térfél

Szabadkozom a poszttalan napokért. Nagyon ritka, hogy az -ért ragos főnév természetesen hangzik okhatározóként, ez itt egy pédája.

Viaskodnak a Fontos Dolgok az időmért (ez meg célhatározó). Ha az életemben a blog, a szerkesztés, a laptop győz, annak megvan az ára.

Most nem a blog győzött, hanem olyan ecsívmentek vannak, hogy

  • gyerekek lelkileg is jól tartva, sok beszélgetés, anya-lánya délelőtt (igen, iskola helyett, skippelt egy napot), viszonylag stressztelen odaérések intézménybe, focira
  • kutya nagyot (nagyon nagyot) futott kétszer is
  • itthon vannak a biciklik (néha itt-ott maradnak)
  • szociális kapcsolataim izomosodtak: együtt ebédelés szívemnek kedvesekkel, anyósomnál voltam, többekkel beszélgettem és cseteltem jókat
  • zúzós edzések és ehhez kapcsolódó szociális élmények
  • tisztító-cipész-varrónő intézések
  • van itthon elég kávé, ami a Létbiztonság Alapja és a Tudat Meghatározója
  • üres a mosogató, hófehér, felmostam, szemét kivive
  • hűtő tele (azóta ürült) (újratöltve)
  • válaszoltam e-mailekre

Viszont:

  • nem írtam posztot
  • nem olvastam el egy csomó kommentet
  • áll a könyvszerkesztés, és csak egész kicsit fordítottam
  • nem jutok el gázművekbe, ügyvédemhez, vodafone-ba, sírnak is csalódottan

Most posztot írok, nem megyek edzeni, vagy csak egy óra kardió, legfeljebb, jó, meg vállazás, meg has, na. De nem, majd holnap.

Eddig a sziahogyvagy, most következik a poszt.

Amit én igazán bloggerként tanultam meg: a térfél kérdése, nagyon pontosan, készségszinten. Ki meddig terjed, mi az a pont, ahova nincs értelme átlógni, viszont mi az, amit magamért meg kell tennem, ezen az oldalon.

Tanárként nem tanultam meg ezt, érdekes, pedig nagy hasznát vettem volna, és sok bajom volt a hiányában. Az igazi kitettség nem a bloggerség, hanem a tanárság volt nekem, elkélt volna a vértezet.

Átfogalmazom a térfelet: mit veszek magamra, mi miatt fáj a fejem, mi akaszt ki.

Mi az én felelősségem, az én részem, mi tartozik rám, mit tudok befolyásolni, és mit nem.

Vagy: hol pattog a labda, ez is jó.

Az én térfelem: van hatalmam és jogom ahhoz, mindenekelőtt, hogy a saját megnyilvánulásaimról döntsek, hogy azok célszerűek és jólesőek legyenek, és ez érdekem is.

Nincs hatalmam ahhoz, befolyásom arra, hogy meghatározzam, mások ezeket hogyan értelmezik, mit gondolnak rólam, szimpatikusnak tartanak-e, hogyan reagálnak. Ebbe kár bármilyen agyalást, energiát, akarást ölni: ez az ő bulijuk.

Amikor másokat rá akarok venni, hogy úgy értsenek, ahogy én szánom, és ne félre-, amikor meg akarom magyarázni, hogy de figyelj, én nem azért, az egyrészt érthető, mert tök szar ám félreértve lenni, másrészt és inkább: nem az én részem. Általában eredménytelen és fölösleges. Mert aki azt akarja gondolni, amit előre elhatározott, annak én nem egészben kellek, csak az ő céljára. Nem akar látni, érteni.

Az ember megjeleníti magát, öndefiniál, mélyen érzi, hogy ez jó, ez a jó, ez önmaga (művészek szokták ezt, meg világjobbítók, aktivisták, a tehetségükben-kvalitásaikban bízók). Mások értelmezik, reagálnak erre a megjelenítésre, így-úgy-amúgy, és akkor az ember meg van bántva, hogy mennyire odatette magát, szenvedett vele, vagy pont a közjóért tette, ezek meg…

Nos, az ízlésüket, szándékaikat, vagy azt, hogy őket valaki más hogyan érinti, nem befolyásolhatom. Úgyis mindenki magáról vall mindig, minden megnyilvánulásával.

Nagy különbség határt húzni: te nem fogsz belémmászni, időmet, blogfelületemet használni, meg azt mondani: értsd másképp azt, amit látsz, azt akarom, hogy így meg így értelmezz. Joga van nem úgy értelmezni, neheztelni, idegenkedni. És: az ő bulija.

Ha nagyon nyomja, akkor neki van valami baja. Nem kölcsönös viszonyban mindig izé, amikor valaki olyan nagyon nyomja. Eleve, ha azt hiszi, érdekel.

Itt jegyzem meg: nem azért, mert kedvezőtlen, amit mond. Nem az a lényeg, dicsér-e, hanem hogy egált akar, pedig eredetileg ő jött, ő akart, out of the blue, aztán úgy állítja be, nekem volt erre szükségem, én akartam, én vagyok kíváncsi a véleményére, nekem fontos ő, sőt: én támadtam őt, na ez a szürreál.

Nincs joga a saját értelmezését nyomni nekem, odatolni, lekötni a figyelmem, választ követelni, meghatározni, befolyásolni (manipulálni) próbálni, hogy én mit tegyek (a rám tartozó dolgokban) és hogyan érezzem magam.

Nem lehetnek követelések. Nem tartozunk egymásnak semmivel itt az interneten. Nincs köztünk semmilyen szerződés, átvitt értelembe sem, ami engem bármitre kötelezne, vagy neki megengedné az akármit.

Amit ő akar, ami neki fontos, azt csinálja ő, az én határaimat viszont tartsa be. Ami nekem fontos, azt én fogom csinálni és képviselni, a magam köreiben, és ha kimegyek innen, vállalom a felelősséget és a határok betartását.

Nagyon nagy facepalm kölcsönösségnek, te is-én isnek gondolni az, ami nem az.

Első eset. Nem hihetem, hogy én akkora fless vagyok (mint edzett) az edzőmnek, mint amekkora fless ő nekem. Amíg ezt tudom, addig okés a viszony. Az izmom nekem fontosabb, a csodálatom is. Nekem történet ő, pontosan tudom.

Második eset: olvasói megnyilvánulás, amikor úgy megmagyarázza nekem (álnéven): te ilyen meg ilyen vagy szerintünk. Okulj. Legyél más. Csináld ezt meg azt. Mi röhögünk rajtad.

És akkor én azt mondom: te akarod ezt az egészet. A blogolvasást, a megmondást, a röhögést. Nekem ezzel nincs dolgom, nem itt van a labda.

De ez neked érdeked, te ránkszorulsz, mi vagyunk az olvasók, mondja erre. Mi lesz, ha nem lesz olvasód? Lassan az össze olvasód elhagy. Vigyázzál.

Nem, te nem olvasó vagy (sokan nézték magukat Olvasónak, és nagyon meg voltak bántva). Te egy görény vagy, aki manipulálni akarsz, leszívni, ártani. Nem lesz az, amit nyomsz. Az én döntésem és az én dolgom az, hogy mi lesz. Hogy mi alapján döntök: okok, előzmények, körümények, kényszerek, arról meg fogalmad sincs.

Csökkent az olvasottságod. Még mindig nincs könyved.

???

Honnan veszed? És kinek fontos, hogy legyen könyv? Neked miért is ennyire?

Mi téged hazugnak tartunk. Tartsál. A te döntésed. Nincs bennem az, hogy jaj, ne, hadd mondjam el, hogy én nem is, az úgy volt…. Bennem van viszont az, hogy ezek, akik amúgy sem lájkolók, az oldal nem érdekli őket, csak ellenem használnák, menjenek már innen. Nyugodtan gondolhatják azt, amit, terjeszthetik is, de nekem nincs ezzel dolgom.

Mert csak az egyetértők körében érzem jól magam? Nem. Ők is másik térfélen vannak, ők is változékonyak, az egyetértés sem mindig tiszta fongantatású. Van, hogy az egyetértő is csak használ, engem nem lát, félreért. Például, túlbecsüli a szerepemet.

Csak önmagammal van dolgom. A legtisuztább szándékú, blogot-bloggert valóban becsülő olvasókhoz néha, egy-egy találkozás erejéig, közel kerülök. Velük könnyű. Nem nyomnak rám semmit.

Van, hogy barát lesz, igazi. Lassan szokott történni, sosem nagy, hirtelen lelkesedésből. Az nagyon más, és az már kölcsönösség és felelősség. Közös pályánk lesz.

Mindezt azért látom tisztán, mert az évek alatt annyi görénységet, tulajdonítást, rosszakaratot, hátsó szándékot, sunyiságot tapasztaltam meg, hogy teljesen világos lett: a cirkusz, a téma nekik kell, és nincs rá befolyásom.

Az én térfelem az én életem, a barátaim, a családtagjaim, a blogom, a sportolásom. Sok örömmel egyrészt, szabad vállalásból, másrészt meg bírni kell, ami ki van mérve, a kürülményeket, amelyekre csak korlátozottan van befolyásom.

Ők, ezek az én dolgaim. Ha valami nem jön össze, nem hibáztathatok mást. Ennyi tellett tőlem, vagy így jártam.

De vadidegen álnevesek véleménye, tettei, próbálkozásai? Tanácskérők, rajongók lelkiállapota…? Ismeretlen olvasók életének alakulása? Udvarias tanúja lehetek csak.

Ha az iskola bassza el a gyerekemet, vagy a nyakamba csöpög a beázás a futógépen, az más, az nem az én felem. De döntenem, lépnem, szólnom ott is nekem kell. Gyakran a kisebbik rosszat. Ilyen az élet.

Azon a vonalon, ahol találkozunk, bárkinek ha baja van velem, ha átmentem volna a határán, akkor kérjen meg, hogy ne így. Ha én zavaró vagyok, vagy ellene tettem valamit. Ne azt mondja meg, milyen ember vagyok, ne sérelemlista legyen, ne tulajdonítsa nekem, hogy én biztos így meg úgy. Ne mondja meg, mit érzek.

A kérést, szólást nagyobb sikerrel teheti meg azokban a helyzetekben, amelyek kölcsönösek, kettőnk akaratából léteznek. Mert ha ő jött, ő akart valamit, akkor én már reagálok, és akkor előfordulhat, hogy két rossz lehetőség van. Mondjuk engem pénzesnek és sikeresnek lát, és tőlem kér pénzt. Vagy tanácsomat, támogatásomat kéri, és nekem nincs befolyásom arra, hogy neki hogy alakuljon a projektje. (Itt jegyzem meg: ez egy “kontakt”-kereső ország, ahol sokan azt hiszik, csak az informális ügymenet a hatékony, vagyis az, ha neki valaki, akit ismer, akinek odaszól, vagy akivel régebben jó fej volt, vagy hízelgett vagy valami előnyt biztosít neki, majd elintézi a boldogulását. Mások rovására, természetesen.) Vagy mondjuk szerintem béna az a projekt, nincs kedvem beleolvasni/ránézni sem, vagy nem béna, de nekem nem dolgom szerintem őt támogatni, eleve: rokonszenvezni sem.

Az már egy beszorított helyzet. Akkor én barátságtalan, elzárkózó meg nagyképű meg zsugori leszek, illetve e vádak, megítélések vannak kilátásba helyezve. Mindez miért? Mert a kérés átjövős volt, nem tiszta. Valamit várt, ami nem jár, és ami nekem sok.

Az én térfelemet én tisztán látom. Senki nekem nem fogja megmondani álságos jóakarattal (“ez a te érdeked), hogy mit csináljak. Nem félek és nem igazodom, nem is állítom, hogy nem úgy van, és az én megoldásom jó. Sem azt, hogy mindig a legjobban döntök. Állítom viszont, hogy állandóan reflexesen megítélni másvalakit, az elég fura. És állítom, hogy szabad hibáznom is, másoknak is szabad. De az én hibáimat nem ők fogják megítélni.

Mindenkire rá van bízva, mit gondol, mennyire jóhiszemű. A te döntésed, milyennek akarsz látni, mire kellek neked, foglalkozol-e csakazolvassával.

Nnem hiszik el, ellenben agresszíven firtatják, és nagyon szeretnék, ha valahogy a többiek is azt gondolnák, hogy

  • nincs is olvasóm, a blog halódik
  • az életem keserves, nyomorgok, nincs pasim, mindenki utál stb.
  • nem is vagyok izmos
  • nem is lesz könyvem

— és ennek drukkolnak. Miért? Mert nekem ezek fontos területek, és ők azt akarják gyűlöletből, hogy nekem rossz legyen.

Az én térfelemen ez így értelmeződik. Most én az ő akarásukkal, mondataikkal mit kezdjek? Semmit.

Az az ő térfelük. De én nekik nem is akarom bebizonyítani, hogy nem úgy van. Nem megyek bele a játékukba. Már a türelmes tanár sem türemkedik bennem.

Egyvalamire vigyázok: ne dehumanizáljam őket, mindig lássam, hogy ők is emberek. Nagyon magabiztosak, néha ijesztőek (ezt meg lehet amúgy szokni), de tele vannak ők is esetlegességgel, letagadott dolgaik vannak, szégyeneik. Biztos van, aki szereti őket. Biztos van, aki elől titkolják, szégyellnék is, hogy ezt csinálják a neten, és néha mondogatják: de ez csak ártalmatlan szórakozás, hát a csakazolvassa annnyira gáz, megérdemli.

Ők nem mutatták meg magukat, nem támadhatók, nincs mit szétszedni, nem lehet taglalni magánéletüket, testrészeiket a nyilvánosság előtt. Én megmutattam magam. Ez nagy különbség. És nem ellenük mutattam meg magam, valamiért mégis úgy érzik. Valamit mindig másképp értenek, félre akarják érteni, vagy nem megy nekik jobban az értés, nem tudom, de nincs is dolgom vele.

De nagymamájuk, kiscicájuk, kedvenc kispárnájuk nekik is van, volt. És amúgy nem annyira számít, mit csinálnak, igazából nincsen hatással az én életemre ez az egész.

Főleg mert az a céljuk, hogy a tudomásomra hozzák, amit akarnak, tehát a tartalomnál inkább is a tudomásra hozás maga, az odatolás, erőszakoskodás, és én érezzem magam szarul. Így aztán, és ez is az én döntésem, ezt sem hagyom. Akkor sem, ha poszt szól rólam.

Az ocsmány, kegyeletsértő képeket szar volt látni, ahogy a férjem így meg van gyalázva, évek óta. Az sem az én térfelem.

A firtatás is milyen. Az elképzelés, hogy nekem az ő ízlésüknek, elvárásuknak meg kellene felelnem. Nem felelek. Sőt, senkiének.

Teszek egy tényszerű állítást. Nem kell vele semmit kezdeni, firtatni. A mondat nem akar tőled semmit, te is szabad vagy a saját térfeleden. Az, hogy olyan nagyon mondanál valamit nekem, a te dolgod. Ha firtatod az állításom, ha olyan hevesen érdekel az, akit utálsz, akkor valami olyan mozgat, amivel nekem biztosan nincsen dolgom. Nem “én váltottam ki”.

Én általában is eléggé viszolygok, ahogy rárepülnek emberek egy-egy célpontra. És akkor egymást hergelik bele, és igazodnak a közhangulathoz. Egy józan komment egy olvasótól, és Leona hirtelen visszakozott test-ügyben.

Ahogy tematizálni lehet, hogy épp kiről kell véleménnyel lenni, kit utálni, hogyan kell a magunk vélekedését elhelyezni, igazítani a közösségben. Mi ciki, mi menő.

Nekem a véleményalkotás nagyon kényes téma. A szabadságom, úgyszólván. Még az is, hogy milyen témáról alkossak egyáltalán véleményt, mi kössön le. Mi legyen a tudatomban. A tárhely nagyon értékes.

Nincs dolgom azzal, ahogy te engem értelmezel. Nem, nem tudod, mi van bennem, nem az van bennem, mi mozgat, nem látod át, miért döntök így vagy úgy. De nem kell elmagyaráznom, nem is akarlak meggyőzni, nem tartozik rád. Nem vagyok köztulajdon.

Ha nagyon nyomulsz, hatalmam és jogom határt húzni: nekem ez nem.

Amióta értem a térfelek fontosságát, megtanultam nem törődni azzal, amit nem tudok befolyásolni. És azóta nem fáj a fejem, és nem akaszt ki semmi, ami nem primer módon befolyásolja az életemet. Nem bosszankodom, nem morgok. Néha csodálkozom, az igaz. De trollokon se jobban, mint az ötvenhatos villamoson.

46 thoughts on “térfél

  1. “Amióta értem a térfelek fontosságát, megtanultam nem törődni azzal, amit nem tudok befolyásolni. És azóta nem fáj a fejem, és nem akaszt ki semmi, ami nem primer módon befolyásolja az életemet. Nem bosszankodom, nem morgok. Néha csodálkozom, az igaz.”

    Tetszik.

    • Erre már én is elég régen rájöttem – mármint, ha nem tudom befolyásolni, akkor kész, nem tehetek semmit.( Bár sokszor talán igenis tudnék tenni, csak a lustaságomat nyugtatom :-()

      Meg Szabó Magda megfogalmazása nagyon tetszik:
      “Az élethez kétségtelenül kell bizonyos emberi méltóság és fegyelmezettség, és az is, hogy az ember normálisan reagáljon arra, ami éri, mindig tudva, mi igazán baj, és mi csak bosszúság, főleg háborús időben, mikor tíz- meg tízezrek halnak meg világszerte, és igazán keveset számít egy sután levágott hajtincs;”

    • Torz emberek gyakran sereglenek figyelmet keltő ember köré, és gonoszkodnak, mert építő módon nem tudnak kapcsolódni. A lényege a dolognak az, hogy heves kíváncsiság van bennük, ez egy kicsit ciki, és akkor ezt ellensúlyozza az ítélet. Ez a celebbasztatás gyökere is. Falkában, egymást hergelve még erősebb a folyamat, főleg ha nincs következmény. Ilyen torz módon is lehet élvezni a fénypászmát, ami a szélén rájuk hull. És ők tényleg azt hiszik, az egész miattam van, én vagyok az ok, én váltom ezt ki, abszolút nem érzékelik a saját térfelüket, a saját felelősségüket, azt, hogy egyáltalán miért kíváncsiak, mit akarnak, mire/miért szánnak ennyi időt, hogyan változtatnak engem olyanná, aki lepattintja őket és tényleg nem kedves. Így leszek gonosz és gőgös, amikor, amiért reagáltam. A basztatásra.

      A mániájuk lettem, ami ugyanaz lényegileg, mint a rajongás. Csüngenek a csakazolvassán, téma nekik. Pedig ha tényleg olyan szar volna, jelentéktelen, meggyengült, akkor nem tartanák kártékonynak, botránynak. Valami teljhatalmú nagy valakinek látnak, nem embernek. Ijesztő. Ép, józan, gondolkodó ember egyiket se csinálja, mindkettő ízléstelen, a rajongás és a patkánykodás is. Valaki mástól nagyon akarni valamit, az is. Mindig szívás, keserűség, harag lett abból, ha valaki túlrajongta. Még a szerelmemmel is, isten se érti, ő miért haragszik. Az lett belőle, hogy megmondós vagyok, beleszólok az életébe… kínosan nem tettem. Áttolja rám a felelősségét, projektál.

      Én azért számítok hatásos bloggernek, mert akár így, de figyelmet kelt, nem hagy embereket nyugodni, amit írok és képviselek. Van egy ilyen potenciál, nem tudtam róla, meglepett, de törvényszerű. Nekem minden olvasói levelem megjelent, és öt komolyabb újságírói munkám lett olvasói levélből.

      Van, aki személyes sérelem miatt űzi magát. Ő is lenni akart valaki, de itt nem jött össze neki. Se olvasók lehalászásával, se megható kommentekkel nem tudta ellopni a show-t. Azt nem lehet.

      Van, aki azért esett pofára, mert nagyon jól volt azzal, hogy jó, szépeket írok, de szegény özvegy, ő majd sajnál. Ez biztonságot adott neki. Aztán rájött, hogy hogy élek, mi a preferencia, a szint. Ő meg, sokkal könnyebb helyzetében sem, semmit nem fejlődik, változtat, és közben én “naponta beletolom az arcába”, hogy nekem milyen jó, ő meg ugyanabban a nyúlós masszában, mozdulatlanul. Nem bírta elviselni.

      Emlékszem, amikor ment a javaslat, hogy kéne nekem egy moderátor, a sok komment szerkesztéséhez… azok tagadtak meg és beleztek ki végül undorító módon, akik annyira aggódtak, hogy nekem ez túl sok. És akkor is az volt az érzésem, hogy szerepelni akarnak itt, fontosnak lenni, valami jópofa és erőteljes dolog részese lenni, elvenni egy kicsit abból, amit más csinált, és amibe ők a(z átmeneti) lojalitásukat adták volna csak.

      Soha, senkit nem engedtem be. Jó, hogy nem bíztem egyikükben sem ennyire.

      Bíztam másképp, undorítóan visszaéltek vele.

      • Nem mószeroltalak. Annyit írtam, hogy zavart a sok sportos cikk és idegesített néhány poszt, sok dicsekvést véltem felfedezni. Ettől függetlenül szeretem az írásaidat. Ami tetszik, elolvasom, osztom is rendre. Nem hinném, hogy ez kettős játszma lenne. Gumi oldalán sem értek mindennel egyet, ami tetszik, megtartom.

          • Éva ! Nem pocskondiázni akartalak, ez volt a véleményem. A te blogod, a te felületed-minden jogod megvan hozzá. Egyszerűen leírtam ott a véleményemet. Le ne csessz már ezért.

            • Csak aztán itt folytatni, más nicken…? Mintha mi se…?

              De, lecseszlek, illetve nem is, hanem nem értem, hogy képes erre bárki, az én világomban ilyen ide-oda sasszé nincs. És ez a finom játék: ismerősöm, nem ismerősöm, kommentelek, folyton írok neki, hónapokig semmi, el akarok neki adni valamit, mesélek magamról, csodálom, kérdezgetem, elismerem, törlöm, visszajelölöm… soha, semmilyen interakciónk nem volt, nem bántottalak, semmit nem mondtam rád, mindig normális voltam veled, ez nem zavar? De a te véleményed itt vagy ott, az aztán kurva fontos és mérvadó… menjetek már innen.

        • Velem mindenkinek, akivel amúgy nincs semmi kapcsolatom, van valami baja…
          mindenki jobban tudja
          nem vagyok elég feminista, túl jól élek, nem vagyok elég kövér/belenyugvó, nálam nincsenek könnyítések, nem igazolom vissza, hogy ő ártatlan és igaza van…
          duma, duma, véleményezés, okoskodás, lelki tespedtség, kattintgatás, erre húzás, arra húzás, hirtelen haragvás, frusztrációlevezetés, beleszólás, rátelepedés, majmolás, kérdőre vonás, felháborodott levél, előnyt remélő levél, tanács, ítélet, szerintem jobban tennéd, mi csak jót akarunk, hol ezt gondolom, hol azt, táborokba rendeződés, halogatás, mentegetőzés, fenekedés, kibeszélés, legszemetebb lejáratás…
          én meg élek, írok, erre születtem, edzek, és főállásban zavaró vagyok, olyanoknak, akiknek fogalmuk sincs
          és olyan naiv, de olyan… ha tudnám, mi megy hátammögött
          faszkivan veletek már, ha őszintén kérditek
          téged pl., aki már 2013-ban is aktív voltál, kicsit se zavar, mekkora lenyúlás Gumi, milyen iszonyatosan hátbatámadtak a nagy rajongók, és hogyan próbálták leplezni, kik voltak ők itt?

          • Senkit nem ismerek onnan személyesen és erről a blogról sem. A régi harcokról is csak innen tudok és nem is akarok ezekben részt venni.
            Olvaslak naponta, építő, tetszik a nyelvezet, le a kalappal.
            Ha tetszik, osztom. Ennyi.
            Kommentelni is igen ritkán szoktam.

            • Na de másnak adtad ki magad, gondosan új nicket létestettél, én meg nem jöttem rá. Eközben töröltél az ismerőseid közül a facebookon. Amikor a mószeroló kommentet megláttam, én meg tiltottalak.

              • Már nem tudok levendula megjegyzése alá kommentelni..de.Én tényleg nem tudok semmiről semmit.Azt se tudom, kik azok a Kozmáék.Kb egy hónapja jutottam el hozzád egy linkkel, olvastam persze ezt-azt,van is valami véleményem( ami,nyilván a korlátozott ismereteim miatt inkább benyomások) Amit én tudok,s látok,hogy sokan támadnak, te sokakat visszatámadsz , de sokszor hagyod a faszba. Sem okoskodni,sem tanácsot adni nem tudnék/ nem akarok .Soha nem írtam blogot,nem is tervezek,nem is tudom átélni az ebből fakadó problémákat/ fájdalmakat igazán.(Igaz,egyszer egy kommentperpatvarban részt vettem,mint szenvedő alany,és megdöbbentő volt, mennyire szívenütött a másik fél igazságtalansága,személyeskedése így,ohne IRL).Egyszerűen számomra ez a mentség volt what the fuck feeling levendula részéről.Hogy őt zavarja,hogy sok,hogy megmondta, hogy ott mondta,de nem azért mondta…És igazából kurvára sajnállak,hogy ilyen szarokra megy el az energiád,ez energiacseplés ,vagymi,holott alkothatnál is ez idő alatt.Ennyi.

                • “Soha nem írtam blogot,nem is tervezek,nem is tudom átélni az ebből fakadó problémákat/ fájdalmakat igazán.” Ez egy jó mondat, mások figyelmébe.

                  Fájni nem fáj, nekem muszáj tudnom, mit akarok, és csak írni. Én megvetem az ilyen embereket, de ha barátszerű volt, és elismert, meg írt nekem korábban, utána belezett ki, elemezgetett a hátam mögött nagy gyűlölködő egyetértésben, akkor a hányás is rámtör.

                  Meg aki jóban akar lenni mindenkivel, itt is, ott is jelen van, jópofi, nem zavarja a koppintás-blog (több is van), az általam felkapaszkodók, az innen összeszedett nyelvi, gondolati, emberi, technikai eszközökből épített népszerűsködés, és ott tapsol, lelkesedik. Jaj, de igénytelen. Én nem lojalitást vártam, hanem szellemi igényességet _tételeztem fel_.

                  Továbbá, kedves unatkozó acsarkodók:
                  ti nem éltetek át olyasmit, amit én. Mert én ebből a helyzetemből csinálom ezt a blogot. És nem azon vekengek, hogy jaj, nekem nem felel meg a hagyományos női szerep, én milyen önálló és független vagyok.

                  Nem csináljátok fullegyedül, minimális baráti segítséggel három gyerekkel, anyagilag is önellátóan a hétköznapokat.

                  Nem vártátok a halált amellett, aki az univerzum tudott lenni, miután harminc kilóssá romlott, és nem ám kórházban, hanem nagyrészt itthon.

                  És nem szenvedtetek meg a kajálásotokkal és a verítéketekkel, a tükörképetekkel, lófaszt se csináltok, csak pofáztok, ez az igazság.

                  Senkit semmire a példátok nem motivál. Unatkoztok, híg az életetek, pótcselekvések sora.

                  Nem tudnátok lemenni a legmélyére, és esztétikai értelemben igazul megmutatni magatokat.

                  De a hatást, az életmódot meg az izmokat elkívánjátok, és hogy ne legyen ciki, elvitatjátok.

                  Ez az én dicsekvésem.

                  Alkotok én, nem ront rajtam ez, illetve nem _kell_ reagálnom, én döntök, mennyire megyek bele, mennyi időt szánok rá, és az én felelősségem is. Csak néha tömören megmondani, mi a pálya, az jólesik, elrendezi bennem, én mindent írással dolgozok fel, látok tisztán, meg ez ilyen tanári beakadás is. (“A hatalmat akarom”, mondják erre azok, akik hónapszám itt szimatolnak, csócsálnak, belém kötnek. 🙂 )

                  Köszönöm.

                • “hagyod a faszba”
                  törölhetném az összeset, azért hagyom fent, mert sokszor nem értik, milyen jellegű és mérvű támadásokról beszélek
                  de a javát be sem engedem, nem olvasom (gyalázkodó kommentek, mailek tucatszám, több hullámban, és nem ám bírálat vagy ideológia, hanem a leghányingerkeltőbb cincálás, első sorba erőltetett “erre biztos kíváncsi lesz” tartalom, pl. a szerelmem neve — ennyire mélyen van, teljesen gátlástalan)

        • Ha zavar a sportos poszt, azzal az én személyes sorsomat nem akarod megérteni, elismerni. Támadod, dicsekvésnek tituálod, éspedig a saját vakfoltod miatt. Hogy a picsába akartok ti mindent megítélni, véleményezni, jobban tudni? És ha nem osztod, nem érdekel, mit kell véleményezni, pont a kiugrott nagybüszke másod-harmadvonal után loholni, nekik bizonygatni, hogy te is elítélsz, nekik megfelelni? Majd itt szabadkozni, hogy nem ismered őket? Engem se ismersz. Mégis csapódtál ide-oda. “Gumival sem értek mindenben egyet.” Le van szarva, kivel értesz egyet. A te dolgod. Teljesen hidegen hagyja Gumit is, engem is. Ti csak idegyűltök, egy hangot fel nem fogtok a lényegből, csak azt, hogy itt van valami. Gyenge vagy, másra ragadós, ennyi. Tökre nem érdekelt, nekem, a rajongott bloggernek milyen lehet, csak használtál te is.

          Na, miért zavar téged a “sok” sportos poszt? A történetem, a megéléseim, a napi megszenvedés? Futás hajnalban, szélben, testképzavar, harmadára összement cici, beszólások, olyan súly, hogy elsötétül a világ, szexizmus és olyan lelkek, akiken egy fél szójáték is kifog, nálam 10-15 évvel fiatalabbak tekintete? Három gyerek után? Gyászban? Egy fotó egy szép mozdulatról?

          Na?

          Mifasz bajotok van azzal, ha találok valamit, tök eredetien, magamnak, ami nekem jó, és megírom, miért nem vagytok képesek távolról szemlélni, drukkolni, vagy békén hagyni? Mit kell mindig belemászni, jobban tudni, igazságot tenni? Hol állsz te, mit akarsz?

          • Hú.. Én elég új vagyok itt,és megmondom őszintén,engem is kevésbé( vagy alig) érdekelnek a sportos posztok,viszont, hogy ez zavarjon valakit , s főleg ezt megossza ,…hát nem tudom.S mi lehet ebben zavaró ? Nem érdekel ,nem olvasod el,továbbgörgetsz.Levendula, gondolom afölött sem lamentálsz kommentekben, hogy a facen a Mari barátnőd már megint a gyerekéről posztolt, és ez mennyire zavar téged.. No offense !

            • Volt a blognak egy hőskora, 2013-14 kb., amikor érzelmileg nagyon bevonódott, jó fej, kereső, csak nem erős emberek Megtettek Engem Nemtudommijüknek, nagyon nehéz szerepnek bizonyult, elvárások, reklamáció, terelgetés, figyelemkövetelés, mószerolás, és aztán persze úgy tagadtak meg, beszélték ki magánügyeimet, szedtek ízekre teljesen nyilvánvalóan másodosztályúságból és irigységből, hogy csak néztem. Egy-két igaz ember volt csak, aki nem állt be ebbe, vagy revideált. Visszasunnyogó több. Aki mindig az erőhöz húz, kiszimatolja a közhangulatot, és arra megy… én csakazértsem, sohasem álltam bele közhangulatokba, és nem is értem őket, máig nem hevertem ki. Nagyobb kár voltak ők, a mindenféle utólagos szarkeveréssel és felemlegetésekkel, mint Kozmáék.

              Közülük való a névtelen-sokneves személyiségzavaros is.

  2. “Átfogalmazom a térfelet: mit veszek magamra, mi miatt fáj a fejem, mi akaszt ki.
    Mi az én felelősségem, az én részem, mi tartozik rám, mit tudok befolyásolni, és mit nem.”
    Köszönöm ezt – most nagyon jókor jött.

  3. Mondok még példát a térfélre (ne haragudj, hogy megírom…)

    Előtte: nekem nem dogma sem a kötődő nevelés, sem a balliberál szabadságpártiság, sem a súlyzós edzés, sem a ketogén. Én nem vitázom külön alvó tápszerezőkkel, vegánokkal, jógásokkal, revizionistákkal.

    Csak jól felfogott érdekem, ízlésem és kitapasztalt, működő gyakorlatom mindez. Ráérzős. Nekem való. De bármikor állítok rajtuk, mert a legfontosabb én vagyok.

    Valamennyire identitás, de nem görcsös, és olyan, ami tud másfajta identitásokról.

    Nem utálom a gabonát. Csak nem eszem soha. A teniszt sem utálom, csak nem az én világom.

    Na, kiraktam a ketogén cikket a fb-ra újra. Nem propaganda, nem vakhit, hanem tévhitoszlatás.

    Komment:
    Fuj gyilkosok.

    Rákérdeztem, elnézést kért, törölte.

    Én tudom, hogy sokan hallgatnak, de megvan a véleményük arról, hogy én az egészségre hivatkozva a “húsevést propagálom”. És hogy ez állatoknak szenvedés, és ők inkább nem, vagy csak szárnyast, vagy halat, vagy semmit. Értem, és nem bántom őket, nem kezdek érvelni, sem a saját idővonalamon, sem másén. Mert én magammal foglalkozom, a saját projektjeimmel, az én térfelemen. Az én világom, az, amiről sokat tudok, a ketogén meg az izmozás.

    Hogy a ketogén mit csinál hosszabb távon a testtel, azt nagyszerűen meg lehet nézni a fotótárban. Fontosabb, mint a sport. És most van rajtam téli zsír, de mindenkit biztosítanék, hogy általában hülyére zabálom magam. Nincs fegyelem, számolgatás. És mivel nagyon sokan rákérdeztek, hogyan működik ez, kitettem a posztot.

    Az én térfelem: az én idővonalam, az én ügyem. És egyébként egy nem is ismert ismerős.

    Nem értem, miért kell mások idővonalán, tereiben véleményt hallatni, ítélni, odanyomulni, ráadásul ennyire megbélyegzően. Miért így képviseli a döntését, értékrendjét.

    Nem győzködök vegánokat, nem vitázom, nem beszélek nekik erről. Társaságukban megkérdezem, zavaró-e, ha húst eszem. Nem akarom nekik megmondani, érvelni. A házukba, ha erre kérnek, nem viszek állati eredetű élelmiszert. Ez megtörtént, de azóta magamtól se.

    Van véleményem a tenyészállat-tartásról, a húsevésről, nem tabu. Csak ki kérdezte, kit érdekel, mit igazolnék vele?

  4. Éva ! két névről írtam, ez való igaz, az elsőt sikerült elfelejtenem. ugyanazt az email címet használtam mindig, azt hittem te azt látod. Nem érzem azt, hogy mószeroltalak volna. Többet nem is magyarázkodom. Elhúzok, ahogy mondtad.

    • Légyszi, ne próbálj szépíteni, gusztustalan. (141 komment, hét néven, de tényleg csak variálva, feledékenységből. Csak jelzem, hogy nem tudtam, hogy levendula te vagy, azért döbbentem meg. Merthogy töröltél a fb-n meg szidtál Guminál. Normális esetben nem nézem az e-mail címet, rengeteg a komment. Ez a fajta ambivalens izé a sírba visz.)

  5. Agymosógép, miért erőszakoskodsz? Mi érdekel ennyire itt?
    “naivák” — nem, jóval okosabbak, mint a régiek, örülök is: arra haladunk, hogy olyan emberek ízlése a blogom, akikkel szívesen beszélgetek, és nem csak önigazolnak meg idológiát akarnak.
    De te neked, miért? Miért fáj, ha nekem van olvasóm? Mitől vagy ilyen okos?
    Neked az a bajod, hogy besértődtél, mert ki vagy tiltva, és most kellemetlenkedsz.
    Némán les általában. Kommentel néha. Tibi is, nem nyugszik. Elszakadni nem bír. Van itt valami. 🙂

  6. Oly nagyon szeretnék egy ilyen csillagos fülbevalót, nem utánzásból, de nagyon. Csakhogy megragadjam a lényeget. Meg egy olyat is ami, tekereg a fülön.

  7. Ha nem lenne ilyen nyelvi minőségű, pszichológiai mélységeket is érintő épp a sportrovat, sosem keveredtem volna ide. Mert amikről ezen a térfélen szó van, az életmód. A déli tepertőtől, a gyerek zsírkrétájáig minden át van ezzel itatva. Aki ezt nem képes kontextusként kezelni, annak nem is való. De hogy más (egyébként egészséges testi-lelki) életmódja annyira zavarjon vkit, hogy nem tud kussban elmenni mellette, azt fel nem foghatom.

    • Ők engem korábban ismertek. Én voltam az első számú feminista blogger, ők tettek naggyá ekként, és nálam volt a legizgalmasabb a buli. Csak nem figyeltem, lekötött az életem, és iszonyú naiv voltam, nem vettem észre, hogy én egyáltalán nem úgy, közös ellenséget képezve, önigazolva, neten bulizva akarok feminista lenni, ahogy illene, és ahogy az ő frusztrációjuk elvárja, hanem tettekkel, a saját és mások életminőségének javításával, elegánsan, szeretettel, irodalmian, intellektuálisan, egyedül élve, humán módra.

      Hogy itt blogdinamikailag mi történt, azt Amanita nevű kommentelő írta meg (a posztot közben leszedtem, mert efemer acsarkodás volt):

      “Ami a konkrét helyzetet illeti, számomra felfoghatatlan, hogyan nem látja valaki, ami itt zajlott a szemünk előtt. Képzeld el, hogy rengeteg munkával szervezel egy koncertet. Benne van a több hónapnyi erőfeszítsed mellett minden más is, amit az életedben felépítettél, hiszen te tanultál meg zenélni, te írtad a számokat, te képezted a hangodat. Gyűlik a közönség, jönnek a rajongók, és egyszer csak azt veszed észre, hogy valaki felmászik melléd a színpadra. A közönség elkezdi figyelni, neki is tapsolnak, mert jó poénokkal szórakoztatja őket és mindenkihez van egy-két kedves szava. Közben persze a te nevedet viseli a pólóján, nincs gond ezzel. De egyszer csak bebassza a csizmáját a hangszerek közé és anyázva távozik, kézenfogva a közönség egy részét.
      Ne mondd nekem, hogy elmész utána, ha tényleg szeretted az előadót és neked is fontos volt a koncert. Ne mondd nekem, hogy van olyan ok, ami miatt elfogadható a viselkedése. Ne mondd nekem, hogy ez egy meccs, ahol egységes szabályok szerint játszik a két fél, és te csak a lelátón ülsz. Ne mondd nekem, hogy ez csak egy hely ahol összecimbiztetek és teljesen ok fenntartani a kapcsolatot. Itt az emberek tudatos lehalászása folyt, tudom, mert én is kaptam levelet, de szerencsére kurvára cinikus vagyok ahhoz, hogy ugorjak minden jó szóra.”

      Csodáltak, örültek, közösség alakult, megtettek és elvártak valamilyennek. Aki majd az ő férfigyűlöletüket, kövérségüket igazolja, a negyvenes, elromlott, megkeseredett női-anyai-feleségi állapotot, amely ellen egész lényemmel tiltakozom. Mert ők nők, és a nőket védjük, ez a feminizus, hánem…? A bloggerség nagy csapdája. Aztán a közösség túlnőtt az alapítón, fecserészéssé és uszulássá vált a blogélet, a poszt már ürügy se volt, kicsit személyiségzavaros-nagyon szerethető kommentelőnk, a csizma bedobója nevek-címek birtokában (általam indított küldjünk egymásnak csokit mozgalom) százakat környékezett meg a facebookon, és kérdezett rá az itt említett titkaikra, válságaikra. Amikor megtudtam ezt (lassan, de sokan elmesélték), a hideg kilelt, és átértelmeződött minden. Ő egy embergyűjtő. Jelenleg Gumi jobbkeze és smasszere.

      A közösség egy része, a leghangosabbak, élén vele a blog és -ger ellen fordult, és meggyűlölte (önmagát benne, keményen projektálva, irigyelve élményt, blogbulit, életmódot, stílust, lakást, szabadságfokot, dizájnkávézót, utazást, szerelmet, blogsikert, izmot, ki mit, öszességében mindent. sűrű koppintások. én egy nagyon tökéletlen meg impulzív meg fegyelmezetlen valaki vagyok, vannak zavaros dolgaim, de ami emberként és bloggerként is a nagy értékem: a magam feje után megyek, befelé figyelek, csak azt csinálom, ami a személyiségemből következik, nem utánzok senkit, kiállós hajlamú vagyok, és önálló. illy, bicikli, blog, sport, akármi, minden saját döntés. és megvetem a másolókat).

      Ez az én ún. bukásom és olvasó-elfogyásom, amit számok nem igazolnak, csak 2014 őszén volt egy kis esés. A többség mindig is egy-két kommenttel vagy némán volt itt, és akkor még a kíváncsi rosszindulatúak tömegei, akik egyszer csak írnak valamit, amiből kiderül, hogy évek óta rendszeres olvasók. Mindenesetre jó hangulatú, de nagyon egyoldalú volt húsz-harminc sokat kommentelő, blogon élő olvasó jelenléte. Én meg olyan naiv voltam, hogy az már bűn. Nem hittem el, hogy a fontosságot, bloggerséget, dívaságot, menőséget, közösségi pezsgést, önreprezentációt, frappáns szavakat akarják innen, és amint tehetik, és elmúlik a láz, a nagy barátság és tisztelet, szétszednek és hergelik ellenem a hangulatot, egészen pofátlan hazudozással és névtelenkedéssel is.

      És ment a felemlegetés, hogy ezt az egészet ők teremtették, én “nem tudtam közösséget formálni” (nem, bazz, egy tízezres olvasottságú blogot ÍROK és szerkesztek, emellett egyedül tolom kosi nélkül három gyerekkel, csak ti unatkoztok), és ők mennyit dolgoztak itt, attól lett ilyen a blog, meg segítettek nekem… az is volt. Csak szemen köphetik magukat, mert ide-oda csaőpódnak. És persze az én bűnöm, kell a bűnbak.

      • Ezzel az “embergyűjtő” típussal azthiszem kétszer találkoztam életeben. De nem igazán értem az ilyen meber működését. Van ennek a jelenségnek valami neve? Írtak erről valahol, valamikor? Szeretném összerakni ezt magamban mert bizony nagyon könnyű bedőlni nekik..

        • Ő itt egy központi figura volt, én kicsit messzebb álltam, és nagyon jólesett ez a fajta törődés, hogy ír nekem privátban, kérdez, megért. Nekem az elején a Gumi is tetszett, de utána nagyon nem.

    • És az igazsághoz hozzátartozik, hogy én nem magamról írtam csak, hanem a társadalmi problémáról is: nagyon szar az életminőség, a fogyókúrás kínlódás és a kötelező 35+ női sors. Persze, lehet idegesítő “ő miért?” a magamról írás is, tűnhet dicsekvésnek azok szemében, akik nem csinálnak semmit. mert tudják, én viszont honnan álltam fel.

      De én reagáltam arra is, ahogy (sztereotip ítélkezéssel, miezmármegint? alapon, engem üresfejűséggel és szexualizáltsággal vádolva) reagáltak egykori olvasók és erre járók a gyógyulásomra-átalakulásomra-életmódváltásomra. Elég furán: kurvára nem örültek annak, hogy élvezem, megy, működik.

      Mintha kötelező lenne a búbánat, a lemondás, egy ilyen rosszízű értelmiségi jelleg, szar cuccokban, és nem volna szabad a testtel foglalkozni. A sport magánügy, nem hirdetjük, ne vegye senki testszégyenítésnek, divatos elvárásnak.

      Ideje volt egy kicsit megpiszkálni a témát, és rendet teni a fejekben. Gymfeminism létezik, és nagy szabadság és öröm és életminőség-javulás. Nem csak úgy lehet edzeni, ahogy hitted. Nem csak a férfiak tekintetének.
      Döbbenetes előítéletek vannak az edzőtermiek edzésével, testével szemben a fejekben. Messze van még Skandinávia. Állnadóan magyarázkodásra szorítanak. Honnan van időm erre??? miért ilyen fontos, mit akarok? Ez nem anorexia/ortorexia?
      Reagáltam a fat acceptance-re és a hasonló médiatartalmakra, Lena Dunham nagy bátor kiállására, Tess Hollidayre, ami bizonyára megéri üzletileg, mert van közönsége, de attól még önigazolás. Nekem nem áll módomban sorsukba ragadt, másokat hibáztató, más nőket kukkoló és leszóló nők játszmáihoz muníciót adni, és nem értem, ők miért nem érzik cikinek.
      És ebben az országban nagyon szűk, belterjes, kevés változatú a feminizmus, áldozatcentrikus, sok benne az életörömtagadó aszexuális lefojtott szájösszeszorítós jelleg. A lipstick-feminism, a kúl feminizmus, a hagyomásnyos családanyák feminizmusa nem létezik. Az életöröm ismeretlen, aki a sajtóban életörömben nyomul, inkább elismeri a hagyományos szerepeket, mert nem megy át az üzenet, ellehetetlenül. Nagyon kevés kivétel van, Bombera és DTK.

  8. Egyszer régen elmagyarázta valaki nekem, milyen íze van az olajbogyónak. Addig csak James Bond-filmben láttam. Érdekesnek találtam, tudtam a latin nevét meg hogy hol terem és milyen a levele, de nem kóstoltam soha és nem is volt rá igényem. Ilyen lehet néhány ember az egyenrangúsággal.

  9. Olvasgatlak, tobbe kevesbbe rendszeresen, tudod nemreg talaltam ide. Ami nagy kar, mert ha mondjuk 2-3 eve felfedezlek, lehet nem csukom le a blogom. Szep remenyu, fajtajaban egyedulallo es elso ilyen jellegu blog volt, amibol az elso tamadasok utan visszavettem, majd vegleg lecsuktam. Azt hittem, csak engem, hogy en vagyok tok hulye, valoban nem jo amit csinalok es kulonben is, minek pluszba ez is frusztracionak. Sajnalom hogy gyava voltam es nem kuldtem a picsaba mindenkit, nem alltam ki magam mellett. A masik blogom nagyreszet meg lekoppintottak, mielott valamire mentem volna vele. Neha ugy erzem, tul sokat foglalkozol a temaval, de hat nem hagynak nyugodni, folyton tamadnak. Ez meg borzasztoan el tudja venni az energiat. Ami Gumi bligot illeti, miutan itt elolvastam a sztorit, oket is kovettem, de nem jon be nekem az az agressziv stilus. A lenyeg az, amit megfogalmaztal : doglott kutyaba nem rugnak, amig tamadnak, addig van ertelme csinalni tovabb.

    • “itt a valo felben levo apukakat hivatalbol gyulolni szoktak, mas nem is lehet mint pszichopata, kontollmanias, meg ki tudja meg mi.” Te ezt nem érzed sértőnek? Mármint nem látod, mennyire igaztalan és sértő a blogra nézve?

      Tele van férfikommentelővel, apával a blog.

  10. Hogyne, csak ezek mind hülye negatív energiák, amik átjönnek az éteren is, lemerítenek. Én legalábbis mindig ezt éreztem, mikor válaszoltam, hogy kimerít, lemerít, elkedvetlenít, sötétséggel beborít a válaszolgatás, elemzés, visszaszólás. Pár nap után már nem is érdekelt. De azért a gyomrom nem vette be és lecsuktam a blogot. Lehet neked van igazad, hogy válaszolsz nekik, nem hagyod magad, megvéded a blogod.

    • Inkább mint macska az egérrel. Meg is szoktam, meg lehet olyat válaszolni, hogy dühöngjenek. Bennem alkalmi döbbenet van, hogy ennyire…? nem szégyellik?, más érzés nincs. Soha nem tudnám így más életét élni, más után szaglászni, megvetem az ilyet. Én még a példakép sportoló instagramját is szégyenkezve nyitom meg, meg a régi barát blogját — inkább nem is. Mintha kukkolnék…

  11. Mondjuk egy blogolvasast nem erzek annyira kukkolasnak, hisz vegulis azert irjak, hogy en elolvassam. Viszont a visszajelzesek nagyon fontosak. Engem teljesen kiakasztanak a FB kukkolok. Na azokat nem ertem. Aki nagy buszken, hogy o nem, hogy mar milyen dolog ez a fesz, de aztan rajossz, hogy rendszeresen koveti az eleted, egy lajkot nem nyomna, nehogy kideruljon, amit rejt, a vegtelen kivancsisaga. Fuj.

  12. Visszajelzés: és akkor nem magyarázkodtunk többé | csak az olvassa — én szóltam

  13. Visszajelzés: igazság létezik-e? | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s