fogadd el magad

c-nek

Jaj, ez milyen egy hálás, olvasószerző, valódi feminista üzenet volna. Mennyit írhatnék én harmincas-negyvenes, értelmes, életük által szorongatott nőknek arról, hogy ne búsulj, jó vagy te így. Kitölthetném a dühöm az irreális szépségelvárásokon, lehetnék éles, gúnyos és hatásos. Írhatnék a “természetes testekről”, amelyeken ugyan nyomot hagynak az évek és a szülések, de igenis mindenféle női test szép, és büszkén viselhető, és nem kell megfelelni holmi külső elvárásoknak!

Milyen könnyű lenne ilyeneket írni. És milyen lelkes osztáshullám és helyeslés volna.

Csakhogy én nem akarok ilyet írni, és nem is tartom nagyon értelmesnek azt, aki ilyesmihez tapsol. Mert én szarul érezném magam abban az elfogadásban. És hát már megírták ezt elegen: ahogy erről szólni szokás, például így vagy így, mindig ugyanazokkal a hatásvadász, világot hibáztató, a valódi problémára (nem vagy jól a testedben, és reménytelennek érzed, hogy változtass) választ nem adó módon, azt én mellébeszélésnek tartom. Egész pontosan: az életemmel cáfolom.

És épp azért voltam képes a makacsul egyedi utamra, mert dörömbölt bennem, hogy ezek a cikkek hamisak, ez önvigasztalás, ez nevetséges, és szövegnek is rossz. Patetikus, hamis, és csupa csodálatosan ápolt, vékony nő hajtogatja ezeket. És odagyűlik a sok, szerepébe zárt, leharcolt nő helyeselni.

Meg akartam írni az élményemet a blogomon. Hogy jé, van remény, nem erősebb nálam a testem, sem a romlása. Képes vagyok megváltoztatni, és örülni az eredménynek. És belemenni abba a világba, a testem ismeretlen reakciói meg a félelmetes súlyok közé, ahol nagyon kell tudni a csíziót, mert veszélyes lehet. Bemenni a sztereotípiák közé, és figyelni a gerincemre, ne roppanjon, és kitartani, jól enni, és regenerálódni, és nem adni fel a húzódzkodást. És ez kompetencia és öröm.

És éreztették velem, hogy erről ne, ez nekik sérelmes, ez páváskodás és nyomasztás, testszégyenítés és fitneszmánia. A privilegizált nő az arcukba vágja, hogy ők miért nem, pedig nekik nehéz.

Eközben az antifeministák buzgón bólogattak, no lám, Gerle Éva megjavult.

…nem állsz be a dagadtnő-védő fat acceptance baromság mögé, mivel magad is látod már, hogy sportolni szép és jó, és nincs ebben semmi elnyomás és gonoszság. Gondolom okozott ez némi kognitív disszonanciát, de szerencsére a jó utat választottad.

Magad is látod már. Kognitív disszonancia. Ők megmondták. Uramisten.

És akkor sikoltani kezdett bennem valami:

én nem akarok többé feminista blogger lenni!

Pedig feminista vagyok, ugyanúgy. És blogger is. De ez, ettől hányok. Ahogy ideológia lesz abból, ami egyszerűen teljesítmény és öröm és személyes élmény.

És, igen, nem minden test mutat jól bikiniben. Bikinit viselni nem valami emberi jog. Akármilyen (akármilyen eltorzított, irreális) is a szépségeszmény. Az eszmény mindig eszmény marad, az a dolga, és mindenki tudja, hogy eszmény. És nem a tekintet számít, te döbbensz meg majd a saját tükörképeden. Hogy milyen mélyre került a köldököd, és hogy nem volt ez mindig így. A döbbenet mindannyiunkban ott van, csak nem illik róla beszélni, mert mély érzésűek, intellektuellek meg felelősségteljes anyák vagyunk.

A kérdés, hogy én milyen életet, testet, közérzetet akarok magamnak.

Én nem akartam ilyen életet és tudatállapotot: nem akartam egészségügyi vagy esztétikai problémákon érzékenykedni, megmagyarázni, hogy de én nem tehetek róla, kirekesztve érezni magam és ezt szóvá tenni, én feszes, erős, dögös testet akartam, úgy dögöset, ami egyébként nem annyira trendi, mert nekem így tetszik, és mindenekelőtt jó közérzetet, intenzív élményeket akartam, kimozdulást és belevágást, új érzeteket, menőséget, súlyemelést, magasban egyensúlyozást, szép cuccokat és Edet. És vasegészséget akartam, hogy nekem ne kelljen többet rendelőkbe járnom, sem szemrehányást tenni magamnak, hogy itt fáj, ott fákj, meg öregszik meg gyengül, hanem megtenni a lehetőt. És mivel sikerült, megmutattam a folyamatot, az örömét ésnehézségeit, ellentmondásait, és azt is, hogy van remény, nem kell beletörődni, sem érzékenykedni, sem mást hibáztatni, negyven körül sem, szülés után sem, és le lehet szedni ezt az egészet a partnerünkről meg a férfiak tekintetéről.

Ez az én árulásom. Jaj, ebből nekem hihetetlenül elegem van, ahogy használnak, és elvárások vannak, és nem mondhatom azt, amit igazán szeretnék, ami személyes, ami az én élményem.

Jött a sok buta sztereotípia, szépségről, fogyásról, fehérjéről, edzőteremről, és nem figyeltek arra, amit mondok. Mert én itt mutogatom magam. Nem számított, mit írok, csak meg volt nézegetve, kielemezve, és reflexesen reagáltak: helyeslés-követés-(koppintás), elhatárolódás-megszégyenítés-visszavágás.

Mi lenne, ha tudomásul vennénk, hogy ő így?

Mi lenne, ha nem használnád az írásaimat semmiféle igazolásnak, és semmilyen támadásra, csak úgy elolvasnád? (Vagy nem. Az is jó.)

Én meg ott tépelődtem, úristen. És közben azt gondoltam: ti milyen életidegenek, keserűek és dogmatikusak vagytok! Mennyire nem tudtok örülni annak, ha másnak jó. Nemhogy örülni, elviselni sem.

Több hónap után hüledezve olvasom most ezeket. Hát fogok én ezeknek magyarázkodni?

Arról az élményemről akarok írni, hogy micsoda öröm az, hogy én, én! lehetek formás és büszke, és nem érzem cikinek a tapadós gatyóm, és megakad rajtam a testnevelő szeme, rajtam, értitek?, és belépek, és odakapják a fejüket, és én tudom ezt, és nem vagyok tőle zavarban. Hát sose volt még ilyen, soha. Mi a személyiségfejlődés, ha ez nem? Azt is tudom, és ez van benne a belépésemben, hogy nem szexualizált vagyok, nem olyasvalaki, akinek épp jól sikerült a sminkje-öltözéke, sem nem huszonéves bombázó, aki még vékony és üde, hanem erős, eleven, boldog a testem, és mi mindenre képes! és én küzdöttem meg ezért mind. Nem gyenge és törékeny és leigázható, sem nem nagymellű és brazil, nem olyan, mint amit szépnek, nőiesnek tartanak általában, hanem kijött belőle a legsajátabb, robbanékony lényege, mert ő ilyen, erre alkalmas: egy sportszerű test, és nekem ez tetszik, nem szeretnék más lenni, vagyis: kialakítottam és elfogadtam magam.

Fogadd el magad. De mi az az állapot, amit elfogadsz? Mivel éred be?

Oké, azt mondod, neked ez most nem annyira fontos, vagy hogy jobban hangozzék: nem prioritás. Így olyan okosnak tűnik a dac. Na de ebben benne van az előfeltételezés, hogy ez valami iszonyú bonyolult, macerás, lemondós valami, ami neked úgyse menne; nincs kedved a kudarchoz. Enervált lélek enervált testben.

Na de ha valaki hozzád vágna egy tónusos hasat, egy formás combot? Akkor…?

Sok minden történt velem az elmúlt egy évben, nem volt könnyű és egyértelmű, de ment azért mindig valahogy. Olvastam és kipróbáltam, megtapasztaltam és leküzdöttem. Nem kellett külső motiváció, nem múló hóbort volt. A szeretettség élményéből fakadt a testi változás vágya, az, hogy hinni tudok magamban, miközben ő már sehol nincs. A test önbizalma, a szégyenek letevése meggyógyítja a lelket, és rányitja a szemem a zavaros, tisztázatlan beltartalmaimra, és már nem félek tőlük. Egylényegű az egészségi állapot és a közérzet, a lelkesültség és a feszes comb.

Ez így együtt eléggé felforgató élmény.

Nem csak magamról beszélek, persze. Hasonlóban vagyunk mi sokan. Nem voltunk jól, kínlódtunk a lelkünkkel, a kapcsolatunkkal, a hétköznapokkal, meg hogy jobb anyák legyünk, és hogy ne legyen annyi bűntudatunk, legyen viszont valami lelkesítő és izgalmas, valami új élmény!, vajon hogyan lehet, honnan lesz erő, és engedik-e? Egy komplett hiányállapot és hajszoltság. És nem tudtuk, hogy itt a testünk esztétikumáról is szó van. A testi önbecsülésről.

És én azt akarom elmondani, hogy van kiút, nem csak önátverés van. És hogy ez a legsajátabb élmény tud lenni, nem ideálhoz igazodva, de igen, tetszeni vágyva is.

Én nem akartam úgy végezni.

Gyanítom, nem vagyok egyedül a szép ruhák, jó kozmetikumok, arányos testalkat iránti rajongásommal, meg azzal, hogy szeretem, ha hanyattesik bőrömön a napsugár.

És utálom, hogy bizonygatni kell, hogy de ez ilyen intelligensbe’ van ám, nem a férfiak kedvéért, és én amúgy nem vagyok felszínes. Az a felszínes, aki azt gondolja, hogy akit érdekel a kinézete, a “szépség”, az felszínes.

És nem akarom én belőni senkinek, mennyi az elég, és mi az, ami már túl patriarchális.

Én például enyhén sminkelem magam, de nem minden nap. A hajamat festem, kontyom-lófarkam pedig nem csak célszerű: érdekel, hogy jól áll-e, és szánok rá időt. Szoktam lakkozni a körmöm. Van, hogy jól tudom, mit fognak megnézni rajtam, máskor meg nem foglalkozom ezzel. Elég egyszerű ruhákat hordok, nemigen nevezhetők outfitnek. Habár, ma épp egy túlérett rózsa van a kontyomban, ami pont olyan színű, mint a platformszandálom, ami egyébként húszéves. De ez véletlen.

Képernyőfotó 2015-09-24 - 15.06.14

És a fő szempont mindig az, hogy menni kell, sokat, a gyerekekért oviba, iskolába. Nem gyantáztatok, pihés a lábam, de borotválom a hónaljam és szedem a szemöldököm. Nincs rajtam tetoválás és feltűnő ékszer, és a legtöbb szelfim öndokumentációs és terápiás célt szolgál (testképzavar ellen).

Én nem akarok kategória lenni.

Nem ítélek azok fölött sem, akik jóval többet nézik és kenik és szelfizik magukat.

De aki lehazudja ezt az egészet, azt nem bírom. Amikor moralizálni kezd, és tagadja, hogy hús-vér emberek, fiatal nők volnánk, végül is.

Nekem úgy tűnik, beleszáradt a szerepébe. Ez nem az a lányság és lobogó haj, amit úgy szeretek megélni.

Természetes a testem, az évek és a szülések nyomaival, és minden. És nem, nem könnyű, úgy zsarolom ki a blogot is, az edzést is az életemből, egyetlen oka van mindkettőnek: nagyon akarom. Úgy csinálom mindkettőt, mint ha siralomházban volnék, és pompásan akarnék kinézni az akasztásomon (és valami retorikai remekművet szánnék utolsó szavaimnak). Nem elhatározásból, hanem mert egyszer csak sikerem lett, és a siker öröm, és az öröm fedezet, egy csomó nehézséget könnyen el lehet viselni, ha van öröm.

Tegnap írtam az örömeimről, illetve örömfajtáim változásáról.

Én abszolút elhiszem Tess Hollidaynek, hogy ő boldog a testében. Ő mondjuk könnyen boldog, ilyen arccal, ilyen kivételes adottságokkal, ilyen ruhatárral. Erre a testre mint megélhetésére biztosítást is köthet ám, mint Tina Turner a lábaira.

De azok, akiknek ő kétségbeesetten kell a vékony és nyomasztó modellek helyett, alternatív ikonnak, azok nem hinném, hogy ettől erősödnének meg.

Nem értem, mitől lett ekkora tabu, hogy mi is, akik pedig nem olvassuk az InStyle magazint, mi is szeretünk jól kinézni. Fiatalabbnak tűnni, feszesnek lenni, szűk ruhát felvehetni alakformáló fehérnemű nélkül.

Tetszeni.

Vajon tényleg vannak olyanok, akiket a kinézetük csak ilyen visszafogott, vettem-egy-csinos-sálat módon érdekel? Vagy csak ennyi jutott nekik?

Vagy csak nem várták volna ezt pont tőlem? Egy feminista ne ide helyezze már a hangsúlyokat?

Nagyon nem szeretem, amikor ebből az egész blogból csak a feminizmus kell az olvasónak. Vagy az, hogy megerősödjön abban: a férje a szemét. Ez nem valami épületes tanulság.

Én feminista vagyok, ez nem változott, és még ezt megelőzően, a feminizmusom körül egy ember vagyok. Nem tanok és igazságok konstrukciója vagyok, hanem érző, eleven ember, akinek nap süti a vállát. És hiú is, igen. És van, hogy kritikus vagyok az előnyös pózban fotózott álomnők fotosoppolt képeivel kapcsolatban, de amúgy sóvárgom az igazán szép (és ízlésem szerint: minél kevésbé módosított) testek látványát.

Annyira ritka, észrevettétek? A nem feltűnően viselt, nem agyonmódosított, nem csiricsáré módon tálalt, nem eszközként bevetett, felszabadultan szép női test, amely a boldogság látható jele.

Én is azt hittem, ha nem is nyomtam nagy erőkkel ezt, hogy el kell fogadni magam, nincs más út. Mert a kicsinyhitűség úgy ragadt rám, mint az árnyékom, hogy most már ez lesz, nem lehet más, én ilyen vagyok, és akkor elegánsabb nem kapálózni ellene.

Voltaképpen elfogadása volt ez annak, hogy nincs kontrollom a testem működése fölött. Szépnek születni kell.

Hát már hogyne volna kontrollom? A testemnek megadom, ami jó neki, és rá tudom venni mindenfélére.

És innentől nincs mit felháborodnom a vékony nők fotóján. Az is egy verzió. (Mondjuk lehetnének izmosabbak, hehe.)

Olyan szar volt mindig elhallgatni, hogy nekem nem tetszik a túlsúly. És hogy én sem szeretem a mum bodymat. Az volt az elvárás, hogy szeressem és legyen mindegy, és vigasztaljak meg másokat, akiket az enervált lelkük ugyanúgy lehúz testileg.

Én nem szeretek így megfelelni és idomulni, nem szeretem elhallgatni, milyen vagyok. És mindent megtettem, hogy árnyalt legyek, és ne szégyenítsek, és ne legyek kizárólagos.

De hiába.

Az olvasó addig szeret, amíg azt olvassa itt, amit már eleve úgy gondolt. Nem szeret zavarba jönni. Pedig a jó szöveg zavarba hoz.

Na de hogy ez ekkora tabu? Hogy ennyi elnémulás és szembefordulás lett pont ebből?

Ami a megerősödés története. Azé, hogy iszonyúan szégyelltem mindig a lábaimat, soha nem tettem közszemlére a combom, de még a térdem sem, nekem ez a sorsom, ezen nem lehet változtatni. Most állandóan rövidgatyóban mászkálok, bringázok, noha messze nem tökéletesek. Letettem a szégyent. Ez van olyan, mint meggyógyulni egy krónikus betegségből.

Az is volt, egyébként.

Megismertem a testem igazi jellegzetességeit. Mennyi mindent nem tudtam róla, és mennyire meghatározó a biokémia! Már oda merek nézni, nincs többé saram, folytatólagos mulasztásom. És épp ezért nem számít, hogyan néznek ki más nők, holott, ironically enough, a külsőm most áll a legközelebb a hivatalos szépségeszményhez. Tudom terelgetni, hallgat rám. Egyediségében becsülöm és gondozom. Nem lesz olyan hivatalosan vékony, és nem is kell annak lennie.

Csalogatom, hogy azt csinálja, ami jó neki, kockacukor helyett mandulával.

A testedet és az egészségedet ajándékba kaptad. Mindaz, ami körülvesz, az urbánus lét, a félreértett táplálkozás, az elkényelmesedés, a rossz testtartásod, a kvótádat apasztja. Megküzdeni a jobbért, az pompás élmény. És mindig van jobb. Ez akkor is így van, ha nagy a médianyomás, ha sok kudarcot is lehet szerezni a küzdelemben, ha a csinos nőkkel érdemtelenül előzékenyebbek, és ha senki sem tökéletes.

Csak az a test viselhető büszkén, amelyet felelősen, szeretettel kezelsz, és amelyben jól érzed magad, lehetőségeid maximumán. Ha nem fontosabb minden más, ha nem ragadsz rossz szokásaidba, és nem ideologizálod meg azt, hogy nem foglalkozol vele.

És nem árt, ha ehhez megfelelő információd is van. Nagyon más kívül lenni a liszt és cukor univerzumán. Nem is értem korábbi önmagam.

Aki a test fontosságát vitatja, a hamis test-lélek morális szembeállítást követi: a test a lélek börtöne, lehúzza és rontja, rosszra csábítja — talán Platóntól ered ez, és aztán kereszténység vette át és ültette el mindannyiunkba.

Nahát, pont egy görög, nem szép tőle.

Test és lélek egy.

Megerősítő a tapasztalat, hogy ez nem szerencse, és nem is csodabeavatkozás. A saját erődből küzdöttél meg érte. Nem másokhoz képest, hanem a saját lehetőségeid maximumán, magadra figyelve, a saját jóllétedért, tükörképedért és biokémiádért.

Nevezzenek megszállottnak, ezt az élményt nem adod már semmiért.

Nagyszerű, felemelő élmény önmagunk igazi elfogadása.

Annál már csak jól kinézni jobb.

85 thoughts on “fogadd el magad

  1. Igen, ez egy anomalia sokak szemeben: hogy a feneben lehet egy feminista jol kinezo, sportos, izmos, vonzo? A feminista azert lett az, mert nem kellett a kutyanak sem, mert ronda, kover. Es ezert megidealizalja, hogy a ferfiak a hulyek, nem is kellenek…
    Szoval a kockakban gondolkodoknak, a cimkezoknek a Te torteneted erthetetlen.
    Nehez am leszokni a cimkezesrol… En is meg dolgozom rajta… 🙂

    • Sírnivalóak ezek a sztereotípiák.

      Én egy elég konzervatív nő vagyok, illek a sémákba: hetero, dolgozom, három akart gyerek, anyai identitás, szeretek főzni, ténykedni, monogám párkapcsolat, még elvált se vagyok. És feminista. Szóval lehet engem emlegetni. De “jónőt”, mégpedig tündöklőt, feministát, akinek pont attól olyan az életminősége, hogy jól karban tudja magát tartani, meg tanul, világot lát, mert nemet mondott az áldozati-férfkiszolgálós létre, mondok gondolkodás nélkül harmincat az ismeretségi körömből.

    • Ezt gondolják sokan. Hogy egy nő csak keserűségből lesz feminista, a jó nők, akik kellenek a férfiaknak, azok nem. Mert a férfiak seggében forog a Föld tengelye, mint tudjuk:-)

    • Paródia. Meglepően sok ember valami ilyet kezd el csücskösíteni, ha a feminizmus kerül szóba. Mert nekik a szinglikultusz, Bridzsidzsonszi, az overallos, szándékosan tramplit alakító nők, a jégmamák, penge juppi-nők mind feminizmus, és én is parodizálok ebben a mondatban, képregényfigurákat rajzolok, miközben aki ezeket a típuskaraktereket adja elő, annak is története van. Na de egy rakás ember erőnek erejével ezeket próbálja meg ráhúzni a külvilágra, mint egy gumiharisnyát. Hogy akkor ha feminista vagy, akkor vagy penge ördög-pradát-visel lédi, vagy kutyaszőrös elnyúltpulcsis, iszonyat kondiban lévő, szalonnazabáló nőszemély vagy.

  2. Felém hatalmas energiák sugároznak a blogodból, a személyedből, és sokat gondolok azokra a kommentekre, amik segítettek kinyitni a szemem. Nekem most a “fogadd el magad” fontos üzenet, de nyilván nem úgy, ahogy az elején írod. Inkább úgy, hogy “hozd ki magadból a legjobbat”. Én itt döbbentem rá, hogy mennyire nem egyedi, hanem tipikus a házasságom egy végtelenül önző férjjel, mennyire tipikus az önhazugságom, az étkezésem, mennyire ködösek az illúzióim, és mennyire jogosak és normálisak a vágyaim. Most nézem magam, 38 évesen, és látom, hogy messze nem a legjobbat hoztam ki magamból. A sok megalkuvás, a testem elhanyagolása, az összes energiám lapátolása egy fenék nélküli, lehúzó kapcsolatba tényleg ront az életminőségen, tényleg elveszi az erőt a gyerekeimtől, tényleg rövidíti az életet (a gyomrom fog rámenni, ha benne maradok). Most szedem össze kiskanállal az énem darabjait, az egészségeseket, mert nyilván vannak a sötétben olyan dolgok is, amiket nem akarnék megtartani. De ha azok is hozzám tartoznak, akkor valahogy együtt élek velük. Úgy akarom elfogadni magam, hogy senki miatt ne kelljen magamba metszeni ott, ahol élő, szép vagyok. Lassan lehullanak a hazugságok, és kezdem elfogadni, hogy szerethető, egészséges, fiatal nő vagyok. Feldmárt hallgattam mostanában, és egyre jobban hiszek magamnak.

    • Sok a hasonlóság Pearl, még az eletkorunkban is:) Éva blogja, bejegyzesei es a kommentek nekem nagyban hozzájárultak ahhoz, h kinyiljon a szemem jelenségekre, jatszmakra, életmód-váltásra.Neha kb olyan mintha most nottem volna fel, miota itt olvasgatok es azzal, h Éva szavakba önti, amit csak “gyomortajt” ereztem, már kimondom, ami zavar, amit gondolok, amit szeretnék és ez pozitív változást hozott otthon is. Mostanra lettem egyre magabiztosabb a választásaimban, donteseimben, az eletmodomban vasarlastol, evestol a sportolasig. Nekem ez a blog sokat segített, hogy erettebben gondolkodjak, ha ugy tetszik vallaltan feminista szemszögből kepviseljem amit gondolok, ettol magabiztosabb lettem es mar nem akarok “nem-feltűnni/kilatszani” hanem vállalom, h ennyi idosen, két szülés utan is vékony maradtam (genetika), megveszem es hordom is a nőies ruhákat, élvezem az elismero pillantasokat, es ujra futni kezdtem, amit egyre jobban élvezek. Es szeretem ezt az új, öntudatra ébredt önmagamat, tetszik, hogy a szürke jokislanysagbol sikerult nővé válnom es eddig ugy tunik férj is jól viseli, és bizonyos értelemben büszke is talan ram, bar nem biztos, hogy ez a helyes szó erre…

  3. A “fogadd el magad” csak akkor használható üzenet, ha, mint ahogy te is, értelmezi az ember. Ha szó szerint próbáljuk venni, meghal. Tehát ami nekem (és nem csak nekem) öntökönszúrós mondat, az az, hogy”jó vagy úgy, ahogy vagy” – mert ha épp nem vagyok oké, _magamnak_, mert meg akarok valamit tanulni, vagy plötyinek érzem magam, megoldatlan bajaim vannak, nem vagyok őszinte, vagy valami más olyan van velem, ami nekem magamnak gáz? Akkor is ismerni kell magamat (és szeretni, vagy hogy mondjam, kell, hogy legyen humorom magamhoz), különben nem tudom azt se, hogy mit akarok tulajdonképpen, de nem vagyok jó, úgy, ahogy vagyok pont abban a pillanatban. Szóval az oké, hogy nem másoknak kell domborítani, de az önelfogadás nem valamiféle letottyanás kéne legyen, ha már nem megy semmi.

    • Van, hogy a fogadd el magad azt jelenti, hogy ne hajszolj valami elérhetetlent, ne gondold, hogy mindig még és még jobbnak kell lenned. Ezt én szoktam mondogatni magamnak. De ez csak akkor érvényes, ha már sok mindent megtettél a fejlődésért. És azért, hogy ne legyen belőle hajsza.

      Az örökké (de mindig rosszul, téves infók alapján és eredménytelenül) fogyózóknak vajon mit lehet mondani? Ők úgy szeretnének már megnyugodni. Na de ha van működő és nem önkínzó út is?

  4. Miért nem lehet 1szerűen csak olvasni? Leszűrni a nekünk való jót? Ha nem az, akkor azt elen@edni, továbblépni. Jól írsz Éva, jó olvasni az élményeid, lehetnek azok jók-rosszak.
    Élvezetes számomra. Lehet 1et érteni, lehetne kérdezni, tanulni hasznos, és jó.
    Miért jó a keserű élet szemlélet? Van sok akivel ezáltal lehet azonosulni? A közös szar?

    A tükröt kevesen szeretik, erő kell ahhoz.
    És nem, nem jó mindi@ felkelni a 8-órai Hot Iron órához, de csoportos, a többiek is lent vannak már, biztatjuk, dicsérjük 1mást. Emlékszem Móninak mondtam h mennyit változott és milyen szép a teste, Ő azt mondta Mesi te va@y a 3. nő aki ki meri ezt mondani..
    (kifejezetten hízékony, vasta@ combú lány J.Lo szerű popóval.) és minden nap ott van a teremben. Minden nap izzad a sikerért.
    Hát miért ne mondanám h ez: Bravó.
    MIért nehéz elismerni a másik szép sikerét? Nem lettem kevesebb, sőt. Öröm volt Neki és öröm volt nekem dicsérni
    Hajrá Éva.

  5. Megint talált. Utálom egyébként ezt a fogadd el magad – passzív, teljesen passzív. Mintha a nő alapértelme a passzivitás lenne. A másik, ha nincs pasid, tegyél érte, hogy szebb legyél, sugározz… Mintha egy nő részéről csak a reprodukció oltárán való áldozathoz járhatna aktivitás. És azt a nőt, aki aktív, tesz és megy előre ferde szemmel nézik, de egyébként a férfit is, mert akkor meg azt mondják, hogy azért teheti meg, mert egy erős nő áll mögötte vagy mert nincsa családja – pl. h lejár edzőterembe, vagy agilisen a munkájának él, beleteszi az idejét, energiáját. Úgyhogy valahol ezt unisexnek érzem egyébként. Hiszen mindenki aki passzív elégedetlen a sorsával utál mindenkit, aki nem ilyen.

  6. A “fogadd el magad ” rosszindulattal : már úgysem lesz jobb, meg se próbáld, mindenki ilyen aki szült , nem lehetsz kivétel; pár jó éved van esetleg , törődj bele, ilyen az élet, minden más természetellenes.
    Nem, még nem fogadom el magam, mert ez az elhízott , elkínzott nő nem én vagyok. Majd ha önmagam leszek. Haladok felé, lassan.

  7. “Test és lélek egy.”
    Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a lélek állapotára igencsak utal a test elhanyagoltsága. Mint ahogy fordítva is.
    Ettől függetlenül vannak olyan emberek, akiknek jó testük van, de “csúnya lelkük”, és egészen torz, sérült testű embereknek is lehet szép lelke.
    A “fogadd el magad” számomra tűzoltás, a rendkívül mély öngyűlölet vizes borogatása, enyhítése. Fogadd el magad a hibáiddal együtt. És aztán onnan lehet építkezni. Meg aztán hidd el, hogy alkalmas, képes, és ÉRDEMES vagy a változásra.
    Akárhogy rágom a témát, továbbra is oda lyukadok ki, hogy előbb a lelket kell rendbe rakni valamennyire, utána jön a test. Fordítva csak önámítás. Ezért nem működik sokaknak. Ha a lélek rendben van, vagy legalábbis erősödő állapotban, az öngyűlölet enyhül, az önbizalom növekszik, akkor a kisugárzás is más, és az nagyon sokat lök a külsőn. Az elismerő tekintetek általában a kisugárzásra jönnek, a test másodlagos. Ez saját tapasztalat. Nem voltam ennél sokkal szebb, mint most vagyok, voltam viszont sokkal jobban, és jöttek is a visszajelzések. Meg aztán, ha az öngyűlölet enyhül, a motiváció is más, és több sikert ad.

    Nem ettől leszel feminista, vagy nem az, és a blogod minősége sem ezen múlik. Én sokat küzdök az ilyen témájú posztjaiddal, ez nyilván rólam szól leginkább, próbálom megfejteni, mi zavar, illetve miért olvasom mégis. Értem, amit mondasz, elismerem az erőfeszítéseid eredményeit, nem tartom sem követendő példának, sem egészségesnek Tess Holidayt, de valami mégis…
    A “net másik felén” olvastam ezt pár éve: “Egészséges az, amit mi vonzónak tartunk” (mármint ők, a csapatba tömörült férfiak). Na ez a mondat nagyon zúg a fejemben.

    • Nem úgy értem, hogy ha a test jó, akkor a lélek is jó (ez külső megítélés volna), hanem úgy, hogy egyik közérzete elemien határozza meg a másikat. De úgy nem működik, hogy a saját lehetőségeidhez képest alig valamennyire ketyegsz, viszont elhiteted magaddal, hogy jól vagy testileg, és akkor lelkileg is jól leszel.

    • Szerintem van fordítva is, nagyon sok minden következik a test állapotából, biokémiájából. De a változáshoz, bármilyen beidegződés megváltoztatásához csak akkor lesz erő, ha van miből gazdálkodni, stresszben nem megy.

      • Szerintem is van forditva is. Valojaban el kell kezdeni valamikor. Biztos van az a lelkimelypont ahonnan ez szinte lehetetlennek tunik, de szamomra ez egy olyan megfoghatatlan elgondolas, hogy elobb a lelket kell rendberakni. Az akar 20 evbe is beletelhet, addig meg kar lenne varni a mozgassal vagy valtoztatassal. En sem voltam a toppon, sot es most sem vagyok, de belefogtam es a ket allapot kozt oriasi a kulonbseg. Masreszt ha arra vartam volna, hogy majd valahol a lelkem rendbetetele utan kezdek el mozogni, hat akkor meg most is csak punnyadnek a szobaban es ragcsalnam a csipszet.

    • ” “Egészséges az, amit mi vonzónak tartunk” (mármint ők, a csapatba tömörült férfiak).”

      A lábzsugorítást is sokáig tartották vonzónak a világ másik felén…

    • “Egészséges az, amit mi vonzónak tartunk” Igen, van ilyen is. De kifogásnak ez sem jó, amíg nem teszel magadért.

      Én nem hozom az eszményt amúgy, és ez néha egy kicsit zavar, beismerem. Pl. a melltéma, nem maradt mellem (2012-es 85D-ről indultam), ami mégis, az mondjuk sokkal szebb, mint reméltem. De nem arányos, ahhoz az “egészségeshez” képest mármint. Aki annyit edz, mint én, mind megműtteti.

      Na de nagyon sok jó, önbizalomteli tükörbe nézés van.
      És főleg közérzet.

      Egézséges az, hogy mozgékony vagyok, lihegés nélkül 11-gyel futok hosszabbakat, és át bírom emelni a seggem a fejem fölött.
      Egészséges az, hogy már rámjön az a nadrág, amit csak úgy megvettem, mert szép volt az anyaga, viszont 15-tel kisebb csípőkörfogatú nőnek való.
      Egészséges az, hogy jókedvű és motivált vagyok, és ritkán, extrém fáradtságban, hajszoltságban vannak csak idegbeteg rohamaim. Régebben meg igen sűrűn.
      Egészséges az, hogy a harmadik csodaszép vérképet produkálom, vagyis a táplálkozásom és az edzésem medically proven nemhogy nem zsákutca, hanem meggyógyít (újaknak: masszív, semmire nem reagáló Basedowom /pajzsmirigy-túlműködés/ volt, 23 éves korom óta. Mondhatjuk úgy, hogy a lowcarb és/vagy a kalóriadeficit lenyomja az anyagcsere sebességét és a pajzsmirigyhormont, igen, ez gyakori vád, na de a TSH-m is rendbe jött).
      Egészséges az, hogy nem maradt narancsbőröm és mindenhol simább, finomabb a bőr, a dekoltázsom kisimult.

      S hogy ez az egészséges épp a férfiaknak is tetszik, melltelenül is, vaskosan is? Hát, legyen nekik gyereknap. Szeretem a férfiakat, nem félek tőlük, a tekintetüktől sem. Elnézem viszont, nincs vádlijuk. Akinek van, annak bókolok, odalépek és megmondom neki. És örül.

      A manipulatív, buta, jogosult viselkedést kiszúrom és nem tűröm.

      (Nagyon komolyan hibátlanul izmos rajongóim lettek amúgy, és ez meglepett. Vagy testképzavarom van, vagy ritka az ilyen nő, aki vegyül. Szeretek poénkodni, nagyon.)

      • Ezt a fenti mondatot anno a Férfihangon olvastam.
        Igazából az lenne a lényeg (te erről beszélsz, úgy gondolom), hogy erre a mondatra nem az lenne az ellenreakció, a “feminizmus”, hogy “akkor én most már azért se, nem fogok sportolni, szarul fogok kinézni”, hanem az, hogy bármilyen is vagyok, az magamért van, ti meg “le vagytok szarva”.
        Na ez az ami nagyon nehéz nekem. Nem tudom miért?

        • Nem igaz, hogy leszarjuk, mit szól a kinézetünkhöz az a csoport, amelynek tagjaihoz szexuálisan vonzódunk. Csak nem mindent ettől — és főleg nem a nyomasztó, hivatalos ízléstől — teszünk függővé, és nem válunk magunk ellenségeivé alakulás közben (öngyötrés, plasztika stb.).

          • Nem konkrétan arról a csoportról beszélek, akikhez szexuálisan vonzódunk, hanem arról, -akiktől ez a fenti mondat származik-, akik ideológiát csinálnak abból, hogy a mi létezésünket, emberi értékeinket a saját igényeikhez mérjék. (Egyébként az is egy meghatározandó alap: milyen csoporthoz vonzódom szexuálisan? Vonzódom-e? Ha nem, az egészség akkor is fontos.)

    • “Egészséges az, amit mi vonzónak tartunk” (mármint ők, a csapatba tömörült férfiak).

      Tehát aki kétszáz kilósra eteti a partnerét, az egészség megóv éppen? A példám provokatív, de néha ezt váltja kibelőlem az efféle arrogancia.

      • De azért érted, mi baja? Az a baja, hogy az elvárós férfiak manipulatívan azt nevezik egészségesnek, ami nekik tetszetős, szexi, miközben leszarják a nők egészségét is, meg azt is, hogy ez nekik mennyi meló, milyen érzés. Vagy hogy mivel jár egy mellimplantátum.

        A feminista kritika jogos, de valahogy sosem említi, milyen kártékony annak az urbánus civilizációnak a torz túlfogyasztása, táplálékbősége, unalomevése, test-nemhasználata, amelyben normálisnak szeretnénk érezni a testünket. Amíg ilyen a nyugati ember életmódja, addig nem nyugodhatunk meg abban, hogy hagyjon mindenki békén, jók vagyunk így.

  8. 30 feletti nők egy fiatal férfi véleménye szerint:

    Ahogy öregszem, egyre inkább a 30 feletti nőket értékelem.

    Csak néhány példa, hogy miért: Egy 30 feletti nő sosem ébreszt fel az éjszaka közepén, hogy megkérdezze: ‘Mire gondolsz, drágám?’ Fütyül rá, mire gondolsz. Ha egy 30 feletti nőnek nincs kedve …meccset nézni veled, nem ül oda melléd nyavalyogni. Csinál helyette valami olyat, amihez kedve van. Általában valami sokkal értelmesebb dolgot.

    Egy harmincon túli nő már elég jól ismeri önmagát ahhoz, hogy tudja, ki ő, mi ő, mit akar és kitől. Kevés olyan 30 feletti nő akad, akit érdekel, hogy mit gondolsz róla vagy arról, hogy mit teszel. A nőknek 30 felett tartása van. Ritkán fordul elő, hogy jelenetet rendeznének az operában vagy egy elegáns étterem kellős közepén. Na persze ha megérdemled, gondolkodás nélkül lelőnek, főleg ha esélyt látnak arra, hogy megúszhatják. Az idősebb nők nem bánnak szűkmarkúan a dicséretekkel, gyakran akkor sem, ha nem érdemled meg. Tudják, milyen érzés, amikor az ember nem kap elismerést. 30 felett egy nő elég magabiztos ahhoz, hogy bemutasson téged a barátnőinek. Egy fiatalabb nő gyakran még a legjobb barátnőjét is hanyagolja, ha partnere van, mert nem bízik meg a fickóban. Egy harmincon túli nőt abszolút nem érdekel, hogy tetszenek-e neked a barátnői, mert tudja, hogy azok sosem árulnák el őt.

    A nők a korral természetfeletti képességekre tesznek szert. Egy 30 feletti nőnek sosem kell meggyónnod a bűneidet. Úgyis mindig tudja. Egy 30 feletti nőnek jól áll a tűzpiros rúzs. Ugyanez már nem mondható el a fiatal lányokról vagy a transzvesztitákról. Ha eltekintesz attól a néhány apró ránctól, egy 30 feletti nő sokkal szexisebb, mint fiatalabb nőtársai. Az idősebb nők egyenesek és őszinték. Azonnal a szemedbe mondják, hogy mocsok disznó vagy, ha úgy viselkedsz! Nem kell törnöd a fejed, hányadán is állsz velük. Igen, számtalan okból dicsőíthetjük a harmincon túli nőket.

    Sajnos ezt fordítva már nem lehet elmondani. Minden ragyogó, okos, ápolt, szexis 30 feletti nőre jut egy kopaszodó, pocakos őskövület sárga nadrágban, aki bolondot csinál magából valami 22 éves kis pincérlánnyal az oldalán. Hölgyeim, elnézést kérek érte.

    És minden olyan férfinak, aki azt mondja: ‘Miért vegyek meg egy egész tehenet, amikor csak tejet akarok inni’, üzenem, hogy változnak az idők. Manapság a nők 80%-a ellenzi a házasságot. Miért? Mert a nők is rájöttek, hogy nem érdemes megvenni egy egész disznót azért a kis kolbászért… Ha Te is ismersz legalább egy csodálatos 30-as nőt, akkor küldd el neki ezt.

    Hidd el, szerzel neki néhány boldog percet vele!

      • Én jobban utálom ezeket, mint a nyíltan nőgyűlölő szövegeket. Olyan alattomos, nyálas, lekezelő. Az antifeministákban legalább van valami őszinte indulat. De ez olyan hidegen méregetős, “jobban ismerem a nőket, mint ők magukat” szemléletű, plusz jóindulatú szexizmus és a korosztályok egymás ellen hangolása : “ugye ti nem vagytok olyanok, mint a kis hülye fiatal lányok, ugye veletek nincs annyi baj, jóóóólvaaan”.

        Mekkora egoizmus kell ahhoz, hogy egy társadalmi csoportot nem önmagáért és valódi érdemeiért ismerünk el, hanem aszerint, mennyire hasznos és kényelmes számunkra a viselkedése? És hót komolyan gondolja! Ez a szemlélet más esetekben legfeljebb önironikus lehetne (pl. Nagyon bírom a középiskolásokat, mert – ellentétben az alsósokkal – leszarják, ha néha nem megyek be órára. Sőt, örülnek, ha elmarad.)

        • ‘Nagyon bírom a középiskolásokat, mert – ellentétben az alsósokkal – leszarják, ha néha nem megyek be órára. Sőt, örülnek, ha elmarad.’

          Pedig itt kezdődne a hiteles pedagógus, már amelyik kissé kiégett és belefáradt.

    • Nagyon röhögtem anno, mikor ezt a facebookos bölcsességet olvastam. Én nem ilyen harminc feletti nő vagyok, de szerintem nem azért, mert kilógok a sorból. Mindenféle általánosítás olyan butaság.

  9. Én hiszek ebben, hogy “fogadd el magad”.
    De nem úgy hiszek ebben, ahogy használni szokták.
    Fogadd el magad=Fogadj el minden szart, ami van veled, és amivé lettél.
    Ezt gyűlölöm, NE fogadd el!!!
    Legyél a legjobb magadhoz képest, a legjobb verziód, hozd ki magadból, amit lehet!
    Ebben is hiszek, azért, mert tudom, hogy így van, hogy lehet, megtapasztaltam.
    Vannak az örök negatívan gondolkodók, az örömgyilkosok, nekik nem lehet, ők az örök acsargók, velük nem lehet mit csinálni.
    Nem tudom ezt jól leírni, de van ez a típus: örömgyilkos.
    Ők mondják, hogy “Á, fogadd el, mert…”
    Amúgy nem számít, mit mondanak, aki keresi az örömöt (örömEt?) és aki gyilkolja, ez két olyan halmaz, ami nem tud elegyedni, nem férnek össze, nem is jönnek ki.
    Ezen a mélyben meghúzódó karaktert értem, nem azt, hogy most hogy van.
    Na, szóval, ez a “fogadd el” egy romboló játszma.
    Viszont szerintem van egy alap, ami nem változik, alap személyiség, vagy valami mag, az mindig ugyanolyan marad.
    Azt érdemes elfogadni.

    • Nekem nagyon sok bajomvolt a neveltetésemmel, de hogy engem alapvetően jót keresőnek, jónak örülőnek, mindent kibírónak, mindig újra fölállónak neveltek, ráadásul irtóra érzőnek, felelősnek és becsületesnek, ehhez megvan az ősbizalom és a lényem-jöttöm alapvető helyeseltsége, és hogy ebből mi minden következik, arra mostanában jövök csak rá.

      • Nekem is sok bajom volt a neveltetésemmel.
        Fú, nagyon-nagyon sok.
        Se anyám, se apám nem egyszerű eset, ezen még nem gondolkodtam el igazán, sőt hát sehogy, de voltaképp mondhatom, hogy mind a ketten bántalmazók.
        Érzelmileg úgy értem.
        Az ő házasságuk azért nem volt ez az “anya tűr, apa piszkoskodik”, anyám nem egy gyenge nő, nem maradt le apámtól, mind a kettőben van elég agresszió, egyformák igazából.
        Volt ez az “Apád olyan volt…” “Anyád olyan volt…” “Miért vettem el?” “Miért mentem hozzá?”
        Én se tudom különben, visszanézve se, de ha elengedem a fantáziám, arra jutok, hogy “Azért találtátok meg egymást, mert egyformák vagytok.”
        És egyébként sokban egyformák, nagyon.
        Mind a kettő olyanokat tud mondani másoknak, hogy egy jóérzésű embernek égnek áll tőle a haja.
        Sok tudott lenni, külön-külön is sokak tudtak lenni, de együtt brutálisak, nem egy idill.
        Sok olyan motiválónak szánt szövegük volt, amit én a kutyámnak nem mondanék, nem hogy a gyerekemnek, szóval nem ez a “De jó is, hogy így volt, hah, de megtanítottak!”, mert van ebből sok seb is azért.
        De van, amit én is hozok magammal, a kibírást is, meg azt is, hogy nem alázkodunk, nem nyaljuk senki seggét, hogy meg kell állni a saját lábadon.
        Nekem fontos volt az is, hogy olvasni kellett, meg híradót nézni, bár úgy utáltam a híradót, mint az állat, már hogy így bevalljam, de hozzászoktam, olvasni meg szerettem mindig.
        Ilyenek, hogy “Kibírod!”, és amúgy igen, alapvetően mindenre van megoldás, kivéve a halálos betegségekre, stb…ezek más kategóriák, ilyenkor bele kell törődni abba, ami lett.

      • Nagyon nagy részben neked, nektek köszönhetem, hogy kezd bennem tudatosulni, hogy az, akinek eddig ismertem magam, mennyiben vagyok én, és mennyiben a családi minták, a neveltetésem. Azt hiszem, nálam fordítva van, bár pl. a becsületesség és a felelősség stimmel. A mindig újra fölállás helyett pedig inkább a stabil négykézláb közlekedésre esküszik a családom nagy része, úgy meg, lent a porban sok jót találni, annak örülni nem lehet…
        Az utóbbi egy-két évben kezdett bennem különválni, hogy minden helyzetben, amikor igazán magam lehettem, életigenlő, vidám, kreatív optimista, belevaló, megcsinálós, jég hátán is megélős energiabomba voltam. Minden más, még ha az is látszik nagyobb mennyiségben – vagy talán csak nagyságrendekkel több olyan helyzetben találtam magam/ragadtam benne, amiben látszhat -, csak a koloncként rajtam lógó, otthonról hozott lehúzó, pesszimista, úgysem- és dehát-minta érvényesült, amit ráadásul gazdagon táplált a mindenkori környezetem a munkahelyeken például. Ilyenkor több generációnyi felmenőmet fedezem fel magamban, és elborzadtam, borzadok mai napig, ha észreveszem. (Nem azért, nagymamámat például imádtam, és az ő szeretete tartott meg nagyon sokszor, de ő is arra nevelt, hogy tudjam, hol a helyem, és ne vágyjak sokkal többre, jobbra.)
        De mostanában már egyre gyakrabban érzem, hogy ezt mind gyúrom lefelé magamról, és néha már kilátszom alóla. Szeretnék látszani, annak látszani, aki vagyok, leginkább magam előtt. Egyébként elkezdtem edzeni is végre. Ép test, ép lélek a következő éveim mindenek feletti célja. Köszönöm!

      • Én is mostanában jövök rá, mi minden következik abból, amit kaptam. A kényszerességem, a vállalkozásra és nagyot ugrásra való képtelenségem, ugyanakkor az is, hogy tudok dolgozni, és sokat bírok. De a legtöbb cucc a batyuban most pont hátráltat, ezért úgy érzem, totál belső ellenszélben keresem a legjobb verziómat. De legalább már elfogadom azt, ami úgysem fog változni.

    • “Legyél a legjobb magadhoz képest, a legjobb verziód, hozd ki magadból, amit lehet!”
      Igen, de AZT, a legjobb vewrziót fogadd el! Ha vékony vagy, fogadd el, ne súlyemelőbajnok akarj lenni – mondjuk inkább könnyűatléta, ha sport. Ha alacsony vagy, akkor ne kosárlabda center. Ha nincs jó hangod, mert úgy születtél, akkor fogadd el, ha a Covent Gardenben akarsz fellépni, örök csalódás vár rád. Stb.

      • Én is valahogy így gondolom.
        Beleteszem, amit tudok, a saját legjobb verziómat hozom ki. Ez az ötven százalék.
        A másik ötven százalék, hogy ezt így elfogadom, és nem mardosom magam azzal, ami nem lehetek soha.

          • Hát balettozni, Himaláját mászni, de akár kézenállni meg maratont futni sem nagyon fogok már, még ha a legjobb formámhoz hozzáadok plusz ötven százalékot is. De azzal én már elégedett leszek. Most az a célom, hogy VISSZAtérjek a mozgáshoz, mondjuk heti ötször, ahogy korábban, ne fájjon semmi és jól aludjak, jól érezzem magam a bőrömben. Konkrét sporteredmények nem lebegnek előttem. Mondjuk egy Balatonátúszást el tudok képzelni, bár sosem csináltam, és annyira nem is hoz lázba.

            A sportolós bejegyzéseidet amúgy is tágabb értelemben, célok és megvalósítás tárgyban szoktam olvasgatni, úgy is működnek.
            Úgy mondanám, most más típusú céljaim vannak, amihez eszköz lenne a testem és a mozgás.

          • De miért szögezed le, hogy pl. balett nem? Én nem fogok sziklát mászni, valószínűleg, de azt deklarálni, hogy “én nem fogok (már) szikát mászni”, ez eléggé egy ambíció-öbngyilkosság, értelmetlen jóslat volna. Hogy csalás nélkül? Vagyis: nem fogodk, de nem is akarok, másra kell az energia? Több alázatot a jövővel szemben, kolléga!

            A balettnak sok szintje van, állsz egy rúdnál és kihúzott testtel vádlizol, vagy nyújtáskor spiccelsz, már az is balett az én értelmezésemben. A kézenállás meg nem egy vasziszdasz, mondjuk lendületből, falnál, ellenben okosít, koordinációt javít, sikerélményt ad. Why nor?

            • Így negyven körül átlátom, mi mennyi energia, van két-három fontos célom, és nagyon örülök, ha azokat sikerül valóra váltanom. Van ezenkívül több olyan, ami a kedvező körülmények és más fontosabb célok teljesülése esetén elővehető, de a balett jelenleg még a top 100-as listámon sem szerepel. Ahogy a kínai nyelvtanulás sem. Persze az életben jön egy csomó előre nem látott dolog, és ezek teszik klasszá, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy jelenleg úgy látom, hogy nemigen fogok én balettozni, de persze az élet hozhat meglepetéseket…

              • Na és a blog arról szól, hogy kíváncsian és mardosás nélkül is lehet, magadnak választott célokkal. Ami lehet egy mérlegállás is, vagy megtanulni hullahoppozni vagy pici, takarékos mozdulatokkal vagy három labdát dobálni vagy fejenállni vagy lemenni hídba.
                A csak kardió szakirodalmilag egyhangúlag zsákutca, nem csinál sem vékonyabb, sem erősebb, sem egészségesebb testet, és nem is motivál. Minden egyoldalúság ront egy idő után, nem profivá tesz, hanem kiégsz tőle. Én ezért kezdtem nagyon változatos edzéseket, egymást egyensúlyozó dolgokat.

                • Nekem most a projektek fél éves távon:
                  spárga (ez nagyon szépen alakul)
                  erőkézenállás fal nélkül
                  valami függőmérleg-szerű a nyújtón
                  szaltózni dobbantóval előre
                  55 fölé menni fej fölé vitt súllyal,
                  és mondjuk tíz szabályos, függőleges testű húzódzkodás.
                  Pici célocskák.
                  Lehet, hogy ezek nem mennek szénhidrát nélkül, csak a már emlegetett Superstarch-csal.
                  De mindenképpen akarom, és nem adom fel, nem fogadom el, hogy nem tudok.

  10. nekem most nagyon nehéz elfogadnom magam, vagyis inkább a testem. igazán nagyon. talán nehezebb, mint annak az elfogadása, hogy az ikerterhességem utolsó 1 hetében megnyúlt a hasamon a bőr (mindenki kiröhög, hogy 2 normál súlyú gyerek után ez semmi, más fénykorában sem néz ki így, blabla. sovány vigasz nekem, akinek megváltozott a teste. jó, jó, a mellem kárpótlás: 9 hónap szimultán szoptatás után olyan lett, mint amilyenről 20 évesen álmodtam).

    feminista vagyok és sportolok. kb. együtt állt ez a két dolog, amióta feministának gondolom magam. mégis most, amikor mindenféle – megelőzésre irányuló – erőfeszítéseim ellenére megváltozott/megváltozik a testem, nem érdekel a feminizmus. semmi köze hozzám, nem vagyok tőle boldogabb, hogy elfogadhatom magam így, ahogy. meg költhetek sokat, tölthetem az időmet félős helyeken és végső soron beteg vagyok (legalább nem nagyon, csak kicsit).

    szóval igen, vannak fontosabb dolgok, mint a feszes bőr (olyan helyeken, ahol már nem lehet megfeszíteni, akárhogy szeretné is az ember) az egészséges, jól működő test. de ez a feminizmust nem zárja ki.

      • aha, ilyesmi az enyém is, de ennél jobban néz ki (vagy kevésbé látványos).
        de a bőröm ilyen: mintha túlhúztak volna egy anyagot. apró ráncok és más a színe.

        nekem most fogparáim vannak. az szarabb, mint a hasamon egy női tenyérnyi bőr. (úgy, hogy folyamatosan járok ellenőrzésre, meg tisztításra, meg ápolom, figyelem, nem hanyagolom el, és mégis 😦 .)

    • és a feminizmus sem zárja ki azt, hogy valaki csúcsra járassa magát. 🙂
      nekem ez a kedvencem a mai magyar feminista szövegekből: a választás lehetősége és szabadsága. hát, ez nagyon sokan nem értik. hogy nincs EGY igazság, hogy milyen az igazi, az egyedüli és kizárólagos _feminista_. bármilyen, amilyen ő lenni akar. izmos, kövér, díva, slampos, bármilyen.

      • Már miért zárná ki, én azokat nem értem, akikben ez felmerül.

        Egy kényelmeskedő, elhízott, letargikus emberekből álló társadalomban, robotoló, kényszerűzött, ezer teendő és mások megítélése által szorongatott életmóddal, ahol legfeljebb spinningre meg “tornázni” jár a ráérős nők krémje, az a womanpower és innovatív női út, hogy az ember időt szakít ki magának (igen, a jóanyaság-jófeleségség rovására is), és fölteker bringával a Normafáig, terepfut vagy megragadja a súlyzókat, valamint képes kritikusan felülvizsgálni és megreformálni a táplálkozását.

  11. “Amit te gondolsz a testedről, mint anya és mint nő az az esetek nagy többségében egy az egyben megfeleltethető azzal, amit a lányod gondol magáról.”
    Írja Bábel-Szücs Szilvia abban a cikkben, ahol sok érdekes link van; az utolsó ezé a poszté.
    http://anyapara.hu/nagyreszt-te-tehetsz-arrol-hogy-a-lanyod-nem-tartja-jo-csajnak-magat/
    Mi az én üzenetem az egyetlen
    Az én egyetlen és vitathatatlanul balerinavékony lányom mást se hallgat születése óta, mint hogy ő szép (haj!).
    Tőlem sose hallott olyat, hogy jaj, de kövér vagyok, jaj, de undorító, le kell fogynom. Nem látott a testemmel kapcsolatban gyötrődni, látott viszont sokszor boldognak és viccesnek ilyen helyzetekben. Hogy mondjuk zsiráfos a bugyim, és akkor, bár nem látszik, zsiráfos csatot teszek a hajamba. Ezek fontosak neki, és hasonlókat ő is csinál. Együtt fésülködünk, közös hajgumik stb. Szeretne fülbevalót, kéri, hogy lakkozzam ki a körmét (nem szoktam, egyszer megszédült / = rosszul lett/ az acetontól).
    És lát arcot kenni, szempillát spirálozni, menő sportcuccban iskolába robogni, ujjatlanban lenni, amikor mások termópulcsiban, csipkés bodyban, ruhát vásárolni, edzeni. Tudja, hogy megyek furtni. Hallja, hogy mások miket mondanak a testemről.
    Csodál és megfigyel, nézi a melltartóimat, ruháimat, hajviseleteimet, szín-összepasszintásaimat, ezeket észreveszi és maga is csinálja.
    Néha észrevételezi, hogy “itt ráncos a bőröd”, “itt olyan sovány vagy”, régebben (kedvesen): “milyen kövér vagy itt”.
    Kérdeztem a múltkor, emlékszik-e, amikor még nem ilyen voltam, azt állította, nem.
    Abszolút nem kap negatív testüzeneteket tőlem, nincs oka parázni, nagyon erős érték a sport, és kellően önálló is ahhoz, hogy tudja, mi ilyenek vagyunk, egyediek, és ne akarjon másokra hasonlítani.
    Azt szoktam mondani, hogy hiába kedvenc, foltos, szakadt ruhában nem megyünk iskolába és emberek közé, és a színek is illjenek össze.

      • Ma mértem magunkat. Hökk:
        Julis 21,1 kiló, 125 centi.
        Babadávid 17,7 kiló, 110 centi.
        Mamalány megint nőtt, ez meglepő, nagyon figyelmesen mérem, ne verjem át magam, de a trend a falon (vonalkák január óta) elég egyértelműek: 171-2, és most 174,5. Talán növekedési hormon is több van, és a hátam nyújtása a másik, amit okként el tudok képzelni, nagyon érdekes.
        És 70 kiló alatt.

        • Na, akkor még egyet kihúztál az “el kell fogadni, ezen nem tudok változtatni” kategóriámból. Úgy szeretnék egyszer 158 cm lenni (156 helyett)!

        • A hátad nyújtása tapasztalatom szerint lehet az oka – nálam jógától következett be. A jógagyakorlatoknak elég jelentős a hátizom erősítő/nyújtó hatása – hiszen végeredményben a stabil és mozdulatlan meditációs ülés a cél. Gyakran úgy érzékelem, hogy nőttem az elmúlt években.
          Persze a belső tartásunk is növekedett, az is egy szempont :-).

          • Én mindig délceg voltam, hogy ne tűnjön a mellem lógónak, illetve ne tűnjek hasasnak. Szerintem sokat számított az anatómiám, a hasfalam feszessége szempontjából. Minden képen magamat kihúzva állok, nekem elképzelhetetlen a görnyedtség legkisebb foka.
            Kegyetlenül belénk nevelték ezt a torna/rsg edz éseken, mint a spicct is. Nem tudok nem spiccelni.

            Ez metaforikusan meg is tartott a nehéz helyzetekben.
            Estére újra 173 voltam, nem egyszerű ez.
            Ha az ember komoly, fél testsúlyát kitevő súlyokkal lóg lefele sok percet, rendszeresen, az biztos, hogy hat a gerincre.
            És újabban érzem, hogy roskadt, görnyedt is tudok lenni, súlyemelés meg kétszer húsz kilóval való 40 db kitörés után, mondjuk.

      • Én nem lennék Julis, hanem lennék Julissal :-).
        Keveset vagyok gyerekekkel, de a mászófal erre jó alkalom. Iszonyú helyes kislánnyal másztam tegnap, Julis korú. Mint egy kismajom, ment fáradhatatlanul. Először a fal feléig, azután egyszer csak már nem nézett le, hogy fél, engedjem le, végig felmászott. Élvezem, amikor az utánpótlást tanítgatom. Élmény volt a mozgása. Nagyon sok gyerek ösztönösen jól mozog a falon, felnőtt kezdők nehézkesebbek.

  12. Visszajelzés: olvasd újra | csak az olvassa — én szóltam

  13. Visszajelzés: ráncfelvarrás, ragyogás, sóhaj | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s