De főleg az értékrendem.
Van kutyám, és mindig volt kutyám, tízéves koromtól. És ez nem jelent semmi különöset, teljesen személyes ügy. A kutyám nem rég várt vágyteljesülés, nem hobbi, nem agyonbabusgatott státusszimbólum. A kutyaséta nem parádézás, nem szocializálódás a környék kutyásaival és főleg nem a szar házasságomból való menekülési ürügy.
Most amolyan családi kutya van, futó- és kirándulópartner, jön nyaralni, ha vihető, teraszon hever mellettem, míg napozok. Tudja a helyét. Bővebben…
16-án zárult a Mittelcinemafest, és igen emlékezetes filmeket láttam. Remélve, hogy mielőbb hazai forgalmazásba kerülnek, mutatom, mit nézzetek meg mindenképpen:
Monumentális: Il Traditore (Az első áruló), Marco Bellocchio filmje.
Dokumentumfilmes eszközökkel élő, a valós eseményeket követő, döbbenetes mozi a Cosa Nostra lefejezéséről. Soha nem felejted el Tomasso Bruschetta (Pierfrancesco Favino) arcát, a tárgyalótermi jeleneteket és az egész dél-olasz életérzést.
Elemi: Figlia mia (Az én lányom). Laura Bispuri második rendezése.
A radioaktív Alba Rohrwacherrel. Szardínián játszódó, sírós döbbenetű, archetipikus film, amelynek valódi művészi tétje van. Anyaság, örökbefogadás, a vér szava. Antikispolgár-film, elfelejted a sok zöldövezeti hülyeséget, hogy mi a fontos és mitől jó egy anya. Egy nő, akibe mindenki rúgott, de aki mindvégig fölöttük állt, egy pillanatig nem szidta se a férfiakat, se önmagát, összeverve, részegen, kocsmamélyben filléres prostituáltként is királynő maradt (még gondolkodom, mennyiben rendezői koncepció és mennyiben színészi zsenialitás és testi megjelenés ez, őt játssza Alba), és egy kislány, aki soha nem sírt, csak tette azt, amitől nagyszerű egy nő, és egy döbbenetes erejű jelenetben “visszacsinálja” a születését.
Ebben az évben három filmtől maradt tátva a szám: Szívek királynője, Apokalipszis most és ez.
Pörgős: Il Campione
Van ez a filmtípus, amelyikben összekerül kényszerűségből két férfi, akik egészen más jelleműek és más érdekűek is (Esőember, Zöld könyv, Érinthetetlenek és az Il Traditore is, ott az ügyész és a maffiatag között van ez a kapcsolat). Eleinte nagy az utálat, aztán öribarik lesznek. Első film, és gördülékeny, végig élvezetes, kevés foci, sok érzelem, rengeteg fricskával korunk elkényeztetett ifjúságának, kifejezetten meglepő poénokkal, látványos nagyjelenetekkel, hibátlan profizmussal és érvényes morális üzenettel. Leonardo D’Agostini rendezése.
Érzékenyítő: Dafne
Komoly színészi játék, intim történet apja és lánya kapcsolatáról, énhatárokról, kompetens létezésről, munkahelyi szeretetről, a Down elfogadásáról és az olasz tájról. Federico Bondi filmje.
Miért statisztálsz, ha ilyenek a körülmények?
Ha és amikor ilyenek a körülmények (vagy a többi statiszta viselkedik gázosan), akkor nem nekem fog elmenni a kedvem, hanem a körülmények és a viselkedések változzanak. Többször felléptünk, amikor valami nem működött, és eredményesek voltunk.
Egyébként azért, mert olyan az életformám, hogy havi 5-15 napot forgatásokon tölthetek, szabad vagyok, sőt, ott a szünetekben (vagy az utazások alatt) is írok, fordítok, tehát a fő foglalkozásommal kompatibilis. Most is forgatáson vagyok.
Aztán, azért is, mert érdekes munka, különleges élményt ad. Olyan visszajelzést kapok a lényemről, nőiségemről, amit másképp, a szokásos csendes-írós életemben, ismerősök között nem szoktam.
Ezen kívül különböző produkcióknál különböző okokból:
A Dűnében azért, mert jól megfizették.
A Feleségem történetében és a jelenleg forgó spanyol és francia filmben (általában az európai filmekben) azért, mert fontosnak tartom, hogy ezek a filmek elkészüljenek, és a magam szerény módján részt is veszek bennük. (Nincs színészi ambícióm.) Nem bánom, ha ezeken a napokon csak alapdíj jár.
Szeretem az eseményt, figyelni a filmforgatást és az embereket. Jó ismerőseim és egy-két barátom is lett. Az emberi interakciók és a pörgés olyan energiákat kezdtek áramoltatni, amitől meg tudott történni az, ami évekig nem tudott.
Nem megyek reklámba, és sorozatba is kevésbé (csak kiemeltként).
Kedvet kaptál te is, mert a net demokratikus. Annyit olvastál már, annyi minden tetszett, lájkoltad is… megindult a közléskedv. Hiszen te is tudsz ilyet!
Írsz az univerzumról, és hogy kicsike pontok vagyunk benne, de milyen jó a szeretet. És a szöveg végén kihirdeted, hogy te ezzel segítesz az embereknek, és reményt adsz nekik. Könnybe is lábad a szemed ettől!
Lájkolnak is, nem bonyolut a helyzet – hát végül is kinek ártasz ezzel a csacskasággal? Nem írtál semmit, aminek tétje van, aminek mérete van, mint ahogy nem is gondolsz semmi ilyet. Bővebben…
Sietsz változat:
A cinke nem ad tanácsot a sasnak.
Ráérsz változat:
Ej, de magabiztos vagy, olvasóm. Hogy én mit kezdjek ezzel, hogy rámszálltak! Bővebben…
…már több celeb is említette, hogy inkább bóknak veszi a paródiát. Elég fontos vagy ahhoz, hogy foglalkozzanak Veled, ennyi.
Mosolyszmájlival.
Úgy látom, nem sikerült felfogni a dolgok súlyát:
zaklató, módszeres lejárató kampány, csapatostul, évek óta, iszonyú kártékony, felelőtlen
nem magánszemély vagyok, hanem olyasvalaki, akinek a nyilvánosságban kell megélnie, ez a munkám, ezért nem privát írják meg a bajukat, hanem publikusan próbálnak ellehetetleníteni
ellenőrizhetetlen, gyáva, szemét, hazug, projektáló módon
nem vita: nem vagyunk vitában, nem érintkezik az életünk, semmi dolgunk nem kéne hogy legyen egymással
a blogom ötleteinek lemásolása (szellemi tulajdonom, védett) és az életem pszichotfhrillerszerű ellopása is zajlik.
De hozzá kell szólni azért.
És celeb sem vagyok. (A celebek sem biztos, hogy őszintén mondják, hogy de hízelgő, de vicces. mindenkinek szarul esik, ha a butábbak, tehetségtelenek basztatják.)
Tudjátok, miért van ez az elkenősdi? Hogy ne kelljen semmit mondani, csinálni. A megúszás, a hárítás, az.
Kérdezném, ehhez mit szólsz. Jópofa?
És ehhez? Ez is a három grácia egyike.
https://csakazolvassa.hu/2019/10/21/elmenni-valahonnan/#comment-205733
https://csakazolvassa.hu/2019/10/21/elmenni-valahonnan/#comment-205694
A történetnek mindenki részese, aki látja, tud erről, de vállat von, és duplán árt az, aki ennyire nyilvánvalóan egyirányú és nemtelen, sportszerűtlen rohamok láttán is engem okol, csak mert én szóltam. Abból, hogy emberek agresszívan, nyilvánosan támadnak valakit (akinek korábban az imádó rajongói és fontoskodó használói voltak), hazugságokkal, nemtelen eszközökkel csapatban, érvek nélkül, értékrend nélkül, a gombás nemi szervtől a sportoláson át a legszemélyesebb, netre soha ki sem írt történeteibe való hazug beleokoskodásokig és szétkürtülésig, baj lesz. Tragédia. Annak neve bullying, egyik csúcsa a szerelmemmel való kavarás, infószerzés, közösbe bedobás, a másik a fenti két kommentben bemutatott IRL átverés.
És én szólok, hiszen azt ígértem, hogy fogok, hogy ebből baj lesz.
Nem viccelnek, nem bírálnak, hanem deklaráltan (értsd: ők is azt mondják) ki akarnak csinálni.
Ha “nem foglalkozom vele”, akkor nem is létezik? Nincs, nem hat egy csomó igénytelen, nem gondolkodó nőre? Vagy helyes is akkor? Normális? Érthető?
Ti vagytok a szemlélők. Rajtatok múlik, mindig azon múlik, amikor egy ilyen viselkedés polgárjogot nyer, az aljasságok leírói mosolyogva fotózkodnak, linkelik őket, rádióban nyilatkoznak.
Ha okés nektek, akkor folytatják. Ha szóltok, akkor meg legalább tettetek valamit. Ha elegen szóltok, akkor pedig vége lesz.
Kedves Kriszta,
zászlóshajótok, Szentesi Éva főmunkatárs ezen a héten elesett.
Amire célzok, amögött a “te is utálod Gerle Évát? fogjunk össze ellene!” akció áll.
A netes zaklatás, gúnyos hajsza, a röhögcsélésben való részvétel nem játék, ez a legfontosabb abból, amit közölni akarok.
Volt ugye Szentesi Évának nemrég ez a posztja, hogy egy kollegina őt és PNÉvát álnévről fúrja, sziszterhúd, toll a fületekbe satöbbi. Egyértelműen rám céloz, Gumiszoba kommentjében ott is a vád, a blogom neve, és bár kértem, nem revideált.
Nem én írok Szentesi Évának zaklató dolgokat, és soha nem is írtam. Nem írok álnéven, soha nem írtam olyat, amit ne vállaltam volna. Konfliktusaimat privát intéztem, mégoly éles véleményeimet a nyilvánosságban érvekkel, egyenesen (a bíráltat és magamat is megnevezve) teszem közzé, egyébként hivatásszerűen.
Én ugyan rühellem azt, amivé a jól induló wmn lett, de a véleményem nem személyeskedésen alapul, hanem a nyilvános tartalmaitok alapos ismeretén, szilárd újságírói értékrenden és értékrendbeli különbségeken; mindig érvekkel támasztom alá a bírálatomat, ezt többször meg is írtam, itt és itt.
Röviden: azt az erőforrást, szakmai tudást, elérést, amely a wmn-nek lett (adatott), szerintem szerencsétlenül, szakmailag is bénán használjátok fel. Jó esetben csak magatok közt röhögcséltek belterjesen, egyébként pedig olyan, súlyosan improduktív gyakorlatokat, szokásokat magyaráznak ki a szerzőitek jópofáskodó, lájkvadász módon, hogy ennek semmi köze semmilyen ép értékrendhez – e gyakorlatokat nem megmagyarázni kéne, hanem felgyújtani és a helyüket sóval behinteni.
Na de ezért nem kéne gyalázkodni senkinek, sem hamisan, sunyin vádaskodni.
Elmondom, mi történt. Murinai Angéla és a tavasztündér (Lelkes Villő) nevű nő (és egyébként SZÉ is) lelkes olvasók voltak a blogomon 2013–2014-ben. Az elsőként említett két nő kommentek százait írta, napi szinten nyüzsögtek, barátkoztak, eljöttek. blogos eseményekre, privátban mesélték z életüket nekem. 2014 nyarán elhatározták, hogy nekik új blog kell, inkább saját, tehát ők mekkorát csalódtak, én vagyok az ellenség, robbantottak z erre kapható blogos barátaikat is, később pedig, látva, hogy a blog és az életem az ő harsány részvételük nélkül is működik (sőt), azt is, hogy kicsinálnak. Bővebben…
És ha nem, miért igen?
Sietsz változat:
Igen. Tendenciaszerűen, sokkal butábbak, mindig is azok maradnak, definíció szerint.
Szép keddet mindenkinek!
Eléggé lerohadtam az elmúlt két hétben, nem tudtam edzeni se. Kemény dilemmákkal néztem szembe. De itt vagyok, rendeztem a soraimat.
Ami jön:
fény a méhben (ez már ma)
készül a Legszebb reflexióim! A Legjobb történeteim mintájára juthatsz hozzá. Egy dózis éterien szép, mélyen megérintő, sűrű szöveg, a csakazolvasás legjava.
miért butábbak a jobboldaliak?
egy teszt (csak úgy, mindenféle kérdések)
hogyan győztem le a depressziót? (jelszavas)
egy nagyon izgalmas, újságírói téma, amelynek utánajártam, témáját nem árulom el, de feltérképezetlen anyag
meddig maradunk a szüleink gyerekei?
A blogomon 2014 februárjában jelent meg a gyermektelenség témája, és ez forradalminak bizonyult. A poszt virálisan elterjedt, termékeny vitát, gondolatokat indított el, és sokakat megvigasztalt, hogy lám, ők nem ufók, amiért nem lett vagy nem lehetett gyerekük. A gyermektelen című posztot én magam nem tudtam volna megírni, mert mélyen meghasonlottam volna attól, hogy a magam legmélyebben megélt döntése, női alkata, életöröme ellen érvelek. Azonban közösségben gondolkodó, másokra is gondoló, intellektuális lény vagyok, a magam horizontján túli látókörrel, így született meg egy vendégposzt (amelynek szerzője már nincs itt).
A poszt arról szólt, hogy nem kötelező gyakorlat gyereket vállalni, az anyaság nem feltétlenül része a női sorsnak, és szabad a döntés. Rengeteg a rossz tapasztalat: ne váljon anyává se véletlenségből, se nyomasztásra senki.
Nagyon helyes. De rögtön egy kicsit árnyalatlan vagy-vaggyá vált: szülés-szívás-többségi igazodás vs. nemszülés-önazonosság-kisebbségi bátorság. Amúgy is figyelem, ahogy mindent kétfelé, két pólusúvá éleznek a közbeszédben. Pedig többnyire nem két, egymást kizáró lehetőség van, hanem skála. Vagy nem is skála (számegyenes), hanem sík, merőleges vonalak. Vagy tér. Gömb!
Gömb vagyok, életet hordozó, és a nőiségem, sőt, talán egész emberségem kapcsán ez a legfontosabb. Bővebben…
Szépen kell írni és fontosat, csakis. Szelídet, okosat, igazat. Ezt súgja az ősz.
Igen, az vagyok: hű. És ez nem “a pasimmal” jelent egy bután elvárós, birtokba vevős, szenteskedő magatartást, nem bizony.
Habár, ez is jellemző, de ez normakövetés, és én arról most nem írok. Meg nem is érdekes. A hűség, ha valódi, magától megy, körülvesz, akkor nem érdem. Ha meg nem megy magától, akkor hazug.
Arról beszélek, hogy kötődöm a dolgok rendjéhez és létéhez. Bővebben…
“Tudja, a közösségi oldal egyszerre hajótörés és mentőcsónak a magamfajta nőnek” –mondja Juliette Binoche a Szerelemre kattintva (Celle que vous croyez, angolul: Who Do You Think I Am?) című filmben a terapeutájának (Nicole Garcia).
Mert ott terem a szerelem. Pedig Claire 50, Juliette Binoche 55 éves. Csütörtökön láttam a filmet, és vesémig hatolt.
Safy Nebbou, a film rendezője Budapestre látogatott, és szűk fél órát beszélgethettem vele a Francia Intézet kávézójában, tolmáccsal. Bővebben…
De akkor miért írok ilyeneket?
Azért írok, mert hiszek valamiben, és ezt ki akarom fejezni. Ez a valami fontosabb, mint a személyes érzékenységek.
Hiszek például az erőfeszítésben, annak értelmében, és elutasítom, ezért bírálom ennek a devalválását, amikor a semmit mutogatják.
Meg lehet kérdezni tőlem, és meg is szokták, hogy mi bajom nekem örökké az emberekkel, miért pécézek ki folyton valakit, akire aztán rárontok, belekötök és szétszedem. Hogy irigy vagyok tán. Vagy valami mély elégedetlenség van bennem?
Két negyvenes nő azon veszekszik a net nyilvánossága előtt, hogy ki utánozza a másik cuccait…?
Ez méltatlan volna, ha így volna, de én nem tudok róla, hogy ez történik. Nem veszekszem senkivel, soha nem utánoztam senkit. Nem tulajdonítottam a tárgyaknak a használatukon túli értelmet, egy-egy tárgynak vagy az Illynek minimális jelképisége van. Én a cselekvésben hiszek. Soha nem voltam márkamániás, divatozó, kifele élő.
Sok jó cuccom van, szeretem, ha egyedi vagy legalábbis ritka, ami rajtam van, de erről nem szoktam beszélni, és kicsit sem érdekel az úgynevezett divat.
De azt érzékelem, hogy sokan vergődnek unalomban és élethiányban, és ők a neten nézegetik éhesen: mit kéne csinálni, hogyan kéne élni, kitűnni, megcsinálni magát? És van ebből ez a kikaparom-a-szemét-amiért-tehetségesebb típus is. Ijesztő és szánandó.
Most ugye a rajtam röhögcsélő díva őrülten sportol, biciklizik, fogyózik, menő holmikat vesz, haját lengeti, félmaratont és maratont emleget és flörtöl, hadd lássa mindenki az egzaltált, önimádó posztokban. Ti mivel töltöttétek az előző éveiteket, mi dühít ennyire, miért rivalizáltok, és miért mindig a másé kell? Miért beszéltek maratonról, félmaratonról, ha lusták vagytok futni, és nem látszik a sport halvány nyoma sem a testeteken? Én vagyok az inspiráció már pár hónapja, szépen lefogytatok (ehhez gratulálok, akkor már sejtitek, mi az a meló, amire én büszke vagyok), de közben ellenem acsarkodtok, nekem üzengettek? Negyvensok évesen?
Ostoba, felszínes, kínos, morálisan megvetendő ez az egész. Egy olyan világban cuccokon rugózni, azokat fotózgatni, giccseket fabrikálni, amely ökológiai katasztrófa előtt áll, ahol tombol a nyomor. A középosztály Decathlonra is sajnálja a pénzt, nem sportol komolyan szinte senki.
Én meg évek óta a saját keresetemből, munkámból tartok el három gyereket, keményen sportolok, ronggyá nyűvöm a darabokat, ezért mondhatom erre a ti hajszátokra, hogy bekaphatjátok.
Érdekes az értékrendetek.
Hogy miért “nem szarom le”? Neked volna csak könnyebb úgy, harmóniára vágyó, nyugalmat kereső olvasóm, nekem nem. Mindig szóvá fogom tenni a zaklatást, hogy ne egyedül cipeljem, nem tudtok elhallgattatni. Ha rám neheztelsz, akkor gondold át még egyszer: igazságos-e, becsületes-e, célszerű-e ez? Nem, nem én okozom, nem én váltom ki és nem is én eszkalálom a zaklatást. Az erőszak annak a felelőssége, aki erőszakoskodik és képtelen privát intézni a konfliktusait.
Azért teszem szóvá, mert előfordulhat, hogy egy nap baj lesz. És ne az legyen, hogy én nem szóltam.
Ez a bejegyzés az amszterdami maratonimról szól, amelyet 2019. október 20-án futottam.
A poszt arról is szól, hogy nagyon erős vagyok, nem félek senkitől, és amit eltervezek, azt végigcsinálom. Nem tudják tönkretenni.
…Elmenni valahonnan, az mindig megráz egy kicsit. Megint ez a “hát csak ennyi volt?” érzés. És hát ennyi volt, ez is, és úgy is sajog, hogy nagyon húz az otthonom és akik otthon várnak, azok. Minden összepakolva, én megyek ki a szobából utoljára mindig. Torpanok, szétnézek, sóhajtok. Szervusz, szoba. Kötődöm hozzá, még ha egy éjszaka volt is, lélektelenül nemzetközi egyenszobában.
Száll fel a repülő. Vakít a nap, mert a felhők felülről nem szürkék, hanem fehérek. Itt hétfő reggel köd volt és eső, hét órakor utcalámpás, sárgás, nedves sötét, nyolc órakor tompa homály. Enyém a szavam, a látásmódom, a gondolatom mindenestül. Ha nem az enyém, ha hallottam valahol, szégyellem magam. Bővebben…
Nem tisztességes, ahogy azt József Attila veti fel Két hexameterében
(Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.)
– hanem külön, extra jó fej. Mint ha járna, alanyi jogukon nekik. Ennek az imperatívusza nehezen múlik belőlem.
Egy: mint erkölcsi imperatívusz. Extra jó fejnek lenni mindenkivel és bárkivel nem más, mint alapértelmezett működés, morális kötelesség. Minden más hitványság, de legalábbis mulasztás, lustaság, “most miért nem teszed meg”. Bárkinek bármit, gondolkodás és feltétel nélkül, teljes bizalommal, a magam rovására is akár, sőt: úgy az igazi!
Kettő: a jófejség mint bocsánatkérő ajánlat. Ne haragudjatok, hogy ilyen vagyok (amilyen – bármilyen), szerettek azért, ugye? Rimánkodás: szeressenek! Rászorultság, félelem.
De múlik azért. Mert hát bírhatatlan, és nagyon rossz helyzetek lettek belőle.
A következő mondatban szólítsd meg önmagad. Állj a tükör elé, Éva, és mondogasd:
Aki nem a családtagom (olyan, akiért én vállaltam felelősséget), vagy a legközelebbi, legrégebbi barátok egyike, aki épp bajban van, vagy olyan, akinek egyszer a szemébe néztem, és azt mondtam: te a tied, én az enyém (igen), de azért főleg együtt, azzal addig és annyira leszek jó fej, ameddig tartja a megállapodást.
Minden futó vagy régi ismerős, szerződéses viszony, régi osztálytárs, munkahelyi ember ilyen.
És egyébként meg simán elég az, ha az ember nem görény. Felfogni, megérteni, mi a szitu. Határt húzni, kimondani, továbblépni. Mostanában többször sikerül ez. Megtehetném, de nem teszem inkább, késő van, bonyolult.
Vajon hányan vagyunk olyanok, akiknek a dühe ebben fogant? Hogy azt hitték, meg kell tenniük a szívességet, várni órákat, adni, segíteni, helyette fizetni, mert neki nehéz, és elegük lett, mert kizsigerelték magukat? Akik most végre széles mosollyal mondják: nem leszek balek, áldozat, nem vergődöm többé senki miatt; én vagyok a fontos, tudom az igazamat, jogos az érdekem, nekem kell képviselni, nem is szerénykedem többet?
Van önkizsigerelős történeted? Kósza ismerőssel volt? barátnővel? Rokonnal? Vagy a nagy menlevél: hogy a szerelmed volt az illető?
Fantasztikus, innovatív felismerés ez ennyi idősen, ugye? (Van még más is – az jelszavas lesz, és új jelszó van, amellyel kinyitom a régi jelszavas írásokat is. Írj, ha volt jelszód!)
Mit jelent az, hogy félmaraton?
A félmaraton a futás sportjának egyik nevezetes távja, a még nevezetesebb maratoni távnak kereken a fele, 21097,5 méter, általában egyszerűsítve 21,1 kilométer.
A futás azt jelenti, hogy a láb váltott mozgása közben van repülő szak, tehát olyan időpillanat minden egyes lépés után, amikor egyik láb sincs a talajon (ezt javítottam). Ez különbözteti meg a gyaloglástól. A saját lábon való haladás pedig egészen más, mint a többi, eszközt, járművet igénybe vevő haladási mód. Tehát a gyaloglás nem futás, a túrázás sem futás, sőt, a biciklizés és a motor sem!
Persze lehet 21,1 kilométert bringázni, csak az nem túl nagy teljesítmény: egy olyan fárasztó táv biciklin, mint a futós félmaraton, az mondjuk 120-150 kilométer bringával, terepen.
Ha nem akarod kinevettetni magad, illetve magaddal szemben támasztasz némi követelményt, akkor nem nevezed teljesítésnek azt, amikor jelentős mértékben gyalogolsz a futóversenyen, és nem nevezel félmaratonnak semmi mást, mint hiteles, lemért pályán 21,1 kilométernyi futást. Ennek a világcsúcsa egy óra alatt van, egy ügyesebb, edzett, futóalkatú amatőr pedig 1 óra 45 perc és 2 óra között futja. (Én nem. Sőt, a 2:10 sincs meg. Viszont a tavalyi maratonom óta futottam nyolc félmaratont, és hetente négyszer edzek legalább.)
Nem szeretem a korrumpált szavakat, az elvett-átalakított-dicsekvésre való használatukat.
csak az olvassa. én szóltam 