én már nem ugrálok

Állunk a minap a fiammal, a naggyal egy Kádár-kori kockaház hasonlóan retró konyhájában, már sok apró részletét megfigyeltük az enteriőrnek. Neszkávét csinálok (én!) (mondjuk az bio, arabica, meg minden, de mindegy is), mert itt az van, és akkor beindul bennem a szöveg:

én már nem ugrálok, nem pofázok. Megvan a kis kávém, söröm, cigim, oszt’ jóvan.

Satöbbi, elég hosszan ment a simlis, minden fényesre, aktívra haragvó, megalkuvó szintaxis. Lőrinc értette persze, röhögött.

Én meg eltűnődtem aztán, hogy azért bennem is van már ilyesmi. Szoktam például egészen úgy viselkedni, mint az egyedülálló anyák. Durva, mi? Sóhajtozni hideg konyhában hajnalban, hogy senki nem becsüli meg a munkám, hogy én mindent értetek teszek, a belemet kidolgozom és a számtól vonom meg a falatot, és két nagy büdös pofon kéne neked, gyerekem, meg: amíg az én kenyeremet eszed…, és semmi hála, és majd ha idősebb leszel, te is megérted, és ha én már nem leszek…! Sírba teszel! De aztán – merőben nyelvileg, a saját szavaimból! – megértem a dolog iróniáját, és elviccelem azt is, az abszurdig élezem. De a szele megcsap, igen. És így van, tényleg ez az élet törvénye, legalábbis azé, akit anya szült és aki maga is szülővé válik: bölcsebb, nyugisabb csak akkor leszel, ha már eleget éltél, ha helyt kell állnod a magad életében, még az is előfordulhat, hogy saját szüleid mélységes nem-tehettek-róla tragédiáját is megérted. De igazán felelős és motivált és rendszerető (!) is csak akkor, ha a magad ügyében jársz el, ha a magad pénzét költöd.

Én olyan büszke voltam arra, hogy a tizennyolc éves kori, idealista önmagam nem köpné szembe ezt a mait, mert nem lettem olyan, ami felé a Rend nyom. Amit mindenki megmagyaráz.

De legalábbis nem magyarázom meg, amikor mégis: pontosan látom, hogy nem a személyemnek szól a hivatali, jogi bosszúság, hanem mindenféle okokból ez lett az eredmény. És hogy miben vagyok én is hibás – akár csak abban, hogy nem figyeltem eléggé, nem szóltam magamért elég hangosan, naiv voltam. Az ügyintéző nem gonosz, és nem kavar, a macera az élet része, könnyedén kell rajta átsiklani, úgyse lesz semmi baj, elmúlik. Hogy az ott bizony, amit én is elkövetek, gyarlóság, önzés, kicsinyesség, kényelem.

És egy kicsit felszabadító is megengedni már magamnak az ilyesmit. Nem ez a lényeg, ne ragadjunk már le ilyen apró részleteknél. Nem lehet ennyit rágódni, annyi minden van az életben, valaki úgyis hazavinné, mondja G. Akik milliárdokat lopnak, azok a politikusok. Mi csak kicsiben csináljuk ugyanazt… Nekem ne magyarázzanak erkölcsről…

Régi olvasónak kell lenned, hogy ezt pontosan értsd.

Már nem vágok pofát, amikor számlát kérnek tőlem, más munkáját lefedendő (ami nem jelenti azt, hogy adok). És szokásom nem részt venni a közügyekben, önzetlen önkéntességekben. Tényleg belefáradtam. Engem többet és fájóbban bántottak eszmetársaim, öko-, kötődőnevelős és feminista ismerősök is, mint az ellenzők. Már szoktam nem az elvek embere lenni, nem kiállni, nem szólni, hagyni elmúlni a pillanatot. Szoktam nem tudatában lenni a privilégiumaimnak – léteznek-e? tényleg olyan erősek? voltaképpen miért nem igénylek én rendszeres gyermekvédelmi támogatást? Szoktam nem adakozni. Szoktam nem érezni bűntudatot, amikor csakis az érdekeim szerint döntök és nem vagyok Jó. Sőt, már olyan is van, hogy bliccelek a buszon, ezt mondjuk utálom, nem is magyarázom meg, csak kéne a főállású anyaságról friss papír Ceglédről, azzal megújítani a bérletigazolványt, és ez macera, és mindig elmarad, így meg vagy van jegyem, vagy nincs, összességében többet költök jegyre, mint amennyi a kisgyerekes bérlet lenne, szóval ez nem is akkora csalás, sőt, egyáltalán nem az, a helyszíni bírságot szemrebbenés nélkül fizetem. Csak rá ne szokjak, mert a teljes árú bérletre ez már nem igaz. (És a meglepő fordulat: gyerekkel vagy gyerek nélkül is mosoly az osztályrészem, int a vezető: menjek csak.)

Na de a fenti paródia tényleg ömlik egynémelyek szájából. Mint ahogy tényleg léteznek emberek, akik lemennek a terembe, beöltöznek dizájnba, mászkálnak a gépek között, diskurálnak, szelfizgetnek, közzéteszik, kettőt tárogatnak, átöltöznek és hazamennek, és  azt állítják magukról, hogy ők edzenek. És létezik a keserűségnek, kicsinyességnek, a cinizmusnak és a stiklik megmagyarázásának ez a foka, amelybe a féllel-eggyel generációm fölöttiek süppedtek, és ez komolyan ijesztő.

Most kezdtem csak látni, észrevenni, nem elsősorban ítélni, hanem felfogni, hogy milyen sokféle ember van, miket mondanak, és az mitől érthető.

Társadalmilag aktívnak lenni, elvekben hinni, bízni a rendszerben luxus, ezt is tudom. Ritka, aki, túl a legszemélyesebb érdekein, megőrzi magában a bírálat, a cselekvés vágyát, és az még ritkább, aki nem csak a facebookon meg biztonságos baráti körben dohog, hanem valóban bátor a nehezebbik utat választani.

És még ritkább, aki a nem-automatizmusok választásának hajlamát, a nyitottságot, az újra való éhséget, szellemi és testi rugalmasságot, a jóindulatot megőrzi magában. És meg tud békélni azzal, amennyi neki adatott, nem sóvárog és nem viszonyít.

Micsoda kincs, hogy nem szorított rá az élet erre a kisemberi önigazolásra. Hogy nem érzem magam megfosztottnak. Nem a cigi, a sör, a pletyka a vigasz. Nem autózom, nincs hitelem, tévém, főnököm, kényszerű rokonom. Nagyon kevés kötelességtudatra van szükségem, csinálhatok mindent kedvvel, lelkesen, rozmárokról beszélgetve a tündérlányommal. Nem tartom gyanúsnak a sikert, a profitot sem, az amerikaiasat sem, hanem lenyűgöz. Nincs kedvem magyarázni, hogy jó, de neki könnyű. Hogy vágyom bele az ismeretlenbe, hogy maradt még jóindulat, nem javítgatom mások helyesírását, és magamat előbb figyelmeztetem, hogy ez most nem okés, mint a másik embert.

Nincs lassulás, tompulás, hanyatlás, sőt, kiélesedés és tökélyre fejlesztés van. Nagyon kellek, és én nagyon vagyok. Optimalizált működés lettem, ahogy útnak indulok, ami mindent fejben tartok, elintézek, a sorrend, a vásárlás, a kesztyűért nyúló, szatyrot és kutyapórázt is tartó mozdulat. Ahogy a forgalmas úttesten átkelek, mindenre képes vagyok figyelni, az összes változóra, nem betegszem meg, nincs semmi baj. Nő bennem a jóindulat, épp a befelé húzódás, önzőnek-lenni-merés (merni-levés?, nem) mellett és ellenpontjaként.

Látom, értem: a szomorú szeműek néha a leggörényebbek, a segítséget kérők átvernek és még ők vannak felháborodva. Elromlanak az emberek a nyomoraikban és hiányaikban. Aki mást figyel és rosszmájúskodik, mind benne van. Elhűlve olvasom az áskálódó kommenteket, kiosztásokat a celebek idővonalán – ilyen emberek léteznek, és nem csak ennyien vannak, mert sokan nem írják le, de ez maga a magyar néplélek, aki arra acsarog, aki másképp él, őt firtatja, addig se kell a saját félbehagyottságaival és stiklijeivel foglalkoznia. Itt például (szikronban edzettünk amúgy) a konditerem, a vékonyság, a műtött mell és a szelfi a sátán, és a közszereplő – kötelező és kíváncsian figyelt – önreprezentációja van összetévesztve a valósággal. A kommentekben mindenki milyen dolgos, rendes, maga takarít, és persze mindent, de mindent a saját jogán ért el. Csupa szépség és szerény jóság az élete, továbbá alig áll a lábán. Ha edz, se sminkben teszi, ő aztán megizzad, és biztosan nem szelfizik, mert azt azok csinálják, amilyenné, sőt, sokkal olyanabbá ő egy pillanat alatt válna, ha a húsosfazék közelébe kerülne…

És hányan élnek minden önreflexió nélkül, egyre szűkebb tudattal, abban, amivé az életük végképp lett, nem is érzékelve ama nagy világot, amelyben talán sosem voltak, de már a közepesből is kiszorultak. A nyuggerek, akikről lesújtó ítéleteink vannak, és akik nem jógáznak és nem síelnek, mint skandináv társaik, ó, nem. A gyerekek kirepültek, a szakmájuk emléke elhalványult, és egész nap várják a fiukat, az unokát, a postást, pótcselekvésként indulnak körzetihez, ügyet intézni, lakossági fórumra, és mondják, mondják a történeteiket. Páros magányban, eltéphetetlenül, egymáshoz alig szólva, ha mégis, akkor meg ugyanazokat a párbeszédeket folytatják le, s ez az ő életük, már végképp, soha semmi új elem. Gyerekes örömmel harapnak csokoládéba és ropogós héjú kenyérbe, ha bajosan is, és csókdossák a Viktor kezét a tízezres Böskéért. És ők mondogatják, mi hülyeség, mi nem, majd te is megérted… ó, nem, nem, ne.

Kapcsolódó bejegyzés: nem jön ki a lakásból

5 thoughts on “én már nem ugrálok

  1. (cstam.uszi@allamkincstar.gov.hu
    Innen kértem igazolást e-mailben, mert egyedülálló anyaságomban nem volt időm/kedvem/energiám hivatalokba futkosni. Hátha még mindig működik, és több időd marad az írásra!)

  2. Az utolsó bekezdésed az egyik oka annak, amiért szeretném elhagyni az országot.
    Az utóbbi időben egyre jobban azt érzem (valószínűleg mert egyre idősebb is vagyok), hogy fulladozom, hogy csírájában sorvadnak el a gondolatok, a kezdeményezés, a változtatásra való igény. Olyan ez az ország, mintha egy poros padlás mementója lenne.
    Tombol a szellemi igénytelenség.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s