, mondod vihorászva. Különben ellógom. Nekem mondja meg valaki, hogy mit egyek, mit eddzek, ne kelljen gondolkodni… Álljon ott mellettem, mutassa meg, hajtson, szidjon le! Baszogasson, mert magamtól nem csinálom.
Képzeljétek, van olyan szakma is, hogy diétás coach. Bővebben…
Reninek, Marinak, Juditnak, Vikinek, nagy-nagy szeretettel
Az a jó a sportban, hogy nem alkalmas maszatolásra, vetítésre. Úgy nem működik, egész egyszerűen. Az önszuggesztív mantrák működnek például a facebookon, az önbizalomtréningnek nevezett oldalakon, az ezekre fogékonyak érzelmi életében: jó vagyok így, egyedi és szép vagyok, mindenki le van szarva, a saját világomnak én vagyok a királynője. A sportban viszont mindegy, szép vagy-e, hogy mások mit gondolnak, és tulajdonképpen az is, hogy milyennek tartod magad, pontosabban: mit magyarázol magadnak (talán nem lep meg, hogy szerintem ilyesmiket, mint a dőlt betűsök, hajtogatni önátverés és dacreakció, kudarcos népek szokása).
– No mi baj már megint?
– Semmi, Mackó, semmi. Csak úgy mondom. Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a másik nem tud. Ennyi az egész.
– Mit nem tud? – kérdezte Mackó, és megdörgölte az orrát.
– Mulatni. Vidulni. Énekelni és táncolni. Itt van a kutya eltemetve.Micimac’
Az edzés ugyanis szembesít: itt becsődölnek a mantrák, a kegyesen pozitív szövegek. Ha nem a valóságot tartod szem előtt, akkor elreccsensz derékban és leesel a futópadról. Bővebben…
Visszanézek erre az egészre. A több évre, a saját fejezeteimre, céljaimra, elakadásaimra. A fotóimra. Az első képzésekre.
És meghatódom.
MI EZ A NAGY IZOMMÁNIA?
Merthogy lehetne olyasmi, mint a zsugorfejgyűjtés vagy a makramé, tehát valami fura, szélsőséges egyéni hobbi.
Csak azért tűnik ilyennek, mert kevés ember izmos, és onnan nézve botrány egy kis bicepszecske. Bővebben…
MI ZAVAR?
Életmód-írások változást tervezőknek, a szokásos ujjongás nélkül. Itt találod az első részt: rövidek 1.
SOKADSZOR A JÓ TESTRŐL
Szerintem nem érdemes csak az esztétikumról beszélni, ez félrevisz. Az én célom az anatómia volt, ami egyben jelent divatfüggetlen szépséget, jólműködést, erőt, jó közérzetet és egészséget.
A női média szokásos szövegével szemben én nem hiszem, hogy a testi elégedetlenségérzeteink megoldásához annak hangoztatása visz közelebb, hogy a szépség úgyis relatív és koronként változó. Ez gyenge érv. Egyrészt: mindegy, hogy relatív-e, te nem a szépségeszmény miatt szeretnél változni, és nem emiatt nem fogadod el magad. Ha te ebben a korban és közegben nem látod szépnek magad, akkor nem érdemes önigazoló álpolitikai kifogásokat gyártani ahhoz, hogy miért maradj mégis olyan, amilyen nem szeretsz lenni. Ha a bő választék és divatos szabású ruhák a karcsúaké, és ha a külsőd az önszeretet, a gondoskodás hiányát és az önfeláldozást üzeni, akkor ezekkel nem mész sokra.
Tudom, hogy most felszisszentetek. Én már nem hiszek abban, hogy az volna a megoldás, hogy politikai nyomással megváltoztatjuk a tudatot és a piacot. Viszont nem is gondolom, hogy az a boldogság titka, hogy idomulsz kell a mainstreamhez.
Mert, mi a megoldás?
Megerősödni, függetlenedni mind a kereskedelmi nyomástól, mind mások elvárásától, amennyire lehetséges (és tudni, hogy csak egy kicsit lehetséges, mert társadalomban élünk).
Levenni a tekintetedet mások eredményeiről és kinézetéről. Nem leszel olyan, mint ők, de lehetsz nagyon jó.
Rátalálni a jól működő, energikus test optimumára, a saját legjobb verziódra, a laboreredmények és testösszetétel szempontjából is jó testre, és ha megvan, akkor tényleg leszarni minden mást, hogy ki mit mond, mi a divat, ki néz ki jobban.
A saját el nem rontott gyerekeinkre vigyázni.
Az izom:zsír arány egészséges tól-igje egyáltalán nem olyan esetleges ám. Riasztó látni, hányan beszélnek csak a kinézetről. Nem értik, mi a különbség ugyanakkora térfogatú izom és zsír között, kinézet, működés, egészség szempontjából.
Én ezzel a testtel valamivel a 3-as percentilis alatt voltam 2015 októberében. Vagyis, a velem egykorú nők nagy létszámú európai mintájában 3 százaléknak van kevesebb százaléknyi zsír a testén, mint nekem akkor. Ami azért elgondolkodtató.
Amit konvencionálisan szép formájúnak látunk, például egy balerina lábát, annak a formáját az izom adja. Nagyon fiatalon, feszes állapotban egy-egy női testen tud szép lenni a zsír, de egyrészt ez a szépség a többinél is mulandóbb, 35 évesen vagy szülés után már nyoma sincs, másrészt rövidlátás csak a szépséget nézni, mert könnyen a tárgyiasítás, a szexiség felé visz, az meg már nagyon ritkán szól a nőkről.
Ha én a szexiség követelményének bedőltem volna, akkor az edzés, étrend és sportcuccok helyett mindenféle beavatkozásra költöttem volna, a hajhosszabbítástól a szemöldöktetováláson át a mellnagyobbításig. De nekem a nettó test és annak élménye volt fontos.
A plus size viszont nem alternatív test, hanem nem létezik. Láttál már strandon olyan nőt, aki túlsúlyos volt, de sima volt a hasa, feszes a bőre és íves a dereka? Aki nem hasra hízott, akinek nem lett ormótlan a térde, göröngyös a feneke? Miért nem? Mert az elhízás és a rossz testtartás, deformitás a rossz minőségű, finomított szénhidrátban bővelkedő táplálkozás és az inaktivitás, az ülőmunka hosszú távú hatásainak összegződése.
A plus size trend egy-két szerencsés alkatú nő manipulált fotóját használja fel, és fogyasztásélénkítés a célja, az, hogy a túlsúlyosaknak identitást adjanak, megvigasztalják és öntudatos alter-fogyasztóvá változtassák őket, nekik tervezett ruhák, tartalmak, életmód-táborok fogyasztására vegyék rá őket.
Keresd a saját jobb állapotodat, akármilyen is annak a kinézete, azt, amelyik energikus és a tükörben is tetszik. És azt éld és óvd aztán.
Holnap a célokról, motivációkról, aztán meg a csodaszerekről lesz szó, de jön itt a blogon egy nem-életmódos poszt is, arról, ahogy a felek váláskor elosztják a javakat.
A most induló sorozat az életmódváltást, testátformálást, sportot fontolgatóknak, újrakezdőknek szól, és heurisztikusan írhatom, hogy ezek rövidek. A Skandináv maszájon megszokott stílus, és egy fotó. Ott is közzéteszem. Bővebben…
Így magunk között, párezres körben bevallom, hogy szerintem az újévi fogadkozás nem akkora gyíkság, mint amennyire gúnyolni szokás. A napfordulóval is történik ez-az az emberben – ha kedvelném a grandiózusan homályos kifejezéseket, mondhatnám: kozmikusan –, de a karácsony, családi szembesülések, megelégelések, az otthonlét vagy az elutazós pihenés is ráébreszt bennünket sok mindenre, ami folytathatatlan, hazug, meghaladott.
Elárasztottak a mémek a karácsonyi zabálásról és hízásról. Bővebben…
Na, vettem végre netjegyet, mert amúgy konditeremben meg bisztróban, kávézóban megy a blogírás meg az ügyintézés.
Az elmúlt napokban, a meghitten kényszerű, hétköznapi teendők – kutyasétáltatás, karácsonyfavásárlás, cuccselejtezés és szemétlevivés, szaloncukor-akasztó, savanyú káposzta és hús beszerzése – közben elindult bennem több poszt: jaj, majd leülök, megírom, csak előbb még edzés/látogató/főzés/elálmosodás. Aztán elmúlt a pillanat: elhallgattak a bekezdésnyi szövegek, az újszerűnek vélt tételmondatok. Már nem érdekes, nem járatom rajta az agyam.
Ez viszont továbbment és összeállt. Bővebben…
Én ÚGY utálom a fat pride, a fat acceptance hamis öntudatát. Írtam már erről sokat, meg itt is. Most viszont szeretném kiemelni, mert lehet, hogy ez eddig nem domborodott ki, hogy én nem a kövérséget, a tökéletlenséget, a nem-sportolást utálom. Nincs is dolgom azzal, ki hogy él. De az ítéleteik elérnek.
Én nem a magam példáját, “portékáját” igazolandó beszélek anatómiáról meg az edzés öröméről, mert én nem árulok semmit. Egészségfasiszta se vagyok, kinézetnáci még kevésbé – de ha mégis, akkor magamon kezdem.
Én a hamisságot utálom, a feljavítást, a megszépítést. A tagadást. A kövér lét valódi el nem fogadását és kompenzációs promózását. A csúsztatást az érvelésben. A nagyszájúságot és mögötte a gyengeséget, a frusztrációt. És a női média boldogan asszisztál ehhez, sőt, progresszívnek gondolja.
Nem itt kéne tartanotok, csajok. Bővebben…
Na, most már megírom ezt is.
Sűrű, feszült versenyszezon volt az október-november, körülöttem diétázó versenyzők, drukk, remegő levegő. A verseny hétvégéje után meg mindenki értemez. És hát nem épp kifogástalan logikával, józanul, elegánsan. Bővebben…
Ez is visszatér a kommentjeitekben: a húsz évvel később is sajgó seb.
Egy tanár, egy korlátolt, egy egyszeri, egy rosszul képzett, egy rossznapjavan, egy nemtudjamitbeszél, egy tévedő, csak úgy, mellesleg kiejt egy mondatot. Egy ítéletet, egy prognózist. Ma is látod, hallod, ahogy mondja.
Kudarcos tanárok téged hibáztatnak, amiért nem tudtak beletörni a szisztembe, és rávenni téged az uniformizált átlagosanjó teljesítményre. Mert nem tudtál motivált (kötelességtudó) maradni, vagy éppenséggel szabálytalan, de átlagosnál jobb képességeid voltak. Rendszeridegenek. a status quo csóválta a fejét: csak meg ne ártson az a nagy eredetiség.
A mondatra ő már nem is emlékszik, ha él még a szerencsétlen, de te emiatt nem mentél a színművészetire, ma sem nem hiszed el, hogy tudsz helyesen írni.
LifeTilt története.
Elhittem hogy én vagyok az Isten, és egy idő után már így is tekintettem magamra. Én Balogh Tamás, akiről az osztályfőnöke azt mondta anyámnak az egyik szülői értekezlet után, hogy „Balogh anyuka. A maga fiából soha nem lesz semmi, mert ilyen mentalitással és viselkedéssel nem lehet” az rá 10 évre többet ért el, mint az osztálytársaim úgy ahogy vannak együttvéve.
http://www.lifetilt.hu/blog/2014/10/vissza-kell-mennunk/
Érzitek a csakazértis lendületét? Megejtő.
http://modoros.blog.hu/2014/10/08/kedves_jotanulo_volt_osztalytarsam
Nekem kevés jutott ilyen degradáló jóslatból, mert én nem provinciális középiskolába jártam, hanem igazi szabad szellemek tanítottak, nagy formátumú emberek. És ami mégis volt, az nem akasztott meg, hanem beintéssé tette az életemet.
Testnevelő volt az egyik, alázott, a változóban levő és boldogtalan testemet. A testem lusta vilt, igenis, futáskor fájt a térdem, peedig volt egy pár hónapos időszak, hogy iskolaköröztünk bőszen hajnalban és önként. A testnevelőnek nem tűnt fel a sportmúltam (öt év szertorna), sem az eredendően mezomorf, soha nem sérülő testem, a sportra alkalmas felépítésem, mert kamaszként kövér voltam. Azt mondta, nagyseggű titkárnőként végzem. Én sem és sok más osztálytársam sem voltunk átlagos képességűek, minket eleve e szerint válogattak, emiatt kerülhettünk be ebbe az alapítványi pénzekkel európaivá javított intézménybe. Én pedig abban az évben második, előtte pedig tizenegyedik lettem országos tanumányi versenyen.
Azért persze lett néhány kallódó sors, meg középszerű középvezető, és hatalmas egyéniségből meglepően szürke felnőtt, nem csak startup-emberek. De a többség szuverén, alkotó, és van egy-két hiányszakmában dolgozó, nagyon komoly szakember is. ma is szívesen rúgnék be velük.
És hát végre nagy segg is megvan. Nem volt könnyű, a szintén nagyseggű edzőmmel szakadunk bele a lábtolón. De már nem dúl bennem az indulat, hogy nabazmeg, megnéznélek most fogatlanul, tanár úr, meg hogy te vajon mennyivel lábtolóztál fénykorodban, és mire volt ekkora arcod. Azért az osztálytalálkozón beszóltam két éve.
Mindenesetre nekem évekre elvette a kedvem a mentalitása a testemtől és a sporttól.
A kontraproduktív testnevelőről meg az ő módszereiről sokan mesélnek. Azóta sem szeretnek sportolni. Ha mégis, akkor negyven körül, teljesen másképp, saját szenvedéllyel, az egykori Laci bának beintve kezdték el, a maguk feje után, vagy motiváló közösségben. De hobbisportolóvá nevelni őket nem sikerült, ami azért a közoktatás testnevelésének fontos feladata volna.
A másik középiskolai beszólás a nemi szerepeket illette: tanár uram, az informatika-, amit akkoriban számítástechnikának hívtunk, érzékelte druszámmal való baráti kapcsolatom (de ilyen igazi sülve-főve, szinte szerelmes kamaszbarátnőség) dinamikáját, és diagnosztizálta is ízibe’, hogy ő Sancho Panza, én Don Quijote, szóval én vagyok a domináns, és ez nem jó, mert majd a házasságban is kell egy domináns fél, és ha a nő az, akkor baj van.
Engem ez akkor nagyon feldúlt, komoly válságba kerültem miatta, bűntudatom volt és gyűlöltem magam, mert sokkal érzékenyebb és kétkedőbb voltam a látszatnál (és most is azabb vagyok). Ma már értem: semmi mást nem mondott, mint hogy én vagyok az ambiciózusabb, brahisabb, eredetibb, és így is volt. Dominánsnak lenni, vagyis, amit egy nőnél már annak vesznek: ha van gondolata, ötlete, ha kezdeményez, kiáll, lázad, nem hallgat – mindez jó, mert erő, és erre kéne biztatni a gyomorgörcsig megfelelésmániás lányokat. Meg egy kis leszarásra.
Erőszakosnak, elnyomónak lenni pedig, amit pedig egy fiú esetében neveznek dominánsnak, és amire a bátyáim remek példák voltak, nem jó. De azt nem is erős, hanem gyenge, kompenzálós emberek csinálják.
Ma már azt is tudom, hogy ő nem tudta, hogy bennem ez ekkora lenyomatot hagy, és így feldúl. Ahogy rám a megjegyzése hatott, az nem az ő szándéka volt. Ő nem akart rosszat. Ő csak tévedett, mert korlátolt volt, illetve maga is “domináns” férj.
Én nem mondanék ilyet tanárként, nem is mondtam.
Ja, még egy ilyen volt, de az nem fájt, és voltaképpen be is igazolódott. De azért nagyon merev ennek is a nemiszerep-felfogása és nőképe. Ő is férfi, az említett nagy formátumok egyike. Azt mondta, hogy bennem akkora energiák, indulatok vannak, hogy ő nagyon várja, hogy szüljek két-három gyereket, az majd elviszi a fölösleget.
Szültem is, és az is elvitte, de azért főleg nem az.
Neki is sok gyereke van. Egyszer rákezdte, hogy de azt mikor írom meg, hogy a nők is milyenek. Én, a nagy emancipunci. Azóta sem beszéltünk, pedig komálom őt, komolyan, felnőtt koromban is sokáig szívbéli kapcsolatban voltunk.
Nem írom túl ezt a posztot, nem, nem, én nem.
Most ti meséljetek.
Tegnap írtam, itt:
…az önbecsülés 〈nem〉 azon múlik, hogy képes vagy-e elhitetni magaddal, hogy te így is jó vagy, esetleg: ehhez találsz-e megerősítő közeget, sorstársakat.
Szerintem az önbecsülés a valós teljesítményen múlik. Azon, hogy képes vagy-e változni, meghaladni önmagad.
Ezt milyen volt olvasni? Gondolkodtam rajta: nyomasztó lehet, ha nem vagy benne a sportban. Ha nincs élményed lefogyásról, vagy arról, hogy “megcsináltam”. Akármit. Projektet, felújított fürdőszobát, futóversenyt.
Ha nem találod a helyed.
Legyen gyógyblog? Öleljünk a keblemre és simogassunk meg mindenkit? Nehogy valaki megbántódjon, elveszítse a kedvét, kognitív disszonanciát éljen át?
Én ebben nem hiszek. (Nincs keblem se.)
Pedig amikor gyógyultam, nekem is jól esett az ölelés, és szívesen szólaltam fel a gyógyulókért, a betegítők ellen, és a gyógyultak és a meg nem betegedettek ellen is. Megharcoltam a magamét azóta, és az a vádam magammal szemben, hogy kíméletlen lettem.
Az a baj ezzel a rengeteg problémás emberrel, hogy a rászoruló állapot, a másra tolás, a halogatás, a gyengeség, az erőforráshiány, a frusztráció, amely láthatatlan burokként vesz körbe, rosszabb emberré tesz. Bővebben…
Unjátok, mi? Hehe.
Olvasó írja, hogy egy ideig nem olvasta a blogot, mert őt nem érdekli ennyire a sport.
Hát, most mondhatnám, hogy Bővebben…
A péntek. Olyan fényes, átmosó, oxigéndús! Olyan hangulata tudott lenni, hogy már délelőtt, a nagy sodrásában meg akartam írni.
Én úgy szeretem ezeket a napi rutinokat, olyan erőt, öntudatot, nyugalmat élek meg. Ez a munkám, jövök rá: három gyereket nevelek, körülöttük a ruhák, az ételek, a ház, a tüzelő, a menés, a jövés.
De írogatok is, hobbiból. Bővebben…
2016 áprilisában írtam, először a könyvben jelent meg, aztán tettem ki
fotókkal: Spingár-Westerlund Anita
Ed egy Ző, egy személyi ző, mégpedig nagyon jó ző. Írtam róla cikket is, mire másik szívem csücske, aki sportpszichológus, megjegyzi, hogy ha ő még valaha tanít személyi edzőket, kötelező tananyag lesz a cikkem és benne Ed.
Ed egy konditerem-reklámfilm, vágatlan, azonos azzal, hogy ő Ző. Bővebben…
Nálad semmi sem úgy van. Mondja, és igaza van.
A full értelmetlen, kis egzotikumjaimról, amelyekre rá szoktak kérdezni. Ne keress mélyebb értelmet. Így alakult. Bővebben…
Ez nagyon érdekes dilemma. Gyakorlati is, mert folyton találkozom vele, intellektuálisan meg egy aranybánya.
Az önvizsgálat szempontjából is, például. Miért akarok ennyire? Akarok-e, vagy csak reagálok? Miért várják tőlem mások? Mit üzen a viselkedésem?
Lehetne, hogy csak élek, nyugiban a családi és baráti körömben (mint a normális emberek, ahogy a kissé zakkant kommentelő rosszallja is, nem ám itt írogatni meg ábrázolni meg képeket festeni meg zenét szerezni). De nem így van, blogger vagyok, odafigyelnek rám, ezt ambicionálom is. És így megkerülhetetlen a kérdés.
Tézis: igen, kell segíteni. Mert kérdezni fognak, tanácsot kérni. És mondják, hogy van felelősségem.
És tényleg van. Bővebben…
OliNpia, ahogy a Julis mondja.
Julissal élmény oliNpiát nézni, mert eszes, figyelmes és vicces. Tévénk nekünk nincs (hüledezem is a kormánypropaganda klipeken, béna reklámokon, diktatórikus híradó-egy perceken). Szeretem az Index BBC videóit, és nem is csak az oxfordi angolságuk miatt, hanem mert annyira korrektek a kommentátorok, jól ejtik a neveket, nem elfogultak, nem pletykásak és celebrovat-szerűek, nem harsánykodnak, és nem a britekről, hanem mindig a legjobbakról beszélnek. Időnként elmegy a hang, egy kicsit buhera ez a netes tévénézés. Mondja Hajdu B., hogy “…mert ez a válogatott egy olyan vá…” Csönd. “-Logatott”, teszi hozzá tündérleányom csendesen.
