a megtett út

Reninek, Marinak, Juditnak, Vikinek, nagy-nagy szeretettel

Az a jó a sportban, hogy nem alkalmas maszatolásra, vetítésre. Úgy nem működik, egész egyszerűen. Az önszuggesztív mantrák működnek például a facebookon, az önbizalomtréningnek nevezett oldalakon, az ezekre fogékonyak érzelmi életében: jó vagyok így, egyedi és szép vagyok, mindenki le van szarva, a saját világomnak én vagyok a királynője. A sportban viszont mindegy, szép vagy-e, hogy mások mit gondolnak, és tulajdonképpen az is, hogy milyennek tartod magad, pontosabban: mit magyarázol magadnak (talán nem lep meg, hogy szerintem ilyesmiket, mint a dőlt betűsök, hajtogatni önátverés és dacreakció, kudarcos népek szokása).

– No mi baj már megint?
– Semmi, Mackó, semmi. Csak úgy mondom. Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a másik nem tud. Ennyi az egész.
– Mit nem tud? – kérdezte Mackó, és megdörgölte az orrát.
– Mulatni. Vidulni. Énekelni és táncolni. Itt van a kutya eltemetve.

Micimac’

Az edzés ugyanis szembesít: itt becsődölnek a mantrák, a kegyesen pozitív szövegek. Ha nem a valóságot tartod szem előtt, akkor elreccsensz derékban és leesel a futópadról.

Ha csinálod, akkor lesz. Az lesz, amennyit te és csakis te bírsz. Amivé váltál.

Viszont ami lesz, az a te teljesítményed lesz. Elvehetetlenül. És ezek tények: mértékegységek mutatják, mennyi az annyi. Ez nem vélekedés kérdése, és nem is arról van szó, hogy kinek tetszik a sportossá lett tested.

Demokratikus, saját, megélt és megkérdőjelezhetetlen teljesítmény a sportbéli. Nem a világ fogja elismerni, mindenesetre valahol fel van írva minden egyes lépés, önmeghaladás.

Nem olyan, hogy épp arra járt egy befolyásos ismerős, és benyom valami pozícióba. Nem olyan, hogy apu finanszírozza a jólétedet, vagy nyersz a lottón. És nem is olyan, hogy vízparti fotókon eljátszod a boldog családot.

Hiába nem tetszik másoknk a te nagy sportmániád. Hiába, hogy ő nem szeret futni, hiába tartja túlzásnak, ez nem számít. És ez a lényeg: az önlényegűség. Csinálod, megcsinálod, a magad döntéséből, felelősen, és azt, amit jónak látsz. Senkinek nincs kontrollja fölötte. Ezért sportolnak a negyvenesek, akik nagyon belefáradtak már. Hacsak nem nagyon fáradtak még.

Ahol én edzek, ott majdnem mindenki fogy, alakformál és arányosít, és a konditeremhez szorosan kötődő sportág célja is az esztétikai maximum. Viszont a sport, ahogy én értem, nem szépség kérdése. Nem elsősorban nem, hanem lényegileg nem. Még csak nem is egészségé.

A sport nettó.

 

Persze van némi hamissági lehetőség a sportban is. Amitől nem demokratikus, amitől látszatkeltő, és a látszat csal. Van születési, illetve neveltetési előny, van hátrányok hiánya, ami szintén előny. Van ügyes fotó, és van privilégium-csodaedző. És vannak a szerek, persze. Vagy mondjuk utánaolvasol, hogy pontosan milyen biokémiai manipulációtól és romboló eljárásoktól néznek ki olyan szálkásnak-tónusosnak a fotón. Hát, az nem vidám, és nem is értelmes. (Főleg ha natúr megcsináltad.)

De a lényege, a nagyja mindenképpen a saját, makacs, csakazértis-kettővel-többet-emelek meló. A már-három-éve, az ezen-a-héten-is, a ma-kipróbálom-amazt, az akkor-is.

Az ember fél egy kicsit, vagyis, olyan tettenérhetetlenül háttérszorong, hogy aztán most már mindig ez lesz. “Ha abbahagyod, ugyanolyan leszel, mint előtte.” Írta nekem egy kommentelő.

Amúgy én előtte sem voltam antisportoló, de ez most mindegy. Neki magával lehetett baja.

És az a jó ebben az egész életmódváltásban, ha valóban az, hogy aztán meg végül is hátra lehet dőlni. Nem kell mindig észnél lenni, feszesen akarni.

Ha egyszer rendbehoztad magad, labort, tudatot, attitűdöt és szokásokat, akkor te rendben leszel. Akinek ez nem csak átmeneti projekt, aki átbillent azon a nevezetes ponton, aki a teljes megértéssel sportol, annak már minden sokkal könnyebb.

Mert mi van, ha én most három hónapig a terem felé se nézek?

Mi van, ha eszem egy adag grízes tésztát porcukorral és baracklekvárral?

Összedől a világ? Nem. Semmi sincsen. Nem rontom el vele a lényeget. Azért lettem ilyen, hogy akár hátra is dőlhessek. Olyannyira leürítettem az izmaimból a glikogént, hogy akár ehetek is mazsolát. Mert nem szoktam.

Mámoros néha visszamenni. Egy kicsit.

Mi van, ha hízok két kilót? Semmi. Nem leszek formátlan, gyenge, lihegő, antisportolói kinézetű. A leghétköznapibb mozdulatokban, a hűtő kinyitásakor, a lépcső megmászásakor is a teremben épített izmokat fogom használni. Lassan épültek, tartósnak tűnnek.

Mi van, ha tíz kilóval kevesebbel megy csak jól a gugolás?

Semmi nincsen. Nagyvonalúságra tanít, annyi van.

Amit egyszer megtettél, az meg van téve. Ha te egyszer lefutottál már tíz kilométert jólesően, akkor az már a tied. Nem arra gondolok, hogy mint régi dicsőség fénylik a jelenben, hogy egyszer voltam nagyszerű, haj, de szép volt. (Persze ne becsüljük le ezt se.) Hanem arra, hogy mentálisan történt meg veled: ott vagy és ott maradsz, mert nem fogod lehetetlennek érezni többé, félni tőle, azt gondolni, hogy arra csak mások képesek.

Bírált engem okos, feminista férfi, hogy én hamisan állítom be a sportot mint általánosan megváltó gyakorlatot, mert nem az. Nem old meg mindent.

Nos, azóta eltelt két év, és én állítom: nem kiemelt célom hirdetni, másokat rávenni, azokat, akiknek nem ez kell, nem akarok propagandát, de ha magamról vallok (és az persze hat, és én ezt tudom, és szeretem, ha öröm és erő és sugárzik), akkor azt vallom:

a sport az (az tud lenni, nekem az lett, ebben az életszakaszban az; amivé magamnak fejlesztettem, ahogy én űzöm, aki én lettem általa, akinek való, annak az), hogy mélységesen egyedül, csak magadra utalva állsz ott, és megkérdezed a mindenséget.

És a mindenség felel. Válasza nem patetikus, hanem fájóan őszinte. Jobb lenne valami simogatóbb, jólesőbb, de kiindulni, dolgozni csak a valósággal lehet. Annyi vagyok, amennyi a sportban lenni tudok, és nem azért, mert a test ennyire fontos, hanem mert mindenem benne van, olyannyira, hogy semmi értelme megkülönböztetni, pláne szembeállítani külső és belső valóságot, a testet meg a lelket. Nem csak a diadal van benne, nem csak a cél, az erő, az épp-siker, nem csak az a mozdulat, ami jól néz ki a fotón. Az akadály is, a múlt is, a határaim is, a kedvetlenség is, a képtelenség, a roskadás.

Soha semmi nem szembesített így engem, magammal és a létezés teljességével, pedig agyonagyalós, fullintellektuel volnék, keményen és folyamatosan dolgozom belül. Sem szülés, sem trauma, sem szerelem, sem terápia, sem kultúrélmény.

14 thoughts on “a megtett út

  1. Nah ez most pont nekem pont jókor. 🙂 Szabadulni a dogmáktól, szembenézni, személyre szabni. Tudni h a jólléted neked fontos a te szívügyed. És igen merni megenni a sajtos pogácsát és nem bűntudatnak lenni miatta.

  2. Azért azt kemény belátni, hogy nem pattanok úgy fel hasalasbol, mint a huszonkeves fiú edzotarsan 😦 És ezen az sem segít, hogy tudom, hogy az en korosztalyomban plane nokent olyan formában erőben vagyok, mint kevesen. Sőt az általános nepesseghez viszonyítva is. Blabla. Nem tudtam ezen meg túllépni. A viszonyitason. Lehet, ez a csoportos edzés átka.

    • Én egyetemista koromban jártam egy fitnessterembe és ilyen ugrabugrálósokra. Azóta nem voltam, hogy engem, meg egy másik friss bérletest megalázott az egyébként követhetetlen órát tartó csaj – akkor már jártam egy ideje és valamennyit tudtam már belőle – hogy ez nem kezdőknek való és ő nem tud ránk várni… Mindezt ordítva. Én meg még a bérletem árát sem kértem vissza, nem tudom az eset után kirúgták-e, de a pultos csaj bőszen telefonálgatott, mivel a másik lány anyja kiverte a balhét. Persze az hozzátartozik, hogy az egy ütemre ugrálásban soha nem voltam jó és mire megtanultam egy koreográfiát az oktató lecserélte, mondván, hogy biztos unalmas. Szóval igen a csoportos edzésnek vannak átkai. Nekem az jött be, hogy itthon edzek kettlebellel és csak magamra figyelek, nem az elvárásokra. Mondjuk a tovább lépéshez elképzelhető, hogy kelleni fog majd külső segítség, de az még odébb van, egyelőre ennyi fér bele.

    • Bocsánat, egy praktikus kérdés. Te hova jársz edzeni? És mely korosztály? Jól emlékszem, hogy 50+? De ha nem, ne sértődj meg… volt más szimpatikus hozzászólásod is. A sportrovatban kellett volna kérdeznem?

  3. Nekem öröm, erő és addiktív, mert nem agyalok közben. Akkor se, ha amúgy kéne, olyankor menekülés. Ami rettentően hiányzik most a terhesség alatt. Hogy nem bírom, tényleg nem, türelmesnek kell lenni és nincs instant széthajtós gondolattakarítás.

  4. “A leghétköznapibb mozdulatokban, a hűtő kinyitásakor, a lépcső megmászásakor is a teremben épített izmokat fogom használni.”
    De jó, hogy ezt leírtad. Már többször akartam kérdezni, hogy a teremben elért edzettség, az ugyanaz az erő-e, mint amivel kibontom az ásványvizet, felcipelem az emeletre a nehéz táskát, megvédem magam, ha megtámadnak az utcán, stb. Szóval azon gondolkoztam, hogy van-e többféle “erősség”, és hogy akkor a (természetes, nem kokszolt) izom, az automatikusan azt jelenti-e, hogy erős vagyok.

    “gugolás” Jé! Elmúlt a fantomfájdalom?

    • Az izom, az izom, az izommunka meg izommunka, bármilyen mozdulatot csak izommunkával tudunk végezni, és nem csak a sport az izommunka, hanem az állás, járás, ülés, a test megtartása, sőt, a légzés is. Ezt mindenki érzi, akinek volt már izomláza. Nemhogy a lépcsőn, de passzív állapotában is kalóriát zabál, keringése van, oxigént kér, használ, és cipelni kell, olyan, mintha bokasúllyal járnék vagy plusz tárcsával. Aki nagyon izmos, az többet is emel húzódkodásnál.

      Igen, elmúlt. Figyelek. de a többiek továbbra is két g-vel írják, szinte mindenhol… Nagyon kedves kérdés. Köszönöm.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s