ki az agresszor?

Az elvek áttüremkednek a hétköznapi helyzeteken. Az elvek konfliktusa, az nehéz. Nehéz igazságosnak, árnyaltnak lenni. Forgolódom emiatt néha.

Ma is milyen napom volt. A nagy csak elosont, nem is keltett fel. Két kávé, banki ügyek, facebook, jelszókérők, a konyhaasztal reggeli nyugalma. Nem tudok reggel enni. Későn mentünk oviba, de legalább stressz nem volt. Előkerült Nyúlia hajkeféje, az is valami. Gesztenyék között haladunk, süt a nap. Csatlakoznak az udvaron játszókhoz, Julisra rárohannak a lányok, Dávid passzolgat, vagyis a lábához gurult egy labda, és valahogy el is pattant róla, ezen elcsodálkozik, szinte büszke. Biccentek az új óvónőnek, jaj, Juli mégsem akar úszni, illetve nem a Buborékban akar, hanem magánórán Lőrinc régi edzőjénél. Könnyű szívvel megyek ki. Leszáguldok az Elképzelhetetlen utcán, pasaréti békebeli nyugalom, és shiatsu masszázs, az nagyon remek, fáj a hátam, vállam, nyakszirtem, rengeteg feszültség eltűnt belőlem a finom érintésektől. A nő, akit régóta ismerek, nagy, lelkes csendben, finom érintésekkel oldja görcseimet. Elmondja, mi az a hara. Én azt hittem, Szilárd csak viccelt ezzel, de már tudom, hogy komoly. Áramlik a bőröm alatt minden, furcsa képzeteim lesznek félálomban, révülök, nagyon pihentető.

Aztán indulok a napfényben a dolgomra, telefonálok, időnként leesik ez-az a biciklimről, kiveszek pénzt is, de végigtelefonálom a Városmajor hosszát, mosolygok magam elé. Fotózok is kettőt, telefonálás közben. Úgy élvezem az iskola első napjait, úgy tudok e napok szépségéről mindent, de mindent, hogy én már kívül vagyok ezen.

Beülök a fekete dizájnú étterembe, találkozom egy olvasóval, addig is, amíg őt várom, írok egy fél bejegyzést, egy kicsit pörgök a facebookon. Zellerkrémlevest eszem zellercsipsszel és madártejet, meg kávét hozzá.

Az olvasó igenis lehet barát, de ez előre nem kalkulálható, és nagyon nem mindegy, mi van a szívében, életében. Ha nem vagyok karácsonyfa, nem aggatja rám élete lomjait, ha maradhatok én, aki vagyok, és az nem baj neki, ha nem ítél meg, akkor működik ez, de még mennyire! Már azt hittem, én vadultam el.

Olvasóval — hála neki — felrobogunk a hegyre, elhozzuk a kicsiket az oviból, lepakolunk nálunk, Illy búg kettőt, a kicsik feloldódnak Szent Erzsébetékkel, visszamegyünk a völgybe a biciklimért. Kipattanok a pirosnál, feladok egy levelet, előkerül a fiam is (csúszdaparkban voltak), ütközünk Mauval, eszünk egy pizzát. A pizzéria előtt bringás srác áll meg: nagyon tetszik a blogja. Várom, hogy beugratás, hogy bánt, de nem. Mosolygok. Lehet, hogy ez a valóság, és nem a szemétkedőké az? De hiszen mindig ez van, szinte naponta köszönnek rám, és a levelek, és amikor írok, az az érzés, de hiszen a blog a lényeg, nem a gyűlölködők.

Én elvagyok a zellerkrémlevessel még, csak a maradékot eszem, elszaladok a bicikliszervizbe Julis pici ezüst járgányáért. Lőrincé volt, most emeltek a nyergén, új kéziféke van, és lett új belsője, autós szeleppel. Julis megtanult biciklizni. A fiam is elszalad a papírboltba, újabb két füzetet vesz, az utolsó kettőt.

Ennyire volt ma kemény napom. Lehetnék türelmesebb… Fáradt vagyok. Nem ingerült, csak kába.

Megyünk haza ketten, fogaspótló busszal. Felkészülök a buszvezetővel való vitára: a saját biciklim mint bicikli van velem, abból egyet vihetek, a lányomé meg mint poggyász. Tiszta sor. De nem szól. Egy kicsit morognak az utasok, hiába a bicikliknek fenntartott öböl. Mert valamiért mindenki az első ajtón száll föl, tódul hátra és akadályok vagyunk, ahogy épp helyezzük el a bringákat. És mert átlóg a korlát alatt az enyémnek a kereke az ülés elé, jaj, mondja az asszonyság, ő így nem tud ülni. Próbálok nagyon udvarias lenni, igyekszem kiszabadítani, de az asszonyság inkább feláll, átül máshová, azt megköszönöm. Mi ülünk oda, mert minket nem zavar a biciklikerekünk. Elkeserít az ellenszenv, mintha a biciklisek csak brahiból, játékból csinálnák, tessék a játszótéren játszani, nem ismerik el mint legitim közlekedési eszközt, megjegyzéseket tesznek.

Fáradt vagyok. Ülök, nézek, mint zene első taktusai, bekúsznak a gondolatok, aztán elhalnak.

Felszáll egy középmagas, szakállas férfi, nagy szatyorral, világos nadrágban. Merőn néz engem. A bicikli… kezdi, a többit nem értem. Udvariasan fülelek. A bicikli… mondja újra, és még sok szót utána, a kérdő hangsúly világos, de nagyon megtört a beszéde.

Nem akarom bántani. Enyhe mosoly kifér rajtam. Bólintok. Kinézek az ablakon.

Ó, valaha én azt hittem, ha hozzám szólnak, kötelező figyelnem, felelnem. Már nem gondolom ezt. Már nem vagyok riadt, ha kiabálnak.

Elsős? Másodikos? — bök a fiamra. Erre elnémulok. Motyog tovább, hadonászik az orrom előtt.

Elsős vagy? Válaszolj, ha kérdezlek.

Apád biciklizik? És miért nem biciklizel fölfelé? Apád is biciklizik? Vagy csak a hülye anyád?

Ránézek a fiamra. Nem vagy köteles neki válaszolni, és szólok neki, ha zavar. Zavar? Finoman bólint.

Most leszek kurvára asszertív.

Kérem, ne beszéljen hozzánk, nem szeretnénk most beszélgetni. Köszönöm.

Érzékeny vagyok, humánus? Ó, istenem. Hogyan akarom magam asszertíven megértetni egy pszichiátriai beteggel és/vagy részeggel?

Erre indulatos lesz. Ismételgeti az eddigieket, de vannak új elemek is: én felmegyek a Svábhegyre, nem kell nekem busz, ledobom a biciklit, már mindig ezek a kommunisták, harmadikos. Egyre élénkebb és hangosabb.

Egyszer csak elkiáltja magát. Közel hajol, úgy, bele a fiam arcába: Válaszolj! Közben csap egyet a biciklim felé.

Kérem, hagyjon minket, nem szeretnénk beszélgetni.

Megint közel hajol. A fiam hátrakapja a fejét.

Erre már megszólalok, és nincs kételyem. Én nem akarom bántani, de kérem, hagyjon minket.

Soha ilyen helyzetekbe, amikor zaklattak, nem avatkozott bele senki. Most talán az én szavaimra egyenesedik fel egy férfi: hagyja abba, ne piszkálja a biciklit.

Asszonyság: hagyja már azt a gyereket.

Én csak a gyerekemet védem, gondolom. És én is fáradt vagyok. Vagy nem? Mit tehetek? Mit vagyok köteles tűrni, és mit tűrök azért, mert nem akarok senkit megbántani, és hogy ne legyen konfliktus? Mikor kell szólni? Odébbülhetnék? A biciklik mellől nem mehetek. Leszálljunk?

Egyszer csak észreveszem, a magányos tiltakozásomnak vége, mellém állt a busz, a többség tiltakozik és kíméletlen, mint minden többség. De hiszen az előbb még kisebbség voltam, sőt, magányos, és némaság volt a buszon, csak a szakállas kiabált kásás hangon.

Most a férfi hallgat, és a busz ellene hangos.

Én ezt nem akartam. Nem tudok megszólalni. Szégyellem magam. Hagyjátok már… beteg. Ez sok, ezt ne, nem kell. Hogy mondjam? Nekünk annyival könnyebb. Engem ma nem alázott meg senki. Kifizettem a dizájnebédemet. Kedvesen beszélt hozzám mindenki, nem néztek rám ferdén. Nem vitatja senki, hogy helyem van a buszon.

De a társadalom eszkalálódik, és préseli ki rostája lyukán a pelyvát. Egy kopasz férfi hátulról: pofán baszlak, te szerencsétlen. Áll a busz, a nyitott vezetőfülkéből kiszáll a sofőr, nagyon határozott, de nem durva: legyen szíves leszállni. Meg is tolja egy kicsit, még mindig nem durván, a hátát. És ez nem önkény: a szakállas a szó szoros értelmében megszegte az utazási feltételeket. Letámolyog a férfi, a megalázott hátát nézem. Őt mindig, mindenhonnan elküldik.

Mindenki megnyugszik. És én nem tudom, mit gondoljak. Meg vagyok könnyebbülve, de hogy mindenki egy ellen volt, egy nagyon szomorú ember ellen, az nem szép.

Leszállítottak egy pszichiátriai beteget a buszról. Ott ül most elveszetten a Petényi köznél. Ki tudja, eljut-e oda, ahová indult. Ki tudja, mi van a szatyrában. Neki nehezebb. Nem tudok csatlakozni az elégedett rendesek felháborodásához. Én csak azt akartam, hogy ne kiabáljon az arcomba. Én úgy ítéltem meg, a jobb helyzetű utas néhány percnyi türelme után, hogy engem és főleg az ilyesmiben gyakorlatlanabb fiamat agresszió éri, amelyet nem vagyunk kötelesek tűrni. Mi történt itt? Hogy lett ebből ez a lincshangulat?

Odafönt vergődünk lefelé a buszról a három biciklivel. Köszönöm, de én azért sajnálom is őt, szólok oda a kopasznak.

Hát le is rúgtam volna, ha hozzányúl a biciklikhez.

Mit mondjak? Erre már semmit.

A fiam azt mondja, megbeszéli ezt Mátéval, mi a véleménye (“mi nem kedveljük a társadalmi kirekesztést”, amíg Máté az osztályba járt, ők ketten néztek össze, ha rasszista vagy homofób megjegyzés hagyta el tanáraik száját, ami azért előfordul, ennyire nem vagyunk progresszívek itt Budán).

Hogy én joggal lettem-e ideges, nem kérdés. Hogy el kell-e viselnem, ha orrom előtt hadonásznak, az sem kérdés. Hogy én döntöm el, akarok-e beszélgetni, van-e türelmem, az is rendben. Hogy ne piszkálják a gyerekem, ne ijesszék meg, érthető.

De érthető a busznyi rendes ember felhördülése is. Érthető, hogy összeáll sok kis akaratból és gőgből az ellen-agresszió. Sőt: érthető, hogy a társadalom kiveti magából azt, akit deviánsnak tart. Minden érthető, a tragédiáig menő hergelődés is. Érthető, csak…

Ki volt itt az agresszor? Neki nehezebb. De ettől nekem végtelen legyen a türelmem? Hogy vagyunk azokkal az utcán fekvő, nagyon szomorú férfiakkal, akik azt mondják el, ha még elmondják, hogy az asszony, az a rohadt kurva, előbb csak nem volt hajlandó mosni rájuk, aztán kirakta őket? Miben áll az egyéni felelősség? Mit tehet az asszony? Kit kell itt sajnálni? Hol a válasz ezekre a kérdésekre?

Mi van akkor, ha a szomorú emberek idegesítőek? Mi van akkor, ha a szomorú emberek agresszívak? Mi van akkor — mert volt ilyen is –, ha valaki, aki társadalmilag hátrányos helyzetű, és akinek mondjuk segítenék, férfigőggel viszonyul hozzám, szinte bosszút áll genderileg a társadalmi különbség miatt. És mi van akkor, ugye, ez a klasszikus kérdés, ha a néger rabszolga megerőszakolja a gazda leányát. A rasszisták érve, hogy ezért ne adjunk jogokat. Kinél vannak e jogok?

Kivágták a nyelvét, egyébként, az volt. Fellógatták a heréjénél fogva. Hamis vád is megesett.

201 thoughts on “ki az agresszor?

  1. Szép történet. Emberi. A hülyét tényleg mondta, vagy csak a hatás kedvéért írod? A férfigőgöt nem tudom, hogy micsoda. De ha sokat írod, bármi is az, nagyobb lesz és erősebb. Tudod, a szavak teremtő ereje.
    Látens anarchistaként azt mondom, minden jog mindenkinél van. De a történetből kiderül, hogy kinél van a valóságban. Aki erősebb. Aki többen van, az biztosan erősebb.

    • Férfigőg az, amikor valaki pusztán ama ténynél fogva érzi magát fölényben a másikkal szemben, hogy ő férfi, a másik meg nő, és ezt érezteti is. Amikor nagyon nyomják a nőknek mindentudó lózungokat, hihetetlenül magabiztosan, a másikba belemászva. Pl.a te kommentjeidben is meg szokott nyilvánulni. Nem, nem én teremtettem, én csak észrevételezem. “Tűz van”: ez nem egyenlő azzal, hogy én gyújtottam fel a házat, és még kevésbé azt, hogy én volnék Prométheusz. Sőt, segítségkérésem arra irányul, hogy ne legyen tűz, károsnak, bajnak találom a tüzet. Érted?

      Csak szar szembesülni vele férfiként. És nem veszed észre a saját viselkedésedben. Megértem.

      (Miért pont azt ne mondta volna? A zellerlevesre miért nem kérdezel rá?)

      • “Férfigőg az, amikor valaki pusztán ama ténynél fogva érzi magát fölényben a másikkal szemben, hogy ő férfi, a másik meg nő, és ezt érezteti is.”

        Igen, hát ez az, amiben én nem hiszek. Ez egy mesterséges konstrukció, amit te csiszolgatsz magadban, gondolom évtizedek óta. Majd miután elkészültél vele, leírod és csiribí-csiribá, máris létezik, hiszen például most is beszélgetünk róla. Ha elég sokan és elég sokáig beszélgetnek róla, még jogszabály is lesz rá. Egy újabb fejezet, egy újabb lövészárok a “nemek harcában”… (ami szintén faktoid, szerintem. attól létezik, mert azt mondjuk, hogy létezik)
        Gőg mindenkiben van, nemtől függetlenül. Bennem is. Benned is. Talán több is a szokványosnál, vagy legalábbis láthatóbb, érezhetőbb. Mint ahogy minden egyéb tulajdonság és érzelem is. Nem hiszek abban, mi több kifejezetten tagadom, hogy bizonyos tulajdonság emberek bizonyos csoportjához lenne köthető. Szerintem nem létezik nemspecifikus gőg. Minden ilyen állítást faktoidnak tartok.
        Az ilyen típusú állításaid nekem szélmalomharcnak tűnnek a démonaiddal.

        A zellerleves nem lóg ki a szövegből. A “hülye anyád” kilóg, szerintem. Váratlanul, előzmény nélkül sértő. Ha elhangzott, furcsa.

        • Tökéletesen hozod a férfigőg fensőbbséges, kioktató stílusát. Agyrohamot kapok tőle. Hogy veletek nem lehet normálisan beszélgetni. Hogy mindig okosabbnak és tudálékosabbnak kell lenni.

        • Mar hogyne volna ferfigog….meg itt is, Nyugat-Europaban. Kimondottan dolgoznak ellene mert felismertek, de meg az ellene valo dolgozas is valahol ferfigog…

          • Ja, értem, bocs. Akkor ezek szerint van “női gőg” is? Vagy nő nem lehet gőgös? Vagy ha mégis, az is férfigőg? Ha nem, akkor a női gőg ellen is kell harcolni? Vagy mivan?!?!

        • Agymosógép, ez a megnyilvánulásod jól példázza a modern szexizmust: “már nincs különbség a nemek között, egyenlőek, ugyanannyi joguk van, stb.” Ez papíron igaz, a gyakorlatban nem. A férfigőg rendszerszintű megnyilvánulás, nem egyéni vonás. Egyének is lehetnek természetesen gőgösek, nők is, igen, én is ismerek ilyet, de abban a mondatban, amit kifogásolsz, nem erről volt szó éppen. Ha pedig szerinted nincs a nemek helyzete között különbség, akkor akár egy Szundi füldugót a nap huszonnégy órájában viselő emberrel is vitázhatunk arról, hogy Mozart kései művei nem is annyira jók, mint az ifjúkoriak, annak is több értelme lenne, mint az értetlenkedésedre reagálgatni.

          • Azt mondjuk kikérem magamnak, hogy én “rendszerszinten”, a priori gőgös lennék. Nyilván van bennem is ebből a tulajdonságból, mint minden másból. De nem azért, mert hímnemű vagyok. Szerintem nagyon gáz csoportokat kollektíve tulajdonságokkal felruházni és aztán az alapján megbélyegezni, tisztesség ne essék szólván, némileg fasisztoid…
            Soha nem mondtam, hogy nincs a nemek helyzete között különbség.

            • Biztosan ismered Karinthy Barabbás című novelláját. Az emberek külön-külön Jézust választanák, de együtt valahogy egy nagy rút fejet képeznek, és ez a fej Barabbás nevét üvölti. Ez szociálpszichológia. Egyénként máshogy viselkedik az ember, mint csoportban, társadalmi szinten meg pláne másképp. Ne vedd személyes sértésnek.

        • Férfigőg létezik, Agymosógép.
          Nem tudom, mi célod ezzel, hogy tagadod a kommentjeidben, az meg végképp sértő, hogy azt mondod, azért létezik, mert beszélnek róla.
          Jó, hogy nem már “bevonzzuk”!
          Van férfigőg, és férfierőszak is, azért nem tudod, mert férfi vagy.
          Én nő vagyok, fiatal nő.
          A hócipőm tele van a méregetéssel, a nézegetéssel, hogy beszélek, és nem figyel, mert a testem nézi, és bele kell szőnie a megjegyzéseit a társalgásba.
          Alig tudok ügyet intézni a lekezelő “hölgyemezés” nélkül, a volt főnököm mondta, hogy ha én telefonálok, a másik oldalon a férfi elélvez, mert erotikus a hangom.
          Nem erotikus, de ha az lenne, sem lenne téma.
          Férfigőg a férfi szakik pöffeszkedése, és átbaszós hajlandósága is, ha mondjuk felújítasz. Nekem most nincs pasim, apucit pedig nem fogom elhívni, hogy intézze ő az ablakcserét, nem kell, megoldom magam.
          Hogy mennyi idő korrekt szakembert találni, azt nem ecsetelném.
          Férfigőg, hogy a férfi ügyfelek terelik a szót a pénzről, fölösleges köröket futunk.
          A hétköznapokat nem is írom.
          Itt a férfigőg, írhatnám reggelig.
          Nem azért van, mert beszélnek róla.
          Ez a “bevonzósdi” édestestvére, amit írsz, “Ne nézz oda, aztán nincs is!”
          Aha!

          • Piszkosul mellékvágány, de férfi ismerős, barát, barátnő férje, aki néha odacsördítene a szakiknak. Nem megoldás a jelenségre, tudom, de neked most segítség lenne.

            • Megoldom.
              Odacsördítek én.
              Ezt is meg kell tanulni, már elég jól megy.
              Beszéltem a héten kettővel, sőt festő-mázolóval is, mert ki kell teljesen festetni mindent, amatőrnek nem megoldható, akkora a belmagasság, hogy leesünk a létráról, és csíkos lesz a mennyezet.
              A festő számolt, mondom, “Nem annyi”, “De annyi”, fejszámolásban nagyon gyors vagyok, úgyhogy rosszal kezdett.
              Azt mondja, “Ja, kerekítettem.”
              Aha!
              “Tudja, HÖLGYEM, mi az a glettelés?”
              Igen, tudom, kár hülyének nézni.
              Szerintem a festő megvan, lehet, hogy a Gondviselés keze volt benne.
              Mázolásért meg annyit akartak kérni, hogy azon új nyílászárót csináltatok, vagy, ha nem, akkor mázolok én.
              Nem laktam még ilyen régi lakásban, én mindig “beültem a készbe”, idézet a volt pasimtól.
              Szép lesz, ha kész lesz, bár sokszor kívánom, bár lenne inkább panel.
              Halvány fogalmam sincs, mi alapján tervezték, az egyik szoba szó szerint egy lyuk, a másik nem is tudom, szoba-e, vagy előtér, a nappali böhöm, a konyha kicsi, a kamra meg nagy.
              Össze kéne nyitni, annyi befőttem sose lesz, hogy telerakjam, és egy fél disznót se akasztok bele.
              Öreg lakás, mint az országút.
              A lakók meg még öregebbek.

              • “Odacsördítek én.”
                🙂
                “Tudja, HÖLGYEM, mi az a glettelés?”
                Válasz: Igen, megmutassam? 😉
                “Öreg lakás, mint az országút.
                A lakók meg még öregebbek.”
                Őőő, a te lakásod lakói??
                Bocs.

            • Ja, úgy érzem egy lakásban lakunk.
              Mindig nyitva van minden ajtó a folyosón, az a másik erkély.
              Azt kéne ott megvenni, és leválasztani, aztán meg beépíteni, így lenne egy nagy előterem.
              Szerintem nem megoldható, csak álom, de akkor nem látnák, ha jövök-megyek a konyhában, hiába vastag a függöny, átlátszik az árnyékom, a redőnyt meg nem húzgálom, mert félek, hogy leszakad.
              Az is öreg ugyanis.
              Ebben a házban az az egyik jó, hogy mindig “Jó ebédhez szól a nóta”, Erzsike nénitől, a szomszédtól.
              Erzsike néni egyébként haladó gondolkodású asszony, elment valahova tavaly, csak a számlákért járt vissza, aztán visszajött, kérdeztem, hogy “Hol tetszett lenni, Erzsike néni?”, “Bélánál”, Béla bácsi a pasija, mert egy asszony azért nincs meg “Anélkül”.
              Nyolcvan valahány éves, vagy hetven vége.
              Ez azért biztató!

            • Mert azt gondolod, hogy a gyámoltalan, gyenge nő rászorul a nagy és erős férfi támogatására? Hogy lesz ebből így egyenjogúság, te Laci? Most nagyon röhögök…

          • “Itt a férfigőg, írhatnám reggelig.”

            Egyrészt a példáknak legfeljebb foltokban van közük a gőghöz, másrészt ezek a foltok a férfiakat ugyanúgy sújtják, ha hiszed ha nem. Az átbaszó iparos, az ügyfél, aki nem fizet, a férfiaknak ugyanúgy ismerős. Vagy ti itt mind azt gondoljátok tényleg, hogy a férfiakat mindez nem érinti? Az ilyen általánosító dehonesztálás egyenértékű párja a “minden nő kurva”.

            • Férfigőg, pici epizódok az életemből:
              Nagypapám tizenkét éves koromban kiveszi a kezemből a képkeretet, amit le akarok festeni, mert én azt nem tudom. Ocsmány színe lesz, két napig sírok. Veszek újat, festéket is, mindent, megcsinálom úgy, ahogy én szeretném.
              Nagyapám nem akarja megmutatni, hol van a fűnyírót elzáró sufni lakatkulcsa, merthogy azt én úgyse tudom megcsinálni. Megkeresem, megcsinálom, ő meg keresi, hol nem elég szép a gyep.
              Férjem bútort szerel össze, nem talál egy szerszámot, keresi, káromkodik. Felajánlom, segítek megkeresni. Válasza: menj most innen, dolgozom! Tizenöt másodperc múlva kezébe nyomom az imbuszkulcsot. Meg se köszöni, csak morog.
              Blogolvasó a blogtalálkozón be akar üzemelni egy számítógépet. A jelen levő férfiakból három azonnal föléhajol, és kérdés nélkül mondja, mit kéne csinálnia, holott remekül boldogul nélkülük is.
              Iskolai karbantartót kérem, itt-ott szereljünk át ezt-azt egy teremben. Csípőből közli, hogy azt ott nem lehet, mert akkor rá kéne fúrni a vezetékekre. Gondolom, ne nézzen már hülyének, mert előtte direkt lemértem. Mondom is neki. Á, az nem lehet, és a mellemet nézi a szemem helyett. Felmegyünk, lemérjük, jé, tényleg nem kell a vezetékekhez nyúlni!
              Egy hónapos történet: nagyapám kéri, hívjam át a férjem, le kéne venni a konyhaszekrényt, mert festés lesz. Mondom, nem fog ráérni, de majd én segítek neki, levesszük ketten. Mondja, nem fogom elbírni. Mondom, de. Levettük.
              Akváriumtisztítás: nem bírom nézni, ahogy a férjem elhanyagolja az akváriumot, amit egyébként ő akart. Ki akarom pucolni, persze naivan engedélyt kérek rá. Á, inkább én. Mondom, de akkor még egy hónap múlva is ilyen lesz. Á, nem, holnap megcsinálom. Nem csinálja, én csinálom. Meglepődik, hogy milyen szép lett, és hogy senki se halt bele, se a rák, se a halak.
              Ilyenből van még vagy kétezer.

            • Te Gyongyi, en rajuk hagynam, hadd dolgozzanak, ha mar mindent jobban tudnak, ott egye meg a fene. Az is lehet, pl. a blog talis esetben, hogy pusztan segiteni akartak, azzal nekem bajom nics, ha megkerdeznek elotte kell-e a segitseg. De amugy nekem is ismeros gyerekkorbol. Batyam van es nyilvan folyton veluk szerettem jatszani. Irigyeltem oket, mert ok csavaroghattak szabadon, de egy lany maradjon otthon es babazzon (anyam, nagyanyam szerint, inkabb nagyanyam). Persze a sracok probalkoztak, “te ne gyere, mert te ezt a jatekot nem erted, nem tudod, te csak egy lany vagy” Apam akarmilyen orult volt is, azt mar az elejen felismerte, hogy sokkal batrabb, ugyesebb, ratermetebb, okosabb vagyok, mint a fiuk, tesomat is beleertve. Igy igazabol tole en csak megerositest kaptam, sot valojaban a fiu testverem ele- fole helyezett.
              Ui: Azert a szakik egy not sohasem vesznek annyira komolyan mint egy ferfit, ezert tuti, hogy gyakoribb az atveres.
              Multkor idejott nehany vizes vizorat cserelni. Ramvalo tekintettel nyomtak az idiota szexista poenjaikat. Az otbol egy vette eszre, hogy ez engem duhit. Gondolom neked ilyen szarsagokkal nem rukkolnak elo,ugye mosogep?

            • Nem egyenlő. Senki nem írt olyat, hogy minden férfi nagyképű alanyi Atyaúristen. Viszont, hogy rengeteg tipikus duma, megnyilvánulás, megmozdulás van, ami a férfiak nagyképűsködése, az tény.
              Az MNK meg pláne rossz példa, mert egyeseknek, kurva nagyjából minden csaj, aki nem csak velük hajlandó dugni, vagy belemegy meglévő játszmákba (figyelemért, egzisztenciáért stb). És ezt szokták ilyen sommás barom szövegekkel leszarni, hogy MNK… Maga a helyzet, benne az emberekkel meg a kutyát nem érdekli, csak okoskodni lehessen, meg a másikra úgy nézni, int a véres ingre.

        • “Ez egy mesterséges konstrukció, amit te csiszolgatsz magadban, gondolom évtizedek óta. Majd miután elkészültél vele, leírod és csiribí-csiribá, máris létezik, hiszen például most is beszélgetünk róla.”
          Ez elég érdekes megállapítás, hogy a blogger csiszolgatta ezt magában.
          Én a blogger nélkül is vágtam ezt, nem érdekes?
          Meg még elég sokan.
          Vajon miért?
          Mert találkoztunk ezzel, azért.

          • A gőggel? Hogyne, én is, nap mint nap. Mindkét nem részéről. Mégsem veszem a bátorságot, hogy a nőket diszkrimináljam ezzel, megkülönböztetve azt, ahogy ők gőgösek. Mert nincs különbség.

            • Ha kimégy a piacra krumplit venni, nem fognak gúnyos mosollyal kiszolgálni és nem teszik hozzá, hogy a főzést hagyd inkább a nőkre, úgyse értesz hozzá. De autószerelővel még nem találkoztam, aki komolyan vett volna, pedig tudom, mi az a szelepfedél tömítés. Erről beszélünk.

            • Anna, pont az autószerelőt akartam felhozni. Autó az én nevemen, férj azért van ott, mert a vizsgára leadott autó híján ő visz tovább, de a szerelő folyamatosan hozzá beszél, vele tárgyalja meg, hogy akkor mit és hogyan és mennyibe fog kerülni. A papírokat azért aláírhatom, mint tulajdonos. Bakker.

            • Új munkahelyre kerültem ahol összesen ketten vagyunk nők. A főnököm körbevitt bemutatni, idős kolléga tetőtől talpig végigmér, majd megjegyzi: jó választás volt, nagyon csinos! Ja és nem egy bárban dolgozom, a munkámnak semmi köze nincs külsőmhöz. Másik példa amit a barátnőm mesélt azt hittem a székről leesek. Olyan magas vezető beosztásban dolgozó nőről van szó amilyen sajnos kevés van. Egy alkalommal középkorú férfi érkezett a cégéhez tárgyalni. Pár bevezető szó és a bemutatkozás után a barátnőm rátért volna a tárgyalás lényegi részére erre a pasas, nézeget körbe, majd megkérdezi: Nem fog jönni egy férfi? Erre a barátnőm megkérdezte tőle, hogy zavarja, hogy vele kell tárgyalnia? A válasz: neki senki nem mondta, hogy itt egy nővel kell majd beszélnie. Döbbenet. És ennek a barátnőmnek rengeteg ilyen sztorija van, egész döbbenet. Én magam is gyakran tapasztalok meg ilyesmit. Szerintem te erre a jelenségre teljesen vak vagy.

            • Agymosógép, az nem diszkrimináció, hogy valaki egy jelenségről megállapítja, hogy létezik.
              Ez nem diszkrimináció, hanem ténymegállapítás.
              Senki nem mondta, hogy minden férfi gőgös.
              Ha te nem vagy az, örülj neki, a feleséged még jobban örülhet!
              Viszont létezik az a jelenség, hogy a férfiak mindent jobban tudnak, lenézik és lekezelik a másik embert, pusztán azért, mert nő.
              Minden támadó hajlandóság nélkül kérdezem, szoktad te figyelni például a nők médiában való jelenlétét?
              Csak példaként írom, mert szem előtt van a dolog, és látható.
              Nőkre mit bíznak?
              Hogyan jelennek meg?
              Női lapok miről szólnak?
              Hogyan jelennek meg a nők a reklámokban?
              Két kép van, vagy takaros, csinos “asszonyka”, vagy szexbomba.
              Médiamunkásként ugyanígy.
              Női műsorvezetők, szerkesztők, riporterek…
              Mire használják a nőket?
              Férfi politikus hányszor szól be neki, ha kellemetlen a kérdése?
              Van-e burkolt célzás arra, hogy azért nem érti, mert nő?
              Nők milyen műsorokat vezetnek?
              Férfiaktól kérdezik-e, hogy hogyan egyezteti össze a karriert és a családot?
              Téma-e például a férfi műsorvezetők külseje?
              Hát a politikusoké?
              Agymosógép, neked szólnak-e be a nők a hétköznapokban, hogy jól nézel ki, jó a segged, csinos vagy, babaarcod van, akkor, amikor semmi köze a témához?
              Mondtak-e már neked olyat, hogy egy ilyen jóképű férfinak kár törnie a fejét, foglalkozzon inkább értelmesebb dolgokkal?
              Ha jóindulatú vagyok, azt mondom, hogy ezt nem tapasztaltad, ha kevésbé vagyok jóindulatú, azt mondom, szándékosan tagadod ennek a jelenségnek a létét.
              Én nem nőttem fel burokban, dolgozom, amióta lehet, mondjam-e, hogy egyetemistaként miféle ajánlatokat kaptam munka címén?
              Mindegy, messzire vezetne ez!
              Gondolhatod, hogy nincs férfigőg, szíved joga, remélem, a lányod már nem fogja megtapasztalni a saját bőrén!

    • Agymosógép, az egyetlen, mindent vivő érved itt a vitában, hogy milyen csúnya dolog diszkriminálni a férfiakat, és rájuk húzni csoportként, hogy mind ilyen férfigőg hordozók. Csakhogy itt nem ez történik. Nem állította senki, hogy minden férfi szükségszerűen ilyen. Itt csak azt állították többen, hogy létezik a férfigőg, mint jelenség. Szeretnéd azzal bagatellizálni a jelenséget, hogy mi itt minden férfit berakunk ebbe a skatulyába, és gonoszok és igazságtalanok vagyunk velük, mert valójában mindkét nem képviselői lehetnek gőgösek.
      Igen, igazad van, mindenhol lehet találkozni gőggel, és mindegyik fajtája idegesítő. De nem hagyható figyelmen kívül, hogy a nőket férfiaktól elszenvedett lealacsonyítás, komolyan nem vétel, butácskának beállítás mennyivel többször éri, mint a férfiakat.
      Nyilván te magad ezt nem tapasztalod. Szerintem azért, mert ignorálod az ilyen tapasztalatokat. Mikor ilyet látsz, elfordulsz. Vagy te magad is előszeretettel űzöd.
      Gondolom azért vagy itt, mert kiváncsi vagy az itt írottakra. Mi lenne, ha végre nem ellenkeznél folyton, és a hibákat keresnéd, hanem érdekességként olvasva, tudomásul vennéd a tapasztalatainkat.
      Műszaki területen dolgozom. Hadd ne mondjam, hányszor, de hányszor tapasztalom, hogy tízszer olyan felkészülten kell megvédenem a javaslataimat mint bármelyik férfikollégámnak. Nagyon komoly felkészültséggel, és folyamatos éberséggel kellett egy éven keresztül bedolgoznom magam a férfikollégák közé, míg végre elfogadták, és felfogták, hogy értek hozzá, és nem mondok hülyeségeket. Ez létező jelenség.
      És igen, volt olyan kollégám is, aki nem állt hozzám gőgösen, hanem az elejétől fogva partnerként kezelt. A tízből egy…
      Szóval nem, nem minden férfi olyan. Ezt nem is mondtuk soha. Csak azt hogy nagyon sokan.

      • “Szerintem azért, mert ignorálod az ilyen tapasztalatokat. ”
        Miért ignorálná? Nem is tapasztalja meg, hiszen nem nő, vele nem fölényeskednek pusztán a neme miatt.

        • Attól még láthatja, hogy más férfiak hogyan viselkednek nőkkel. Bizonyára vannak nőrokonai, kolléganői, szomszédasszonya stb. Aki nem csukja be szándékosan a szemét, az lát ilyen jelenségeket, akkor is, ha férfi. Nem hiszem el, hogy nem látott még fölényeskedő benzinkutast, vagy buszsofőrt, aki kifejezetten abből meríti fölényes hozzáállását, hogy akivel beszél az nő. Aki az ilyesmit nem veszi észre, az valószínűleg maga is aktívan űzi a “férfigőg túlkapásai” elnevezésű sportot.

          • “Aki az ilyesmit nem veszi észre, az valószínűleg maga is aktívan űzi a “férfigőg túlkapásai” elnevezésű sportot.”
            Pontosan. Ezért nem látja a nyilvánvalót. Ez pont az a szemlélet, mint hogy mindenkinek lehetne munkája, ha akarná, meg a hajléktalan a hibás, hiszen lám, nekem is van hol laknom, de meg is dolgoztam érte – stb.

          • Ezt nagy szeretettel ajánlom! Bizonyság arra, hogy vannak férfiak is, akik látnak maguk körül. Nem tudom hogyan kell csak linket, remélem, sikerül!

          • Tisztelem a türelmeteket, amivel újra és újra nekifuttok. Agymosott az a tipus, aki nem fogja érteni, mert nem akarja érteni. Azt lesi, hogy mivel cáfolhat(na). Egyfolytában fölényekedik, majd szétesik a mindegymilyen gőgtől, ami leginkább attól zárja el, hogy lásson és értsen. Nyilván, mert magára ismer, és az szúrós. Legjobb akkor már támadással védekezni: Cúnya, buta nénik, bántják a férfiakat! Fuj!
            Gyanús a troll kategória is neki. Kár belé a szó.

      • “Agymosógép, az egyetlen, mindent vivő érved itt a vitában, hogy milyen csúnya dolog diszkriminálni a férfiakat, és rájuk húzni csoportként, hogy mind ilyen férfigőg hordozók.”

        Nem, nem azt mondom, hogy a férfiakat csúnya dolog diszkriminálni. Általában az embereket csúnya dolog diszkriminálni, amibe természetesen beleértendők a férfiak is. Mivel itt legtöbbször a hímnemet éri diszkrimináció, ezért szólok ez ellen. Amíg ez így marad, addig sajnos ez a hely jottányit sem lesz különb, mint az “ellenfél” hasonló oldalai, bármilyen irodalmi-esztétikai kvalitásai legyenek is.

        “Nagyon komoly felkészültséggel, és folyamatos éberséggel kellett egy éven keresztül bedolgoznom magam a férfikollégák közé, míg végre elfogadták, és felfogták, hogy értek hozzá, és nem mondok hülyeségeket. Ez létező jelenség.”

        Igen. Ami a férfiakra ugyanúgy vonatkozik.

  2. Hova áll a tömeg, ugye. Itt pl. haragszanak a biciklisre. Ha a kötözködő nem lett volna olyan, amilyen, hanem egy jólszituált pasi mondjuk. Vagy egy “kedves” idős néni. Akkor kire szállt volna rá a kopasz? Talán méltóságán alulinak tartotta volna, hogy “hölgyet” meg gyereket fenyegessen, de szidni kit szidott volna?
    Shakespeare milyen jól írta le.

    • Tenyleg, jol irod Laci, valoszinu, hogy maskent fordult volna akkor a “nepharag”
      Mondjuk nekem ebbol a sztoribol az asszonysag aki elult es a kopasz volt rendkivul ellenszenves. Velem is tortent mar nagyon hasonlo es en is epp ugy ereztem vegul mint Eva.

      • Mondjuk nyilván az is Éva oldalára állította az embereket, hogy nem kezdett el ordítani az ipsével, sem hisztizni, korábban a megjegyzésekre is udvariasan reagált. A pasi meg hőbörgött, ez nagyon irányítja a tömeget, benne látták az agresszort – mondjuk ezt még jogosan is.

        • Szerintem nagyon érdekes, amit írsz. Az emberek valóban hajlamosak abban látni az agresszort, aki hangos, ordít, üvölt, kiakad ésatöbbi. Szerintem is kevesen vannak, akik teljesen átgondolják a szituációt, és mindkét fél helyzetét, teljességében próbálják látni a történteket.

          Nem olyan rég velem is történt hasonló. Ültünk egy kebaposnál, vártunk a salátánkra, majd jött egy részeges úr, aki udvariasan megszólított minket, majd tüzet kért. Adtam. Majd beszélgetni próbált velünk, mi udvariasan szóltunk, hogy nem kívánunk beszélgetni, de a tüzet szívesen máskor is. Az ajtóban kidobófiú.
          Nagyon várta már, hogy közbeavatkozhasson és védelmünkre keljen. Természetesen káromkodva küldte el a jómadarat, aki nem szeretett volna palimadár is lenni, ezért udvariasan elnézést kért a viselkedéséért, amit a kidobófiú nagyképűen elutasított, és ismételten elküldte melegebb éghajlatra a furcsa bácsit, aki nem tehetett mást, mint elkullogott lehajtott fejjel, magában szitkozódva. Miután észrevette, hogy a kidobófiú eltűnt, ismét odajött hozzánk elnézést kérni, s amint ezt a kidobófiú észrevette, kirohant, s veréssel fenyegetőzött. A részeges, furcsa “kedves” bácsiból, aki csak tüzet kért tőlünk és kedveskedni próbált, így lett üldözött, kiközösített veszélyes gazember.

          • Volt egy novella. Egy bokszoló, aki egy ellenfelét egy veszélyes ütéssel megölte (nem büntették meg érte), bemegy egy kocsmába. Ott egy kedves, fiatal, vidéki fiú leül mellé, elkezd vele beszélgetni, a pasi elmondja, miért van rossz kedve, a fiú meg nem veszi észre, hogy kezd a terhére lenni. A bokszoló nem is szól emiatt, hanem elkezdi a fiút halkan cukkolni, szidni. A fiú agya szép lassan elborul, elkezd kiabálni, a boxer meg szép halkan szidja (konkrétan) az anyját, de olyan arccal, mintha nyugtatni próbálná. Végül a fiú elveszti a józan neszét, megüti a pasit, az meg a jó kis ütésével megöli a srácot is. Persze az egész kocsma az oldalára áll, és vigasztalják, mert úgy tesz, mintha sajnálná a srácot. Ennyit arról, hogy aki hangos, az az agresszív.

  3. “Meg vagyok könnyebbülve, de hogy mindenki egy ellen volt, egy nagyon szomorú ember ellen, az nem szép.”

    Szerintem inkább szép. Ez a férfi verbálisen bántalmazott titeket és működött az, hogy az emberek odaálltak mellétek és nem hagyták fajulni a helyzetet, nem félrenéztek, mintha észre sem vennék, mert “nem az ő dolguk”. ha szomorú, ha beteg, bántalmazott titeket.

    Én is hajlamos vagyok empatizálni azzal, aki kisebbségbe kerül még akkor is, ha egyébként a kisebbségbe kerülése jogos következmény. Aztán nemrég megértettem, hogy ez miért lehetett. Amikor ezt a cikket elolvastam (lentebb linkelem, remélem nem baj), az olyan volt…. nem is tudom, milyen…. megvilágosodás szerű? Terápián ezt ki is beszéltük. Én pl. gyerekként sokszor voltam tanuja a szüleim veszekedéseinek, és annak, ahogy olykor apukám elverte anyukámat, emiatt lehetek hajlamos empatizálni a bántalmazóval olyan helyzetekben, amikor magára marad. Mióta ezt megértettem, dolgozom azon, hogy ne ilyen elfogult érzelmi reakciót adjak, ne keressem mindjárt a mentségeket, és ne legyen bűntudatom, amiért “cserben hagyom” a bántalmazót.

    https://www.facebook.com/notes/feldm%C3%A1r-int%C3%A9zet/k%C3%A9nyszeres-egy%C3%BCtt%C3%A9rz%C3%A9s-heti-p%C3%A1rbesz%C3%A9d-feldm%C3%A1rral/817031218360327

    • Ugy hiszem, hogy a “melleallas” alapvetoen szep, ebben igazad van, de a tomeg egy ellen konnyen atfordulhat lincs hangulatba. A kopasz fickot pedig erzesem szerint nem is annyira (vagy csak) a kiallok a gyengebb, bantalmazott mellett motivalta, hanem a sajat agressziojat sikerult egy apropo folytan kisse szabadjara engedni, megha csak verbalisan is. Sokan gyakran csak hoborgni akarnak es felbatorodnak mert sokan vannak korulottuk es nem feltetlenul az ilyen nemes celok vezerlik oket.
      Nekem tobbszor volt reszem molesztalasban, ilyen-olyan zaklatasban, fizikai fenyegetesben es tenyleg iszonyatos amikor a tomeg kozepen egyedul kell megvivni a csatat valami gazember ellen (ez a gyakoribb, mondjuk tizbol kilenc), de ateltem hasonlot is mint Eva (egyszer) es megertem, hogy a vegen nem ragadta magaval valmifele diadalittas hangulat.

      • Épp arra gondoltam én is, hogy sokszor ez nem melléállás, hanem az agresszió kiélése.

        Mert az abszolút szép és jó dolog – sőt az lenne a normális – hogy az emberek kiállnak valaki mellett, akit bántanak és éreztetik az agresszorokkal, hogy amit tesznek, nem helyes és nem elfogadható. De sokszor átfordul a helyzet, ahogy Lucerna is írja, és akkor szimplán annyi történik, hogy a nép kiéli az agresszióját épp azon, aki ott van, és külön hab a tortán, ha úgy érezhetik, a haragjuk igazolt és ők vannak a jó oldalon, a másik meg gonosz és ez jár neki. Mint a kopasz pasi – ha valaki kiállni akar egy másik ember mellett és az a szándéka, hogy lecsillapítsa a kedélyeket és leállítsa a támadót, arra nem biztos, hogy az a legjobb módszer, ha hőbörögve ilyeneket mondunk – főleg, ha egy gyereket akarok megvédeni, nem használok ilyen szavakat és nem fenyegetőzöm.

        A buszon figyeltem meg, hogy vannak emberek, akikben rengeteg feszültség gyűlik fel, és alig várják, hogy végre kitombolhassák magukat – hogy legyen valami, amin lehet idegeskedni, dühöngeni, megmondani a magukét. Tavaly júniusban a főutcán a busz elé hirtelen kitolatott egy terepjáró, és a sofőr csak satufékkel tudta elkerülni az ütközést. Nem voltak szerencsére sokan a buszon, de össze-vissza repült minden és mindenki, mire egy öreg bácsi hangosan elkezdte kutyázni a sofőrt, hogy mekkora barom, aki így áll meg, hol vette a jogsiját stb. Mivel pontosan láttam, mi történt, rászóltam, hogy ne szidja a sofőrt, mert nem őt tehet róla, örüljön, hogy egyáltalán le tudott fékezni és nem ütköztünk. Erre az öreg ugyanakkora nekikeseredett vehemenciával kezdte szidni a terepjáróst – látszott, hogy mindegy neki, csak mondhassa.

        Tegnap a megállóban egy néni észrevette, hogy eltűnt a megállóból az egyik menetrendtábla. Látszott, hogy szinte örül annak, hogy kikelhet magából és gyűlölettől fröcsögve ontotta a szitkokat, hogy így meg úgy száradjon le a keze, aki elvitte és hát ezeknek már minden kell – holott lehet, hogy csak azért csavarozták le, hogy kicseréljék. De itt se a tábla hiánya volt a lényeg, hanem hogy a feszültséget kiadhassa. Igazából ez a jelenség inkább szomorú, és érdemes lenne megnézni az okokat, hogy miért ilyen nyomorultak és megkeseredettek az emberek, de semmiképp nem jó látvány és engem néha meg is ijeszt.

          • Szerintem az ilyen felgyülemlett agressziót nem lehet kiadni futással, vagy bokszolással. Sok emberben azért gyűlik a feszültség, mert azzal, akivel szemben ki kellene állniuk, meg kellene védeniük magukat, nem tudnak agresszívek lenni. Vagy nem mernek, vagy nem lehet, mert kiszolgáltatott helyzetben vannak. Aztán ez az agresszió ilyen teljesen helyzethez nem illő módon, vagy hevességgel csapódik le bárki máson.

    • Az, hogy az oldalára álltak, az nagyon jó. Hogy elítélték a szerencsétlen pasit, az is jó. Az, hogy egész máshonnan jött frusztrációjukat öntötték rá közös erővel, igen “bátran” – mert akkor már mertek -, az nagyon nem jó. Pont azért, mert bármikor én is, te is kerülhetsz hasonló helyzetbe, hogy a tömeg téged kiált ki bűnbaknak. Jó esetben, ha nem annyira frusztrált a tömeg, te meg nyilván nem viselkedsz ilyen gázosan, akkor csak letolnak. Rossz esetben, ha nagy bosszúság közepébe kerülsz, akkor nem túl nagy marhaságért is lecsapnak előbb-utóbb. A frusztrált tömeg létezése a gáz.

      • Hát én kerültem ilyen helyzetbe, huszonsok évvel ezelőtt, rendszerváltás táján, a rámkötözött gyerekkel keveredtem be valami politikától meg jelszavaktól felfűtött hordába. Először csak szóban kaptam az ívet, meg köpködtek engem meg a gyereket, aztán jöttek a kezek meg az ütések-rángatások, aztán sikerült lejutnom az aluljáróba. Ma se tudom se azt, hogy kik voltak, se azt hogy miért szúrtam a szemüket. Talán az lehetett a baj kezdete, hogy a gyerek nem kocsiban volt, de ha kocsiban lett volna, lehet, ott maradunk mindketten. Még most is rosszul leszek, ha rágondolok. Az egész pár perc lehetett csak, meg megúsztuk pár kék folttal meg az ijedtséggel. Plusz “öröm” az egészben, mikor megpróbáltam elmondani, abban a pillanatban hazug lettem, mert kisgyerekest nem bántanak.

  4. Azért ebben a történetben pozitívnak tartom, hogy mellédálltak, azt nem, hogy nem mindenki azért, hogy egyensúly legyen. Biztos volt olyan aki tudattalanul is a saját agresszióját élte ki, kapott az alkalmon.
    Más: most én készülök “agresszorkodni”. Végtelenül távol áll tőlem, de nem látok más lehetőséget, a sárga földbe fogom döngölni az exet, lehet fel sem áll utána.
    Nagyon sok jogot (közös szülői felügyelet), lehetőséget (láthatás, leírtaktól függetlenül bármikor) hagytam neki váláskor, egyrészt, hogy gyorsabb legyen a folyamat, másrészt azt hittem (!!!) (még mindig hiszel? annyira k…a naiv vagy!), hogy akar foglalkozni a gyerekeivel.
    Gyerektartást alig látok, igyekeztem kihasználni, hogy akkor legalább vigyáz a gyerekekre amíg én dolgozom. Cserébe megint mászott bele az életembe, kritizált, megmondott, fenyegetett. Tipikus bántalmazó.
    Tegnap ellopták a táskámat. Hála istennek “csak” egy telefon, lakáskulcs, TAJ kártyák és két lakcímkártya volt benne. Bejelentem, kijönnek, írnak, nekem meg eszembejut, hogy a legnagyobb (11 éves, már hazamegy egyedül az iskolából) egyedül van otthon. A két kicsi az apjuknál, este hozta volna őket is. Felhívom az exet, mondom mi történt,ugyan menjen már haza a kisebbekkel hamarabb, legyen a lakásban, biztos ami biztos, lakcímkártya+lakáskulcs=alkalom, és a nagy igaz önálló, de mégis gyerek.
    Nem ment! aszongya: Nem megyek a lakásodba, mert kupi van, nem tudok ott lenni.
    Mondom a gyereked egyedül van és fél (szóltam neki a helyzetről).
    Akkor sem, nem lesz ott semmi.
    Vége. Nem lesz közös szülői felügyelet, láthatás minimális, ahol lehet, ahogy lehet behajtom rajta a gyerektartást, tudom, hogy padlóra tudom küldeni. Elsőre talán bosszúnak tűnik, de nem vagyok hajlandó tovább közösen dönteni a gyerekeimről, türelmesnek és megértőnek lenni valakivel, aki ennyire önző, egoista és bántalmazó.
    Ki az agresszor?
    (Ez még annyira friss, most jól rátok zúdítottam)

    • Nem lehet, úgy érezte irányítani akarod? És mi férfiak hajlamosak vagyunk próbára tenni a gyerekeink teherbírását, kihívások elé állítani őket. Én is csinálom a fiaimmal. Kell, hogy legyen egójuk, nem lehetnek anyámasszony katonái. Mondjuk a helyében küldtem volna egy telefont agyereknek, hogy mi van, mert a levegőben lógni információ nélkül, az a legrosszabb. Bennem bizony felmerül, egy 11 éves kiskamasz miért fél otthon egyedül? Nyolckerben laktok? Már nem igazán gyerek, bár még nem kimondott kamasz. Szerintem ez nem bosszúnak látszik, hanem bosszú, mert nem érted az exed indítékait. Van ám férfibüszkeség is. Ez annyiból, amit feltártál.

      • Leszarnám az indítékait. A gyerekem egy olyan lakásban van egyedül, aminek a kulcsa idegeneknél van. És NEM tesszük próbára egy 8 éves kisgyerek teherbírását!!!!! B@zd meg.

          • Köszönöm Anna, épp a zárat cserélték.
            Neked meg Zoltán, tök mindegy, hogy hol lakunk, 11 évesem általában nem fél, sőt, de miután felvázoltam a helyzetet megijedt. A apjának meg semmiből nem tartott volna odamenni és az, hogy ezzel indokolta kiverte nálam a biztosítékot. Nem életet mentett, nem dolgozott, nem az év tárgyalásán volt és nem is haldoklott.
            Amit meg tervezek, hogy megvonom tőle a közös szülői felügyeletet, egy sor olyan dolog fog elindulni, ami különösen hátrányosan fogja érinteni. Azért írtam ehhez a bejegyzéshez, mert ezzel én leszek az “agresszor”, ha akarom, ha nem. Ha nem teszek semmit továbbra is belemászik az életembe a gyerekekre hivatkozva, miközben azt látom, hogy nem foglalkozik a gyerekek érdekével, csak a magáéval.
            Érteni meg épp annyira érti meg, mint ahogy Adél írta.

            • a közös felügyeletben benne van, hogy közös. ugyanannyi joggal és kötelességgel, ám ez így semmiképpen sem mondható annak. az apa nem védi meg a 11 éves gyermekét, nem áll mellé, csak mert az anyának nem akar “jót”, illetve magának “rosszat”… inkább ennek van önző bosszú szaga.

      • Talán elkerülte a figyelmed, de a táska eltűnt a kulccsal és lakcímkártyával, ebből következik, hogy reális esély van rá, hogy a tettes kap az alkalmon, és a 11 éves gyerekre nyitja az ajtót. Különben nem mindegy, miért fél a gyerek? Érzésekkel vitatkozzunk? Bosszút állni a gyerek kárára? Pitiáner.

      • ooooo…bazmeg! Hagyd ott a gyereked egy potencialisan veszelyes szituacioban. “Teher alatt hajlik a palma.” Ekkora okorseget.
        Aaaa..inkabb nem szemelyeskedek nagyon, mert meg en szivnek miattad, de azert felmerul bennem, hogy troll vagy-e aki ugyesen provokal vagy szimplan hulye, nem tudom.

            • A “kihívás elé való állítás” nem az, hogy egyedül hagyjuk egy lakásban, amihez valakinek van kulcsa és címe.
              Pláne mikor mostanában legalábbis Budapesten már fényes nappal betörnek lakásokba
              Ez nem kihívás, ez mélységes felelőtlenség; apuka bele akarta vonna a gyermeket az anya ellen való játszmájába (a kosz miatt nem megy át???? ómájgád) és most -remélem- csúnyán rábaszik.
              direkt nem csillagoztam ki. Olyan modoros, az életben sem sípolunk, hanem kimondjuk.

              Egyébként ha engem így, meglett felnőtt koromban felhívna egy másik meglett felnőtt barátom, hogy te figyelj, itt vagyok egyedül a lakásban, ellopták a kulcsom, a lakcímkártyám, gyere már át, szarul érzem magam, biztos mennék. Ehhez nem kell szülő-gyermek kapcsolat, még csak szoros barátság sem, megtenném egy jó havernak is.

            • A szomszédot áthívtam volna, gondolkodás nélkül, vagy bármelyik barátomat, ha a f..szfej nem ér rá / vagy direkt szivat. És jöttek volna azonnal, senkinek nem kellett volna magyarázkodni. Aki ezt nem érti, az tényleg reménytelen eset.

      • Zoliiiiiiiiiiiíííííííííí…!
        Férfibüszkeség, beszarok. Ezt kell udvariasan kerülgetni, emiatt szívjanak nők, gyerekek, ne lássanak hónapokig pénzt, szakadjon össze föld s ég. Megkérte valamire, ennyi történt. A teljesen jogos és érthető kérés visszautasításakor meg jól meg is alázta a feleségét.

      • Ez nálam is kiverte a biztosítékot….miket beszélsz te, ember?
        Kit érdekel, hogy érezte magát (méghogy irányítani??), a gyerek félt. Nem azért, mert egyedül volt otthon, hanem mert az ördög tudja, kinél voltak/vannak a lakáskulcsok. Teljesen más szitu!!

        Az épületben, ahol laktam, az egyik lakást hétvégén fényes nappal pakolták ki.

      • “Ti férfiak.” Nem. A férfiak nem. Csak “ti”. Ki a fene vagy te, hogy próbára kell tenned más ember teherbírását? A Jóisten személyesen kért fel, vagy küldetéstudatod van? Annak lesz egója, aki eleget félt már? Mire is kell az egó? Anyámasszony katonái…Ússzálmá…., ja nem tucc? jajj, de kár..
        Sokszor 11 múltam már…és szoktam félni, nem a nyóckerben. A 11 éves már nem igazán gyerek? Hámicsoda, Mester?

      • Te hülye vagy vagy csak megjátszod itt, hogy mennyien ugranak neked erre a baromságra? Ha veszélyben van a gyerekem nincs az a büszkeség vagy utálat ami meggátolna abban hogy segítsek rajta.
        Letűnt korok baljós árnyékai a hozzászólásaid mindig.

      • Zoli, beszélj egyes számban, jó? Nincsenek “mi” férfiak, és “ti” nők. Emberek vannak, ilyenek meg olyanok. Egy tisztességes szülő – mindkét nemből – valamennyire próbára teszi a gyerek teherbírását, ettől erősödik, érik, okosodik, válik majd érett, értelmes felnőtté. De nem ilyen módon. Nem hagyja pl. félni. Figyel a gyerekre, érzi, hogy meddig mehet el. Nem használja játszmára a gyereket.

      • Szerintem férfibüszkeség emlegetése helyett mindenki többre menne egészséges önbecsüléssel, mert ugye, azt pótolják ki az ilyen ostoba lózungok. Csak az a baj, hogy az melós, szembenézős, ahhoz férfi kell. Vagy nő. Inkább. Nekik picit jobban szok menni. Női büszkeség meg nincs is.

      • A férfibüszkeség (vagy bármilyen büszkeség) az egy dolog. De tudni kell felmérni, hogy most az van, hogy ex utasítgat, vagy az, hogy a gyerekem fél, mellesleg akár még veszélyben is lehet, és ez gáz.
        “11 éves kiskamasz miért fél otthon egyedül” – tudom, nem jó mindig a legrosszabbra gondolni, de hallottál te a körmendi gyerekgyilkosságról? Az a kislány is 11 éves volt…
        Hogy ez bosszú-e? Nyilván az ex feleségnek a bizalma megrendült a volt férje apaságában és a motivációiban. Innentől kezdve hogyan számítson rá? Persze nem kéne, hogy az legyen a cél, hogy “padlóra kerüljön” a férfi. Az általában csak következmény, de az már nagyon múlik a férfin is. Igen, ha valaki elvált, bele kell kalkulálni a kiadásaiba a tartásdíjat is (vagy a gyerek felügyeletét rendesen ellátni). Mondjuk ez a mondat engem is meglep: “megvonom tőle a közös felügyeletet”. Ez az anya döntése, nem a bíróságé? Kérdezem.

        • A bíróság döntése lesz, de nekem kétségem sincs afelől, hogy megvonják tőle. Nem akarok részletekbe menni, de a naivitásom, a konfliktuskerülésem, az hogy a gyerekeket is néztem a helyzetben mind okai voltak, hogy nem borítottam még rá az asztalt. Nem beszélve arról, hogy bár én csak ezt indítom el a bíróságon, hogy megvonják tőle a közös szülői felügyeletet, de ennek kapcsán olyan folyamatok is elindulnak, amik nagyon le fogják húzni őt. Ezt el akartam kerülni, kb. én leszek a mocskos feleség, aki miatt tönkrement az élete. De ahogy blaci jól látja, ez volt az utolsó csepp. Továbbra is bántalmaz (nem csak ebben a konrét esetben), és egyre messzebb és messzebb merészkedik a gyerekekre hivatkozva. Feszegeti a határaimat, szintén a gyerekekre hivatkozva. Nem kell megvárnom, hogy megint megüssön vagy eltávolítsa mellőlem a gyerekeket.

      • “Nem lehet, úgy érezte irányítani akarod?” Ha így van, az elég súlyos. Segítséget kért egy veszélyes helyzetben. És az ő gyereke is.

      • Például azért, mert megkergeti a lépcsőházban egy “mutogatós bácsi”. Nálunk épp aktuális, a kerület különböző részein tűnik fel a fickó, kertes részen és lakótelepen egyaránt. Egyik nap elfogták, másik nap kiengedték a rendőrök, már megint itt látták kódorogni a lakótelepen. Mennyiből áll neki kifigyelni, hogy egy gyerek egyedül van a lakásban?

    • Válófélben vagyok. Ettől függetlenül a férjem lelki nyomásgyakorlás módszerével erőszakoskodott velem (bocsánat, megerőszakolt). Utólag, mikor vattába csomagolva próbáltam neki elmondani, hogy mennyire megalázó, amit csinált velem, vérig sértődött, igyekezett bűntudatot kelteni bennem és előadta a nagy halált, miszerint én bántom és megalázom őt, minden szavam egy rúgás az ő gyenge lelkének. Nekem most is remeg a kezem, ahogy írok róla. Minden napon, mikor eszembe jut, rosszul leszek. Gyalázatosan érzem magam és még csak nem is beszélhetek vele erről. Nem is értem magam. Legalább tíz éve ez a gyakorlat otthon. Hogyan lehet, hogy ezt itt most nem bírom már feldolgozni? Hiszen eggyel több vagy kevesebb erőszak- olyan mindegy, nem?
      Jelen helyzetben itthon én vagyok az agresszor, mert nem hunyok szemet.
      Ez hogyan van?

        • Valóban nem. A baj csak az, hogy én minden segítséget megadok, hogy értse, de nem is akarja érteni. Nem olvas, nem figyel, nincs empátia, nincs önreflexió. Hát tudod, ahogy a ffiak általában…

          • Ahogy az emberek általában. Nekem nagyon fárasztó itthon mindig úgy beszélgetni, hogy jussunk is valahova, ne csak a konfliktus legyen gombolygatva. Nem egy férfi mondta már nekem, hogy eszébe sincs mélyebben belenézni magába, mert csak megijedne. Nyuszihopp.Megpróbálnak átlavírozni az életen és gyűlölik azt, aki kimondja, amit ők is tudnak már rég.

            • “eszébe sincs mélyebben belenézni magába, mert csak megijedne.” – Ez egy álszöveg. Az a helyzet, hogy minél mélyebbre mész, minél élesebben látsz, minél inkább igyekszel korrekt lenni, annál gázabb, amit láthatsz. Megvetésre méltó népség úgy általában. A világ csak önmagukon keresztül létezik. Minden róluk szól, minden mondatuknak, jó cselekedetüknek, áldozathozataluknak célja és ára van, és azt be is hajtják kíméletlenül. Minden csak abban a relációban fontos, hogy szolgálja vagy hátráltatja őket. Lusta, érzéketlen, önző társaság.

      • Dögöljön meg. A tökének kellene pár rúgás.
        Ki előtt vagy agresszor? A gyerekek előtt is?
        Miért nincs remény, nem értem, azt írtad válófélben vagytok.

      • Adél, sok erőt kívánok neked. 😦
        Sokan nem tudják elképzelni, hogy mi ez a “erőszak lelki nyomással”, mert nyilván csak pisztollyal lehet valakit akarta ellenére ilyesmire kényszeríteni a köznép szerint, meg különben is, házasságban nincs erőszak, mint tudjuk. Pedig én is átéltem ilyesmit, és amikor azt mondtam utána, hogy “úgy érzem, megerőszakoltál”, akkor azt nagy sértésnek élte meg az illető. Aztán bocsánatkérés, szexstop, majd pár hetes figyelem, törődés, simogatás. Aztán megint megtörtént, többször. A legutóbb elkezdtem kiabálni, hisztizni, sírni (persze féltem, hogy felébred a gyerek), hogy elég érthető legyen, hogy nem akarom, ezt így, ebben a formában NEM, NEM, NEM. Kicsit sem. Félig sem. 5 percre sem (vannak ilyen alkudozások). Akkor azt hiszem sikerült megértetnem, hogy többet nem fogok belemenni ilyen szituációba. Vajon egyszer ő megérti, mennyire rossz ez nekem?

    • mindketten azok vagytok, ugyanaz, más terítékkel, csípőből jövő indulatok, visszavágás. b.sztatás-körhinta. megértem: én is ledobnám azonnal a láncot. nem buzdítalak buddhai nyugalomra és passzivitásra sem. abban bízom, hogy ezt leírtad és ezzel elült az első felháborodásod és az ilyen sztorik jobban láttatják a valóságot. mit várhatsz, mire számíthatsz újabb keserű csalódások nélkül. van az a pont, amikor telibe fogod sz.rni, mit gondol rólad vagy a lakásodról és már nem tud bántani. lehet, hogy neked gyakran kell majd csendőrködnöd azon, hogy szűlői kötelességeit teljesítse, de eddig tart és kész: egy ponton túl nem fog érdekelni a véleménye. sőt, az sem, ha önző. szerencsésebb és sok esetben eredményesebb, ha vezérmotívumod a gyerek érdekeinek következetes és hidegvérű képviselete és nem a visszavágás. állati nehéz ezt hideg fejjel végiggondolni, mégis, ha lehet, arra kérlek, kicsit nyugodj meg és próbáld meg. azt kérd, ami jár. úgy, ahogy jogos. nagyon bejön a hideg korrektség. ahogy emlékszem, azzal az illúzióval leszámolni rohadt nehéz, hogy oké, elváltunk, de közösen viseljük a gyerekneveléssel járó kötelességeket. olyan szinte soha nincs, hogy ez egyenlő, csak csodálatosan kirívó esetekben. pocsék érzés rájönni, hogy szinte csak magadra számíthatsz, a döntések, a felelősség általában a gyereket nevelő szülő dolga – és a válás után ilyesmit elvárni vagy kipréselni a másikból, ha az együttélés alatt nem ment: mission impossible. helló, addig se hagyj felületet magadon. nem mindegy, mit gondol?? nyugi és gondolkodj!

        • de attól igen, ha elmondhatta, meghallgatták és adott egy kis időt magának.
          én az apa viselkedést most nem minősítem, mert csak ismételném, amit a többiek leírtak. (aka: én is gondolkodás nélkül tarkónnyomnám a görényt a szeneslapáttal elsőre…)

          ez van, ennyi várható. amin itt egyedül igazítani lehet, az az, hogy te ne hozd saját magadat még keserűbb helyzetbe. meghallgattalak, gondolkoztam rajta, válaszoltam és csak annyit tanácsoltam, hogy nyugodj meg és gondolkozz tiszta fejjel. az már fél siker, hogy leírtad. a visszavágással viszont csak súlyosbítod a saját helyzeted. úgy tűnik, itt most rajtad múlik, hogy beszállsz-e a cél nélküli, soha meg nem álló b-sztatás-hullámvasútba vagy sikerül lehiggadnod és érvényesíteni a jogaitokat. légy okos.

          • Viccesen: nekem is javasold kérlek, hogy “légy okos”, biztos rögtön az leszek végre:D
            Komolyabban: Úgy értelmezem, saját tapasztalaton alapszik a véleményed. Ő máshogy érzi, máshogy látja, máshogy szeretné.Bízzunk a felnőttségében és a megoldási képességében. Vagy esetleg odamehetsz élni az ő életét, hiszen jobban tudod.

            • Anna, neked sincs megtiltva, hogy gondolkozz. ennyi a falvédőre mára elég? szerinted mi a jobb? hogy cukkoljuk, mekkora szemét ez a férfi, meg adjuk Koi alá ismeretlenül a lovat és elhitetjük vele, hogy jogosak a bosszúval kapcsolatos érzései? végiggondoltad te azt, hogy abból mi jön ki? hogy mibe készül sodorni magát, vagy elég, ha kórusban szidhatod az ilyen szemétládákat, mint a férje?

              és akkor jön egy eszkimó fordulóval az emberbarát szöveg, hogy elég felnőtt ő. igen, valószínűleg elég felnőtt, de most ide azért írt, mert akármennyire az: kibillent. és most készül valami hülyeséget csinálni, amihez nem kell Nobel-díjas értelmiséginek lenni, hogy bárki belássa: neki attól nem lesz jobb.
              nem szép dolog, ha ilyesmiben csiki-csukizunk. ha úgy nézzük: szegény Koi feldúlt és eszköztelen. ha másképpen: elég felnőtt ő, tessék kérem őt békén hagyni, nagyon jól tudja, mit csinál. oké, akkor hagyjuk békén és nyugodjon le mindenki a p.csába, nézzük végig, hogy hergeli bele magát a segítségünkkel a hülyeségbe, végül is egy idegen, ráadásul felnőtt, aki a maga döntéseiért felel. ez jó?

              bocs, ha éles a hangom, de valóban, az saját tapasztalat, hogy impulzív és érzékeny emberek sértettségükben és csalódottságukban mekkora önsorsrontásra képesek. ha a saját példámra gondolok, igen, nekem segített volna és nagyon hálás lennék máig, ha az ehhez hasonló helyzetekben a kórusban bólogató ismerősök nem csak azt mondják, amit hallani szerettem volna, hanem azon kívül, hogy meghallgatnak és megértenek – ami nagyon fontos volt nekem – tudnak bármilyen apró, gyakorlati tanácsot adni.

              szerinted tényleg messze megyek, ha kapacitálom Koit, hogy várjon, míg lehiggad és ebben az állapotban ne hozzon még közepes méretű elhatározásokat sem a férjével vagy a viszonyuk minőségével kapcsolatban?

      • Beton Irén ne aggódj nem tud rávenni, se lebeszélni senki semmire, semmiről. Sokkal nehezebb lesz megtennem, mint azt gondolod. De már nem halogathatom tovább, eddig is épp elég kifogást és felmentést találtam, benne volt az is hogy nagyon rossz lesz neki, nincs választás, hogy csak kevésbé meg nem annyira, arra már nincs/nem lesz hatásom.
        Amikor hallgattam a válaszát a kérésemre, nagyon mélyen éreztem, tisztán láttam, hogy ennyi, ez már nem fokozható és nem védhető. Nem tudom, hogy kibillentett-e, de mélységesen felháborított és csalódtam abban a hitemben, hogy neki fontosak a gyerekei. Egy ideig elhittem, hogy a bántalmazó csak engem bántalmaz, a gyerekeit nem. Nem így van.

        • na az a nagyon szar, amikor erre az ember rájön. hogy idegen. együttérzek, bár nem szívesen (vagyis nem szívesen gondolok azokra a pillanatokra, mikor hasonlót éltem át. olyan, de olyan egyedül marad akkor az ember… aztán kiderül, hogy egyedül volt addig is, csak reménykedett. szóval sok minden nem váltzott, csak éppen vége az illúzióknak.) ige, a hirtelen felindulást próbáltam tompítgatni.

  5. Tudom, nem ez a lényeg, de felengedtek a buszra egyáltalán akár egy biciklivel is? Vagy ez csak a fogaspótlóra vonatkozik? Engem soha nem engedtek föl semmilyen buszra kerékpárral, meredek hegyi vonalon sem.

  6. Ezeket csak elhordozni lehet Éva. Minden érthető, és végül is irgalmatlan. Emberek vagyunk. Végül mindig elb…uk.
    Tényleg szépen írsz, kicsit költőien. Érzelmek, hangulatok váltogatják egymást, aztán logikus vonalvezetés, és személyes, családias részletek garmadája. És az “én” – től, a családtól (szűkebb közösségtől) végül eljutunk az ego határáig – a közösségig. A társadalomig. Sok embert megajándékoztál azzal, hogy jónak érezze magát, nemeset tegyen, és közben egyben irgalmatlan farkashordává is váljon. Egyet pedig, hogy támadóból áldozat legyen.
    Lassan megy ez. Ahogy Petőfi is írta, a világ egy nagy szőlőszem, és minden lánglelkű költő egy napsugár, ami érleli. Lassan érik. Vagy mint a mesében az ősöreg rigó, mely ezerévenként egyszer száll a vashegyhez, hogy csiszolja a csőrét rajta. És mégis elkopik a hegy végül. Szóval csiszolgasd csak a világot. Mert különben generációk múlva is nyögi még a vashegy súlyát.

  7. Épp a napokban voltam a tanúja egy kicsit hasonló esetnek a 990-es éjszakai buszon. Két fiatal lány ült egymás mellett egy kettes ülésen (a forgalomban lévő legrégibb típusú Ikarusról van szó). Az előttük lévő kettes ülés (a buszban az első két ülés) külső részén, hátrafordulva ült egy részeg, sufnitetoválásokkal teli, nagydarab, középkorú férfi, és kicsit összefüggéstelenül beszélt a lányokhoz, illetve folyton azt kérdezgette tőlük, mikor kell leszállni a nem tudom, milyen utcához. Mindez nem volt hangos, és úgy látszott, a lányokat sem zavarta egy ideig, válaszolgattak, nevetgéltek. Hozzáteszem, hogy minden ajtónál biztonsági őrök álltak, akiknek felszálláskor érvényes jegyet vagy bérletet kellett mutatni. Nyilván ők is úgy érzékelték, nem kell közbelépni, a fickó maximum idegesítő, de a lányok közérzete inkább jó, mint rossz. Egy idő múlva viszont a férfi felállt, a lányok fölé hajolt, és az egyiket majdnem megcsókolta. Ekkor a lányok kiabáltak, hogy szálljon le róluk, és az egyik biztonsági őr is odament, és megfogta a férfit, hogy ezt ne. Eléggé erőszakmentesen, minimálisan avatkozott csak be. Az ittas egyén hőbörgött még egy darabig, végül magától leszállt. Bennem azért maradt rossz érzés, mert arra gondoltam, a lányokat esetleg már jóval előbb zavarta a dolog, csak nekik volt ciki, hogy egy részeg nem hagyja békén őket, és csak akkor tiltakoztak, amikor már elment a határukig. Nem tudom, mások helyett nehéz öntudatosnak lenni.

  8. Érthető és elfogadható, ahogy kiálltál magad és a fiad nyugalmáért, de számomra ebben a történetben pozitívabb az esemény utáni hezitálásod, mely igazi emberségre utal.
    Bizony, ezt az embert nem egyszer, nem kétszer alázták már meg, mégis beszélgetésbe kezd (ami persze csak számára “beszélgetés”, de valójában verbális agresszió), mert szüksége van az emberi kommunkációra vagy csak szimplán már fel sem fogja a következményeket.
    És nem, nem kell eltűrni. De felkoncolni sem. A lincshangulat már nem rajtad múlott.
    Viszont mi van utána? Leszáll, majd visszaszáll egy másikra és folytatja? Beszél vele valaki egyáltalán a nap folyamán? Segítenek neki? Vagy ő is egy azok közül, akik kiestek az ellátásból? Tehetünk érte valamit? És tehetünk valamit azért, hogy ne piszkáljon minket a buszon? Olyasmit, ami azért lelkileg nem hagy nyomot bennünk sem?

    Van két történetem, egyik sem szép, de most eszembe jutott (furcsamód mindkettőben szerepelnek romák):
    1. 4-6 villamos, körút. Erősen leromlott állapotú nő ül egy ülésen, körülötte roma család, legalább az egyik tagja “erősen kigyúrt” tipus, furcsán állják körbe a nőt, egyre szűkül körülötte a kör, egyszer csak fölugrik, az ajtóhoz megy (a megállóhoz közeledünk), és onnan ordít vissza reszelős hangon: “Bárcsak visszajönne Hitler, és mind megölne titeket”, stb. Na, ezt már nem bírom szó nélkül, mondom neki, hogy “maga is nagyon hasznos tagja a társadalomnak, biztos tetszett volna Hitlernek”, erre velem is ordít, majd mondja, hogy belelrúgtak a roma férfiak. Sajnos úgy sejtem, ez igaz, és szinte magyarázkodásképp azt mondja nekem az egyik, hogy a felesége terhes (ez nem látszott rajta), és kell neki az ülőhely.
    Ki az agresszor?
    2. Csepeli HÉV. Felszáll egy csapat fiatal (15-16 éves) roma srác, leülnek egy másik csapat (hosszú hajú, rocker, vagy valami ilyesmi) srác mellé, és elkezdik őket piszkálni. “Buzi vagy?”, stb. Kakaskodásig fajul a dolog, az egyik rockersrác felugrik, vele szembe egy roma srác, “bicskaszag a levegőben”, egy bácsika és én avatkozunk közbe: “hagyjátok már abba gyerekek”, én meg valami hirtelen ihlettől megszállva elkezdtek a roma srácoknak kiselőadást tartani a normális egymás mellett élésről, és hogy nem poén buzizni, főleg, ha a másik fél nem veszi annak. Addig dumálok szinte esdeklő hangon, amig leszállnak (komolyan!:). A hosszú hajú srácok megköszönik, majd a többiek lecseszik azt az egyet, aki próbálta megvédeni a saját önérzetét, és felállt, ezután pedig elkezdik teleszájjal szídni a cigányokat, mire a Boráros térre értünk, már a zsidóknál és a gázkamráknál tartanak. Akarok szólni nekik, hogy nekem ez a szöveg sem tetszik, sőt, de valahogy úgy érzem, felesleges, vagy csak gyáva vagyok újabb konfliktusba keveredni. Ezáltal viszont én a “bemert szólni a cigányoknak” magyar hősnő szerepet kapom, amire nem vágytam.
    Ebben a történetben ki volt inkább a másikkal együtt élni nem tudó?
    Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni.

    • “Ebben a történetben ki volt inkább a másikkal együtt élni nem tudó?”
      Egyik sem kevesbe mint a masik. De altalaban aki eloszor rug, kot bele a masikba azzal azert nagyobb a gond. Mert a valaszreakciot temperamentuma valogatja, lehet szelid is akar, de tobbnyire nem az. Nyilvan a szituacion is sok mulik. Nekunk is volt ciganyokkal balhenk. ifju koromban a barataimmal barhoza elmentunk egy szinhazi eloadasra, tobbnyire postakvonattal utazyunk vissza. Egy ilyen ejjelen felszallt vagy husz cigany. Mi oten. Belenk kotottek Barataimbol ketto aludt az egyikuket minden magyarazat nelkul tokon rudgtak. En voltam a legidosebb es nagyon esznel kellett lennem, hogy ne legyen keseles. A tobbiek nem mertek megmukkanni, vegig en beszeltem es igyekeztem rettenetesen hatarozottnak es nyugodtnak latszani. DE, iszonyuan feltem, mert az egyikuk mogem terdelt es nem tudtam mit csinal csak a beszdere figyeltem es annak tonusara nagyon feszulten, ugrasra keszen. Nem reszletezem, megusztuk, de azt a belso remegest, nem csak magamert hanem a tobbiekert is, sosem felejtem el. Siman benne van, hogy valaki elvesziti az onkontrollt es robban. En is kozel alltam hozza, akkora volt a belso feszultseg. Lehet, hogy szerencses alakat vagyok mert eddig sikerult megoriznem a hidegverem, de volt ra eset, hogy miutan kileptem a helyisegbol, ahol eletveszelyesen megfenyegettek, egyszeruen osszerogytam es majdnem megfulladtam, mert nem tudtam lelegezni. Eletem legverfagyasztobb orajat eltem at, kozben es utana is. Az agressziot, szarmazzon az barmilyen okbol, nehez toleralni es aki eleve ugy lep fel es ezzel kivaltja a masikbol is, azon nem mindig lehet csodalkozni. De ez mas, mint a tomeg verszomja, amit fentebb mar taglaltunk.

      • Én is kaptam sajnos agressziót romák részéről, és kialakult bennem a félelem, amit nehezen tudok letenni. Pedig ez nem jó, mert a félelem táptalaja a gyűlöletnek, az irracionalitásnak. Ha elkezdek beszélni valakinek az élményeimről, akkor mindig van valaki, aki rákontráz, és a végén úgy érzem magam, mint aki municiót gyűjt a Kuruc Infónak. Pedig ezek a sérelmek léteznek, ha nem beszéljük meg, akkor is. De ha megbeszéljük? Semmiképp sem szeretném elvinni ebbe az irányba a témát, nem is nagyon férne bele a blog értékrendjébe. De az biztos, hogy ha nem próbálunk meg egymás felé közeledni, akkor egre súlyosabb lesz a feszütség Magyarországon. És ez nem csak a többségi társadalmon múlik, bár azt elismerem, hogy azon több múlik, mert a hatalom elvileg a kezében van. Mármint a többségében.
        A fenti történetekben egyébként csak külső megfigyelő voltam, pontosabban valami féle “Igazságbajnok”, bár nem tudom, lehet-e igazságot tenni? A két sztoriból a másodikban érzem azt, hogy nagyon mélyen vannak a problémák, a többségi fél gyáva és sunyi, a másik félnek meg már nincs veszteni valója, ezért előre támad. 😦

        • En sem akartam “ciganykerdest” csinalni belole. Megertem, hogy tartasz toluk, rossz tapasztalatok utan ez megeshet, de azt is erzem, hogy igyekszed elkerulni az altalanositast. Azt nem mondom, hogy egy sotet ejjelen a nyocker kihalt utcajaban nem tartanek, de barkitol nem csak ciganyoktol, viszont nem felek toluk szerencsere, sot, van jo nehany baratom koztuk (muveszek) es ismerek olyan ciganyokat akikrol eszembe sem jut, hogy azok, ennek amugy sincs jelentosege. Nehezen viselem az itthoni zsidozast, ciganyozast es a ciganyok “gadzsozasat” is.
          Jo lenne vegre, ha a kozos emberei alapvetest fogadnank el es ezen belul a szemet viselkedest utasitanank el semmi mast.

          • Amíg Pesten éltem, én is féltem tőlük, itthon meg az egész faluban az van, hogy “csak ne költözzenek mellénk” (amúgy vannak itt élő cigányok is, elvagyunk, nincs semmi gond. És ők azok, akik leginkább félnek, nehogy “beköltözzenek”).
            Szomorú tapasztalatok egész sora diktálja ezeket az érzéseket, mind Pesten, mind itt.
            Nincs kedvem mentegetőzni az érzéseim miatt. Hiszterizáltnak tartom a közhangulatot, ami ilyen esetben belőlem vagy a velem hasonlóan gondolkodókból csinál “rasszistát” és “nácit”. Mert sajnos olyat is láttam, hogy valakinek elég sokat mondogatták és a végén elhitte. Rendben, nem volt a világ esze, nem tudott disztingválni, de attól még nem volt rasszista. Ma már ő is elhiszi magáról és rosszabb ember lett belőle.

            • Én amikor panaszkodom a páromnak, hogy “rasszistának érzem magam” (és nyilván ezt nem tartom jónak, különben nem panaszkodnék), akkor azt válaszolja, hogy “nem vagy rasszista, mert aki az, abban fel sem merülnek kételyek”. Ez amúgy rendben lenne, de azért mindannyian hallottuk már azt a szöveget, hogy “nem vagyok rasszista, de..”- és ezután valami ordas nagy rosszindulatú általánosítás következik. Ugyanez zsidókkal, melegekkel, stb. Most ez a variáció jobb?
              Tény és való, hogy jóval kevésbé vagyok toleráns, mint voltam régen, sokat vesztettem a nyitottságomból a világ felé. Nem egyszer érzem azt, hogy velem senki sem toleráns, miért kell nekem annak lenni mindenkivel? Mi van, ha egyszerűen vannak olyan dolgok, amiket NEM TUDOK tolerálni? És nagy munka ilyenkor mindig függetleníteni a illető viselkedését a (vélt vagy valós) származásától. Pedig kéne, tudom.

            • Itt Miskolcon a belbudai szocializációmmal beleszaladtam érdekes helyzetekbe, és mindig utólag derült csak ki, hogy nekem ott félnem kellett volna. Én meg nem vagyok hajlandó félni, elféltem már erre az életre való összes töltényemet.

          • “Jo lenne vegre, ha a kozos emberei alapvetest fogadnank el es ezen belul a szemet viselkedest utasitanank el semmi mast.”
            Legyen ez a jelmondatunk! 🙂

            • Igen, en is erzem ezt, epp ezert igyekszem tolerans lenni. Persze nem sikerul mindig, de tobbszor igen mint nem. Az en intoleranciam abban nyilvanul meg, hogy akadnak emberek akik velem akarnak lenni en meg annyira azert nem kedvelem oket, hogy ugyan ezt viszont erezzem olyan hosszu idore mint ok. Ilyenkor kezdek valahogy mas, turelmetlen lenni es varom az elvalast es magamban levest.
              Nekem sokat segitett az ‘uj’ munka, ami tok mas mint az eredeti szakmam. Emberekkel foglalkozom, akik szinte “lecsupaszodnak”.Egyszeruen latom az emberek “belsejet” es abban tenyleg ott a jo (is). Ezt most nem reszletezem. 🙂

    • A 13 éves, értelmileg akadályozott tanítványomat idézem: ” Büdös cigányok, monta apukááám, útájjuk őket.” Na, mondom, kűdd be apádat.

        • A gyermek munkamemórája igen behatárolt idő intervallumba befér, nem valószínű, hogy 30 másodperc múlva még emlékezett a kérésemre:D Ha mégis begyün, beállítom a sarokba 😀

          • Anna, te kifejezetten értelmileg akadályozott diákokkal foglalkozol?
            Szívesen írnám a szakdolgozatom értelmileg akadályozott nők emancipációs törekvéseiből (még képlékeny a téma).
            Mit gondolsz? Hülyeség? Megvalósíthatatlan egy kutatás? 😀

            • Az enyhe értelmi akadályozottsággal élő emberek IQ-ja 70-50 közötti, az értelmi akadályozottság 50-35-ös IQ-hoz köthető. Az már komolyan befolyásolja az önálló életvitelt és a bármilyen törekvéseket. Azt gondolom, ha van is bármilyen kellemetlen érzése a férfi-nő kapcsolatban ezeknek az embereknek, segítség nélkül nem tudják megfogalmazni sem, nemhogy végigvinni.Általában a szülők is gondban vannak ezeknek az embereknek az önállósodásával, az intézmények meg egyszerűen nincsenek rá felkészülve. Sokat tanultunk a szex és az akadályozottság kapcsolatáról, emancipációról nem volt szó, de most , hogy mondod, arra gondolok, az akadályozott férfiakra is ráférne a segítség, hogy kiléphessenek a “gyerekstátuszból”. Így aztán emancipációt nincs mi ellen vívni. Láttam videó filmet egy jó nevű , kis létszámú, családias otthonról, ahol 40 éves embereket , akik évek óta szerelmesek voltak egymásba, azzal “jutalmaztak” az otthon vezetői, hogy majd a nyári nyaraláson egy szobában alhatnak.

              • Köszönöm a gyors választ! Kicsit pontatlanul fogalmaztam, mindenképpen a szakemberek oldaláról járnám körül a témát és mindenképpen az enyhe értelmi fogyatékossággal élők lennének a fókuszban.
                Szerintem nagyon érdekes és fontos, hogy milyen üzeneteket kapnak ezek az emberek fiatalként a nemi szerepekről, hiszen nyugaton már automatikusan helyet kapnak a gender szempontok is, ez itt még csak vágyálom.

  9. ” fáj a hátam, vállam, nyakszirtem, rengeteg feszültség eltűnt belőlem a finom érintésektől”
    nekem is kellene ez a massázs 🙂

    Sajnos a tömegközlekedési eszközökön ,és bizonyos helyeken a városban nagyon is előfordul, hogy kellemetlenűl viselkednek hátrányos helyzetű emberek, és normálisék reakciója is megkérdőjelezhető.
    Az autosok nem nagyon ismerik ezt….
    A bejegyzés hatására megfájdult a szívem a helyzet miatt. Nálunk a családban is van ehhez hasonló agresszió, és nagyon nehéz megélni, kezelni.

  10. Eső, légy nyugodt, az autósok is ismerik. Főleg, ha kis autót vezetsz, és nő vagy. Ha betartod a sebességkorlátozást, vagy a mellékutcából kikanyarodva körülnézel, máris elképesztő indulatokkal kezdenek anyázni, vén kurvázni, ordítva, mintha az életük múlna azon a pár másodpercen. Mikor terepjáróm volt, akkor kevésbé tapasztaltam ezt. Persze mindig volt valaki, akinek még nagyobb, újabb, erősebb, sötét üveges kocsija volt. A férfifölény legszebben a munkakapcsolatban nyilvánul meg, ha a férfi kolléga butaságot mond (és csinál) és nagy hangon hirdeti, hogy hülye vagyok. Mihelyt a főnöke utasítja, hogy márpedig ez és ez a feladat, így és így kell csinálni – mert végső esetben muszáj ezt az undorító játszmát eljátszani, pedig utálom – csak akkor hajlandó elvégezni. Nekem nem hiszi el. Végtelenül szomorú történetek ezek…

    • autós-biciklista-tömegközlekedő-gyalogosként csatlakozom

      Én a legtöbb konfliktust a biciklizés kapcsán látom/élem. Sajnálom, hogy az autósok és a gyalogosok nem gondolnak bele, hogy minden egyes kerékpárossal kevesebb az autó az úton és kisebb a tömeg a buszon. Nyilvánvaló, hogy a bicósok közt is van bunkó, mint máshol, de nem hiszem, hogy több.

    • A férfikollégák, hát igen, ugyanaz a feladat, ugyanaz a munkakor, de nekem valahogy több adminisztráció jut, több mindent kellene megcsinálni, többen kérnek tőlem, mint a férfikollégától. Neki késhet a biciklije, nekem nem robbanhat le a villamosom, ha neki elintézni valója van akkor egész nap kell hozzá és természetesen utolsó pillanatban szól, én a hivatalos ügyeimet oldjam meg a szabadidőmben, mert neki fontos magánügye van, nekem csak páros héten lehet szabadnapom, neki bármikor. Mikor vezetői utasításba kapja az addig el nem végzett munkáját, akkor felszalad a felsőbb vezetőhöz, mert neki nehogymá egy NŐ dumáljon….szánalmas ahogyan kóstolgatja a női vezetőket és mindig visszapattan, mert a férfi felsőbb vezetés pedig nem szól bele. Az még fájdalmasabb, hogy utána elmondja, hogy mégis az van, amit mondtam, de ezt csak most értette meg, hogy a direktor mondta neki és azért van így, közben fel sem fogja, hogy címeres ökröt csinál magából és ezt mindenki meg is tudja, a fölösleges futkosása miatt.

  11. “De autószerelővel még nem találkoztam, aki komolyan vett volna, pedig tudom, mi az a szelepfedél tömítés. Erről beszélünk.”

    Én meg arról, hogy a férfiakat sem veszi komolyan, amíg ki nem derül számára, hogy tudják mi az a szelepfedél tömítés. Azt viszont kevéssé hiszem, hogy miután kiderült rólad hogy képben vagy, ne vett volna komolyan.

    • Agymosógép, jó dolog a (férfi) szolidaritás, de itt most a szembenézés ideje jött el. Itt ugyanis arról volt szó, hogy ELEVE a férfival állt szóba az autószerelő, anélkül, hogy tudta volna, hogy egyáltalán valamelyikük ért-e az autókhoz, ha igen, akkor melyikük. HA nem ért a nő hozzá, a férfi pedig igen, akkor sem kellene alap legyen ez a hozzáállás. Nyilván azért megyünk szakemberhez, mert ő jobban ért hozzá bármelyikünknél, azt a tiszteletet pedig elvárhatjuk, hogy a szakember értelmével és az okosabb alázatával viszonyuljon hozzánk. EGYFORMÁN nőhöz és férfihoz, és nem alapból csak a férfinak magyarázva, a nőt hülyének nézve.

    • Egy saját történettel is megvilágítanám ezt a férfigőg témát.

      Nyaralni mentünk, vendégházat foglaltunk, a mi családunk ért oda hamarabb, a többiek csak másnap érkeztek. A szállást foglalón keresztül üzentem, hogy a közeli városból majd telefonálunk a szállásadónak. Így is történt: én telefonáltam a közeli városból, majd én telefonáltam, amikor megérkeztünk a vendégház elé. Jött a szálláshely tulaja, és kivel fogott kezet hamarabb, és mutatkozott be? Na kivel? Hát persze hogy a férjemmel. Nem, a férjem nem állt közelebb hozzá, és nem, a férjem semmivel sem bizalomgerjesztőbb mint én. Hiába voltam vele én kapcsolatban, és illett volna előbb annak bemutatkoznia, akivel már kétszer beszélt telefonon, a férfigőg győzött, a nő semmibe lett véve. És ez nem egyenlő a férfi gőgjével egyáltalán, mert ez egy kimondottan rendes ember volt, semmiféle egyéb típusú gőgöt nem feltételezek róla. Egyszerűen így szocializálódott: férfigőgben.
      És akkor ismétlem magam: a folytonos kötekedés helyett ideje volna a szembenézésnek, kedves agymosógép.

      • Nekem egy konzervatív (elég furán konzervatív ugyan) ismerősöm mondta el, hogy nem illik nőkkel előbb kezet fogni. Valahogy úgy adta elő, hogy a nőkkel szemben illetlenség! (Biztos akart is mondani valami magyarázatot, hasonlóan azokhoz, hogy pl. miért pasi megy be előbb a kocsmába vagy miért megy a nő a jobb oldalon. Ezt sajnos nem tudtam meg, mert közbevágtam, hogy nagyon nem érdekel ez a dolog.)

          • Tudomasom szerint az illem ugy szol, hogy keves kivetellel a no nyujt eloszor kezet, a ferfinak meg kell varnia, amig a no kezet nyujt (bar bemutatkozaskor a nevet viszont neki kell eloszor mondania).
            Ha ennek tudataban te odaallsz es elsokent nyujtod a kezed, tenyleg meretes bunkosag lenne nem a te kezfogasodat fogadni, hanem a melletted levo ferfival jattolni elobb. Egy kovetkezo hasonlo helyzetben talan ez segit tisztazni az erovonalakat:)

            • Végül is így történt, de ez a mondanivaló szempontjából lényegtelen. Hogy úgy mondjam, belenyúltam abba a kézfogásba, ami a két pasi között indult. Részemről a belenyúlás nem volt szándékos, egyszerűen természetesnek vettem, hogy ha velem beszélt telefonon nem is egyszer, már félig “ismerősök” vagyunk, akkor engem üdvözöl, nekem mutatkozik be először. Neki nem volt ez természetes, zavarba is jött 😀

            • És itt szerintem a kevés kivétel érvényesül, hiszen a pasas volt a házigazda, ő jött az üdvözlésünkre, vagyis neki kellett bemutatkoznia.
              (És szerintem lehet ugyan, hogy a nő nyújt először kezet, de a férfi méltóztatik odaállni a nő elé, már ha emberszámba veszi egyáltalán.)

          • DE tényleg ez a “Hölgyem”-ezés nagyon lekezelő. És érdekes, hogy helyette nincs semmi más! Mennyire máshogy hangzik, hogy Uram. Még a nyelvünk sem alkalmas arra, hogy kifejezzük a nőkkel szembeni tiszteletet.

      • Azért én megvédeném annyiban a szállásadót, hogy ezek tényleg régebbi illemszabályok, amiket beleneveltek az emberekbe, és lehet, hogy más házaspár meg azért sértődne meg, hogy a nővel fog először kezet (ortodox zsidó vagy muzulmán házaspároknál kifejezetten durva, ha a nővel is kezet akar fogni). Lehet, hogy én is követtem már el ilyen hibát, bár nőként talán megbocsájtható. 🙂
        Ilyenkor talán azzal lehet elejét venni a dolognak, hogy határozottan odaköszönünk és elkezdjük mondani, hogy “beszéltünk telefonon…”, éreztetve az illetővel azt, hogy nem szeretnénk másodrendűnek érezni magunkat a szituációban. Vagy nem tudom. Szerintem nem mindig közönséges bunkóságról van itt szó, csak másfajta szocializációról.
        Én pl. általában örülök, ha valaki tarja nekem az ajtót, főleg ha tele van a kezem gyerekkel, meg csomagokkal, viszont időnként én is szoktam tartani, és nem csak időseknek, volt hogy férfinek is tartottam, aki nem látott ki a csomagjai mögül. És hálás volt érte 🙂 Itt egyébként azt figyeltem meg, hogy alapvetően udvariassági kérdés nem rácsapni a másik orrára az ajtót, és nem feltétlenül férfi-női viszontlatban. De nem érzem sértőnek azt sem, ha valaki csak úgy előre enged, vagy átadja a helyet, mert nő vagyok. Viszont nem is várom el.

        • Mint írtam is, a pasi nem volt bunkó, egyéb jellegű gőgöt nem is feltételeznék róla. Mondhatnám azt is, hogy jó fej, csak a szocializációja miatt reagált így. Vagyis szerintem amiatt, amit férfigőgnek neveztünk itt feljebb (én így értelmeztem). És nem azért, mert ő személyesen tapló lett volna.
          “Én pl. általában örülök, ha valaki tarja nekem az ajtót, főleg ha tele van a kezem gyerekkel”. Ezzel szerintem ugyanígy vannak a férfiak is, csak nekik ritkábban van a kezük tele gyerekkel.

  12. Nagyon mellbe vágott ez a poszt. A többé-kevésbé egyértelműen pszichiátriai betegekkel annyira nehéz! Sosem tudom, hányadán álljak, hogyan reagáljak, miközben jellemzően szörnyen félek (ahogy a részegektől és mindenféle agresszortól is). A férjem ebben sokkal-sokkal jobb, igaz, ő foglalkozott sérült emberekkel, én mindig kerültem. 😦

    • Döbbenetesen nincs benne a hétköznapi kultúránkban a sérült emberekhez való viszonyulás. Az enyhén értelmi fogyatékos( sőt, a normál övezet határán mozgó) tanítványaimról is naponta kérdezik meg ismerősök: ” és harapnak?” (Ez nyilván túlzás, de hasonló kaliberű kérdéseket kapok még tanári végzettségűektől is)

  13. Én a családban szembesülök ezzel… A bátyámmal való majdnem minden beszélgetésünk harc és konfliktus, és még csak észre sem veszi. Mindenben 100%-ban igaza kell, hogy legyen, és csak mondja-mondja. Kiselőadás, kioktatás. Abszolút jószándékkal, ebben biztos vagyok, de lassan egy értelmes szót nem tudunk váltani egymással, mert folyamatosan ítélkezik, mérlegel, igazságot oszt. Most épp olyan pár nap van, hogy több időt töltünk együtt, és úgy érzem, összenyom, és bennem meg csak nő a feszültség. Nem gondolom, hogy mindig igazam lenne, de már 3x meggondolom, hogy mondja-e valamit, ha úgyis csak az a vége, hogy bizonyítanom, érvelnem és ellenérvelnem kell. Lövésem sincs, mit csináljak, megbeszélni szinte semmit nem lehet.

      • Hát akkor nem vagyok egyedül.
        Én nem tudom eldönteni, hogy mi rosszabb, hallgatni, vagy szólni, hogy ez így nem jó. Ha szóváteszem, akkor még van rá esély, hogy másképp lesz, nem?. Bár egyelőre nem úgy tűnik, hogy működik a stratégiám…

        • En vagy ott hagyom vagy beolvasok neki, idonkent orditozok. Mostanra annyiban valtozott a helyzet, ha orditok nem ordit vissza hanem csendben marad. De nagyon ki tudja huzni nalam a gyufat. En mar kitapasztaltam, hogy mikor mi a legjobb megoldas. Rahagyni, leallitani vagy “helyretenni”. Gyerekkorunkban sem hagytam magam, azutan fiatal koromban volt egy idoszak amikor nagyon basakodott mindenki felett (egyetlen him a csaladban) kezelhetetlen volt, mostanra kicsit csillapodot, de mindig o akarja az utolso szot, o tudja jobban. Az eletembe mar nem dumal bele…lassan, lassan nevelodik, de mindent rajuk hagyni sem szerencses. Nem jo ha a battyok elnyomjak a hugukat, nem szabad hagyni. viszont van egy csomo dolog amit tenyleg o sokkal jobban tud, abban kikerem a velemenyet es mindenki boldog, mert o ilyenkor betoltheti “oltalmazo” battyi szerepet. Vagy valami ilyesmi. De amiben en vagyok kompetens egyedul, abban neki is masnak is, csitt ugy nagy vonalakban.

          • Nem akarom cáfolni a képet a fiú-lány testvérek közötti dinamikáról, mert azt gondolom, hogy tényleg elég általános, legalábbis kellően patriarchális szülők mellett. Csak annyi, hogy a báty az még súlyosbító körülmény. Idősebb testvér talán még a szülőknél is inkább hajlamos azt képzelni, hogy a kisebb tesó még mindig gyerek. Az én bátyám is ilyen volt, rossz belegondolni, hogy viselkedett volna, ha lány lettem volna. Nagyon szeretett, szerettük egymást, de nagyon beleszólós is volt egyben.

            • En is szeretem az enyemet, de azert kemeny vilag volt… 😉
              Ahogy itt irtak sokan, mindent triplan kellett bizonyitani, foleg az anyamnak, erdekes apam maskent volt ezzel. Amit neki lehetett csak mert fiu azt nekem tiltottak. Mondjuk nekem hiaba, az asszonynep nem erte el azt a vagyalmot, hogy rendes engedelmes kislany legyek utana meg nagy. szegeny nagymamam fejcsovalva mondogatta, hogy “ezaz egy lany rosszabb mint kilenc fiu, sok bajotok lesz meg ezzel”. Erdekes, hogy a regieknek a szabadsagra torekves, “ontorvenyuseg” egyenlo volt a rosszasaggal. Aztan anyam is, nagynenem is nezegedhette a jo kis hazassagat ilyen felfogassal. Nagynenem meg mindig sziv egy idiota mellett. Jo lanyok voltak, engedelmesek.

      • Megnyugtató azért, hogy ez a báty-húg kapcsolatok sajátossága. Nálunk megfejelve azzal, hogy nagy a korkülönbség, viszont már egyikünk sem fiatalka… Szerintem 80 éves koromban is inkompetens kislánynak fog tartani. A legnagyobb gondom az, hogy ha majd egyszer nem reagálok (ma már ez volt a helyzet), az azt jelenti, hogy feladtam a reményt, hogy normalizálódhat a kapcsolat, és csak ráhagyom, mindegy. Azzal az adott szituáció megoldódik, de a kapcsolat maga nem fejlődik. Vagy mit gondoltok?

        • Egy kapcsolatot csak KÉT ember javíthat meg, ha az egyik nem akar, kár kapálózni. Az ilyen kapcsolat előbb-utóbb elsorvad. Akkor, mikor eleged lesz abból, hogy csak kivesz belőled.

  14. Tudod mit? Amit a Kis Nicolas-ban a csajok. Gondolod? Tényleg? És rebegtesd a pilláidat, és nézz rá csodálattal.
    De ha rám hallgatsz, inkább elkerülöd. Ha fontos megbeszélnivalóitok vannak, döntési helyzet, ajánlj fel kettő féle megoldást, és amit ő választ az legyen. Majd meglátod, hogy észhez tér.

    • Áh nem lehet, mert érzékelné az iróniát, és sértésnek venné.. Megbántani nem akarom. .Általában kerülöm is, de most egy ideig erre nincs lehetőség. Szerintem az a baj, hogy régebben nagyon elfogadó voltam, és a konfliktus elkerülése volt a legfőbb cél, annyira, hogy még magamban sem mondtam ki, hogy valami nem stimmel – ehhez képest akkora a változás (pl. úgy gondolom, jogom van szóvátenni, ha valami nem jó nekem), hogy sokan nem tudják elfogadni. Aztán jönnek a helyzetek, amikor úgy érzem, már én is agresszor vagyok, mert egyre agresszívabban védem a határaimat.
      A két megoldásos dolog jó ötlet, lehet, hogy kipróbálom.

  15. Férfigőgről vitatkoztatok pedig nem ez volt a bejegyzés témája, csak agymosógép
    jóvoltából terelődött rá a figyelem.
    A gőgös melléknévnevet én csak férfiakra, közülük is csak egyesekre tudom elképzelni. Például Döbrögi 😀
    Felfuvalkodott, kevély, másokat lenéző.Gőgös ember.

  16. Tudjuk, hogy sok férfi áldozatnak érzi magát, ha nem kapja meg az előjogait (lásd, nem főz rám a szemét asszony, mi lesz így velem?), és tényleg, őszintén így érzi. Én viszont erre azt mondom, senki egészséges emberfiának nincs megtiltva, hogy felnőjön. Nem tudom sajnálni őket, Egyébként nálam a mártíromsággal kapcsolatban is eléggé rezeg a léc, abban meg főleg a nők jeleskednek. Egy idő után nem kifogás, hogy én nem tudtam, meg hogy mindenki a könnyebbik utat választja. (Nem.) Az ilyen sirámokra meg kifogásokra előbb de inkább utóbb becsukódik a fülem,

    • A mártírkodás borzasztóan dühít engem is. Szerintem igenis az a könnyebb út, alárendelődni, szenvedni, égi/földi jutalomban reménykedni. Megfogalmazni a saját vágyaidat, definiálni, hogy ki vagy, kézbe venni az életed, megpróbálni boldognak lenni – az már nehezebb.

      • Azért működhet együtt az égi-földi jutalomban való reménykedés és az élet kézbevevése is (legalábbis a vágyak megfogalmazása), főleg, ha félúton van az ember. Én a jutalom tudta (sejtése, lehetősége) nélkül nem biztos, hogy mindig tudnám tovább csinálni.
        A mártírkodásnál meg nehéz eldönteni, hogy hol a határ, meddig nyavajgás, és honnan valódi (rosszul megfogalmazott) segítségkérés. Ha magamból indulok ki, akkor én mondjuk hajlamos vagyok a nyavajgásra, hisztire, de volt már olyan periódus is az életemben, amikor komolyan segítségre volt szükségem. És általában utólag derült ki, hogy melyikről volt szó.

        • Vegytiszta mártírkodásnak azt tartom, amikor valaki rátelepszik a körülötte élőkre (jellemzően a gyerekeire) az áldozatával (amit a legtöbb esetben nem kértek, hiszen a gyerekek nem kérik, hogy megszülethessenek), és tanácsot, segítséget nem fogad el. Tipikus példa: “jaj, de fárasztó volt elkészíteni a 17fogásos vasárnapi ebédet.” “De hát nem kellett volna, egy egyszerű paradicsomos tészta is elég lett volna. Együtt elkészítjük, a felszabaduló időben beszélgetünk meg sétálunk.” “Dehát hogy néz az ki, hogy vasárnapra nincs 17 fogás, mire hazajöttök.” A nyavalygás szerintem nem ez a kategória. Szerintem a kettő között az a különbség, hogy elfogadod-e a felajánlott segítséget, megfontolod-e a praktikus ötleteket.

          Mártírkodás az, amikor az illető öndefiníciójának része a másokért való szenvedés (annak ellenére, hogy áldozata sokszor a többieknek is terhes), de az egó újradefiniálása nehéz, általában meg kell halni egyszer-kétszer közben. Nekem hatalmas megvilágosodás volt, amikor rájöttem, hogy a mártírkodás agresszió, amely során a “mártír” a saját érdekeit helyezi előtérbe (hogy többnek érezhesse magát a többieknél) a többiek érdekével szemben (pl. egy kellemes hangulatú egyfogásos vasárnapi ebéd). Én eléggé sok ilyennel találkoztam, tulajdonképpen ebbe nőttem bele, és rengeteget dolgozom azért, hogy ne csináljam, még véletlenül se. Amikor konfliktushelyzetben belefutok, és mégis csinálom, akkor szabályosan undorodom magamtól.

  17. Visszajelzés: miről maradtál le? | csak az olvassa — én szóltam

  18. Visszajelzés: je ne suis pas charlie | csak az olvassa — én szóltam

  19. Visszajelzés: a tibi beállít | csak az olvassa — én szóltam

  20. Visszajelzés: asztalverők | csak az olvassa — én szóltam

  21. Visszajelzés: shit teszt – kibővítve | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s