akkor is tudtam, hogy ha engem zavar a negyvenkettes méretem, akkor azzal kell kezdenem valamit, avagy megtanulni vele elégedettnek lenni, valóban, és mindentől függetlenül. Nem rájuk mutogtani, amiért nem tetszünk magunknak. Ehhez nem volt pofám valahogy. Bővebben…
Elolvastam tegnap a Páros kintorna egészségblog interjúi közül vagy tízet, és igazi reveláció volt. Rég éreztem ilyet: amiket én test, táplálkozás, sport témájában rendszerint olvasok, azok a már ismerős dolgokat viszik tovább, árnyalják legfeljebb. A lecke elsajátíttatott, már inkább szintentartó olvasmányok ezek, hogy-is-van-ez, megnézem újra, amúgy meg élem, ahogy jónak látom (és ahogy sikerül).
De ez, ez most sok újat mondott.
Ez egy paleó-ketogén blog, de nem elsősorban arról van szó rajta, hogy mit hogy érdemes csinálni, hanem interjúkat közöl: mindenféle foglalkozású emberek, köztük orvosok mesélnek az életükről, a szemléletük alakulásáról, a betegségeikről, és itt nem baj, hogy az állításaik sok tekintetben ellentmondóak, olykor ki is zárják egymást.
Újságírói értelemben egészen ragyogóak az interjúk. Bővebben…
Nagyon szelíd, megértő, magyarázkodós poszt 2015-ből, akkor volt nekem DEXA szerint 16,4, InBody szerint 9% a testzsírom. Így néztem ki. Ehhez képest érdekes Lorax kommentbeli macerálása, aki meg így.
parodisztikus gyakorlat: kötélrázás. ha nem volna elég poros a levegő (nem az).
…imádtam edzeni, nem esett nehezemre a szigorú ketogén, és szabadkoztam folyton. Nem is értem ma már (2022 nyara), miért óvatoskodtam, miért próbáltam igazságos lenni, nem látni a valóságot. Erre is, így is érkezett 64 gyűlölködő, agresszív, személyemet alázó komment…
A két blog közben megszűnt, archívan kikereshető talán.
Ezt a blogot olvasom:
embracethefat.blog.hu ő a fat acceptance nick
Meg ezt:
breakingfat.blog.hu ő Noisy Suzy (nincs már fönt a tartalom, de lejjebb összegzem, a szerk.)
Két blogger, huszonéves lányok. Mindkettőnek a kövérség és a saját kövérsége a fő témája. Egyik sem aktív már, illetve fat acceptance átnyergelt a facebookra, de már ott sem ír. Bővebben…
Az előbb megszólalt a telefonom, és a hívó, aki egy nő volt, de nem mondta a nevét, Gerle Évát kereste.
Nagyon kiképezhették, hogy hogyan kell átmenni a felhívottak falain és sáncain. Figyeljétek: Bővebben…
Az a helyzet, hogy én ezt a képet, és ez először van, szándékosan, provokációként fotóztam és raktam ki.
Didaktikusan.
Tehát nem azért, mint a többit: nem önkifejezésként, nem a szöveggel való izgalmas kapcsolatteremtés céljával, nem azért, hogy megmutassak egy hangulatot vagy az életem egy tényét, nem azért, hogy én magam emlékezzek valamire, ami szép volt, a gyerekeim babakorára, a házasságomra vagy a szerelmemre, nem azért, hogy üzenjek vele, és nem is azért, hogy legyen valami szép a fejrészben a cím alatt.
Én tudom, mi van az olvasók fejében. A jó fejek fejében, a kukkolókéban, az irigyekében, azokéban, akik hasonlóan élnek hozzám, és azokéban, akik nem. Bővebben…
Amikor utólag jut eszembe valami, a bejegyzésem témájához tartozó, fontos részlet, vagy épp a reakciókból látom, hogy nem úgy értik, aminek én szántam, akkor háromféle lehetőségem van:
beleírom a posztba (és ezt esetleg jelzem is színes betűvel)
kommentbe írom a bejegyzés alá
új bejegyzésben folytatom a témát.
Azért választom most a harmadik megoldást, mert azt mondják az olvasók, hogy inkább csak a bejegyzéseket olvassák, esetleg az első néhány kommentet, és szeretném, ha ez nem sikkadna el. Tehát nem azért, mert most már egész héten ilyen dietetikai témákról lesz szó, rileksz. Bővebben…
c-nek
Jaj, ez milyen egy hálás, olvasószerző, valódi feminista üzenet volna. Mennyit írhatnék én harmincas-negyvenes, értelmes, életük által szorongatott nőknek arról, hogy ne búsulj, jó vagy te így. Kitölthetném a dühöm az irreális szépségelvárásokon, lehetnék éles, gúnyos és hatásos. Írhatnék a “természetes testekről”, amelyeken ugyan nyomot hagynak az évek és a szülések, de igenis mindenféle női test szép, és büszkén viselhető, és nem kell megfelelni holmi külső elvárásoknak!
Milyen könnyű lenne ilyeneket írni. És milyen lelkes osztáshullám és helyeslés volna.
Csakhogy én nem akarok ilyet írni, és nem is tartom nagyon értelmesnek azt, aki ilyesmihez tapsol. Mert én szarul érezném magam abban az elfogadásban. És hát már megírták ezt elegen: ahogy erről szólni szokás, például így vagy így, mindig ugyanazokkal a hatásvadász, világot hibáztató, a valódi problémára (nem vagy jól a testedben, és reménytelennek érzed, hogy változtass) választ nem adó módon, azt én mellébeszélésnek tartom. Egész pontosan: az életemmel cáfolom.
És épp azért voltam képes a makacsul egyedi utamra, mert dörömbölt bennem, hogy ezek a cikkek hamisak, ez önvigasztalás, ez nevetséges, és szövegnek is rossz. Patetikus, hamis, és csupa csodálatosan ápolt, vékony nő hajtogatja ezeket. És odagyűlik a sok, szerepébe zárt, leharcolt nő helyeselni.
Bővebben…
Kedves olvasó!
Azért vagy itt, mert idekattintottál, nem másért.
Érted? Te. A te gépeden, a te kezeddel.
Ne írd, hogy csak felugrott a poszt a facebookon (az is azért van, mert lájkoltad az oldalt). Vagy hogy egy ismerősöd linkelte, nem tehetsz róla. Vagy hogy nem is olvasol sokat, csak öt perc.
Felnőtt ember felelősséget vállal a kattintásaiért. Senki nem rohan utánad blogposztokkal.
Ha úgy döntöttél, elmélyedsz a szövegben, és nem mondjuk Garfield videókat nézel helyette, akkor feltételezem, hogy neked ez jó.
Ha pedig úgy döntöttél, hogy kapcsolódsz a beszélgetéshez, amely értelmes, jóhiszemű és őszinte, és amely beszélgetésnek deklarált vagy jól letapogatható normái vannak, és eközben velem vagy a többiekkel (“ti feministák”) olyan bunkó vagy, amilyen élőben sosem mernél senkivel lenni, holmi szabad vélemény jogára hivatkozva, a nagy bátor névtelenségben, akkor én például megvetlek.
Ez miért jó neked?
Másvalaki felületét használod, és dúlod épp, amelyet ő munkával, pénzzel, lelkesedéssel tart fenn, és ahol nem feszengeni, magyarázkodni, vitázni akar. És nem érted, mi ezzel a baj.
Én nem vagyok forrása a te véleménykifejtési jogodnak, és nem vagyok köteles semmilyen zavaró, ámokfutó, szándékosan értetlen tartalomnak itt figyelmet vagy publicitást szánni.
Nem arról van szó, hogy mennyire van igazam, én mit bírok elviselni, vagy hogy hogyan kezelem az “ellenvéleményt”. Úgy, ahogy — ez nem számít.
Hanem arról, hogy TE miért csinálod ezt, amikor láthatod, hogy nem, nem, nem.
Ha látod, hogy ez nem az a hely, ahol építőnek és értelmesnek számít a mondandód, akkor miért nem máshol nyomatod az ideológiát, a gyűlöletet?
Nem is jelennek meg ezek a kommentek, következetesen. Többször írtam, hogy ez nem szint, ezzel szóba se állunk, és azt is, hogy lopott szöveget nem engedek be. Azért sem engedem be ezeket, mert a beszélgetés minőségét, az őszinte megnyílás és értelmes érvelés esélyét durván rontják. Ti nem vállaljátok a személyes dolgaitokat, idézetek és másoktól vett érvek mögé bújtok. Ha mégis van személyesség, akkor nyávogás van, meg mások gyűlölködő hibáztatása.
Sokszor kértem, írtam már ezt. De nem adod fel, és így világos: zaklatni, piszkálni akarsz.
Ez ciki.
Nem írok elő neked semmit. Nem tiltok be semmit, nem hallgattatlak el, nem szégyenítelek meg. Nincs ilyen szándékom, nincs ehhez eszközöm sem. Azt gondolsz, amit akarsz. Csak ne nyomd rám.
A blog nem szolgáltatás (azért fizetni szokás), nem vagyok veled semmilyen jog- vagy egyéb viszonyban, ezért ne reklamálj és ne követelj itt semmit, és nem kérem a visszajelzésedet sem.
Ne légy infantilis, és ne akarj magadnak a bloggerből eszményt se faragni. Nem tudom megmondani, hol csajozz, mitől lesz nőd, mi a titka annak, hogy szexhez juss, és ez nem is dolgom. Ezek itt szövegek. Valahol van ember is, de azt nincs jogod minősítgetni, nem vagy vele kapcsolatban. Ezek publicisztikai szövegek, akként olvasd őket. Itt nincs ideológia, se “genderfeminizmus”, én nem igazodom semmihez, ez a véleményem. Neked is lehet véleményed, engem nem zavar.
Ha eleget olvastál életedben, felfogod, mi a szövegek célja, és jóra használod. Ha nem, semmi dolgod itt.
A legutóbbi írásom:
most akkor elmesélem, nekünk milyen volt
nagy olvasottságot hozott, és heves kommentözönt váltott ki. A látható kommentet jelző szám (210) mellett a szerkesztőmben a negyvekilences szám van pirossal: ennyi be nem engedett, amúgy nagyon ostoba, elvakultan ideológiai komment is érkezett.
Mindig öröm ez egy bloggernek, és megihleti új témákra.
Az egyik amelyet törzsolvasó írt, ez áll:
Csak azt nem értem, hogy tudod ilyen hideg, részvétlen, haragvó megvetéssel odalökni, hogy “mert nem volt szerető szívű anyukátok”.
Haragvó.
A blogger haragszik. Miért haragszik? Nem szép tőle.
Eleve, egy nő, amint haragszik, ejnye.
Miközben egy agresszív, nőgyűlölő kommentre reagáltam a bejegyzéssel. Azt persze vagy szó nélkül hagyja, vagy egy mondattal elintézi: persze, azt is elítélem. Bővebben…
Megint ráömlött a blogomra (kivehetetlen, bosszantó folt) egy kilométeres, névtelen, kioktató komment, egy valószínűleg lefordított redpilles szöveg részlete.
Amelyben arról értekezik az ismeretlen szerző, hogy a férfiak milyen szeretettel fordulnak általában a nők felé, felveszik őket például, amikor ázottan baktatnak az út mentén, és hazáig viszik, nahát! Ellenben a nők nem tesznek ilyen szívességeket a férfiaknak, és nem szeretik őket.
Az első kérdésem, hogy ugyan, miért a férfiak feneke alatt van már megint az autó. Miért ő az erős, aki segíteni tud, és miért képzelünk el sorra olyan helyzeteket, amelyekben a nő szorul rá valakire. Ennyire kézenfekvő ez, hogy minden példában ez a séma szerepel? Ja, mert ők az erősek, mi meg a gyengék, értem.
Mindjárt átgondolom ezt, csak leteszem a STIHLemet. (Remek rönköket találtam, készülök a télre.) Bővebben…
Nem szoktam a kultúrélményeimről beszámolni, mert mostanában ritkásak, és nélkülöznek is minden olyanfajta tudatosságot, amilyennel én kultúréletet élnék, ha ideális volna a helyzet, tehát ha korlátlan időm lenne könyvesboltokban nézelődni, ajánlókat olvasni és alter esteken ottragadni.
De mostanában, a sokat emlegetett Nemzamárdi és a főváros között többbször vonatozván újságot olvastam. Lehoztam rég megvett, félretett lapszámokat, kettőt magam vettem, és kettőt itthagyott egy pár napig itt tartózkodó másik nő hagyta a nyaralóban. Forbes, Wellness magazin, Magyar narancs, Marie-Claire, ÉVA.
Az Éva Magazin nyári száma komolyan megdöbbentett. Bővebben…
Jaj, istenem, tényleg vannak ilyen emberek, hát nem hiszem el.
Ezek a kevéssé műveltek, ám nagyon sértettek azt hiszik, hogy volt valaha egy aranyló múlt, amikor még egyben voltak a családok, rend volt a világban, a férfiak védelmeztek, bátrak és hősiesek voltak, a nők hálásan csodálták őket, és nem volt kecmec a szexszel, szültek szépen, nem mászkálhattak egyedül, nem volt itten öntudat, női orgazmus, igények, karrier, még mit nem. Persze, néha hisztiztek egy kicsit, de hát kaptak egy sallert, aztán jól volt.
Hazajöttek a bátor férfiak a hadifogságból, a koncentrációs táborból nagy hősiesen, de otthon várta őket a hűséges asszony, a meleg öl és a finom vacsora… édes istenem… Bővebben…
Ez az egész nem meccs, nem birkózás. Hogy lehet, hogy nem értik?
Itt van például ez a cikk.
Dühös, agresszív férfiak kirúgattak egy nőt; dühös, agresszív nők börtönbe juttathatnak egy férfit
Férfiak–nők mérkőzés, 1:1. Erre alapoz a cikk felépítése és címe, némileg hatásvadász módon, merthogy két, egymáshoz semmilyen tekintetben nem kapcsolódó esetről van szó. Már azon túl, hogy internetes kommunikációban, a tengeren túl történt mindkettő. Az egyik esetben interneten névtelen férfiak támadtak gyűlölködve egy nőt, a felületet működtető cég vezetőjét, aki morális alapokon, a cég hírnevét és érdekeit is védve próbált moderálni gyűlöletteli és nőellenes tartalmakat, aminek következménye a nő ellehetetlenülése és felmondásra kényszerülése volt; a másik esetben interneten férfiak egy undorító, agresszív netes játék megalkotásával zaklattak egy feminista aktivistát, Anita Saarkesiant, ami ellen két másik feminista tiltakozott, és ez után az egyiküket zaklatta tovább a “játékot” megalkotó férfi, mire is a nő letiltotta, mire is a férfi még jobban rászállt és ócsárolta mindenhol, mire a nő feljelentést tett zaklatásért, az ügyészség pedig vádat emelt. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 