most akkor elmesélem, nekünk milyen volt

Megint ráömlött a blogomra (kivehetetlen, bosszantó folt) egy kilométeres, névtelen, kioktató komment, egy valószínűleg lefordított redpilles szöveg részlete.

Amelyben arról értekezik az ismeretlen szerző, hogy a férfiak milyen szeretettel fordulnak általában a nők felé, felveszik őket például, amikor ázottan baktatnak az út mentén, és hazáig viszik, nahát! Ellenben a nők nem tesznek ilyen szívességeket a férfiaknak, és nem szeretik őket.

Az első kérdésem, hogy ugyan, miért a férfiak feneke alatt van már megint az autó. Miért ő az erős, aki segíteni tud, és miért képzelünk el sorra olyan helyzeteket, amelyekben a nő szorul rá valakire. Ennyire kézenfekvő ez, hogy minden példában ez a séma szerepel? Ja, mert ők az erősek, mi meg a gyengék, értem.

Mindjárt átgondolom ezt, csak leteszem a STIHLemet. (Remek rönköket találtam, készülök a télre.)

A második kérdésem, de tényleg rögtönzök ám, semmi összeszedettség nincs ebben (akkor hetven kérdésem is volna) azt firtatja, hogy ugyan, mi van akkor, ha mégis a nő a sofőr, és felveszi a férfit, de az a férfi nem megbízható, hanem mondjuk egy bűnöző.

És mi van, ha férfi a sofőr, aki megáll a nőnek, és a nő akar valami sandaságot.

Na, ezt értitek. Hát például ezért ilyen a helyzet.

A harmadik egy megjegyzés: tessék már kontextusban nézni ezeket a kulturális mintázatokat. Mint amilyen a nők, a gyengék segítése. Kezdjük ott, hogy a nők általában nem eleve gyengébbek, hanem a nőknek járó-jutó erőforrásokat, a nők által is birtokolható területeket és öntudatot, jogosítványokat mások bitorolják; a koncepció része, hogy a nőket gyengébbnek és értéktelenebbnek állítják be.

Egy maroknyi csoportjukkal, amennyiben szépek, fiatalok és nem prostituáltak, hajlandóak egy kicsit kedvesnek lenni.

Bárki bárkivel ha lovagias, azt azért teszi, mert épp embernek, tiszteletre méltónak nézi, de minden ilyen kedvességre jut száz rúgás és megaláztatás. Akár csak a megvetett takarítónő, szobalány, házvezetőnő sorsa mutatja ezt. Az ugráltatható, cincálható anya és nagyi. A plázacica, a kitartott, ürítkezésre használt szerető. A koldusasszony, akitől úgy szedik el utolsó forintjait és egyetlen cigijét. A hajuknál fogva ráncigált asszonyok. Őket ugyan ki tiszteli, velük ki lovagias? Nők, akiknek torkára és méhszájára csak ráfröcskölnek, és vissza se néznek — nemhogy lovagiasság, a felelősség és emberszerűség minimuma sincsen ezekben a viszonylatokban. Nők, akiket úgy raknak össze sebészileg, hogy olyan képregényszerű legyen a mellük, a fenekük, az ajkuk, s akiket lemeztelenítenek és rituálisan megalázzák őket, fájdalmat okoznak nekik, elintézik őket — ez a mozgókép témája és értelme, és ez izgalomba hoz sok millió, állítólag oly szép lelkű és humánus férfit.

Ha ti tisztelnétek a nőket, akkor nem néznétek guvadt szemmel pornót, és nem folyton szexet akarnátok még a fa odvától is. És ezt a kényszerítő vágyat nem használnátok mentségnek mindenféle, sorsokat kettétörő szemétségekre.

Ti eszközként vetitek be a kedvességet, ha épp attól reméltek előnyt, de semmi mást nem akartok, és ezt ez a szöveg is elismeri, amikor rámutat, hogy az idősödő, fakuló nővel mindjárt nem olyan kedvesek a lovagok.

Hogy miért akadtok el ennyire a személyiségfejlődésben, hogy miért kering minden a szexvágy körül, azt nem tudom, de eléggé gyakran jön ez szembe, és mindig elcsodálkozom rajta.

Hogy miért nőktől reméltek minden jót, stabilat, boldogat. Hogy ami jót magatoknak összehoztok, az miért vagy iszonyú gyerekes, vagy erőszakos és élhetetlen.

Mert nem volt meleg szívű anyukátok, vagy nem nőttetek fel, talán.

Ez a lovagiasság, a fiatal és szép nőkkel szembeni célszerű kedvesség, a feltételezés, hogy őnekik hatalmuk van, pusztán azért, mert ti sóvárogtok, ez egyszerű infantilizmus és lelki csőd, nem valami evolúciós meg genetikai alapú meg yin-yang nemtudommi.

Azt mondja a szöveg, hogy aki kell nekünk, azzal hajlandóak vagyunk kedvesek lenni, na persze. Nos, ezzel ti is így vagytok ám. Csak ti többször próbálkoztok, nektek mindenki kéne, nektek nem ciki a dús előélet. Illetve újra meg újra nekifuttok, mert nem jön be a stratégia, nincs nő, és nő kell, nő jár, szex kell.

Nem vagyunk elég kedvesek úgy általában a férfiakkal, vádol minket a szöveg. De miért kellene segítenünk azokon, akik magukat erősként, minket meg gyengének definiálnak? Ismeretlen férfiakat pusztán annál fogva, hogy ők férfiak, már miért szeretnénk különösebben? Ha egyszer pont az ilyen kísérleteinket értik félre, használják ki és pletykálják ki. Ha nem lesz belőle szex, az a baj, mert akkor hitegetés, ha szex lesz, akkor meg micsoda kurva az ilyen. Ti teremtettétek ezeket a kereteket, és ezért nem kedvesek veletek a nők, ezért bizalmatlanok.

Egyébként szoktak, szívjóságból is. Mindenféle szociális, karitatív, civil területen több a nő. A menekültek között túlsúlyban vannak a férfiak, az önkéntesek között meg a nők. Minden fizetetlen munkafajtát több nő végez.

Ha meg nem munka, én ezt többször átéltem: a szívem tiszta volt, és nagy csalódás volt, hogy miket terjesztettek rólam, pedig én tényleg csak skandináv és jó fej voltam azzal a férfival. Ez itt egy olyan közeg, amelyben mindenki azt hiszi, a másik akar valamit, ha kedves. Egy kicsit nyugatabbra vagy képzettebb-rugalmasabb lelkű emberek között mindjárt másképp működik, de ez nem az a miliő. Ahol férfiak kommentekben kijelentik, hogy barát csak férfi lehet, és a két nem csak akkor áll szóba egymással, ha szex vagy családalapítás a téma.

Amúgy meg nem mindenki heteroszexuális, és nem mindenki folyton a másik nemre sóvárogva nézi a világot. Hogy hátha leesik valami kis morzsa, esély. Pont ez a kuncsorgás a taszító. A vigyor, a “de lennék fekvenyomó pad”, a vicceskedés. Az, hogy nem tudtok csak úgy, a másikat komolyan véve, nem a mellét-seggét mustrálgatva jó fejnek lenni, és valódi kölcsönösségre alapozni. Nem akkora teljesítmény, hogy fiatal és szép nőknek ti hízelegtek és helyezkedtek. Nem ebből ismerszik meg a szerető, a jól szerető, az emberszerű ember, hogy kedves-e — egyéni döntésből vagy kulturálisan, mindegy — azokkal, akiktől valami előnyt remél, hanem abból, hogy hogy bánik a koldusasszonnyal és a prostituálttal.

Színtiszta hülyeség, és itt a legárulkodóbb szöveg rosszindulata, hogy a nők ne tudnának szeretni, és még akit szeretnek, azt is rosszul szeretik. Tény, hogy sokak szeretete manipulatív, önös, csökött. Viszont nőként nagyon is képesek vagyunk éretten, okosan előmozdítani mások jóllétét, az iszonyatos túlterheltség állapotában, húsz éveken át is, körülbelül ebből él az egész világ, a fizetetlen női áldozathozatalból.

Nyugi, a nők is tudnak szeretni. Én tudom, hogy pont azok írnak ilyen erőszakos hülyeségeket, akik történetesen nem találkoztak az igazi női szeretettel, az apjuk meg nem volt sehol. Gyűlöletteli, ostoba vádaskodás, hogy még akit szeretünk, azt is megfojtjuk, rátelepszünk, túlaggódjuk. Akiket szeretünk, akikért felelősséget vállalunk, azokat képesek vagyunk okosan és kiteljesítően szeretni, egyoldalúan is, akkor is, ha az favágás: nők ápolják a hazai fogyatékkal élő százezres tömeget, nők járnak szülői értekezletre és elfekvőbe is, és nők próbálják megmenteni kicsit csélcsap és nagyon alkoholista, helyüket nem találó partnereik lelkét, érdek nélkül.

Miféle elvárás ez, hogy mindenkivel legyünk kedvesek? Embertársaiknak úgy általában mivel tartozunk? Csak bántanunk tilos a többieket, amúgy semmi sem kötelező. A gyatra szöveg ki is mondja, hogy ti sem érdek nélkül vagytok kedvesek, és inkább csak a szép és fiatal nőkkel. Na most ettől ne essünk már hasra.

És most elmondom, nekünk ez milyen.

Mi, ha férfihoz közeledtünk, ha vállaltuk a kockázatot, az nagyon fura volt mindig. Abból vagy valami gyors és sikerületlen aktus lett, vagy teljes értetlenség, visszautasítás és ciki helyzet. Belefér, nem azért, nem ezt panaszlom.

Csak hát amikor meg hozzánk közelednek, az meg leginkább azt jelentette, hogy örültünk, hogy valakinek, szinte bárkinek egy kicsit fontosak vagyunk. Mert tudtuk, mi sem vagyunk egy a százból, olyan igazi dögös fantázianő, vagy épp szép és bájos, aki igazán kell és aki válogathat és ujja köré csavar bárkit.

És ez a valaki, akinek be kellett érnie velünk, rágta a fülünket, préselt minket a “beteljesülés” irányába, mert ő annyira fel van ám gerjedve, és neki az olyan rossz.

Szó nem volt a mi örömünkről és vágyainkról, csak arról, hogy mit kell teljesítenünk ahhoz, hogy valaki egy kicsit szeressen minket.

Hacsak nem vagyunk egy a százból, ugye, de nem vagyunk, nem voltunk azok fiatalon sem.

Az egész csak a szexről szólt, és mi préselve voltunk, pedig nem is tudtuk, milyen, ha igazán jó. És a lovagunk belevitt minket egy helyzetbe, amelyben rég nem arról volt szó, amiről a szexualitás eredetileg, lényege szerint szól, vagyis hogy kinek mitől, hogyan volna örömteli, hanem arról, hogy kinek van hatalma, jogosítványa, mentsége arra, hogy a másikat rábírja valamire, amit aztán ő fog élvezni csak. És a lovagunk győzködött és helyezkedett, alakoskodott; ha az tűnt célravezetőnek, akkor szerelmest játszott, levelet írt, ha épp nem, akkor meg sétálni hívott, és belökött a bokorba, és amikor végzett, akkor a slicce jobban érdekelte, mint a mi épp csak meglangyosodott testünk, a lelkünkről nem is beszélve.

És hát elfelejtitek a lényeget: hogy ti magatok minek nevezitek azokat a nőket, akik sok férfival “kedvesek”, és hogyan bántok velük.

Meg azt, hogy mi az efféle kedvességtől teherbe is tudunk, szoktunk esni, és olyankor ti el szoktatok tűnni, és a kultúrtörténet voltaképp ez ellen, garanciaként vezette be az együttélést meg a házasságot.

Akarás, nyomasztás, rábírás. Hízelkedés, felemlegethető szívességek, csorgó nyál. Sürgetés és átverés. Ez a ti kedvességetek. Nekünk mindig csalódás ez a játék.

Hacsak nincs kölcsönös, egyértelmű akarás.

Az meg igen ritkán van.

Nekem egyébklnt tíz férfi jutott olyan egészen, egyik se feledhető, mindhez nagyon mélyen kötődtem, még megrendítő szerelemből is jutott öt vagy hat, és más szinte nem is volt.

Életem legjobb szeretője azt mondta nekem: aludjunk együtt. Ő mondta, és ezzel kezdődött a testiség. Legyen bőr, sok bőr, átölellek és elalszunk, jó lesz?

És te nem akarnád…?, kérdeztem én hitetlenkedve.

Én akkor akarom, amikor már te akarod nagyon, és azt te fogod mondani.

Na, van ilyen is. És úgy is lett, és akartam, nagyon.

A másfajta kedvesség, az leginkább nyáladzás, amit nem kérünk, az nem jó nekünk, abba inkább ne tegyetek energiát ti se.

Kapcsolódó bejegyzés: https://csakazolvassa.hu/2014/12/04/rajuk-is-csak-addig-mosolyognak/

Lehet piciket alkudozni a rendszerrel, lesni a lepattanót, előnyöket kihozni a rendszerszintű igazságtalanságból, a többi nő ellenében, a piaci rést megtalálni. Megpróbálni jobb nőnek lenni, nem olyannak, mint akivel nekik folyton bajuk van. Aláígérni más nőknek: neked jó így is, te nem basztatod őket. Csinosnak lenni, négy gyerek után is dögösnek, szexmániásnak, mindent, ami a pornófilmekben van, élvezni. Életvidámnak lenni, nem panaszkodónak. Nem lelkizni, nem nyavalyogni a striás mellünk miatt, nem mutatni, hogy bajunk van, nem rájuk telefonálni, hagyni őket, hogy rajongjanak.

 

Amíg ez nekik szól, mindegy.

 

Nem lehetsz jó nekik.

 

Mosolyogni rád addig fognak, amíg ama nagyon határozott célokat be nem töltötték rajtad, amíg nem válaszoltál a kérdésre. Ha igent mondtál, ha nemet, mindegy, bántani fognak. Miért nem szülsz, miért nem főzöl, miért szülsz, miért főzöl, miért jó így neked, miért nem jó így neked, miért nincs karriered, miért nem vagy okos, miért vagy okos, miért kell neked férfi, miért rántod meg a vállad. Más nőkre fognak vágyni, de ha olyan vagy, mint azok a nők, lekurváznak.

 

Mindegy. Vagy beleszürkülsz, vagy bele se vágsz, igent mondasz vagy nemet, egy pillanat alatt érted meg, vagy lassan kopsz belé, nem számít. Amint nem fűzi őket hozzád az elemi érdekük, onnnatól, akármennyit is köszönhetnek neked, a minimum az, hogy levegőnek néznek, de leginkább szemétségeket fognak rólad mondani. A te erődből, a te idődből, a te türelmedből állnák a cechet.

282 thoughts on “most akkor elmesélem, nekünk milyen volt

    • Kaptam a Jánostól, aki itteni kommentelő, és ki fog akadni, hogy névelőt teszek a keresztneve elé, egy ráspolyt. Szépen, 30 fokos szögben.

      Vagy elviszem az élezőbe, Kelenföldre, a Barázda utcába, 500 forint volt a múltkor, ott gép van.

      • Nekünk több van és cserélgetni szoktuk az élezőben (tatai mezgazdbolt). Tavaly 400 volt náluk egy élezés. Beviszem az egyiket, kihozom a másikat. Persze az élezett soha nem olyan jó, mint az új lánc. De egy új kb. 10 élezés árában van. Mondjuk én nem használom, csak szurkolok 🙂 Hogy megmaradjon mindene 😀 Kész szerencse, hogy téli munka ez 😀

  1. Csak azt nem értem, hogy tudod ilyen hideg, részvétlen, haragvó megvetéssel odalökni, hogy “mert nem volt szerető szívű anyukátok”. Igen, egyre inkább meggyőződésem, hogy ez lehet a hátterében annak, hogy a férfiak közül sokan kétségbeesetten keresnek valamit, amit csak nő adhat meg nekik, ki-ki a maga szintjén: van, aki nem lát túl a szexen, a mechanikus aktuson mint a szeretet és az elemi, zsigeri, állati, fizikai elfogadás, egyesülés, közelség manifesztációján. És van, aki, mint például én tegnap este egy első randin, szerette volna megtapasztalni, milyen az, amikor egy nő és egy férfi sugárzó tekintettel néz egymásra, kölcsönösen lenyűgözőnek, csodálatosnak tartja egymást, melegség és szeretet járja át őket, és mindketten hihetetlenül vágynak arra, megérintsék egymást, hogy szinte feloldódjanak egymásban, valami kozmikus szintű szimpátia, vonzalom, szeretet, gyönyörűség közepette. És tegnap este, a 4 órás beszélgetés közben azt éreztem, hogy ezzel a nővel bizony meg fogom, fogjuk tapasztalni ezt, mert hihetetlenül jól kijövünk, érdekel minket egymás múltja, jelene, tervei, szenvedélyei; isszuk egymás szavait, le nem tudjuk venni a szemünket egymásról, vonzónak találjuk egymást. Utóbbit ki is mondtuk, mindketten. De mégsem. Ő nem. Nem volt benne vágy, hogy megérintsen. Nem szeretne ebbe az irányba elmenni. Barát szívesen lenne, de miután jeleztem, hogy ő bennem másmilyen vágyakat is ébreszt, nem hiszi, hogy az nekem olyan jó lenne. Ezt mondta. Hiába a szemkontaktus, a testbeszéd, minden nehezen félreérthető jel az ő részéről: a végére ide jutottunk. Nagyon szerettem volna kicsit megérteni: hátha csak fél, hiszen hat éve nem volt senkije, bevallottan félt a randizástól, már az elején, előtte is mondta? Hátha csak leblokkolt a közelség lehetősége láttán? Vagy simán csak “rosszul csináltam” valamit? Rengeteg a tanács ilyenkor: jobban kellett volna nyomulnom, érezze, hogy kell nekem. Kevésbé kellett volna nyomulnom, megijedt. Nem beszélni kell a vonzalomról, hanem lépni, fizikailag: a nők gyakran erre várnak, akár kimondatlanul is. Stb. Vagy amit én mondok magamnak: talán megérzi rajtam a nő, hogy én magam sem hiszek benne, hogy méltó lennék arra, hogy egy nővel megéljem ezt a csodálatos egyesülést, közelségét, intimitást, gyönyört. Tudom, hogy alapvetően ettől szenvedek. Hiába bizonygatják nekem nők, barátnők, exbarátnős, milyen kivételes partner, férfi tudok, tudtam lenni: valami mélyen bennem nem hiszi el. (Igen. Az anyai elfogadás problémái vannak a háttérben. Tudom. Nagyjából feltártam ezt a saját életemben. Sokáig tartott. Évtizedekig.) De nem akarok beleesni a régi hibámba, győzködni egy nőt, hogy de igenis adjon még egy esélyt, vagy barátkozni vele, hátha egyszer “ráébred”, és kikerülök a barátzónából. Nem akarom elemezgetni, hogy vajon miért nem vevő arra, amire látszólag igenis az, és amire annyira vágyom. Nem vevő, és kész. Megmondom neki, hogy sajnos most nagyon nem hiányzik nekem egy féloldalas kapcsolat, így inkább nem mennék bele ilyesmibe. Kicsit szomorú, de megérti. Hazakísérem (nemi szerepek, ugye, de amúgy is egyfelé lakunk, és mindketten szeretünk sétálni). Poénkodunk, a saját szituációnkon is. Ja igen, a humorunk is nagyon kompatibilis: abszurd, határokat nem ismerő, akasztófa. Minden jót kívánunk egymásnak, és elválunk. Valoszinűleg nem látjuk egymást többet. Nincs bennem harag, természetesen. Nem gondolom, hogy ez a nő bármi rosszat tett volna. Nem is tudom, hogy van-e mit sajnálnom: néha arra gondolok, hogy megint olyan nőbe futottam bele, aki igazából akarna engem, csak valami megakadályozza ebben. Szokásom. Az is, hogy az ilyen nőket aztán nem tudom elengedni. Hitetlenkedve csóválom a fejem, hogy na már megint. Néha arra gondolok, hogy nem volt itt semmi, amit sajnálhatnék: ha azt mondja, nem volt a részéről vágy, akkor nem volt, és kész. Olyasmit keres egy férfiban, ami bennem speciel nincs meg. Van ez így. Néha meg arra gondolok, hogy valamit simán elrontottam, és ez igenis olyan világ, ahol farkastörvények uralkodnak. Végül néha meg arra gondolok, hogy milyen nehéz ebben a világban találni valakit, akivel össze lehet bújni, aki lenyűgöz, akivel vágyom a közelségre… és ez kölcsönös, sőt meg is történik. Aztán igyekszem nem gondolni rá, nem kínozni magamat. Mert ez még nagyon friss, és nem tudok nem gondolni a hangjára, a tekintetére, a karjaira, a bőrére, a mozdulataira, és arra, hogy mennyire jól éreztem magam vele, és láthatóan ő is velem… és hogy minek a lehetősége villant fel, még ha csak illúzió volt is.

    • Nem volt részvétlenség és harag, nagyon sajnálok mindenkit, akinek ez a sorsa.
      Mondd, a prostituáltak és koldusasszonyok is megmozdítanak benned valamit?
      Ha megkísérelnéd megérteni (épp a posztból), hogy milyen általános és romboló a nőgyűlölet, ami ellen itt írok, akkor nem a férfiakat sajnálnánk megint.
      A nőgyűlöletnek kulturálisan az az oka, hogy a férfi a nőktől vár minden pihe-puha-gondoskodó-otthonos-lágy-költőit, nélküle csak katonásdira, műszaki dolgokra meg autóversenyzésre képes, sokan még egy rántottára vagy normálisan a szőnyeghez illő kanapé megvásárlására sem (miért is? és megmagyarázza, hogy a férfiak ilyenek!), személyesen meg nem volt ilyen nő az életében, és ezért irtóra haragszik az összesre, rossz tapasztalatokat szerez, és jogosnak gondolja az erőszakot és nőhibáztatást.
      Fel kéne nőni. Mert aki nyomorult, és másra nyomja, az tényleg nem fog kelleni a nőknek, és akkor még jobban gerjeszti magában ezt az egészet.
      Nekem nincs dolgom ilyen emberekkel, akik ennyire nőgyűlölők és másokra nyomják a kínjukat (ti. hogy nem kellenek a nőknek), én vagyok olyan helyzetben, hogy megúszhatom őket, és mégis ideerőltetik a lelopott, nőgyűlölő, hamis e-mailű szarjaikat.
      Egész pontosan Huffnágelre célzok, csak kegyeleti okokból nem írtam ki a nevét.
      József Attila is példa, aki nálam amúgy költőként number one, de attól még látom, hogy ugyaninnen ered és iszonyú nyomasztó a nőgyűlölete és az elvárásai, és elképesztő, ahogy élete nőit tették felelőssé a haláláért.

      • “Mondd, a prostituáltak és koldusasszonyok is megmozdítanak bened valamit?” Igen, részvétet érzek irántuk, meg sok minden mást, de ez hogy jön ide?

        Amúgy megkíséreltem megérteni, mennyire általános és romboló a nőgyűlölet. A posztból is, meg máshonnan is. Ha valamit elérsz itt, akkor az pont ez: nagyon alaposan kielemzed a nőgyűlölet különféle formáit, és ez szerintem is tényleg nagyon fontos társadalmi cél, semmiféle vita nincs köztünk ebben. És nem is vitatkozom azzal, amit írsz. Csak azon kapom fel megint a fejem, hogy “akkor nem a férfiakat sajnálnánk itt”. Ebben van alapvető vita köztünk. Hogy szerintem az agresszor is áldozata valaminek, és igenis sajnálni kell. Lehet és kell is szörnyűlködni a helyzeten, aminek a férfiak a haszonélvezői, és az igazságtalanságok valóban vérlázító módon sújtják a nőket. És megértem, ha valakiben ilyenkor kevés empátia van a tettesek iránt. De sajnos ez nem lesz megúszható. Ezek a gonosz agresszorok valójában nagyon szerencsétlen emberek, akik a maguk kevésbé nyilvánvaló módján szinten szenvednek, mint a kutya. Szoronganak, rettegnek, erőt kell mutatniuk, megbetegszenek, korán halnak. Pedig csak azokat a mintákat követik, amiket mindenhol látnak. És most azt hallják, hogy ők az okai mindennek. Ezeket az embereket nem lehet simán csak kiiktatni, vagy megvárni, hogy kihaljanak: folyamatosan újratermelődnek. És szerintem csak empátiával lehet megváltani sokukat. Azzal viszont szerintem igen. Szóval csak annyit mondok, hogy ha néha sikerül sajnálni és megérteni a “tetteseket” is, az egyáltalán nem árt az ügynek. Sőt, csodákat tehet.

        • És akkor még arra kérlek, hogy kelj ki majd ama blogokon és felületeken is, ahol nőkön röhögcsélnek, hogy rondák, nem kellenek senkinek, nem szülnek, mert az is tud akkora tragédia meg nem saját döntés lenni, mint a meleg szívű anya hiánya, és mondjuk jóval gyakoribb röhögcsélési vagy piszkálási ok. Én meg se nem röhögcséltem, se kíméletlen nem voltam, hanem csak megállapítottam egy valószínű faktort, miután megint, 4267-edszer idehányta valamelyik megnyomorodott a salakját.

        • “Igen, részvétet érzek irántuk, meg sok minden mást, de ez hogy jön ide?” Róluk, az ő megtiportságukról van szó a szövegben. Az állítólagos lovagiasság túlfeléről, másik arcáról. egy olyan szövegre reagálva, amely állítja, hogy a férfiak általában, jófejségből kedvesek a nőkkel, szeretik őket, a nők meg milyen ridegek velük.

          • Nem tudok mit kezdeni a prostituáltakkal. Ahol lakom, rengetegen vannak. Csalogatnak, leszólítgatnak. Én meg szégyellem magam. Nem tudom megérteni azokat a férfiakat, akik erre vágynak, akinek ez oké. És nem tudok hogyan viselkedni ezekkel a nőkkel. Ha rájuk nézek, ha kedves vagyok velük, ha szóba állok velük, azt hiszik, potenciális ügyfél vagyok, és ha kiderül, hogy nem, akkor csak az idejüket vesztegetem. Paradox módon csalódást okoznék nekik, ha jó fej lennék velük; nem jókedvükben vannak ott, és elsősorban nem arra várnak, hogy valaki megmentse vagy megértse őket. A Maslow-piramisuk aljával vannak elfoglalva. Ezért leginkább kerülöm velük a szemkontaktust. Még nem találtam jobb megoldást sajnos.

        • “Ezek a gonosz agresszorok valójában nagyon szerencsétlen emberek, akik a maguk kevésbé nyilvánvaló módján szinten szenvednek, mint a kutya. Szoronganak, rettegnek, erőt kell mutatniuk, megbetegszenek, korán halnak.”

          Erre viszont nem “a” nőktől, egy-egy nőtől vagy a társadalomtól kellene remélni a megoldást. Ez szakkérdés.

          Van szaksegítség, sokan el bírtunk menni terápiára saját pénzből, és jobban lettünk. De másra mutogatni, 35, 40, 45 évesen…?!

          • Nem mondom, hogy ezek a férfiak jó fejek lennének, vagy hogy jól csinálnák a dolgokat. Részei egy olyan rendszernek, ami alattomosan megnyomorítja őket, és közben sokkal feltűnőbb és direktbe igazságtalan módon megnyomorítja a nőket is. Ha a nők helyzetét nézzük, azt látjuk, hogy a férfiak elnyomják őket. Ezért adja magát a reakció: felszabadítani a nőket a férfiak igája alól. A férfiakkal meg csak az erő nyelvén lehet tárgyalni, hiszen látható, milyen rendszert működtetnek.

            Én viszont azt mondom, hogy van itt egy rendszer, amit mindkét nem működtet. A férfiak az elnyomás eszközei és sok szempontból tagadhatatlan haszonélvezői. Ugyanakkor a nők is részei ennek a rendszernek, ők is generálják a szexizmust, egy férfi szerintük is legyen férfi, dolgozzon, keressen pénzt, ne babráljon a gyerekkel, nem való a kezébe, nézze a meccset, igya a sört, dugjon meg minden nőt, ne legyenek érzelmei. Ha egy férfi eltér ettől a normától, durván meg lesz fenyítve mindkét oldalról. Neki sem jó ez a rendszer, de mivel az ő problémái kevésbé vérlázítóak, kevésbé nyilvánvalóak, mint a nőkéi, sőt a rendszer rengeteg hatalmat ad a kezébe a nők fölött, ezért nem tudna hova, ki ellen, mi ellen lázadni. Ha ellenségképet keres, néha a nőt találja meg, és ezzel eléggé lejáratja magát, jogosan. Eközben a nő nagyon könnyen találja meg az ellenséget a férfiban, és a felszínen nézve igaza is van.

            Én azzal kísérleteznék (és ez jelenleg az én egyéni akcióm, még sokat akarok amúgy is tanulni erről az egészről), hogy a rendszert tekintsem ellenségnek, és ne az egyik nemet játsszam ki a másik ellen, hanem azt mutassam ki, hogy mikor melyik nem eszköze épp ennek a gonosz, szar, konzervatív, középkori struktúrának. És álmaimban a férfiakkal sem az erő nyelvén kellene beszélni, hanem be lehetne vonni őket a megoldás megtalálásába. Mert mi, férfiak is boldogabbak lennénk, ha nem kellene a rendszer által ránk erőltetett szerepeket játszanunk. Én legalább is sokkal boldogabb vagyok, amióta sok ilyen sztereotípiát sikerült leráznom magamról. Amióta bizonyos dolgoknak nem is próbálok már megfelelni.

            Ma férfinak lenni kicsit olyan, mint gengszternek lenni mondjuk Amerikában az alkoholtilalom idején. Mindenki fél tőled, rettenetes dolgokat követsz el, de ha nem teszed, kicsinálnak. Büntetéssel nem fogsz soha kijutni ebből a világból, az csak még inkább megkeményít. Csakis megértés és empátia által, ha megtapasztalod, hogy valaki embernek tekint, nem mocskos bűnözőnek. És persze a világ akkor változik meg, amikor valakik rájönnek: nem a gengszterek miatt van bűnözés – hiába csuknak le százat, másik száz lép a helyükre. Az alkoholtilalom miatt. Azt kellett eltörölni.

            Igenis a társadalomtól kell elvárni a megoldást szerintem… nemcsak a nőktől, de ők is sokat tudnának segíteni. Pusztán azért, mert ezek a szar fej férfiak nem fognak parancsszóra megváltozni, sem eltakarodni, sem kihalni. Sajnos (vagy nem sajnos) egyszer majd muszáj lesz partnerként kezelni őket, bármennyire viszolyogtató ez a felvetés.

            Mármint szerintem.

            • “Ugyanakkor a nők is részei ennek a rendszernek, ők is generálják a szexizmust, egy férfi szerintük is legyen férfi, dolgozzon, keressen pénzt, ne babráljon a gyerekkel, nem való a kezébe, nézze a meccset, igya a sört, dugjon meg minden nőt, ne legyenek érzelmei. Ha egy férfi eltér ettől a normától, durván meg lesz fenyítve mindkét oldalról.”

              Ójjjaj, és hány férfit ismersz, aki ennek megfelel?
              És mind be van fenyítve durván? Minden nőt megdugni, mert ha nem, mindkét nem befenyíti — mi van…?
              Senkit nem érdekel, ki kit dug meg, nem is tud róla, ez tiszta hülyeség.
              Sarkítasz, de nem az igazság irányába.
              Hát hány lelki nyomorékot ismersz, akinek utolsó aktusa két évvel ezelőtt volt, az is egy részeg, belekényszerített nővel, és azóta csak pornót néz? hogy van-e egáltalán gyereke, azt nem is tudja, pénzt ha keres is, bénán költi el, nyavalyog, mások vérét szívja, anyja főztjét eszi ötven évesen, satöbbi?

            • “…felszabadítani a nőket a férfiak igája alól. A férfiakkal meg csak az erő nyelvén lehet tárgyalni…” ez a te előfeltevésed A Feminista Nézőpontról. Mivel ez egy feminista (IS) blog, ezért feltételezed, hogy az itteni kommentelők mind ezt gondolják.
              Talán új számodra az, hogy nincs A Feminista Nézőpont. És ha vannak is elvek, azok nem fedik az idézett mondatodat. Bizonyára vannak feministák, akik így gondolják. De ahogyan azt a feministákat egy egyforma, homogén közegnek feltételező kommentelők ezt szépen ki szokták maguknak kérni, miszerint “nem is minden férfi olyan”, hát mi sem vagyunk egyformák. Az egyenlőségről sokan, sokféleképp gondolkodunk. Egyének vagyunk, nem egy utálatos massza, amiben minden kanál egyformán gusztustalan.
              “Én viszont azt mondom, hogy van itt egy rendszer, amit mindkét nem működtet.”
              Hogy a rendszer a szar, Éva százszor és ezerszer kifejtette rengeteg posztjában, kommentjében. Nem mondasz újat. A legtöbb feminista is így gondolja.
              “…a nők is…” erről is számtalan írást olvashatsz itt.
              Ha komolyan érdekel a téma, akkor olvass itt sokat! Kommenteket is. Talán neked is formálódik a véleményed “Rólunk”.
              A rendszer a közös ellenség, valóban. Ezt te is jól látod! Isten hozott!

        • Az agresszorok menjenek terápiába!
          Se a partner, se a rokon, se a munkatárs nem pszichológus, a maguk baját nem kéne rájuk nyomni.
          Érdekes, hogy az agresszor is tudja, hogy hol lehet agresszornak lenni, a főnökével szemben ritkán agresszor bárki is, a munkatársai előtt se mutogatja az agresszív énjét.
          Nem az van itt, hogy “Szegény sérült, nem bír magával!”, egy fenét!
          Azért agresszor, mert megteheti.
          Ilyen egyszerű.

        • Az a baj, hogyha most én most elkezdem sajnálni a férfiakat, kihagyok egy lépcsőfokot a jellemfejlődésemben, mert a csalódás után természetszerűleg jön a harag, és utána a megbocsátás. Ez egyénileg lezajlik talán pár év alatt, de tömegesen, társadalmi szinten nem ilyen rövid a történet. Ahhoz, hogy a nők megerősödjenek az identitásukban, kell hogy ne sajnálják először az elnyomóikat, hanem ellenszegüljenek a normáknak és szembe menjenek velük. El a végsőkig, és onnan vissza középre.

            • A túllendülés elkerülhetetlen. És mint írtam is fentebb, jön a megbocsátás, ám ez nem jelenti azt hogy aztán bárakárki jó lesz, mert Én Túlvagyok A Személyes Sérelmemen. Aztán még annyira se lesz jó akárki mint eddig, mert kialakul egy olyan erős jellem és azon keresztül egy szűrő, ami nem engedi át az érzelmi lejmolókat, ál-egyenlőeket, passzív agresszorokat, hogy az ezeknél nyilvánvalóbban hímsovénekről ne beszéljek.
              Nem mondom, hogy ez egy könnyű út de nem volt választásom, ha önazonos akartam maradni. A változás elkerülhetetlen.

    • en eleg jonak tartom magam szovegertesbol, de most ez nem vilagos: te tenyleg egy elso randin megkivantad a not es ugy erezted, hogy o is, ezt el is mondtad neki, o kozolte, hogy inkabb ne, mire te ravagtad, hogy akkor hagyjuk az egeszet?
      ennek egesz pontosan mi ertelme volt? es miert viselkedtel igy?

      • Nem, azt kérdeztem, akar-e találkozni még, erre azt mondta, hogy nem bánná, de csak barátként, mert nem hiszi, hogy valami más lehetne köztünk, nem érez magában késztetést, hogy másfajta irányba elmenjen velem. Tehát nem, Maggie, nem az történt, hogy az ígéretes randit ultimátummal zártam, hogy vagy ott helyben, vagy ennyi volt.

        • nem azert kerdeztem, h rad piritsak. en mar iszonyu regen nem randiztam, nem vagyok formaban, mondhatni, de nekem olyan sarkosnak tunik, hogy egy amugy tok szuper talalkozasbol kivonatolni, meg eldonteni, hogy itt aztan soha, semmise. biztos mert nalam az intimitashoz mindig kellett ido, es mindig olyan pasiba szerettem bele idovel velotrazoan akik elso talalkozasra baromira nem tetszettek fizikailag.

          • Egyfelől nagyon kiváncsi vagyok, miért dönti el ilyen sarkosan, hogy nem… másfelől nem hagy nyugodni a gondolat, hogy esetleg elhamarkodottan döntött… de ismerem magam, és az ilyen játszmák az ősellenségem. Lehet, hogy el kellett volna fogadnom a barátságát és reménykednem valamiben… de az a baj, hogy sok ilyet csináltam már, és alighanem szabadulnom kellene ettől a mintától. Meg aztán ha tényleg volt valami a levegőben, ő is rájöhet utólag, és szólhat, hogy meggondolta magát.

          • Persze, hogy el tudom képzelni; az ő véleményét nem tudom. Azt láttam, hogy félt az egész szituációtól, a randizástól és kapcsolatoktól általában; az elején nagyon izgult, de egyre jobban felengedett, és azt láttam a viselkedésén és a reakcióin, hogy konkrétan vonzódik hozzám. Folyamatosan a szemembe nézett vagy az ajkaimat nézte, csak néha kapta el a tekintetét szégyenlősen. Simogatta saját magát. És tényleg ritka össznhang volt köztünk. Volt egy vitánk a bevándorlókkal kapcsolatban, nekem több kételyem van, mint neki az abszolút feltétel nélküli befogadó magatartással szemben, de a végén közös álláspontra jutottunk, és a vita sem idegenített el minket egymástól.

            Ha tippelnem kell, akkor megijedt, hogy lám, az eddigi független, kényelmes élete most akár meg is változhat, és ez túl nagy nyomást jelentett neki, és elvárások jelenhettek meg a fejében: hogy akkor most jön a barátnő szerep, viselkednie kell, mindig ráérni… és ez félelem és elutasítás formájában jelentkezett nála. Ilyenkor (magam példáján tudom) az ember gyakran azt érzi, hogy egyszerűen nem kell az egész, nem pedig azt, hogy kellene, csak közben fél is. A félelem tud ilyet. Nagyon alattomos.

            De simán tévedhetek is. Lehet, mindenkivel így viselkedik, és félreértem. Amúgy meg épp kászálódok ki egy friendzone-os szituációból, épp valaki mással kapcsolatban tisztázom magamban, hogy ott csak barátság lesz, és nekem bele kell nyugodnom… baromira nem kéne, hogy egy ugyanilyennel váltsam.

            És az előző komment is teljesen jogos. Egyikünk sem tudna felszabadultan viselkedni így. És ha a végén őt feszélyezi jobban és tart egyre nagyobb távolságot, akkor azzal csak egyre durvábban élem meg az elutasítást, és az senkinek nem lesz jó.

            • Vááá, ez a megijedt, hogy majd… vagy “megijedt az érzéseitől”… szerintem ez vetítés, emeljük fel a fejünket és mondjuk ki becsülettel: ott volt, eljött, volt egy dobásunk, de nem tetszettünk neki eléggé.

              Aki vonzódik, az vonzódik, és kész, ha lehet őszintének lenni, és nem rontják el az egészet tanult kacskaringók (mi a dolga egy férfinak, mit vár a másik, nem ciki-e, védem magam stb.), akkor ezt nem lehet eltéveszteni.

              A testbeszédelemzés szerintem nem jó irány, az a gyanúm, hogy mindig úgy van értve, ahogy épp szeretnénk.

              Lehet amúgy, hogy rákérdezni is hiba, sarokbaszorítós, túl korai.

              Meg egyébként olyan is van, aki tényleg megijed az érzelmeitől, nem akar irracionálisat az életébe, feldúlja, hogy lesz valami, ami más, mint volt, vagy tartósan fagyott a személyiségének az érzelmi része.

              És van, akiknek gyors a tempó egyszerűen.

            • Bizony, tévedsz. Hihetetlen, mennyire túlgondolod azt a végtelenül egyszerű tényt, hogy simán nem jöttél be neki, mint férfi.
              Ne keress okokat, ne akarj megváltozni, ne gondolkodj azon, miben kellene másként viselkedned a nőkkel. Légy önmagad, és vagy vevő rád vki, vagy nem. Rengeteg hozzád hasonló férfival találkoztam, mikor közöltem, hogy nem érdekelnek, türelmet kértek, meg majd kialakul, meg ők olyanok lesznek amilyenre én vágyom, csak mondjam meg mi az, aztán átmentek bunkóba, biztos az a baj, hogy nem pénzesek, stb. És hogy hogy tudom eldönteni 1 óra alatt hogy esélytelen? Elárulom, ez egy perc alatt eldőlhet.
              Annyit kell megérteni, hogy vagy jön az a bizonyos érzés, a szikra, nevezzük bárhogy, vagy nem.
              Ha nem jön, nem kell erőltetni. Kezeljetek egyenlő, felnőtt, értelmes felekként, akik el tudják dönteni, hogy mit akarnak. NIncs olyan, hogy megijedünk az érzésektől, ne magyarázzatok bele egy visszautasításba semmit, nincs mögöttes tartalom, ha vágyunk egy férfira, mert az megpendített egy húrt bennünk, akkor nem mondunk nemet csakazértis, hogy szenvedhessünk otthon magányosan. Szóval a nem az nem, nem kell agyalni rajta, felejtsd el a nőt és lépj tovább.

        • Uh, tényleg nem akarom azt hinni, hogy te voltál az, akivel randiztam, de lehet, hogy mégis. Én azért mondtam nemet, illetve hebegtem habogtam, mert nem értettem, hogy miért kellene nekem, ott és ezt így helyben eldönteni, hogy akarok-e még találkozni egyenlőségjel én, a NŐ akarom e a kapcsolatot, hogy a ffi az igent igennek véve majd a második randin, rögtön a kabátfelsegítés után smárolási kísérletben törjön ki, és miért ne lehetne kockázatot vállalni, hogy felhív netán a randi után, vagy ír egy sms-t, hogy hadd legyen izgalmas, és érezze csak ő is annak, hogy akkor visszaírok, hogy jaj nekem is, és akkor aztán meg elhív megint, akár valami mondvacsinált dologgal is, de nem. Unalmas, fékezett habzású emberekre nincs időm, energiám. Aki megkérdezi az első randevú után, hogy akarok-e mégegyet, mikor még ez az első is tart.
          Az első találkozások, a másodikak, a 3. hónaposak annyira de annyira jók. Mikor már tudtam, hogy lesz még több is, akkor se nyilatkoztam.
          És nem, filmet se töltök le, és nem hiszek a mikrósütőben se, aki biztosra akar menni, regisztráljon társkeresőn.

    • Olthedir, a nők közül sem mindenkinek volt szerető szívű anyukája…
      Az általad leírt szituációhoz nagyon hasonlót nemrég átéltem, de én nem gondolom, hogy igazából akart volna engem, pedig láthatóan meglepte az összhang.

    • “Nem beszélni kell a vonzalomról, hanem lépni, fizikailag: a nők gyakran erre várnak, akár kimondatlanul is.” Uramisten. Szerintem ne hallgass a tanácsadókra. Ez kb. a bokor.

      Hol ismerted meg (társkeresős volt?)?

        • A társkereső azért speciális, mert ott eleve azért találkoztok, így jogos a szándékok tisztázása.

          Viszont megöl mindent, ami spontán, túl sok elvárást pakol a másikra, és paraméterek összességévé silányít lobogó hajú, definiálhatatlan lényeket. Nekem komoly aggályaim vannak vele.

          • Az OkCupid eddig csak olyan nővel hozott össze, akivel tényleg meglepően sok közünk volt egymáshoz. Ott találtam rá arra a nőre is, aki alapjában véve megváltoztatta az életemet és az egész világképemet; életem egy olyan szereplőjére, aki túlzás nélkül akkora hatással volt és van rám, mint a szüleimen kívül senki. Két év együtt élés után kiderült, hogy vannak olyan problémáink, amiket nem tudunk együtt megoldani. Kiderült, hogy a szerelem nem győz le mindent. Sőt: a szerelem semmit nem győz le, csak talán mindennél jobban motivál, hogy te legyőzd. De egyelőre a problémák győztek. Talán még találkozunk egyszer. A tudat, hogy ő valahol létezik, még mindig minden másnál jobban megnyugtat.

            Szóval nem ítélném el a társkeresőket ilyen sommásan. Az első találkozásig nyilván oda a spontaneitás, de amint egymás szemébe néztek, új időszámítás kezdődik.

        • Bár a társkeresős tanácsok többsége használhatatlan hülyeség, sajnos én is elég gyakorinak látom a fiatalabb nőismerősök körében, még a kifejezetten határozottaknál is, hogy “azért mégiscsak a férfinak kéne megtennie az első lépést”. Ugyanakkor rengeteg férfiban a vonzalom, vagy legalábbis a hosszú távú remények elillanását, menekülést, de minimum egy kisebb önértékelési rövidzárlatot okoz egy nyíltan kezdeményező nő. Ez is egy össztársadalmi jelenség, nem tudom sem a férfiak, sem a nők számlájára írni.

            • Amik nem mindig olyan egyértelműek, puhatol a feladó, nem érzi a befogadó, amúgy is ki tudja, melyik félnél mi mit jelent, nagyobb az esély elkommunikálni egymás mellett, mint később bármikor. Szerintem pont ezért jó kifejezés rá a szürke zóna. Bár nem lehet megúszni, de szeretek minél hamarabb túl lenni rajta az ilyen-olyan jeleknél sokkal egyértelműbb üzenettel, tartalmában egy egyszerű, őszinte randira hívással, feketén-fehéren.

    • Én is vágyom rá. Egymásra szomjazunk mi mind, nem csak nőínség van a világban.

      Egy egészen csodálatos, komplex, áradó, adakozó, tiszta szívű, érdekmentes fajtájára várok, mégpedig. Az elmúlt hónapokban négyszer éreztem, hogy kölcsönös a vonzalom. Intelligens, őszinte, jó fej férfiakkal, egyik se béemvés vagy kiköpött adonisz vagy rajongott sorozatszínész. Mind a négy alaposabb ismeretség, több találkozó volt. Feltevődött a kérdés, és nem volt a válasz, vagy elakadt a barátkozás. Megdöbbentem, hogy mégsem. Mégse rí a szám. Mégse gyártok ideológiát (te sem, de a sok “nekem jár a nő” kommentelő és “rendes srác” igen).

      Tudom, mi a “gond” velem. Igyekszem fejlődni. Igyekszem a saját ábrándjaimat nem összekeverni az ő valóságukkal.

      És mégse megyek bele semmilyen kompromisszumba.

    • Önmagában érdekes, ahogy a férfiak nem értik a jeleket. A saját ábrándjukat, akarásukat összetévesztik a nő jelzéseivel. Ahogy azt hiszik, létezik nyerő stratégia, amellyel ráveszik a nőt a folytatásra, és valahogy becsalogatják a málnásba. Ahogy csak akkor érdekes nekik az egész, ha szex lesz (hiába írod szépen, emberi közelségként, itt is erről van szó, és erről lenne szó akkor is, ha folytatnád a kapcsolatot, találkoznátok, és mindig arra várnál). Ez iszonyú nyomás a nőkön amúgy, nem szeretik. És ha erősködik a férfi, meg emberbaráti/csakhaveri segítségnek állítja be a szolgálatait, amivel meg akarja nyerni a másik szívét, akkor elkezdődik egy rossz kör, na, az nagyon játszmaszagú.

      Én inkább nem találkozom a kudarcaimmal, folytathatatlanok barátságnak, ne vicceljünk.

      • Elhiszem, sőt látom, hogy gyakran így van. Viszont én többnyire azért értem a jeleket. Most is láttam, kb. mikor bizonytalanodott el, mikor váltott az igen lassan nemre. És nem hiszek nyerő stratégiákban, csak abban, hogy néha apróságokon múlnak dolgok, bár talán nagy, komoly, mély dolgok kicsit kevésbé.

        Amit nem tudok hová tenni: mi az, hogy “hiába” írom szépen, emberi közelségként a szexet? Miért érzed úgy, hogy le kell leplezned, mint valami szégyellni való rejtett szándékot? Bocs, de nem hiába írom le így. Nem leplezni akarom. Nem szégyellem. Mélységesen vágyom az egész komplex, gyönyörű jelenségre: amikor valakiben lelki, szellemi, érzelmi, fizikai, erotikus, szexuális társra lelsz. Gyönyörködni valakiben. Abban, ahogy előadja, mi a szenvedélye az életben; a humorában, az intellektusában; a vágyaiban, a fájdalmaiban, a hibáiban. A vágy, hogy a lehető legközelebb kerüljek hozzá, ami itt, ebben a földi életben számomra a szexualitásban teljesedik ki. És ugyanennyire fontos a dolog másik oldala: érezni, hogy valaki ugyanígy vonzódik hozzád, ugyanezt akarja veled megélni. Ezek tényleg az élet legcsodálatosabb pillanatai. Olyan szexre vágyom, amiben mindez benne van; másmilyen szex egyáltalán nem érdekel. Nem használom hatalmi játszma részeként. Fel sem merül bennem, hogy olyan nővel feküdjek le, akivel mindezt nem élem meg, amit fentebb próbáltam kifejteni. Számomra a szex szent dolog. És ha eleve ki van zárva ez a közeledés, ami esetleg (és nyilván remélhetőleg, mert az a csúcspontja az egésznek) oda vezethet? Ha a másik távolabb szeretne maradni? Az mindig is valami fura, kozmikus félreértésnek tűnik a számomra. Gonosz dolog a sorstól, ha az egyik emberben ültet el ilyen vágyat, a másikban pedig nem. Voltam mindkét oldalon, ismerem.

        • “Miért érzed úgy, hogy le kell leplezned, mint valami szégyellni való rejtett szándékot? Bocs, de nem hiába írom le így. ” Az a kritikám a posztban is a férfiakkal, hogy így-úgy fogalmaznak, lovagiasság, minden, de azért mindig a szexről van szó. Arra van kihegyezve minden. Azért olyan kedvesek az arra érdemesekkel. És ez nyomasztó.

          Nem szégyellnivaló, csak nem lehet tengely.

          Tengely lehet mondjuk a humánum vagy a méltóság.

          • Ezt már tényleg nem értem. Randira általában azért megy két ember, hogy utána jó esetben egyszer majd szeretők, szerelmesek, házasok, szexpartnerek, ilyesmik legyenek. Általában persze, mert vannak aszexuális emberek, minden van. De többnyire nem ez a helyzet.

            Ha valakivel barát, szellemi társ, levelezőtárs, vitapartner, sporttárs stb. akarok lenni, azzal nem randira megyek.

            Akárhogy nézem, az ember olyan kapcsolatot keresve megy randira, amiben szerepe van a szexnek.

            Szóval általában biztosan nyomasztó, hogy a férfiak viselkedésében gyakran a szex a fő mozgatórugó, még totálisan alkalmatlan helyzetekben is. No de egy randin hadd ne legyen már gond, hogy a szex, vagy legalább is az erotikus vonzalom is ott van a levegőben.

            • Nem gond, de az se, ha a másik nem érez vonzalmat, nagyjából ez a társkeresés lényege és 95 százaléka.
              Szerintem a társkeresős randikban amúgy nem a szex van benne inherensen, hanem a társtalálás, és egy kicsit gyors ez így az első randin. Te is írod, hogy a csúcsa és legmélyebb foka az emberi kapcsolódásnak. Először látott emberrel, hát nem tudom.

            • Nekem a következő férfiakból lettek partnereim: barát(első férjem, akiből aztán ismét barát lett) szellemi társ (összes partneremre igaz) levelezőtárs (egy fórumon jöttem össze vele. 4 hónapig CSAK leveleztünk. minden nap.) sporttárs (gyors és kellemes, viszonylag rövid kapcsolat, főleg minőségi szex alapon) kutyasétáltatótárs–akiből barát lett (tehát szellemi társ) leveleztünk is, mikor épp olyanunk volt, és együtt sportolunk. azóta is.
              Ezt csak azért írom le neked, mert te, a te elvárásod egy minőségi szerelmi kapcsolat, de úgy hajtasz rá, és ennek érdekében kb. annyi lelki és szellemi energiát fektetsz bele, mint ahogy más egy fél kiló kenyérért megy le a boltba.
              Nem, a társkeresőn nem lesz fényes és tiszta a lelked, az erőltetett randevúk nem fejlesztik a személyiséget, megaláznak, ha nem sikerül, és átvernek, ha igen.
              Azt hiszed, hogy azt a sok szépet, elérheted pár kattintással is. És rengetegen vannak. Akik csakis a tökéletes boldogságot tudják maguknak elképzelni, elvárják a másiktól, hogy operabálhoz méltó lélekkel vonuljanak fel, miközben rajtuk csak egy trottyos kinyúlt mackó van.

        • Ha tényleg ilyen mély érzelmekre vágysz, miért társkeresőn próbálkozol? Ezeket a magányos idődben kimunkált, és egyre mélyülő érzelemigényeket miért az első randevú utáni másodikig való eljutásig degradálod?
          Amit megfogalmazol, az egy vágykép. Hogy várható el valakitől, akiben ilyen élénken élnek ezek a motivációk, hogy a partnere érzelmi életére is figyeljen?
          Aki társkeresőn regisztrál-én is regisztráltam egy szakítás után- általában aranybányaként éli meg az első hetekben, mert hemzsegés van, mert pont az van, ami máshol nincs. Biztos. Igen vagy nem. Akinek mélyebb érzelmei, igényei, lelkiismeretei tényezői vannak, egy pár hét elegendő szokott lenni, hogy megértse, hogy itt nem fog az olcsó utángyártott érzelmeken kívül kapni semmit.
          (Igen, vannak akik nagy őt találtak meg, és sajnos ezek a szerencsés véletlenek működtetnek egy olyan rendszert, amelynek minden pszichológiai tényezője káros HOSSZÚ TÁVON.
          Az egyetemen egy régi tanárom azt mondta, hogy a játszmahelyzetet meg a pszeudovalóságot onnan tudod megkülönböztetni a valóditól, hogy az előzőeknél mindig szükség van egy narratív kérdésre, és a szereplők fejében ül egy kis dramaturg a piros ceruzájával, és belehúzza a néző számára nem világos helyzet jelzést. A való életben nincs szükség drámapedagógiai kérdésekre, ott kis túlzással nincs se jövő, se jelen. Egy első randevún meg pláne.

      • “Önmagában érdekes, ahogy a férfiak nem értik a jeleket. A saját ábrándjukat, akarásukat összetévesztik a nő jelzéseivel.”

        Az a baj ezekkel a “jelekkel”, hogy nem egyértelműek, illetve hogy vannak nők – gondolom férfiak is, csak velük nem randizom, vagyishát velük se, csak velük nem is akarok – akik szinte világítótoronyként sugározzák: “gyere, gyere, akarlak, akarlak…” Aztán meg mégse, csak a játék kedvéért történt az egész. Oké, hogy az ilyen ember még nem nőtt fel, de eléggé félre tudja hangolni a másik “jelekből” való olvasási képességét. Pontosabban az enyémet, mások ilyen irányú képességeiről nyilván nem tudok nyilatkozni.
        Az meg, hogy belemagyarázzuk a reményeinket a jelekbe, szerintem természetes. És nem csak párkapcsolati témában. Sajnos az egész világlátást torzítjuk saját magunknak. Van, amit a tapasztalataink során szerzett ismereteinkkel, van amit a vágyainkkal torzítunk, de a nem egyértelmű információ mindig is torzulni fog. Persze lehet, hogy ezzel is csak én vagyok így, mások gondolatait nem ismerem, csak amit elárulnak belőle. Mármint szavakkal.
        Hmm… csak meg kellene tanulni ezt a testbeszéd olvasás dolgot, nem csak tudat alatt, hanem tudatosan is…

        • Igazad van, és a nők is ugyanúgy hajlamosak a vágyaikat vetíteni a partner testbeszédébe. Szerintem ez egyformán nehéz mindkét oldalon. Igazából, ha nagyon akarunk valakit, és az a valaki kicsit is kedves velünk, akkor szeretjük úgy értelmezni minden gesztusát, szavát, sms-ét, hogy, lám, ő is! Közhellyel: a szerelem vak.

          • Egyetértek veletek. És van, aki nem is nagyon tudja ezt a testbeszédet, nő is – a húszas éveim elején nem tudtam mosolyogni és ezt ki is emelték férfiak. Képzelhetitek, hol volt akkor a testbeszéd kultúrám.
            Fontosnak tartom, hogy kedvesen, egyértelműen kommunikáljak, azt tapasztalom, hogy semleges és necces helyzetekben is segít. Ez egyszerűen kedves hangnemet és nyitott gesztusokat jelent. Ja, és a saját lelkiállapotom nem jelenik meg – vagyis ha bal lábbal ébredtem, vagy megbántottak. Ez is félreérthető akár.

        • Vagy engedni a megérzést tudatosodni, nem elnyomni 😉
          Egyébként az a világítótorony, az nem a játék kedvéért van általában – nyilván van olyan is, aki élvezi. Személyiségéből fakad, nem is érti, hogy értheti bárki úgy, ahogy érti.

    • Nem ismerlek, őt sem és nem voltam ott, hogy lássalak együtt benneteket, szóval ne hallgass rám, nem tanácsolok semmit, nem is ítélkezem, csak kimondom ami érzésem-kérdésem van a sztorival kapcsolatban, annak alapján ahogy leírtad, mert sok minden jött fel belőlem az olvasása közben;

      – mintha nagyon hamar elásnád az egész helyzetet csak mert nem jött rögtön egy határozott igen-válasz a részéről már az első randin?? Lehetséges, hogy túlzott elvárás ez? Miért kellene biztosra menni a férfinak már az elején és tutira tudni, hogy mi bontakozik ki belőle (testiség?), miközben éppen hogy kezdi megismerni egymást két ember??
      Az, hogy intellektuálisan is jól érzik magukat a felek egymás társaságában oly ritka, nekem szökőévben egyszer, ha jut egy.
      És amennyire tudok örülni egy-egy ilyennek, már biztosan nem csapnám agyon egy gyors testi közeledéssel, mert esélyem sem lesz kibontakozni benne. A vágyam kibontakozásának sem lenne semmi esélye! Hamar pont kerülne az i-re és ezennel vége. Ott maradnék egyedül, kifosztva és mindörökre és semmit, de semmit nem élhettem volna meg közben a személyiségemből. Ezért nem mondanám azt, hogy igen, vágyom a testiségre én is (miközben még nem is lehetek biztos benne, épp, hogy elkezdődött valami), hanem inkább azt, hogy tetszel, hadd ismerjelek meg. Magamban meg abban reménykedem, hogy egyre erősebb lehet a vonzalom és nem csak múló lepkefing. A férfiak jelentős része innentől már spuri.

      Magamból kiindulva tudok csak reagálni amikor azt mondom annyi bizonytalanság, félelem, előre védekezés van már bennünk is, -sokszor tudatosan, van hogy tudattalanul- hogy ugyan miért mondjam már az első randi után, hogy “majd meg persze”? Miért játsszak ennyire tiszta és nyílt lapokkal, mikor borítékolható, hogy akkor megégetem magam? Miért mondjam azt, hogy igen vágyom rád én is, miközben az a férfi még semmit sem tehetett azért, hogy meggyőződjem róla valóban el is akarok vele odáig menni és hogy útközben is jó lesz vele?
      Meg akarom ismerni a férfit, megérteni a lelkivilágát, azonosulni tudni vele, BELESZERETNI, nem pedig azonnal azt mondani, hogy igen vágyom rád testileg is.
      Nekem ez nem elég!!
      Már csak azért sem, mert nekem mondjuk a vágy jelentős része a közös intellektusból fakad, a csupán testi vonzódásnak hamar vége és instabil. Tudni akarom, hogy abban a férfiban ez megvan-e, tudjuk-e egymást tölteni, partnerei tudunk-e lenni egymásnak? Ez egy randi alkalmával még nem derül ki.

      És itt szoktátok nagyon gyorsan feladni (tisztelet a kivételnek), mert jönne a melós része, hogy valóban meg is tapasztalhassátok azt, amiről beszéltek, amire vágytok. Érzelmileg MOZDULNI KELLENE a nő után, közeledni, kutatni őt, keresni a személyiségét, engedni önmagának lenni, de már előre keresitek benne a saját kifogásaitok, hogy okoljátok vele, miért nem lehet vele ezt összehozni? Ő hátrál ki? Hát nem mentek még a közelébe se az érzelmeknek, kezdjük ott. És még jó előre biztosíték is kell, hogy lehet belőle szex?

      Hát honnan a fészkesből tudjam egy idegennél, hogy akarom-e majd annyira vele, hogy megérje fejtetőig belegázolnom vele az érzelmekbe???

      Elnézést, rossz gomb nyomódott meg bennem, nem akarok hibáztatni senkit sem. Van nyugtalanító élményem nekem is épp elég. Feljöttek.

      • Többeknek feltűnt, hogy első randiról van szó.

        Az nem derült ki, ismertétek-e egymást előtte valamennyire. Ha igen, és ez randi, és ő úgy mégsem, akkor érthető a reakciód, Olthedir.

        Innen, női szemszögből úgy tűnik, a nyomakodás törvényszerű kudarca lesz a férfi fájdalma, a panasz tárgya (a nyomor, de nem írok ilyet, csak a tőismétlés kedvéért), és ezért jó erről itt beszélni, hátha árnyalódik a dolog.

      • Odri, klasszul, érzékenyen írod! Hasonlóan látjuk ezt. Eleve, nem kell ezt túlmagyarázni – miért nem lehet csak együtt lenni, eleinte? Ha van vonzalom, egyre több időt töltünk együtt és ha van fizikai vonzalom, akkor az is láthatóvá formálódik, előbb-utóbb. És nem, nem randiszagúan együtt, hanem közös időtöltésben a legjobb. Nem szeretem már a kávézóban beszélgetéseket, csak barátokkal vagyok hajlandó :-).

        Velem az szokott inkább történni, hogy az illető megmagyarázza nekem, hogy nem is akkora nagy vonzalom ez a részéről, hanem próba. Ez viszont lelombozó, így hogyan mosolyogjak, szárnyaljak, akarjam megismerni?

        Egy hete szerelmet vallott egy haverom. Évekig reménytelenül szerelmes volt belém, miközben együtt dolgoztunk. Egyértelműen megmondtam, nem, sosem éreztem fizikai vonzalmat iránta. Majd pár év szünet, én léptem távolabb. Baráti sörözés alkalmával újra hívták – kis nyüszögés gyomortájon, ahogy Éva írná, már előre ezt éreztem. Erre most ismét, egy hónappal később, amikor egyszer-kétszer beszéltünk, találkoztunk itt-ott, társaságban részben. Jeleket nem adtam, azt tudom. Elutasítottam, erre így mit lehet mondani? Miért nem lehet csak együtt lenni és nem megterhelni a másikat? Ez már sosem lehet ugyanaz a szituáció. És, hogy akkor a barátságát felajánlja. De én azt sem tudom, így nem tudom. Ebben pedig Évával tartok. Talán lehet barátság, de azonnal semmiképp.

        • Próba?? Mivan? 😀 nekem ilyen még nem volt (vagy legalábbis nem mondták meg :P), de talán még megpróbálnám meginni a maradék kávém.. Ezt úgy értik, hogy rajtad gyakorolnak olyankor vagy mi?? Oké, hogy figyeljük a másikat, de úgy tesztelgetni, felpróbálgatni vele helyzeteket, hogy közben nem is vonzódunk annyira, az meg mire jó?? Nekem ez színtiszta energiapazarlásnak tűnik, mert mégis mit lehet gyakorolni, ha hiányzik a valódi játéktér? Valami logikus magyarázatuk biztosan létezik erre.

          • Igen. Próba. Picit odafigyel, picit nem. Valaki írta itt, hogy fékezett habzású. Én a lagymatag jelzőt használtam ebben a helyzetben :-).
            Nekem is energiapazarlásnak tűnik, így odébbálltam. A semmibe könnyebben belép valaki, mint az ilyen zűrzavaros szitukba.

      • Nagyon jó ez a komment. Abszolút egyetértek. De nem az én szituációmra vonatkozik.

        Online ismerkedtünk. Először találkoztunk. Először izgultunk, aztán nem tudtunk betelni egymással. Aztán kicsit elbizonytalanodott, láttam rajta. De mindezzel nem volt semmi bajom. Azóta sincs egyébként. Amit kicsit furcsállok, az a következő, amit próbáltam már írni fentebb, de talán nem láttátok:

        Annyit kérdeztem, hogy találkozunk-e még. Nem azt, hogy tetszem-e, hogy lesz-e köztünk valami, vagy bármi ilyesmit. Csak hogy akar-e még látni. Erre ő fontosnak tartotta leszögezni, hogy csakis barátként szeretne találkozni velem, más irányt nem szeretne velem felfedezni, kipróbálni.

        Oké, mondtam, ez világos beszéd. Azért rákérdeztem, hogy van-e valami konkrét oka (az őszinteséget nagyon fontosnak tartja, ezt többször megbeszéltük), de nem tudott semmit mondani. Sőt, kifejtette, hogy milyen összhang van köztünk, milyen jól elbeszélgetünk, mennyire érdekel minket a másik szenvedélye, milyen kompatibilis a humorunk, ráadásul jóképű, vonzó férfi vagyok, és tudja, hogy ő is tetszik nekem… de nem. Nem akar kapcsolatot, jól megvan egyedül, csak próbálkozik a társkereséssel, hátha.

        Erre még annyit kérdeztem, már tényleg csak kíváncsiságból, hogy ezek szerint pl. nem érzett semmi késztetést, hogy megérintsen? Azt mondta, hogy nem.

        Ezek után nyilvánvaló volt, hogy rövidre akarta zárni a dolgot, és bár megtehetném, hogy elemezgetem és találgatok (és persze van is elméletem, mint már kifejtettem nektek), de nem fogom megpróbálni rávezetni, hogy jaj, igenis adjon nekem még egy esélyt.

        Ezt neki kellett eldöntenie, és meg is tette. Nekem itt már nincs dolgom.

        • Így fogalmazva teljesen másképp jön le most az egész nekem és egyet is értek. Ebben az esetben ez egy határozott NEM szerintem. És azt csak hozzágondolni merem, hogy mivel online ismerkedésről van szó, tudja, hogy keresel, tehát nem akarja további, baráti találkozásokkal mélyíteni a kapcsolatot, ami meg tök korrekt. Mindenki megy a maga dolgára. Egy randiból hogyan lehet egyébként is onnantól meg barátságot akarni legyártani?
          Én mondjuk nem szeretem az online ismerkedést (1x kipróbáltam azért 🙂 ), mert nem elég spontán számomra pl. többek között az ilyenek miatt. Valahogy úgy voltam vele mindig, hogy ha jön, jön, ha meg nem, akkor nem. Érzelmileg képtelen vagyok azonosulni a helyzettel, valószínűleg túl sok rózsaszínűt olvastam 😀 De ez én vagyok, abszolút támogatom, ha más meg másképp gondolja és szép számmal tudok olyanokat is, akiknek meg ez jött be végül.

        • Én jártam már úgy, hogy ugyan jó volt beszélgetni, de a fizikai vonzalmat egyáltalán nem éreztem. És tudtam, hogy később sem fogom. Ezt meg sem lehet mondani őszintén, vagyis inkább csak körülírni, olyan nehéz, ha nem akarsz bántó lenni.

      • “Ott maradnék egyedül, kifosztva és mindörökre és semmit, de semmit nem élhettem volna meg közben a személyiségemből.”

        Ez nagyon érdekes. Van az a helyzet, van az a jó szex, meg hirtelenség, amikor abszolút megélhető a személyiség. Ez a sok hülye szerep, meg elvárás, ami rárakódott, borzasztó.

        És van az a férfi is, aki nem lép le attól, hogy megvolt a nő.

        Na de ha az ember randizik, nem teszi ki magát annak még ha erős a vágy, akkor sem, mert még mit gondolnak az erkölcseiről.

        • Én annak húúú de megadnám az esélyt! 😀 Mondjuk most nem, mert kapcsolatban vagyok, de akartam olyat nagyon is. Hogy csak egyszer megélni, tisztán, de utána ne legyek már valamilyen formában kevesebb! És álljanak már szóba velem ugyanúgy és ihassunk meg együtt egy teát. Ne higgyék már azt, hogy mindjárt feleségül akarom vetetni magam, azért akarok még esetleg beszélgetni is a továbbiakban.
          Általánosságban gondolom azt, hogy többnyire úgyis ez lenne nálam a végeredmény, ezzel tudok már csak számolni, mert valahogy mindig rárakódott a piszok:( És azt hiszem tartanék tőle még most is, mert lehet, hogy úgy tűnne, hogy na, ez most megy szerepek meg elvárások nélkül, és aztán meg mégse (vagy miattam vagy a másik miatt vagy együtt mindegy is) és akkor megint úgy maradok üresen és nehezebben lépek túl rajta, hiába gondoltam azt, hogy nem.

          És igen, attól is tartok, hogy mit gondol rólam utána, illetve az erkölcseimről, mert előtte még lehet hogy angyalkának nézett, utána meg már senkinek?! És ez fáj rohadtul, még ha előre eldöntöttem, hogy nem számít akkor is:( Valahogy nekem nem megy úgy, hogy leszarom minek vagyok titulálva utána. Engem negatívan ítél meg egy olyan dolog miatt, amit velem együtt tett?!
          Én sem nézem le a másikat mert szexelt velem! Számít az önérzetem, ne gondoljon már senki emiatt rossznak, mert mertem jól érezni magam a bőrömben úgy, hogy senkinek kárt nem okoztam ezzel.
          És igen, inkább nem megyek már bele és óvatos vagyok. Egyre óvatosabb. És ezzel el is veszett az egész, így halok majd meg?:(((( Hát én nem szexelhetek az életben csak úgy, szabadon, hogy végül ne érezzem magam rosszul tőle??
          Jesszusom, mindjárt szedhetem elő a százas zsepit, nálam ezek merülnek fel!:)

            • /Köszönöm, beletrombitáltam egybe :)/ Igen ez olyan patthelyzet féleség. Mert eztán meg hogy jövök én ahhoz emberileg, hogy elkezdjem kioktatni? elmagyarázni? megértetni? rávezetni? kivárni? – dehogyis, hát ne legyek már egy felnőtt embernek az anyukája, tanárnénije, pszichológusa. Úgyis csak további ellenállást váltanék ki, ezt ő sem szereti és én sem. Tanulja meg az érzelmeket kezelni, ahogy akarja, én is pont ugyanúgy magamra vagyok vele hagyva.
              Megyek inkább a manóba és csak szomorkodom rajta, hogy mindössze a figyelem hiánya, a meg nem értés az oka minden lehetségesen szép dolog virágba nem borulásának.
              Mire megértettem, hogy ő veszít többet és nem is pusztán engem, hanem a boldogságot, az örömöt, a játékot az életében! Istenem, akkor nem kellett volna még az az egy zsepi sem.
              Ettől, hogy ezt tudom, mondjuk nem lesznek többen az érzelmileg érett férfiak, de legalább magamat nem vádolom már többet. HOGY CSAKIS ÉN TEHETEK RÓLA, HOGY NEM SIKERÜLT, MERT ha akkor azt mondtam volna, ha akkor azt tettem volna, ha utána nem léptem volna azt, ha meg azt megkérdeztem volna és ha azt meg azt meg azt..
              És az még mindig fáj, hogy ennyien vannak és ennyien rosszul és hogy ezért így kell élnünk, miközben milyen jó is lehetne, csak le kellene venni azt a kva szemüveget végre. És feladatom lehet nekem ezen segíteni? Felhívnom rá valahogyan a figyelmet? Szóljak, éreztessem valahogy velük? Mit tehetek, hogy mégis jobb legyen? Vagy megint én próbálkozom és veszem magamra a felelősséget ezekkel a kérdésekkel? Menjek igenis a manóba és törődjek csakis magammal meg a többi nőtársammal inkább? Nekik segítsek? Hogyan?
              Ki vagyok és mit tudok én, hogy azt hiszem tudok bárkin is segíteni? Tudnék vajon?

              Annyi kérdés, kétely van bennem ezzel kapcsolatban!

            • Anyakomplexusosak.
              Nem volt szerető anyukájuk, és minden nőtől félnek emiatt, kötődési zavaruk van.
              Nincs bennük szeretet, játékosság, lazaság, intellektus, lelki nagyság, gyengédség, csak megfelelési és bizonyítási vágy.
              Becsomagolják meg kimagyarázzák, de a lényeg: bosszút állnak a nőn.
              Főleg, ha sikeresebb náluk.

    • Ne már, csajok! Az “inkább legyünk csak barátok” teljesen félreérthetetlen állásfoglalás egy randin! Ne dumáljátok már bele, hogy tovább kellett volna ütni a vasat.
      Bocs, Olthedir, de valószínű, tényleg többet gondoltál a gesztusokba a valóságnál. Én pl, ha rokonszenves egy férfi BARÁTILAG, akkor igazán kedves vagyok, és még az sem kizárt, hogy élvezem az ellenkező nem társaságát, és még kacérnak is tűnök. De attól nem feltétlen kívántam meg a testi közeledést. Ez a randi egy nyilvánvaló nem. Mivel most jöttél ki egy “barátzónából”, akkor jársz a legjobban, ha lapozol, és más nőkkel ismerkedsz. Ez ennyi volt. Jól érezted magad? Akkor rakd el a szép este emlékét, oszt lépj tovább!
      Amúgy meg tolál off ez itt most. De egy érző szívű férfi mellett, lám, én sem tudok elmenni szó nélkül… 🙂

      • Legutóbb 8 éve voltam majdnem pont ilyen helyzetben. Minden jó volt, mégsem akar második randit, nem is tudja, miért nem. Oké, mondtam, akkor ennyi. Utánam jött, hogy de nem fair, hogy emiatt nem barátkozom vele. Oké. Barátkoztam vele. Aztán pár hónap múlva szerelmet vallottam. Ő nem, de ragaszkodott hozzám. Aztán kiderült, barátként tekint rám, de közben kíván is. És közben nem bízik bennem, nem bízik senkiben, sok éve nem volt senkije, csak bántották, én meg küzdöttem a bizalmáért. Pár hónap múlva lefeküdt velem. Kellettem is, meg nem is. Aztán tovább léptem, voltak kapcsolataim, neki még évekig nem. Tavaly azt mondta, én voltam valószínűleg a legjobb férfi az életében. És megkérdezte, hogy ha nem talál senkit, akinek gyereket szülhetne, akkor leszek-e én a donor. Gondolkozzak el rajta.

        Azóta van valakije. Nagyon jó barátok vagyunk. De megszenvedtünk érte.

        Annyira azért nem szoktam benézni dolgokat, hogy legalább is kétséget vagy vívódást véljek látni ott, ahol csakis egyértelmű nem van. De ezt nem kell elhinnetek nekem.

        • Értelek, és el is hiszem, hogy talán mégis előfordulhatna esetlegesssen, hogy idővel megváltozik a hozzádállása. De akarod addig nyúzni a lelked olyasvalakivel barátkozva, akitől te többet szeretnél, mint ő tőled?
          A leírt sztoriban nem volt igaza a barátnődnek. Ő nem volt fair, hogy annak ellenére, hogy te többre vágytál, ő barátként meg akart tartani. Ilyet nem csinálunk! Durván aszimmetrikus szitu. Kegyetlenség.
          Megpróbálhatsz valakit megváltani a nyomorából, de tudd, mibe mész bele! És megéri-e vajon akkor is, ha (és ennek van általában nagyobb esélye) kiderül, hogy nem tudod megváltani mégsem, és neked rengeteg értékes energiád vész el, mire végül azt mondod, elengedlek.
          Szerintem nagyon jól tetted, hogy ezt a konklúziót vontad le:
          “Ezt neki kellett eldöntenie, és meg is tette. Nekem itt már nincs dolgom.”

    • Minden gonosz agresszívre igaz ez, a diktátoroktól a pszichopata gyilkosokig. Meg az alkalmi erőszakelkövetőkig, pl. gólyatáborokban. Miért az agresszorok gondja tűnt fel neked, miközben a poszt az áldozatok gondjáról szól? Ahhoz miért nem szólsz hozzá?

        • És mennyiben érezted ide valónak? Miért gondolod, hogy a bántalmazottaknak ehhez közük van? Hogy szélsőséges legyek: olyan ez, mint ha az ISIS áldozataival kapcsolatban azon meengenénk, hogy szegény ISIS-es srácoknak milyen borzalmas gyerekkora lehetett (biztos egyébként, de mennyiben releváns ez az áldozatokkal kapcsolatban?)

          • Jogos. Itt az áldozatokról van szó. Amúgy szinte mindig. A tettesek csak mint tettesek szerepelnek, ezáltal kicsit személytelenül, kicsit démonizálva, kicsit megszégyenítve. Ami káros tud lenni, nagyon. Mert ezek a “tettesek” nem szociopata gyilkosok, akiket be kell zárni, hanem köztünk élő szerencsétlen tömegek, akikről hiba volna végképp lemondani.

            • Nincsenek megszégyenítve. Csak te magadra veszed és közösséget vállalsz. Mert tegnap este neked nemet mondtak. Egyébként egy támadó, hibáztató, aljasul önsajnáltató nőgyűlölő tartalomra reagáltam.

            • “Nincsenek megszégyenítve. Csak te magadra veszed és közösséget vállalsz. Mert tegnap este neked nemet mondtak.”

              Ha nem tűröd a személyeskedést, és nagyon helyesen, akkor kérlek, te se élj vele. Különösen érvek helyett. Ezt most nagyon kár volt.

            • Nem. Lehet írni róluk is bejegyzést. Te is megteheted, a te blogodon. Itt is volt egyébként ilyen poszt, jó régen. DE. Ennél a posztnál tényleg nincs helye. Egyszerűen azért, mert nem erről szól. Nem tudom, látd-e, milyen gáz lenne, ha mondjuk egy kifejezetten nemi erőszak áldozatainak beszélgetésébe írnál olyasmit, hogy szegény erőszakolók. Azért az nyilván neked is erős lenne. Ez persze nem olyan minősített eset itt, de én látok párhuzamot.
              ÉS nem, ne képzeld, hogy aki MÁR erőszakos, az majd jól rájön, hogy mit csinál. Nem jön rá, a pofozkodó szülő sem jön rá, meg is magyarázza, hogy milyen jót tett a gyereknek. Vagy hogy nem is csinálta, nem is úgy volt. Nem tudom már ki írt Izé néniről, aki “pofonért koldult”. Nyilván. Szülőknek lehet felhívni a figyelmét, hogy komám, ha erőszakkal neveled a gyerekedet, akkor, ha nő, áldozat, ha férfi, akkor meg agresszor lesz nagy nagy eséllyel. Ha te vagy az agresszor, akkor menj pszichológushoz, ha te vagy a kapcsolatban az áldozat, akkor menekülj gyerekestől, ha megteheted – az ő érdekükben is.

            • “Ezek a “tettesek” nem szociopata gyilkosok, akiket be kell zárni, hanem köztünk élő szerencsétlen tömegek, akikről hiba volna végképp lemondani” —
              a nemi erőszakolók, a vigyorogva rábírók, a molesztálók, a kíméletlenül otthagyók, a prostituáltakat használók, az erőszakos pornó rajongói, a fizikailag bántalmazók? Na, ne viccelj.

              Ne mondj le róluk, cselekedj értük. Ne másnak add ki feladatul. Nekem nem ez a prioritás, bocs. Karitatív tevékenységet amúgy sem lehet elvárni, én pl. elég rég már csak fizetett munkát végzek, ez a dolgom.

        • Az viszont az én dolgom. Én, a blogger választok olyan témát és hangnemet és üzenetet, amiről nem szokás beszélni. Ne csinálj magadból bátor kisebbséget, nem vagy az, agresszormentegető vagy. Teljesen egyetértek Szikrával.

          Ha kommentelői pozícióból teszed, könnyen tűnsz kényszeres vitatkozónak. “Igen, de…” És béna érvek. Jaj.

          • Nem érdekel a kommentelői pozícióm, sem az, hogy minek tűnök, sem a cimke, amit rám aggatsz (most épp “aggresszormentő”). Ha bénák az érveim, kezdhetnéd azokkal. De nem teszed.

            • Rengeteget érveltünk, olvasd el újra.

              Befeszültél, te. Képtelen vagy igazán erősen, okosan ránézni erre, visszalépni elismerni, hogy nem stimmel. Toporzékoló gyerek lett belőled.

              A pozciód meg csak érdekeljen, mert itt én tartok rendet, ez az én blogom, egy privát blog, ami azt jelenti, hogy itt nem a mindenféle vélemény meg a hadd szóljon a vezérelv. Én annak adok publicitást, amit fontosnak tartok, legalábbis ami nem tiporja lábbal azt, amit mondani szeretnék, nem ássa alá, nem ellene dolgozik. Amiket írtál, veszélyesebbek a nyílt erőszaknál, és a nők elleni erőszak nagyobb része ilyen maszatolásban és szóelterelésben, mulasztásban és rossz hangsúlyokban megy ma már.

              Nagy a publicitás, és a nagy publicitás értékes jószág és veszélyes fegyver is, én felelek érte, te meg ne élj vissza vele.

          • Ezt persze nem úgy értem, hogy senkinek nem lehet ellenvéleménye, hanem úgy, hogy az elhallgatott, nem megszokott üzenetet én már megírtam. Ha annak szegezed szembe a “másik oldalt”, akkor megint azt hajtogatod, ami ellen ide gyűltünk, az unásig ismert, többségi, bántalmazómentegető álláspontot.

            És általában sem igaz, hogy mindent ki kéne egyensúlyozni, innen-onnan is érvelni. Az igazság nem középen van, és ha hatalom és agresszió a téma, biztosan nem. Akkor volna értelmes szegény férfiakat megérteni, ha a nők volnának az elsődleges agresszoraik, de ez nem így van.

      • Na igen! Igazából én is erre akartam reagálni, csak magával ragadott a tanácsadhatnékom, az a kis alattomos!
        Egy konkrét esetben, mikor van egy sértő és egy sértett, akkor ne kezdjük már a sértőt megérteni még azelőtt, hogy a sértett lelkivilágával vagy jogaival foglalkoztunk volna! Az, hogy az a bizonyos sértő volt valamikor sértett, az egy másik sztori, amit külön kell kezelni. Szerintem egyébként fontos fölvetés ez, hogy az agresszorok is segítségre szorulnak, csak a sorrend nem mindegy, meg az sem mindegy, hogy ezzel a segítséggel nem a felelősségvállalás alól akarjuk-e kimenteni. Mert ha nyomorult az agresszor, akkor is felnőtt ember. A tettekért vállalja a felelősséget. Aztán a felelősség vállalás után majd lehet ápolgatni a lelkét.
        Ha mindig az agresszort mentegetjük, akkor mehetünk tovább: azért veri az asszonyt, mert nem szerette az anyja. De akkor már miért állunk meg itt? Az anyja azért nem szerette, mert erőszakból esett vele teherbe. Az erőszakolót megrontotta gyerekkorában a pap, és így tovább mehetünk egészen a Kígyóig, meg Éváig, aztán Ádámig, sőt istenig. Csakhogy az nem visz előre, ha megállapítjuk, hogy szar a világ, és isten a minden bajok okozója.

        • “Egy konkrét esetben, mikor van egy sértő és egy sértett, akkor ne kezdjük már a sértőt megérteni még azelőtt, hogy a sértett lelkivilágával vagy jogaival foglalkoztunk volna!”

          És ki tett ilyet? Én biztosan nem.

          “Az, hogy az a bizonyos sértő volt valamikor sértett, az egy másik sztori, amit külön kell kezelni.”

          Igen, ezt bátorkodtam felvetni.

          “meg az sem mindegy, hogy ezzel a segítséggel nem a felelősségvállalás alól akarjuk-e kimenteni. Mert ha nyomorult az agresszor, akkor is felnőtt ember. A tettekért vállalja a felelősséget. Aztán a felelősség vállalás után majd lehet ápolgatni a lelkét.”

          Akinek a felelősségrevonás a fontos, az tegye csak. Én speciel szinte egyáltalán nem hiszek már a büntetésben, úgy általában, de ez eléggé radikális vélemény, nem várom el, hogy sokan osszátok.

          Őszintén szólva nekem mindegy, hogy egy gonosztett elkövetőjét előbb jól megbüntetjük-e, és csak aztán próbáljuk megérteni, rehabilitálni, megelőzni.

          Ha ti előbb büntetni akartok, nem vitatkozom veletek. Tegyétek. Csak aztán ne ártson a büntetés többet, mint amennyit használ. Egyedül ettől félek.

          “Ha mindig az agresszort mentegetjük, akkor mehetünk tovább: azért veri az asszonyt, mert nem szerette az anyja. De akkor már miért állunk meg itt? Az anyja azért nem szerette, mert erőszakból esett vele teherbe. Az erőszakolót megrontotta gyerekkorában a pap, és így tovább mehetünk egészen a Kígyóig, meg Éváig, aztán Ádámig, sőt istenig. Csakhogy az nem visz előre, ha megállapítjuk, hogy szar a világ, és isten a minden bajok okozója.”

          Sajnos ennek van egy olyan olvasata is, hogy az embernek kell egy ellenség, akit jól megbüntethet. Ebbe most kérlek, gondolj bele! Félek, hogy ez nagyon igaz, mindannyiunkra.

          Pl. állok a dugóban, és utálom az előttem bénázó tetű lassú autóst. Aztán rájövök, hogy nem miatta van dugó, hanem mert nincs elég út. Tehát a rohadékok nem építenek elég utat, megint van kit szidni! De közben rájövök, hogy ez nem ilyen egyszerű, kimutatták, hogy a több út csak még több forgalmat okoz stb. Azaz nincs kit szidni. És ez egészen kellemetlen érzés. Olyan jó volt konkrét emberekre puffogni!

          Szerintem értsünk meg mindenkit, még a legszemetebb embert is. A legrosszabb esetben arra jutunk, hogy semmi nem menti őt, de legalább jobban megismertük, jobban tudjuk kezelni. A legjobb esetben pedig nem gyűlöljük, nem látjuk ellenségnek, és megpróbálunk segíteni neki. Ha nem empátiából, legalább érdekből: ha segítünk, hogy ne legyen agresszív, nem kell szenvednünk az agressziójától.

          • Sajnálom, hogy ezt férfiként mondom, látszólag a férfiak védelmében, azaz teljesen hiteltelenül.

            De ugyanezt mondom általában minden bűnözőre is, meg azokra az emberekre, akik szenvedést okoznak. Ezúttal nem hazabeszélek.

            Nem tagadom persze azt sem, hogy jobban esne, ha még kevesebb férfiellenes előítélettel találkoznék feministák részéről, mint most… de túl fogom élni, ha nem így lesz.

            • jaj, már! Hát hol írtam én férfiakról meg nőkről? Áldozatról írtam, meg sértettről. A nemüket nem határoztam meg. Te akarod azt látni, hogy a férfiakat utálom. Olvasd már el még egyszer, és gondold azt magadban, hogy férfi írta. Akkor is ez lenne az olvasatod? (Nna, ez volt az előítélet, ha már…)

            • Én úgy reméltem, hogy ezen már túlvagyunk. Hogy ha felvetjük, hogyan nyomorítják meg a nők életét és az egész szex-szerelem-családot ezek a mintázatok, akkor nem kezdődik a maszatolás, meg hogy nekik is nehéz.
              Ha engem kérdezel, én lemondanék róluk.
              Nincs előítélet. Nagyon konkrétan megneveztem azt a mentalitást, mintázatot, amiről beszélek. És nem süllyedek odáig, hogy “de nem az összes”, mert ezt egyrészt jól tudjuk, másrészt ha úgy alakul az élete, ha akar, kicsit vagy nagyon, PUSZTÁN ATTÓL, HOGY FÉRFI, bárki ráül erre a TGV-re, míg mi szamárháton baktatunk.
              Ha tényleg elítéled, határolódj el, és ne mentegesd őket.
              Lemondanék a díszpéldány Huffnágelről, aki nagyon nyomorult, meg minden, csak én úgy kerültem vele ismeretségbe, hogy belém kötött és mocskolódott a férjem halálával kapcsolatban, összevissza hazudozott, gyűlöletcélponttá tett, csak hogy feltűnést keltsen és a fos, gyűlölködő blogjával előnyösebb helyre kerülhessen.
              Én tudom, hogy neki szar, de nem felejtem el, mit tett, mi motiválta, hogyan üldözött és alázott meg nőket (nem csak engem) passzióból, és ennek a morális részét sem.
              Olvasd el az ők is szenvednek című poszt-sorozatot. Ne haragudj, nem tudom őket sajnálni, nem látok odáig, nagyon sokat bántottak. Az, hogy erős vagyok, jól vagyok, a blogom működik, csakis a saját lélekjelenlétemnek köszönhető, ez nem tesz engem győztessé, ők mindent megtettek, hogy ne éljem túl.
              Hihetetlen, ahogy azonnal védekezel, ők lesznek a szegények, és így akkor elkenhető, amit tesznek. Hát ez nem az a blog, ahol jól toleráljuk a mellébeszélést, szóelterelést.

          • “És ki tett ilyet? Én biztosan nem.” Hát nem is rólad beszéltem. Nem is értem, ezt hogy vetted magadra.
            “Igen, ezt bátorkodtam felvetni.” Igen, és én ehhez kapcsolódtam a mondandómmal.
            “Akinek a felelősségrevonás a fontos, az tegye csak” A felelősség vállalása nem egyenlő a büntetéssel. Ha pl. meglopnak valakit, akkor a tettes anyagilag vállaljon felelősséget a kárért. Ez nem büntetés, hanem az áldozat védelme.
            “Ha ti előbb büntetni akartok” A többiek nem tudom, mit akarnak, nem beszélek az itteni teljes közösség nevében, csak a magaméban. De én sem büntetni akarok, hanem védeni az ÁLDOZATOT első körben. Aztán jöhet minden más.
            Ha figyelmesebben olvasod, amit írtam, láthatod, hogy nem vitatkozom veled, hanem máshová helyezem a hangsúlyokat. A te felvetésedet fontosnak neveztem. Miért tekintesz rám ellenségként?

            • Nem tekintek rád ellenségként. 🙂 Csak úgy láttam, szerinted is túlzottan védem az agresszorokat az áldozatokkal szemben. És pontról pontra reagáltam a felvetéseidre. Nem akartam agresszívnak tűnni.

              Sok lesz már belőlem itt, ezért lassan be is fejezem. De még arra akartam reagálni, amit a felelősségről mondtál, közben magam is rájöttem, hogy a felelősség vállalása nem csak büntetést jelenthet, hanem a felelősség és a játszott szerep felismerését is… és ez tényleg nagyon fontos, enélkül kevés esély van bármilyen változásra.

              Szerintem ez is a “segítség” része: segíteni az agresszornak, hogy megértse, hogy ő agresszorként viselkedik. Mert magától valószínűleg nem is tudja. Ha felismerte, magától akar majd változni (már ha nem pszichopata), ami sokkal jobb, mint ha kényszer hatására teszi.

              • “Mert magától valószínűleg nem is tudja. Ha felismerte, magától akar majd változni (már ha nem pszichopata), ami sokkal jobb, mint ha kényszer hatására teszi.” Ez nagy tévedés. Romboló naivitás. Az emberek jók, csak rá kell őket ébreszteni….

                Egyrészt: tudja, tudhatja, felismerhetné, felnőtt ember. Másrészt: azért nem ismeri fel, azért tagad, mert nem érdeke. Agresszornak lenni, mások erőit bitorolni sokkal kényelmesebb, és kap egy csomó mentséget a társadalomtól, olthedir is őérte aggódik, nem az áldozatért, hibáztathatja a nőt, a körülményeket, az anyját, nem kell felelősséget vállalnia, erőfeszítéseket tennie.

                Mire mentek azok a trollok, erőszakoskodók, akiknek jeleztük, hogy a viselkedésük visszaélés, gáz? Semmire. Mintha nem is hallották volna. Vagy kikiáltottak minket agresszívnak. Hogy mi megtámadtuk őket.

                Mire jut az a férfi, akinek a partnere megmondja, mi a baja vele, és hogy ő bántalmazó, és szenved mellette? Semmire. Bekeményít, önigazol, sajnáltatja magát, visszalő, a nőben keresi az okot, amiért kénytelen így viselkedni.

                Számolatlanul öntik a segítő energiát ilyen férfiakba a miénknél boldogabb nemzetek, nagyon gyér eredménnyel.

                Apám pl. mindent elfelejtett, tagadásban él.

            • Voltak itt olyanok, akik a nők felszabadulását, magukra eszmélését úgy képzelték el, hogy az harc és vérontás. Igen élénken vitattam ezt. El is tűntek, megtalálták-megcsinálták a maguk közösségét. És én írtam az ugyanaz, nőbe’ című posztot, amelyben ettől a fajta követelőzéstől, hibáztatástól, számon kéréstől, harc-képzettől elhatárolódom.

          • “És ki tett ilyet? Én biztosan nem.”
            Hát de, pontosan ezt tetted. A poszt a sértettről szól, te pedig elkezdted a sértő oldalát “megvilágítani”, nekik megértést kérni.

        • Igen, pontosan. De volt is már ez itt téma, hogy őket is meg kell érteni. Meg, persze! De nem akkor, mikor a sértettről beszélünk. Igen, ha őket megértjük, akkor értsük meg a szülőket is. Meg azokat, akik miatt ők olyanok voltak. Ne a szegény agresszorokról beszéljünk akkor, hanem szegény szüleikről.

      • De rég is volt ez… utána pár héttel kezdődött egy mély, intenzív, bensőséges, igazi partneri kapcsolatom; olyan, amilyenről soha nem hittem volna, hogy lesz egy második is az életemben, miután pár éve már éltem át ilyet, ami azóta is meghatározó élménye az életemnek. Legnagyobb meglepetésemre megint ilyenben találtam magam, és nem is tudtam megmaradni benne, mert az előző kapcsolatom emlékével nagyon durva konfliktusba került a jelen, és tudtam, hogy csak akkor tudom átadni magam az újnak, ha a régit nagyon határozottan lezárom magamban, belenyugszom, hogy az a múlt, és tovább kell lépnem… és erre nem voltam képes. Mondtam az új barátnőmnek, hogy talán nem is lett volna szabad így belekezdeni, mert hiszen neki nem voltak ilyen gondjai, ő teljesen nyitottan ment bele egy új kapcsolatba, ő át tudta adni magát, én meg nyilván nem (amit látott is, mondtam is), és amikor azt láttam, hogy ő hajlandó lenne kompromisszumokra is, csak hogy együtt lehessünk (pl. ne nevezzük kapcsolatnak), akkor véget kellett vennem neki, mert nem akartam, hogy az én problémáim miatt ő szenvedjen vagy adjon fel magából – de ő nagyon vehemensen rávágta, hogy ne legyek hülye, persze, hogy szabad volt belevágni, a világ minden kincséért le nem mondott volna erről az élményről. Barátok vagyunk, és megint felvettem a kapcsolatot a meghatározó, nagy szerelmemmel (pontosabban ő velem), mindkét nővel találkozom, barátként, és úgy érzem, egyikükkel szeretnék megöregedni, és tudom, hogy mindketten szeretnek, és én is szeretem mindkettőjüket… és nem tudom, mi lesz.

        Válaszoltam a kérdésedre?

    • Ez például, amit írtál, nullát ért meg.
      A szerkesztőm számolja a szavakat, 1814-et jelez ennél a posztnál.
      És egy 1700 szavas szövegre reagálok. Ami csak részlet valahonnan.
      Egyszer össze fogom gyűjteni a külsődleges, buta érveket, amelyeket azok használnak, akik eltalálva érzik magukat, és nem tudnak mit mondani. (Miért ilyen hosszan, miért ilyen szavakkal, biztos macskát tartasz stb.)

    • Az érdektelen, a konfliktuskerülő, a vitára szellemileg és érzelmileg alkalmatlan érve ez. Mint amit a sarki kocsmában mondanak: “mi jár annak, akinek igaza van – a szája”. Szomorú ez, az ilyen nem érti a 10 szót sem.

    • Továbbá ne legyenek vastag könyvek sem!

      (Szép kreatívírás-feladat volna amúgy, egyetemi stílusgyakorlatra való: ezt az írást a tartalom csonkítása, a közérthetőség sérülése és az olvasó sűrűszöveggel való agyonfárasztása nélkül akár csak egynegyedével meghúzni. A szerk.)

    • Azért, mert egy ember leírt valamit, és felkapták, már bölcsesség lesz szerinted? Humphrey Bogart állítólag mondta, hogy “nem bízom az olyan rohadékokban, akik nem isznak alkoholt”. Attól, hogy ő mondta, bölcsesség?
      Ja, olvastál mást is Carduccitól? Mert 40 szónál hosszabb versei is vannak ám, nemhogy 10-nél!

  2. A héten futottam bele egy nem is tudom, hogy inkább vicces, vagy inkább szomorú helyzetbe. Exférj rokona, akivel lazán, de jóban voltam mindig. Sosem értettem, hogy szegénynek miért van ilyen peche a párkapcsolataiban, aranyos, rendes srác, jó, kicsit kevesebb a humorérzéke, mint az én ideálomnak, de hát nem minden nő gerjed agyra. Na most, ez a srác megkeresett fészbúkon, kicsit csodálkoztam, de hát miért ne beszélgessek vele, régebben is szoktunk. A tizedik mondat után már az álló fütyijéről küldött képet, és azt kérdezgette, mikor jövök legközelebb Pestre. Azt hiszem, kezdem érteni, miért nincs tíz éve barátnője, viszont attól tartok, nem én leszek, aki közli vele, mit csinál rosszul.
    (A másik ilyen egy volt iskolatársam, akivel összefutottunk az Ikeában, mikor a kedvessel vásároltunk. Következő nap írt egy e-mailt, hogy ő sokkal jobb pasi, mint a kedves, és járjak inkább vele, milyen jól néznénk ki együtt. Többször nekifutottam a válasznak, de szerintem nem vinné el a levelezőprogram.)

  3. Üdvözletem!

    Újként szólok hozzá e blogon, ezért röviden szólnék magamról. Negyvenkét éves férfi vagyok, két gyerek apja. Pár éve egyedülálló, egy éve elvált.
    Egy kicsit nem értem a postot, de ez az én hibám. Vagy csak nem találkoztam a felvázolt helyzettel még, persze az is igaz, hogy kevés női blogot olvasok. Nem értem igazán, hogy aki a nőket hibáztatja a saját egyedülléte miatt, miért teszi ezt? Miért nem próbálja inkább megtalálni saját magában az okát, amiért nincs, aki párjául szegődne? Túl kellene lépni ezen a problémán és keresni valami más elfoglaltságot. (oké, gondolom ez kb. mindenkinek nyilvánvaló, aki nem problémázik azon, hogy nincs párja)
    Nem tisztelem a nőket. A férfiakat se. Az időseket se. Egyes embereket természetesen igen, de a felsorolt jellemzők csak állapotok. Férfi vagy nő, csak annyin múlik, ki volt gyorsabb élete első versenyén, ez nem érdem. A kor? Türelemmel elérhető, bár van egy természetes határ. Egyes embereket igen, őt, meg őt, meg őt tisztelem. Vagy legalábbis nyitva tartom a lehetőséget, hogy tisztelhessem. (hogy mindez hogy jön ide? Passz, de a postot elolvasva ez jutott az eszembe.)

    Ave, Saabi.

    • Üdv a blogon, és kösz a bemutatkozást!
      Olvass itt a címkék alapján többet, mert nem egy posztról van szó. Nem baj, ha el tudod helyezni, miért, mire reagálok így.

      Most akkor idemásolom azt a szöveget, amire az írásom reagál. Ódzkodtam atól, hogy pont én adjak neki publicitást, de most egy darabig itt lesz.

      “Biztosan gondolkoztál már ezen. A sok apró dolog ott van a fejedben, csak nem akar összeállni. Az agyad tudatosan elzárja előled a végeredményt, mert ronda – elsőre mindenképpen. De hidd el, amikor összeáll, egyszer csak gyönyörű lesz, ha másért nem, hát azért, mert a helyükre kerülnek a pici elszórt mozaikkockák. És akkor láthatóvá válik maga a kép.

      Az első, amit sajnos el kell fogadni, hogy a lányok nem szeretnek minket.

      Bizony, nem. Azt hiheted, hogy igen, mert azt az egy fickót, akit megfognak maguknak (mindegy, mennyi időre), mindig nagyon látványosan és nagyon elszántan szeretik, gyakran még őszintén is, igen, tényleg tudnak szerelmesek lenni. De az mindig csak az az egy.

      Gondold végig!

      Mit kéne látnunk, ha szeretnének? Hát hogyan szeret az ember? Te hogyan szereted a nőket? Megállsz nekik autóval, ha esik az eső, mert jaj, nehogy megázzanak – ha gyalog vagy, és ketten indultok el a munkahelyről hazafelé, inkább odaadod neki az esernyődet – ha nincs nála pénz a büfében, nem kölcsönadsz neki, hanem meghívod – mindenben azt keresed, hogyan tehetnél jót neki, mert szereted, ha ő boldog.

      Látunk ilyesmit lánytól? Láttál már nőt komoly áldozatot hozni azért, hogy egy random férfi boldog legyen? Nem. Talán akkor, ha tetszel neki. Akkor perszehogy. Vagy ha missziós nővér, és téged sebesülten tolnak be – akkor meg lehetsz akármilyen nemű. De önmagában azért, mert pasi vagy, és ő szereti a pasikat? Soha.

      Egy nőben ez nincs benne.

      Neked, mint férfinak, a szemed fénye a nő, az összes szép nőt szereted, néha a nemszépeket is, örülsz, hogy ott vannak, hogy mosolyognak. Örülsz akkor is, ha nem is látnak, csak boldogok, tőled függetlenül, valahol. Belesajdul a szíved, ahogy nézed őket az iskola ablakából, ott mennek, nevetgélnek – fel akarod hívni magadra a figyelmet, integetni nekik, hogy érezzék, hogy szebbé tették a napodat, de tudod, hogy jobb, ha nem teszed. Hát hagyod inkább, és nézed, ahogy eltűnnek a sarok mögött.

      Egy nőben ez nincs benne. Nő csak akkor szeret férfit, ha tervei vannak vele. Vicces módon éppen ők gondolják ezt rólunk, még a terveket is egész pontosan tudni vélik; de hát nem ez az első eset, amikor egy tétel pont fordítva igaz, mint ahogy ők hangoztatják. Ez nekik szinte reflex: ha nem tetszik az igazság, fordítsd meg. Emlékszel óvodában arra, hogy „vagy te, maradsz is örökre”, meg hogy „az mind te vagy, de én mi vagyok?”…. Igen. Rengeteget fejlődtek azóta.

      Nem, sajnos a nőnek te valami fura dolog vagy, amit jobb elkerülni, és egyébként is csak útban van. Tagadni fogják, gondosan megütközött arccal, még a cikk alá is odakommentelik majd, hogy fogalmam sincs róluk; de ne arra figyelj, hanem rájuk. Figyeld meg őket. Mindig kiderül majd, a tetteikből, az arckifejezéseikből, hogy ennyi vagy nekik, és hogy csak akkor vagy fontos, ha valamelyiküket konkrétan érdekled. Ami nem érdekli őket, azt eldobják, és mennek tovább.

      Tényleg olyanok, mint a gyerekek.

      Ez talán a legjobb példa. Ők a gyerekek, mi meg a felnőttek. Mi mindenféle hülyeséggel foglalkozunk, aminek szerintük nincs értelme: bemegyünk a gyárba dolgozni, turkálunk az autó belsejében, csavarozunk-forrasztunk az íróasztalon, hülyeségeket nézünk egy köteg papíron, színes görbéket bámulunk hümmögve a képernyőn, és értelmetlen jegyzeteket készítünk róluk; ez mind butaság. A gyerek pontosan tudja, hogy a felnőtt a hülye. A gyerek pontosan tudja, hogy az igazán lényeges az a sarokban ülő mackó, meg a hinta a kertben, meg hogy mit dugtunk el tegnap a bokor alá, és megvan-e még. A gyereknek a felnőtt mindig csak útban van; apa és anya más, ők jófejek meg minden, de a többiek teljesen fölöslegesek, és ha nem hoznak csokit, akkor semmi értelme, hogy ott vannak.

      A gyerek nem szereti a felnőtteket. Amikor megtiltanak valamit, akkor egy kicsit utálja őket, de amúgy őszinte gyermeki naivitással leszarja, hogy a világon vannak.

      A felnőtt persze szereti a gyerekeket, mert aranyosak. A gyerek minden ilyen előnyt ki is használ, amikor csak szüksége van rá – aranyosan néz, ha rosszat csinált, hogy megússza a büntit, aranyosan néz, amikor sütit kér az asztal közepéről, ahol nem éri el, és ha eszébe jut valami, amit nagyon akar, akkor nyafogni kezd, hátha megkapja. Persze ha teheti, inkább titokban csibészkedik a többiekkel, mert velük jól megértik egymást. A felnőtt meg csak legyint: hadd menjenek, hadd csinálják, istenem, hát hiszen azért gyerekek, hogy rosszalkodjanak.

      A gyerek nem szereti a felnőtteket, a felnőttek viszont szeretik őt. Ezért neki nagyon jó helyzete van, mert egy csomó mindent kap, és semmit nem kell adnia. Akármilyen krix-krax szart rajzol zsírkrétával, a felnőtteknek az gyönyörű, és egymásnak mutogatják, miközben ő kuncog és visszarohan a többiekhez játszani. Persze nagyon büszke rá, hogy milyen szépet rajzolt. Amikor napok múlva is kinn van a falon, megérti, hogy nem az a fontos, hogy jól sikerült-e a rajz, hanem hogy ő csinálta. Mindent kitesznek a falra, amit ő rajzol. Amit ő rajzol, az csodálatos. És hamarosan elhiszi, és már mindenkinek elmondja, hogy ő milyen tehetséges.

      A gyereknek minden ingyen jár, és természetes, hogy a felnőtt fizet. A gyerek érdekei mindig az elsők. Ha tűz van, őt kell először menteni. Ha csak egy takaró van, akkor őt kell betakarni. Ha baj van, akkor ő aztán biztos nem csinált semmit – hiszen a gyerek igazából csak jót akar. Mindig. Akkor is, ha rosszat akar, és idővel megtanulja, hogy neki szabad egy kicsit rosszat akarnia. Hiszen nincs olyan, hogy rossz gyerek, csak rossz szülő, aki elrontotta.

      Hát ilyen ez.

      A különbség az, hogy a gyerek meg fog nőni, és akkor megérti hogy mi van. És eldugja a rajzait, mert bénák, és szégyelli, hogy betörte az ablakot, és nagykorában már egészen döbbenten emlékszik majd vissza, hogy milyen türelmesek voltak vele a szülei. Meg mindenki más.

      A nő gyerekkorának talán akkor van vége, amikor megöregszik, és elveszti a vonzerejét. Ahogy a „nagy lakli kamasz” is már csak a szüleinek a szeme fénye, úgy válnak le a nőről a korábbi rajongók, és egyre több az összetűzés a világgal is, mert valahogy ami korábban bocsánatos bűnnek számított, az most már nem az. Most már felelni kell érte. És ami ingyen volt, az most pénzbe kerül, és előfordul, hogy akkor sincs. És a nő szívből gyűlöli, hogy ez van, mert minden sokkal nehezebb lett, ráadásul a több erőfeszítésért sem járnak már a régi jutalmak. Azok örökre elvesztek. Mit gondolsz, miért ez a legnagyobb félelmük! Az Áldott Fiatalság elmúlása.

      De van egy fontosabb különbség is.

      A gyerekekkel ellentétben a nők pontosan tudják, hogy nem szeretnek minket. Hogyne tudnák! Tisztában vannak ők is azzal, mi a szeretet: szeretik a kisbabát, a kismacskát, a kiskutyát, mindent, ami „cuki”. Nem tudják megmondani, miért cuki, ez kódolt dolog, annak látják és kész, az őzike igen, a svábbogár nem, a nyuszi igen, a hiéna nem, a plüssmaci igen, a piszkavas nem. Nincs ezzel baj. Mi nem vagyunk cukik – mi ilyen nagy, ronda, szőrös, kellemetlen dögök vagyunk, tehát minket nem szeretnek. Kész.

      Amit szeretnek, azt úgy szeretik, hogy az illető dolog sokszor belerokkan: maguk mellé zárják a kutyát, hogy mindig kéznél legyen, nem engedik el a gyereket otthonról, nehogy valami baj történjen vele, de mindez teljesen mindegy: szeretetből csinálják, tehát ez jó. Nekik jól esik, nekik csodálatos, a lelkükben érzik, hogy ez csodálatos, tehát nem fontos, hogy a kutya-cica-gyerek mit érez. A szeretetük önző.

      Annyira önző, hogy ha a legjobb barátnőjük talál egy másik legjobbarátnőt, akkor féltékenyek. Ha az, akit vagy amit szeretnek, talál egy másik szeretnivalót, akkor természetesnek érzik, hogy ők már nem fontosak, és akkor már nem szeretik. Nekik a szeretet addig tart, amíg kapják. Te, aki férfi vagy, és a szeretet neked addig tart, amíg adod, sosem fogod ezt megérteni, igazából nem is hiszed el, mert azt mondod, hogy ilyen nincs. Hogy akkor az nem is szeretet. Well, guess what. Ilyen az, amikor egy önző lény szeret, ilyen az, amikor egy nőnek szüksége van rád, mert annyira szeret. Sokszor elég a szavak jelentését végiggondolni.

      Nem hiszed el, ugye? … A szeretet csodálatos, ugye? És hát ki tudna többet a szeretetről, mint a nők! Ők a jók, a fehérek, a tiszták – te vagy a mocskos, te vagy a fekete, a gonosz, aki el akarja venni az angyaltól a glóriát. Ez van benned, igaz? Ez van a levegőben, ez van a korszellem testére tetoválva gyöngybetűkkel. Ők maguk a Szeretet, és kész. Mert ők azt mondták.
      De vajon mennyire lehet őszinte egy olyan érzés, ami megköveteli, hogy szerződést kössetek? Mennyire szerethet az, aki tudatmódosult állapotodban rávesz, hogy aláírj egy holtig tartó papírt, és aztán vagyonelkobzás terhe mellett betartatja veled? Ó, csupa jó dologért teszi: a családért, amiből kirúg téged, és marad ő meg a gyerek. A gyerekért, akire ráerőszakol egy új apát. A pénzért, amit állítólag, istenuccse, a gyerekre fog költeni. Mennyire szeret valaki, aki úgy csal bele egy ekkora tőrbe, hogy felháborodik, ha megemlíted a hegyét? Mennyire szeret, ha enélkül azzal vádol, hogy te nem szereted – mennyire szerethet, ha egyből megzsarol, my way or the highway alapon, és utolsó szarházinak nevez, ha nem írod alá, hogy mindent elvehet tőled?

      Ne haragudj, ha ebben hittél.

      Nem akarom összetörni az illúzióidat. De értsd meg végre: olyan világban élsz, ahol gyermeklelkű, téged egyáltalán nem szerető, veled egyáltalán nem törődő lények rohangálnak, és van náluk egy fegyver, amivel bármikor halálra tudnak sebezni. Mert igen, te ki vagy nekik szolgáltatva. Te megsajnálod a bambiszemekkel néző, elárvult nőt az út szélén, és századszor is felveszed és elviszed haza, és nem kérsz érte semmit. Te odaadod érte az idődet, te boldoggá akarod tenni.

      Minden férfi tragédiája, hogy ezek a csodálatosnak tűnő lények ezt nem viszonozzák. Minden férfi tragédiája, hogy ehelyett irigykednek, vádaskodnak, acsarkodnak rá, és még ekkor sem tehet semmit, mert megállítja az ősi ösztön: a gyengébb, a törékenyebb, a gyámolításra szoruló lény védelme. Nem szabad bántani. Nem szabad bántani. Ha ő bánt, akkor se szabad. Biztos nem úgy gondolta. Biztos véletlen volt. Már a torkodon ugrálnak, de te még mindig felmentést keresel nekik, és kapaszkodsz a hitbe, hogy ők csodálatos kis lények…

      Tündéreket láttál a halandók helyére. Nem a te hibád, nem tehetsz a biológiáról, nem tehetsz arról, ami régen a túléléshez kellett. Ha akarod, továbbra is tiszteld bennük a sok odaképzelt jót, és tegyél meg mindenféle hülyeséget a kedvükért.

      De ébredj fel.”

      • Köszönöm, hogy vetted a fáradságot, hogy ezt ide másold, de ennyi butaságot nem bírtam végigolvasni, pedig azt hittem edzett vagyok e téren. Úgy kb. minden állítása cáfolható, de a lényegesebbek egyértelműen. Nekifutok mégegyszer…

        • Sikerült, végigolvastam. Nem vagyok se pszichológus, se pszichiáter, de aki ezt írta: beteg. És 2halnak igaza van, a gyerekeket még rosszabbnak állítja be, mint a nőket, de láthatóan a gyerekekhez éppúgy nincs köze, mint a nőkhöz. Vagy csak egyszerűen: a valósághoz.

          • Tudod, hány ilyet erőszakolnak ide? Több száz jött az elmúlt hónapban. Nem másért, mert ez egy olvasott blog, és máshol nem tudják hirdetni a hülyeségeiket. És mert szimbolikus ellenséggé avattak, úgy fogják fel, harcban állunk.

            • De mi értelme van egy ilyen harcnak? (oké, ne téged kérdezzelek… 🙂 ) Feltételezem az ilyen kommenteket törlöd, vagy eleve nem engeded megjelenni, akkor viszont hol a publicitás?

            • Harc? Én figyelmen kívül hagyom őket, ötvenből egy van, amit felhasználok, és posztot írok belőle, rámutatva: ilyen is van.

              Azt reméli, beengedem, vitázom vele. Azt reméli, ki tudja játszani a moderációt. Ír egy semleges kommentet, onnantól bent van, és aztán ömlik a szar. Nem saját, felvállalt vélemény, hanem idézetek, hosszú, nőellenes szövegek, “Éva, ez az igazság”, “it’s just the truth” nickeken, vagy fiktív vezetéknév+férfikeresztnév.

              Van, hogy engem névvel, esetenként fotóval kitesznek gyűlöletcélpontnak a saját oldalaikra, mocskolódnak, kielemzik, hogy höhö, én egyedül nevelek két gyereket (valójában hármat, és özvegy vagyok, nagyon stílusos…). Ez a pótcselekvésük. Meglepő dolgok zajlanak az ilyen sötét, unatkozó, ideológiailag erősködő részeiben az internetnek. És jönnek ide is, a fb-ra is, és írnak. Van, amelyik évek óta.

      • Fú, nekem az egészen disturbing, hogy ez a szerencsétlen mennyire utálja a gyerekeket. Az írás nagyobb része őket nézi hülyének. De csak félig olvastam el, nem tudok rá odafigyelni egyszerűen, annyira agyatlan szöveg. A saját vesszőhibáim jobban el tudnak gondolkodtatni mint ez.

          • Olvastam már jó pár ilyen szöveget, főleg angolul, gyanítom, hogy a magyarok egy része is fordítás. És nekem is az szokott lenni az érzésem, hogy ezek nem láttak még nőt/gyereket. Nem valós, saját tapasztatok birtokában írnak, nem adtak oda esenyőt, nem hívtak meg senkit még csapvízre sem, csak egymást hülyítve írnak ökörségeket.

      • “Neked, mint férfinak, a szemed fénye a nő, az összes szép nőt szereted, néha a nemszépeket is, örülsz, hogy ott vannak, hogy mosolyognak. Örülsz akkor is, ha nem is látnak, csak boldogok, tőled függetlenül, valahol. Belesajdul a szíved, ahogy nézed őket az iskola ablakából, ott mennek, nevetgélnek – fel akarod hívni magadra a figyelmet, integetni nekik, hogy érezzék, hogy szebbé tették a napodat, de tudod, hogy jobb, ha nem teszed. Hát hagyod inkább, és nézed, ahogy eltűnnek a sarok mögött.”

        Ez az a típus, amelyik azt mondja a nőknek, hogy “hölgyeim” és igazán 50 felett kezd kínossá válni, amikor kellemkedve, édeskésen beudvarol a család nőtagjainak meg a közértben dolgozó pénztároslánynak?

        • Ez a nézem őket… jaj. Én a közös programokban, kellemes időtöltésekben hiszek, és nem is kell, hogy azonnal felmerüljön a pártalálás. Van egy csomó hely, ahol nem csak nézni lehet, hanem együtt lenni és időnként több a nő, mint a férfi (tánctanfolyam, futás, jóga). Kockázat nélkül hozzá lehet szólni a másikhoz.

          • Jaj, szó nincs itt pártalálásról, ez csak nyáladzás és valami lepottyanó sóvár, örök remélése mint létállapot. Mindez pusztán sajnálatra méltó lelki defekt volna, amely mellett irgalommal elmegyünk, ha nem erőszak és nőgyűlölet és mások traumatizálása járna vele.

            Azt bírom, hogy ha ezt felvetem, akkor mindjárt visszakérdez valaki (holist is ezt tette, ha emlékeztek), hogy én miért mondok le róluk, miért nem segítem őket, miért nem vállalok értük felelőséget, hát szegények. A női eredendő jóságra, érzékenységre meg az írástudók felelősségére apellálnak. Ha mentegethetetlen az erőszak, a torzulás, akkor keltsünk szánalmat. Egyébként ez a bűnözők stratégiája a bíróságon.

            A vége az, hogy én vagyok a szemét, a kíméletlen, holott soha nem erőszakoskodtam velük. De nekem nincs dolgom ismeretlenek kínjaival, nem vállaltam ilyen feladatot, azon túl, hogy rámutatok, hogyan működik ez az egész. Tök jó lenne, ha az írásaimat arra használnák, hogy szembenézzenek, elgondolkodjanak, változtassanak. De nem, mert “nem szépen mondtam”, “üldözöm őket”…

  4. Nem angolból fordított szerintem,a Férfihangon jelent meg nemrég ez az “irodalminak szánt” poszt. (Igen, időnként még most is odakattintok, nem tudom miért…)
    Nagyon jót írsz, annyira tisztán, erősen, okosan valászolsz, és sajnos annyira nem értik. Nem is akarják, mert akkor borulna az elméletük.

    Két olyan esetre is emlékszem (egy nagyon részeg, árokban fekvő és egy mozgássérült férfinél), ahol az abszolút humánus indíttatású segítő szándékomat félreértették, és kellemetlenül zaklatni kezdtek. Nem azt mondom, hogy minden segítségre szoruló férfi ilyen, de fordítva én ezt nem nagyon tudom elképzelni.

    • De redpilles jellegű, és kísértetiesen hasonló.

      Amúgy fel szoktam ismerni a fordított szöveget, vannak jegyek, elemek és szavak. A probléma is ottani, a feminizmus is ott olyan erős, hogy arra már óbégatni kell.

  5. Igazából csak annyit akartam mondani, hogy soha nem lenne szabad azon gúnyolódni, senkivel, még a legmocskosabb szemétládával kapcsolatban sem, hogy “mert nem volt szerető szívű anyukátok”. Ez az egyik legnagyobb tragédia, ami embert érhet. Nem menti fel semmi alól, de ilyen hangnemben bedobni ezt a félmondatot semmivel sem különb dolog, mint a nők bántalmazása. Ilyet ne csináljunk, na. Nem jó senkinek.

    Ezt akartam mondani. Ha szerinted bizonyos helyzetekben megengedhető a bántalmazó ilyetén bántalmazása, azt nyilván tudomásul veszem, és nem vitatom, hogy jogod van így vélekedni. De tudatosítsuk mindannyian, hogy ez történik.

    És kérlek, ne vádolj maszatolással. Olvasd végig a kommentjeimet. Talán túl árnyalt a véleményem, könnyű félreérteni, mindenféle szándékot és motivációt belelátni, ezáltal engem ellenségnek látni, meglincselni.

    Mindennel egyetértek, amit ebben a cikkben írsz. Mindennel. A bántalmazott nőkkel vagyok. Magam környezetében zéró toleranciával viseltetek az ilyen bántalmazó magatartásformákkal szemben. Rászólok férfiakra. Megvédek nőket.

    Egy kérésem van csak: akármilyen rohadékok a bántalmazó férfiak, ne kajánkodjunk azon, hogy pl. nem kaptak gyerekkorukban anyai szeretetet. Ez semmivel sem jobb fej dolog, mint pl. azon gúnyolódni, hogy melyik nő hogy néz ki, és emiatt milyen lehet a szerelmi élete.

    És amikor a rendszert hozom fel mint igazi problémát, akkor sem maszatolok, oké? A férfiak szerintem is szemét dolgokat tesznek, írom ezredszer. De elsősorban a rendszert kellene támadni, nem őket. Mint ahogy az alkoholtilalmat kellett megszüntetni, nem minden egyes piti gengsztert börtönbe zárni. Ezt is írtam. És ezzel nem azt akartam mondani, hogy a gengszterek jó fejek, és el kell nézni nekik, hogy rabolnak és gyilkolnak. Hanem azt, hogy nekik sem jó. A rendszer a fő baj.

    Ennyi. Aki ebben maszatolást lát, agresszorvédést, vagy bármi sanda szándékot, azzal nem tudok és nem is akarok mit kezdeni.

    • Az az érdekes, és jellemző, hogy gúnynak olvasod. Nem volt gúny.

      “Ez az egyik legnagyobb tragédia, ami embert érhet. Nem menti fel semmi alól, de ilyen hangnemben bedobni ezt a félmondatot semmivel sem különb dolog, mint a nők bántalmazása. Ilyet ne csináljunk, na. Nem jó senkinek.”

      Elmész te a francba, ne haragudj. Vállalhatatlan dolgokat írsz, aztán meg kioktatsz. “ILyet ne csináljunk.” Semmivel sem különb? Miket beszélsz? Azért, mert te úgy döntöttél, hogy ez gúny és szívtelenség?

      Tök érdekes, hogy ömlenek ide az erősködő, gyűlölködő, kéréseimet figyelmen kívül hagyó szövegek, de ha én írok egy mondatot, akkor én támadó vagyok, valami hatalmat tulajdonítanak nekem, ami nincs nekem, gúnyos vagyok, bántom őket. Hol van ebben a gúny?

      A szöveg egészében van, lehet indulat, vagy inkább lendület, nem érzelmi, hanem intellektuális természetű. Ha olvastad a be nem engedett kommentet, megértheted.

      Az a reflexed, hogy visszavágsz, még jobban megerősíted az álláspontodat, amelynek tarthatatlanságára itt többen rámutattak. Ezt sokan csinálják, amikor belelendülnek: addig ülsz a gép előtt, amíg nem sikerül egy tetszetős mondat arról, hogy miért van neked igazad, eközben visszalősz, “aki nem akarja érteni” – hát, nem mi nem akartuk érteni. Te nem akarod érteni, mikor, a vita melyik pontján írtuk azt, amit sérelmezel, és te éreznéd önérzet-sérelemnek, ha el kéne ismerned, hogy az eredeti felvetésed sem stimmel. Pontosabban, olyasmi (értsük meg őket) (pont mi, az áldozatok) (a szöveg világa szerint: most elmesélem, milyen volt _nekünk_), amit ezen a blogon már sokszor kiveséztünk, és nyilvánvalóvá tettük a hamisságát, mellébeszélés-jellegét.

      Bántalmazót mentegettél, relativizáltad a tetteit: ha megvan az oka, ha ő is sérült, akkor foglalkozzunk inkább vele, és az áldozat tragédiája mindjárt nem olyan kiáltó. Ezen a blogon ez ciki. Nem most kezdtük a beszélgetést.

      • Eddig a következő érveket láttam, próbálom parafrazálni, kérlek, javítsatok, ha tévedek:

        (1) A tettest nem kell sajnálni, sem megérteni, mert ez felmenti őt.
        (2) Most nem róla van szó, méltatlan lenne, ha az áldozatokról írva az ő szenvedését is belekevernénk.
        (3) Az a mód, ahogy lazán megemlíted, hogy “mert nem volt meleg szívű anyukátok”, egyáltalán nem gúnyos, csak én látom annak valami miatt.

        Ehhez jön sajnos igen sok személyeskedés, csúsztatás, projekció, vád, sértés, amikre elég nehéz higgadtan válaszolni, de mégis megpróbálom, főleg azért, mert tisztellek.

        Erre az alábbiakat tudom mondani.

        (1) Oké, nem értünk egyet. Szerintem érdemes megérteni a tettest is, és ha jön a sajnálat érzése, nem küzdeni ellene. Mert szerintem ez egyrészt egyáltalán nem menti fel. Másrészt pedig hasznos, praktikus okokból is.

        Értem, ha valakit ez felháborít. Hogyisne, még ő értse meg a másikat, a szemétládát, a bántalmazót. Oké, ne értse meg. De akkor tudjon róla, hogy ezt a döntést hozta. Mondja ki, hogy márpedig ő nem akarja megérteni. Mert ennek következményei vannak. Pl. az, hogy ha utána elkezdi elemezgetni a bántalmazót, akkor mindezt deklaráltan az értetlenség pozíciójából teszi.

        A “megért” szóban bizonyos mértékig benne van a megbocsátás is, talán ez lehet még a probléma. Ez valószínűleg az én hibám. Ha valaki ezt a szót használja, abba könnyű beleérteni, hogy az illető igazat is ad annak, akit megért. Pedig nálam nem ez a helyzet. Épp a hétvégén voltam úgy egy barátommal, hogy szerintem elfogadhatatlanul viselkedett velem, és így én aztán kiléptem az adott helyzetből, mondván, hogy nekem az nem jó és nem vállalható, miközben pontosan megértettem őt, tudtam, hogy mit miért csinál. Nem is haragudtam rá. Van olyan is, hogy valakit megértesz, nem haragszol rá, nem ítélsz el, csak éppen nem mész bele az általa teremtett helyzetbe.

        Sőt, olyat is lehet, hogy valakit megértesz, de elítéled. Vagy simán csak megérted, de ugyanakkor világossá teszed, hogy ennek ellenére nagyon nem értesz egyet vele. Sok variáció van. De nem mindenki képes erre. Nem könnyű.

        Valamit fontos itt leszögeznem. Veletek vagyok. Nem azonosulok semmilyen szinten ezekkel a hímsovinisztákkal, szexistákkal, bántalmazókkal. Nem azért akarom, hogy megértsétek őket, mert érintve érzem magam. Tök máshol érzem magam érintve: ott, hogy veletek szeretnék beszélgetni, és szinte tapintom az előítéletet. Hogy minden megnyilvánulásom mögött hátsó szándékot sejtenek sokan közületek. És még ott érzem magam érintve, hogy látom, hogyan hat nyomorítólag ez a rendszer, ez a társadalom minden férfira, így rám is, aki nem vagyok bántalmazó (otthonról abszolút nem a szexista, elnyomó modellt hozom, hála Istennek), de éppúgy azokra is, akik azok. Biztos, hogy sokan vannak közülük menthetőek, és kár lenne lemondani róluk, illetve kár elidegeníteni azokat, akik abszolút veletek vannak.

        Mindketten elmondtuk az álláspontunkat, te kicsit minősítgetted is az enyémet, szerinted vállalhatatlan, az érveim bénák, plusz személyes sértettségből fakad mindez – a te blogod, én csak vendég vagyok, de engem elszomorít, hogy emiatt szerinted már ilyeneket lehet és kell írnod, ráadásul ennyire kevéssé találóan, láthatóan csak bántás kedvéért. Csak tudd, hogy szükségem van minden toleranciámra, hogy néhány ilyen megjegyzésre ne reagáljak csúnyábban. Tudom, hogy ez a te blogod. Továbbra is.

        (2) Abszolút egyetértek. Én sehol nem írtam, hogy a cikknek a bántalmazókról is kellene szólnia. Nem is védtem őket soha egyetlen percig sem. Itt kellene belátnod, hogy valamit elnéztél, amúgy. Ha már szerinted valakinek.

        Amikor az első kommentemben azt fejtegettem, hogy a meleg szívű anyuka hiánya mi mindent okoz, akkor sem azt mondtam, hogy ezért aztán ne bántsuk szegény bántalmazókat, inkább írjunk az ő szenvedésükről. Nem is vontam párhuzamot köztük és az én randis sztorim között, csak azt a felvetésemet írtam le, hogy a “meleg szívű anyuka” hiánya általában milyen évtizedes törést okozhat (amire szerintem sem szabad úgy reagálni, hogy másokat bántunk), ezért komolyabban kellene venni.

        Nem azt vártam, hogy a cikkben kitér Éva a szegény, szerencsétlen bántalmazó tragédiájára.

        Hanem mondjuk ehelyett, hogy “Mert nem volt meleg szívű anyukátok, vagy nem nőttetek fel, talán.”, inkább valami olyasmit ír, hogy “Lehet, súlyos gyerekkori trauma ért, mondjuk nem volt részetek a megfelelő anyai szeretetben, ami tényleg szörnyű dolog, de nem jogosít fel arra, hogy másokat bántsatok.”

        Ennyi. Számomra óriási különbség. Ezek szerint számotokra, számodra nem.

        Még egyszer: ennyit szerettem volna. Hogy egy félmondat máshogy hangozzon. Számomra óriási és pozitív lett volna a különbség.

        Az, hogy én a tettes lelkét akarom ápolni, róla szóljon a cikk, mentsük fel, relativizáljuk, maszatoljunk(?), ezt tényleg ti képzeltétek hozzá, sajnálom.

        (Egyébként reakciók jöttek a randis sztorimra, és az valahogy elfelejtődött időközben, hogy sem nem panaszkodtam, sem nem kértem tanácsot, sem nem hibáztattam a világon senkit, csak egyszerűen leírtam egy friss, nagyon tömör példát arról, hogy nálam hogyan nyilvánul meg, amikor intim, érzelmi, erotikus közösséget keresek egy nővel, és ez nem valósul meg. Tudom, nehéz elhinni, hogy ilyen helyzetben nem felelősöket keresek, nem szidok és hibáztatok senkit, nem haragszom a nőre, sőt próbálom megérteni, miközben tiszteletben tartom a döntését… sokkal egyszerűbb kéretlen tanácsokat írni, elemezgetni, rám vetíteni mindenféle sértettséget meg fogalmatlanságot meg sok minden mást… hát sajnálom.)

        (3) Lásd fent. Szerinted nem voltál se részvétlen, se gúnyos. Szerintem igen. Nem fogjuk meggyőzni egymást. Ez amúgy sem objektív dolog.

        Szerintem tűéles, pontos, konkrét dolgokat mondok, ti meg sokan valami tök másra reagáltok, borzasztó elnagyoltan. És így nem érdemes vitatkozni.

        És nem, abszolút nem igaz, hogy csak meg szeretném nyerni a vitát. Egyszerűen csak a halálom, ha ennyire félreértenek, és nem arra reagálnak, amit mondok, ráadásul rosszindulatúan, igazságtalanul vádolnak.

        • Épp arról írok egy posztot, hogy amikor valami visszaélés vagy agresszió van, az elkövető ahelyett, hogy vállalná a felelősséget, nagy bociszemekkel néz, és elkezdi, hogy haragszol…? De nekem olyan nehéz! Nem tehetek róla! Az anyukám! A gyerekkorom! A stressz! A szexhiány!
          És a nők ezt beveszik!
          Szomorú, ha te is beállsz azok közé, akik, amikor szóvá teszünk tök egyértelmű, létező, tömeges, romboló jelenségeket, megpróbálják valahogy úgy forgatni a szót, hogy az áldozat/potenciális áldozat/szóvá tevő érezze rosszul, szívtelennek és agresszívnak magát.
          Ebben a posztban semmi agresszió nincs, ez egy szelíd publicisztika, azoknak erős, akik találva érzik magukat, meg akik nem szoktak érvelő szövegeket olvasni, és nem értik a műfajt sem.
          Nem, szerintem itt most rohadtul ne sajnáljuk a tetteseket, és ne apellálj a jószívűségünkre meg a segítőkész önzetlen női nemtommire, elég volt.
          Választ írtam egy támadó, nőgyűlölő tartalomra, aminek ideerőszakolása, mivel más sokszor kértem, hogy ne, meg hagytam figyelmen kívül, maga is erőszak.

          Hanem HATÁROLÓDJ EL az erőszaktól, és döbbenj meg azokon, akikről ebben a kontextusban szó van.
          Nem volt rosszindulat, sem támadás, és te most ugyanazt játszod a magad esetével, mint a tettesekkel: áldozatot faragsz magadból, hogy jól jöjj ki a helyzettből. Ha téged bántottak, akkor ebben megerősödsz, és besöpröd a lélektani nyereséget. Én ebben nem segítek, ezt a játékot pontosan átlátom.

          Kiegészítés.
          Ha pedig szerinted erről nem így kellett volna írni erről:
          járj olyan helyekre, ahol a te szád íze szerint, pont “helyes” szavakkal írnak,
          ahol nem érzed gúnyosnak, bántalmazónak a sorokat,
          ahol tudsz empatizálni azzal, aki ír,
          vagy írj saját blogot, helyes szavakkal, nem gúnyosan, futtasd fel, kelts vele fogyelmet – sok sikert!
          Tehát ne a bloggert oktasd ki, ne itt követelőzz és minősítgess, ne engem vádolj, mert azzal – mivel te férfi vagy, én nő, és te reflexesen vagy ambivalens és kioktató – megint a frusztráltférfi-fölényt termeled újra.

          • Mennyire “vicces”, hogy a férjem szerint is gyűlölködő a szöveg. Elolvastattam ui vele. Csak a támadást látta benne. Azóta agresszívan bizonygatja, hogy ő milyen “jó ember”. Szerintem pedig a szöveg tárgyilagos és abszolút nyugodt volt – igaz kellemetlen dolgokra világított rá.

            • Nincs még egy téma, ami ennyire gyerekesen sértetté, értetlenné tenne férfiakat:
              az a szex, ami után ti annyira áhítoztatok, miközben magatokat folyamatosan jó embernek érzitek, nekünk trauma volt, rossz volt, közömbös volt.
              És hogy le kéne jönni az örökös nők utáni sóvárgásról, és fel kéne nőni.
              Kész, dühöngés, olvasni nem tudás, csapkodás.
              Rossz ezt látni, csalódás.

        • Két év is eltelt majdnem, a könyvhöz gyűjtöm az anyagot, és hüledezve olvasom, mi ment itt.

          “Van olyan is, hogy valakit megértesz, nem haragszol rá, nem ítélsz el, csak éppen nem mész bele az általa teremtett helyzetbe.”

          Pompás, ha megteheted. Ha van ehhez van hatalmad. Az már mindjárt nem olyan fenyegető, mint amiről én írtam.

          Kiszolgáltatott állampolgárként vagy nemierőszak-áldozatként, munkahelyen molesztáltként, bántalmazottként például nincs ilyen hatalmad. Szóval ez nem csak érzelmi kérdés (és ha csak az volna, akkor sem kötelező ez a fajta nagyvonalúság, szerintem ennek ajánlgatása /elvárása???/ álruhás agresszió, további nyomorgatás, feladatkiosztás, bűntudatkeltés).

          “Tök máshol érzem magam érintve: ott, hogy veletek szeretnék beszélgetni, és szinte tapintom az előítéletet. Hogy minden megnyilvánulásom mögött hátsó szándékot sejtenek sokan közületek.”

          Ahha, te jó fiú vagy, _mert azt mondod magadról_. Itt meg találkoztál azzal, hogy nem vagy az. Azt meg nem tudod elfogadni, csak a kedvező tükörképet…

          Ha “velünk” szeretnél beszélgetni (akiket valami rejtélyes okból homogén csoportnak képzelsz), akkor fogadd el, amit válaszul kapsz, figyelj arra, amit “mi” mondunk, ne csak a jófiúságod bizonygatására használj. Sok nőgyűlölő jár ám nőkhöz dörgölőzni, az említett “anyu, szeress” sérelem miatt, majd váratlanul lesznek agresszívak, hibáztatóak. Utána, érvek fogytán, megy az önsajnálat, paranoia, vádaskodás, hogy a másik fél az előítéletes…. Minek erősködni? Miért erőszakoltad a saját narratívát?

          “És nem, abszolút nem igaz, hogy csak meg szeretném nyerni a vitát. Egyszerűen csak a halálom, ha ennyire félreértenek, és nem arra reagálnak, amit mondok, ráadásul rosszindulatúan, igazságtalanul vádolnak.”

          Bennem nem volt rosszindulat. Viszont a te kiindulópontod nem stimmel. El kellene fogadnod (a legelején kellett volna), hogy hiába szeretnél hőssé meg nagyon pontos-nagyon okos megmondóvá válni (kicsit sem átlátszó sóvárgással a bloggeri beszédmódra), itt nem te tematizálsz, nem leszel a hős, a középpont, a figyelem tárgya. Erre nem használhatsz engem, a felületemet, erőforrásaimat, figyelmemet, szövegeimet, eleve sem, akkor sem, ha “egyetértesz” meg hízelegsz. De így, sunyin, engem vádolva, ennyire értetlenül meg végképp nem. Ilyen jogaid nem keletkeznek pusztán attól, hogy bepötyögtél ide valamit. A szavaidat úgy értelmezik, ahogy. Más kommentelő is vállalja a kockázatot, és elmegy, ha nagyon nem tetszik neki. Nem fogtunk össze, és főleg nem ellened. Ne várj jogorvoslatot, nincs főnök, se anyu.

          És nincs prekoncepció, csak a kommentjeid. Amelyek trollszagúan erősködőek. És persze te jó vagy és veled minden rendben… és a nőt fizikailag kell lerohanni. Aha…

          A szabad döntésedből jöttél ide, tártad fel magad, mentél bele ennyire a vitába, szóval nagyon gáz ez a sértettség és követelőzés.

          Hogy én milyen naiv voltam… Durva, bár rejtett agresszió, amit itt műveltél.

    • Még a kajánkodás szót is előveszed (kedves szavam ez…), holott többször leírtam, nincs benne gúny. Miért nem hiszed el, miért hajtogatod ugyanazt? Neked érzékeny, vagy nagyon szolidáris vagy, azért ugrasz. Szerintem ne légy szolidáris nőgyűlölőkkel.

    • Nem bántalmaztam senkit. Személyesen sem, és általában sem.

      Amúgy személytelenül, csoportokat nem tudom, hogyan lehet bántalmazni. A bírálat bántalmazás, a véleménykifejtés is bántalmazás, az irónia is (bár itt az nem volt), minden bántalmazás, jaj, szegények… a jó öreg régi nóta…

      Egyszerűen azért találsz ki ilyeneket, mert nem maradt értelmes érved.

      Inkább lásd be, elmondták elegen, hogy az egész nagyon béna volt, amit elkezdtél itt tolni. Mert érzékenyen érint, mert nemedben érzed sértve magad.

      https://csakazolvassa.hu/2014/05/15/en-nem-ilyen-vagyok/
      https://csakazolvassa.hu/2015/07/11/en-kivetel-vagyok/

      “Azzal, hogy privilegizáltakhoz tartozol, nincs mit kezdeni, nem megváltoztatható, nem a te egyéni viselkedésedből fakad az, hogy az elnyomó csoport tagja vagy. Nem fog rajta az, hogy progresszíven gondolkodsz. Nem radírozza ki az sem, ha van a csoportban, aki nem olyan. Csoportként kellene változni, a csoport helyzetének, azt meg úgy hívjuk, történelem, a távlata is ennek megfelelő. Ezért értelmetlen kivételeket emlegetni, meg állítani, hogy mindenki más igen (kurvázik, pornót néz, elblicceli a házimunkát), de te nem. Ezért értelmetlen azt emlegetni, hogy milyenek azok a nők, akik erőszakosak vagy nem vesznek részt a házimunkában, mert ettől még a társadalmi értelemben jellemezhető, túlhatalmú csoport státusza nem változik, és a férfiaknak világszerte mindenhol több hatalmuk van, mint a nőknek. “

    • Nekem szerető apukám nem volt. Volt helyette másként szerető anyu barátja. Anyu nem tudta, hogy a barátja engem is ugyan úgy szeret, mint őt. Csak kicsit jobban… Meg a nővéremet…
      De igen, az sokkal nagyobb tragédia, hogy ha valakinek ilyet mondanak, hogy nem volt szerető anyukája.
      Hozzáteszem, emiatt nem gyűlölöm a férfiakat. Szerető, békés, elvárás és teher mentes párkapcsolatban élek a kedvesemmel. Aki imád, úgy ahogy vagyok. És akit imádok, úgy ahogy van.
      A rendszerről meg annyit, hogy férfiak hozták létre, mert nekik az jó. Ha neked nem jó, esetleg ne itt koptasd a billentyűt, tessék menni az idézett férfiaktól hemzsegő oldalakra és ott kiverni a balhét.

        • Nem neked szólt, hanem olthedir-nek, akinek annyira fájt ez az egy mondatod. Neki írtam le, hogy nekem meg ez fájt. És hogy ha neki ez annyira fáj, akkor nyugodtan menjen máshova és ott óbégasson a rendszer ellen. Szóval bocsi, ha nem így jött le.

          • Egészen konkrétan erre válaszoltam NEKI:
            “olthedir – Szeptember 21, 2015 00:23 szerint:
            Igazából csak annyit akartam mondani, hogy soha nem lenne szabad azon gúnyolódni, senkivel, még a legmocskosabb szemétládával kapcsolatban sem, hogy “mert nem volt szerető szívű anyukátok”. Ez az egyik legnagyobb tragédia, ami embert érhet. Nem menti fel semmi alól, de ilyen hangnemben bedobni ezt a félmondatot semmivel sem különb dolog, mint a nők bántalmazása. Ilyet ne csináljunk, na. Nem jó senkinek.”
            Máskor beidézem azt is, amire válaszolok és akkor nem lesz félrertés.

  6. Olthedir, én egyrészt becsülöm, hogy ilyen szembenézősen és bátran idehoztad az érzékeny sztoridat. Elég kemény nyilvánosság előtt vállalni, hogy visszautasítottak.

    Viszont ha elolvasom a saját posztommal együtt, elképedek. Neked erről, amit írtam, ez jut eszedbe? Ez foglalja most le a kommentfolyamot, a te bánatod? Ez a válasz arra, hogy minket meg belöktek a bokorba, és préseltek, és erősködtek? És ha rákérdezek, sietve szóvá teszed, hogy persze, a prostituáltakat is sajnálod, de mit csinálj…

    Szerintem a nők elleni erőszak elleni kiállás nem azt jelenti, hogy domborítod, hogy te milyen tiszteletteli vagy, meg mennyire sajnálod a prostituáltakat, meg szomorkodsz rajtuk, hanem hogy egy kommentelésben hagyod, hogy arról lehessen szó, amiről a poszt szól, és nem viszed el sem “jaj, visszautasítottak”, sem “azért nekik is megvan a tragédiájuk” irányba a beszélgetést. És ha emiatt sokan szólnak, érvelnek, akkor nem játszod el, hogy te vagy itt megtámadva. Pont ezt csinálják a trollok: vállalhatatlan dolgokat írnak, dúlnak, majd kiabálnak, hogy megtámadták őket.

    Ilyenkor gondolom, hogy a nagyon gondosan felépített okos, mérsékelt, nőpárti nemtommi alól is kikandikál az ugyanaz…

    Én tudom, hogy nem látsz rá erre, hogy ezt tetted, de ezt tetted.

    • Nézd, vagy komolyan veszem a vitát, partnernek tekintelek, és válaszolok az érvekre, plusz visszautasítom a rosszindulatú vádakat, csúsztatásokat, sértéseket, inszinuációkat, vagy mindemellett elmegyek egy szó nélkül, és rád hagyok mindent. Bocs, de az előbbit választottam.

      Most komolyan azt várod, hogy erre ne válaszoljak például, hogy “olthedir is őérte aggódik, nem az áldozatért, hibáztathatja a nőt, a körülményeket, az anyját, nem kell felelősséget vállalnia, erőfeszítéseket tennie”?

      Rettenetesen aljas csúsztatás ez, és elegem van belőle és társaiból. Ocsmány hazugság, hogy nem aggódom az áldozatért. Undorító, ahogy aztán össze is mosod azzal, hogy valaki az áldozatot hibáztatja, és tagadja a felelősséget.

      Undorító hazugság és csúsztatás, hogy az én bánatom foglalja le a kommentfolyamot. Példa volt valamire, egyáltalán nem panaszkodni akartam. Láthattad, hogy jöttek rá a kommentek, érdekes beszélgetés lett belőle, elment mindenféle irányba.

      Rosszindulatú és aljas rágalom, hogy a nők elleni erőszak elleni kiállás számomra azt jelenti, hogy azzal dicsekszem, hogy sajnálom a prostituáltakat. Te vetetted fel a témát, baszd meg, nem is értettem, mit akarsz. Konkrét kérdést tettem fel, én kicsit értetlenkedve válaszoltam… És szerinted domborítok?

      Hát baszd meg.

      “Jaj, visszautasítottak” irány?! Komolyan? Nyugtass meg, hogy magad sem hiszed el, hogy ez történt. Ugye tudsz róla, hogy megint csúsztatsz, és megsemmisítésre játszol?

      Őszintén, minden bántó szándék nélkül mondom: egyszer majd meglátod magadban, hogy milyen sok bántalmazó taktikát sikerült önkéntelenül is átvenned azoktól, akik ellen harcolsz. Nagyon drukkolok, hogy ez mihamarabb bekövetkezzen.

      • Te figyelj, lépj egyet hátrébb, és nézz rá:
        rég nincs értelme vitázni. Bizonygatod, tekergeted, hosszúakat írsz, senki nem figyel már, minden leíratott. Be vagy feszülve, ez így nem vita, hanem a magad sértett identitásának a mentése, rám meg csúnyákat írsz, tök igazságtalanul.
        Ez sem először van: állítja, hogy ő más, sorolja erényeit, szimpatikus férfiú, aztán dől belőle az ugyanaz, ha nem simogatják meg, hogy de nemes, de egyenlő, de jó pasi, akkor hirtelen megtesz férfigyűlölőnek, kíméletlen szavak, eddig nem volt baja, most lett, hogy beakadt neki valami… és nem és nem érti.
        Ugyanaz a bloggerhibáztatás, címkézés, fölékerekedési vágy, oda nem figyelés, sértettség, nekem ez időpocsékolás.
        Kérlek, fejezd be ezt a fajta kommentelést itt.

      • Te a bloggeri ékesszólást és pozíciót akartad magadnak, középpontban lenni, majd dühöngtél, hogy nem jött össze. Ennyi történt. Eléggé méltánytalannak érzem, ha egy vadidegen, ráadásul ellenérdekelt, hazabeszélő férfi erre próbál használni.

        Nem láttam meg magamban, azt látom, hogy gyengék és gázak vagytok, és irigyek. Azóta jöttek levelek, amelyekben ezt a hozzád hasonlóak elismerték…

        És hát te is visszatértél, valamiért… a nagy baszdmegezés után.

        • Kb. két éve megkértél, hogy semmilyen formában ne keresselek. Nem is tettem (kivéve, amikor az egyik írásodban féltett matematikai kérdésre válaszoltam). Nagy kérés, hogy akkor viszont te is hagyj békén? Olvasom minden írásodat, de jobb, ha nem beszélgetünk. Nem megy.

          • Ez az én blogom, a saját reflexióimat írom rá. Kérlek, ezt ne tiltsd be nekem, igen, van olysmi, amit akkor nem úgy vagy nem figyelmesen olvastam, és két év után jövök rá: úristen. És olvassák mások is, később is mindezt, nekik is tanulság. Beteg ez az ambivalencia, amellyel még mindig itt vagy, tudom amúgy, mert lájkoltad is ezt a posztot. Mire kellek neked? Nem kell idejönnöd, nem kell olvasnod, leiratkozhatsz, figyelmen kívül hagyhatsz, de te megint visszavágsz. Nekem nem könnyű ám ez a rengeteg nekem szegzett elvárás, vád, frusztráció és paranoia, és ne feledd: egyikőtökkel sem én keresem a kapcsolatot, ti érdeklődtök itt. Ti álnéven, én saját néven, teljes személyiségemmel. Hogy hagyhat így cserben az erkölcsi érzéked? Vállald annak a felelősségét, hogy téged érdekel, te akarsz itt olvasni! És hadd írjam már a blogomra, ami jólesik!

          • Kivéve pedig nincs. Vagy békén hagysz teljesen, vagy felrúgtad, amit kértem. Megígérhetem, hogy nem írok neked… mondjuk eszembe se jutott soha. Te pedig leíratkozhatsz és olvashatsz mást. Nem olyat, ahol bazmegelsz, de azért használod meg virítani jársz oda. Nyomasztó vagy.

          • (vajon te hogy bírnád, meg az összes ilyen beteg ambivalens anyakomplexusos, hogy az összes sose látott arc nálad követelőzik, hol hízeleg, hol káromkodik, tőled vár el, követel, vádol, megfigyel?)

          • Tudom, hogy ezt t bosszúként értelmezed, de ez gyerekes érzékenykedés. Most jöttem rá, feledős hónapok után, hogy mire használtál, mennyire ferde volt ez, és az igazságérzetem azt követelte meg, hogy összegezzek. Más is szóvá tette: feliratkozva maradt a gyűlölete ellenére, miközben én rég tiltottam mindenhol, ő pszichopata is amúgy. De ha oda merek írni saját blogomra, saját poszt alá valamit, nyílt helyen rákezdi, hogy én “tombolok”. Tök vicces, ahogy ennyire kiakadtok tőlem.

          • “Olvasom minden írásodat, de jobb, ha nem beszélgetünk. Nem megy” ???? komolyan, beszarok. Gondolom, ez azt jelenti, téged kell sajnálni, te vagy a megbántott, és én vagyok az agresszor. Egy sor olvasó viselkedik velem úgy (nők is), mint valami visszautasított szerelmes. Sose láttam őket. Hogy lehetnek ilyen intenzívek ezek a reakciók? Hogyan becsülhetik ennyire túl a jelentőségüket? Hogy kezdhetnek bele felnőtt emberek egy ennyire felemás lelki izébe?

            Csak mert elviselhetetlen számodra, amivel szembesítelek, hm? Nem érzed ezt betegnek? Hogy azóta itt vagy, és TE kérsz engem, hogy hagyjalak? Úgy gondolod, sunyiból lehet, az okés? De hát ilyen érzelmeket vált ki, akkor mégse okés.

            Én nem akarok veled egyáltalán beszélgetni, félreérted. Én azt akartam, és ezt kértem, hogy hagyj békén, teljesen, ne gyere ide, ne legyen véleményed, ne érkezze a semmiből se számolós, se semmilyen komment. A soraid, az ekézésed itt virítanak azóta is, és nem kértél bocsánatot. Ha szeretnéd azt mondani: sajnálom, hogy bazmegeztem, hogy téged vádoltalak rosszindulattal, és igenis, én akartam lenni az okos, a fontos… ellenem, az én blogomon. És duruzsolnak a trollok persze azonnal, akik mindenkit a keblükre ölelnek, akinek baja van velem: hogy én milyen agresszív vagyok a jóságos olvasóval… Aha.

            Mostantól betartom a kérésed amúgy, de hátborzongató, ahogy itt vagy, “minden” írást olvasni. Vajon mi a jó neked ebben?

          • Eleve rejtély, és ez is csak most lett világos, hogy hogy jutott eszedbe egy olyan poszt alatt, ami a nők megszorongatottságáról, kihasználásáról, megnyomorító élményeiről szólt, arról panaszkodni, hogy neked milyen szar, mert te ugyan rendes, romantikus fiú vagy, de NEM ÉRHETTÉL HOZZÁ AZ ILLATOS BŐRÉHEZ. Hogy hogy tud vágy keletkezni fogadókészség nélkül, azt sem értem. Na, befejeztem, de valami azt súgja nekem, ha olvasol, akkor biztos jó neked, és ez is a hasznodra válik.

  7. És még egy. Az mitől van, hogy egy nő elmegy egy ilyen randira, és az esetek nagyobb részében biztos lehet benne, hogy a férfi akarja őt, de ő nem biztos, hogy akarja a férfit? Vagy épp az akarását nem akarja?

    Miért lehet a női hajlandóság ennyivel értékesebb jószág, mint a férfihajlandóság? Nem kéne ennek szimmetrikusnak lennie?

    Talán azért, mert a nők a fent leírt okból meg vannak nyomorítva szexuálisan. Tényleg nincs kedvük, tényleg félnek, tényleg nem akkora boldogság ez nekik. Nem, nem genetika, evolúció, kisebb drive. A szex jelenthetné nem azt a tesztoszteronközepű valamit, lehetne egy női verziója is, csak azt elsodorja a rábírás, az erőszak számtalan, fifikásabb formája. Meg a kedvet is.

    És még azért, mert a szex pótlék. Mert férfiak tömegei nem tudtak felnőni abból, hogy nő kell, anya kell, szeressen valaki, legyen szex. Nem bírják önállóan. Ezt férfihangos kommentek olvasásakor vettem észre. Utálják, lenézik, de kell nekik a női test, a közelség, a látvány.

    Ez nem gúny, viszont kritikus megállapítás.

    Ami az anya kihasználása, ugráltatása, a teljes elfogadására, megbocsátására való apellálás gyerekkorban, az a sürgető, mindenképpen célra törő szexvágy felnőttkorban. Torz ez.

    • “Az mitől van, hogy egy nő elmegy egy ilyen randira, és az esetek nagyobb részében biztos lehet benne, hogy a férfi akarja őt, de ő nem biztos, hogy akarja a férfit?”
      Nekem egy lány azt mondta, a férfiak a külsőt, a nők a személyiséget figyelik. A női oldalt ti tudjátok jobban, a férfi részben sok az igazság. (illetve, ahogy eddig, most is csak a magam nevében nyilatkozom) Tehát valóban, megnézem kivel találkozom és ha tetszik külsőre, akkor a szex félig már megvan ( pont mint egy éjszaka Claudia Schifferrel, én már akartam. 😀 ). Egy társkereső oldalon milyen információt osztasz meg magadról? Némi száraz paramétert – magasság; súly; szem-, haj- és bőrszín; stb. ÉS persze fényképet. A paraméterek inkább a szűrést szolgálják: ez öreg, az kövér, nem kell. A fénykép egyrészt az azonosítást, másrészt viszont lehet vágykeltő, miszerint érdekel-e a cső túloldalán lévő vagy sem? Kívánatos-e az arca, alakja, vagy sem? Így az ember fia már úgy indulhat egy találkozóra, hogy tudja, neki ez a nő kell.
      Mi van a személyiség résszel? Nyilván ezt nehezebb – ha nem lehetetlen – paraméterezni, ábrázolni. Ugyan van egy nagyobb szövegmező “írj magadról pár sort” felkiáltással, de az kb. annyit ér mint halottnak a csók. Mondjuk jól tele lehet pakolni Coelho idézetekkel. Tehát a nő úgy megy a találkozóra, hogy a számára lényeges információk nem állnak rendelkezésre, azokat a személyes találkozó során kell beszereznie.
      Ezért nem lesz ez a helyzet sose szimmetrikus, szerintem.
      Én pont ezért hagytam abba a társkeresők látogatását. Nyilván elsősorban a sikertelenség okán – százharminc kilósan a paraméter alapú szűrésen elég nehéz átcsúszni – de ugyanakkor a személytelensége is elriasztott idővel. Itt nincs lehetőség korrigálni egy hiányosságot más oldali pozitívummal. Lehet, hogy kövér vagyok, de mondjuk baromi humoros. Vagy akármi.
      Én ebben nem látok szexuális megnyomorítást – eleve önkéntes az egész, akinek nem tetszik, nem regisztrál – egyszerűen csak működésbeli különbözőséget. A férfiak egyszerűen könnyebben döntenek go/nogo kérdésben ebben a helyzetben. A nőknek meg idő kell. Nincs ezzel baj, amíg mindenki tisztában van a saját és a másik korlátaival. Ha viszont nincs és ennek félreérthetetlen jelét adja? Akkor no go.
      Persze a fentiek talán túlegyszerűsítettek és sok bennük a feltételezés olyan dolgokról melyeket nem, vagy rosszul tudok. Ezesetben elnézést kérek.

      • ‘Nekem egy lány azt mondta, a férfiak a külsőt, a nők a személyiséget figyelik. ‘

        Ebből is látszik, hogy a nők is mondhatnak oltári nagy baromságokat, de legalábbis egyszerűsíthetnek kilégzés-belégzés szintűvé komplex kérdéseket. Te meg rendes férfiemberként elhitted neki és azóta is így gondolsz, élsz? Nem vetted észre hogy nem így működik?

      • Nekem abszolút bejött az a stratégia, hogy írtam egy olyan bemutatkozó szöveget, ami szűrte a számomra már alapvetően nem megfelelő embereket. Aki nem értette, azért, aki meg értette, de nem jött be neki, azt azért. És a kedves is pont ilyet írt. Én paramétereket egyébként nem határoztam meg korban, magasságban, súlyban. Ő igen, ennek alapján meg is állapítottam, hogy ez egy szép barátság kezdete lehet, túl sovány és magas vagyok az ízlésének, valamint túl messze lakunk egymáshoz.
        És kövér – bár mióta én etetem, kicsit kevésbé – és baromi humoros.

        • Öröm azt olvasni, hogy azért van, akinek bejött az online társkeresés. Gondolom, ha senkinek sem jönne be, akkor ilyen oldalak már nem lennének.
          Nekem nem jött be, nem volt szerencsém. Ez van, túl kell lépni ezen és más megoldást keresni. Hmm… Lehet, hogy pont ez a felismerés maradt el a postban szereplőknek?

          Akkor elszórom itt ingyen a bölcsességet (frutti helyett) mindenkinek, aki saját kudarcáért mást hibáztatna: Lépj inkább tovább, keress más megoldást!

          Azért mielőtt elszállok önnön bölcsességemtől, szögezzük le, ez nem egy világmegváltó gondolat és nem is túl egyedi. De segít.

          • Ha egy kommenten múlik, hogy boldoggá tehetem egy embertársam, rám mindig lehet számítani: nekem is bejött, mi is így találkoztunk, évek óta tart és ha egyszer esetleg nem tartana, meg vagyok róla győződve, hogy nagyon szép emlék lesz. Szóval ez is egy működő dolog, csak egészség kell hozzá meg egy kis tűrhető kártyajárás.

        • Ezt már máskor is mesélted, már akkor is kíváncsi voltam, de most már tényleg megkérdezem: milyen bemutatkozó szöveget írtál??? 🙂 (Persze, csak ha publikus.)

          • Fú, nem tudom visszakeresni, mert mikor ideköltöztem, ünnepélyesen kiléptem véglegesen 🙂
            A lényege az volt, hogy Fenchurch keresi az ő Arthur Dentjét, akivel lehet jókat nevetni egymáson/magunkon/a világon, meg nagyokat túrázni, szeresse a progresszív rockot, Coelho/Müller Péter/dalai láma idézetesek kíméljenek, a többi paraméter nem érdekel.
            Mellesleg teljesen őszintén leírtam, hogy hány kiló hány centi hány éves vagyok, hány gyerekem van, és nem, nem szeretnék többet.

  8. kényszeres vitatkozás, csakazértsem
    szándékos félreolvasás, szövegértési gondok
    általános társadalmi stressz
    netezés mint szellemi maszturbáció
    sértett férfiegó
    vitakultúra, érvelési skillek hiánya
    lenyomlak-játszma
    gyűlölet az ellen, aki nőként magabiztos állításokat tesz, nem mutatja magát gyengének, és állja a sarat

    • + blogger iránti homályos gyűlölet (amennyiben épp nem szolgálja ki egósüttetési vágyad, nem erősít meg abban, hogy jó vagy): neki hatalma van, téged támad, ő a felelős, ne bántson, mit akar (pedig te jössz ide, te akarsz kapcsolódni, tied a felelősség, nem kell itt lenned)
      mások magabiztos véleménykifejtésének joga a felszínen elismerve, valójában elvitatva, tagadva, csak mert te mást gondolsz (intoleráns ország)
      kognitív disszonancia rosszul tűrése (tipikus antiintellektuális vonás)

  9. Ugye az mindenkinek világos, hogy aki a férfihang.hu oldalt bírálja, tartja undorítónak, vagy a férfierőszak ellen foglal állást, az nem _a férfiakat_ támadja?

    Egy kicsit meg vagyok döbbenve, hogy ezt ki kell emelni 2015 őszén, olyan rég túlvagyunk már ezen a szinten.

    • “Ennyi erővel, aki meg a genderfeminizmust támadja, az nem _a nőket_ támadja.”
      Na de nőgyűlölő dolgokat ír, a nők összességéről.
      Miszerint nem szeretik a férfiakat.
      A “genderfeminizmus” nem a nőgyűlölet ellentéte, hanem egy igazságos világ vágyából logikusan következő konstrukció, erőszakellenes, egynelőségpárti. Aki ezt támadja, az az egyenlőtlenségre és elnyomásra voksol, mindezt persze a kényelmes “én nem csináltam semmit, ők a hibásak” elnyomói szerepből, követelőzve.

      Én amúgy nem vagyok úgy elvi, mint akikre ti haragszotok (amerikai feministák, eszmei honlapok), ez tévedés, csak nem olvassátok el a posztjaimat, mindössze ürügy kell, hogy belém kössetek. Nem is velem vitáztok ti, hanem a dobozzal, amibe próbáltok begyömöszölni, és azért vagyok vonzó hely, mert itt sok az olvasó. Ez már két éve világos.

      Iszonyú komikus a sok lelopott tartalom és düh, ebből sincs saját. Importhőbörgés, kinti statisztikák, abszolút nem a hazai viszonyokról, semmi figyelem, valódi újságírói attitűd. Vagy személyes és durva sérelem, szexfüggőséggel és képmutató erkölcsi gyanakvással, vagy Amerikából hozott nagyon megmondós tutiságok, ez a férfihang.

  10. “az apjuk meg nem volt sehol” és “nem volt meleg szívű anyukátok”
    Rencerváltás előtti kulcsos gyerekek és “Kastély a hóban” dejákbillgyulus jelleggel.
    Tragikus, soha magunkra nem találni, mindig egy külső jézustól várni a mannát, aki mindig kéznél van…

    Igen, elég ritkaságszámba megy, amikor a nő teherautót, sarokcsiszolót, fúrógépet, hasítófejszét, 5 mázsás négylábúakat és embereket irányítja, vezeti. Elmondható, hogy férfiak egy része sem…csak dumálnak a számítógép mellől. Vagy rántotthúst esznek fürdőköpenyben (wellnes).
    De azért én szeretem az önmagukat kiteljesítőket. Ilyen nők közt vagyok hétvégén.
    Mert azért, hogy kemény egy lány, attól annak még nagy szíve van, de még milyen ! Bár úgy tűnik, mintha közömbös és önző lenne, pedig nem.

    (Fa)ráspoly és (fém)reszelő.

    Pesten ilyen nyelvjárást használnak. Egyik nyelvjárás sem különb a másiknál. De azért ez is ugyanolyan kedves a fülemnek, mint a borsodi. (Gyáá !)

  11. Azért ahogy elnézek egynémely reakciót, még olyanokét is, akik azt mondják, elítélik a nők elleni erőszakot, levonom a tanulságot:

    még itt se, saját, ilyen szellemű blogomon se írjak a nők traumáiról, és ne mutassak rá arra, mitől lettek ilyenek a férfiak, mert csak azon az áron tehetem, hogy szívtelen vagyok, támadok, férfigyűlölő vagyok.

    Amúgy nem az a bírálat tárgya, hogy nem volt meleg szívű anyukájuk, hanem hogy mindent a nőktől várnak, ezen belül az anyától, szexpartnertől, gondoskodó feleségtől. És ez itt a tévedés. Nem tudom, miért az anya a kulcs, miért erre vezetnek vissza mindent, miért nem haragszanak az apjukra, ez tök igazságtalan teher a nőkön. Még feministák is mondanak néha olyat, hogy nagy a felelősségünk, mert mi neveljük a jövő férfiait… hát ja, csak még ez is igazságtalan.

    • azzal együtt, hogy én anyaként úgy érzem és gondolom, hogy valóban nagy a felelősségem, azt is gondolom, hogy 20-25 éves kor fölött a szülőkre mutogatni és őket hibáztatni, hát, hogy is fogalmazzam meg: nem vall érett személyiségre és gondolkodásra.
      természetesen van az a bántalmazás vagy elhanyagolás szülői részről, amit sosem lehet kiheverni, de ez s/nem jogosít fel senkit arra, hogy másoknak fájdalmat okozzon, vagy (leggyakrabban) a nőket hibáztassa.

  12. Azt írja a kommentelő:
    “Folytatom az exogámiáról”!
    Te, figyelj, folytassad, de nem tűnt fel, hogy egy ilyet se engedek be, elmúlt a jó világ, amikor az én jóvoltomból húsznál többen olvasták a gyűlölködő faszságaitokat?
    Aki emberekről (feleségek) úgy ír, hogy “darabszám”, az mégis, ezen a blogon mit remél?
    Ne erősködjetek, szánalmas.

  13. Engem kurvára nem érdekel ki mitől lett erőszaktevő, vagy gyilkos. Valahogy nem tudok empátiát érezni azzal, aki hátbabökdös valakit, csak mert gyerekkorában az óvónénije beleköpött a paradicsomlevesébe vagy megerőszakol egy másik emberi lény, vagy csupán mentálisan bántalmazza, hogy ezzel kompenzálja a kisebbségi éréseit. Ha az erőszak megoldás lenne a problémákra, ha feloldást jelentene a gyerekkori és egyéb traumákra, akkor minden második ember zombiként közlekedhetne a társadalomban. A “nem volt meleg színű anyukájuk”-ban semmi sértő nincs, ennél és sokkal sértőbbet is tudnék mondani az agresszorokra.

    • Mikor arról beszélgetünk, hogy valakit agresszió ért, akkor rohadtul érzéketlen, igazságtalan, sőt káros mentegetni az elkövetőt. Természetesen nem várható el az áldozattól, sem az azokkal együttérzőktől, hogy megértsék az agresszort. Nincs is helye szerintem ilyet kérni.
      Más szituációban viszont fontos fölvetés, hogy hogyan csökkenthető ez a rendszer szinten jelentkező agresszió, és hogy visszafordítható-e, csökkenthető-e.
      Azért gonodlkodtam el ezen, mert nemrég összetalálkoztam egy régi bántalmazómmal. Mivel én időben felismertem a szitut, hamar kiszálltam belőle és csupán kevés fájdalmam származott belőle. Viszont abba beleláttam, hogy más partnereinek milyen szenvedést okoz. Most, hogy évekkel később találkoztam vele, semmiféle függési viszony nem volt köztünk, értelmesen tudtunk beszélgetni. Persze nem hiszem azt hogy megváltozott, egy pillanatig sem bíznék benne, és mivel úgy tűnt nyitott a befogadásra, el is mondtam neki a meglátásomat arról, hogy milyen dinamikát visz ő minden párkapcsolatába.
      Nagyon meglepő volt számomra, hogy nem tagadta le, sőt, úgy tűnt, komolyan elgondolkodott rajta, hogy változtatni szeretne ezen.
      Azóta nem találkoztunk, és nem tudom mennyire gondolta komolyan az akkor őszintének tűnő vágyát, hogy változzon. Én ajánlottam neki csakazolvassát, hogy fölismerje a saját stratégiáit.
      Mivel maga a rendszer teszi lehetővé, hogy férfiak ilyen tömegesen agresszorok legyenek, ezért megteszik, mert megtehetik. Ez azt jelenti, hogy a férfiak nagyon nagy százaléka többé-kevésbé ilyen játszmákat játszik. Biztos rengetegen vannak, kikkel nem is érdemes foglalkozni, mert menthetetlenül bele vannak fordulva saját egójukba, de a kevésbé súlyos eseteken, a kicsit pöcsökön talán lehet javítani.
      Ti mit tapasztaltatok. Van értelme próbálkozni?
      A saját férjeinken sokan “dolgozunk”. Én azt látom, hogy renge-renge-rengeteg év, iszonyatos sok magyarázás, folyamatos éber, megfontolt kommunikáció kell egy csipet változáshoz is. Eszem ágában sincs még több ilyen melót magamra vállalni.
      De mégis, akarom hinni, hogy lehetséges a változás. Talán ha valakiben tényleg fölmerül a változás igénye. Ha maga is akarja, akkor lehet esély?

      • Ha egy férj pofánvágja a feleségét, nyilván azért teszi mert megteheti, tisztában van vele, hogy nem lesznek különösebb következményei. Lehet, hogy az apjától is ezt látta, vagy csak ettől érzi magát igazi “férfinak”. Igen mondhatjuk, hogy ez a rendszer hibája, de én nem szeretem, ha mindent erre fogunk, mert az a pofon mégiscsak egy egyéni döntés következménye. Én nem azt mondom, hogy minden erőszaktevő dögöljön meg, hanem azt, hogy nincs mentség. Ebből kiindulva a rendszer sem lehet mentség.

        • Nem is mentséget kerestem, igazad van, nem lehet mentség ilyen szituban a rendszer. Én a “csak” verbális erőszakban utazókra gondolok. Vagy akik “csak” játszmákkal nyomorítják a feleségüket. Szóval a nem nagyon súlyos esetekre. Mert ezek a kevésbé látványos manőverek viszont sokkal szélesebb réteget érintenek. Az ilyenek sokkal könnyebben fölmentik magukat, hiszen ők nem rosszak, nem verik az asszonyt, tán még be is vásárolnak időnként. A fizikális erőszakig azért mindenképpen kevesebben jutnak el, de annál nagyobb réteget érint az egyenlőtlenségből fakadó lélekerózió.

          • “nem nagyon súlyos esetek” ? értem, amit mondasz, de bele lehet halni a lélekölő verbális terrorba. Mivel a közbeszédben nem számít súlyos dolognak, és nehéz tetten érni meg bizonyítani,könnyedén állandósul.

        • Ja. Közben én is elgondolkodtam, hogy hiszen ezt csináljuk mi itt mind. Minden alkalommal, mikor nem megyünk el mellette szó nélkül, mikor kommentekben érvelünk, mikor nem hagyjuk magunkat. Nem is tudom, mit akarnék hallani.
          Egyszerűen csak én vagyok a hülye, az ideákat kergető, hogy ellágyulok egy rémes alaktól, mert egyszer azt mondja, változni akar. Jééézusom! Mit is gondoltam.

      • Ezek a kérdések engem is foglalkoztatnak! Nekünk otthon ritkán kell csak rendet tennünk a fejünkben, egész jól engedhetem magam, de pl. közelebbi ismerősök, munkatársak stb. esetén már helyenként gondban vagyok, hogy akkor most mondjak-e bármit vagy sem.
        Abból indulok ki, hogy tiszta, empatikus, nyílt kommunikáció, ha sértés ér megvédem magam (ezt meg kellett tanulnom), előre igyekszem a határokat definiálni, de ez csak az én oldalam, sokszor még így sem értik, mert nem akarják felvenni egy pillanatra sem az álláspontom. És valami egészen más lesz belőle a túloldalon, csak a burkolt ellenállásból tudom. És ezzel nem tudom még mit kezdjek.

  14. nagyon tetszik ez a bejegyzés, és egyet is értek!

    miközben olvastam, eszembe jutott, hogy “gyenge”, oltalmazásra szoruló nőként egyszer betoltam egy apám korú férfit az sztk-ban vérvételre. kicsit büdös volt a férfi (nem iszonyúan egyébként, csak akkor éreztem kissé, ahogy toltam az sztk saját, nem bolygósítható kerekű, ócska kerekesszékében. én ránézésre 50 kg vagyok (bár magas, de kimondottan nem drabális), egyetlen jószívű, érző lelkű, nagy, okos és erős férfi nem volt jelen (egy tömött sztk laborról mesélek), aki segített volna neki. nem volt dugható a kerekesszékes pasi, ezt kell gondoljam.

    és az is eszembe jut, hogy kik ápolják, kik forgatják, fürdetik az idős, beteg embereket. kik emelgetik, hogy kihúzzák azok alól a a piszkos lepedőt, akik olyanok már, mint egy csecsemő, csak éppen 60-70-100 kg-ra “nőttek” öregségükre? de aztán, láttam, hogy te is írsz róluk, Éva.
    és nagyon igazad van, amikor úgy érzed, hogy ráborul valami a blogra, ami foltot hagy, mert hiába találkozik ezzel a látásmóddal, amiről írsz, mindenki nap mint nap, ezt nem lehet megszokni, emellett nem lehet szó nélkül elmenni.

  15. Aki a nemeket gyűlöli, az valójában az embert, a létezést, az élet számtalan választási útját gyűlöli. Mindig úton lenni.
    Biztos nagyon nehéz csak kis részben is, megérteni azt, hogy a nemi jellegek mögött egy ugyanolyan ember van, mint az ember maga.
    Csak egy kicsit mások a testrészek. De csak egy kicsit.
    És végül is, fejben dől el minden. Minden ember szépségtenger (lehetne).

  16. > Meg azt, hogy mi az efféle kedvességtől teherbe is tudunk, szoktunk esni, és olyankor ti el szoktatok tűnni, és a kultúrtörténet voltaképp ez ellen, garanciaként vezette be az együttélést meg a házasságot.

    hátööö… nem igazán, a házasság így ebben a formában inkább patriarchátusbeli találmány. (egy olyan társadalomban, ahol a nő szuverén létező, és tud egyedül a saját önálló életformájában is gondoskodni a gyerekeiről, ott egyáltalán nem szorul rá arra, hogy egy darab férfihoz kösse magát és viszont.)

      • hátő– ja, de mitől is kell védeni?

        nekem az a bajom ezzel az elképzeléssel, hogy arra épít, hogy a nő per def férfi nélkül nem képes a gyerekei ellátására, holott ez tényszerűen nem igaz, primitív, vadászó-gyűjtögető társadalmakben a férfiak a legtöbb környezetben sokkal kiszámíthatatlanabb „kajatermelők”, inkább a közösség minőségi fehérjeellátásában van szerepük, a nők munkája fedezi a maguk meg a gyerekeik szükségleteit. ilyen közegben is van együttélés meg házasságszerűség, de az a fajta ráutaltság nem következik, amit a civilizált közegben megszoktunk, gyakorlatilag bármelyik fél elválhat anélkül, hogy a megélhetése veszélybe kerülne.

        a tradicionális földművelő társadalmakban jelenik meg az a fajta kölcsönös függőség és minél nagyobb fizikai erőt igénylő megélhetés és biztokolható erőforrások, aminek a „női munka” a kevesebb kalóriát termelő fele. (és ezzel meg gondolom más tényezőkkel együtt az a fajta berendezkedés, amit patriarchátusnak nevezünk, amiben a nő elsődleges szerepe a férfi munkaerő termelése és fenntartása).

        nemtom ez így mennyire érthető, kb arra akarok kilyukadni, hogy a patriarchális házasság lényegében csak abban az (egyébként eléggé hiánygazdasági) közegben véd, amiben az egész patriarchátus kialakult, de amúgy ez maximum a patriarchális civilizációk történetén belüli „vívmány”, nem az egész történelmen, holott a szövegben nagyon így hangzik.

        • Az embergyerek két-négy-tízemberes műfaj, és nem egzotikus elképzelés az, hogy nemzője és megszülője legyen az első kettő, akkor is, ha nem tartoznak össze más módon (már).

          Igen, igaz, én a patriarchátuson belülről nézem, kint nem voltam még (és féelmetesnek tűnik, meg kell mondjam).

          • egyrészt azért természetes körülmények között valszeg kevésbé tíz ember az (meg ilyen értelemben embernek számítanak a nagyobb gyerekek is), másrészt nem nukleáris család van, harmadrészt meg a termelőmunka is kevesebb emberes móka, negyedrészt pl. az idősek is végeznek termelőmunkát, szóval bőven kijön az az embermennyiség úgy is, hogy nem kötelező az apára terhelődnie mindennek, ha nincs, hanem lehet az nagynéni, nagybácsi, idősebb unokatestvér, stbstb.

            sok az olyan társadalom, ahol pl. testvérek, nagyszülők, idős gyerekek a jellemző másodlagos gondozók, mert olyan az életforma, hogy a férfiak hosszabb időket vannak távol egyszerre; de vannak a mi progresszív eszméinkhez hasonló berendezkedések is, ahol az apák folyamatosan jelen vannak és nagyon sok gondozási feladatot csinálnak a kisgyerekek körül – a közép-afrikai Aka törzs pl., ahol a mienkhez eléggé hasonló nemi munkamegosztás van (a párok közösen vadásznak), ott a férfiak közel ugyanannyit hordozzák a gyerekeiket.

            (http://www.theguardian.com/society/2005/jun/15/childrensservices.familyandrelationships – amúgy van egy csomó tanulmány fent a témában)

            szal én jelenleg azt látom, hogy a különböző berendezkedések megfelelő gazdasági (életforma-) közegben ugyanolyan értelmesek, valǿszínűleg egyébként a történelmi értelemben vett „patriarchátus” se volt annyira homogén, mint ahogy azt a tizenkilenc-huszadik századi/ feministák az akkori viszonyokból levezették (eleve a tizenkilencedik századi bármilyen eszmékkel én nagyon óvatos vagyok, mert eléggé sötét és szerencsétlen korszak szüleményei).

            • amúgy bizonyos értelemben én is ilyen családból jövök, ahol asszem három generációra visszamenőleg én vagyok az első ember, aki ilyen pár alapú családban él, és úgy látom, hogy a fiatal anya-fiatal nagymama kombináció is elég jól tud működni operatív szempontból, nagyjából hasonló „hatékonysággal”, mint egy férfi-nő pár + gyerekek kombináció (leszámítva persze azt, hogy a negatív társadalmi megítélésbe eléggé bele lehet törni).

      • > A patriarchátus nem úgy ellenségünk, ahogy itt felveted,

        ja igen, ez egy tök jó mondat: én egyre kevésbé látom, hogy mi hol ellenség, azt látom, hogy a mostani társadalmi körülmények között a (huszadik századi) patriarchátus/kyriarchátus (hierarchikus társadalom) egy buta, káros és nagyon nem hatékony rendszer, amit valamikor bizonyára nem véletlenül hoztunk létre, hanem adekvát reakcióként adott körülményekre, de most már elavult, látszik, hogy csak a baj van vele, és csak megszokásból ragaszkodunk hozzá.

        mint mondjuk egy régi atomerőmű.

        • és nyilván vannak olyan dolgok, amit egy hierarchikus társadalom működtetéséből meg lehet tanulni (pl. óriási nagy tömegek együttműködése egy adott narratíva mentén térben vagy időben elképesztő távolságban [előbbire a tömegkommunikáció, utóbbira a vallások a példa]), de ettől még az alapvető hibáira olyan megoldásokat fogunk találni, amelyeket alkalmazva már nem beszélhetünk hierarchikus társadalomról.

  17. az azért döbbenetes, hogy az ilyen témájú posztokra kivétel nélkül csőstül érkezik a nőgyűlölő, evolúcióval magyarázó, biológia alapján, de azt is rosszul elképzelő kioktató köcsögség. annyira durva, hogy nem és nem tudják elfogadni még azt se, hogy _így is lehet gondolni_, ahogy itt. és tényleg préselnek és nyomnak, hogy ilyen vélemény ne létezzen. baszki nem az a durva, hogyha nem vennének róla tudomást vagy nem értenének egyet, vagy leszarnák, hanem addig nem nyugszanak, amíg létezik ilyen, és nem kímélik az energiát, időt, beszarás.

    • Úgy van. Negyven be nem engedett komment e pillanatban ehhez a poszthoz, két nap alatt, a közös pontok:
      férfinév (vezeték+kereszt)
      angol idézet
      terjengősség
      erőlködés: kétszer is megírja, hátha
      figyelmen kívül hagyja, amiket kérek
      tulajdonítás: olyasmit vitat hevesen, amit én nem állítottam (szalmabáb nevű érvelési hiba: “Természetesen nincs értékbeli hierarchia a férfi és a nő között, ebből azonban nem következik, hogy meg kell változtatni a nemek közt kialakult szerepeket, mert csak akkor lesz “egyenrangúság”, ha mindenki végez ugyanolyan feladatokat 50-50%-ban.”)
      “genderfeminizmus” konkrét érvek helyett
      kizárólag abból a szempontból nézi az egészet, hogy maradjon a jó világ, hogy juthatna olthedir több nőhöz (nyilván más szempont nincs), soha semmi önreflexió, igazságos érv, semleges-okos helyzet, szembenézés (találva érzi magát, nemében van megsértve), csak a hazabeszélés mindig
      más fajta manipuláció: “Tudod, Éva, csalódtam benned.” Hát hova szarjak, az volna a szép, ha ti _nem csalódnátok_, szégyellném is magam. De ők arra esküdtek fel, hogy tűzzel-vassal irtanak mindent, ami szerintük “genderfeminizmus”, és itt toporzékolnak egész nap, minden nap, ÉVEK ÓTA. Egyszer megmutatom ezt a be nem engedett kommentek rovatot.
      Csak ideológiában tud gondolkodni, fekete-fehéren, csak dobozok vannak, semmilyen érv nincs, személyessége és megrendülése nincs, humora zérus, a traumára nem tud mondani semmit, átfordítja a szót úgy, hogy az érezze szarul magát, aki felvet bármilyen visszaélést…
      EZEK A FÉRFIAK KÉPTELENEK ODAFIGYELNI ARRA, HOGY MIT MOND ÉPP A MÁSIK, SZEMREBBENÉS NÉLKÜL VISSZAÉLNEK/ÉLNÉNEK A NŐK ERŐFORRÁSAIVAL, KÉPTELENEK FELELŐSSÉGET VÁLLALNI, ÉS A LEGBUTÁBB IDEOLÓGIAI CSATÁROZÁSOKAT FOLYTATJÁK, A LEGSZÉLSŐSÉGESEBB GYŰLÖLKÖDÉSIG ELMENNEK, HOGY POLÍROZOTT ÖNKÉP LEGYEN, MOZDULNI NE KELLJEN, JÓ SOK NŐJÜK LEGYEN, mert mi más cél volna. Egy álomvilágban élnek, ahol nagy mellénnyel kinyilatkoztatják, minek hogy kellene lennie, hogy nekik jó legyen, akkor aztán van minden, hagyomány, evolúció, lopott amerikai tartalmak, hazug napihír- és statisztika-értelmezések. Infantiliesek, másokon csüngők, és eközben úgy érzik, ők vannak megtámadva.

      • Azt kihagytad, hogy miattunk iszlamizálódik Európa, de majd mi fogjuk jól megszívni, mert genderfeministáskodhatunk burkában. Vagy jön egy újabb Elliot Rogers típusú dzsihádista, aki majd jól megmutatja nekünk, mi az következménye annak, ha egyesek sokáig nem kapnak ingyenpuncit. És az ő áldozatai is a mi lelkünkön száradnak, mert nem adunk ingyenpuncit, illetve lebeszéljük a 20 éves, feszes combú lányokat az ingyenpunci adásáról (mert minket persze bottal sem piszkálnának meg).
        Vagy ilyeneket nem írnak?

        • Én kis butus már nem értem ezt az egészet, hogy akkor milyen vagyok , meg mit is csinálok . Az én hibám, ha áldozatok lesznek, mert lebeszéljük itten a nőket , vagy exogám vagyok, aki örül a bevándorlóknak? És hogy örülhetek, amikor a nőket csak a nagyon gazdag bradpittek érdeklik?

          • Nem érted, mert nő vagy. Nem látod át a nagy összefüggéseket, sosem építettél civilizációt, nem a te munkádon alapszik a társadalom, sosem találtál fel semmit.
            Exogám csak annyira vagy bevándorlóügyileg, amennyire bosszanthatod a férfiakat, te “azért is segítesz”, meg kiéhezett háziasszonyként izgalmasnak találod a fiatal egzotikus pasikat, de hosszú távon nem érdekelnek, mert nincs pénzük. Az iszlamizáció nem emiatt lesz, hanem mert nem szülsz annyit, amennyit kéne, nem annak, akinek kéne, és aztán a szegény gyerek apa nélkül nő fel, tehát a te túlfeminizált nevelésed fogja elferdíteni. A fiú, nem lesz férfias, ha lány, nem lesz nőies. És amikor majd jönnek a “hordák”, akkor hiába mész visítva hozzájuk, ők bizony nem fognak megvédeni, meg vannak sértődve, mert olyan sokáig nem adtál ingyenpuncit.
            Eliott Rogers elvileg más téma (azért neveztem dzsihádistának, mert egyfajta feminizmus elleni “szent harcosként” definiálják őt az Igazi Férfiak, illetve példának tartják, hogy “lám-lám, mi lesz abból, ha…” Egy visszatérő fenyegetés, számomra nagyon hasonlít a terrorizmushoz). Ő egy “szimpla” amerikai lövöldöző volt, azzal a különbséggel, hogy olvasott PUA-t is, és még így sem tudott felszedni nőt, pedig jóképű volt és gazdag.
            Az, hogy vannak következetlenségek az elméleteikben – egyszer a feminizmus által behülyített nők bizalmatlanok a férfiakkal, és rögtön rendőrért kiáltanak, ha felajánlja valaki, hogy felveszi őket a kocsiba, máskor a naív nők egyedül mászkálnak félrészegen miniszoknyában, majd simán beülnek mások kocsijába, és csodálkoznak, ha…, egyszer a nők elutasítják a hagyományos női szerepet, pedig mennyivel boldogabbak lehetnének alárendelt háziasszonyként, máskor az a nő, aki a férjével akarja eltartatni magát, az élősködő – nem tűnik fel, illetve ez nem ellentmondás, ez a világ összetett lényege, amit csak ők értenek, a Teremtés Koronái.
            (Azt hiszem, tényleg nem kéne ennyiszer odakattintanom…)

  18. Ó,anyám, hogy mennyi,de mennyi ilyen van! Nekem a közelemben is, vagyis már nem,mert ha tehetem, nem beszélek velük inkább.
    Nyomasztóak, és nem értik, miértnem tudok bólogatni, és azonosulni azzal, hogy nőket kurváznak le, mert… X. Bármiért..

  19. “Bizony, kéne valami Btk.-tényállás arra, hogy becsületsértésnek minősül olyan szitokszónak minősülő, becsületsértésre alkalmas kifejezésnek a használata, amely zárt, logikailag egzakt definiálásra nem alkalmas, vagy ha alkalmas a sértettnek a külvilágban megnyilvánuló tettei alapján nem bizonyítható. És ezzel akik felelőtlenül dobálóznak a hülye szitokszavaikkal, mehetnének a böribe a kedvenceik közé :)”

    Hú, ez mennyire mutatja, hogy kicsinyes, gyűlölködő intenciók vannak itt, meg azt, hogy ugatod a jogot.

    Börtönben látnál szívesen embereket, akiket nem értesz, akik zavarnak, mást gondolnak, ellenségnek titulálod őket, hát, ez vihar a biliben.

    Csak azért jogos a parád, mert engem tényleg nagyon sokan olvasnak, és tényleg megbolydult az internet meg a női beszédmód a csakazolvassa óta.

    Engem, amióta nem vagyok balek, nem lehet a jóságomra apellálni a rovásomra, és kimondom, amit tisztán látok, sokan tartanak önzőnek meg kíméletlennek, meg háborodnak föl rajtam, viszont én sokkal jobban érzem magam.

    Becsületsértés: magánindítványos, és minden bizonyítást a sértett végez. Ez nem fog változni, kis megsértett szívedért nem fog cenzúra őrt állni. Interneten gyakorlatilag elkövethetetlen, illetve leszarják. Csak néven nevezett/azonosítható személy lehet a sértettje.

    Jelenségekről szabad írni, ezt úgy hívják, újságírás, meg még fiktív sztorikat is szabad, annak neve, figyelj, talán még nem hallottad: SZÉPIRODALOM.

    Azért mondjuk körberöhögnek, ha egy ilyenért feljelentést tennél. Diktatúrák paráztak így a szólásszabadságtól és a más véleményektől, ma már lehet mondani mindenfélét. Ha zavar, nem kell odamenni. Én se járok máshova.

    Bár ez nem irodalom, ez egy érvelő szöveg.

    “Kéne”, hehe, lehúzhatná a rolót a kedvenc oldalatok.

    Egyébként van ilyen, gyűlöletbeszédnek hívják, csak nem egészen így értelmeződik, a gyakorlatban meg nem nagyon működik, nem szokták elismerni, hogy csoport van megtéámadva.

    Engem szórakoztat, hogy ennyire feldúl titeket ez a poszt.

    Boldogan éltek a névtelen véleménykifejtés (anonim) szabadságával meg a csoportok szidásának lehetőségével, a gyűlöletkeltéssel, de ha ellenséget gyanítotok, vagy elevenetekbe talál valami, megy a siránkozás.

  20. Herr Doktor,
    nézd meg az archívumot és a címkéket, így kaphatsz pontos képet arról, miről szól a blog. Sajnálom, ha csalódtál bennem, bár ez nekem ellenállhatatlanul komikus.

    Én nem változtam, ez tévedés. Nem járok már feminista rendezvényekre, meg voltak olyanok, akikben csalódtam, akiket irigynek és rosszakaratúnak tartok, örömtagadónak. Azonban ugyanolyan feminista vagyok, mint korábban, gondolkodó ember nemigen lehet más.

    Negyedik éve írok életmódról, személyes sztorijaimról, társadalomról, öncsalásról, nemi szerepekről, nők eleni erőszakról, önismeretről, irodalomról, nyelvről, filmről, iskoláról, anyaságról, ökóról, sportról.

    Annyi a különbség, hogy kijöttem a mum bodymból, és most úgy sportolok-kajálok, hogy annak látványos a hatása, nem akarok többet tagadásban élni, és ezt sokan nem nézik jó szemmel. Kikiáltottak a feminizmus elárulójának. Én meg örülök, mert szerintem ez igazibb így: életminőség, felelősségvállalás, a tárcsák meghódítása.

    A Gumiszoba nem pártoskodás, és nem emlegethető velem egy lapon. Ők itt évekig helyeseltek, támogattak, barátkoztak, felszívták magukat, majd ambiciózusan, következetlen elviséggel, agresszívan, áljópofaságokkal, legszebb gondolataim, mondataim, gesztusaim felhasználásával lekoppintottak. Önmegvalósítási, hiúsági és megélhetési céllal. Egyébként nem csak ők.

    Reprezentációm annak függvényében változik, hogy mire kellek az adott olvasónak, illetve csoportnak. Így vagyok én alternatív anya, oktatáskritikus, feminista, esszé- és novellaíró vagy fitneszblogger.

    Vagy az antifeministák kedvenc ellensége.

    Na de én mégiscsak én vagyok, igen változatos témákkal. Ti szó nélkül hagyjátok az összes más posztot, aztán ha elevenbe talál egy, akkor idecsődültök asztalt verni.

    Elneveztétek harcosságnak ezt, hát, én ezt gondolom, és így tudom kifejezni, a jelek szerint sokakra hat. Érveljetek rendesen.

    Az nem véletlen, hogy sose konkrét érvekkel vitáztok, hanem általában tesztek meg feministának, előveszitek a félremagyarázott mondatokat másoktól, a tévhiteket, és azokat cáfoljátok. Nem túl okos ez így, na.

  21. “Hogy én mennyire unom ezt az emancipunci szöveget az szörnyű .Miért kell általánosítani .Biztos van ilyen pasi is de ha csak ilyen van valakinek már el nézést az vonzza a hülyéket amiből nem az következik hogy minden pasi ilyen hanem az hogy maga a nő is egy balf…… .Már elnézést.A férfiak nagy része szereti a nőket (sokszor talán túlságosan is ) :)”

  22. Kedves kommentelő! Rikácsoló nő ellen azt javaslom, ne vedd feleségül, vagy vezess be komoly garanciákat, ha mégis. Ha már elszúrtad az életed, válj el tőle. Esetleg, bár talán ez is eső után köpönyeg, tegyél meg mindent, hogy ne rikácsoljon, mondjuk ne éljél vissza az erőforrásaival, legyél neki boldogságos partnere a hétköznapokban, gyereknevelésben, ágyban.

  23. Visszajelzés: az egyenlőtlenség formái 28.: most haragszol? | csak az olvassa — én szóltam

  24. Éhéhéhésss… ismét megjelent az engem évek óta figyelő, nekem hónapok óta e-mailező sértett, irigy olvasó. Nem tudjuk, ki ő, mi baja, de rendületlenül les, koslat, taglal, vádol, szúr, elemez, hazudozik, teremt fenyegető légkört. Ír és ír, több hónapos, több éves dolgokon rágódva, figyelmet remél valakitől, aki többször kérte, hogy hagyja már, ennek nincs értelme, nincs igaza, sötéten aszimmetrikus ez a helyzet. Hogy nem szégyelli?

    Egy eklatáns példája annak, hogyan lehet nem-értelmesen, időrabló módon olvasni, a blogger piszkálására használni a blogot, ahelyett, hogy ő fontolná meg, magát tökéletesítené a szövegekből, vagy ha más nem megy, közelről megfigyelni, eltanulni azt, hogy hogyan találunk és csinálunk valamit hosszú távon, ami nekünk való, és hiába sikeres meg nagy boldogság, azért nem könnyű, hibázunk is, hát ez van.

    Ez a másokra nyomott tökéletességelvárás, ítélet, erőlködés, mások dolgán pörgés, és a hatásvadász, erőltetett, üres szavak, jaj.

    • Tőle is, másoktól is megkérdeztem, mi tartja itt, ha nem jó a blog. Mi ez a nagy kiömlés, gyűlölet, rámtapadás. Mert nekem ez a blogom, de neki nem mindegy? Senki nem nevezte nevén a nyilvánvaló okot, hogy ambivalens módon csodál és gyűlöl, hogy bosszút áll, amiért zavarba hozza a poszt, a blog vagy a személyem, vagy hogy megtett vudubábunak, akin kitöltheti a negatív és sunyi dolgait, hogy imád feszülni és megélni a fölényét valaki fölött, aki ki van pakolva középre, látható és bántható, vagy hogy a titkos ártásnak, szarkeverésnek, kíváncsiskodó beavatkozásnak ellenállhatatlan, perverz öröme van. Helyette a válaszok:
      véletlen, csak felugrott a facebookon, nem szokott olvasni
      nyilvános blog, nem? akkor el kell viselnem
      egy ismerőse linkelte, most mit tegyen, nem tehet róla
      csak röhögni jár ide és neki ez csak öt perc naponta, amúgy nagggyon értelmes az élete

    • ez ugyanaz a hülye, aki arról ír több oldalt, hogy te rákfarkat eszel és konyhásnénikarod van, de ő bezzeg ötvenkét kiló? azért eddig az volt a legbetegebb.

      • Összemosódnak, nem tudom. Meg hogy a gyümölcs egészséges, és én becsaptam őt, meg a hasfotóm hamisítva van, nem tudom.
        De nagyon erőlteti.
        Még azért tegye fel a kezét, akinek ötvenakárhány kilóval nyolcvanhárom százalék a zsírmentes testtömege, meg mondjuk ötven fölötti súllyal nyom fekve szabályosan és segítség nélkül, nekem ugyanis ilyen ambícióim vannak, ha már az én sportolásom a téma.

        • nem is az hogy lehetetlen hogy ő ilyen legyen, hanem arra emlékszem arra a kommentelőre, hogy az az egész egy wtf volt, hogy így milyen beteg az., aki ezt nézegeti hogy te szemétláda, rákfarkat ettél, és ki az isten haragját érdekli, hogy ez hábny kiló, és miért képzeli, hogy megnyert valami versenyt és bibibeee, meg az egész ilyen iszonyú súlyos volt, emlékszem 🙂

        • Két évvel ezelőtt – vagy három, nem is tudom – a kertbe hívtam egy fuvarost…magasplatós terepes IFA-val. Sódert és cementet hozattam vele.
          Jó.
          Mondtam neki, hogy akkor adogassa le az 50 kilós zsákokat a platóról, utána meg majd leborítja a platót a sóderrel.
          Nyújtott kézzel vártam a zsákot és akkor – Kusturica, Macskajaj, mosógépes jelenet jelleggel – szépen eldőltem vele, teljesen lefeküdtem. Nem értettem, hogy mi van…de azért, még kétszer, azaz összesen háromszor megpróbáltam. Hát nem bírtam el fej felett. (bezzeg amikó’ az utánfutóra felteszem a betonkeverőt, akkor meg karikacsapás, 93 kiló segít nekem ebben)
          Vinni bírtam, de amikor a mosógépet lenyújtotta, hát akkor az elmerült a habokban.

          Elképesztő emberek vannak mindenfelé…amikor falakba vagy nagyon merev emberekbe ütközöm, azzal szoktam kirukkolni, hogy nekem csak érettségim van – nem értek hozzá, csak úgy foglalkozom vele és akkor lassan enyhülni szokott a helyzet, pedig majd szétvet a nyerítés, úgy kell zárt szájjal bólogatnom, hogy “de igazad van, én erre nem is gondótam” és akkor továbbmenve megkönnyülök.
          A szálkát más izéjében…

          Pár hete egy bimbódzó barátságom szakadt meg, merhogy: János, te milyen béna vagy, hogy nemtucc magadnak nőt keríteni. “merhogy azok azt várják, hogy használják őket, erre valók”. Nem is én szakítottam meg, ment ő magától is, mint hugyos disznó a csalitban…

          Nagyon túl van értékelve a szex, pedig csak pár tucat hét az, 50 évre vetítve. Szerintem a nem, nem is a nemiségnél kezdődik…de, de igen ?

      • Lenyűgöz, ahogy idetapad, és közben dühös. Évek óta. E-mailekkel bombáz, amelyben leírja, micsoda egy szörnyeteg vagyok, hogyan csalódott ő, hát szörnyű lehet. Szövegektől, egy blogtól ennyire ádázul kiakadni. Mintha volna bármi közünk egymáshoz, mintha ígértem volna neki valamit, amit aztán nem tartottam be.

        Felavat ellenségnek, és rögeszmésen csinálja, újra meg újra.

        O., te roppant nehezen viseled, hogy még mindig megvan a blog, nem szar nekem, nem kedvetlenedtem el, nem sikerült megfélemlíteni. Vagy hogy van olyan olvasó, aki elismer, örül, erősödik itt, gratulál, szeret. Te átlátsz rajtam… ja. Magadon kéne. Ideig hallatszik a fogcsikorgatás. Ne keress magyarázatokat, ez is irigység. Amikor más működése, ereje, másfélesége ennyire zavar.

        Ők mind meg vannak tévesztve, de majd rájönnek!

        Csak az jön rá, aki ostobán önigazolást keres itt, vagy nem tud olvasni, hozzá gyenge személyiség, és túlrajongja.

        Erre van erre kapacitásod? Álfiók, belépni oda, kattintani ide, olvasni posztot, tanulmányozni fotót, követni a kommentelést, írogatni rendületlenül a rosszindulatú taglalást. Miközben nekünk semmi közünk egymáshoz. Nem szégyelled magad?

        Azt mondja:

        “Ezután is fogok kommentelni és olvasni a blogodon, amíg lesz gyomrom, és ez ellen NEM TEHETSZ SEMMIT.”

        Itt azt játssza, hogy ő egy törzskommentelő, és én nem jövök rá, ki, ő túljár az eszemen (fenyegető légkör).

        “Aztán, ha már nem lesz, lépek, ha már nagyon kényelmetlen, hogy a közösség hoppmestere morálisan nyavalyás. Idáig persze el kellett jutni, ahogy eljutottak mások is. Ez hol gyorsabb, hol lassúbb folyamat, kinél hogy. tán egyszer tetőzik, ez ilyen. Ne mondd, hogy először történik meg veled.”

        Ez az ember mit várt tőlem, vagy milyen legyek, mi ez, osztálykirándulás? A finom fenyegetés, jóslat, a hatásvadász cikornya, ó, jaj. És így odatolja magát, hogy érdekeljen, ő mit csinál.

        És biztos lehetek benne, hogy ezt is olvassa. Hardocore, na.

      • Legfőbb érve: buta vagy, és szmájlik.
        Ó, de jó nekem, csak azzal vagyok kapcsolatban már régóta, akivel akarok, akivel jó nekem, és van persze egy-két kényszerű.
        Ezaz ember egyik se, ez egy pszichopata kullancs.
        Ír, jelentkezik, pedig semmi dolgunk egymással, és elég világosan jeleztem, hogy már mindent elmondott, nem érdekes, hagyjon, nem is olvasom — miért?

    • Csodalkozom hogy senkihaziakra ennyi idot pazarolsz… Nagyon szeretsz te irni … Még ha hulyeségeket is :))) Szorakoztato felkavarni a vizet … Szerencsére hasznalom az AdBlock-ot … én azért a helyedben mast tennék, mint egy halom elkeseredet, befordult embert osszecsoditsek … gyujtitek a negativ energiat :d

      • Akkor tegyél mást! Sok sikert! Mert hogy nem vagy a helyemben, nincsen neked se pörgős, bejáratott blogod, se makkegészséged, se jelentős tricepszed, se három önálló, jó fej gyereked, valamiért ezt gyanítom legalábbis.
        És azt hiszem, nem annyira ismered te egyesével az én olvasóimat, hogy befordult, elkeseredett embereknek tituláld őket.
        A tartalmát fontold meg annak, amit írok: igaz vagy nem?
        És ha ír nekem valaki, kérdez, állít, nekem szegez dolgokat, miért döbben meg ennyire, hogy válaszolok? Hogy figyelmet kap? Azért írt, nem?
        Nem tűnt fel, hogy én szinte mindent máshogy csinálok, mint az elvárás? Nem hat meg, ha rámfogják, hogy dühös vagyok, negatív az energia, engem rombol. Mert nem igaz. Ezek a ráfogások csak arra valók, hogy bekussoljak, féljek, ti meg csinálhassátok ezt az őrületet nyugodtan, itt a blogomon. De én nem félek, amit ez az egész okoz, azt kiadom magamból, és ő meg gondolkodni fog rajta.
        Aki idejön baszakodni, annak megírom, amit gondolok. Vagy nem. De én fogom eldönteni.
        Máshol meg azt csinál, amit akar.
        Egyébként felháborít, igen, hogy gyenge emberek erősködnek itt ellenem, az ügyeim között kotorásznak naponta, sok-sok órát lógnak rajtam, tipikus paraziták, van pofájuk engem sajnálni, és ennyire rosszindulatúak lesznek a névtelenségben. Drogszerű ez neked is, nem?
        Minden ilyenből erősebben jövök ki, mint ahogy belementem, és hát ezzel jár a netes jelenlét. Sokkal jobban érzem magam, jobban írok, tisztábban haladok a céljaim felé és nyugodtabban alszom, mint mondjuk 2013-ban. Ez mitől van?
        Loraxot (gondolom, olvastad) végül nem kellett letiltani, ezt elértem, ő fogta be végül. Azonnal lecserélte egy kevésbé borzalmasra a profilképét, engem meg ezek szórakoztatnak.
        Nem tűnt fel, hogy én a saját blogomon vagyok, ott csinálom az akármit, a saját ügyeimmel foglalkozom? Te meg utánam koslatsz, helyettem akarod jobban tudni.
        Ezek nem egy-egy kommentek, nem is “kritika”, hanem módszeres, régóta tartó bullying.
        Ti (te) ezt az egészet azért meritek megcsinálni, mert bebiztosítottátok magatokat, bebújtok a technikai bástyák mögé. Ami elég komoly jelzés arról, hogy ti magatok is mit gondoltok arról, amit műveltek. Soha senkinek a szemébe nézve nem mernétek így “véleményt alkotni”. Meg akkor ki is derülne, hogy egy darab ember vagy, legfeljebb még egy valaki, mert úgy édes, ha csoport esik egy embernek — egyedül, saját, egyedi véleményt arccal vállalni, úgy, hogy az bárkit is érdekeljen, az nem menne. Ezért vagytok itt. Nálam mégiscsak jut egy kis figyelem nektek is, az is valami.
        És nem csak a mindenkori baszakodónak szól ez. Sokan tanulnak tőlem érvelni és manipulációra pontonként rávilágítani, tanár is vagyok, nem csak író.
        Én elérem azt, hogy az emberek az én mondataimon rágódjanak. Nagyon sok időm van, egy csomó kötöttségem nincs, ami másoknak van.
        Idő, energia? Ugyan, önmagát sokszorozza mindkettő. A nincs időm csak kifogás volt a művésznő esetében is, mint aki profi testépítő lenne már, ha nem lenne otthon a fránya két gyerek, na de tudjuk, nem az időn múlik ez (esetemben sem).

  25. Ábel,
    bármit szabad gondolni, bármiről írhatsz, de én nem vagyok köteles neki publicitást adni. Az erősködőket suttyónak tartom, és ilyen színvonalon nem vitázom. Nincs hatalmam, nem vagyok rendőr, álláspontom van meg blogom (szerintem igazából ezt vitatod el, hogy ehhez jogom van, és sunyin magadat állítod be megtámadottnak. Meg baromira zavar titeket, hogy nem tudtok kikészíteni és elhallgattatni). Neked is lehet blogod, én nem fogok ott próbálkozni.

  26. Ábel (a fejlécbelire),
    nem szégyenül meg, dehogy, és el se gondolkodik, egyáltalán: miért kellene, hogy érdekelje? Hogy egy ismeretlen nő mit ír a magánblogján, az már miben érinti őt?

    Elmehetne mellette. mégis igazság bajnokát játszik, bármilyen megjegyzésre, félmondatra ordítani kezd: shaming language (angoltudása a MGTOW meg MRA szakszókincsig terjed), és sértetten ugrik, hepciáskodik, erőszakürügynek használja a helyzetet, mert imád másokat hibáztatni és önigazolni. Ez a hobbija: nőkre akaszkodni és őket vádolni. Mi miért tudunk nyugiban meglenni nélkületek? Mi miért nem érvelünk ott? Ti miért tapadtok ide?

    Ez nem sérelem és nem bántás, hiába erőltetitek. Én se kezelem sérelemnek azt a tömény és valódi gyűlöletet, ami a fütyizörejen megy.

  27. Nem mondtam, hogy sose olvasom a férfihangot, azt mondtam, nem szoktam, de rengetegszer jönnek onnan ide kattintások (négy darab, hét darab, nagyon komoly számok), volt már olyan, hogy megnéztem, megint miért vagyok téma. Meg azt is írtam valahol, hogy hónapokig eszembe se jutnak. De írtam már posztot is az agylágyulásukból. Itt, a saját blogomon. Nem nyomakodom máshol.

    Ti meg itt lógtok, és próbálkoztok, pedig tudjátok, hogy itt nektek nem terem babér, ilyet nem illik, ez zavarja az ittenieket, tudjátok, hogy nem akarom, elég volt.

    Ez erőszak.

    És még ti neveztek engem támadónak. Kifordult egy logika.

  28. Visszajelzés: olvasd újra | csak az olvassa — én szóltam

  29. Visszajelzés: zavarba ejtő | csak az olvassa — én szóltam

  30. Visszajelzés: még gyorsan kattintsatok néhányat, mert akkor megelőzzük 2014-et | csak az olvassa — én szóltam

  31. Én,aki csak tegnap tévedtem ide, aki sok blogot olvasok, s szinte sose kommentelek, most szólni kívánok. Mert végre érdemes.
    Nem feltétlenül a posztra, vagy bármely kommentre, hanem mert ez jutott eszembe.
    Kamaszszerelemből szerveződött házasságom sok év és néhány sarj után felőrlödött. Hónapokig voltam magam, meg az ujjam. Aztán egyszer csak azt éreztem, kell valaki. Ahogy a viccben mondják, olyanvalaki, aki aztán pizzává változik. Csak arra. Érzelmekre nem vágytam. Ráhangolódásra, lelkiekre főleg nem.
    Társkeresőztem. A fiú gyönyörű volt, egy tízessel fiatalabb, pár hónapig tartott, pontosan annyi volt benne, amennyi kellett. Egyszercsak elköszöntünk, s én békében voltam vele is, magammal is.
    Azóta van párkapcsolat, komolyodó, működő, tiszteletre épülő. Tud a fiúról, s arról is, hogy én valami abszurd hálát érzek, amiért én ott őt valamiért, valahogyan, a beleegyezésével, de mégiscsak kihasználtam, mert ha nem teszem talán sose, vagy csak nagysokára rakom össze magam.
    Mindezt csak azért, mert nem csak férfi használ ki, nő is, csak kevesebb vallja be. Szerintem.

      • Mert abban a pár hónapban úgy viselkedtem, ahogy a sztereotípiák pasija, ahogy se előtte, se azóta, ahogy nőnek tán nem is lehetne. Felhívtam, ha szükségét éreztem, ő meg jött, de szívfájdalom nélkül küldtem el, ha nem éreztem már szükségét a közelségnek. Néha maradt volna csak úgy, még egy hajnali órát, összebújni. Egyetlen egyszer sem akartam ezt. Ha hívott, néha fel sem vettem. Semmiben nem alkalmazkodtam. Elvártam, hogy akkor érjen rá, és ott, és úgy, ahogy, és ahol én akarom. Példaként: Éjfélkor végzett, 12 órás műszak után. Ma nem-sóhajtotta, én pedig vissza:-Jó, akkor többet nem is kell. Hát persze, hogy jött. Mindig, minden úgy történt, ahogy én akartam. Talán akart volna többet? Lehet. Sosem kérdeztem, és kínosan ügyeltem, hogy esélye se legyen ilyesmit mondani.
        És abban a pillanatban köszöntünk el békével, amikor rájöttem, hogy már emberként nézem, már nem leszek többé képes se ugráltatni, se zsarolni, se semmibe venni az igényeit. Amikor már ért nekem annyit, hogy ne használjam ki.

  32. Akár férfi, akár nő, én azt nem bírom felfogni, hogy ezzel ill. egy ilyen kapcsolat segítségével, hogy képes magát valaki összerakni. Magamból indulok ki. Ha tudnám, hogy valakit kihasználok, akkor szarabbul érezném magam utána, nem pedig jobban. Nekem ez nem lenne valós eredmény, igazi önbecsülés.

  33. Semmiképpen ne ragadj olyan helyre, ahol attól félsz, hogy visszaélnek ellened (mondjuk nem értem, hogyan tudnék, miért visszaélés leírni a véleményem, csak a drámázós önsajnáltatást és rámtolást látom). Mert akkor esetleg az a vád ér, hogy nyitott szájjal szaladsz bele a faszerdőbe. Ugyan, miért nekem kell kérni, hogy szállj le rólam, ha egyszer nem tudsz értően, jóindulatúan kapcsolódni, és baszdmegezel, engem vádolsz bántalmazással. Akkor neked itt szar. Ha nem szar, akkor viszont a célod a hatalmaskodás, azt meg nem lehet. Ha nem tudsz empatikusan olvasni, és kekeckedsz, és direkt félremagyarázol, aztán vitakényszeresen rablod az időm, az meg nekem szar.

    Oké, vannak meggondolatlanságok, de te nem revideáltál, soha nem kértél bocsánatot az önsajnáltató, nárcisztikus, agresszív kommentekért. Ha nem érted, miért reagálok ilyen hévvel, és miért érdekes nekem (akitől ugye nem kértél bocsánatot), még másfél évvel később is ez: állati irritáló, nyugtalanító a manipuláció, a vádaskodás, jobban tudó fölény, az “én rendes fiú vagyok” okoskodás és előnykérés, pláne az ambivalens férfiaktól, akik a kezemből esznek, amíg leszarom őket, de ha egyszer meglátják itt a tükörképüket, akkor átmenet nélkül lesznek agresszívak, majd ismét átmenet nélkül önsajnáltatva hisztiznek. Ha olvastad a gyengéd erőszak trilógiát, ennek igen súlyos formái is voltak.

    Emellett rólad azt is gondolom, hogy hiányzik anyu. Nem a szerető, hanem a jól megszokott: akihez viszonyítasz mindent, aki fáj neked, aki ellen lehet fortyogni kussban, akit hibáztathatsz bármiért közel negyven évesen, akit lehet lesni a fürdőszobában. Ugye? Erre használsz.

  34. Visszajelzés: a blogger még mindig válaszol | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s