Folytatom az életed nagy dobása című posztot. Elgondolkodtató kommentekre számítottam, és jöttek is.
Felmerült egy második feleség hozzászólásában, hogy Bővebben…
Folytatom az életed nagy dobása című posztot. Elgondolkodtató kommentekre számítottam, és jöttek is.
Felmerült egy második feleség hozzászólásában, hogy Bővebben…
Vagyis, hájp, kattintásvadászat, a gyűlölködő fajtából.
Akkor én most KIÁLLOK a Heineken mellett. Bővebben…
melléknevek sorozat 35.
Ti tudjátok a hangyasav képletét?
Tanultátok valaha? És akkor tudtátok?
Netán anyáztatok, hogy minek ez, ez az egész kémia/hőtan/ógörög irodalom, ezt én SOHA A BÜDÖS ÉLETBEN NEM FOGOM HASZNÁLNI? Bővebben…
Most van időd elolvasni! 2017. januári poszt
midőn ezt írtam, még nem ismertem a vegán érvelés (agresszió) döbbenetes bugyrait és tévedéseit, a sok bukott, ezt eltitkoló, maszatoló vegánt, azóta már ezt is gondolom:
dönts jól! ha fontolgatod a vegánságot
hosszú poszt, de fontos
én irtom az önismétléseket és stíluscikornyákat, becsszó
ne legyél türelmetlen
ha nem szereted a szöveget, akkor javaslom, kattints ide
Ez a Denise…!
De figyeljetek, 23 éves, egy kis bloggerecske, angol szakos summercamp tanár, mint azt ad hominem meg is jegyzik bírálói – tartalmi észrevételük kevesebb van. Nekimegy a Denise a Nagy Felkent Doktornak, aki viszont sok ponton sántító áltudományt nyom, amiből ráadásul bestsellert is írt.
És a kiscsaj így kezdi a hibaelemzést:
I’m a data junkie. Numbers, along with strawberries and Audrey Hepburn films, make me a very happy girl.
Veri ekedemik sztájl, izünt it?… És szépen végignézi, mi alapján állítja a szaki, amit állít, és rámutat: a korreláció nem ok-okozati üsszefüggés, a megfigyelésen alapuló adatok elemzése pedig nem kutatás.
És ahogy reagáltak rá! Én sem érvelek most tartalmilag, de komolyan, annyira rossz fejek, hogy én ettől is kedvet kapnék ahhoz, hogy soha ne is fontolgassam, legyek-e vegán.
*
Én sose vitáztam életmódkérdésekben. Még gyerekként megelégeltem vegetáriánus anyám és húsevő apám veszekedéseit, de amúgy is nevetségesnek tartom, amikor a laikusok oly lobogó hittel tesznek elméleti állításokat. Mintha nem a témáról lenne szó, hanem a vakhit biztonságáról, a fölényről, mások kioktatásáról.
Minden módszer gyanús volt, minden nagy akarás. Mindig is, akkor is, amikor problémám volt. Sose ajnároztam senkit, még a legjobban Peter Attiát (eatingacademy.com), de ő nem akar tőlem semmit, nincs ideológia, közösség, termék. Nekem nem kellett a tekintély, nekem ne mondja meg senki.
Úgy találtam meg az életmódstílusomat, hogy volt egy körülbelüli elképzelésem arról, mi tesz jót nekem, és mi árt, és ezek tudatában kerestem meg a részleteket. Talán vakvéletlen, hogy többet találkoztam a low carbbal, a cukorfüggés témájával, mint a vegánokkal, a telítettzsír-parával vagy a gabonapártiakkal. Vagy csak vonzóbbak, punkabbak voltak az előbbiek? Vagy jobban ízlett a lazac, mint a hajdina? (De kinek nem?…) Vagy a waldorfos tanok merevedtek paródiává bennem? (A Julis két évig járt Waldorf oviba.)
Valósággal menekültem azok elől, akik valamire rá akartak beszélni, és az már mindegy volt, hogy lobogó hittel vagy üzleti érdekből. Proteinem is úgy lett, hogy megelégeltem az első számú hazai márka gejl krémességét, és thickener free whey protein meg stevia protein keresőszavakkal jött ki az azóta is kultivált The Protein Works.
Stílusom sokat alakul, mivel a folyamatos gondolkodás és önálló keresés állapotában vagyok, sőt, ez elemi igényem. Nem merevedek bele. Elvek nélkül, egyéni körülményeimet tekintve az utam jelen szakaszában csökkentettem az olajos magvakat, tartózkodóbb vagyok a tejtermékekkel, eszem némi édesburgonyát és rizst, edzésnapokon gyümölcsöt, alkalmanként kovászolt (ardenner, Brót pékség) kenyeret (ez olyasmi, amit még fél éve sem tettem volna), és többet böjtölök. Nagyon sokat edzek, ötször-hatszor egy héten, és intenzíveket. Az edz nem ikes ige. Már nem terápiás a szigor, mert amit kellett, helyreállítottam. De most is a ketogén makróarány a legjobb nekem, és fogyni, jobban lenni azzal tudok.
Sokat írtam a blogon a táplálkozásról, arról, amit intellektuálisan izgalmasnak éreztem. Arról, amiről nagyon kevés anyag van a neten.
Nekem nincs érdekem ebben, elveim se nagyon. Nem akartam téríteni.
És mégis úgy olvasták. Nem tudták másképp olvasni.
Nem szeretem, ha nem megy át a szándékom. Ha belekevernek a maguk béna kontextusába. Ha oly nagy munkával megírom, megélem, és akkor jön a leegyszerűsítő, közhelyes reakció, a vád.
Mintha rajtam át kéne látni, mintha én akarnék tőlük valamit, ami ellen védekezni kellene, úgy írnak. És a kárörvendő rosszkívánás, hogy én nagyra vagyok ezzel, de majd jól pofára esek… De csak azóta, amióta olyan látványosan jól lettem. Nem érdekes?
Jobb a szemlélődős beszélgetés, mint az egótupírozó erősködés. Belekényszerítenek a vitába, holott én nem a vita dimenziójában gondolkodom. Nem vagyok szakember, nem tudok felelősséget vállani másokért.
Sokaknak tetszett az eredmény, csak az út nem annyira, és elég vegyes érzésekkel gondolnak vissza arra a pár hétre, amikor ők is edzettek és ketogének voltak, és persze megint nem ők, hanem a “tan” lett a hibás, ha épp nem én – ez az egész, ami nekem viszont életforma lett, ennél többet érdemel. Ezért sem szeretem módszerként hirdetni.
Nem mintha nem lennének érveim. De csak saját használatra. Mert nem vagyok szakember, és mert nem akarok tőled semmit, csak magamról akarok mesélni.
Talán ők sem tudják, hogy létezik nem-ütköztetős, nem egyigazság-keresős beszédmód is.
De a fő bajom velük az, hogy szarul vannak, és mégis ők akarnak engem megfogni, rajtakapni. Provokálni: na, ehhez mit szólsz? Ha válaszoltam, sértődés lett. De hát tudtad jól, mert kikövetkezetethető innen, hogy mit szólok. És látod azt is, hogy amit csinálok, nekem működik, és azt is, hogy nem állítok mást.
Nem hivatkoztam kutatásokra, és nem állítottam, hogy A Tudomány Ez És Ezt Bizonyítja. Viszont tudom, hogy néz ki az olyan kutatás, amelynek eredménye tényként kezelhető. Mi a különbség a korreláció és az oksági összefüggés között. A megfigyelés és a megtervezett kutatás között. És hogy utóbbiak, egynémely gyógyszerkísérlet kivételével még ma is inkább patkányokon zajlanak, praktikussági és morális okokból.
És olyanok vontak kérdőre, akik viszont mindezt nem tudták. Hihetetlen fölénnyel.
Eredetileg én nem voltam vegánellenes. Nem úgy ettem húst, hogy azzal azt állítottam volna, hogy őseink is… az emberi faj, a bélrendszer meg a rágófogak… – ez a része nem érdekelt. Kis bűntudattal voltam húsevő, távolról tiszteltem a vegánokat. Egyébként rosszul vagyok a vegán sütiktől, a szójatejtől, nem tetszenek a szürke masszák, a bioboltok termékei, de ez nem érv. Sokfélék vagyunk, így aztán az efféle ízlésbeli dolgokról hallgat az ember.
Denise és Dr. Campbell vitája viszont állati érdekes sztori. Nem, nem növényi, hanem állati. Ez a sztori a kritikus gondolkodásról, érvelési technikákról és az internetről szól.
A Kína-tanulmány adatait a nyolcvanas években vették fel, táplálékfajtákról, betegségekről és halálokokról szól, tényleg egyedülállóan nagy méretű, egy hagyománykövető populációban, amely különösen alkalmas érvényes megfigyelésekre. A belőle készült könyv, A Kína-tanulmány ebből és más forrásokból von le igen határozott, könnyen ferdíthető és el is ferdített következtetéseket: növény jó, állat rossz. Ez a bestseller tehát nem kutatás, hanem adatelemzés.
Itt van Denise eredeti bírálata:
THE CHINA STUDY: FACT OR FALLACY?
Campbell válasza és előtte a röhejes, felkentségre hivatkozó karaktergyilkos képmutatóskodás:
Colin Campbell slaps down critic (a fenti fotó is innen) (én nem találtam benne valódi tartalmi választ, viszont nyakatekert, személyeskedő és patetikus)
Denise válasza: The China Study: My response to Campbell
Ami meg még elképesztőbben elegáns. Merev oldszkúl–ifjú kérdésfeltevők 2:0.
Bocsánat mindenkitől, aki “nem angolos”, és bocsánat, hogy nem fordítottam le az idézeteket. (Egyébként nem mindig értem, de tudom, szigorú vagyok, hogy a mai, netbe kötött generáció hogy lehet “nem angolos”, és foglalhat állást ilyen jellegű témákban, ha nem ismer felhasználói, ám magas szinten egy-két világnyelvet. Az igazán érdekes tartalmak nem a magyar nyelvű interneten teremnek.)
*
Számomra nem dilemma, hogy növényi vagy állati, sőt, az se, hogy növényi vagy bármi más. Az állati eredetű élelmiszerek fogyasztása nem a másik oldal. Ha én nem hiszek Campbellnek (értsd: nem tartom meggyőzőnek az érvelését), akkor azzal NEM azt állítom, hogy az állati/főleg állati étrend a felsőbbrendű.
Ezért sem (komment részlete Denise eredeti bírálata alól):
Meat eating is not an ideology, it’s just a baseline human activity. Veganism, on the other hand, is.
Campbell nem gazember. Nagyon biztos az igazában, amelyre nem tisztán tudományos módszerekkel jutott, de a jó szándékát én nem vonnám kétségbe, és azt sem, hogy közérthetően megírta. Nem állítja, hogy oksági összefüggéseket talált, sokszor fogalmaz óvatosan, talán előre ki akarja védeni a bírálatokat. Viszont a következtetése igen sarkos, bestsellerként pedig nem más, mint tévhit-terjesztés. Ráadásul nem mond semmi újat, biztonságosan követi az amerikai Ancel Keys-féle, zsírtól rettegő vonalat, és nem különösebben hangsúlyozza a civilizált gabonák problémás voltát.
Feltűnő, ahogy Campbell kerüli a szénhidrát szót: alacsony zsírról és magas rostról beszél, és plant based dietről ír, sehol nem használja sem a vegan, sem a vegetarian szavakat, mert el akarja kerülni az átideologizáltság vádját (és talán mert a kínaiak esetében nem vegánság a növényi alapú étrend).
Viszont az ellentáborról meg egyenesen azt mondja:
…advocating for the use of a very high fat, high protein diet mostly consistent with the diet that has caused us so much difficulty…
Ezt 2010-ben írja. Hát, az elmúlt ötven év amerikai egészségi állapota azt mutatja, hogy nem ez okozta a gondokat, hanem pont az alacsony zsír, magas szénhidrát dogmája.
Egyébként viccesek ezek a kommentek, mindkét oldalon leíratnak olyanok, hogy Campbell azóta már eszik húst is… na, a Weston A. Price (táplálkozással kapcsolatos, paleós-állati civilszervezet) nem tudom, melyik fő figurája áttért a vegán étrendre…
Persze, a beszélgetés nem steril, van itt mindenféle érdekcsoport: vegán lobbi, ideológia, nyershúsevők, tejipari érdekek, amerikai táplálkozási ajánlások, világnézetek. De ami az igazán veszélyes: az olvasó idolkeresése. A valaki mondja meg igénye. A kiszervezés.
Amerikában nem úgy van, mint nálunk, hogy a kajád csendes hagyománykövetés, lusta zabálás vagy egyéni hóbort. Ott mindenki nagyon tudatos, ott az étrend is politika, hivatalos, kormányzati álláspont, jóval inkább a közbeszéd tárgya. A táplálkozási irányzatok elképesztően identitás-szerűek és ideologikusak, az ennek megfelelő táborokkal, vitákkal, önigazolásokkal és torzulásokkal. Rengeteg intézmény, részben kormányzati finanszírozással, dietetikusok és nemhivatalos tanácsadók hada él ebből, és nyomatja, hogy mit egyél.
Two of my co-workers have blatantly stated that doing their own research into diet is too much work. Too much trouble. They just want someone to tell them what to do, and are infinately confused because all of the ‘experts’ disagree.
És ez a lényeg. Amíg nem csinálod az n = 1-et, vagyis a magadon való próbálkozást (és még az sem garancia), amíg azt várod, hogy valaki mondja meg, amíg nem vállalsz felelősséget a saját sorsodért és nem olvasol kritikus aggyal egy sor okos szöveget, addig manipulálható vagy.
What is it in human nature that some, if not most, of us apparently feel the need to be followers, to give up our God-given ability to choose, to decide for ourselves what is true and logical and what is not true and/or logical, and give that choice to somebody else? Are we just lazy? Is it that we just don’t have the time? It wouldn’t be so bad if we just admitted that we didn’t know, that we were indeed too lazy or too time deficient or, maybe more honestly, not interested enough, and we were “reserving” judgment, but then we have to latch onto someone elses’ beliefs as if we formulated them for ourselves through careful study and investigation of all the studies involved. Why can’t we just say, “I don’t know and I don’t care. I know what works for me and I’ve seen what works for some people close to me and I’ve seen what doesn’t work”.
Én több növényi eredetű élelmiszert eszem, mint állatit, csak az állati eredetűek kalóriában sűrűek (és jelentős részben nem színhús, hanem a jóval olcsóbb “félhulladék”, például csont, porcos részek, belsőség, szalonna és bőr).
Most akkor összegzek, egyben felhasználói oldalról állást foglalok: a Campbell-féle étrendnek az ideális formája (sok zöldség, gyümölcs, növényi alap, magas rostbevitel) jól hangzik, és jelentős állapotjavulást hoz bárkinek, akinek az egészsége már finomított szénhidrátba, feldolgozott ételekbe, olcsó húskészítményekbe és a magas keményítőtartalmú körettel fogyasztott zsíros húsételekbe fúlt. A haja és a körme törni fog egy idő után növényi étrenden, a foga is romlik, és legyen szíves ne egyen gabonapelyheket, de egyébként és egy ideig sokkal jobban lesz. Csak a gabonát ne akarja Campbell következtetéseivel igazolni senki, mert a gabona nem úgy növény, mint a többi (részben a nemesítés miatt, de azért is, mert általában a magvak nem úgy viselkednek, mint a termések, szárak, gyökerek, gumók és levelek). Ezzel szemben a low carb, a paleó, a ketogén, amelyek szerint a telített zsírral és a fehérjével nincs gond, és amely étrend részben állati, részben alacsony szénhidráttartalmú növényi eledeleket tartalmaz (és nem löncshús, dextrózos bacon, ipari csirke), szóval mindennek az ideális formája szintén viruló egészséget hoz azoknak, akiknek az egészsége a finomított szénhidrátokba satöbbi, fúlt.
Vagyis, szerintem – és ebben tulajdonképpen egyetérteni látszik a két antagonisztikus oldal – nem a makróarány az igazi téma, hanem a mérhetetlen tömegű liszt, élesztős péksütemény, tészta, krumpli, feldolgozott ételek, a rettenetes mennyiségű cukor, adalékanyag,
valamint a kevés zöldség, a kevés minőségi fehérje és a kevés víz, nyomelem, meg persze a tespedő életmód, az, hogy nem használjuk a testünket. Ezek az okai annak a vészállapotnak, ami miatt ennyire heves és társadalmi jellegű a vita.
Nézz rájuk, és gondolkodj előre, a saját eljövendő harminc-ötven évedre.
A minap, egész pontosan, karácsony előtt bementem a Délinél a kis papírboltba olyasmik megvásárlása céljából, amire így az ünnep előtt az énanyafajtának szüksége van. Na, volt egy kis zsúfoltság eleve, és akkor bejön az obligát kerekes szatyorral egy alacsony úr, öntudatos szemüvegben, és azt mondja a vásárlótérben lelkiismereteskedő eladónak, hogy ő színes rostirónokat (!) akar, több színben, de nem készletben, hanem darabra, és olcsóbb legyen ám, ne legyen drágább ötven forintnál. Mert ő majd azzal jelölgeti az ertévé részletesben, mert ő azt szereti, a kedvére való műsorokat. Találtak is neki negyvennyolc (!) forintos darabáron ICO típust a preferált színekben, bőséggel. Igen, egy piros, egy kék és egy zöld, jó lesz. A pirosból legyen kettő. Esküszöm, azért akart még egyet, mert négyszer negyvennyolc, az százkilencvenhat, fizetendő készpénzben összvissz százkilencvenöt forint, míg ellenben háromszor negyvennyolc, az száznegyvennégy, amelyet, hohó! fölfele kerekítenének, és akkor ő most jól járt. Bővebben…
Amikor az immár rendszeres kövérséges posztomnak megírtam a rövidebb, facebookos változatát, az egyik sporttárs belinkelte Kelli Jean Drinkwater egyik TED beszédét. Izgalmas napok kezdődtek: csak kattintgattam mindenfelé, és jól lemerítettem a netjegy adatforgalmát.
1. Az ausztráliai Kelli Jean Drinkwater fat activist, vagyis kövérség-aktivista a szó polgárjogi értelmében, a kövérségfóbiát pedig rendszerszintű elnyomásnak tekinti. Ez a szónoklata bámulatra méltó. Engem lenyűgöz a profizmus, elannyira, hogy nem is volt kedvem hosszan fejtegetni magamban sem, hogy mire használják az ő elveit, hogy vajon rontja vagy javítja-e ez az üzenet általában a hallgatók életminőségét, hogy a kövérség terjedése is mélyen összefügg a globális kapitalizmussal, nem csak az ikonizált szépségelvárás, és hogy tényleg a kövérfóbia-e az elefánt a porcelánboltban. Mert amúgy szerintem nem a kövérség, az csak eredménye az igazi elefántnak: az elidegenedett, visszaélős, testünk valódi jóllétét tagadó életmódnak. Bővebben…
Én ÚGY utálom a fat pride, a fat acceptance hamis öntudatát. Írtam már erről sokat, meg itt is. Most viszont szeretném kiemelni, mert lehet, hogy ez eddig nem domborodott ki, hogy én nem a kövérséget, a tökéletlenséget, a nem-sportolást utálom. Nincs is dolgom azzal, ki hogy él. De az ítéleteik elérnek.
Én nem a magam példáját, “portékáját” igazolandó beszélek anatómiáról meg az edzés öröméről, mert én nem árulok semmit. Egészségfasiszta se vagyok, kinézetnáci még kevésbé – de ha mégis, akkor magamon kezdem.
Én a hamisságot utálom, a feljavítást, a megszépítést. A tagadást. A kövér lét valódi el nem fogadását és kompenzációs promózását. A csúsztatást az érvelésben. A nagyszájúságot és mögötte a gyengeséget, a frusztrációt. És a női média boldogan asszisztál ehhez, sőt, progresszívnek gondolja.
Nem itt kéne tartanotok, csajok. Bővebben…
Állunk a minap a fiammal, a naggyal egy Bővebben…
melléknevek sorozat 34.
főnév + -s képző, de itt mást, absztaktabbat jelent, mint a bármely főnévhez hozzáilleszthető -s képző
Amikor egy termék, cég, szolgáltatás, eszme vagy módszer befut, gyakran szokás a felhasználók, vásárlók, követők számával érvelni, például a további hirdetésekben. 80 millió eladott példány az USA-ban. És mi is elhisszük: nem véletlen, hogy x millió ember tölti le/olvassa/veszi a cuccot.
Ilyenkor mindig jön egy okos kommentelő, akinek bassza a csőrét valaki más sikere, és leírja az ordenáré netes közhelyet: Bővebben…
mantrák sorozat 3.
3. mantra
Sajnos, manapság minden második házasság válással végződik. Ráadásul egyre kevesebben kötnek házasságot.
Hát sajnos, mert a házasság fő érték, önjó, értelme önmaga, mint azt látjuk, bárhová is tekintünk (és mennyi mindent nem látunk, ami nappalikban és hálószobák mélyén zajlik!). A gyermekek felnevelkedésének biztos, megtartó kerete a házasság; életünk legszebb napja, az esküvő is milyen gyönyörű és megható, minden filmnek ez a vége. De ha ez tendencia, hogy mindezek ellenére egyre kevesebben házasodnak és egyre többen elválnak, és ez nem is valami firss jelenség, hanem évtizedek óta tart, akkor nem kellene végre már valamilyen következtetést levonnunk?
Hány olyan házaspárt ismersz, akik tényleg jól vannak, és nem csak annyi, hogy nincs botrány és látványos gyűlölet, meg nem váltak el, hanem látszik, hogy energikusak, szeretik az életet, egymással töltik a szabadidejüket? (Mert többet aligha láthatsz, még ez a kivételes állapot is rejthet poklot…) Bővebben…
mantrák sorozat
2. mantra
A nők azt hiszik, hogy a férfi viselkedése ellenük van, pedig ha megértenék, hogy a férfi másképp működik, akkor nem éreznék a viselkedését közönynek, hatalmaskodásnak. Bővebben…
Bolyongunk nagy elveszetten a szégyeneinkkel. Mások vajon mind boldogok, jól működik a kapcsolatuk és benne a szexualitásuk? A többségi ítélettől, a tabuktól megnyomorítva keressük a válaszokat, remélve, hogy végre nem minket hibáztatnak, nem ugyanazt szajkózzák.
Milyen jó, hogy a magazinok foglalkoznak ezzel a témával. Bővebben…
Új sorozatot indítok, hasonló a téma az egyenlőtlenség formáihoz, de ez társadalmibb. Amit mindig a fejünkhöz vágnak – és a valóság. A mantrák sorozat.
1. mantra
A nők rosszul jártak a nagy egyenlőséggel, nem kellett volna versenyre kelniük a férfiakkal, mert a szerepek összezavarodása óta megingott a férfiak erős családfenntartó szerepe, és a kemény nőkkel már nem akarnak házasságot kötni. Bővebben…
Nemsokára kiteszek egy best of válogatást a kép alá az elmúlt fél év legjobb bejegyzéseiből. Volt jó sok erős pillanat, írási, olvasási. Van kedvencetek?
Gyönyörű az ősz, de tényleg. Multifunkcionális séta: szemétszedés, rőzsegyűjtés, őszilevél-gyűjtés, kutyakaki és -szaladás.
Ugrálnak az avarhalomba, a Julis szaltót is! Bővebben…
Megmondom nektek, hogy ezen a szépségesen szomorú lehangoló helyen, ahol élünk, kik a hatalom igazi birtokosai. Kiknél van a befolyás, kik kezében a döntés. De sorsok fölött ám. Bővebben…
Az első rész: a gyengéd erőszak 1.
Szépen vagyunk egyébként: míg ti a lányotokat féltitek a traumától, apák, haverok és puakézikönyvek arra biztatják a fiaitokat, hogy próbálkozzanak, smárolják le a lányt, ne vacakoljanak.
A legtöbbször nem rosszindulatúak az “udvarlók”, nem tudatosan mesterkednek. Csak nagyon akarnak valamit, és az erősíti meg őket, ami a másiknak rossz. A bántalmazók sem mind gonoszak.
Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák – kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
(Reszketek, ahogy ez meg van írva, a verszenén. Milyen sűrű valóság a jó vers…!
Ó, ezt nem ide. Készítek egy alposztot, egy József Attila-szemelvénygyűjteményt, az 1936-os versekből, mert nagyon érzékletesen adják vissza a dinamikát.)
Hiedelmek, viselkedési sémák és érdekek mozgatják őket egy társadalmi közegben, amely tolerálja, alig ítéli el, megmagyarázza, vagy nem akarja észrevenni a húzásaikat.
Miért nem tartom áldozatnak a csalódott, visszautasított férfiakat? Bővebben…
Előfordul, hogy a rajongás gyűlöletbe fordul. A manipulátor rádszáll, és minden módon ekéz, támad, nem hagy élni. Ez veszélyes, és hasonlít a párkapcsolati erőszakra. A neten is sokat lehet ártani. Tőlem erőszakos, eleinte rajongó kommentelő (aki csak nickként volt jelen, nem tudtam a kilétét) követelte, hogy adjak neki elégtételt, tegyem közzé az ő verzióját, fenyegetett, hogy nem száll le rólam.
Ismered azt, amikor valaki olyan nagyon kedves veled, annyira segítőkész, hogy… a legszívesebben felrúgnád?
Hónapokig kedves, és hónapokig nem mered megmondani, hogy ne csüngjön már rajtad ilyen hűségesen, ne alázza tovább magát.
Rákészülsz, hogy most aztán beszélsz vele, mert a hallgatásból nem ért. Ő aktív, te hallgatsz, kerülöd – reméled, ez elég. De neki nagyon kell ez az egyszemélyes játék. A dilemma: hitben hagyni inkorrekt, de bántani nem akarod, és ha szembesíted, kiszámíthatatlan lesz a reakciója.
És te is belementél, már benne vagy nyakig, hibásnak érzed magad.
Vársz, hátha elmúlik. De a daganat sem.
Egyre durvább. Mint aki kéri a jussát végre. Szép szavak, ártatlan gesztusok, a kedvedben jár, szépeket mond. Mi van abban? Örülnöd kéne. Félsz tőle. Bűntudatot kelt.
A félelmed jogos: ez erőszak. Bővebben…
…aki egyszerre az erőszak, a befolyásos apa és a korszerűtlen, áldozathibáztató rendszer áldozata. Az eredeti poszt három éve, 2013 szeptemberében jelent meg:
tudom, mit tettél tavaly nyáron
Most 2016 októbere van. Semmiről nem gondolom, hogy túlzás lett volna, nem revideáltam titkon sem, amit akkor gondoltam: a valóság annál is durvább, mint amit hittem. Semmi kételyem nem volt, de nem “a barátnőmért” “harcolok”. A három év alatt távolról követtem a fejleményeket. Nem vagyok egyedül, nálam sokkal tájékozottabb, profibb betűvető még szörnyebbnek látja a helyzetet és a háttértörténetet – ő is kiállt, és őt is kicsinálták, ellehetetlenült a belterjes pesti balliberális körben.
A nevetséges bosszú-szóbeszédnek, miszerint azért adtam hírt a szörnyű visszaélésről, mert engem az apa nem akart lótifutiként alkalmazni az újságjánál sokkal korábban, és elég pökhendien is viselkedett, szóval ennek az összefüggésnek semmi alapja nincs. Engem semmilyen érdek, egyéni motiváció nem hajt. Az igazságérzetemről van szó, és az áldozatokért való kiállásról. Arról, hogy néha nem lehet hallgatni.
Mindenki hallgatott, mindenki félt.
Idézet attól, akinek szerintem hinni érdemes.
*
A 2012 májusában indult gyermekelhelyezési per első fokon 2015. szeptember 17. napján zárult. A BKKB ítéletében az anyánál helyezte el a gyereket, az apa számára az átlagos kéthetente hétvégi kapcsolattartási időnél lényegesen bőségesebbet ítélt meg (két hetes időszakra nézve 6 apai kapcsolattartási nap, minden iskolai szünet fele, a nyári szünetben 5 és fél hét.) Az anya elfogadta a bíróság ítéletét, az apa fellebbezett és kérte a gyerek nála történő elhelyezését, az anya számára pedig heti 1 órás (!) felügyelet melletti kapcsolattartást kért, szombatonként 10 és 11 óra között. Az apa kérte a fellebbezésében, hogy az anya fizessen minimum 60 ezer forint havi tartásdíjat. A bíróság által egyébként megítélt tartásdíjat az apa azóta sem fizeti gyermek után. A Fővárosi Törvényszék két tárgyalást is tartott az ügyben, s a per végül másodfokon 2016. május 11-én zárult. A Törvényszék ítéletében helybenhagyta az első fokú ítéletet, tehát maradt a gyermek az anyánál.
Az ítélet szerint abban az esetben, ha az anya a kapcsolattartást akadályozza, a gyermek azonnali hatállyal az apa gondozásába kerül. Az apa a gyermek után fizetendő tartásdíjat azóta sem fizeti a bíróság által meghatározottak szerint. Ez semmilyen következményt nem von maga után.
A gyermeket az apával való kapcsolattartás rendkívüli módon megviseli, ez gyakran fizikai tünetek, betegség formájában is jelentkezik. A gyermek tanárai, pszichológusa megírta ezzel kapcsolatos észrevételeit, figyelmeztetését, ezeket azonban a hivatalok figyelmen kívül hagyták és hagyják azóta is.
Az anyával szemben korábban eljárást indított az apa kapcsolattartás akadályozása miatt. Az anya hamarosan vádlottként áll a bíróság elé.
Az apa emellett pert indított az anyával szemben személyiségi jogainak megsértése tárgyában (apai jogai sérültek a korábbi elmaradt kapcsolattartások miatt), 6 millió forint (!) kártérítési összeget követel az anyától. Emellett az apa újabb pert indított az apai nagymama nevében is, szintén személyiségi jog megsértése tárgyában (a nagymama jogai is sérültek a véleménye szerint, hogy nem láthatta a kis unokáját. A nagymama az évek során egyetlen alkalommal sem próbált kapcsolatba lépni sem az anyával, sem az unokájával. Ebben a perben 1 millió forint (!) kártérítési összeget követelnek az anyától. Tehát összességében családilag 7 millió forintot látnak ebben az ügyben.
A végén annyit jegyeznék meg, hogy a gyerek azóta is többször jelzett, hogy az apja folyamatosan megzavarja őt öltözködés közben. A gyerek nem hajlandó tisztálkodni az apjánál, mivel nem érzi magát biztonságban. Ez a nyári időszak összefüggő 3 hetes időtartamában elég extrém… Emellett gyakran felmerülő probléma, hogy a gyerek határozott ellenkezése ellenére az apa bebújik mellé az ágyba éjszakánként.
Ezt a bejegyzést nem lehet kommentelni.
Én a 2013-as blogévre úgy emlékszem vissza, hogy akkor még minden hepi volt. Messze volt még a Nagy Szervezkedés és Vihar. Én magam alig kommenteltem, csak rövideket, egymással kapcsolódtak a hozzászólók, bizalom volt. Nem ment el még senki kedve, nem kellett félnem, hogy valaki megbántódik, közös fíling volt, termékeny dialógusok, az akadékoskodókat meg kiröhögtük.
Megszépítő messzeség! Újraolvastam ezt a posztot, nem rossz amúgy:
És a kommenteket is. Hát, volt ellentét már akkor is. Bővebben…
Én amúgy szeretem Drugs Bunnyt.
(De jó így kezdeni a cikket, ez olyan, mintha úgy kezdődne a film, de frankón az első kocka:
Harminc évvel később
by veriférje, köszönet! Ezt megveszem, mondaná EP.)
Ő ezt írja: Bővebben…