mi bajuk a nőknek? 3. – szerintem

A magazin mellébeszél és rád akarja sózni mindazt, ami a status quo jó nőjének kell, ne is várj tőle mást. Az antifeministák vádaskodnak, bosszút állnak. Vannak olyanok is, akik nem értik, miféle diszkriminációról beszélünk – az arab nők, vagy a savval leöntött indiaiak, ott van miért harcolni, de itt…? Ez a fajta tájékozatlanság és érzéketlenség általánosnak mondható. Ezért most elmondom én, szerintem mi a nők problémája.

Sokan vannak, akik tőlem követelik a megoldást, és ha nem tudok olyat, akkor ne is mondjam, hogy baj van. De ez nem így működik, nekem a diagnózis a dolgom, elolvasásukkal tudatosíthatod, merre keresd a válaszokat, de a problémádat te fogod megoldani. A társadalmi megoldás közös lesz, lassú, és nem aktív tett, hanem eredő: összegződőd hatás. Az első lépés, hogy ki-ki elkezdi érzékelni, hogy mi zajlik körülötte.

Nem lesz “de szemét a világ”, nem lesz “minden pasi csak azt akarja”. Nem fogom levonni a következtetést, hogy változzanak meg ők, nem akarok bosszút, és nem lengetem be a zsarolást, hogy ha ti így, akkor mi meg úgy. Riadtan figyelem ezt a fajta feszkókeltést, netes harsányokodást, általában olyanok csinálják, akik az életükben megalkusznak a diszfunkcionális kapcsolatban, mert megéri nekik, vagy mert nincsenek erőforrásaik, hogy változtassanak. Én nem maradtam benne, nincs mit igazolnom, de nem is haragszom, illetve másodjára jól választottam. Ugyanakkor minden nőt megértek, akire ránőtt a párkapcsolata, vagy aki a rövid- vagy középtávú érdekeit nem adja fel a mégoly idillikus jövőért, és rábíznám az olvasóra, mit vállal azért, hogy méltóbb legyen az élete.

Bőven van mit sepregetni a saját házunk táján is.

A nők számára a hagyományos, gondoskodó-ellátó-komplementer szerep szívás, kiszolgáltatottság és lélekölő monotónia, igazságtalan mérvű felelősség, rengeteg fizetetlen munka, nagyon kevés örömmel. Nehéz és nem heroikus, negyvenéves korukra a nők elromlanak benne, és tényleg nem jó fejek. Az én célkitűzésem a jófejség képességének megőrzése volt párkapcsolatban, gyereknevelésben és a kollégáimmal is.

Ha viszont nem kérsz a szerepből, akkor úgy fognak rád nézni, mint aki ugyanarra vár, csak elszámította magát, túltanulta, túlönnállóskodta magát. És fenyegetnek. Hogy egyedül maradsz. Hogy nem lesz szex. Hogy nem lesz gyereked. Hogy fura, önző, törtető vagy.

Sokan azt gondolják: ilyen áron nem kell hagyományos család. De talán van nem ilyen ár…? És: egy gyerek azért jó lenne. A nők zsarolhatók a gyerekvágyukkal, sokan az eltartottsággal és a fehér ruhás esküvővel is.

Nagyon nehéz ilyen döntéseket meghozni, és az életút nem is mindig döntés. Azért rettenetesen igazságtalan a szinglizés, mert van, aki egyáltalán nem ezt akarná, ami lett, és a vádaskodás lényege: feszülj meg te, hogy olyan lehess, aki kell feleségnek. Nehéz jól lenni azzal is, ahogyan az életünk alakult. Egyébként család nélkül sem úszod meg azt, amit a nőkre rónak. Sok nőt ismerek, aki a munkahelyén, vagy a rokonaival való viszonyában hozza ugyanazt a bocsánat-hogy-létezem, mindent-megteszek önhajszolást, amire a tipikus férfit soha nem lehetne rávenni.

Nyílt erőszak, drasztikus jogfosztottság helyett ma már kommunikációban, mellőzéssel, némasággal, falba ütközésse zajlik a nők lenyomása, a durvaságok helyett is, mert ott már tartunk, hogy azt nem tolerálná a közvélemény, de reakcióképpen is: ha a nőknek egy kicsit jobb, behúzzák a vészféket. Az ellenreformáció volt a legvéresebb. A rejtett szankciók, a nyomás, gúnyolódás, védekezésre kényszerítés sokkal nehezebben felismerhető, alattomosabban erodálja a párkapcsolatokat, a bizalmat, és azért is trükkös, mert nem léteznek ellene törvények és garanciák. Hát mi bajotok nektek? Tanulhattok, dolgozhattok, vannak cégvezető nők és parlamenti képviselők is…

Az emberek, köztük a nők sem tudatosak, nem látnak rá minderre, viszi őket a múlt svungja. A jóindulatú szexizmust egyáltalán nem ismerik fel, és azt hiszik, a valóságról beszélnek, amikor korlátozó, bűtudakeltő sztereotípiákat hangoztatnak. Miért baj az, ha buta nőkön viccelődünk? Nevessünk magunkon! Mi a baj a kabátfelsegítéssel, az udvarlással, a hölgyemezéssel, a macsó jólemgmondással? Alattomosan utánunk nyúlnak a régi nőgyűlölő gesztusok, rejtetten, de ugyanolyan következményekkel. Ha fellépsz ellenük, konfliktusosnak fognak tartani, és megbélyegeznek. Visszacsapás is van az új megerősödésért, az első önálló lépésekért: bosszú, meglepően retrográd

Szinte kizárólag nők intézik ma is a gyerekek testi-lelki szükségleteit, a jelenlétet, a sérült beteg gyerek kürüli teendőket pedig szinte nélkül kizárólag, magukra maradva, méltatlan körülmények között.

A nők nem engedik meg maguknak az örömöt. Ez azt is jelenti, hogy az egészségük, pihentségük, működőképességük, a fogaik állapota sem fontos. Bármit bírni kell. Nőként abban az üzenetben nevelkedsz, hogy másokért kell élned, saját jogú céljaid, igényeid lehetőleg ne legyenek, és ne is nagyon hibázz. Az iskola a nőkből is kiöli a szabad, kreatív, önálló énjüket, megfelelési kényszeres stréberekké válnak, rettentő gondosak és engedelmesek, elvisznek minden balhét, és aztán ugyanígy keresnek társat, nevelnek gyereket, főznek és viszonyulnak az anyósukhoz: szófogadóan, boldogtalanul, neurotikusan. Hozzák még a csinosat is, ha az elvárás, de a test igazi öröme, a mámoros sport és szex lázadásnak számít.

A férfiak között sok az anyakomplexusos, félresiklott, kötődni képtelen, nagyvonalúság és öröm ellen beoltott, mindenben magát domborító lélek, aki a partnerére haragszik az elemi traumája miatt, és arra kell neki a nő, hogy hibáztathassa.

A nők pedig megmentősdit játszanak, alkoholistákkal, súlyos érzelmi bántalmazókkal is. Eut “kéri” tőlük a szerepük: “ne legyél önző”. aúgy sem dúskálnak érzelmileg érett, százas, valamirevaló férfiakban.

Még mindig szolgálatteljesítés és kötelező gyakorlat a szex. Alku tárgya: ha te.., akkor én… igazi vágy és testi önismeret nélkül. A nőkben gyakran munkál, hogy az ő hajlandóságuk értékesebb, mert ők csak ritkán, de a férfiak persze bármikor. Ez így is van, de csak azért, mert a nők traumatizálódnak, elment a kedvük, illetve a világ nem az ő vágyukra harap rá, és nem azt hergeli. Szépen is volnánk, ha a nők szabadon, a szex öröméért akarnának szexelni. Pedig a kiút csakis ez: felelősen, humán módra, moralizálás és bűntudat nélkül élvezett testiség. Néha én is felfedezem a királykisasszonyt magamban, aki, na jó, ad magából egy keveset – sosem jó a vége. Mondjuk én ásatag vagyok: egyre inkább azt gondolom, hogy csakis kölcsönös, nagy szenvedélyből, mert egyébként nem éri meg (melynek a nagyszerelem alesete).

Jó sok szextől belém szerethet a fiú?, kérdezi ismeretlen kereső, és ide kattint. Ez a lány nem élvezi a szexet, hanem kalkulál vele. Ezt kevésbé bugyután is képzeltük: ha jó a szex, akkor velünk jó, és akkor majd minket akar. És itt nem arról van szó, hogy ha buta vagy, de szxelsz, akkor lenéznek. Hiába vagy nembuta, hiába vagy akármilyen, ha hajlandó vagy, akkor tárgy vagy. A nőellenes forgatókönyv: arra sóvárogj, aki nem adja magát, azt szeresd, aki spórol magával. Noha a túl készségeseket mi sem szeretjük, nagyon-nagyon szomorú ez, még mindig a szűz (hitves) és a kurva dichotómiájánál, a romboló kettős erkölcsnél tartunk. Ebből, igen ritkán, a nagyon nagy szerelem a menekvés, ott van csak az, hogy nincs ez.

A másik: a vonzalom nem az igyekezeten és jóindulaton, nem lehet kérdemelni. Figyelmet persze kelthetsz, tárggyá válhatsz, annak megvan a módja (ez még velem is megtörtént, és legnagyobb hökkenetemre, és ezek a férfiak teljesen vakok voltak lelki, szellemi rangomra, amelyekről naivan képzeltem, hogy majd megvédenek a tárggyá válástól. Be is fejeztem az antiintellektuális közegben tett egzotikus túrámat), tehetsz továbbá szolgálatokat, eljátszhatod, hogy imádod, rajongsz, manipulálhatod, de nyilván nem ezt szeretnéd, hanem azt, ha összeakadna a tekintet, és önmagadért szeretnének. Az a bizsergés, ami úgy hiányzik, az, hogy önmagadért szeretnek, hogy lágy és magától értetődő minden, nem érhető el igyekezettel, sőt, jellemfejlődéssel sem. Vagy szexi vagy, vagy nem, kész. Jobb méltósággal elfogadni az annyi-amennyit, várni, hogy hátha, mint vádasodni és a világon követelni, hogy díjazzon mint nőt.

Ijesztő a feleséglobbi erőszakossága és képmutatása, és nem csak háromszereplős a játék: ha belekeveredsz, meghurcolnak, és a saját szerelmed fog a legélénkebben megtagadni, akivel egyébként új életet kezdeni sem lett volna okvetlen vidám. Nincsenek már hepiendek. A tulajdonként kezelt társ, akit gyötörnek, leszarnak, unnak, utálnak évekig, de ha feltűnik valaki, akivel a férj boldog lehetne, jön a közösen leélt évek szöveg, a családdal való zsarolás, a harmadik szereplő hibáztatása, a nagy érzelmek… én nem azt várom, hogy szolidárisak legyenek a másik nővel, meg a legjobbakat kívánják a hűtlen fickónak, akinek persze könnyebb lelépni, de az biztos, hogy ez így durva önsorsrontás.

A rég nem velük élő férfit is figyelik, véleményük van, megjegyzéseket tesznek. Tessék boldog lenni, vagy ezen munkálkodni, ha nem megy, akkor meg legyetek külön. Ne játssz ócska, törött játékkal, csak azért, mert az a tiéd és nincs másod. Nagyon sok minden átment a mondandómból öt év alatt, ezt viszont vérző szájjal ismételgetem: szeressed, ne áruld el, ha meg nem megy, ha méltatlan rá, akkor függetlenedj, és legyél korrekt. Ne büntesd, hagyd, hogy éljen, és élj te is. Ne kontrolláld az exedet, nem a tiéd, a férjedként sem volt a tiéd. A gyerek se legyen trófai faló. Erről itt írtam: ne csináld vele, ne csináld magaddal De csináld, ha jólesik, csak nekem ne meséld el, mert nem fogok empatizálni, ellenben forgatom a szemem. Nincs igazad. Olyan nők csinálják, akiknek a szidott, utált társ az egyetlen birtokuk, akik megszerették az ismerős pocsolyát és benne a tocsogást, nem adják semmiért, és el se tudják képzelni az egyedüllétet, nem elég erősek hozzá. Inkább rámennek erre. Ez nem a jövő szava.

Ismerkedés, újrakezdés: általában nem képesek közvetlen, érdekmentes, gyanakvás és rivalizálás nélküli, nem rátelepedős, nem birtokló kapcsolatokra. Gyógyíts meg, ments meg, ne engedj magányosnak lennem, tarts el, csinálj nekem gyereket, legyél a státusszimbólumom – játszmák, egymás használata.

A pornó átmosta az agyakat: elvadult illúziókat és forgatókönyvet kérnek számon a nőkön. A jól sikerült randi vagy szex is csak egymás használata. Sok férfiban visszavonhatatlan a kár: valós testekkel, igaz emberekkel nem tudnak mit kezdeni, kötődési zavaraik vannak. Erről a témáról hallgatnak a magazinok, de annyira, hogy még a Pornóra kattanva című könyv ajánlóját is vonakodtak mgjelentetni.

Az anyaság felfalja a nőket, és olyan ritka és nehéz amúgy a teljes, önjogú élet, hogy a nk szívesen falódnak fel.

A többi nő: a férfiérdekű szólamokat mantrázók, a náluk szabadabbakat visszanyomók, az irigyek. A beszólogató tanítónő, aki ötöst kapna abban a rettenetes osztályzásban, amin én megbukom. Mindenki kurva okos, ha véleményezni kell, elképesztő kíméletlenség van.

Ugyanakkor, és ez az én konklúzóm, ma már ki-ki dönthet. Csak információ és attitűd, meg persze önismeret dolga. Ki lehet kerülni a durva szankciókat, noha ennek ára van. Bárki megtalálhatja a boldogulását az egyedülállóságban, a csak szexuális, a hagyományos, a poli kapcsolatokban, a gyermektelenségben, az egy vagy több gyerekben. Választhatod azt, hogy becsületes leszel, érző, humán, örömelvű, ehhez keresel partnert, és nem adod alább. Vagy bármihez, ha képes vagy felmérni, miért mi éri meg neked. Mindent nem lehet: tejszínhab, pisztácia és fánk is nem jár, se nekünk, se a férfiaknak.

Végül, túl heves kommentcsatákon, bemutatnám a feminista paradoxont és az ő feloldását. A paradoxon: “a nőkért harcoltok, de a nők nem kérnek belőle”, a többség ellenetek van. Újító, valóban bátor gondolatokat nem szokott díjazni a tömeg, mert a régi érdekeket sértik. Nem azért képviseljük tettekkel is a meggyőződéseinket, mert össznépi helyeslésre számítunk, hanem mert ezzel a tudatossággal már nem tehetünk mást. A fennálló rend, a durván igazságtalan gyakorlatok ellen küzdünk, és ehhez nagy fokú tudatosság kell, érzékenyedés. Ezt a melót a többség nem végzi el, csak ontja a véleményt. Antoni Rita többször leírtamár, hogy nem “a nőkért”, hanem a nők jogaiért harcol, és ő nem politikai párt, hogy álláspontját létszámmal, százalékkal kelljen legitimálnia.

Rövidlátóan, kényelemből, egymással rivalizálva, kisebb előnyökért képesek vagyunk arra, hogy a magunk ellenségei legyünk, főleg mulasztással, főleg azzal, hogy nem vagyunk empatikusak: tovább és még jobban bántjuk azokat, akik a legtöbbet szívnak.

Aki nem érti, hogyan lehet, hogy a feminizmus a nők érdekeit szolgálja, miközben a nől “nem értenek egyet vele“, az pillantson azokra a társadalmakra, amelyekben komolyan vették a tipikus feminista követeléseket. Ahol ciki a szexista vicc, a testszégyenítés, a sztereotípiák normaként kezelése, a nők lekicsinylése, a molesztálás, az elsunnyogott apai felelősség; ahol szó van arról, amiről nálunk mélyen hallgatnak, ahol valóban családbarát a közeg, ahol komolyan veszik a nemierőszak-vádakat, ahol van kiút a bántalmazásból, ott minden téren, mérhető mutatók szerint jobb a nők életminősége, és ez nem korreláció – ezeknek a változásokak a révén.

A “nincs miért küzdeni, vannak ennél nagyobb problémák is” érvre: az ügyek képviselete nem olyasmi, mint egy torta, amelyből nem jut mindenkinek. A tudatosság és érzékenység nem kerül pénzbe, nincs korlátja. Nincs fontossági sorrend, nem kell választani: mindenfajta igazságtalanság ellen lehet egyidejűleg tiltakozni.

Ha fontos neked a blog, támogasd! A főoldalon, az oldalsáv tetején találod a támogatás-gombot:

Május 20-án, szombaton blogszületésnap! Írj, ha jönnél!

Május 28-án Ne félj az edzőteremtől! képzés Eddel, harmadszor is! csakazolvassablog@gmail.com

24 thoughts on “mi bajuk a nőknek? 3. – szerintem

    • Ásatag 🙂 és modoros, asszonyom vagy kisasszony a normál, udvarias megszólítás – nyilván nem ismerheti az illető a másik fél családi állapotát, kor szerint szokták használni, legfeljebb kijavít a célszemély.
      (A “hölgy” különösen abban a kontextusban vicces, mikor egy újsághírben olvasod, hogy “…ekkor belépett két hölgy, késsel fenyegették az eladót, majd távoztak a bevétellel…”)

      • “De hölgyem…” és ezután valami durván lekezelő, kioktató közlendő szokott következni. De az nem számít ugye, mert udvarias volt a megszólítás.

      • Sajnos a magyar nyelvben az is modorosnak hatna, hogy “Tóthné Asszony”, holott németül mondjuk Frau X-et mondani teljesen bevett megszólítás, se nem túl hivatalos, se nem modoros. Falun nem is ismerik máshogy az embereket csak a keresztnév + bácsi/néni formában.

      • Jaja, nyilván, ha tudod a nevét, akkor a nevén szólítod, én hivatalos levelezésre, vagy ügyfél-ügyintéző, vevő-eladó szituációra gondoltam.
        (Van itt a sarki boltban egy pénztáros néni, az szokott ilyeneket csinálni, hogy nagyon udvariasan, napszak szerint köszön, végig korrektül magázódva, míg mondjuk ki nem derül, hogy nincs apróm, és akkor széles mosollyal: “Sebaj, drága arany csillagom, akkor majd behozod azt az öt forintot holnap!” Nehezen viselem az ilyen szituációkban a tegezést meg haverkodást, de ez annyira spontán és aranyos.)

  1. boldog szülinapot utólag! eddig kirgizisztánban kirándultam a legjobb barátnőmmel, és felolvastam neki az első mi bajuk a nőknek bejegyzést, bár ő is ismer, csak nem olvas ilyen rendszeresen, mint én. marha nagy feminista ikonoknak gondoltuk magunkat, mert igazából nagyon kevés nőt ismerünk, akik elmennek teljesen ismeretlen helyre egyedül vagy csak nőkkel, hosszabb időre, úgy, hogy az egészet maguk találják ki és szervezik meg, a saját örömükre, de aztán az egyik hostelben találkoztunk egy német turistanővel, aki 57 éves, és egy hónapra jött egyedül körbeutazni, de azelőtt megcsinálta ugyanezt jemenben és iránban is, onnantól már nem gondoltuk, hogy mekkora feminista ikonok vagyunk 🙂 asszem amúgy eleve az a baj, hogy a nők nem nagyon csinálnak/csinálhatnak semmi nagyobb dolgot a maguk örömére, mindig megvan a szankció érte. ez az utazás csodálatos és izgalmas volt például, és nagyon jót dumáltunk a posztodról, a barátnőm a politikában dolgozik németországban, én meg ebben az extrém férfiközegben, úgyhogy mindkettőnknek megvannak a maguk tapasztalatai, ő azt mondja, ott is komoly ellenállásba ütközik, ha egy nő igazán a hatalom közelébe kerül (annak ellenére, hogy angela merkel), és a legtöbben meg sem próbálnak semmit, és ez ugyanolyan, mint a két kilóval bicepszező lányok, hogy az ember eleve úgy áll oda, hogy én úgyis csak ennyit tudok, és az nagyon szomorú.

      • Egyetértek! 😉

        Köszönöm nektek a motivációt, nekem ennyi idő kellett ahhoz, hogy merjek úgy dönteni, illetve hogy egyáltalán eszembe jusson (!), hogy kivegyek egy hét szabadságot, mely alatt végig csak olyan dolgokat fogok csinálni, amik nekem jót tesznek, örömet okoznak, és csakis engem szolgálnak.

  2. Ez annyira elszomorító társadalomkritika. Nap mint nap ezt van körülöttem. Én is benne vagyok. Két külön dolog látni mi az amiben vagyunk vagy egyszerűen csak ösztönből végigcsinálni. A rálátás fájdalmas ha a menekülőút keskeny, vagy nincs is. Oh tudattalan boldogtalanság, mennyivel egyszerűbb ez mint a tudatos apró lépések és döntések meghozása, iszonyat fájdalom ha mindezt felismered. Az út odáig amíg eljutsz, hogy most már jobb, egy kicsit talán. Apró lépések, késforgatás a másikban és magadban. Nincs megváltás áldozathozatal nélkül.
    Amúgy a pornót utálom és nem vagyok prűd egyáltalán, de látom, hogy annyira tárgyiasítja az egészet aminek a humánról, emberről kéne szólnia. Egy szétcseszett narratívát követve halmazokba pakolva a nőket egyszerűen borzadály az egész. Mi a francnak van ennek még egyáltalán létjogosultsága? Életfogytiglani szexelvonással bűntetném az összeset.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s