az egyenlőtlenség formái 28.: most haragszol?

A legutóbbi írásom:

most akkor elmesélem, nekünk milyen volt

nagy olvasottságot hozott, és heves kommentözönt váltott ki. A látható kommentet jelző szám (210) mellett a szerkesztőmben a negyvekilences szám van pirossal: ennyi be nem engedett, amúgy nagyon ostoba, elvakultan ideológiai komment is érkezett.

Mindig öröm ez egy bloggernek, és megihleti új témákra.

Az egyik amelyet törzsolvasó írt, ez áll:

Csak azt nem értem, hogy tudod ilyen hideg, részvétlen, haragvó megvetéssel odalökni, hogy “mert nem volt szerető szívű anyukátok”.

Haragvó.

A blogger haragszik. Miért haragszik? Nem szép tőle.

Eleve, egy nő, amint haragszik, ejnye.

Miközben egy agresszív, nőgyűlölő kommentre reagáltam a bejegyzéssel. Azt persze vagy szó nélkül hagyja, vagy egy mondattal elintézi: persze, azt is elítélem.

Erről ismerszik meg a látszat-egyenlőségpárti. Azonnal sértetten ugrik és haragot, támadást, általánosítást, neki címzett bántást lát ott, ahol valaki rámutat, hogy tán nincs minden rendben.

Így lesz az agresszor kétségbeesett férfi, aki egyre csak keresi az enyhülést, segítségre szorul (de én szívtelen vagyok), és aki “nem gonosz”.

Nem is állította senki, hogy gonosz. Nagyon is emberi, meg minden. Van sok magyarázat, körülmény, előzmény.

Csak épp agresszor. És másokat traumatizál. Ezt ne tévesszük szem elől.

Ez is ismerős a párkapcsolatokból, ugye?

A csínytevő férfi, aki, amikor elmulaszt valamit, ami fontos, amit megígért; aki eltűnik, cserben hagy, disznóólat csinál, vagy átver, talán már nem először, és akkor van egy pillanat, eléd áll, rád néz, és azt mondja:

Most haragszol?

Hát a szívnek meg kell szakadni.

És te mélyen átéled, hogy milyen vagy már: te haragszol.

A harag nehezen vállalható érzés. Nem vagy megértő, nem szereted őt, ellenben kicsinyes vagy, haragszol.

És megint rólad van szó, te érezd rosszul magad.

Aki ezen átlát, az tudja, hogy ez is egy trükk, amelyet gyakorlója talán önkéntelenül vet be, hogy jobban jöjjön ki a helyzetből: átfordítja a szót úgy, hogy te legyél a mondat alanya, azzal foglalkozzatok mindketten, hogy te mit csináltál.

Te, aki éppen reagáltál arra, amit ő tett, és arról kellene beszélni.

Vagyis, aki bírál, szóvá tesz valamit, megkapja, hogy ő a békétlen, vele van a gond, mit ugrál. Így lettem én az ellenség, amikor feljelentettem Kozmáékat, vagy amiért “blogokat írok” a képmutató, hatalmaskodó tanárról és az őt tanítani engedő iskoláról.

Kaptam olyan célzást is, hogy csak erősködjek, majd megütöm a bokámat.

Rámvigyorgott a hatalom.

Így tud elsikkadni az eredeti tett, esetenként égbekiáltó igazságtalanság, amelyért felelősségvállalást, jóvátételt, jogorvoslatot vár az, aki szóvá teszi. És aki a szóvá tétellel nem árt, nem támad, hanem vagy a saját elemi érdekét védi, vagy a rendszer egészét javítja azzal, hogy szót emel a rosszul működése ellen.

Azt a tettet, helyzetet, mulasztást neki ezek szerint szó nélkül el kellene viselnie, és akkor szépen megmaradna, amit mindenki olyannyira félt: a dolgok eddigi folyása, a status quo.

Az igazságtalanság, az elnyomás.

A romboló, csak a partnernek előnyös párkapcsolat.

És így hibáztat másokat és moralizál fölöttük mulasztásaikon, bűnükön vagy csak a nyomorukon az, aki sokkal kiterjedtebben felelőtlen és immorális, csak épp nem rajtakapható, mert biztos fedezékek mögül szemétkedik.

*

Másik példa a manipulációra: hát adjon már nekem egy kis kenyérre valót, nagysága, hát látja, milyen sovány az a gyerek, hát ne sajnálja tőlem. Ne legyen már szívtelen!

(Mindjárt jön egy roppant intelligens komment, hogy “de te védeni szoktad a cigányokat!”.)

*

Ha egy biciklist elütnek, akkor mindegy a baleset körülménye, a felelősség kérdése, vagy az a megkerülhetetlen tény, hogy a tonnás vas, a veszélyes üzem nem őalatta volt, következésképp — igen — a felelőssége ab ovo kisebb, hanem elkezdődik a hörgés a kommentekben:

milyen agresszívek, szabálytalankodók a biciklisek, miért nem hordanak sisakot, biciklizni lám, milyen veszélyes…

Akárki hibázott is, itt az autós ütötte el a biciklist, fordítva nem történhetett.

Az autós társadalom ahelyett, hogy önvizsgálatot tartana legalább ilyenkor, a gyász pillanataiban, belegondolna, hányszor telefonálgat, gyorshajt, mulaszt el indexelni, gyorsít be zebra előtt, veszélyeztet gyalogost, ügyetlenebb autóst és kerékpárost, azzal foglalkozik, hogy mit kellene másoknak csinálniuk. Kioktat, tanácsot ad. Na lám, mondja. Nem azt fogadja meg, hogy eztán jobban figyel, hanem alkalmat talál, hogy kitöltse gyűlöletét a bicikliseken.

Ugyanaz: az erő pozíciójából másokat, a kiszolgáltatottabbakat túráztatják, így jól jönnek ki a helyzetből, nem kell összetörniük, megerősödhet a viláégképük és a fölényük, és baromi elégedettek.

Ezt azért tettem hozzá, mert ma autómentes nap van.

Ez most egy rövid poszt, örvendjen a rövid távú, felületes figyelemre szoktatott, félpercenként kattintó, szenzációra fejét felkapó internetező, aki egy mondatokban intéz el érvelő szövegeket (“hosszú”, “általánosít”). Nekem nem megerőltető hosszúakat írni, sem olvasni: semmit nem tudnék például a diétám rejtelmeiről sem, és még mennyi mindenről, ha nem lennék képes és hajlandó jól megírt, informatív, hosszú szövegeket örömmel és elmélyülten végigolvasni.

65 thoughts on “az egyenlőtlenség formái 28.: most haragszol?

  1. Tök jó, hogy írtad az autómentes napot, nem látom, hogy nagy hírverés lenne körülötte. Én egyre jobban szeretem letenni, de valahogy nem a bringa, hanem a bkv+közbringa kombó vált be. Tehát akkor ma is leteszem :-).

    • Én leszoktam a bubiról, nehéz. Építettem egy ss-t veterán peugeot vázra, már szinte mindenhova azzal megyek ha biciklivel. Vonatra könnyű felrakni, 9,6kg az egész.

        • Igen, akkor, például ha két bkv-s pont között nem sétálnál.
          Nekem fontosabb az a szempont a nehézségnél, hogy nem 4-ről le/fel kell cipelnem, nem kell figyelnem, hova kötöm le és biztosan nem akadok a láncba/nem koszolom magam utcai ruhában (ez is leginkább a cipelési és lakatolási fázisban szokott lenni).

  2. Nem tudom, megvan-e a szituáció, amikor az autoriter tanító néni az óra elejét annak szenteli, hogy a néma csöndben hallgató osztálynak elkezdi szenvedélyesen ítélkező, moralizáló hegyi beszédben kitárgyalni az egyik diákjának a legutóbbi rémtettét (fegyelmezetlenkedett az osztálykiránduláson, vagy feleselt az egyszerűség és nyomaték kedvéért igazgató bácsinak nevezett -helyettessel), név nélkül ugyan, de súlyos csúsztatásokkal, okosan felépítve, az igazság helyett inkább a megszégyenítésre játszva?

    Tényleg az volt a bajom szerinted, hogy haragszol? Nem ragadtál ki valamit nagyon durván a szövegösszefüggésből? Tényleg nem látod magad?

    • Légyszi, fejezd be. Minden benne van a posztban, amit erről mondani akarok.

      Nem vagyok tanító néni, kár gúnyolódni, és autoriter sem vagyok. Olyan egyenlőség, amit te elképzelsz, nem láteui blogger és olvasó viszonyában: a te döntésed, ha itt ezt, ami ilyen, elolvasod. Kapcsolódj jól, vagy menj innen. Ez az én blogom, ami nekem fontos és nekem van benne melóm. nem kell egyetértened, nem kell olvasnod, de ne támadd. légy udvarias és konstruktív, a márgedet máshol töltsd ki.

      Az, hogy én vagyok a blogger, azt jelenti, hogy nálam van a blogomra érkező reakciók értelmezésének joga. És a témák felvetésének, a világ dolgai elemzésének joga is, a beszélgetések kezdeményezésének joga is. Nem, nem szégyellem, hogy ilyen magabiztosan szólhatok, azt a pozíciót kemény melóval és rengeteg psizkálgatás közepette, sok hónap alatt én gteremtettem meg.

      Úgy kezdted, hogy haragvó, és elkezdted a sérelmek kimondóira visszanyomni a felelősséget, miszerint ő a meg nem értő, ő szívtelen, ha nem segít az agresszorokon.

      Szerintem tarts pár nap távolságot, aztán gyere vissza lehiggadva. Ne lesd már ennyire, ki mit ír.

      • Annyira felnézek rád, amiért ilyen magabiztosan átlátsz ezeken a dolgokon. (Kerestem a szavakat: csodállak? megtanulnám? felnézek rád? Közben tudom, hogy ez sok-sok év és sok keserű tapasztalat eredménye is) De akkor is úgy szeretnék hasonlóan reagálni ezekre a dolgokra. Erőt veszek, hogy kimondjam, úgy döntök, hogy most határozott leszek. Aztán jön egy ilyen visszavágás. Hogy most miért így kell? Miért vagy ilyen kemény? És akkor behúzom a vállam, hogy ó tényleg, talán mégis másképp kéne. Nekem kéne másképp. Talán úgy, hogy ne bántsam vele. Ez a mintázat meg van az üzleti életben is, sokat kell erősödnöm.

        Azon is gondolkoztam, hogy nem hiszem, hogy ez a visszavágó részéről tudatos. Vagy legalábbis nem feltételezek ilyen tudatosságot ebben a játszmában. Sokszor tényleg sértettnek érzi magát (lásd fenti tanárnénis példa), és tényleg nem lát a ködtől, nem tudja másképp olvasni. Így különösen lenyűgöz a higgadtságod. Hogy leírod még egyszer, határozottan, de csak lassan, hogy megértse. 😀

        • A tanárnénis példának csak a lényegét nem érzem stimmelni ehhez a szituhoz. Tudniillik azt, hogy a vázolt helyzetben a tantónéni nem mond ugyan nevet, de mindenki tudja, kiről van szó. Na itt nekem eszembe nem jutott visszabogarászni, hogy ugyan melyik nicknév tulajdonosa lehetett az a nagyon okos, aki ezt a kommentet előadta. Magáról a kommentről az a napközis jut az eszembe, aki baszogatja a másikat egy darabig csendben, amjd mikor a másiknak elgurul a diplomáciai érzéke és ráordít/nyakoncsapja, akkor fellármázza az egész iskolát, hogy a másik milyen gonosz, verekszik! Bocsánat olthedir, ez most úgy hangzott, mintha tökhülyének néznélek, holott nem így van, csak konkrétan erről a kommentedről ez ugrott be. Meg arról a hozzáállásról úgy általában ez jut eszembe, hogy ha valami bajod van, és azt értelmesen meg is bírod fogalmazni, akkor oooolyan negatív vagy. Ha meg még képviseled is amit mondtál, akkor meg még agresszív is leszel. A lényeg meg kutyát nem érdekli, csak az, hogy a másikat minősítgessük és ijedezzünk tőle.

        • Amúgy tényleg tök más létállapot nem hagyni, hogy manipuláljanak, de szomorú is szoktam lenni, nagyon kevés a tiszta szívű, erős ember (egyik vagy mindkettő hiánya esetén törvényszerű a manipuláció, sokszor rám akaszkodva csinálják).

          Nem, nem tudatos, ez az ismerős, ennyi marad, így vezetődik le a feszültség.

          Sokat kell tiszta szívű emberek közelében lenni, nagyon szeretve lenni, egyedül is lenni, lemenni a magunk mélyéig, megélni, hogy tudok magamon változtatni, erősnek lenni, sikerélményt szerezni, abbahagyni mások nézegetését és a sóvárgást, és akkor az ember elbírja az igazságot, és képes keserűség nélkül írni a kemény dolgokról.

          • O, de mennyire lemenni a magunk melyere! Es ha lent voltal, mindjart nem a masikat hibaztatod, hanem vallalod a felelosseget. Keves, keves embernek van ez meg. Mindig masvalaki a hibas. Ez annyira faraszto, mikor mindig kiderul, miutan belefektetek idot, energiat. Kenyelmesebb egyedul.

          • Nagyon pontosan és mélységében látom, hogy mit csinálok itt, azt is, hogy miért nem tudom abbahagyni, és azt is, hogy ezzel kiben milyen benyomást teszek. Ebből látható, hogy nagyon régi, alapvető sémámba estem bele, és ilyenkor hiába tudom minden pillanatban, hogy mi fog következni, melyikünk mit fog lépni, mégsem tudom abbahagyni, mert mindig olyan tantaloszi a remény, hogy valami mégiscsak máshogy fog történni, mint eddig, mint szokott. Hogy na, majd ezt az üzenetemet megérted. Hogy egy pillanatra kinyitod a kaput.

            De nem nyitod, mert ez meg a te sémád. Én mindkettőnkét nagyon pontosan látom. Te egyikünkét sem.

            A sajátomat szívesen kielemzem, akár itt, akár a régóta tervezett saját blogomon.

            A tiedet csak akkor elemezném, ha kifejezetten megkérnél rá. Nem fogsz.

            Nincs bennem harag, sem indulat. Legfeljebb fájdalom néha. Amikor trágár szavakat írtam, azokat is higgadtan szerkesztve, a nyomaték kedvéért tettem. Minden szavamat vállalom, és végig őszinte voltam.

            És az öncélon kívül nyilván abban is hiszek, hogy ha az üzenetemet egyszer befogadnád, ahogy még pillanatokig sem tetted, soha nem engedted át a rengeteg védővonaladon, akkor mindenkinek jobb lenne egy kicsit.

            Tudom. Séma. De igazam is van, és fontos is lenne, neked is, hogy megérts.

            De nagyon kicsi rá az esély.

            • Téged tényleg az mozgat, hogy én “végre megértem”?

              Elbaszott házasságok végtelen szórohamai mögött is ez szokott lenni.

              Én már nem figyelek, kiléptem a helyzetből, már csak udvarias vagyok, mert berfeszültél. A nagy “talán megérteddel”.

              Nem vagy megszégyenítve, csak nem tudom konkrétabban jelezni: amit te kétségbeesett magadat-megértetésnek látsz (miért is velem beszélhógetsz, mit vársz tőlem? itt van több száz kommentelő. megrémít, hogy ilyen fontos vgyok, nem velem volt konfliktusod), az nekem terhes, önigazolás-gyanús- hibaelismerni-nemtudás, hibaelismerni-csak bizonyos feltételekkel tudás.

              Blogger vagyok, magamat védem, mert szétcincálnak, néha még a rajongással, örök figyelemmel is. Van, amit inkább nem olvasok, egyszerűbb úgy az élet.

              Védővonal? Mi ellen? Hát az ellen, ami nekem nem jó. Csak én tudom, mi az, és csak én védhetem meg magam. Miért ne tehetném meg? Nem kötelező nekem senkit meghallgatnom, senkivel kapcsolatban lennem, ők jöttek ide.

              Olyan szabadságfokot értem el az életemben, amiről írok a tíz perce megjelent bejegyzésben. Onnn úgy tűnik, rám akarod nyomni magad, bele akarsz erőszakolni valamibe, pedig milyen egyszerű lenne annyit mondani: bocs, csak felkaptam a vizet.

              Én is próbáltam amúgy nagyon-nagyon magyarázni az igazamat olyan embereknek, akik már kiléptek a szituból. Nem vált hasznomra.

              Értelek, csak nem akarom már ezt. Mantra. Lépj túl ezen, jó?

            • Ez szerelmes levél részlete is lehetne, nekem ettől ijesztő:
              “…mindig olyan tantaloszi a remény, hogy valami mégiscsak máshogy fog történni, mint eddig, mint szokott. Hogy na, majd ezt az üzenetemet megérted. Hogy egy pillanatra kinyitod a kaput.
              De nem nyitod,”

              “Én mindkettőnkét nagyon pontosan látom. Te egyikünkét sem.”
              Ez meg megint minősítgetés, és mivel férfi, és ő nem látszik, megint bezárulok tőle.

              Amúgy nekem könnyedebb ez az egész, nem látlak, egy épp befeszült olvasó vagy, múlt héten volt Vakmacska, előtte meg nemtomki, nekem ezeket a helyzeteket minden személyesség nélkül is kezelnem kell.

              És ismét a tanulság: az, hogy egy férfi itt van, hogy nem piszkál, vagy hogy edz, nem jelenti azt, hogy akkor ő biztos más. Ó, dehogy. Néha beleesem ebbe.

            • “A tiedet csak akkor elemezném, ha kifejezetten megkérnél rá. Nem fogsz.” Nem, mert nem hiszem, hogy átlátod. Nem, ez nem kölcsönösség, hogy látod magadat is, meg engem is. Engem sértetten és csak nagyon közvetetten érzékelsz. Az, hogy én élesen látok, és nem hagyom magam, sem nem negatív érzelem, sem nem szól neked személyesen.

              Neked fogalmad nincs, milyen özönben kapni a helyzeteket, a visszajelzést, milyen bloggernek lenni, és egy kis nyugalomra vágyni.

            • Na, ez érdekes. (Mármint amiket lejjebb írtál, csak oda nem lehet válaszolni.) Segített egy felismerésben, hogy kimondtad: nem engem látsz, neked csak egy befeszült kommentelő vagyok a sok közül. És hogy szerinted emiatt te sokkal lazábban veszed az egészet, mert hogy te nyilvánvalóan úgy képzeled el (és érthetően meg is rettensz), hogy én konkrétan tőled akarok valamit, a te személyed vált kórosan fontossá nekem, és fel hozzá ráadásul fel vagyok zaklatva, meg vagyok sértve.

              Valójában pedig abszolút szituációra reagálok, nem személyre. Ami szerintem egyébként eléggé gyakran van így, mindannyiunknál.

              A te személyednek annyi a szerepe az én életemben, hogy olvasom a blogodat. A blogon keresztül van elképzelésem rólad, kábé mint pár száz másik olyan emberről, akik nem részei az életemnek, de mégis tudott bennem kép kialakulni róluk. Szerzők, ismerősök, volt kollégák, barátok barátai, ilyesmi. Nem viszonyulok hozzád érzelmileg. Olvasód vagyok. Nem gondolok rád, ha nincs konkrét oka. A rólad alkotott képem eléggé stabil: ma ugyanolyannak látlak, mint egy hete vagy mondjuk négy hónapja. Nem haragszom rád, nincsenek vágyaim, sérelmeim, igényeim veled kapcsolatban.

              Nem, nem viccelek. Ez így van.

              Akkor meg WTF volt ez az egész?

              Hát annyi, hogy e pár napban nem egy vagy kettő, hanem konkrétan négy(!) olyan viselkedésmintát, reakciót váltottam ki belőled folyamatosan vagy felváltva, amik visszarántanak a régi, gyerekkori sémáimba. Ez a négy így együtt nagyon sok. Kettővel–hárommal még megküzdök. Négynél viszont ezek szerint feladom. Sóhajtok, és megírom a kommentet. Pedig tudom, mi jön utána. Mit fogsz válaszolni. És én mit fogok arra. És így tovább. És mégis. Hátha most más lesz. Nem tudom lebeszélni magam. Erős vagyok, de ennyire nem.

              Ez a szituációnak szól, nem a személyednek.

              De fontos volt megértenem, hogy a te reakciód sem az én személyemnek szól. Te jóval kevésbé látsz engem, mint én téged. Nem olvastál tőlem sokszáz bejegyzést. Te nem rám reagálsz, aki ír valamit, hanem arra az általad rám vetített rémképre, aki szerinted ilyeneket általában írni szokott.

              Ha ezt tudom, akkor nyilván nem kezdek bele a beszélgetésbe. Soha nem vártam el semmit, választ sem, csak egyszerűen azt hittem, hogy te olyankor válaszolsz, ha közben arra is van energiád, hogy megpróbáld egyénként kezelni a kommentelőt, nem valami átlagolt tömeg részeként, a szavaihoz hozzácsapva mások szavait is.

              Ezért amúgy nem érzem hibásnak magam, ezt igazán nem volt honnan tudnom.

              • Figyelj, hogy látnálak én téged? A nevedet sem tudom, azt sem tudhatom, igaz-e, amit írsz. És hogy jobb az óvatosság, hogy például először látott emberek ne jöjjenek az otthonomba, arra is megtanított a blogélet.

                A blogra több száz kommentelőtől érkezik heti több száz komment. Én emékszem nagyjából, miket írtál te és miket Nemte, mert nagypn jó a szövegmemóriám és névfeismerésem, és van olyan, hogy vissza is keresem, meg olyan is, hogy nagyon markáns és feledhetetlen egy kommentelő (a kommentjei, mármint), de az, hogy én minden egyes kommentelőt személyként kezeljek, szívemen viseljek, nem reális.

                Írni akarok, önkifejezni, szépet alkotni. Nem eszmény lenni, nem haver, nem példakép. nem gobdolom, hogy magyarázkodnom kéne.

                Soha nem láttalak, nem én választottalak, te jöttél ide, kevés személyes dolgot írtál, de ha sokat írsz, se biztos, hogy külön energiám jutna rád, vagy borzasztó szimpatikus volnál.

                Hányan vannak még abban a tévedésben, hogy azért, mert nekik fontos a blog, mert néha kommentelnek, szimmetriában vagyunk, és kvázi barátok lettünk?
                Hogyan bírnám én ezt, időben, szervezésben, érzelmileg?

                És miért volna ez jó nekem?

                Belegondoltál te ebbe, az én szemszögembe, vagy csak a magad önző illúzióját-igényét dédelgeted, és fordítod most bántásba?

                Mert azt csinálod most, hogy kognitíve elismered, hogy ja persze, én nem láthatlak, de érzelmileg megbántottan írsz, és kommunikácós téren, a szóhasználatoddal meg hangulatot keltesz.

                Én nem vagyok megbántva, nem személyes ez, én az érveidre reagálok, éspedig komolyan. Engem a szöveg érdekel mindig, a helyzet. Nem tudok mást komolyan venni, mint a soraidat.

                Én a szeretteimért, a magam választotta barátaimért érzek felelősséget. Vannak olvasóból lett barátaim, mindőjükben van némi tartózkodás, mert intelligensek.
                A blogomon csak a szövegekért felelek, és az általános udvariasságért, hatékony és éleslátó helyzetkezelésért. Nem tudok személyes lenni, és nagyon sokszor egyirányú a rajongás vagy az érdeklődés, csak illik udvariasnak lennem.

                És (már) soha nem terhelek ilyen érzelmeket egyoldalúan másra, “híres emberre”, borzasztó lehet.

                Igen, vannak tipikus olvasói viselkedések. Szociálpszichológia, nem kell szégyellni. Vannak Erősködők, Nem tágítók, Terhesen rajongók, Néha szólók, Csak bizonyos témákra ugrók, megfelelni vágyók, Zaklatók, Énissportolokám Méricskélők.

                Megint azt a játékot csinálod, hogy jelen vagy, nem adod fel, és engem teszel meg a mondatok alanyául, vádolsz és irreális elvárásaid vannak.

              • De okos vagy te, hogy így átlátod az én viselkedésmintáimat!

                És ahogy kibukik belőled a nagyon okos másik veséjébe látó. Így lesznek végül mégis a nők, a gaz feministák a hibásak.

                Miközben nem tűnsz érteni, amit írunk, nem csak én, mások se.

                Most nyilván azt várod, hogy rákérdezzek, mely négy viselkedésminta… ó, jaj.

                Biztos nekem is vannak, nem azért.

                Főleg abból fakadóan, hogy eléggé leterhel ez a fajta kommentváltás, viszont gyorsan írok nagyon.

              • És figyelj, az nem jut eszedbe, hogy akármilyen okos érved meg jó gondolatod van, te itt mások előtt vonsz engem felelősségre meg olvasol rám mindenfélét? Hogy direkt helyzetbe hozol és képtelen vagy leállni, pedig kértelek, hogy tarts néhány nap szünetet? Nem érzed magad ettől szarul?

                Tök más lenne egy ilyen egyeztetés 1. négyszemközt, 2. kölcsönös szándékból.

              • Értem. Azt mondod, te kiváltottál belőlem valamilyen reakciót, amit nagyon pontosan átlátsz, amivel én belőled kiváltottam más reakciókat — visszarántottalak, nem tehetsz róla.

                Mesteri, komolyan.
                Négynél feladod, hát mit tehetsz te…?
                És ennyire fontos, minden személyes érzelem nélkül, a bizonygatás, az erősködés, a hátha? Miért, hogyan?
                Rémkép. Beszarok. Ez is milyen vád. Dehogy rémkép, a szokásos csak. Emberi, tipikus.
                Nem, a jelek szerint fogalmad sincs, mit fogok válaszolni. Nem vagy ennyire okos. Senki sem az.
                Szerintem manipulatív vagy, trükkösen csinálod, irtóra nem akarsz rálátni, mindent megteszel, hogy ne.
                Nagy okos félpszichó szavak, látszatönismeret, érzékenység, de ugyanaz az önzés, hatalom képzelése a másik kezébe… felelősségáttolás.
                Utolsó előtti bekezdés, hihetetlenül trükkös: micsoda bánat, hogy te mit hittél, és közben vádaskodsz, és teljesen irreális, amit elvársz.
                Így aztán ez nekem ennyi volt.

            • Nem tette szóvá senki a trágárságot, noha nekem volt címezve és agresszív volt.
              Azt kifogásolom a viselkedésedben, hogy manipulatív vagy:

              azt hiszed, átlátsz rajtam, kielemzel, és ezt hajtogatod egyre

              meg persze magadat is átlátod, mert te milyen őszinte vagy

              azt állítod, tudod, bennem mi zajlik, milyen séma, mit látok át, mit nem

              azt a benyomást kelted, hogy hű, te milyen őszinte vagy, vállalod magad,
              megfontoltan írsz, miközben egyszerűen indulatos, fegyelmezetlen kommunikációjú, sértő és tapintatlan vagy (nem figyelsz a helyzet egészére)

              minősítgetsz, rosszindulatot vagy közönyös, olvasót semmibe vevő magatartást olvasol a fejemre (nem veszem semmibe az olvasót/nem dolgom általad elvárt méretű valamibe venni az olvasót)

              direkt helyzetbe hozol, provokálsz, teljes nyilvánosság-sok száz olvasó előtt akarsz tornáztatni

              igazából leszarsz, használsz engem/a blogot, magadat domborítod csak, hiú jó-csávó-gyengéd-randizó-és-még őszinte-és-egyenlőségpárti-is-vagyok — a szokásos.

  3. Az jutott az eszembe, hogy a legtöbb ilyen be nem engedett kommentelő azt szokta írni (már amennyit a blogger idéz belőlük és szokott), hogy ő elvileg szereti a nőket.
    És szerintem nem is hazudnak, tényleg szeretik, tisztelik a nőket en bloc, mármint főleg szeretik és főleg úgy, ahogy ők elképzelik, hogyan jó a nőknek szeretve lenni.
    Én általában gyanakvó vagyok az olyanokkal, akik egy komplett nemet, népcsoportot, ilyesmit úgy komplett “szeretnek”. Mint az, aki “szereti a zsidókat”. Vagy aki “imádja a melegeket” és sorolhatnám.
    Engem ne szeressen senki vadidegen, de tisztelni sem kell csak azért, mert nő vagyok, ne zavarja a köreimet, ne bántson, és teljesen rendben vagyunk. Nekem a “szeretet” szó ilyen kontextusban való használata gyanús és eléggé egy szinten van a másik véglettel, azzal, amelyik meg épp nem szeret valakit a neme, származása, szexuális orientációja, satöbbije miatt.
    Indokolatlanul sokat használjuk a szeretet szót, legalábbis szerintem. Persze az is lehet, hogy az én szívem nem elég nagy az ilyen megnyilatkozásokhoz.
    Na meg az is igaz, hogy én meg a macskákat szeretem, nagyjából mindegyiket, színre, viselkedésre való tekintet nélkül.

    • Teljesen egyetértek. Általában – ez nem reprezentatív, csak saját tapasztalat – azok a férfiak mondják, hogy szeretem a nőket, akik nem mozdulnak ki soha az érzelmi komfortzónájukból, akik számára felületesen minden nőben van valami izgalmas – férfi szemmel nézve valami dugható – de amint kapcsolatról, kapcsolódásról, a másikról lenne szó nem sémákban gondolkozva, hátralépnek kettőt, széttárják a kezüket, hogy de kérem, én nem értek a női érzelmekhez. Magyarul ezek a pasik félnek, hogy egyszer csak egy szituációban ők lesznek a határozatlanok, a gyengék, és ez férfiatlan. (Rendszerszintű a probléma egyébként.)

      • Szerintem az a férfi, akinek a száján kiszökken ilyen mondat, nem felnőtt. Csak azt mondja magáról, hogy hetero, ennél semmi többet. Én arra nézek fel, aki azt mondja, hogy “szeretem a feleségemet”, és tényleg, na, azzal tudok kezdeni valamit.

      • “azok a férfiak mondják, hogy szeretem a nőket,”…akik valójában gyűlölik őket, vagy ha azt (még) nem is, de nagyon tartanak tőlük, ezért lealacsonyítják, magyarázzák, hogy miért nem teljesen egyenértékű és olyan kis selejtes az összes.

    • Ez nagyon jó, pont így. Amikor ilyet hallok mindig az az érzésem, hogy én akkor biztos mást értek szeretet alatt. Meg ez a “nagyon szeretem őket” után szokott jönni a hangsúlyos de, és valami sztereotipan negatív.

      Ilyen még a “nagyon sok meleg/cigány/stb barátom van, de … ” is.

    • És még: ahogy ők elképzelik, hogyan jó a nőknek szeretve lenni.
      Bááá ettől ledobnám a bőröm, annyira undorodom. Amikor ezt megbeszélgetik egymással. Jaj fujjmár. És itt nem csak a pervi szexuális célzásokat értem, hanem a hazamegyek megsimizem az asszonyt, viszek neki egy rózsát, veszek neki egy csokit, olyan indíttatásból, ahogy a kutyának ját a buksisimi, a másikat egyáltalán nem gondolkodó emberként kezelve. A nők már csak ilyenek, szeretik a gyertyafényt, az kell akkor nekik. Darabos mozdulatok, szögletes gondolkodás.

      Nekem hihetetlen, hogy van aki így gondolkodik, és mégis van.

      De mivel én vagyok itthon, aki azt mondja, haragszol? ezért írok ennyit másról, kicsit fáj na.

    • Igen, a “szeretem a nőket” együtt jár, a “nem értem a nőket”, “a nők olyan bonyolultak”, meg a “mindegyik csak ugyanazt akarja”, “tudod én csak egyszerű férfi vagyok” fordulatokkal.

  4. Konkrétan a “most haragszol” nem tudom, mennyire jellemzően férfi dolog. Meg nem is szülő módszer okvetlen, hatalmi helyzettől illetve nemtől független(ebb, mint a többi említett forma), nem?

    • én se tudom, hogy mennyire férfidolog, sajnos magamban is felfedezem ezt a taktikát nem is kevésszer, pedig tudom, hogy játszmaszagú. de lehetek én kivétel, ahogy ez így meg van írva, az tényleg inkább férfinek tűnik.

    • A bociszem és a te ott állsz az út végén, az nagyon férfistratégia. A megmentendő, gyarló gyerek is, aki nem tehet róla (lustaság, pénzelbaszás, káros szenvedély, gyerekkel kapcsolatos felelőtlenség, megcsalás). A felelősségrevonás, ultimátumadás, kapcsolat fölötti őrködés, haragvás meg női, én úgy látom.

      • bocsánat, de erről sajnos eszembe jutott, hogy nyár elején balatonalmádiban nagyon hosszan ültünk egy strandbüfében, és estefelé megjelent egy bőrszerkós, láncokkal teleaggatott, hosszú ősz szakállas fószer egy szintetizátorral, hogy magyar slágerekkel szórakoztassa az egybegyűlteket kurva rosszul és hamisan, és véletlenül azt sikerült énekelnie, hogy bárhová megyek, te ott állsz az út szélén.

      • Az igazság az, hogy nálunk pl. én bociszemelek és ő áll az út végén. Ez nem szép, de gyakran van így, még mindig.
        Nálam a “most haragszol?” az kb. annyit jelent, hogy félek, hogy haragszik, titokban beismerem, hogy joga is van rá, de még nincs elég erőm hangosan is bocsánatot kérni és jólesne, ha hosszan taglalná, hogy nem, dehogy haragszik, én sem vagyok hibás, stb. És persze akkor jobban érezném magam, magam előtt is tiszta lennék, hiszen “ő is megmondta”, “nem vagyok hibás”, “senki nem hibás”, stb.

        • Szerintem a férfiak is ezt csinálják, sokan pont ennyire emberiek. Itt azt emeltem ki a szövegben, hogy sokadszor, felelősségvállalás és az igazi együtműködés szándéka nélkül vetik ezt be, hogy megússzák a vihart.

          Felülvizsgálhatod a viselkedésedet nyugodtan, általában a nagyobb hatalmú fél folytatja ezt a manővert (aki lehetsz te is).

      • Lehet, azért kérdeztem, mert nem pont ezt láttam eddig, de erre nem figyeltem különösebben, úgyhogy a mintám enyhén szólva nem reprezentatív.

  5. A fentieknél számomra még fájóbb, mikor általam kedvelt ismerősök oktatnak ki egyszer csak a nők természetéről, úgy, hogy én magam is az vagyok, és minden érvemre, ellenkezésemre csak legyintenek. Persze az anonim véleménynyilvánításnak is megvan a maga bája… Mindkettő baromi bosszantó, és marha szarul tud esni, utóbbi nálam főleg amiatt, mert egy-egy blogba rengeteg energiát beleöl az ember.

  6. A múlt héten mérges voltam az egyik ismerősömre. Nem csinált olyan nagyon szörnyű dolgot, de nem volt fair velem, és ez dühített. Először hagyni akartam a francba, de aztán csak nem hagyott nyugodni, és úgy voltam vele, hogy nehogy már még én érezzem szarul magam. Megmondtam neki, hogy haragszok rá, és többet ne csináljon ilyet! Úgy láttam, megértette, többször bocsánatot kért, szerintem őszintén. És megígérte, hogy legközelebb nem fordul elő.
    Örülök, hogy végül beszéltem vele, kétszeresen is jó döntés volt.
    Egyrészt egyből megnyugodtam. (Innentől kezdve filózzon ő azon, hogy megbántott. Vagy inkább ne, csak simán vonja le a tanulságot az esetből, és kész.) Másrészt valószínűleg tényleg nem fog ilyet csinálni a jövőben, ami a közös munkánk szempontjából elég nagy könnyebbség.

    Igaz, hogy ez a sztori nem kapcsolódik a posztban vázolt játszmához, csak azt akartam mondani vele, hogy a harag igenis egy jogos és vállalható érzelem. Sőt!

  7. Visszajelzés: valódi szeretet helyett | csak az olvassa — én szóltam

  8. Anyámtól elhoztam a Nők Lapját, csak nektek, csak itt, hogy lássunk tisztán (László Petra kapcsán írt a vezetőszerkesztő): “NŐKÉNT agresszívan viselkedni egészen más hangsúlyt kap, valahogy az még megdöbbentőbb, még szégyenteljesebb, mint ha férfi követi el. A női nemhez a táplálás, a gondoskodás, az odaadó szeretet kapcsolódik, és jó lenne, ha a jövőben is méltán lehetnénk emiatt büszkék magunkra.” UFF

    • Jól van, legyél csak. De nekem ne kelljen!
      Az agressziónak nincs neme. Megnéztem egyszer egy videót, amin az utcai, verbális és fizikai abúzust ábrázolták fordított helyzetben, vagyis a nők nyomultak a férfiakra, fogdosták, szorították a falhoz, célozgattak szexuális tevékenységekre.
      Ugyanazt a gyomorszorító, kínos és ijesztő érzést tapasztaltam mint amikor a férfiak teszik ezt. Innen tudom, hogy abszolút nem a férfigyűlölet miatt utálom az efféle viselkedést, hanem mert undorító és agresszív.

  9. “amikor elmulaszt valamit, ami fontos, amit megígért; aki eltűnik, cserben hagy, disznóólat csinál, vagy átver” és hogy én ezt mennyi ideig nem tudtam megfogalmazni! Lefagytam, valami megfoghatatlan szürkeség volt, képtelen voltam érvelni. Amikor megkérdezték, hogy és mégis mi a bajom, meg vagy sértődve (miért haragszol???), akkor képtelen voltam megfogni konkrétan a dolgot és rámutatni, hogy ezért meg ezért és ezért érzem a fájdalmat, haragot, csalódottságot. Úgy éreztem nincsen súlyom, hiszen a szavaimnak sem volt.
    Mélyen megrendít, hogy egész gyerekkoromban, és sokszor még most is inkább magamban keresem a hibát, amikor a másik valamilyen bújtatott agressziót alkalmaz – nagyon nehezen ismerem ezeket fel, komoly fáziskéséssel. Rengeteget dolgozom rajta a mai napig. Nemrég jöttem csak rá, hogy csupán azért, hogy valahogy enyhítsem a belső feszültséget és a lelkem igazság után ordító darabkáját csitítani tudjam, én magam voltam az, aki azonosulni próbált az agresszorral és felmentette inkább a bűnei alól.
    Ennek egyenes következménye, hogy az áldozat már egyenesen önmagát hibáztatja és akkor még jönnek a többiek! Engem az anyám bántott, nekem ezért más egy kicsit a viszonyulásom, ill. van egy ilyen szemszögem, ami nyilván befolyásol, hogy milyen az amikor a nő, az anya agresszív valami elképesztő módon, de ijesztő, hogy ennek tükrében, aki kicsit is kevésbé volt velem agresszív pl. mondjuk a férfiak, de végülis bárki, arról mindjárt azt hittem, hogy szeret!!! Még most is nagyon sokszor kapom ezen a reakción magam és mindig nagyon tudatosan kell figyelnem magam, az eredendő érzéseimhez kapcsolódni, hogy észrevegyem mikor mentegetem a másikat épp és mi az ami tényleg az én hibám, felelősségem.
    Szóval csak azt akartam mondani, hogy jót tett ez az írás most nekem. Megerősített.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s