híresember

Amúgy csak jelzős szerkezet. Így, egybeírva, fogalom.

A híresember nem jelent okvetlen kvalitást, teljesítményt, nem az a fogalom esszenciája, hogy mit tett le az asztalra, hanem hogy van néhány ember, vagy több, vagy egészen sok, aki megemlíti: ja, tudod, ő, és akkor ja, tudják. De egybeeshet a fogalom a híres emberrel, fedi is, csak most nem attól híresember a híresember, hogy zseni, hanem hogy beszélnek róla. Némileg médiatermék is, természetesen.

Híresember, az egy sors, külön a teljesítményétől is, és nagyon tanulságosak a törvényszerűségei.

Itt most megállok, mert mostanában meglepő élményeim voltak, hogy emberek, de nem is általában emberek, hanem egyenesen a környezetem engem ismerő, intellektuális természetű tagjai nem értik, amit írok, és olyan jelentést vagy szándékot éreznek belőle, ami nincs benne, és ennek megfelelően is reagálnak. Annak ellenére van ez, hogy nem vagyok felületes, rutinosan és figyelmesen írok, és kimunkáltan fejezem ki magam, meg mindezt a saját helyeimen teszem, ami azt jelenti, hogy ők odajönnek elolvasni. Olvasóm viszont vagy felszínesen figyel csak, elvégre a neten vagyunk — ilyenné rontottak minket az egész nap a közelünkben levő okostelefonjaink, húzogatjuk a vécén is. Vagy ha épp figyel, akkor sem nagyon érti, amit olvas. Nem is biztos, hogy érteni akarja: ő beakadni akar, énmegnyilvánulni, minden helyzetben. Hiába ékes és eredeti a gondolat, az agyában séma van.

És már kapja is fel a vizet, hogy miért állítom én, hogy a híres emberek (külön) nem tettek le semmit az asztalra! Mit képzelek magamról! (Esetleg van benne némi finnyogásra hajlamosító rosszindulat, és direkt a kötözködési lehetőséget keresi itt, ez sem példátlan.)

De akkor is az én felelősségem, hogy értsenek. Nem úszom meg a feladatot, ha szólni akarok. Mint valami módszertani önreflexió tanárként: akkor mondom másképp.

Ma nagyon türelmes vagyok, és filózni fogok, hogy hogyan írjam ezt meg, aztán majd elsodor. Itt ülök a kanapé peremén, piros műbőr, rajta egy vékony, kicsit szúrós kókuszmatrac, azon van a zoknitlan talpam. A két kicsi alszik rajta, egymás felé fordulva, kusza takarórengetegben. Eredetileg hárman voltunk, és én is aludtam, középen, de kimentem pisilni, és közben annyit gördültek egymás felé, hogy nem fekszem vissza, hanem csináltam egy kávét, és írni kezdtem. A felület nem sima: a ledöntött támla és az ülés enyhe V-je áttűnik a matracon is. Ami, ahol letúrták a jó kis takarót, szúr is mint kókuszrost.

Sapka van rajtam. Elaludtam sapkában. Ezt nem értik. Mi ez a sapka, hipszter vagy? Kérdezte a fiam.

Próbáltam itt nekik trendi anyuka lenni, erre tessék. Most elmondom neki: hipszterek nincsenek. Szar a hajuk, ennyi.

Örülök ennek a sapkának, amely ha nem volna rajtam, izélgetném és rágnám folyton a szemembe hulló, szar hajam első tincseit, de így is.

Fotó - 2016.02.20. 19.54 #2

hajcsat kívül

Az elmúlt tíz napban, ezt is el akartam mesélni, de majd kiakadtok, hogy hosszú a poszt, bagatell sérülések értek, sorozatban, de már röhögök rajta, hogy már megint. Behajoltam egy sörösdobozért a bokorba, erre egy vadrózsaág tövise kitépett az arcomból egy darabot. Belerúgtam a súlyzóba. Lábszőrtelenítettem (igen), és a hideggyantacsíkkal letéptem egy sávban a lábamról a bőrt, mindamellett a maradékot megkapirgáltam borotvával, ami hiba volt, lásd a fejlécben.

Az edzőtermi vécéajtót, mintha maffiózó volna bent, tréfásan feltéptem, és nekirántottam a térdemnek, dőlt belőle a vér, azóta is érzékeny.

És még húsz ilyesmi, nem sorolom.

Ezzel párhuzamosan, tök érdekes, találok dolgokat, szépeket és hasznosakat, szelektív kukában, csatornafedél mellett, pénzt is, hajgumit, luxuskozmetikumot, meg egy egész, csodaszép citromot.

Ezek, a nemértés-élmény, a sérülések és a találás egyszerre vannak most, és nemsokára nem lesznek.

Szavam ne feledjem (nem szoktam), nem azt állítom én, hogy a híres embert nem a teljesítmény teszi, hanem hogy én most egy fogalmat alkotok, a híresembert, aki adott esetben nem is híres vagy jelentős, csak annyi van, hogy emlegetik. Tehát — de utálok didaktikus lenni — ebben a szövegben így használom, így értem. Bizonyos körben vagy szélesebb körben azt mondják, hogy tudod, az a… És akkor tudják. De ezt már írtam. De ismétlés a tudás anyja.

És mondják az okosságokat híresemberről, nagy hévvel, amit én nem kedvelek, mi több, nevetségesnek tartok, és gyanítom, hogy nem az, ami, hanem van valami más.

Önmagában az is feltűnő számukra, szóvá teendő, hogy ő, a híresember, egy ismert valaki. Azt is sziszegve emlegetik, hogy ő az, hogy ő nem csak egy szokásos, rendes ember, akit, ha nem rokon, nem kolléga (kollega, hehe) és nem szomszéd, nem is emlegetnének. De híresembert meglesik, ahogy lecsattog a postáért papucsban. (Megengedheti magának ezt egy híresember?) Híresember köztulajdon, az életéhez mindenkinek köze van, én nem is értem: nem szégyellik magukat? Ott lakik, tudod, a sarkon. Minivel jár. Van neki egy terrierje. A múltkor részeg volt. A nemhíresember kifigyeli híresembert, és a részletek tudásával és megosztásával, a magánügyek szétbeszélésével hatalmat szerez fölötte. Néha szinte-rituálisan bosszút áll, mint azt láthattuk a Bochkor-esetben is.

Elkezdett zavarni ez, az érthetetlen rosszindulat, az ártalmatlannak gondolt mószerolás, mint minden, ami tipikus és zavaros. Ezzel a bennfenteskedéssel együtt, amiről írtam már. Meg az erkölcsösködés, amelyet mintha a kerületi lapban, a Péter atyával készült interjúban olvastak volna, hogy aki igazán tehetséges, az szerény, nem magamutogató, mert a produktum beszél, nem ő, aki ellenben hangos, meg botrányai vannak, meg látványos bajai, az biztos csak ezzel tud figyelmet szerezni, és az nem lehet nagy művész, mert számomra egy művész ott kezdődik… Számodra? Ki vagy te? Radnóti keresztnevét nem tudod, vagy fejből három Csontváry-festményt, te szerencsétlen, csak levered rajta, hogy ő művész.

De a dilemma, mint annyiszor, hamis, és az ellenérzés megint nem ellenérv. Nem leszünk igazságosak, ha ennek a polarizálásnak bedőlünk. Vannak vitathatatlanul hatalmas teljesítményű, rossz természetű emberek, akik vagy simán leszarják, mit gondolnak róluk, vagy megengedhetik maguknak ezt a viselkedést, akkora üstökösök. Elrontotta őket a hírnév? Ki tudja. A teljesítményük egyedülálló úgy is, és egyébként is csak azzal tartoznak nekünk, a büntetőjog határáig.

Vannak nagyon rossz kisugárzású, ám jól betanított, megdizájnolt vagy alakoskodásra képes emberek. Meg vannak alkatilag szeretetreméltóak, akiknek ez elemi szokásuk, és akik tényleg, és úgy is nagy teljesítményűek, vagy csak visszahúzódóak.

Vannak a leszarom-emberek, akik elemiek, a teljesítményük pedig ízlés kérdése. Ők nem vigyáznak, mindent áthat az egzaltáltság, és nem akarnak ők rosszat, csak zsizsegnek meg fután öltöznek, esetleg homoszexuálisok, és ezért idegenkednek tőlük.

Van, akinek az egész élete művészi gesztus, beintés: El Kazovszkij, például, szétválaszthatatlan a magánember és a művész, és hökkenetes nagyon. Sajnálja nyugodtan, aki lemaradt az életműkiállításról.

Van, akit a rajongók, a zilált életvitel, a sérülések tettek allűrössé, amúgy tök jó fej volna, de krónikus stresszben él, és annak vannak (hát miért ne lennének?) következményei.

Én csodálkozom amúgy, hogy bírják ők mindezt, és elkezdtem rokonszenvvel figyelni őket. Mert ha valakit kézenfekvő, reflexes basztatni, ha kötelező viselkedési panel ez a kajánság, hát mögötti kibeszélés ( “a Tóth Gabi adott egy hajgumit az öltözőben, de elszakadt, hogy rohadna meg…”), akkor én csakazértsem.

Főleg szembesmúzolással, na, az hányás. Az előnyt remélő, drága művésznőző, alázatoskodó kisember, aki azonnal kibeszéli a művésznőt, meg amit megtudott, ha az nincs jelen.

Ismerős?

Nekem nem volt pofám ott tolongani meg fotózkodni szeptember végén, mert én nem vagyok testépítő, és nem is tudtam egy héttel korábban még, ki az a Kevin Levrone. És már akkor is ezen filóztam, hogy olyan sanyarú tipikusan viselkedni, annyira unhatják a sztárok, hogy mindig mosolyogni kell, eljátszani az érdeklődést az egyszeriember iránt, aki hülye és közhelyes, és tolakodó, mert milyen legyen, ez okés, csak az a durva, hogy azt hiszi, a tolakodása a sztárnak jólesik.

Elkezdtem figyelni híresembert, ezt vettem észre magamon. Nem a személyt, hanem a híresember-jelenséget, éspedig azért, mert szólt az igazságérzetem: ők is csak emberek. Emellett állandóan akarnak tőlük valamit olyanok, akiktől ők nem akarnak semmit, mégpedig rámenősen, kitartóan, és viselkedni kell, mert hát ők a közönség, és ez nagy teher lehet.

Ja, és nem hiszek a szimpatikus közszereplőben.

Aki szimpatikus, az vagy nem haladta meg az átlagember hiedelmeit, nem rendkívüli, ez esetben nem is kelt nagy figyelmet, mondja, amit mindenki mond.

Vagy eredeti ugyan, de nagyon figyel, és tudatos, hogy soha ne legyen provokatív, se érthetetlen, ne mondjon semmi extrát, ne sértsen érdeket. Vagyis, azon a szűk helyen mozog, amelyet az közönsége elvárásai szabadon hagynak a számára. Kiszolgálja az igényeket, igazodik — valójában mindenki bohóca, sakkban van tartva, nem önmaga.

Van néhány, marketingessel, teammel felépített vagy fegyelmezett híresember-karakter, aki nagyon vigyáz, nem hízik meg, mindig ápolt és dizájnos, megfontolandó okosságokat mond a pályájáról, kedves a parkolóőrrel, és szép hangon énekel népszerű műfajban megható témáról, meg hazánkat képviseli az olimpián. Intejúiban mindent a szüleinek és mesterének köszön, emellett nem leszbikus, nem is lakik tanyán, időben szül, magánélete csupa harmónia, és a férj inge illik a művésznő fülbevalójához. És az egész élete abból áll, hogy meg ne lássák, amikor lefolyt szemfestékkel, kizárva sír a gangon, emlékeztek erre?

Egy művész, egy valódi újító esetében elképzelhetetlen, hogy ne hökkentsen meg, ne legyen provokatív, fura.

És milyenek vagyunk, még Hosszú Katinkát is bántjuk, aki a mi legfőbb sportkincsünk jelenleg. Ha ennyire jó, biztosan doppingol. És ja persze, mert külföldi a férje, és ő az edzője.

Medveczky Ilonának meg miért van rokkantigazolványa, ha szégyenszemre a lábát emelgeti a tévében? És autója miből van, ha hatvannyolcezer a nyugdíja? Kérdezi egyszeri kommentelő a trollmágnes bulvárcikk alatt.

Jaj, istenem.

A tehetség mindig szabálytalan, mindig megdöbbentő, mindig provokatív, és a siker meg főleg. Provokatív, idegesítő. Ő miért? Mi az, hogy kiáll a színpadra, interjút kérnek tőle, finanszírozza a táplálékkiegészítő-gyártó? Hogy a gyerekkoráról mesél, meg a fotói néznek a mozglépcső mellől, a plakátokról?

Mindenképpen rátapad az, hogy ja, mert ő kapott lehetőséget, mert ő azokban a körökben forog, mert ő van az újságokban. De ha én, a kisember lennék…! A munka, a rátermettség nem annyira látszik. Az is botrány, ha valaki csinál valamit, amit a többiek nem.

Egészen csomó híres embert azért piszkálnak nagy erköcsösen, amit átlagember simán megtesz. Ha híresember parkol szabálytalanul, a botrány. Ha hízik, de ciki. Ha jól tartja magát, az is. Ha jól néz ki, előveszik régi fotóit. Mindenképpen kaján az ítélet, ellenséges, mindenképen célpont a legszerethetőbb sztár is.

Akkor meg minek erőlködni. Ha ezt megérti híresember, annyi energiával sokat fejlődhet a projektjében, vagy csak simán jól érezheti magát, a megfelelési vágytól megszabadulva.

Ja, és ezek a senkik mit keresnek a képernyőn, kérdi Átlagjóska. Azért, mert nézed, hallgatod őket. Te nézed, te barom, a valóságsót, a tehetségkutatót meg a pletykalapot! Eközben ezeknek a megvetett embereknek, Anettkának, Bochkornak, de még Uhrin Benedeknek is olyan skilljei, motivációja és főleg rutinjai vannak, amilyen az őket megítélőknek nincsen és soha nem is lesz. Amelyekkel bármely lagzi vagy művház abszolút sztárjai volnának.

Én nem mondom, hogy amit a celebek produkálnak, az egy színvonal, de azt igen, hogy a kisember fölényérzete hamis, és bosszú-jellegű. A magyar ember a híresemberre tolja a frusztrációt, és ezt a média is hergeli. Az irigy találgatásokat, hogy ki miből él, a magánéletben való kotorászást. Az előadóművész, a festő, a tévés nem tartozik a magánéletével senkinek, és joga van szankció nélkül kivirulni, vagy dúlt hajjal, mondjuk egy boldog szeretkezés után elugrani tejért az éjjelnappaliba.

Nem érdemes igazodni, azt lesni, mitől fognak szeretni. Csak a projekttel érdemes foglalkozni. És nem szabad megdöbbenni se, hogy kicsinyesek a népek. Nekik ez jutott.

Én meg azért vagyok “az a bloggercsaj” sok családban, sziszegve, mert az egyik házasfelet megérintették a mondataim, és bennük válaszokat talált arra, miért nem működnek ők mint pár. És lelkesedik, olvas, ír nekem, esetleg át is küldi a linkeket a másiknak, hogy látod…? Aki, anélkül, hogy ismerne, vagy akári közünk lenne egymáshoz, e szerepem miatt utál.

Később a megérintett házasfél is sziszegni kezd, mert nem akar, nem tud ő változtatni, új ént, életet teremteni, és ennek a kudarcnak a felelősségét tolja rám.

Egyszer majd elmesélem ezeket a történeteket, döbbenetesek.

26 thoughts on “híresember

  1. Én nem szoktalak “bloggercsajnak” hívni. 🙂
    De egyébként az is érdekes, hogy a bloggerség is milyen fura következményekkel jár. Az is egy talmi hírnév ahogy bloggerek írásait megosztják a közösségi hálón akár szentírásként osztva, vagy egyenesen az ördög művének titulálva.
    Gyakran nem is kell művésznek lenni a híresemberséghez, egy kisebb közösségben (falu, kisváros,kerület) elég ha valami potentáttá válsz, s máris megszűnik a magánéleted.
    Volt egy időszak amikor azért nem jártunk piacra, most meg már azért. Hogy ez pontosan érthető legyen. Volt egy időszak amikor munkámból kifolyólag én voltam a “hajdú” a ki poziciójánál fogva megoldja az piaci kofák értékesítési nehézségeit, s nem tudtam két lépést sem tenni, hogy ne álljon rendelkezésére valakinek. Most meg már azért nem járok, mert nem kötelező.
    A másik híresemberség a “közmunkával” kapcsolatos, de azt már szégyentelinek tartom, hogy híresemberré válhat az akiről azt hiszik, hogy el tudja intézni kinek jut közmunka.

  2. Essünk túl a nehezén: nem csinálok titkot belőle, hogy indulatból szeretnék egy akkorát belerúgni a televízióba (az összes csatornájába) a sajtóba és az internetbe, hogy sajgó valaggal vegyék tudomásul: nem az a mérce, amit ők annak tartanak, amit közvetítenek, amiről sugallják, hogy ez a módi. Mert a nézettség bűvöletében ez az amúgy sem magasan lévő mérce egyre mélyebbre kerül, lassan árkot kell neki ásni. És aki ezen a mércén híresség (mert én barom, nézem, olvasom, tologatom a mobilomon a WC-n ülve, ugye) – hát az a híresség! E tárgyban végtelen unalmasan csak csatlakozni tudok a poszthoz. Másrészt, ha az érdemdús avagy érdemtelen híresség személyét nézem, önkéntelenül belebotlom – mert nem lehet kikerülni – az írástudók felelősségébe. Abba, hogy a híresség valamilyen szempontból minta, akkor is ha rajongásunk, ellenszenvünk, irigységünk, esetleg kicsinyes bosszúállásunk(vágyunk) tárgya. A hírességnek felelőssége van (kéne, hogy legyen) azon túl is, hogy a saját közérdeklődési auráját az őt közvetítő média nézettségi-olvasottsági-kattintási minimumán, vagy lehetőleg azon felül tartsa, gerjessze. Én bízom a “köz” valahol mélyen eltemetett, de működő józan értékítéletében: vannak, akikről csak annyit tudunk, hogy rossz helyen parkolt, továbbá megszegett száz szabályt, melyek közül egyébként egyet sem tartott magára nézve kötelezőnek. Hát ez maga az ember, aki rossz helyen parkolt. Meg csalja a feleségét. Meg piszkálja az orrát. Ez az ő életműve. Ettől híres. És ugyanakkor van egy elnyomhatatlan kisebbség, akikre többnyire figyelünk, akik helyett tényleg az alkotás, az asztalra letett produktum beszél. És valahogy eszünkbe sem jut a magánéletét lesni, hogy hol parkolt, hogy mit vásárolt az áruházban? Nem is tudom miért. Talán mert nem fontos. Ha megszólal, azt mondja, hogy írástudó vagyok, de nem magamról akarok beszélni – hanem az írásról. Amíg él, nem magáért él, hanem az írásért.

    • A híresember felelőssége szerintem nem akkora, mint ahogy írod, ő ugyanis eredetileg egyvalamit “ígért”: produktumot, azt is csak a maga területén. Nem ígért útmutatást, okosságot, életvezetési tanácsokat, morális maximumot, főzni tudást a Hal a tortánban, és nem ígért erényes életet, példaképszerűséget — kispolgároknak és kockáknak amúgy sem lehet példaképe egy alkotó ember, szabálytalan lélek. Ne is legyen, szépen volnánk.

      Sőt, produktumot sem ígért. Hacsak nem olyan, mint a kilencvenes évek tudatosan megalkotott, médiatermék fiúzenekarai, akkor csak úgy zenélt vagy mittudomén, még a kiválóságba is a közönség tetszése emelte, felfigyeltek rá, tetszett nekik, amit csinált. Mit akarnak még tőle? Menjenek el a koncertjére/meccsére/fellépésére/kiállítására, vagy ne, ez önszabályozó dolog, büntessék azzal, hogy nem mennek el. De rajongani érte, és turkálni a magánéletében egyszerre, okoskodni ó, hogy mit hogy kéne csinálnia, az iszonyú ciki. Akit szeretek, azt tisztelem, a határait és szuverenitását, a nyugalomhoz való jogát. És főleg nem hiszem el a média sugallta képet, a kitett fotókat valóságként, még D. Tóth Kriszta smink és retus nélküli szelfijei is meg vannak válogatva és kedvező fényben készültek. (Szándékosan tettem ennyire amatőr és előnytelen képet a posztba.)

      Nem szeretem, amikor celebekre hivatkozunk példaként, elrettentő példaként, párhuzamként úgy, mint ha személyes ismerőseink volnának, akiken átlátunk. Ez azt jelenti, hogy elhittük a médiamanipulációt.

      Ő művész, sportoló, alkotó ember, ez a köze a közhöz. De amúgy hagyják békén, ő is ember, magánember, nem tartozik a köznek, példaképpé, amelynek felelősségét állítólag vállalnia kell, is a köz meg a művészi teljesítménye avatta.

      És a híresember csak eszköze a médiának, amely meg akar élni, kattintás, bevétel, hirdetők, satöbbi. A média a hatalom, annak a kegye mozgatja azokat, akik megukból hülyét csinálnak. Aki nem úgy ugrál, az nem lesz a médiában.

      Szerintem olyannyira nem tartozik a köznek a híresember, hogy még a Stohl-, Zalatnay-, Farkas Péter-ügyeket is kínosan túllihetgettnek tartom, az is rituális bosszú. A büntetőjognak igen, annak tartozik, ahogy bárki más is, de nem nagyobb a felelőssége. Azé a felelősség (és a hatalom is), aki őt példaképnek kiválasztotta, ez elég gyenge duma, hogy de hát a fiatalok befolyásolhatók.

      Amikor az alkotmánybírósági állásfoglalás azt mondta, hogy közszereplőnek többet kell eltűrnie, az ő esetében nem becsületsértés vagy rágalom az, ami egy sima embernél igen, akkor egy immorális állapotot szentesített, arra mondott igent, hogy ilyen a sajtó, ilyen a világ, a “celeb” majdnem szabadon rúgható, és ez közérdek. Úgy gondolták persze, hogy bírálható, de az az agresszió, amellyel politikusokat szétszednek, szerintem torz és nem arról szól, aminek láttatja magát.

      És asszem, ugyanúgy lesték Radnóti meg Gulácsy magánéletét is, csak azt nem ilyen kíméletlen gépezet közvetítette, inkább pletyka meg hetilapok. Férjeik jogán sztárok (voltak) Csinszka és Fanni néni és Örkény özvegye, ez a maga szintjén és helyén voltaképp ugyanaz, mint Vajna Tímea vagy Sarka Kata.

      • De a celeb nem közszereplő. Sarka Kata perelhet azért amiért egy képviselő nem. Illetve mindenki perelhet, csak utóbbi esetben más a feltételrendszer. “A 2003. évi III. tv. (ügynöktörvény) 1.§ (2) bekezdés 13. pontja vezette be a magyar jogba. Ezek szerint közszereplő az a személy, aki közhatalmat gyakorol, gyakorolt vagy közhatalom gyakorlásával járó tisztségre jelölték, illetve aki a politikai közvéleményt feladatszerűen alakítja vagy alakította.”

            • Az se törvényszöveg, amúgy, egy AB határozat (törvényszövegként pontosabb lenne, a-b-c-d-e pontokban meghatározná, kik is ezek). A politikai közvélemény alakítása meg nem az, hogy ülnek a parlamentben, tágabban értik ezt. A tévések, médiaszereplők biztosan közszereplők.

      • Valóban, az általam vázolt inkább egy kívánatos, semmint számon kérhető dolog. Annyi bizonyos – ezt mint botcsinálta gazdasági “szakmunkás” látom – hogy pl egy analfabéta közember magánéletében turkálni, paplanja alá kamerát szerelni, felemelkedését, tündöklését és megsemmisülését élő adásban közvetíteni – olcsóbb, mint bármi más. Ja, és abszolút csereszabatos, mert ha holnap elüti a léghajó, behívnak az utcáról egy ugyanolyan senkit, és a só megy tovább – mintha mi se történt volna. *** Minap példálóztam vele, hogy mi a különbség, ha egy díszletmunkás megy át a színpadon, vagy egy díszletmunkást játszó kitűnő színész teszi ugyanezt. Hát a díszletmunkás olcsóbb, és könnyebben cserélhető, mint a színész. Hogy melyikből lesz műsor – az már a műsorkészítőn múlik. De a díszletmunkás nem fog Hamletet játszani. *** Viszont – folyamatos “visszavonulás” mellett – fenntartom, hogy aki “köz-megszólal”, annak úgy kell ezt tenni, hogy akkor és ott az pozitív példa legyen mindenki számára. Ehhez kell a fórum is, mely eleve erre hangolja – ezzel tisztában vagyok. És azzal is, hogy a közszereplő-írástudók felelőssége talán már csak egy szűk réteg képzeletében létezik, a valóságban már rég megkapták ez alól a felmentést mind jogilag, mind morálisan.

        • “a díszletmunkás olcsóbb, és könnyebben cserélhető, mint a színész.” És a magyar néző meg olyan, hogy megnézi őt is, hát hiszen ő van a tévében. Ha neki mindegy, ezt fogja kapni. Mert olyan opció nincs, hogy mást néz, esetleg neten néz őt érdeklő filmet, sorozatot, vagy nem is tévézik egyáltalán.

          Aki Berki Krisztián vasalt heréjén hajlandó felháborodni, odakattintani, erre egy szót is vesztegetni, az MEGÉRDEMLI BERKI KRISZTIÁNT, az arcába bele. LifeTiltet is megérdemli, akinek ez kell öt kiló fogyáshoz.

          Ékes szavú blogkolleginám új posztjában Tvrtkót ítélte el és Berki mellé állt. Kommentelő egyre csak a Tvrtko vs Berki dichotómiában gondolkodva Tvrtko mellé áll. Csípős szavakat kap mindkettő a bloggertől is. Senkit nem zavar, hogy nem a vagy-vagy a kérdés, és ez az egész csak műfelháborodás? Hogy a mi egyéni ízlésünk csak minket magunkat érdekel, mert a műsorkészítőt csak mint csoport érdekeljük, a birkulás irányaként? És hogy mindkettő ugyanakkora médiakoholmány és majom, csak egy kicsit más műfajban?

          És ahogy mindenki tudni vél mindent. “Én személyesen ismerem Bochkort/Tvrtkót, és jó nagy sutyerák volt”, jajistenem. Ha majomként jó, akkor jól végzi a dolgát. Majmot nézünk, a majom érdekel mindannyiunkat. Anettka jó majom volt. Kiszel Tünde jó majom. Én nem néztem majmokat, vagy ha alkalmanként az alantas késztetés győzött bennem, akkor nem a majmokat szidtam.

          Amúgy meg: érték, értékteremtés, Tvrtko? Én Berkitől többet kaptam, és nem csak azért, mert a sima here rajongója vagyok, hanem a magashegyi oxigénhiányt utánzó maszk miatt, amiről írt egyszer a facebookon. Ő legalább egy sportoló.

          “pozitív példa legyen mindenki számára”: nézzen mindenki Grétsy Lászlót! Miféle elvárás ez, hogyan lehetne betartani, betartatni? De poros, de életidegen ez, eleve mi a pozitív, mi a példa: a heteroszexualitás vagy a homoszexualitás emelt fejű válallása? Az ízléses frakk vagy a skótkockás szoknya? A bátor válás vagy a példás együttmaradás? Libsi vagy nemzetvédő? Én pl., hol vagyok ebben? Az itt olvasgatók háromnegyede nem is nagyon érti a szövegeket. Létezik ilyen erény, eszmény, amely mindenkire kötelező? És ki tartatja ezt be, ki mondja ki az elveket, valami hatóságra gondolsz? Ismerős ez a múltból, és jó, hogy elmúlt az a korszak, engem a világból ki tud kergetni az, aki visszasírja Koncz Zsuzsát, Kertész Zsuzsát, Endrei Juditot (ugyanolyan pletykalap-szereplő, egyébként), Rózsa Györgyöt (szintén). De hiszen ez szórakozás! Te döntesz, meg a többiek: nézd csak azt, kattints csak arra, ami szerinted értékes — a bóvlit nem tolja az arcodba senki! Szerintem te hétmillió nézőtársadra haragszol, nem a majmokra. Ezeknek az embereknek (a majmoknak, mármint) fogalmuk sincs kultúráról, értékekről, elvekről, csak a kivagyiság megy, a magyar néző meg bekajálja. Ezt érdemeljük, itt tartunk.

          • Ha a pillanatnyi helyzetet nézzük, valóban így van, mert a 60 csatornából mondjuk 57 moslék, vályúból, háromnál terített asztal. És az 57-nél tolonganak, a háromnál lézengenek. Miért? Mert ahhoz a háromhoz tudni kéne késsel, villával enni! De ide el kellett jutni, #1. rá kellett szoktatni a tömeget a moslékra, és #2. ki kellet verni a fejéből a terített asztalt. Sikerágazat. És ha holnaptól az az 57 nyilvános kivégzéseket fog közvetíteni, nem a fogyasztó lesz a felelős, még akkor sem, ha nézi. A net, jellegéből fakadóan egy kicsit más, azt elismerem, de a mérce ugyanaz (kéne, hogy legyen).

            • De ki a felelős? A KERESKEDELMI média pénzt akar, mint neve is mutatja, miért ítéljük el, ha elmegy a fakig? Miért van ott a fal? A társadalmi ízlés és a döntéshozók miatt. Miért lehet sikeres az Édennemtudommi meg kérészéletű sztárocskák szenvedélyes éneklése? A média amúgy kénytelen betartani a szabályozást, néha elsötétítik egy-egy napra.

              Ki a felelős ezért a mocsokért? Ha nem a néző, akkor arra fogunk jutni, hogy az érdek, a piac, végső soron a kapitalizmus. Én arra haragszom, aki Alföldit úgy szidja, hogy életében nem látta színpadon, se a rendezését. A buta nézőre.

  3. Épp nemrég gondolkodtam el rajta, hogy viselkedjek, ha egy híres emberbe botlom más, egyenrangú szituációban – edzőteremben, lakógyűlésen, szülői értekezleten. Arra jutottam, hogy pont úgy fogok viselkedni, mint bérmelyik más edző-, lakó-, szülőtárssal. Minden más nekem mesterkélt lenne.

  4. Szerintem aki celebnek megy, az szerződést köt: pénzt és reflektorfényt kap azért, hogy a kispolgár a sajátja helyett az ő életével foglalkozhasson.
    Kétségkívül nem túl vonzó szakma, gyomor kell hozzá, meg idegrendszer is.
    De elég sokan vannak, akiknek ezek a feltételek megfelelnek, és beleugranak a dologba.
    A tiszta kategóriája ennek az, amikor vállaltan semmilyen különleges művészi vagy tudományos kvalitása nincs az illetőnek, egyszerűen pénzért és/vagy hírnévért bevonul egy időre valami valóságsóba.
    A spektrum másik végén meg olyan emberek vannak, akiket szintén ismer az ország, de a magánéletükről alig tudunk valamit, egyszerűen nem téma, hány gyerekük van kitől, és milyen diétán van a terrierjük.
    És persze a köztes állomások: van, aki zenészként, énekesként elmegy ilyen-olyan bulvárbulikra, nyilatkozik a kisunokája auralátásáról, ilyesmi.
    Úgy vettem észre, hogy nagyon nagy általánosságban (mert azért vannak igazán ocsmány kirívó esetek és kivételek) mindenki annyira válik celebbé, amennyire akar.
    Ettől persze a mások életén csámcsogás gusztustalan, de elég harmonikusan találkozik itt a kereslet a kínálattal.

    • Igazad van, figyelem magam, miért van bennem hajlam, hogy az egyszeri ember gusztustalan kotorászását, pletykás hajlamát emeljem ki ebből, amire csak válasz a média. Talán mert a valóságsók résztvevőit annyira klisészerű már bírálni, rájuk tolni a felelősséget, miközben ez a néző igénye. A néző nőjön fel, ő bojkottáljon, ő ne nézze, ha szar, hülyeség a net korában, hogy “de hát valamit nézni kell, és ezt adják”. Egyre inkább azt gondolom, vállaljon az életééért, az agyába érkező információk, képek színvonaláért is felelősséget az egyes ember.

      Akármilyen is a celeb, a néző/netező igénye a kirohanás, okoskodás, igazságtevés, meg az a nagy magabiztosság is, hogy “nekik remek a házasságuk, láttam a képeket az újságban, pedig a nő kövér, de az igazszerelem ezt nem nézi, tehát nem kell nekem se lefogynom”. És nem kell ehhez celebnek lenni: Hosszú Katinkát ugyanolyan undorítóan minősítgetik, mint Gáspár Győzikét. Az a hülye, akinek a felháborodás belső igénye, aki ráharap a tejesítmény nélküli celebre, én nem tudom a médiát és munkatársait, döntéshozóit hibáztatni ezért, ez csak felelősséghárítás. Abból csinálnak pénzt és hatalmat ők is, amiből tudnak, érdekes, hogy tőlük is morális tisztaságot várunk, pedig ők meg arra szerveződtek, hogy szórakoztassanak, és ennek eleget is tezsnek.

    • Lehet ezt vajon előre tudni, hogy majd milyen lesz, és hogy fogja-e tudni kontrollálni belülről, hogy mennyire válik celebbé? Nem olyan-e ez is, mint a házasság: a mienk nem olyan lesz, mi majd máshogy csináljuk, mi nem leszünk olyanok. Nem lehet, hogy ez se az akaráson múlik?

      • Semmit se lehet tutira tudni előre, de esélyeket latolgatni lehet. Mindenféle választás előtt ezt csináljuk – jobb híján.
        Ha meg mégse jött be a választásunk, akkor újratervezünk.
        Sokak vágya, hogy kitörjenek a szürkeségből; egyeseknek a Jóisten ehhez nem énekhangot vagy testi erőt adott, hanem gátlástalanságot.
        De van a celebségből is kiút, sőt, inkább a pozíció megtartásáért kell kaparni.
        Aki pár hónapig nem húzza a fejére a bugyiját az Operában, az elfelejtődik.

        Házasságba lehet úgy menni (sőt…), hogy a mienk majd nem olyan lesz, de celebségbe menni nemigen látom, hogy lehetne így.
        Ennek a műfajnak ez a lényege, sőt, semmi másból nem is áll, mint ebből (mármint abból, hogy a saját életünkkel a kispolgárokat szórakoztatjuk).
        A baj inkább az, hogy könnyű rákapni erre; a reflektorfény addiktív.
        Mikor távolodik vagy végleg elfordulni látszik, azt nehéz megélni.

        • A csapos beleszól:
          “Házasságba lehet úgy menni (sőt…), hogy a mienk majd nem olyan lesz, de celebségbe menni nemigen látom, hogy lehetne így.” Menni lehet akármibe úgy, de aztán nem sikerül egyik se.
          Mondjuk szerintem van egy-két cukinak tartott celeb, Zséda, Csobot Adél.

          • Lehet, hogy félreértés van.
            Én úgy értettem: azzal menni bele a celebségbe, hogy nadenade majd az én magánéletem nem lesz közpréda – ez valószínűtlen.
            Mert hát akkor nem lenne celeb.
            Szóval én mindenféle pletykálkodást, leskelődést, körülnyüzsgést beleértettem/beleértek, a jóindulatúakat, cukinak tartókat is.

            De ha úgy vesszük, hogy azzal megy bele valaki ebbe, hogy róla aztán majd csupa szépet írnak, mert hát mi mást?! – akkor értem a házassági hasonlatot.

            • Igen, ez közelebb van. Úgy értettem, hogy valahogy úgy képzelem én ezt: ott van a tehetségkutatón frissen felfedezett valaki, aki elhatározza: én majd csupa színvonalas orgánumnak adok csupa intellektuális interjút, finoman, érzéssel, én más leszek, nekem minden mondatom egy hegedűfutam lesz. Csak aztán kiderül, hogy mégis az elköpött kis magánéleti részlet a lényeg, aztán magyarázkodni kell, hogy nem is igaz, vagy nem úgy, aztán elindul a lavina és a végén a blikkben találja magát egy kikockázott szemű úriemberrel… Nem tudom, de szerintem a celebség is indulhat úgy, hogy az én pucér mellemet aztán senki ne fotózgassa, és érhet oda, hogy na jó, de ez más, ezek ízléses aktképek.

              • Pucér mellemet vágyom betakarni
                Felhõkkel mint az õszi, csöndes Ég,
                Ne táncoljon tovább az Élet rajta:
                Most már hadd jöjjenek a mesék.

                Száz méter lenne borotvált szakálam,
                Öreg az ajkam, fogam is hibás:
                Olyan kicsi tenger lett a szivemből
                S olyan nagy az Óperenciás.

                Hát megpróbálom magam befelhõzni,
                Szólni magamról unott a dolog,
                Gyűl és dohog őszi mese és felhő,
                Burkolt mellemre rágomolyog.

                Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer
                Hét mértföldes csizmáju hős, derék
                Királyfi, ki szabad mellel elindult
                És himm-hámm, elnyelték a mesék.

  5. Visszajelzés: a pillanat, amikor megszerettem lifetiltet | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s