békesség a földön a jóakaratú embereknek

Na, vettem végre netjegyet, mert amúgy konditeremben meg bisztróban, kávézóban megy a blogírás meg az ügyintézés.

Az elmúlt napokban, a meghitten kényszerű, hétköznapi teendők – kutyasétáltatás, karácsonyfavásárlás, cuccselejtezés és szemétlevivés, szaloncukor-akasztó, savanyú káposzta és hús beszerzése – közben elindult bennem több poszt: jaj, majd leülök, megírom, csak előbb még edzés/látogató/főzés/elálmosodás. Aztán elmúlt a pillanat: elhallgattak a bekezdésnyi szövegek, az újszerűnek vélt tételmondatok. Már nem érdekes, nem járatom rajta az agyam.

Ez viszont továbbment és összeállt.

Most jöttem rá, hogy ezek összefüggenek, mindenféle területen van ez a folyamat: az öntudatlan megfelelés, a felismerés, aztán a harag, az átbillenés és végül a nagy, alkotó nyugalom: női sors, test, karácsony.

És blog.

Annyi éven át jártunk körbe-körbe nyomtató lóként (ez is egy régesrégi blogos metafora), azt hittük, így kell és csak így lehet, aztán túlterhelődtünk, a krízisekben megértettük az összefüggéseket. Valósággal pofánvert, hogy az ott nem az égbolt, azt csak fölénk festették. Az égbolt egész más színű, és nem is ott van! És akkor elkezdtünk lázadni a szerepek ellen. Iszonyú dühösek tudtunk lenni, úgy, mint akiket átvertek. És mondtuk, mondtuk.

Itt a blogon a legeklatánsabb a női sors, a feleség- és anyaszerep, a női öntudat alakulása volt. Azoké, akik sok éven át élték mások életét, jó kislányok voltak, aztán ráébredtek, hogy ez nem törvény, nem egyetlen út, és akkor dühösek lettek. Jó volt kimondani, jó volt letenni, és rájönni: többen vagyunk.

És jó volt ezt meghaladni, az még jobb. Valóban felszámolni a függést, a belsőt is. És, még később, elég erősnek lenni annak kimondásához, hogy mi is dönthettünk volna másképp, és rajtunk is van mit alakítani. Nem más jön rá és nem más alakít: én magam. Nem nyomja rám senki. Úgy döntök. Szabad vagyok.

Ilyen az érdekeink, az igazság képviselete is. Hogy nem vagy jó barom. Hogy nem automatikus, hogy mindig te vagy az utolsó, te járj rosszul, neked ne legyen rajta kamat. Voltak gyötrődések, dühös gesztusok. Ma szép nyugisan állok ki magunkért, és magától értetődőnek gondolom, hogy nem fogtok átverni, feleim. Nyugodtan mondok nemet, és nem fájnak ezek az emberek, nem haragszom, sőt, látom én bennük az emberit, csak velem nem fogják ezt csinálni.

Aztán, van a test, a sorsára hagyott, híven és csendben-nyögve szolgáló test, a kis függőségek, az úgyhagyás, a múló évek, majd a jelzései. Azt hittük, az a normális, ahogy élünk: ez a bánásmód és ezek a magyarázatok. Azt hittük, lehet így, meg lehet úgy, kinek mi a fontos, éljen a sokféleség, csak minket ne basztasson senki. Normákat láttunk mindenhol, felkiáltójeleket. Aztán megértettük, hogy például sportolni és nem sportolni nem egyenrangú választás. És aztán, aki megélte, tudja, jött a szembenézés, a döntés, az út. Az, ami nem kampány. Az, amiből nem térsz vissza. Az, aminek permanens jó érzés az eredménye. Megértettük azt is, hogy a sport nem csak “torna” és jóga lehet.

És az elején ennek is olyan nagy buzgalommal mondtuk és érveltünk, hirdetve képviseltük ezt az új életet, magunkat is elhelyezendő benne. Támadtak és vitáztunk és elhatárolódtunk. Büszke fegyvertény volt minden egyes edzés, új gyakorlat. Ma meg olyan, mint a levegő:  körbevesz, éltet, csak nélküle rossz. Nincs szükség a szavakra, a megmutatásra. Vannak árnyékaink, kételyeink, az is a része, és lett nagy dózis empátia a többiek iránt. Nincsenek már irritáló emberek, csak máshol tartók. Az álláspont szilárd, nem kell védeni.

És ilyen ingalengés bennem a karácsonyok története is – az a sok áhítatos gesztus valaha, a készülődés, meghatottság, mindenkinek ajándék és szép csomagolás és kedves szó és gesztus és a vallásos jelleg. Aztán, gyerekkel a karácsony. Neki varázsolni fényt és csodát, és átlelkesíteni a munkaszüneti napot, elmondani a betlehemi történetet. Bennem nagyon erős képek és eszmények éltek a gyerekkorról, a karácsonyról, a saját anyai feladatomról, és minden fogyatkozás mardosó bűntudat volt. De azért sok pénzt elkölteni, az is fontos. Ma már tudom, és nem vagyok nagyon dühös emiatt sem, hogy nem szívjóságból utalják a januári családtámogatás összegét december 21-én, és nem is csak azért, hogy a kismamákat megkíméljék a Provident-hiteltől, hanem a kiskereskedelem meglódításáért, és tényleg leszarják, hogy januárban miből fizeti az egyszeri ember a számláit.

Mert hiába nincs pénzed, azt mindenki megtanulja már ovisként, hogy az ünnep lényege, az, amit igazán várunk, a tárgy. A nagy, a vonalkódos, a zenélő, az akkus. Igényes szülőként malomkövek közé kerülsz. A gagyi giccset nem veszed meg, a nemgiccs nem látványos, a minőségi és szép nemgiccs pedig irtó drága. És persze nekik, hisz bájos, naiv gyermekek, de azért önös, számító kis rohadékok is, fogalmuk nincs, hogy miből. Hogy mi mennyibe kerül. És nem lehet elmondani nekik, hogy ez itt majdnem annyi, mint a januári gázszámla vagy négy tank benzin. Így aztán anyák tömegei a szájuktól vonják meg a falatot, csak lássák a mosolyt a kicsi arcán. Sokkal inkább vonják meg és mondanak le az ajándékról, az önmeglepiről is, és szorítják ki nagyot és csillogót az alig pár tízezerből, mint az apák – talán ez adja az önbecsülésüket, hogy nekik nem kell semmi.

Én úgy szeretném, ha a nők ilyenkor magukra is gondolnának, ha valami luxus is jutna nekik, nem csak a gond, a mártírkodás, a házimunka és a kalkuláció.

Vagyunk néhányan, akiknek ebből elegük lett, mert akkora volt a nyomás, és mert egyedül kellett megteremtenünk mindent, a takarított otthont, az ünnepi menüt, a mikulást, az adventi naptárat belevaló méetű édességekkel, a nyugalmat, a befizetett számlákat, a tanítónők mézeskalácsait, a szép ruhás, ragyogó arcú részvételt a táncbemutatókon, a talpba faragott, egyenes fenyőt, és persze az ajándéközönt, de még azt is, hogy a családi feszkó átmenetileg elviselhető legyen. És belefáradtunk, és kimondtuk, hogy nekünk a karácsony végleg elmúlt, nem teremthető újjá a lelkülete. Nekünk a karácsony már zéró öröm, nincs áhítat, van ellenben stressz, készenlét, takarítás, és ebből elég volt. Nem is tagadtuk, hogy rosszul vagyunk, amikor novemberben meglátjuk a műfenyővel ékített plázaboltokat, és felhangzik a jazzesített Jingle Bells. És hogy utáljuk a mézeskalácsot, és semmilyen módon nem érint meg az egész, alig várjuk, hogy túllegyünk rajta. És mindezt el kell titkolnunk a gyerekeink elől, akik ragyogó arccal kérdezgetik, hogy még hány nap még. És volt olyan is, hogy megszöktünk belőle.

Idén is így indult az én ünnepem, valóságos anti-advent, szorongással: jaj, ne, ne kelljen.

Aztán elcsitult. Feladtam az ambíciómat, hogy itt valami extra lesz: enteriőr, gasztronómia és csodaajándék, és hogy minden olyan merőleges tökéletességgel lesz becsomagolva. Kicsúszott a kezem közül mindez – fényes, ezüst hal. Nem akartam már professzionális viszonyt ápolni az absztrakt Karácsonnyal. De eleven és meghitt kapcsolatba kerültem a rám bízott négy kis lénnyel. Jó volt velük, egyszerű, meghitt, néha flow-szerű a legnagyobb banalitásban, akár a kakit szedtem fel a domboldalból, akár buszon ültünk fáradtan, akár bundás kenyeret rögtönöztem sok sajttal, akár Lázár Ervint olvastam nekik növekvő gyönyörűséggel. Tizenvalahányadikán meglátogattam a szüleimet, és utána nem sokkal elkezdett halkan, finoman túláradni a szívem. Nem csüggtem ábrándokon, nem omlottak be bennem hiányok üregei. Nem agyaltam a rám vissza nem nézőkön, nem tettem gesztusokat, nem néztem kifele, és nem olvastam azokat, akik utálnak vagy nem értenek vagy megtagadtak. Csak szerettem azokat, akik szeretnek. Edzettem, írtam annak, aki megmozdított bennem valamit, Ritának is, és összehoztam négy szívmelengető találkozót, jó ebédet, gesztust. Jöttek jánosos emlékképek sorban. Figyelmen kívül tudtam hagyni mindazt, ami ezt a nyugalmat feldúlta volna. Álnokul nem sütöttem mézeskalácsot, azt nem is fogok, vettem és ettem is szaloncukrot és – glutén- és cukormentes – bejglit. Semmi túlzás nem volt.

És azt vettem észre, hogy telnek a napok, a szorongásom pedig stagnál, vagy csökken, és amikor B-vel megrendeltük a – z ezúttal földlabdás – fenyőt, ami, mármint a fa, nekem szimbolikus nagy para minden évben, már egészen békében voltam a fránya karácsonnyal. B azt a napot velünk töltötte, hozott disznótorost, kávéztunk, és minden jól volt aznap. Azt vettem észre, hogy örömet találok az apró teendőkben. Felmosom az előteret, fát fűrészelek, dérlepte fák közt gázolok, és jólesik. Élvezem az erőmet, a nadrágban az erős combomat és külön a nadrágot (2014-ben vettem, olajzöld, testemmel alakulós Mexx), a ki nem fulladó tüdőm és az elvégzett munka mélységesen egyszemélyes öntudatát.

És hát nem minden tökéletes, kellett néha az akasztófahumor is. De azon kaptam magam, jól viselem a hiányt, a nehézséget, a csúszást. Lőrincnek vettem végre menő edzőcipőt, de nem ért ide. Nem készültem ki a kicsik között dúló hasfájós-sárgát szaró vírustól sem.

Lett és jutott.

Jutott, mindenekelőtt, nagy könnyebbség: végre elsimított hivatali ügy, pénz is, terv, hogy a Julis magántanulói képzésére és a téli rezsire akkor miből.

Jutott koncert és Julisnak osztálykarácsony a régi helyen. Emberi reakciók megértése, béke. Nem szóltam be, pedig hajjaj… Volt ugyanott kis tűnődés, hogy igenis létezik gyerekhangon is szépen és ilyen színvonalon is tisztán csendülő egyházzene, de az átszellemültség nem vált vak, önáltató elitbudai gőggé. Távolságtartó részvétel. Mi, akik annyit költünk kerti dekorvilágításra, amennyiből mások egy hónapig esznek. Csend van bennem, józan mértékletesség.

Az összeboruló világ, a bűntudatos adakozás, az unicefes-márais álom, hogy aszongya, fúj, de utálom, pestszéli önkormányzat ír ilyet a dolgozói köszöntés mellé:

Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.

Ez egy kulturálisan vak és giccses állítás, de a sikítófrászom is csendes már, ünnepi. Idén úgy hallgattam a fuvolaszólókat és Ave Mariákat, hogy mélyen értettem ennek az egésznek a korlátait. Aleppóra gondoltam és gyanútlan délszaki falvakra, amelyeket nem falt fel a fogyasztás őrülete. Láttam élesen a girlandos világ határait, a túlevést, a kereskedelmi érdeket, és azon gondolkodtam, hogy itt is vannak olyanok, akik nem osztják ezt a mi öntelt áhítatunkat, amelyet szeretetnek gondolunk – ha a Lauderbe járnának a Julisék, akkor mennyire viselné meg őket vajon, hogy ott nincsen karácsony?

Annyira kúl ez a rémszarvasos ragasztószalag (ti tudtátok, hogy nem réNszarvas, hanem réMszarvas?), csak nem ragad rendesen. Nem olyan szép a dekor, pedig nagy csomagolóművész vagyok. Viszont ökoszívem öntudatos: idén nem vettem a ragasztószalagon kívül semmit, minden csomagolás újrafelhasznált vagy maradék volt, és nem nézett ki bénán.

Jutott a kicsiknek vágytárgy: közös legóbolt-látogatás, átgondolás, majd nyugis beszerzés, míg ők Szent Erzsébet négy lányával játszóházban ugráltak az apa felügyelete alatt, és jutott a négy leánynak is ajándékcsomag a vidéken töltött ünnepekre. Annyira jó fejek a nyulaim: nem nyolcvan- meg negyvenezres dobozokat néztek ki, de így is van lámpás elem a világítótorony tetején, és olyan papagáj, amelyik nem csak eszik, hanem kakil is. Őszintén lenyűgöza tervezés.

http://www.kockaaruhaz.hu/lego/lego-creator/31031-lego-oserdei-allatok.html

És még több apróság, színes és kedves ruhák, nadrág színes cipzárral, mókusos pulcsi, mert megint mindent kinőttek, Dávid 113 centi, 20 kiló, Nyúlia 132 és 27, a Lőrinc meg mutál és negyvenhatos a cipő, ami nem ért ide, de nagyon menő lesz, egyébként az UPS bassza meg, hogy nem telefonál. Jutott azért Lőrincnek is olyan, aminek örül, és persze neki két szentestéje van, egy szentdélután, aztán megérkezés, itt fenyőbeásás a nagy dézsába, és akkor a szenteste, csillagszóróval, és dicséreteket éneklek, és igazi a gyertya, de óvatos, mert a fenyő él.

Nekem jutott futófelső, kapucnis, zöld, ez sem ért ide. Már korábban egy egyszerű sportmelltartó, szürke, és egy ezüst edzősort:

Ötvenöt kilós max ez itt, barátaim, ötvenöt. Ed!

És jutott két extra darab is, egy melltartó és egy utcai viseletre is alkalmas nadrág, feketék, igen, az a márka, az új kollekció, egészen menő.

24-én linzert sütöttünk, és sok mandarint ettek. Az időtlen szentestében boldogan legóztak, én meg olvastam egész este, Lázár Ervin Naplóját. A kutya bejöhetett, és olyan nagyon jót aludtunk utána.

És most olyan boldog vagyok, hogy őszintén, lendületből, letisztultan írhatom ezt, pont azt, ami van. Hogy enyém a blogom, pedig nemrég azt hittem, amivel nyomtak is, sőt, fenyegettek: hogy elveszíthetem, elvehető, ha ők, az egy tömbnek, egységes minőségnek képzelt Olvasó megharagszik. Engem lehetett ezzel nyomni, te jó ég. Hogy tőlük függök és nem tehetek semmit. Nem tudtam, mi lesz, de nem hagytam abba 2014-ben, amikor azt mondták annyian és olyan harsányan: most mi jövünk, jól megkaptad, nem tart örökké a kiskirályság… És békétlenkednek most is, de sehol nincsenek annak közelében, ahol a szöveg és az öröm születik.

Ma már tudom, a blog nem ők, hanem az én erőm. Az írni akarásom, a nem-akarós képességem, amely történik, mert azonos velem, körbevesz. A megélt, megírt belső munkám a blogom. És a régi szövegek sem múlnak el, idetalálnak rá sokan, és az egész, ami az identitásom, önmagáért beszél, nem kell megvédenem. Mindez független a kíváncsiaktól, a félreértőktől, az ideológusoktól és azoktól, akik nagy közelség után nyomtak, megtagadtak és rossz híremet keltették. nem vagyok zsarolható, lehetek én.

Nem akarok megfelelni semmilyen képnek, nem érzem az elvárást, hogy aktuális-meghatót írjak, és nem bosszankodom. Jaj, de mekkora közhely, hogy nekem kell jól lennem, és akkor mindenki jól van. Istibizi, ha nem tudnék ilyen megbékélőset írni, nem írnék semmit.

Nektek hogy telt?

38 thoughts on “békesség a földön a jóakaratú embereknek

  1. Évről-évre egyre üresebbnek érzem magam ezidőtájt, bár ez az üresség keveredik egyfajta bűntudattal is.
    Nem tudom, miért.
    Talán csak hiányzik a csend.

    • Nyugi volt és béke…nem volt rohangálós bevásárlás, lánylény megkapta az áhított hátizsákját, én új úszócuccot, gyönyörű fenyőt kaptam ajándékba, ímmel-ámmal félig feldíszítettük, aztán meguntuk és hagytuk a p…ba, összebújunk gyerekkel, kutyával, jó volt. Nem volt túlevés, nincs csoki, szaloncukor, nem is hiányzik…holnapra szánkózást tervezünk vagy korcsolyázást.

      • 🙂

        Nálunk nagyon felerősödik ilyenkor az érzés, hogy nem ismerjük igazán a másikat. És ez láthatóan mindenkit nagyon feszélyez. Sajnálom ilyenkor anyát, mert nagyon sok minden rámarad, ráadásul most influenzás is vagyok, így nem tudtam sokat segíteni neki. Apám gépezik, öcsém videójátékozik, nyűg nekik ilyenkor minden mozdulat. Néma fadíszítés és “hatkorvacsora”. Utána meg mindenki megy a szobájába.
        A kutyák azért jófejek.

        • Olyan szomorú, ha csak ennyi a család, az ünep. Minek ez?
          Nem mintha én vidámabb klátvány volnék, amikor posztot írok.
          Sógornőm panaszkodott, sokat főzött, fáradt… vajon hogy kell ebben viselkedni? Sokat enni, dicsérni?

          • Mikor posztot írsz akkor te dolgozol, nem? Azért az lehet más kategória.

            A sógornő az nehéz kérdés. Ha megdicséred a kaját akkor esetleg lehet hogy épp azt erősíted benne hogy legközelebb még több energiát tegyen a főzésbe…
            Ha nem dicsérsz akkor elkeseredhet hogy még ez se lett jó, pedig….

            Egyáltalán barátok vagytok vagy csak rokonok. Mennyire vagy te felelős az ő lelki jó létéért.

            • Ezt a sógornőmet minden apró, “más világból jöttünk” fajta, illetve neveltetéseredetű különbözőségünk-összeegyeztethetetlenségünk ellenére mélyen szeretem, egyszerűen azért, mert érző, szeretetteli, jó ember, sok gyermeki, kreatív elemmel. Nem szeretem az élete nem progresszív elemeit, azt, hogy nem annyira asszertív, nem meri képviselni magát, a szerep éli őt, nem képes változtatni életmód-dolgokban, hajlamos mártírságra, amiktől ő is szenved, de azok olyasmik, amivel nem bánt engem, és ezek mögött tisztán sejlik a lénye és a jósága. Nem csak ő főzött, a velük élő anyukája is, sőt, ő csak igazán, de a kedvemért volt sült cékla, lencseleves, cukor nélküli gyümölcssaláta. Én pedig ettem mindent, zserbót is. Ijesztő, mennyivel többet mutat a mérleg, de nem nézem, holnap ennek vége. Mindenesetre jó szívvel tudom megköszönni, hogy de finom, de jó, de szép a fa. Tényleg ritka ízlésesen, kicsit békebelien, bájosan tolja.

              Hanem a többiek, a maguk gőgjével, hát mögötti susmorgásával, kíméletlen sajátgyerek-ajnározásával, és hogy egy jó szavuk nincs hozzánk, ez most nagyon eklatáns volt, sorskönyves jellegű a sztori, teljesen meg van mindenki döbbenve, hogy nem vagyok rút kiskacsa, ezzel nem tudnak mit kezdeni, levegőnek néznek, én viszont sima, normális kiskacsa lennék inkább, nem hattyú. Már értem és a saját világom erejével, lehetőleg megbocsátólag tudomásul veszem, hogy ők fel se fogják, régebben és most mivel és mennyire bántották, ők ezt hárítják és rajtam verik le. Nem lehet ezt megbeszélni, kimondani, iszonyú erős a némaság parancsa (“karácsony van”, ez elhangzott egy másik, sokkal kisebb jellegű feszkóban). Nekem ez a sorsom, és ezért tartom magam távol tőlük, egészen a facebooktiltásig, de azt is érzem, nem tudnak nekem ártani, ha még fel is sejlik, hogy nekem mennyivel jobban fájtak ők, mint én nekik, és azért próbálom őket érthetőnek, emberinek látni, nekik szarabb, asszem.

              És van (lett) egy ürügy, amire rá lehet fogni… döbbenet volt, sose volt még ilyen éles. Ja, és anyám két órányi fürdetés, öltöztetés után feladta, nem akart jönni mégsem, ez aggasztó, és előtte sem kellet játszani már a családot. Fú, annyira sekélyesek voltak.

              De nem anyám miatt voltak kiakadva, sznte pánikban… majd megírom a sztorit.

  2. na hát ha nem UPS-szel hozattad volna, már rég itt lenne, muszáj kicsit ekéznem a konkurenciát 😀 ünnep előtt látni kellene azért a repteret, hajtépős agyrém és az összes szállítócég keresztbeáll egymás előtt a kamionnal 🙂 remélem megjön hamar, és lesz öröm 🙂
    legnagyobb karácsonyi megvilágosodásom, hogy holnap ebédkor nyakon fogom verni a húgomat, ha a feminizmusról szónokol az asztalnál, miközben baszik kimenni a konyhába mosogatni az ünnepi terítéket, és hagyja, hogy az anyám meg én csináljunk mindent.
    és a legnagyobb hálával arra gondolok, hogy a nagyanyám újra frissen fodrászolva ott ül az asztalnál a járókeretével és ordas közhelyeket mond, ami óriás fejlődés a tolókocsihoz képest, ami pedig óriás fejlődés ahhoz képest, hogy októberben már azt hittük, hogy temethetjük, mert hétszámra fel sem tudott ülni a kórházi ágyában, és semmi nem érdekelte. én eléggé vasból vagyok, de az megviselt, mert jelentős részben ő nevelt fel, és ha a dolgaim háromnegyedét nem is értené a saját világról alkotott normái miatt, azért mégiscsak én vagyok a kedvenc unokája 🙂
    és idén folytattam a saját hagyományomat, amit 2013-ban találtam ki, hogy elvittem anyámat szentdélelőtt edzeni, utána meg szaunázni és jacuzziba ülni, karácsonyra ennyi az én feminista aktusom, attól, mert valaki ötvenes nő a huszonéves gyerekei és a nyolcvanas szülei között, még nem kell ráhagyni az egész karácsonyi műsort.
    de holnap reggel egyedül megyek a párkány utcai street workout parkba az aszalt szilvával töltött szűzérme előtt, remélem, addigra felszárad az eső.
    nagyon örülök, hogy nektek ilyen nyugi van, tök jó volt ezt olvasni, és további nyugit kívánok szeretettel!

    • Köszönöm, jól hangzik, amit írsz, tudatos, elfogadó, megbékélő! Majd az ordas közhelyekből kérünk egy válogatást!
      Küldemény: nem én döntöm el, hogy kivel küldeti a Nike. De bizony a Daquinit a FedEx hozta, és ők bírtak esemesezni, meg telefonálni, és itt is volt négy nap alatt. A streetre is hordós Daquini nadrág beszarás, egyszerre susi, fényes, bő és elasztikus, igen előnyös. Alkalmi edzőcucc!
      Igazából mindegy, mikor jön a Nike, lett egy ilyen nagyvonalúság bennem is, a fiamban is, lesz nemsoká és kész, csak ne kelljen kimenni érte Vecsésre, meg ne fizettessenek második küldést. A legjobban az fáj, hogy az értesítő levélben szerepel az “eggyeztetés” szó…
      Én nem edzettem (ma akartam, vidéke menés előtt, de nem fogok), és ettem szénhidrátot, mértékkel, semmi most végre mindent befalok, meglepő amúgy, pörgeti az anyagcserét valahogy, és sokkal nagyobb térfogat is okés.
      Olvasom időelbaszásból a lifetiltes meg holdudvar fogyósokat, és szembesülök az előtte-utána fotókon, hogy miből jönnek, miben vannak emberek, milyen formájú testek vannak, miben bíznak, mi motiválja őket. Döbbenek.
      Troll voltam.


      • “Most, hogy leírtam Laura programjának minden lényegi információját” – micsoda dölyfös, fölényeskedő és arrogáns stílus ez már.
        Atyaég.

            • Én amúgy nem értem, ez mit jelent, dobálózik itt a szakszavakkal, amelyek megnyúzott vagy full zsírtalan testeken értelmezhetőek. De ez már nem először van. Olyan nagyon magabiztosan állít mindig olyasmit, ami 1. nem létezik, 2. nekem nem szempont, 3. neki nem tetszik, nekem igen, pont az a célom + kicsit ferdítve is (itt pl. vastag az izom a valóságban, amit kurtának nevez, a többit nem tudom, de biztos hosszan tolja), 4. sosem állítottam az ellenkezőjét, csak ő hiszi irigyen, hogy én azt állítom (pl. hogy vékony vagyok, vagy hogy tökéletesek az arányaim).

              Ha van az elég hosszú karom-lábam, mondjuk a felkarom így kb. 36 centi, azon akkor nagyokos szerint, fotó (melyik?) alapján mondjuk csak 12 centi a tricepsz, ami rövid, mihez képest?, vagy 20, vagy mennyi, vagy honnan látja ezt, vagy mit akar ezzel? Alázni, bántani akar, mert dühös, hogy nem lett igaza abban, hogy elbukom, és nem talál rajtam fogást, ellenben itt elég sokszor vált nevetségessé.

            • Én amúgy mindig megütközöm azokon, akik szerint a fitnesz meg az izom a ronda, meg túlzás, mintha ez valami szabad választás lenne, kérem, nem kérem. Az izmokban kemény munka van, és még az se mindig elég, én nagyon kevés naturál, valódi izmú embert ismerek, ezért lepett meg a saját hirtelen fejlődésem is. Én azért szeretem az izmokat, mert kemény meló van bennük, önmeghaladás, mert erőt és életet sugallnak, és mert az alkatom erre predesztinál. Úgy tűnik, grammszámolgatás és sanyargatás nélkül is fenntartható, mert szeretem csinálni.

              Ízlések és pofonok, de én megdöbbenek a puszta vékonysághajszoláson, azokon, akik inkább a lapos seggre, formátlan lábra voksolnak, csak “ne legyen túl izmos”, és akik gyengének, gyermekinek akarják láttatni a női testet.

  3. Tavaly karácsony körül sikerült különösebb tervek nélkül kimondani, hogy a házasságunknak vége. Így egy évvel ezelőtt könnyes szemű riadt madárként álltam a fa alatt, mert volt pár kérdés: ki, hogyan, merre, mikor, miként. Akkor még attól is féltem, hogy lesz jövő karácsonykor. Eltelt egy év, egy nehéz, szép, tartalmas, igaz év. Működünk, külön külön és szülőtársként is. Megbeszéltük, hogy a szombat-vasárnap együtt a gyerekekkel. Érdekes mindezt a régi játszmák nélkül. Persze a saját játszmáim nélkül is. Régebben, ha bármit egyedül kellett megoldanom , mindig rám tört a mártír anya, hol jobban, hol kevésbé. Most nincs kinek és miért mártírkodni, úgyhogy az egyszerűbb út maradt, jó érzéssel csinálni a dolgokat. Így derült ki, hogy az ajándékok beszerzése, kaják kitalálása és bevásárlás egyáltalán nem ügy, ennek például nagyon örültem. Az utolsó hetet egyáltalán nem önző módon, de főként magamra szántam. Előtte jó sokat dolgoztam, és éreztem, az én karácsonyom és így a gyerekeké is erősen múlik azon, hogyan érkezem meg. Úgyhogy barátnős beszélgetések, évre rátekintés, sport, ilyenek voltak az előkészületben. És béke, csendes megélés lett belőle. És a könnyűsége annak, hogy nem KELL szeretni, csak lehet, ha jólesik .

  4. Csak a címhez jegyezném meg érdekességképpen, hogy újraferdítették az igét, és most: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” (Lk 2, 14)

  5. Nagyon nyugis és csöndes a karácsony, miután a lányok csak holnap jönnek.
    (Mivel újasszonyka szervezett egy nagy tegnap esti összcsaládi óriási névnapi meglepetéspartit exférjnek – aki ugyan nyáron tartja, nem ilyenkor -, emiatt a lányok csak ma tudnak anyámnál lenni, és csak holnap reggel jönnek, viszont persze szilveszterre mindegyiknek van programja, úgyhogy buktunk egy napot. Nem haragszom, nem direkt akart keresztbe tenni, csak nem gondolta át a többiek szempontjait.)
    Senkinek nem kellett megfelelni, nem kellett ide-oda mászkálni, 24-én még úsztunk egy nagyot, aztán szép nyugiban díszítettünk, sűrítményből összepancsolt halászlét és taposós melegszendvicset ettünk 🙂 (tegnap viszont a töltött káposztából sikerült egy több órás főzőshow-t kreálni, két fazékban, mert a kedves nem eszi a savanyú harasztba töltöttet, nekem meg az édeskáposztás brrr, plusz a középső leánykának a vega töltelék). Tegnap délelőtt elmentünk egy jó nagyot túrázni, Bükkszentkereszten egy kicsit sütött a nap is, valamint végre megcsináltam a kedves ajándékát is, sk. naptár cuki szerelmetes rajzokkal, meg nagyondizájn pendrive rajta sok olvasnivalóval és sk. nagy színes gyurmalógattyúval, mert különben elhagyja – a dolgozós pendrájvokra saját kérésére még régebben szárnyas plüssdisznókat varrtam, azóta nem felejti ott ügyfélnél 🙂
    Most meg, ha megsült a bejgli, mohakertet fogok építgetni befőttesüvegben, nagyon zen elfoglaltság.

    • Iskolai kreatív feladat: Írj 200 szavas fogalmazást a karácsonyi élményeidről. Szerepeljen benne a szárnyas plüssdisznó, a gyurmalógattyú és a mohakert kifejezés is. 🙂

      • Van a ház előtti kis zöld területen egy régebben kivágott fa tönkje, amibe nyáron virágot szoktunk ültetni. Elkezdtem, aztán a lakótársak is beszálltak, sőt, mikor tavaly egy másik fát is ki kellett vágni, a közmunkások annak a tönkjébe is vágtak egy üreget maguktól. Gondoltam, hogy oda is csinálok egy kis tájat, moha, szép kövek, pár kövirózsa, és abba is szurkálok kis gyurmaházikókat, biztos fog neki örülni, aki arra jár, pláne ovi és bölcsi van a ház mellett. A kedves figyelmeztetett, hogy azonnal ki fogják belőle lopni a házikókat. Úgyhogy most fogadtunk, mert szerintem meg nem fogják, a virágokat sem tépkedik ki belőle, és mióta gondozzuk, nem is szemetelnek.

        Ha kész, küldök képet 🙂

      • Van! Beírtam a gugliba, hogy indoor moss garden.
        Ami már nálam több hétig túlélt: legalulra nedves oázisréteg, rá egy kis virágföld, rá a moha meg ilyen kövi izékék, a tereptárgyakat meg hosszú drótaljzattal kell ellátni, hogy összefogják a rétegeket. Az oázisból építek domborzatot. Szép kavicsok, csigaház, nyaralásos tengeri kék-zöld üvegdarabka mint tavacska. Most éppen birkanyájat sütök.

  6. A karácsony nekem remek terep ahhoz, hogy képet kapjak róla, mennyire tudom a saját képemre formálni az életem. Évről évre jobban megy hogy standard karácsony helyett saját karácsonyom legyen, az idei volt eddig a legjobb. Nem volt fa, nem volt főzés, rendrakás az volt de nem az utolsó vérig. Volt még a kedvesemmel nagy séta, meg későnkelés, találomra kávézóba betérés, IKEÁ-ban kószálás mert az poén, meg hosszú jóízű beszélgetés.

    A családi összejöveteleknél azt a kompromisszumot kötöttem magammal, hogy mindre elmegyek, de amikor too much, akkor el is jövök. Nagyjából ez is sikerült. Mondjuk telezabáltam magam, ez a része nem a tervek szerint alakult, de ezzel együtt is békés és őrület nélküli volt ez a pár nap. #juhú

  7. Ma egyedül vagyok. Téblábolok a lakásban. Olvasok. És abbahagyom. Megint téblábolok. Nem is olyan könnyű ez…
    A 24.-e várakozásomon felül nagyon jól sikerült, közösen sütöttünk férjemmel, együtt négyen a nagyágyon ülve filmet néztünk, Kicsivel díszítettük a fát, éneklés és ajándékok, ünnepi vacsi.
    Másnap anyáméknál. Finom minden. Nagy nevetések. Beszélgetések. (Idén férjem nélkül. Ő máshol is ünnepelt.)
    Ma reggel mindenki el, anyósomékhoz vidékre. 20 évig én is. Ezt is el kell engedni.

  8. Az év fénypontja 22-e volt, estére a számlámon volt is valami, találkoztam az exemel. Megbeszéltük egy beteg elme szarkeverését. Utána találkoztam Felíciánnal. Jót nézelődtünk a vásárban, dumáltunk. e

  9. Figyelem, a reklám után folytatódik a mi kis Dallasunk: ármány és szerelem, egymásnak feszülő dinasztiák, képmutatás és addikció, na ez volt a karácsony.

    Nézői változat:
    scene1.: Samantha és Jockey vidék ranchukon karácsonyoznak, kettesben. Van bejgli, formás fenyő, társasjáték, vidám szomszédolás. A nosztalgikus zenei aláfestésbe néhol üstdob és dzsembe dörren – előrevetítve a lappangó feszültség kitörését. Külső vágóképek: Samantha és Jockey a farm üzekedő állataiban gyönyörködnek, deres táj. Majd kandallóban ropogó tűz. Ám vita tör ki, s Jockeyt baleset éri. (Zene mélyebb tónusúra vált.) A Mount Sinai Klinika privát részlege, ami meglepően forgalmas karácsonykor. Jockeyt ellátják, Samatha aggódik és önostoroz: pohár után nyúlna, de csak kávé van. Itt nincs vége: másnap több helyen várják őket családjaik, közös vacsorákra. Samatha nem akarja elrontani az ünnepet: próbálja a helyzetet előrevetítve a kockázati tényezőket feltárni és megbeszélni Jockey-val, hogy kezeljék ezeket közösen. Ám Jockey már máshol van: leestek a részvényárak, zuhanórepülésben a tőzsde, így csak saját bajával van elfoglalva és nem tud Samathára figyelni. Kitör a vulkán. Samatha csalódott: ő csak jót akart. Jockey nem érti, miért nem lehet őt érteni. Hosszú, unalmas monológok következtek volna itt, ha a producer ki nem vágatja ezt a részt.

    scene2: a Mercury Cougar volánjánál Samatha zokogva vezet a 66-os úton, Jockey gipszelt kézzel mellette. Már mindenhonnan elkéstek, alkonyat és köd, üres utak: egy-egy saguaro kaktusz körvonala bukkan fel csupán. Jockey megkaparintja a kormányt, néma kérlelhetetlenséggel hitting the road. MIndenki bámul kifelé az ablakon, de semmit nem lát. Mikor Samatha kicsit összeszedi magát (pia még mindig nincs, be kell érnie egy kávéval a gas stationon), Jockey revansot próbál venni, de úgy túnik, Samathával nem lehet ilyen könnyen elbánni: észnél van és nem hagyja magát lenyomni. Keretes szerkezet: némán induló utazás, feszültség, kibontakozás, majd újabb kuss az út harmadik harmadában.

    scene3: A közös, családi karácsony helye, az elegáns villa, Jockey családjának hagyományos, ünnepi díszlete. Jockey lábtörlőként bánik Samathával, aki már csak abban reménykedik, hogy legalább odabenn nem csak kávéval fogják megkínálni. Szorong, hogy lesz képes őrizni a látszatot. Jockey durva, mint a pokróc, de ahogy kinyílik az ajtó, előveszi legszélesebb, parádés mosolyát és társasági kedvét. Samatha félrehúzódik, igyekszik láthatatlan maradni. De egyszerre észreveszi, hogy Jockey családja tökéletesen tisztában van a helyzettel. Sőt! A rokonok egymás után súgnak neki valami biztatót. Kiderül, hogy Jockey családjának múltjában sötét foltok vannak. A kimondhatatlan félszavakban, összevillanó, részvétteli tekintetekben, támogató mondatokban manifesztálódik. ÉS: megkínálják egy nagy csupor KÁVÉVAL. Unbelieveable.

    scene4: Elválnak. Samatha estére hazatér saját rokonaihoz. Nagycsaládi nyüzsgés, meglepetésvendégekkel. Megtelnek a vendégszobák. Oldott, befogadó hangulat, nyoma sincs a látszatkeltésnek. MIndenki olyan, amilyennek mutatja magát. És végre van pia. De már nincs rá szükség. Jockey az anyjánál töltené az éjszakát, aki nem veszi fel a telefont, nem válaszol és valószínűleg halálosan sértett és csalódott, hogy Samatha még a színen van. Egyébként utálja őt, végtelen rosszindulattal ármánykodik és manipulál. Jockey kissé elveszetten és az anyja iránt érzett csalódotsággal bolyong kicsit, majd Bobbyék fogadják be éjszakára. Boldog Karácsonyt!

    to be continued…

    A rendezői változat kicsit később, a reklám után következik, maradjanak a képernyők előtt!

  10. Egyszerűen jól teltek. Nem volt nagytakarítás, nagyfőzés, csak amit kedvvel tudtunk csinálni. Sütöttünk pár elképesztően jól sikerült sütit, rohangálás helyett volt pár telefonbeszélgetés rokonokkal, akikből ennyi elég is volt. A nagyszülők nálunk jöttek-mentek, vacsoráztak, játszottak a gyerekekkel, amíg mi végre pár percre egymásra tudtunk nézni. Csendes volt, pihenős volt, engem egészen komolyan emlékeztetett a gyerekkori karácsonyaimra. Ajándékokkal kicsit túlszaladtam, de valahogy megszállt az ihlet és sikerült mindenkinek igazán jó dolgokat kitalálni, magamnak rendeltem egy rakás mindenféle régóta vágyottat, parfümöt, ékszert, kencéket és beraktam a fa alá. Az egyetlen nagyobb megmozdulás nálunk már évek óta a férjem családjának a karácsonyi bulija, ami olyan, hogy szerintem oktatni kéne. Van egy nagy közös asztal, maire mindenki hozhat valamit – az se gáz, ha maradék, meg a vendéglátók készítenek valamit, ha belefér. Itt nagyon jókat lehet enni, pl sült padlizsánt csokis bejglivel, meg ilyeneket. Van összesen egy jó csomó gyerekünk, ajándékokat csak ők kapnak, de semmi sokféle baromságot, előre lebeszélünk mindent – van legózás, társasozás, nagy dumálások, egy kevés bor, sokféle süti, túlpörgött kicsik, kütyükbe mélyedt kamaszok, akiket senki nem csesztet azzal, hogy hagyják abba, időnként valaki zongorázik egy kicsit, nincs tukmálás, nem kell kiöltözni, stb.
    Amit másképp szeretnék jövőre – még szolidabb főzőcske, túl sok kaja lett, valamivel kevesebb költekezés (ajándékok), meg valami outdoor tevékenység hiányzott. Aminek nagyon örültem: az egész adventi készülődést nem vitte túlzásba az óvoda, néhány karácsonyi mese, szép karácsonyi zene, a gyerekeknek szépen el tudtam mesélni a betlehemi történetet. Idén tényleg sikerült eltalálni, pedig előre paráztam én is. Egyébként ez, hogy megszületett a nagyon vágyott harmadik bébi, hozott nekem valamiféle megnyugvást, segít leredukálni a dolgokat a lényegire, a valóban szükségesre, a belülről fakadóra, a tényleg fontosra koncentrálni az energiát. Volt pár sírós, tökéletes mindenre törekvős, aztán haragos, dacos és csalódott karácsonyom, mire ez összejött.
    Egyébként nekem a karácsony úgy 20 éve ugyanúgy kezdődik, egy-két nappal szenteste előtt egy nagy baráti bulival, ahova évről évre sikerül többé kevésbé mindenkinek megérkeznie, akikkel már akkor is barátok voltunk, ezerfelé vitt minket az életünk és itt általában mégis sikerül összejönni. Farmer-pulcsi, a régi zenék, a régi hely, forralt bor, nagyon-nagyon-nagyon jó.

      • Igen, és ez az, ami újdonság. Régebben nem szerettem visszatérni, azt akartam, hogy még egy kicsit, még, még, nem baj, ha béna… Most meg olyan jó érzés, szertartásosan visszatenni a helyére az utazós hátizsákot, hogy megérkeztem, és mennyi jó dolog vár itthon.

        Különben pedig én annyira szeretem a karácsonyi izzósorok hangulatát, hogy nekem van egy az erkélykorlátra tekerve, de egész évben ám. Napelemes, napközben gyűjt, este pedig kelti a hangulatot. Mondjuk, az a hátránya, hogy ha nem süt a nap, akkor este nincs világítás, ezért aztán nyáron sokkal többször produkálja a fényt, mint télen, ami vicces, tekintve, hogy ez egy karácsonyi izzósor. Nagyon profi konstrukció, 2014 májusa óta van kint, és semmi baja. Más dísz idén sem volt, csak egy mécses még. Az azért kell, mert a nukleáris családomban kialakult egy olyan hagyomány, hogy az adventvasárnapokon körbeüljük az adventi koszorút, elzengjük a Kiskarácsony, nagykarácsonyt, és beszélgetünk pár percet. Amikor az öcsém és én is más-más városokba költöztünk, hiányzott ez, de akkor meg felfedeztük a telefonban a konferenciahívás funkciót. Úgyhogy most már az van, hogy távénekléssel oldjuk meg a dolgot, konferenciában, ehhez viszont mindenkinek szüksége van valamire, amit meggyújt. Ez volt a mécses funkciója.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s