De akkor miért írok ilyeneket?

Azért írok, mert hiszek valamiben, és ezt ki akarom fejezni. Ez a valami fontosabb, mint a személyes érzékenységek.

Hiszek például az erőfeszítésben, annak értelmében, és elutasítom, ezért bírálom ennek a devalválását, amikor a semmit mutogatják.

Meg lehet kérdezni tőlem, és meg is szokták, hogy mi bajom nekem örökké az emberekkel, miért pécézek ki folyton valakit, akire aztán rárontok, belekötök és szétszedem. Hogy irigy vagyok tán. Vagy valami mély elégedetlenség van bennem?

Nincs semmi különös. Megszoktam, hogy a beszélgetéseim – a nyilvános térben mindig, de a személyes életemben is leginkább – érdekesek, fontosak, relevánsak, invenciózusak. Nincs fecsegés, giccs, érdekalapú kedvesség, jópofáskodás. Elvek, értékek, jelenségek, gondolatok és perszen éles poénok. Nem is érzem jól magam másban.

Nekem senki konkrét emberrel nincsen bajom, és tökéletességet sem követelek: gyarlók vagyunk mindnyájan. Tiszta a szívem, vállalhatóak a szándékaim. Nem vagyok rosszindulatú. Nem zavar más sikere.

Azt mondják, ráerőltetem a véleményemet, az ízlésemet másokra. Holott én azért írok így, mert túllátok magamon. Nem a saját nótámat fújom: az értékrenddel szemben, amelyben hiszek, gyakran magam is elbukom. A hamisság zavar, a giccs, az érték devalválódása. Ami engem érdekel, az mindig az elvek, az igazságtalanság. Nem félek szóvá tenni ezeket, akkor se, ha népszerűtlen az álláspontom. Akkor sem, ha egyedül kiáltok.

És onnan tudom, hogy igazat és fontosat mondok, hogy rendre iszonyú dühösek lesznek.

A legtöbbünknek – nőknek – van a fejünkben egy rabtartó, és tönkreteszi az énünket, a szabadságunkat, aztán ezt meg kell magyarázni, hogy ilyen az élet, és utálni azokat, akik szabadok. Az anya. Vagy a jó munkaerő, az áldozatkész gyermek, a mindent bíró feleség. Aki persze ebben megnyomorodik, szabotálja, és ettől őszintétlen.

Egy nap megérted, milyen valóban önmagadnak lenni. Azt, hogy tied az éned, teljesen a sajátak a gondolataid, nem kell szerepet játszanod, sem bűntudatot érezned, nem kell senkinek elszámolnod. Ennek hatalmas energiája van. A szerepek engem nem kötöttek annyira, nekem egy speciális hajcsár jutott: a fundamentalista protestáns neveltetésből eredő bűntudat, némi katolikus adalékkal. Hosszú távon és fondorlatosan hat az ilyen. A kínzó igény a nagy jóságra, önmagam ellen is. Hogy nemhogy nem tehetem, nem is gondolhatom-érezhetem azt, amit gondolnék-éreznék, mert az bűn. Ma már a szellemi autonómián, a beintős önmagammá váláson kívül másképp is bontom ezt, játékos és kissé destruktív módokon, meglehetősen jól szórakozom. Szabad vagyok, kiáltom bele a szélbe. Enyém az énem! Nem igáz le még a szerelem sem: az is addig érdekel, amíg szabad, lábtörlője nem leszek. És akkor van még az anyaság. Hogy ne daráljon le, ne legyek tőle depressziós, ne érezzem bírhatatlannak.

A szuverenitásból jön, hogy az ember őszinte, hogy gondolkodik, hogy nem mások kész gondolatait veszi át, hogy elveti mindazt, ami normatív, hagyomány-sugallt, mindazt, ami rendesemberség vagy amit a szeretetvágy súg, és amire így jut, azt ki is meri mondani. Mert mindennek a tetejébe én írónak, kimondónak-felismerőnek jöttem erre a bánatos világra. És nem bánom, ha nem szeret és nem ért mindenki, mert az igazság fontosabb.

Újabban, az elmúlt fél évben Antonia adott ehhez a biztonsághoz sokat. Kezdtem elveszni a feminizmusban, elkedvetlenedni, félni a feministáktól.

Egyébként olyan szerencsém van, hogy ez nem küszködős élet, mert sokan nagyon is értenek, vagy ha nem is, legalább figyelnek. És mert van az életemben a Nagy Négyes, négy évtizedes barátság: rég ismernek, intellektuálisak, és nem hanyatlunk.

Akik idegenkedve kérdezgetik, hogy mi bajom nekem, azok beleszocializálódtak a nyájba. Megtanulták, hogy a célravezető viselkedés a konfliktuskerülés, és csak magukban vagy hát mögött szabad dohogni. Kiállni, különbözni, konfliktust gerjeszteni tilos, gyanús, száműz. Mindezt nem gondolják át persze, csak az idegrendszerükben van, hogy jó valahova tartozni, egyetérteni – így meg is lehet úszni a szuverén gondolkodással járó munkát és az intellektuális létezés kockázatát. Ők nem látnak túl a saját szűk életükön és érdekeiken, a téma a család, ismerősök, árak, életmód; eszme sosem. Vagy: fontoskodó áleszme. Kis pletyó legfeljebb, “minek foglalkoznék olyannal, ami nem érint” – hacsak nem a közösségi médiából ömlő álügyekről, a gerjesztett vegán trendről, a műanyagmentes/minimalista divatról vagy háromlábú kutyusokról van szó. (Mára a facebookos feminizmus is álügy lett: meg nem értett, végig nem gondolt, trendi és némileg kötelező is. Ebben van szerepem, és nagyon sajnálom, hogy ilyen lett az odamondogatós feminizmus: tömeges, nem igazán megélt, mások ellen használják és akkor rántják elő, ha nekik jól jön.)

Én nem szeretem a konfliktust, de nem félek tőle, az igazság kimondása pedig katartikus. Eszményem és egyben valóságom az a közös tér, amelyben szabadon, akár vadul, élesen, de mindig a témáról lehet beszélgetni, és mindig okosan, értékelvűen, félelem nélkül.

(Eszményeinkből, tudtátok-e?, úgy lesz valóság, ha elkezdjük őket élni. És nem várunk arra, hogy – például, de nekem ez is gyakorlati példa, nem puszta metafora – előbb megépítsék a bicikliutakat.)

Ezzel nehezen emészthető vagyok, nem szokták érteni, mit akarok, minek ez, törődjön mindenki a maga dolgával – ez rendben is van, aki ezt mondja, az csak nem érti, hogy ez egy polisz, és közösek a dolgaink. A fújás és rosszindulat, a nemtelen eszközök válaszként bevetve nincsenek rendben.

Van a sértődékeny. Ő általában olvas a homályból, és magára veszi azt, amit egy jelenségről írok, mert ő se sportol, ő is érdekalapon “pasizik”, vagy tőlem tudta meg kicsit későn, hogy a margarin, amit eszik, roncsolóan káros. Megszégyenül, jön, harap, vagy szemétkedik máshol ellenem. Ilyen reakció van a blog történetében ezerszám. Néha összefognak, bosszút állnak, és borzasztóan irritálja őket bennem az, ami nekik nem megy.

És van a profi, aki hivatásból ír a közös térben, és én az értékrendjét, a szövegei, üzenete minőségét teszem szóvá, konkrétan neki és róla. Nem létezik, hogy te ebben hiszel. Nem, nem “ember vagy gyarlóságokkal”, hanem az egész építményed trükkre, hazugságra épült, ráadásul ezzel a trükkel keresed a pénzt. Szentesi Éva, Lupui Iza vagy Szkiba Zsuzska ilyen. Nagyon hirdetik, nagyon “őszinték”, eközben minden hiszti, eredménytelenség, lustaság, iszogatás, felelősségelkenés meg van magyarázva, feljópofásítva. Nem lehet jobban lenni attól, amit kínálnak. Minden esetben a szövegek témáját, érvelését bírálom, nem az embert és nem a magánügyeit.

Ezen felül pedig becsülettel elismerem, hogy előfordult, de nem ez a jellemző, hogy visszaírtam személyeskedő “na ne már, hogy te fikázol engem, aki…” dolgokat, amikor engem úgy kóstolgattak harsányék, hogy az nem szólt elvekről, igazságról, hanem csakis erőfölényes, álneves, alakváltó, ártani akaró bosszú volt. Nem szerencsés, de amúgy szerintem bőven megérdemelték.

*

Gerle Éva vagyok. A blog a foglalkozásom. Szeretnek és szeretek.

Számos traumán vagyok túl, de nem rongáltak meg gyógyíthatatlanul. Más területeken meg dől rám az áldás. Nem vagyok tökéletes, sőt, jó sem – de önazonos vagyok, és ezért nem is kell tökéletesnek lennem.

Most, 2019 őszén szellemi és testi képességeim csúcsán vagyok. A szívemhez és érzékeimhez egy félistennek van bejárása. Szuverén, okos és őszinte.

Olyan anya vagyok, aki nem hagyta, hogy az anyasága ledarálja és kifossza, miközben a gyerekeinek jó, de legalábbis nem rossz. Köszönöm azoknak, akik segítenek ebben.

Mélyen taszít, ezért mesziről kerülöm a tévét, a kötelező autózást, karácsonyozást, pasizást, sminkelést, a testen a megcsináltságokat, általában azt az előírt életmódot, amelyet városi anyaként élni szokás.