a valós teljesítmény

Tegnap írtam, itt:

…az önbecsülés 〈nem〉 azon múlik, hogy képes vagy-e elhitetni magaddal, hogy te így is jó vagy, esetleg: ehhez találsz-e megerősítő közeget, sorstársakat.

Szerintem az önbecsülés a valós teljesítményen múlik. Azon, hogy képes vagy-e változni, meghaladni önmagad.

Ezt milyen volt olvasni? Gondolkodtam rajta: nyomasztó lehet, ha nem vagy benne a sportban. Ha nincs élményed lefogyásról, vagy arról, hogy “megcsináltam”. Akármit. Projektet, felújított fürdőszobát, futóversenyt.

Ha nem találod a helyed.

Legyen gyógyblog? Öleljünk a keblemre és simogassunk meg mindenkit? Nehogy valaki megbántódjon, elveszítse a kedvét, kognitív disszonanciát éljen át?

Én ebben nem hiszek. (Nincs keblem se.)

Pedig amikor gyógyultam, nekem is jól esett az ölelés, és szívesen szólaltam fel a gyógyulókért, a betegítők ellen, és a gyógyultak és a meg nem betegedettek ellen is. Megharcoltam a magamét azóta, és az a vádam magammal szemben, hogy kíméletlen lettem.

Az a baj ezzel a rengeteg problémás emberrel, hogy a rászoruló állapot, a másra tolás, a halogatás, a gyengeség, az erőforráshiány, a frusztráció, amely láthatatlan burokként vesz körbe, rosszabb emberré tesz. Nem csak neked rossz, hanem el is kezdesz tőle negatív lenni, haragvó, improduktív, elváró, hibáztató. Neked segítsenek, másoknak miért, persze, nekik könnyű… Ó, bazmeg. Az ember azt megharcolja, hogy neki könnyű legyen, tudod?

Én csodálom a teljesítményt, és mindig is csodáltam. Csak a teljesítményt, a rászületettséget és a munkát csodálom, és nem zavar a másé. A komoly, harcos, kivételes teljesítményről beszélek. Nem arról, amelyikkel tele a net, Kis-magyarország kismamáinak kis startupjai, porba fúló ötletei, amely úgy definiálja a közepességét, hogy az aztán valami hatalmas produktum, és a tömeglélektanra hajt.

Mindenki magához képest fejlődik, persze, és az nagy dolog. De azért mégis vicces, amikor három hét edzés után emberek úgy prezentálják magukat a fotóikon, a vizeskulacsra akasztott törölközővel nagy kipirultan, mint élsportolók, és életmódváltás hashtaggel teszik közzé a mintha-mindig-is fotókat. Tudom, érdekes élmény nekik az új világ, és jó érzés magunkat olyanként látni és megjeleníteni, amilyenek eddig nem voltunk. De ez is elhitetés. Körülöttük évek óta, csendesen edzenek a többiek. Van néhány fura szerzet, de az alapértelmezett állapot itt a küzdés és fejlődés. A konditerem ettől is rendkívül motiváló közeg. Nincs okunk magunkat kivételesnek érezni.

Nem az önreprezentáció számít. Én nem tudtam, mi lesz ebből az én projektemből, és amíg nem tudtam (volt az hat-hét hónap is, tulajdonképpen az egész fogyási folyamatom), addig kussoltam, és nem definiáltam magam sehogy sem abban a képékeny időszakban. Sem a facebookon, sem az ismerőseim előtt, sem önmagamnak. És aztán nem hittem el a kockahasamat sem.

Sokáig, sokáig kell némán, megmutatás, büszkeség, deklarált öndefiníció, méregetés, előtte-utána fotó nélkül csak csinálni. Figyelni, kivárni, mi lesz ebből, a dologért magáért, nem a külsőségeiért.

Nekem akkoriban meredek önjutalmazásnak tűnt, hogy megvettem a NIKE ugrókötelemet. Azt, amelyikkel ma is naponta. Hát jár ez nekem?

Aztán persze azóta miket vettem…! De akkor már éreztem: megy ez nekem, megérdemlem.

Amikor “életmódváltásnak” nevezik a másvalakinél látott lendületet, élményeket, mert megtetszik nekik, és saját valóságként adják elő a vágyálmokat. És persze mindig van magyarázat, hogy miért nem ment két hónapnál tovább a dolog.

Ez nem egy önbizalomerősítő blog, és a tegnapi beautyplusos honlap után nem is nagyon van kedvem olyat írni. Valamit léptél, valamit elhatároztál, edzettél is – sajnos, ez még nem valami sok. Nem jár simogatás, felnőtt vagy. Tovább, tovább! Bírd el a tudatot, hogy még menni kell, hogy messze van az öntudat. Valahogy belekorrumpálódtunk ebbe: mindenki segítsen, ismerjen el. Mindenre büszkének lenni, mindenért kockacukrot várni. Figyeleméhesen, facebookon. Fogalmatlanul, infromációtlan, csodát várva, kérdezősködve, még a google-nek se nekimenve.

Hol állsz te, mennyire extra, amit tettél? És mennyire önálló?

Én nem szeretem a versenyt és az összehasonlítást. Sokszor írtam, hogy ne másokat lessünk, ne viszonyítgassunk. És irigyen nem is kell. Sőt, példaképet keresve se. Az sem te vagy.

De önelhelyezősen mégis jó nézni, mi van körülöttünk. Mit érek én mint hobbisportoló?

Tudom, hogy nagyon öntudatosnak tűnök, és valóban van önbizalmam, énerőm, kezdeményezőkészségem, és a tetejébe megmutatós is vagyok. Majdnem két éve járok konditerembe, és sokszorosan meghaladtam azt, amit magamról hittem.

És mégis, az a helyzet, hogy folyamatosan azt érzem, még mindig, hogy ez lófasz, ez semmi, egy nap majd igazán fogok tudni fekve nyomni, vagy kézen állni, például. Nem önstorozósan, csak úgy, hogy nincs ebben semmi különös, ezt csinálják mások is. Ez csak a normális, a hétköznapi szint. Mert könnyen megy, készséggé vált. Nem izommunka lemenni hídba. De majd egyszer…!

Szép. Mondja Ed.

Szép?, nézek rá döbbenten. Hát hol a belehalásom? Nem haltam bele.

Bele kéne halni.

Mert a fekvenyomás, fokozatosan emelt súly és csökkentett ismétlésszám után, az egy ismétléses max után, tehát kivégzett mellizommal még volt a levezető bukásigfekvőtámasz-szessön. Ő tíznél mondta, hogy szép, na, még ötöt. Aztán tizennyolcnál, hogy ne állj meg. És huszonkettőnél, hogy tovább. És akkor lett huszonöt, aztán kis pihi, és még tíz, és akkor volt nekem olyan érzésem, hogy ez meg van csinálva. Úgy-ahogy.

Vagy azt mondja Sankha, szintén ma: te ötvennel nyomsz fekve? Mondom, én igen, egyet maxoltunk, de igen. A fekvenyomásomat nem tudom elhelyezni, mert nincs kit nézni: a klasszik edzéselmélet az, hogy nők ne nyomjanak vízszintes padon fekve, és nem is gondoltam eddig ezt a súlyt különösebb teljesítménynek, Ed se mondta. A fiúk pedig nagyon vűltozatos súlyokkal nyomják.

És, mondom, nem láttad a 3:40 meg 4:00 perces plankjeimet a szuperszettekben (vállal csináltuk, oldalemeléssel, előre emeléssel és hátsóvállas, előre dőlt törzsű oldalemeléssel, négy sorozatok). Plank, tízkilós tárcsával a hátamon a második-harmadik percben. És általában nem is plankelünk, amikor nagy ritkán igen, akkor egy perceket. Tehát nem attól van a fejlődés, hogy szép lassan nyújtottam az idejét. Egyszerűen kíváncsi lettem, milyen még tovább elmenni, bírni, bukni. És nem nehéz. Élvezem, hogy megy.

Kilépni a komfortzónából. De ezt a fordulatot nem szeretem, nem megvilágosító, elbulvárosodott. És nem is léptem ki. Nekem ott kint a komfortos, a legszélén. Vagyis: kilépni.

Ma kiderült, ami nem szokott: hogy ez valami. És hogy én nem látom magam igazán, én mindig csak a fejlesztendőt látom, a távolban derengőt. Én hatvannal szeretnék nyomni már rég.

Ma (másnapi betoldás) rákérdeztem: de Ed, te engem miért nem hájpolsz? Én vagyok a te sikertörténeted! Én nem fogyózó lány vagyok! (Pedig nem volna butaság.) Elkallódom itten, meghalunk, úgy, hogy nem is tudtam, mekkora kiaknázatlansága és vesztesége vagyok a fitneszsportnak? Mert nem mondjátok? Csak Sankha mondja…?

Nem dicsérlek. Nem dicsérek senkit.

Én szárnyalnék, Ed! Akkor venném csak igazán komolyan! Én nem jó testet akarok, én erős és ügyes akarok lenni!

Átlagnál jobb vagy, mondja. Csak hát ketogén. Zsíros.

És eszünk egyszer strucctojást?

Le kell persze tennem arról a makacs, gyerekes hiedelmemről, hogy majd a teljesítményem miatt engem bárki is szeretni fog. Pedig ez a vágy és motiváció elemi, önkéntelen. Nem, a teljesítmény csak öntudatot ad nekem, erőt, különccé tesz. És igenis van, akinek ez, pont ez, ami nekem akkora fejlődés, irritáló lesz.

Aki azt kommenteli, hogy ő látja rajtam, hogy én hánytatom magam, úgy fogytam le.

Vagy azt, hogy tiltott teljesítményfokozással csinálom.

Még kreatin se. Tizennégy hónapja nem szedek kreatint.

Velük nem lehet mit csinálni.

Olyan ritkán élem ezt meg, azért írtam meg. És ha elhiszem, hogy nabazmeg, ez királyság, akkor majd ez jobban motivál? Tényleg?

Valószínűleg az origami nem menne olyan jól. Mert a teljesítmény nulladik feltétele, hogy azzal foglalkozol, ami hal a vízben módra megy. Állítom, hogy az élet leglényege, esszenciája az, hogy megtalálod azt, amiben igazán jó vagy, és abba belemerülsz. Ez a sokat emlegetett flow, és ez tesz jó emberré is, olyanná, aki nem sóvárog, nem les, nincs hiányérzete, nem emészti fel az a nyúlós-nyálas érzet, hogy eltelt az életem, és nem is tudom, mivel, és a rettegés, hogy ennél már csak rosszabb lesz.

És hogy a posztvég feminista legyen: ezt az élményt alkotó tevékenységekben, látványos és mérhető eredményt hozó feladatokban lehet megélni. Ezért nem jó erre a házimunka és a sokváltozós anyaság sem, pedig a nőkre azt testálják ám. Lehet élvezni a családanyaságot, természetesen, meg átélni a szépségét, és persze ugyanolyan értékes, ezt mondják mindig Patriarchátusék. Csak azt az öntudatot nem hozza, és szerintem nem azért, mert a társadalom nem becsüli meg. Valamiért azok, akiknek több választásuk, pénzük, nagyobb mozgásterük van (férfiak, emancipált nők, boldogabb országok lakói), ritkán választják a család szolgálatát önként, fő projektnek. És segítség nélkül meg szinte nem is.

08-k1161

19 thoughts on “a valós teljesítmény

  1. Még nem gondoltam erre így, de milyen igaz: sosem éltem még át flow-élményt ovis szülői értekezleten, vagy amikor leszedtem a mosott ruhát a szárítóról.

  2. Sport szempontjából vannak extra teljesítményeim. Mondjuk 8-10 évvel ezelőttről. Viszont ma már kevésbé látványos dolgokra hajtok, tulajdonképpen megőrzöm a formám és inkább átadom a tapasztalatokat bizonyos értelemben.
    Meg az elmével dolgozom, borzasztóan nehéz. Sokkal könnyebb a testtel.
    Ez a facebookon-posztolunk-sportot állandóan, nekem sok. Sok sportoló ismerősöm van, szinte mindenki csinálja.
    Ennyire nem hisznek magukban az emberek? A külső elismerés kell mindig és mindenáron?
    Csomó energiát felemészt…

      • Egyetértek. Épp a sportteljesítményeim kellős közepén nekem sem volt önbizalmam és én is posztoltam… volna, de facebook hiányában az index futófórumán kerestem az elismerést 😊

        • Én a fotót mint önálló művészeti ágat szeretem. Olyasmit megmutat, és nem csak rólam, amit nem látok az életben.

          Én ugyanilyen hévvel megyek el a legszéléig néptelen vasárnap délelőttönként, de amikor egy félisten megfogalmazza, hogy ez sok, és én erős vagyok, akkor én olyan boldog vagyok, a jóindulattól, a figyelemtől és a deklarációtól is. És ez nem a szokásos, miszerint de izmos vagyok, és így is nőies maradtam. Néha meg: erős szexuális kisugárzásom van.

          • Értem 😊
            A fotó nekem nagyon új. Nagyszerű tükör. Mindig tökéletlennek látom magam fotón valamiért. Most először lesznek tervezettek. Izgulok!
            A visszajelzés nekem is fontos néha, de azok privát jönnek. Facebookon még így is, most is megkapom, hogy folyton sportolok. Jellemzően olyanoktól, akik sosem.

  3. Épp jó lehet a sport modellezni az életet. Ha itt megy, ott is fog, ha megtalálom, ami nekem való. Ezt üzente nekem a sport.
    A belső elismerés a külső helyett pedig a felnövekvés. Számomra.

  4. Igen, ez az ölelgetős, kedveskedős hozzáállás, amit az elején írtál, időlegesen használhat (amíg egyáltalán kizökken, kiolvad az ember a világvégehangulatból), de önállóan nem áll meg, pont azért, amit utána le is írtál. Mert kicsinek, megsegítettnek, rászorulónak lenni nem jó. Tehetetlenség. A sajnálat fixál abban, hogy te ilyen “vagy”, és ez a legjobb szándékok mellett is olyan, mint egy átok. És már megint más mondja meg, hogy milyen “vagy”, amit, ha kellően el vagy kenődve, el is hiszel.
    Jobban tetszik akkor már a te stílusod, ami kedves ugyan (amikor épp “jön”, hogy az legyen), de nem édikézős, és nem úgy beszélsz a többiekkel, mintha gyerekek lennének, akikből jó odateszem-ottmarad polgárt kellene faragni (vagy korongolni).

  5. Kezdek olyan lenni, akinek csak a legjobb az elég jó, az ezüstérem ciki, vagy jól kell píározni… ne vicceljünk, önmagában az, hogy kint van valaki a versenyen/fent a színpadon, nem akkora dolog, nem is azért ment.
    Termünk reményleányai csalódottan tértek haza, és most mindenki mondogatja, hogy ez egy szubjektív sport, és bunda és sportdiplomácia. Ez is zavar. Ha ők nyernek, mindjárt nem szubjektív a sport.

  6. Olyan sok kiindulási pont fogalmazódik itten kérem.

    Azért az “adjunk egy léleksimogatást virtuálisan mindenkinek” nem olyan ördögtől való gondolat, vannak, akiknek az is kapaszkodó. Részemről nem sajnálom senkitől, amíg okot nem ad rá, hogy sajnálni kezdjem.

    Teljesítmény, az egy önfejlesztő dolog, különben egyszer minimum kellene egy lefogyás-kiizmosodás-formásodás időszak mindenkinek, valóban extrém módon megdobja a pozitív önképet. Viszont amikor nem teszünk érte, csak valami úgy alakul, hogy lefogyunk, kiformálódunk, azt nem becsüljük annyira.
    És mivel nem épül alá a kemény munka, nem is lesz tartós.
    Sajnos saját példa, kijöttem ide anno, lefogytam fél év alatt különösebb erőltetés nélkül, kis kaja-odafigyeléssel, sok bulizással, némi diákmunkával (gyárban pakolva 🙂 ami eszméletlen jó alakformáló, imádtam, hogy úgy fogyok, hogy mindent eszek mértékkel, és közben izmosodok is) a felesleges 16 kilót, olyan bomba kiscsaj lettem, hogy még, hát a bombakiscsaj hülyéje nem odadobta magát mindenestől egy érdemtelen vadállatnak…soha ekkorát nem hibáztam. Visszajött a kiló, sportbalesetestől, fél év lábbénulással, elformátlanodással, bezárkózással, rettegéssel, önbecsülésszint visszaesésével. Rettenetes volt, hogy nem láttam a kiutat, család otthon, úgy pláne nehezebb volt. Azóta – két és fél éve – még mindig nem vagyok elégedett, úgy értékelem, hogy ahhoz képest nem vagyok képes valós teljesítményekre…a külvilág pedig nem így látja. Valami viszont még mindig hiányzik ahhoz, hogy teljesen visszanyerjem az “Ént”.

    És én is azt hittem, hogy a teljesítmény az szeretetindikátor, pedig nem az.

    Még ide, de a második feléhez:
    “Valamiért azok, akiknek több választásuk, pénzük, nagyobb mozgásterük van (férfiak, emancipált nők, boldogabb országok lakói), ritkán választják a család szolgálatát önként, fő projektnek. És segítség nélkül meg szinte nem is.” – mondja Éva.

    Vannak itt kint ezek az itteni kőgazzdag választásokkal rendelkezők, akiknek minden értelemben nagyobb mozgásterük van, nagy házzal (magyar viszonyok között palotaméretekkel) azoknál még a hálószoba is külön van (neem, nem alszanak külön – hol itt, hol ott módi van). Szeparálódnak önmagukkal. A gyerekek is, nekünk ez furcsa, rideg. Mint mindennek persze, ennek is több oldala van.

    • “az “adjunk egy léleksimogatást virtuálisan mindenkinek” nem olyan ördögtől való gondolat, vannak, akiknek az is kapaszkodó.” Bennem van tanári hajlam, meg legyen mindenkinek jó, mibe kerül nekem, elvégre, de ahogy írtam, ezzel csúnyán visszaéltek, elváróak lettek. A másik, hogy nekem ez nem dolgom, ez egy szakma volna (motivátor, coach, pszichológus, tréner), én nem egy közösséget gondozok, hanem felnőtt, szuverén, magukat látó, önként ide kattintó emberek előtt önkifejezek. Szövegeket írok, nem lelket ápolok. A harmadik, hogy akin látom, hogy csinálja a neten ezt a Szépségem, de jó, ügyes vagy, fel a fejjel, az annyira nyálasan csöpögősen hamis és érdekvezérelt (el akar adni valamit), hogy a gyomrom kifordul. Simogatni amúgy is csak fölülről lehet. Kommentben szoktam amúgy, egyesével, konkrét mondatra reagálva és néha, de ki vagyok én? Meg aztán vegyük már komolyan magunkat, a poszt pont azt mutatja, hogy a hobbiból űzött sportom nem eredménytelen, igencsak felfejlődtem, de én is ritkán kapom meg ezt kívülről, nem is a fő “gondozóm” mondta, inkább az edzésélmény a jutalmam, és ezért örültem neki ennyire. Reggeli fogmosásárt nem jár dicséret, ha én kellek az önbecsüléshez, az maszturbáció.

      • Értem én ezt, bár arra, hogy ki hogyan élt eddig ezzel vissza, ahhoz nem olvastam még eleget. Nyilván nem ez a dolgod, de úgy vettem ki, itt nem is erről volt szó annyira, hogy kinek a dolga. Viszont ha nem is gondozod, de azért csak-csak valamennyire építed ezt a közösséget a szövegekkel. 😉 Ez azért csak így van már, valamennyire mégis vezetsz itt. De mondom, még kezdetlegesek a benyomásaim.
        Különben a nyálasan csöpögés, az megint más, nem akarom megnevezni azokat a kreatívákat, akik különféle “valósítsd meg a gazdagmamit otthon” szupicukiságaikkal valóban az üzlet miatt ömlengenek, az gáz, viszont sok hülye beveszi. Ennek az értő figyelemhez viszont kábé semmi köze.
        “Ha önbecsüléshez én kellek az maszturbáció”, hát, szerintem nem erről van itt szó. Vannak, lehetnek olyan emberek, akik mondjuk túl voltak sok mindenen, és különféle okokból akármilyen egy darab jó szó is sokat jelent nekik. Ennyi és nem több De ezt nyilván nem kell magyarázni. Mindazonáltal, még ez is csak általánosság, nem több.

        • ” ki hogyan élt eddig ezzel vissza” – ez nem annyira konkrét sztori, inkább érzület, trend, rossz felé sodrás, ami bohóccá tesz és cimbivé, őszintétlenné, és őket követelőzővé, és nem hagy írni. Én nem az olvasóra kocentrálok, hanem a szövegre, és az olvasó is a szövegre koncentráljon, ne rám, és ne is az önigazolására. ez a színvonal garanciája. nem akarok így vezető lenni, nem hízelgő, nem őszinte, nem jó, gagyi. Nagyon fontos, hogy tisztán lássam, hogy mi az én dolgom, és minek mi a következménye, és ezt több év tapasztalata mondatja velem. Amikor közösségfíling volt, meg mindenkit szeretünk, akkor többen elkezdtek követelőzni, elégedetlenkedni, csendesebbek túlkiabálása, kommentfolyam jópofizásba fullasztása, mert itt mindent lehet és mindenkit szeretünk, és nagy sértődések, ha valaki szólt, hogy ne idétlenkedjezek, ne bennfenteskedjetek, vagy ne szóljatok már bele a magánéletembe, döntéseimbe. de az se volt okés, hogy tippeket kaptam, melyik új kommentelőt hogy köszöntsem, mit szervezzek, ki elégedetlen amiatt, hogy nem foglalkozom vele eleget, szóval bohóc lettem, és ez nagyon sok energiámba került, ez egy plusz állásnyi munka, annyian voltunk. És miért jó ez nekem…? Aztán úgy támadtak hátba azok a sokat dicsértek, amikor ők akarták megvalósítani magukat… És: segítségkérés vagy segítés ürügyén megnézegetés, epedő szemek, csészenyalogatás a csávómra… Egy jó barom voltam, és amikor szarul voltam, úgy összezártak ellenem, diadalmasan, utánoztak le, hergelték ellenem a többieket, hogy nem akartam elhinni.

          Jó szóval bátorítani is más, ha önként csinálom, mint ha ezt keresik itt, elvárják. Én nem kedves akarok lenni. Ismeretlen nickekkel amúgy is hamis ez. Ti látto engem, én csak 30 olvasót látok, őket se naponta. Semmi befolyásom, ki jön ide. Magát szuperszexinek, tehetségesnek definiáló csajok ajnározása ment itt, én meg kínban hallgattam: jézusom, hányszor nyalatod még itt a segged, szétoffolva a kommenteket, hányszor mondod el magadról, hogy mekkora arc vagy, ez annyira közepes… És engem se sztároljanak, beszéljünk a témáról, meséljen élményt, érveljen, vagy írjon szójátékot…

          Beautyplus egészen direkt akar hasznot a dicsérgetésből és identiotásteremtésből. Nem is titkolja, mennyire a Schollt/Personát nyomja, és milyen rábeszélő potenciálja van. Aki ezt beszopja, megérdemli.

          • egyetlen ember köré szerintem nem is tud egészséges közösség szerveződni, abból vagy guruság lesz, vagy nagyon fojtogató, az alapítót élve felfaló közeg (vö. újszövetség, amúgy). ügyek, narratívák, közös érdek, művészeti forma stb köré igen, de ott is ritka az olyan, ami elég erős (szervezőerőt jelentő) és diverz személyiséget vonz ahhoz, hogy valódi, hosszú távon is fenntartható közösséggé tudjon válni.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s