…az mind csalódik végül

Megvan a mondat eleje?

Kit anya szült, az a mondat eleje, József Attila írta a Kései siratóban, 1936-ban.

A lányom csalódott, ez már biztos. Azt mondja:

Annyira vártam az iskolát, hogy ott majd nem az lesz, mint az oviban, hogy játék, alvás, meg a kicsik (vegyes csoportba járt, ami csak kicsiként vicces), ilyen gyerekes dolgok, és majd betűk, számok lesznek, meg padok, de én nem bírom, hogy itt ennyit kell tanulni, és úgy szeretnék aludni is. Csak ülök ott, figyelek, szeretnék tanulni, de valahogy nem megy.

És a tanító néni annyira jó tanító néni akar lenni, hogy az már rossz.

És azokat szereti, akik mindenből mindig a legjobbak, és nem törődnek másokkal.

Nem mintha nem menne neki. A félévi bizonyítvány szerint mindenből jól megfelelt, vagy “egy-két hibát ejt”, szóval szuper, meg hogy most mit húznak alá a szöveges értékelésben, az engem annyira nem hat meg amúgy se. Tesiből fáradékony csak. Nem a tanulmányi résszel van a gond.

Amiről beszél, az egyrészt a stressz, másrészt a külső motiváció. Hajszálpontosan erről számol be.

És gyakran érzi igazságtalannak, fenyegetőnek az iskolai helyzeteket. Hogy nincs megértés, ellenben megszidják, és kiültetik, amikor végre le tud csúszni a popsitepsin, és nekimegy valakinek, aki ott kapaszkodik felfelé, a lejtő közepén, ahol mások meg lecsúsznak. Nem volt szándékos, mondja, úgy örültem, hogy végre sikerült, és ő meg miért megy ott fel? És ez az amúgy szeretett napközis (másik) tanítónő.

Most mit mondjak neki?

Ki kell bírni, meg kell szokni? Akkor is muszáj, ha nem érzed jól magad? Ilyen az élet?

És: ez felkészít arra, ami vár rád? Sok olyan ember lesz, akit majd nem szeretsz, mégis szót kell fogadnod, és sok helyzetben tapasztalsz még igazságtalanságot? És hallgatnod kell?

Nem baj, nézd a jót?

Uramisten, hát miért nem melegebb szívű a világ inkább? Én ilyet nem mondhatok.

De nem is tekintem úgy az általános iskolát, mint személyes igényeinkre szabott, seggkinyalós szolgáltatást, mert nem az. Ezt pontosan tudom, tanárként is.

Hát azt elmagyarázzam neki, milyen nehéz dolga van a tanítónőnek, tizennyolc fiúval és hét lánnyal? És hogy ez nem vidámpark, és nem kívánságműsor, az élet egésze nem az, de hiszen a lányom nem vár ilyet, és nem esik nehezére szót fogadni olyasvalakinek, akit nem különösebben kedvel. Elég jól tűri a monotóniát, a tekintélyt, gyorsan érti, mi a szitu, kellemes és alkalmazkodó. Nem reklamál mindenért, sőt, nagyon is edzetté vált ezzel a fura anyjával, aki egyedül van, előtte meg a halállal és a romlással öltött egy fél évet, és aki egyáltalán nem tett a feneke alá mindent, nem áll módjában.

A lélekgyilkos dolgokat nem bírja a lányom. Mit mondjak neki?

Ó, jaj, de hiszen ezt mondja a Gordon, a P. E. T. Hogy bekapcsol a tanácsadási kényszer, és meg akarom változtatni, oldani a helyzetet, mert elszorul a szívem ettől. És erre nincs szükség, nem azért mondja, hanem hogy megossza, és én elfogadjam, amit érez, él, és átöleljem. Én meg, én is! folyton le akarom beszélni a valóságáról! Talán csak értő figyelemre volna szüksége, és akkor a maga erejéből tudná kezelni, megoldani, kibírni a helyzetet. Nem akarok helyette élni!

Vagy mégis közbe kellene lépnem? Nem neki magyarázni, hanem tudomásul venni, és lépni?

Ketten már elmentek az osztályból.

Mit mondjak neki? Nem neki kell mondanom, azt hiszem.

A Julis hét és fél évesen ment iskolába, pici huszonegy kilósként. Egy évvel később jobban bírná? Vagy ezt sose? És addig van meg a hímpora, amíg nem bírja az ilyet?

A többieken, akik jól bírják, van-e még hímpor?

Nem, ez nem az a csalódás, ami az élet velejárója, ebben biztos vagyok. Nem szükségszerű, nem készít fel semmire, nem ettől lesz edzett. Van romantikája a sanyarú gyerekkornak, igazságtalanságoknak, pompás irodalmi alapanyag a genyó felnőtt, még a lélekgyilkos is, de ezt, amiről beszámol, és amit most már pszichoszomatikus fejfájásokban és megbetegedésekben is demonstrál, én nem tarthatom normálisnak. Akkor sem, ha nem tudom megoldani, hogy a lányom máshova járjon.

És az is biztos, hogy hiszek a gyerekemnek.

39 thoughts on “…az mind csalódik végül

  1. hú, nagyon átérzem, amit írsz: “bekapcsol a tanácsadási kényszer, és meg akarom változtatni, oldani a helyzetet”. Azt hittem, a végén megmondod majd a tutit. De nincs katarzis. Nekem az szimpatikus, hogy meg kell erösíteni a gyerekt abban, hogy amit érez, az valós. Talán segíteni lehet neki abban, hogy szavakba tudja precízen önetni, amit megél. Engem már visszautasít a hatévesem, ha bele akarok kotnyeleskedni az elmesélt problémás helyzetekbe. Akkor veszem észre magam, hogy nem azért mesélte, hogy megoldjam.

    • Dehogy mondok tutit, én problémákat vetek fel, kérdezek, rágódom, és gyakran vagyok szomorú.

      De a jóllét, az nem csak problémák hiánya vagy megoldottsága, hanem pozitív előjelű, aktív, alkotó valami! Ezt is átélem.

  2. Az én lányom is hét és fél évesen megy majd. Félek. Mindenhonnét azt hallom, amit leírtál. Kizsigerelik őket. És én sem tudom mondani, hogy szokd meg, ez ilyen. Mert szerintem sem. Bosszant a nosztalgiázás, de mégis, nekem négy órám volt első – másodikban, naponta. Aztán hazamentünk játszani. Átlagos vidéki iskola volt.

  3. Sajnos az alternatív iskoláknak sem okvetlenül azért megy most kicsit jobban, mert annyira jók, hanem mert a mainstream oktatás süllyedt le olyan mélyre, hogy ahhoz képest még egy félig-meddig működő Waldorf is a Mount Everestnek tűnik.
    Vannak még gondolataim a témához, csak most lassan el kéne indulnom tüntetni.

  4. A +1 év sokat számíthat, de gyerekfüggő. A lányunknak nagyon jó volt még egy év az oviban, biztosan könnyebben veszi így. A fiunk már az óvoda utolsó évében hülyére unta magát. (OK, ő néha még másodikban is unatkozik a suliban)
    Szóval szerintem fontos ezt mérlegelni, akár megkonzultálni valakivel.

  5. Tökéletesen igazad van. Nem jó ez semmire, csak arra, hogy szorongást okozzon, megnyomorítson. Nem igaz, hogy teher alatt nő a pálma, az viszont igen, hogy egészséges ebihalból lesz egészséges béka. Vekerdy azt mondja és én ebben mélyen egyetértek vele, hogy ilyen helyzetben a gyerek mellé kell állni. Elmondani neki, hogy szerinted neki van igaza és nem a tanító néninek. Hogy a napközis tanító néninek nem hogy nem szabadna középen felfelé mennie, hanem éppen az ő dolga lenne megtanítani a gyerekeket arra, hogy saját és a többiek biztonsága érdekében, a pálya szélén haladjanak felfelé, a közepe legyen a lecsúszóké. Hogy a beírás, amit kapott, szerinted is igazságtalan, ne törődjön vele. Ezt egy hétévessel is meg lehet beszélni, és óriási erőt ad neki, ha tudja, hogy a számára legfontosabb személy neki ad igazat. Aztán ezzel az erővel már kicsit könnyebben, kevesebb szorongással éli majd a mindennapokat. A legszomorúbb ebben az egészben, hogy a tanítók/tanárok igen nagy része teljesen fogalmatlan. Nincs is megfelelő képzettségük, a szaktárgyukat tudják jól, a tanárképzés nálunk erre van kihegyezve. Alig van pedagógia, pszichológia, és ami van, az özönvíz előtti tudásszint. Bizonyos értelemben nem is tehetnek róla, hogy ilyenek. Ettől, persze, a gyerekeknek nem lesz jobb. Azért figyelj nagyon oda a kislányodra, van a szorongásnak olyan szintje, amikor már nincs kérdés, muszáj váltani, másik tanító nénit keresni, másik iskolába menni…Te fel fogod ismerni, ha ez bekövetkezik!

  6. Megoldod ezt is, ahogy Gerbaud is írta… néha “csak” azzal tudunk segíteni, hogy beszélgetünk, megölelünk, mellé állunk. Ez nagyon nem egyszerű, megérintett a helyzeted. Hasonlóan kezdődött nálam is a teljes suli undor. Igenis sokat segít, ha befogadó, megértő vagy, látja a kislányod, hogy “ott vagy vele”.

  7. Hú, ez nagyon szar ügy!
    2 elsősöm van egyszerre, a fiam 7,8, a lányom 6,4 évesen kezdett ugyanabban a normál tantervű osztályban. Szerencsére mindig el tud menni vmelyikünk a gyerekekért, így kapcsolatban vagyunk a tanítókkal, akik az ígéret szerint naprakészen jelzik, ha valamit csiszolni kell, de a dicsérettel sem fukarkodnak a nap végén.
    A fiam jóval lassabban melegedett bele az iskolásdiba, olyan is előfordult, h ‘ülősztrájkolt’ és nem dolgozott egész délelőtt. Szerencsére nagyon támogató a tanítók mentalitása, velük együtt sikerült is a gyereket januárra ‘felturbózni’ szorongatás és állandó nélkül.
    Nem erre számítottam egyébként, mások tapasztalatai alapján nem volt sok illúzióm.
    Most hétfőn volt a féléves szülői, minden elismerésem az ofőké. Magyaron és matekon 2 és 3 csoportra osztották a 30 gyereket egy tanórán belül (fontolva haladók=sünik, szárnyalók=nyuszik, matekon + csop. a szorobánosok) Fel nem fogom, hogy oldja meg ezt egy tanító ennyi tanulóval egyszerre, de a gyerekeim nagyon élvezik ezt az új felállást.
    (Én megboldogult tanárkoromban 15 fővel is nehezen oldottam meg a szintbontást.)
    Nem bezzegelni akarok, csak azért írom le a pozitív élményeimet, hogy jelezzem, lehet így is nem alter iskolában.
    Egyetelen igazi problémám decemberben az volt, h az egyik külsős szaktanár trágárul és lekezelően beszélt velük órán. Először levelet írtam neki, amelyet végül nem küldtem el, hanem személyesen felkerestem, és finoman, de kicsit ‘keresztapásan’ megkértem, mellőzze ezt a stílust. Mellőzi. 🙂
    Én úgy indultam elsős szülőként szeptemberben, h ha a tanítók és a gyerek közt nem működik a kémia, keresünk másik sulit. Az sokakon segít. Ha erre nincs lehetőség, a szülő támogatása, kiállása és cinkossága egy ideig biztosan segít. A kérdés tényleg az, hogy mennyit terhet bír (még) a pálmád.

    • én örültem a pozitív példáknak. Vajon mennyi terünk van nekünk, szülöknek, az adott iskolán magán változtatni? nekem még nem Volt ilyen felállásom, az óvodán próbálkoztam, de végül is belsültem és kibírtam, ami nagyon nem tetszett. Koncentráltam inkább az ottani tényleg jó dolgokra. Mondjuk, ha az alaprezgés nem pozitív és a gyerek láthatóan szenved, szorong hosszabb ideig, akkor nem elég az az 1-2 jó adalék. Akkor lépni kell. Sokakat úgy értelmeztem itt, hogy rákenik, legalábbis megpróbálják a szülöre (anyára) rákenni a dolgot, mintha az ö viselkedése, beállítottsága miatt lenne a probléma. Ami lehet, de alapvetöen szörnyü, hogy az intézmények hárítanak és sosem vállaják be, hogy ki kellene venniük a részüket a problémamegoldásból.

  8. Múltkor a kis középsős ovisom ül a kádban, játszik a kishajókkal, majd felnéz, és azt mondja:”Majd az iskolában nem lesz ám játék. Ott csak tanulni szabad, nem is lesz időnk a játékra. Nagyon szigorúak lesznek ám. Ráadásul a wc-hez egy hosszú folyosón keresztül kell végig menni.” (nálunk bepisilés-para van) Na, gondoltam, kezdődik…:-( Próbáltam megnyugtatni, hogy majd olyan iskolát keresünk, ahol lehet játszani, és ahol közelebb van a wc. Majd lázasan gondolkodtam, hogy egyáltalán van-e ilyen iskola…

    • Érdekes különbséget vettem észre azokban az épületekben, amelyeket iskolának építettek, esetleg jó nevű, híres, századfordulós építész, meg ami ilyen toldott-foldott. Valahogy élhetőbb, épületileg az előbbi.

      • Tééényleg. A gyerekek sulija, ahová már a nagyanyjuk is járt, 1928-ban épült Gerlóczy Gedeon bp.-i építész tervei alapján. Nagy, tágas, impozáns, pár éve pedig piszok jól felújították.

      • Igen, az iskolának tervezett épületek jobbak. Ami nem annak épült, abban funkcionális gubancok szoktak lenni.
        De miért mindig a századfordulós? A 20.században is épült rengeteg iskola újonnan, az iskolatervezésben még a szocializmusban is a modern skandináv szemlélet volt az irányadó. Anyaghasználatában avult persze, ezért nem jön át. Sokkal több a fény, élhetőbbek a közlekedők és vannak közösségi terek.

    • Vajon ki mondhatta ezt neki? Annyira gyűlölöm ezt az előre ijesztgetést, majd az iskolában nem ugrálsz majd, általános alsóban fenyegetés a felsővel, ott már minden tárgyat más tanít, nem kegyelmeznek majd, felsőben a gimnáziummal, nem lesz ott füzetbe diktálás, elhadarja a tanár az anyagot, és megbuksz! Ez az én történetem, és valamiért sose a fusztrált fenyegetőnek volt igaza, döbbenetesen emberséges volt a gimnázium a szoci ált. iskolai tanítónénink után.

  9. Ma az elsős lányom olyat alkotott a rajzórán, amibe mindent beleadott, gyönyörű is lett. Asszem élete legnagyobb teljesítményét nyújtotta ő, aki nem túl erős e téren.Viszont nem kapott rá piros pontot, mivel nem tett eleget az ábrázolás során minden tanári instrukciónak.
    Először csak sírt csalódottságában, majd az óra hátralévő idejében felbaszta a két lábát a padra, hátradőlt, és keresztbefont karral mérgesen bámult maga elé. Most erre mit mondjak. A tanár mosolyogva, de feddően mesélte el a történetet.

    • Hát… érdekes lenne többet tudni a szituról. Mert a feddés lehet, hogy a tanári kudarcot hivatott elfed(de)ni, másrészt lehet, hogy a tanári instrukció a tanulás egy lépcsőfoka. Esetleg kérdőjellel? Mert ha plédául az énekórán rajzolok, a rajzórán meg énekelek, bármi szépen is, de előbb-utóbb kiraknak mindkettőről. Feddőleg. A felrakott láb már nyilván csak bónusz mindahhoz, amit a tanárok engednek a fejükre csinálni, sőt, még szét is kenni. De hitem szerint nem tanár az, aki időnként nem mondja, hogy most mindenki adja a lelkét, produkálja azt, ami neki a legkedvesebb, kedvenc rajzot, éneket, verset, tudós dolgot. Annak is kell lenni.

  10. Három fiúval csináltuk végig. Bevallom, rosszhiszemű, elfogult és súlyosan előítéletes voltam az iskolákkal szemben, néhány normális tanítót, tanárt leszámítva, kicsit gyanakodva méregettük egymást. Talán a saját tapasztalataimat, elszenvedett igazságtalanságokat sűrítettem ebbe a nem túl pozitív stratégiába. A gyerekeknek egyetlen törvény volt: mindent elmondani otthon, semmi (i)gazságot el nem tagadni – mert különben nem tudunk MEGVÉDENI az iskolával szemben. Az iskola ellen, a gyerekért?! Hát furcsa, de így volt. Igen, itt tartottunk, már a 90-esek elején. Persze, hamar kiderült, kivel lehet szót érteni, kivel nem. Akivel lehetett, azzal meg is volt az összhang hamar. Akivel meg nem – arra meg azt mondtuk, hogy fiam, olcsón tanulsz viselkedni (=alakoskodni, pofádat időben befogni), nem akkor, amikor már esetleg a megélhetésed múlik rajta – egy idióta főnökkel szemben. Volt sokféle élmény, de egyben biztosak lehettek: otthon van a menedék, ahol mindent rongy élményt le lehet rakni, és ahonnan feltöltődve lehet másnap elindulni. Nem nagyon változtattunk a dolgon úgy 25 éven keresztül. Ember lett mindegyikből, és a legdurvább méltatlanság is anekdotává mosolyodott az évtizedek alatt.

    • Csatlakozom: heti három edzésre járó, egyesületben sportoló lány, aki hármast kap tesiből, nyolc évig kitűnő fiú, aki nyolcadik év végén nem kap kiemelt dicséretet, mert nyolcadik év végén a rajztanár beírja az első és nyolc év alatt egyetlen négyest a bizonyítványba. Erre csak egy reakció lehet: Szard le, fiam. Nagyon szeretlek, mindenféle eredményedtől függetlenül, remek ember vagy és
      én imádlak. Mit is mér ma a közoktatás ötös skálája? Mit is?
      Micsoda szemét cinizmus, hogy a Soros gerjeszti a feszültséget. nem kell azt gerjeszteni gyerekek, a szétrobbant bicikli darabjaitól mindenki megsérült. A gyerekek, a szülők, a pedagógusok. Rémülten gondolok arra, hány év kellene, ha azonnal és jó irányba elkezdenék rendbe tenni. De erről szó sincs, senkinek ne legyen illúziója.

  11. Összeszorult a gyomrom ahogy olvastam. Nálunk ez tavaly volt. Csak megerösíteni tudlak, igen, higgy a gyereknek, állj mellette stb. Aztán szurkolok, hogy mégis meg tudd oldani a máshovát.

    Nekem annyira fáj látni, ahogy kiölik a csillogó szemü kíváncsiságot a gyerekekböl. Biztos azért, mert velem is így tettek annakidején és tudom milyen nehéz ebböl kitörni késöbb és hát nem is sikerült teljesen.

    • a fiam osztályában 8:17 az arány. a másik angolos osztályban pont fordítva. kérdeztem a tanítónénit, ezt hogy sikerült így összehozni? a válasz: először felvették az összes körzetest, de rengetegen jelentkeztek, ezért csináltak még egy angolos első osztályt. senkinek nem jutott eszébe, hogy kiegyenlítse az arányt, ahogy az sem, hogy az épp hat éveseket ne hét és fél évesekkel egy osztályba tegye. itt rendült meg először az addig sziklaszilárd hitem, hogy sikerült egy jó iskolába íratni a gyereket.

  12. Forgatja a kést a szöveg rendesen. 😦 Megszakad a szívem Julisért. A férjem rendíthetetlen, hogy nem akarja ebben az országban iskoláztatni a gyerekeket, hát jogos az utálata, neki is megvannak a maga tragikus tapasztalatai.

  13. Éva, most olvasom csak a tegnapi posztot. Szívszorító, amit írsz, amit a kislányod mond. Nem ez nem szükségszerűség, egy gyereknek ezen nem szabadna végigmennie. Szerintem.
    Mi is végigcsináltuk, aztán váltottunk. Most Budaörsre járnak a gyerekek egy félig-meddig alternatív, nagyon jó szellemiségű, számunkra főnyeremény iskolába. Ha esetleg szóba jönne, hogy váltanátok, írj privátban. Esetleg tudok segíteni.
    Üdv

    • Nem, írom, hogy nem. Prók, kontrák, nem jön ki. Én egyedül csinálom, teljesen. Nincs erőforrás, nem mehetünk sokkal messzebb. Nem lesz autóm. Nincs évközi átvétel. Lesz viszont beszélgetés a tanítónőkkel és az igazgatónővel kedden.

  14. nalunk ovodaban volt ez, egy ev utan hoztuk kozelebbibe, hogy ne napi ket orat turazzunk az oviba. eletem legrosszabb dontese volt. pedig nem is utaltak az ovonok a gyerekemet, meg csak rossz fejek se voltak… csak valahogy rossz volt a dinamika, nem volt eszkozuk a kikozositesre es ez eltaposta a fiamat. a vegyes csoport sem valo mindenkinek. es neztem naprol-napra, ahogy belepes elott felenken toporog az ajtoban, bionytalanul, hogy szobaallnak-e vele as tobbiek egyaltaslan. az onbizalma meg toporodik. minden reggel eljove siras kerulgetett, hogy mit csinaljak. ovodapszichologus szerint en voltam az oka, mert bizonytalan vagyok az eletembern. mindenki, akinek meseltem, olyan konnyen odavagta, hogy vidd masik ovodaba. a keruletben hemzsegnek az ovodak es megse lehetett olyan egyszeruen megoldani. azert jartunk eleve ilyen messzire, es mit harcoltunk, mire kozelebb kerult. hat kar volt. a kicsi meg virult a kiscsoportba.

  15. de a legeslegrosszabb az volt, mikor az ovono, aki naponta nezte, ahogy az o szavaival a kortarsainal joval fejlettebb erzelmi intelligenciaval rendelkezo fiam kinlodik a csoportjaban joindulata es felelossege teljes tudataban felhivta ra a figyelmemet, hogy “az ovodas eveknek nem igy kene eltelnie, anyuka”. es igy nezett. hogy csinaljak mar valamit.

    • Huh, ez előhozta azt az élményt, mikor elkezdődött nálunk exférjjel a feszültség, és a legnagyobbik osztálytanítója – nagyon antro néni – elhívott minket beszélgetni. “Gondok vannak köztetek?” “Igen.” “Hát ti két olyan szeretetreméltó ember vagytok. Szeressétek egymást!”

      Párkapcsolati megoldóemberünk javaslatát hallották.

      Az a legnagyobb poén, hogy ezek után hazamentünk, kb. fél év teljes mosolyszünet után elkezdtünk erről beszélgetni, hogy mi a franc volt ez, meg most ezt így mégis hogy, és könnyesre röhögés, összeborulás volt a vége, volt még egy viszonylag működőképes évünk 🙂

      • ettöl kikészültem. Valószínüleg ismerhetem, hogy az intézmény hárít minden felelösséget és a szülöket teszi meg bünbaknak. Nekem az erösen normatív oldal tünt fel, hogy mennyire nem tudja kezelni az adott tanár_nö a teljesen átlagos családi konfliktushelyzeteket, mint párkapcsolati feszkók stb. (mert az intézménynek sincs rá válasza?). Mert csak akkor vagy jó család szülö, ha úgy élsz, mint ahogy az a magazinok színes oldalán le van írva. Elképesztö.

  16. Szépen kérem az olvasókat, ne adjanak nekem tanácsot, ez más izéjével verése a csalánnak, teljes félreértés. Nem segítség, a blogger csak szomorú lesz, hogy nem értik a szándékát. Nincs autóm, nem is lesz. Nincs erőforrásom. KLIK van és széklábfaragás, pengeszáj, munkafüzet, és egy osztálynyi pszichoszomatikus tünet, ez a valóság.

    Ne adj tanácsot annak, aki nem kér. Ne adj tanácsot annak, akinek csak közvetve ismered az életét, körülményeit.

  17. Hú,Juliról saját gyerekkorom jutott eszembe,meg fiatalkorom.Nagyon nehéz volt elviselni a közösséget,már azt a közösséget ahol nem éreztem jól magam. Pszihoszomatikus tünetek voltak,meg emotivitás. Nem segitett senki,soha. Szar ügy.
    Ne mondjam.Volt egy tanárnő akit szerettem,mert olyan finom volt.
    Melankólikus gyerek voltam.Vonzódtam a kedves,halk hangú nénikhez. Képes voltam sirni miután elváltam tőlük. Finom műszer voltam én is 🙂

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s