kívül, belül

Szóval, ahogy a tegnapiban írtam, nem hiszek abban, hogy érdemben meg lehet mondani másoknak, merra az arra.

Mert az kívülről jön, nem lesz jó rád. A lényeg belül van.

Nem szólok bele a barátaim magánéletébe, nincs tanácsom, markáns véleményem, és ők se szólnak az enyémbe. Viszont mindent tudnak rólam. Ettől ők a barátaim.

Nem csak személyi edző nem vagyok — tőlem egyébként azt is meg szokták kérdezni az olvasók, hogy mit tegyenek egy nehéz élethelyzetben, a problémás gyerekkel, vagy hogy elváljanak-e. Na, ez az igazi szakkérdés, és ezek volnának azok a mondatok, amelyekhez nagy figyelem, odaszánás és felelősség kell, meg jól ismerni a másikat. Az lófütty ehhez képest, hogy a banán vagy a zöld levelű zöldség-e a jobb szénhidrátforrás.

Én abban hiszek, ami belülről jön, ami saját, eredeti. Amiért megküzdesz. Aki húsz kiló túlsúllyal akkor döbben rá, hogy tennie kell valamit, amikor meglátja, “milyen csinos újabban a szomszédasszony”, akkor eszmél, és tőle kérdezi a módszert, az valamit lényegileg nem ért. Nincs kapcsolatban magával.

Ott az eszed, ott a kapacitásod, mérd fel, hogy állsz az akármiddel, és cselekedj. Ott az internet. Vannak saját tapasztalataid, te is tudsz egy csomó mindent. Az út is, az eredmény is téged fog jellemezni, bármilyen változásról van szó.

Senki nem mondhatja meg neked, mit cselekedj. Neked kell megtalálnod, megharcolnod, rájönnöd. Neked nem a másé fog működni, hanem a tied. És főleg: neked kell akarni a változást és felelősséget vállalni érte.

Ha tényleg nincsenek alapinfóid, sőt, szempontjaid se, és nem belső munka hiányzik ahhoz, hogy megérleld, mit tegyél, hanem információ, akkor ott az internet.

Én is az internet vagyok, és kifejezett öröm nekem, ha az önálló, gondolkodó olvasó, aki változtatni akar, itt inspirálódik, és úgy alkotja meg a maga boldogságát, változását, edzését, akármijét. Szövegként olvas, gondolatokat fontol meg, és ő teszi bele a többit, mivel az ő élete és azt csak ő ismerheti: múltját, erejét felmérve, és igen: a kockázattal együtt. Van, aki ehhez nem elég szuverén, ők a blogláz elmúltával furcsa reakciókra képesek, visszahúzódnak az addigi életükbe, azzal a keserű plusszal, hogy engem és a blogot utálják, mert én miket írtam itt, és az milyen nagyon hatott őrájuk. Igen, mindenkit önmaga érdekel, meg magát olvassa ki a szövegekből (“eltalál”), ez rendben van, de ne tolja rám.

És hát amit én itt folyton feszegetek és bírálok. Amikor a külső, a keret tart egyben: a társadalmi tekintet, az intézmény, a kell, a minta, az, hogy mások is így csinálják.

Amikor egy kapcsolatot a gyerek, a közös cég tart össze, és nem az önlényeg.

Amikor azért járunk látogatóba, nagy családi ebédre a nemszeretem rokonhoz, nyűglődve és évekig, hogy ne bántsuk meg (vagy épp valami örökség reményében).

Amikor nem azért csinálunk valamit, mert értünk hozzá, élvezzük, jobbítjuk általa a világot, hanem mert úgy maradtunk. És persze félelemből.

Amikor nem szállunk ki egy romboló helyzetből, nem is jelezzük, hogy gond van, hanem csak a háta mögött szidjuk az illetőt.

Amikor nem vállaljuk se magunk, se őelőtte, hogy az exünk sűrűn foglalkoztat minket, csak sunyiban nézzük a facebookját, meg szerzünk róla híreket (“jön a gyerek” — nem tartozik rád).

Amikor “mindenki kérte az ovis csoportban az ingyenes multivitamint” (ami beetetés), és hogy nem merünk szólni.

Amikor a hitel szervezi a költségvetést, és miközben százezreink mennek el fölösleges vagy életminőség-rontó javakra, másokra teszünk megjegyzést, hogy ők mire költenek.

Amikor kocsányon lóg a szemünk mások életével kapcsolatban, tenyésztjük és hizlaljuk magunkban a kicsinyes rosszindulatot, sáncok mögül lövünk valakire, pletykálunk, szart keverünk, pedig a tettei nem is érintik az életünket, és az egész oly mindegy, csak… jólesik.

Amikor csodamódszereket várunk, amikor nem tudjuk, hogy kéne, csak valami hiány van, valami jó volna, és inkább várjuk a sült galambot és gyártjuk a magyarázatokat, hogy miért nem megy, ez se jó, az se jó, mint hogy odaálljunk a nehezéhez, felmérjük, megfogjuk.

Amikor kifele nézés, igazodás, reagáló üzemmód van.

Amikor nincs belül erő, invenció, akarat, csak kínzó hiány.

Amikor valaki oly szépen, szabályszerűen működik élete azon területein, amelyeken megbízhatónak kell lenni, igát húzni, kitartani, monotóniát tűrni, illeszkedni, és annyira elismeri mindenki, hogy ő milyen rendes, és aztán mi van a lelke mélyén… egy káosz.  Kiderül, hogy azt a sok embert nem is szereti, az érzelmi élete meg csupa gomolygás, irracionalitás, sóvárgás, kezelhetetlenség, ami feldúlná a működő életét. Vissza is nyomja. Amikor ellentétes az, amit igazán szeretne, azzal, ahogy élnie kell, de az első a kötelesség — konzervatív életmodell.

Én arra törekszem, hogy amit tennem kell és amire vágyom, egy legyen.

Én azért lehetek ilyen blogger, örök piszkálgató, mert kívül vagyok a kereteken. A sors úgy akarta, hogy ne éljek házasságban sem. A többi döntés volt: hitel, munkahely, nagycsalád, büdzsé. jópofi-kapcsolatok. Nekem nem csinál más programot, nem “kell” mennem családi ünneplésekre sem. Engem nem zavar, ha sokaknak nem vagyok szimpatikus, ha neheztelnek vagy kibeszélnek, vagy ha “elpártolnak az olvasók”. Tőlük sem függök, egyedül az írni tudásomtól függök, azt meg lassan, sok aprómunkával, magamnak szereztem, és nem, nem sok vagy egyetértő olvasót akarok én, hanem hogy ne kelljen illeszkednem, hogy azt írhassam, amit gondolok. Néha elég kemény, ami van, egyedül is vagyok rá, de az az öröm nem tud elromlani, hogy megalkottam az életemet, olyan életet, amilyenre mindig vágytam — én alkottam meg, nem más.

Na, most vagyok szélsőséges individualista. Ahogy mostanában a konzervativizmus elméletét olvasgattam (még mindig a konferencia miatt):

Crime, drugs, illegitimacy, and divorce all stem from a single cause: the inability to recognize obligations that are stronger than desire.

Vagyis:

A bűncselekmények, a drog, a törvénytelenség és a válás mind egyetlen okból ered: az illető képtelen felismerni a kötelességeit, amelyek erősebbek a vágynál.

Roger Scruton.

Obligation és desire — keresztény, bűntudatkeltő, testet-örömet a morállal skolasztikus módon szembeállító nyelvezet, Európa és co. nagy tehertétele. Ebben nőttem fel, ez ellen tiltakozom egész lényemmel. Pont erről van szó, lásd feljebb, hogy ellentétes a kettő, és az ilyenből nincs önazonosság. Önazonosság az, amikor az obligation belső lényegünk kiteljesítése, hogy én legyek én, és akkor a desire nem ellentétes vele, nem rombolja szét, nem deviancia. Nem, az egyén érdeke nem lehet ennyire ellentétes a társadalom érdekével ( jól működő társadalom érdekével), egyszerűen nem igaz, hogy nem tudjuk békén hagyni egymást, hogy folyton rajtunk a Tekintet, és emiatt el kell titkolnunk, amit érzünk, gondolunk. Nem igaz, hogy ennyire nem lehetünk, akik amúgy lennénk és lehetnénk, mindenkinek minta kell és kapaszkodó és biztonságnak nevezett illeszkedés és önállótlanság. Az a benyomásom, hogy Scruton szerint az egyén, a kis csibész, azonnal valami stiklit követne el, amint nem kontrollálja a közösség fegyelmező tekintete. Pedig aki a stiklit elköveti, az a normáktól, a külső vezéreltségtől megnyomorodott lélek, a szabad, kiteljesedett lélek nem ilyen. Ebben Jánossal együtt nagyon hittünk: hogy létezik ilyen méltóság (ő egyébként antropozófiai alapon, és személyében is példája volt ennek a felszabadult, független, mélyen és definíció szerint jó /jóságos/ léleknek).

Nem, nem desire, hanem lelki törvényszerűség: az önazonosság. Örömvágy. Minden egészséges lélek a fény felé törekszik. És a morál annyit jelent, hogy ezek az örömök az emberi kiteljesedést, magas szintet jelentik. Szabadságot, de nem ócska pótlékot, pornót, sunyi pásztorórát, testünkkel való visszaélést.

Honnan tudom ezt? Onnan, hogy élhetsz kifelé, élhetsz tagadásban évtizedekig, csinálhatsz bármit, azonosulhatsz a kötelességnek nevezett kiüresedett keretekkel, de a lélek végül mindig, mindig kiált.

Akkor immorális az öröm irányába menni, ha előtte már elrontottad az életed, és amikor erre rádöbbensz (eszmélsz, de jó szó ez, Attiláé), akkor a megértésedből az következik, hogy nagyot kell fordulnod. Akkor van tragédia, és azért van a tragédia: a fordulat miatt. De nem az örömvágyból van a tragédia, hanem mert korábban nem vetted figyelembe azt, hogy te is csak őszintén és szabadon szeretnél élni, titkok nélkül, bátran, lényeged szerint. Úgy, hogy az lehetsz, aki vagy, nincs frusztráció, és nem kell örökké tartani a frontot sem. Bevallható a nemműködés, a kudarc, a gyengeség.

Azt se tudod már, ki lennél, ki vagy a kereteid nélkül. Fiatalon azt hitted, jó lesz úgy neked is, mint másnak, aztán csak később jöttél rá, hogy ez így nem megy, ez pusztít, lúgoz. Öröm kell, flow, önmagad kell, a legjobb verziód. Amely nélkül lerokkan a lélek.

Öröm és erkölcsi jó egy. Test és lélek egy.

Azt szeretném, hogy ne vonjon el a lényegtől semmi. Ne akarj kész receptet. Magadat megfigyelve, reflektálva, kifejezve találd meg a saját utadat.

50 thoughts on “kívül, belül

  1. “Örömvágy. Minden egészséges lélek a fény felé törekszik. És a morál annyit jelent, hogy ezek az örömök az emberi kiteljesedést, magas szintet jelentenek. Szabadságot, ….”

    Csodálatosan megfogalmazott és nagyon igaz gondolatok.

    Én a “testemmel való visszaéléssel” kellett, hogy szembesüljek nemrégiben. Érdekes, hogy még a nagyjából egészséges lélek is mennyi szemetet befogad, átvesz társadalmi nyomás hatására. Aztán rádöbben, hogy “hoppá, ez nem a fény felé visz engem, ez nem méltó, nem tiszta, és legfőképp, nem igazi öröm”.
    “a szex, ez az egész” c. bejegyzésedbe botlottam pár napja, és konkrétan sírtam, ahogy ezt olvasom:
    “És így, csak így jó a szex. És kell még intellektuális szövetség és egymás szemébe nézés: én az enyém, te a tied, és nagy, tudatos, derűs szándék és figyelem és másikra vigyázás, és szépen, mindig, szépen, méltón.”

    És szépen, mindig szépen, méltón élni.
    Köszönet!

  2. Igen, nagyon sokan keresik azt az embert, aki majd megmondja helyettük a tutit, aki majd kitalálja helyettük, hogy mit kellene tenniük. Nem tudom, hogy hány ilyen blogbejegyzés kellene ahhoz, hogy ezek az emberek ráeszméljenek, hogy ez így sohasem fog menni. Valahogy így lettünk nevelve, legalábbis nekem is elég sokáig tartott, mire gyerekből felnőtté válva megtanultam, hogy az a bizonyos iránytű nálam van, belül, és nem valahol a külvilágban, másnál.

  3. Ezt most 2x is elolvastam, hogy még jobban belém ivódjon és áthasson. Köszönöm én is. Sokszor kapom rajta magam, hogy már megint tovább mentem, már megint valamit tovább nyomtam magamba, tovább tűrtem, magyaráztam, bizonygattam, igazoltam, elfedtem, elfojtottam, mint kellett volna, csak hogy megfeleljek ennek-annak. Nem vagyok még teljesen szabad. Kapaszkodóm már egy ideje a “lélek kiált” -itt olvastam korábban-, nekem ez most segít tudatosítani a fájdalmat. Igen, kiált, és tényleg meghallom, és most már nem hagyom sokáig kiáltani, és nem is hallgattatom el, ez már önmagában nagyon jó érzés, hogy igen, megtehetem, hogy figyelek rá, az nem önzőség, nem kell emiatt bűntudatot éreznem. Csak ez sokszor már olyan késő, a határt jelzi, hallani akarom már a suttogását is, nem akarok idáig elmenni 😦

  4. Nagy kár, hogy igazad van, mert a nép, az istenadta nép az instant megoldásokat szereti. A diéta is legyen egyszerű, gyümölcs-nap, víz-nap, ne kelljen számolni, gondolkodni. Nemhogy az élet egyéb területein. Fantasztikus, lélekszabadító olvasnom, amit írsz a szuverén, lényegileg jó és önazonos emberről. Keserű a kontraszt az újkeletű felismerésemmel, hogy az emberek igenis igénylik a Tekintetet, a védelmező Vezért. Állítólag a Kremlben, a Sztálin dolgozószobájaként számon tartott helyiségben minden éjjel égett a villany. Hogy lássa a nép, és megnyugodjon: lám, ő most is éberen őrködik felettünk, dolgozik a kommunizmus végső győzelmén.

  5. “ne akarj kész receptet” nem is akarok, de ha van jó tapasztalatod, (nekem jó) akkor fontolom, pl. akkor étkezz ha valóban éhes leszel. És akkor ezt elkezdtem fi@yelni és akkor eszem. Érzem h ez jó. Mindent amit felvetsz, oly hevesen néha, ez kizökkent 1-1 álmos munkanapon. Mert vannak ilyenek, esik az eső, nincs annyi láncforrasztás, inkább olvaslak épp, mert szenvedéllyel írsz. Valódit. Mindennel én sem értek 1-et, akkor sincs semmi ez nem erről szól. Írod, olvasom, fontolom, (át) rendezem. Nekem jó. Másképp működsz, másképp jár az eszed, másképp villantasz rá sok mindenre..Mindez érdekes lehet. Én ezért olvaslak többek között. Nincs sablon. Változás van.

  6. “Scruton szerint az egyén, a kis csibész, azonnal valami stiklit követne el, amint nem kontrollálja a közösség fegyelmező tekintete. Pedig aki a stiklit elköveti, az a normáktól, a külső vezéreltségtől megnyomorodott lélek, a szabad, kiteljesedett lélek nem ilyen.”
    Nagyon igaz. Az egyházak, a vallások jutnak most eszembe.

  7. Annyira jó ez a mondat, olyan sok ponton szorul tőle ökölbe a kezem… Bár én máshogy fordítanám:

    “A bűnözés, a drogok, az illegitimitás és a válás mind egyetlen okból ered: ha valaki nem ismeri el, hogy vannak olyan kötelességek, amik erősebbek a vágynál.”

    Először is. Micsoda felsorolás ez?! Bűncselekmények, drog, illegitimitás és válás? Ezek a legrosszabb dolgok a világon, vagy mi? Mennyire gyerekes, mennyire igazodó, normakövető, sekélyes, minden bölcsességet nélkülöző, szánalmas lista ez?

    A drogok alatt gondolom, nem értendő a cigaretta meg az alkohol. Meg pár hónapja pár amerikai államban a marihuána sem, esetleg.

    Válás? Komolyan? Most tényleg?!

    És amiket a kötelességről írtál, akár én is írhattam volna. Ezek bűvkörében telt az életem túl sokáig, csendes, passzív lázadással… meg kellett ismernem valakit, aki alapjaiban megváltoztatott, hogy ki tudjam mondani: végig nekem volt igazam, ez így nem élet, így nem lehet gondolkozni.

    Nagyon jól megfogalmaztad, köszönöm.

    Amúgy a sok hónapja létrehozott, de azóta is üres blogom neve “önazonosság”. Érdekes…

  8. fu, honnan kezdjem.kezdem a gyestol. a harom ev otthonlet, boldogan babazol es kozben mintegy mellekesenvarod, hogy visszavegyen a munkahelyed vagy iskolakat vegzel el, beinditasz egy ceget es felepitesz egy uj karriert. na, hat en semmi ilyesmit nem csinaltam. modom se volt ra szerintem, a ferjem javareszt dolgozott, es nekunk tenyleg nem segitett senki es en magamtol nem talaltam ki, hogyan kell ezeket menedzselni. en nem elek meg a jeg hatan. nem, mas anyakkal se fogtam ossze, hogy felvaltva segitsuk egymast. nem is igazan tudtam, hol vannak a mas anyak, ha a jatszotereken egymas mellett ulve valtottunk par szot, mar annak is orultem. nem forumoztam. en ellattam a gyerekeimet, probaltam jo anya lenni es elfojtani a rettegesemet a jovotol. a harmadik ev vegen varatlanul sikerult egy interjum egy nagyon jo hiru ceghez. a cegnevre mindenki felkapja a fejet es elismeroen nez, hogy na, ha ott melozol, nem lehetsz akarki. jo marka. elkezdtem dolgozni es az mentett meg a depressziomtol, az hozott rendbe, az adott keretet az eletemnek, lehetoseget, elismerest, jo keresetet. en cserebe mindent adtam: tudasvagyat, szorgalmat, szabadidot, rengeteg tulorakat, elhivatottsagot. minden nap, a legsotettebb, legszarabb napokon is – mert persze ott dolgozni sem volt fenekig meznyalas – ertekeltem, hogy van nekem, ernyoszeruen megved. megerosodtem, magamra talaltam. es stagnalni kezdtem. egy ido utan nem volt fejlodes, kicsit bele is lustultam, mar bizonyitottam, mar tudjak, mire vagyok kepes, mar lehetek lazabb.
    aztan jott egy lehetoseg, esely, hogy valtoztassak es kozel keruljek a legbelsobb lenyegemhez. ehhez fel kellett mondani. kozben is teljesen hitetlenkedve figyeltem magamat, ezt en tenyleg eldobom magamtol, valami kodos ideaert, miszerint tartozom magamnak annyival, hogy megprobaljam, amit mindig is szerettem volna?
    most eltelt par honap, munkanelkuli vagyok, sok kudarc er, mert nem talalok masik allast, szegenyedunk, fogynak a tartalekaink. sokat fejlodtem, jobban interjuzok, tanulok egy idegennnyelvet es megis allandoan ugy erzem, hogy le vagyok maradva a kovetelmenyekhez kepest. visszautasitasok sorozata, aggodalom. megkerdojelezem magam naponta ketszer. iszonyatos energiakat teszek bele, hogy osszetartsam a szemelyisegemet, ehhez kell amugy a dieta es a sport, most egyszeruen nem csuszhatok szet. nem tudom, mi lesz, kinlodom. vagyom vissza. vagyom arra, hogy a tetves munkahelyi e-mailcimem meno legyen es azt mutassa, hogy nem vagyok egy szerencsetlen, nevtelen senki. pedig, jol tudom, hogy az voltam ott is. es az is vilagos, ha csak a munkahelyem miatt nem ketelkedem a szemelyes ertekeimben, akkor mar regen baszva van a helyes onertekeles. es rettentoen hianyzik az erzes, hogyha barmi van, egyedul is el tudnam tartanin a csaladom. neha azert osszemosodik, mi jon kivulrol es mi belulrol. fura, de nem ketelkedem abban, hogy helyes dontes volt. az volt, de attol meg elsulhet kurva rosszul es akkor mondjuk nyomorogni fogunk, meg ilyesmi. nem tudom lezarni, ez meg a folyamatos jelen. nem tudjuk, hova fut ki.

    • Ez nagyon megérintett… nekem is kellett és kell sok folyamatos pozitív visszajelzés, hogy először felismerjem az értékeimet, aztán később se kételkedjek bennük. Egy munkahely mindig feltételesen “szeret”, azaz addig kapsz onnan jó érzéseket, amíg hasznot hajtasz a számukra, ezért veszélyes dolog hosszú távon rájuk alapozni. Én egy személytől, egy társtól kaptam olyan felfoghatatlan mértékű feltétel nélküli, szinte kozmikus mélységű elfogadást, szeretetet, megértést, a lényem szinte totális átérzését és szeretetét, hogy ez egy életre megváltoztatott… nem vagyunk együtt, de ez a hatás nem múlik el szerintem soha. Viszont az érzés szép lassan átalakul tudattá, megjelennek a kétségek, és rájövök: folyamatosan szükségem van az érzésre is. Jól hangzik, hogy ne legyen szükségem senkire, hogy mindig mély átérzéssel tudatában legyek az értékeimnek, önmagamnak… de jelenleg úgy gondolom, hogy ez kicsit emberfeletti vagy embertelen elvárás, és aki úgy érzi, hogy ezt elérte, az vagy nagyon-nagyon magas fokára jutott a megvilágosodásnak (erre statisztikailag 1% esélyt tippelek látatlanban), vagy csak becsapja magát, és a vágyait keveri össze a valósággal. Persze ez sem bináris, a belső önértékelés nem vagy van, vagy nincs, hanem növekedhet és csökkenhet, tartósabbá, stabilabbá válhat, de meg is inoghat. Emberek vagyunk, sérültek, gyarlók, és mindig szükségünk lesz segítségre. Nem vagyunk buddhák. Még.

  9. Tetszik amit írsz, és igen, talán ez lenne az ideális.
    De én nem érzem azt, hogy ez általános érvényű lenne az egész világra, sőt, ez inkább kisebbségi igény. Ha nem így lenne, nem lennének ennyire népszerűek még mindig ( egyre jobban) a vallások. És én ahogy látom magam körül, minél szigorúbb keretek közé szorul egy vallás, annál erősebben terjed, mert annál biztosabb közösséget igér. Most egy ilyen korszakot élünk (illetve ellentétes mozgások vannak: melegházasság “kontra” radikális iszlamizáció). Szerintem sokan szétesnek a nagy szabadságban, nyomasztónak találják, az individualizmus a totális magányt hozza el nekik. Néha ilyennek érzem magamat is (máskor meg olyannnak, aki arra vágyik, amiről írsz…) Rossz lenne ez? Mármint hogy a kereteket válasszam a teljes szétesés helyett? Ez már a lemondás? Vagy egy alternatív út a gyógyszerezés helyett?

    • Én az új emberről beszélek, a szabadról, aki sapiens és képes nem megnyomorítani sem magát, sem másokat. Milyen emberek a vallások követői és milyen emberek a sírig hű férjek? Micsoda életminőség az? A keret nem tart meg, ha nincs belül az, ami az emberlét lényege. És nem, nem magány, hanem értelmes közösségiség, egymás basztatása és ideológiák nélkül. Józsefattilás szabadság, öntudat, félelmek, frusztrációk másként gondolkodni merés, rivalizáló-tekintélyelvű sémáktól távol maradás. Mindez Európa, itteni tudat, és értelmiségi attitűd, nem valami globális embereszmény, nem tudok olyanban gondolkodni, csak egyéniben, kis méretekben, és akként ez gyógyító. Te nem szálltál ki, nem mondtál nemet, nem tudtad vállalni azt a konfliktust, nem mentél le még a legmélyebb, “teljesen egyedül kell pontra”, ami után jön a felívelés. Nehezen is fogsz onnan két gyerekkel, anyagilag, öngyűlölettel stb., amikről mindig írsz. Ahol most vagy, ahol enyhülés egy jó éttermi vacsora a bántalmazóval, onnan félelmetesnek tűnik az önállóság.

      • Igen, de amikor először olvastam a bejegyzést, már megfogalmazódott a kérdés, amire azóta sem tudom a választ, pedig azóta is gondolkozom rajta: hogyan lesz valaki ilyen új ember?

        És: az írásod kinek szól? Aki már itt tart, vagy aki még nem?

        Ez egy kontinuum szerinted? Az ember egyszer csak ráébred, hogy ő már inkább új, mint régi? Az új ember csírája mindenkiben megvan, különböző mélységben és fejlettségi állapotban, és az ilyen írások, egyéb hatások segíthetik, hogy előjöjjön?

        Majdnem azt írtam, hogy aki már új ember, annak nem mond sok újat az írásod (és nem kertelek, majdnem minden evidens nekem, amit írtál, miközben látom, hogy kisebbség, aki így gondolkozik és érez), de aztán megláttam ezt a mondatot: “Én arra törekszem, hogy amit tennem kell és amire vágyom, egy legyen.” Ez mellbe vágott. Én is ezen az úton járok, járogatok, de nem ennyire tudatosan. Ezt így még nem fogalmaztam meg magamnak soha. Olyat igen, hogy “nem vagyok hajlandó olyan beszélgetésben részt venni, amiben nem akarok”. Hogy ha a főnököm hívat, akkor sem evidens, hogy megyek. El kell döntenem: akarok-e menni, vagy akarom-e vállalni az nemleges válasszal járó konfliktust. Megéri-e ez a munkahely, hogy arra mondjak igent, amire olyan nagy kedvem épp nincs. És egyelőre megéri, minden esetben… de tudom, hogy lehetne jobb is, és tudom, hogy nem kellene halogatnom, hogy jobb legyen.

        “Én arra törekszem, hogy amit tennem kell és amire vágyom, egy legyen.”

        Nagyon jó. Lehet, hogy ez lesz az új mottóm. Ezt csinálom, de tudatosan jobb. Köszönöm!

        • “az írásod kinek szól?”
          Aki olvassa, annak. Nem tudom, nem az én dolgom ez, nem is tudom meghatározni, és nem hiszem, hogy túl nagy hatásom lenne.

          Szerintem van egy kizáró okok lista, de igen, biztos kontinuum.

          De mindenképp egy jóléti társadalom piramiscsúcsközeli, értelmiségi megfogalmazása ez.

          Nem gondolom, hogy valami elit klub, nem is biztos, hogy az önmagukká fejlődők így fogalmaznák meg ezeket. Sajnos, hiány motiválta ezt, olyanokkal beszélgettem most, akik nem, nagyon nem, végképp nem, nem is értik, milyen nem kívülről vezérelve lenni, és ezt rossz volt látni.
          Nem hiszem, hogy tudok erről többet mondani, de örülök, hogy megragad a mondat.

          • “Nem gondolom, hogy valami elit klub, nem is biztos, hogy az önmagukká fejlődők így fogalmaznák meg ezeket” – Erre először azt hittem, hogy én írtam elit klubról, de a kommentemet visszaolvasva rájöttem, hogy végül mégsem írtam bele… Mert hogy sajnos van bennem elittudat; nem vagyok büszke rá; dolgozom az ügyön.

      • Nem élek bántalmazó kapcsolatban.
        Egy nehezen működő kapcsolatban élek, amiből sokan nyilván kiszálltak volna már, talán egyszer én is ki fogok, vagy dolgozunk rajta, hogy jobb legyen, vagy így maradunk. Kapcsolatfüggő vagyok, ez igaz.
        A józsefattilai szabadság nekem a személyiségzavar és az öngyilkosság 40 év alatt, amik nyomasztó, de sajnos nem irracionális jövőképek számomra (írni nem tudok olyan szinten, mint ő).
        Kiszállni nem tudok, kerekesszékben élek, ha most kiszállok, akkor elterülök a földön. Ezt bele kell kalkulálni a kapcsolatfüggőségembe.
        (Azt azért nem gondoltam, hogy a “Jó neked” rovatba, terápiás jelleggel írt mondataimat ilyen kontextusban fogom viszontlátni.)

        A vallások létezése alapvető eleme az emberré fejlődésnek. (Az egy más kérdés, hogy a kereteket mennyire kell szorosan, vagy lazára venni.)

        • Ne haragudj, a te régebbi megállapításodat használtam. Nem foglak elemezni.

          József Attila költői világát és szabadságeszményét ne mossuk össze életével és halálával, mert akkor semmi sem érvényes, amit ír, egyáltalán, a művészi igazság nem így működik.

          • Tudom (érzem), sokmindent írok itt, rendszeresen járok “lerakni a salakot”, nem jó ez, inkább építő kommentek kellenének, vagy csak érdeklődő olvasás (vagy ha az sem megy, távolságtartás).
            Amiket ide írtam, abból simán összerakható egy bántalmazó kapcsolat lényege. De amikor ezzel szembesülök, lelkifurdalásom lesz, mert a mi nagy szerelemnek induló történetünk ennél árnyaltabb. Persze mit magyarázkodok megint.

            József Attila szerintem a tragédiájával együtt is érvényes, sőt, az irodalmi nagyságát nem írja felül, de a történetét kiegészíti. Sajnos nem tudok elképzelni számára más véget, túl érzékeny volt a világra.
            A szekularizációt én nem látom, bár valószínűleg más irányból nézzük a világot.

            Egyébként köszönöm az évek óta tartó türelmet, empátiát, segítő szándékot, hálás vagyok érte. Lehet, hogy én is egy kicsit a “követelőzők” közé tartozom, aki a blogtól várta, hogy az élete rendbe jöjjön. Pedig, -ahogy a posztban is írod,- azt csak én tudom megoldani. Még egyenlőre nem tudom pontosan hogyan, de amíg élek, addig van remény.

        • “A vallások létezése alapvető eleme az emberré fejlődésnek. ” Ez alighanem igaz, de vajon meg is kell maradjon? Vagy csak egy lépcsőfok (volt)?

            • Én még vitatom is 😉 Annak idején, még az átkosban, azt mondta nekünk egy tud.szoc. vagy polgazd vagy milyen tanárunk, hogy a szocializmus hasznosságát sok nyugati társadalomtudós sem vitatja, csak azt állítják, hogy (akkorra) már feleslegessé vált. Hát így nem vitatom én sem a vallások szerepét.

          • Én nem érzem a szekularizációt. Egy európai nagyváros gettójában élek, iszlamizálódó közegben. Itt alapkérdés, hogy kinek mi a valllása, indentitás-meghatározó. A gyerekek rendszeresen kérdezgetik tőlem a menzán, hogy eszek-e disznóhúst. Nem az izlésvilágomra kiváncsiak, csak be akarnak “dobozolni”. És a személyes tapasztalataimat össze tudom hozni az utóbbi idők nemzetközi eseményeivel.
            Pár éve én is azt mondtam volna, mint ti (és lehet, hogy ha majd elköltöztem és “tisztul az agyam”, újból ezt fogom mondani), de most simán el tudok képzelni egy “visszavallásosodási” folyamatot, sőt, sajnos vallási alapú háborút is.
            Tinédzser lányokat látok fekete lepelben rohangászni. Tudatosan. Önmeghatározás részükről.
            És Magyarországon is a rendszerváltás után az xy gyülekezet pár év alatt százezres nagyságrendű hívet szerzett magának. Az istenhit egy létező igényt elégít ki, űrt tölt be.

            Én magam is keresem Istent, egyre inkább érzem a hiányát magamban. (Bár maga az istenhit nem azonos a vallással). Kategórikusan ateista családból származom, tehát nem “gyerekkoromban nevelték ezt belém”, magam indultam el ebbe az irányba. Viszont sokszor érzem magam magányosnak, és látom, hogy Istennel általában társaság is jár. És megnyugtató a léte, enyhíti a félelmet. De a vallásos keretek egyenlőre engem is taszítanak, valahogy minden közösségben látok kivetni valót. És túl sok kérdésem van, amire nem találok közvetlenül választ.

            • Szerintem nagyon kis szeletét látod a világnak. Vagy inkább nézed. Mindig arról van szó, mennyire nyomasztóak a muszlimok a számodra. Mintha direkt azért léteznének ott a közeledben, hogy téged zavarjanak, szorongassanak, meg minden más is azért van, ellened. Ellentmondások, új jelenségek, zavarok, csakis ellened. Szerintem ez egy téves gondolati séma, nem enged racionálisnak lenni.

              Az, hogy kis felekezetek előretörtek a kilencvenes években Magyarországon, hogy megerősödtek (és amúgy jóval többen vannak, többfélék, ez is egyfajta szétesés a róm. kat. szemszögből), egy másik folyamat, egy kicsit ellentétes, másrészt a lelkiismereti szabadság tünete, na, az nem volt az egyetemes anyaszentegyház regnálása alatt. De a mai európai, euroatlanti világban a vallás sem mint hatalom, sem mint szokásrendszer nincs jelen, esküvő és keresztelő is tökéletesen kiürült giccs, nem gondolják komolyan. Ma a piacgazdaság és a fogyasztói lét a vallás, a média látványos showműsorai a rítus, aki ebből kiábrándul, az meditál, buddhista, Indiába utazik. Mint egyéni hobbi és mentális menedék, addikció, a vallás is mindig jelen lesz, de az élet egészét irányító módon és politikai hatalomként már gyakorlatilag nincsen.

              https://hu.wikipedia.org/wiki/Szekularizáció
              “vagy inkább elkülönülésének”

            • Nagyon sokmindent látok a világból (az Európán kívüliből is), lehet, hogy torz szemüvegen keresztül, de általában azért ennek a torzulásnak is tudatában vagyok. Természetesen senki nem azért van itt a környéken, vagy bárhol a világban, hogy engem bosszantson. De a gettólét nyomasztó, fagyasztó (vallástól, származástól függetlenül), ezt szerintem csak a benne élők ismerik. Nincs más út, mint a költözés, a menekülés. (Ez sajnos generálja magát a gettót, de ez már legyen az aktuális kormányok gondja).
              Az “élet egészét irányító módon” van jelen a vallás az emberiség nagyobb részének életében, az, hogy ez egyenlőre az euroatlanti világon kívülre koncentrálódik, még ideiglenes is lehet.

              Valószínűleg most nagyon más irányba mozog az életünk ebben a témában, nem nagyon fognak az álláspontjaink közeledni, ezért nem is akarok ezen befeszülni itt. Nem ez volt a poszt fő témája. Lehet valaki teljes életet élő, önmagával azonos vallásosan is, tehát a posztnak nem mond feltétlenül ellent a valláshoz való “ragaszkodásom”. Most olvasom a Szávai Géza: Székely Jeruzsálem című könyvét, a szombatosokról szól, meg Erdély vallási sokszínűségéről, magával ragadó.

              • Biztos, hogy mindenki így éli meg a gettót? Nekik is ennyire rossz? A nyomor miatt? Ők szeretnek hasonszőrűek között lenni, nem?
                Én nem élek gettóban, csak kérdezek.
                Egy vallásról beszélsz, és a te mikrokörnyezetedről, illetve a francia társadalom egy csoportjáról. Én meg az euroatlanti világ egészére értettem a szekularizációt. Az emberiség nagyobb része…? Kína, Oroszország, Amerika lakossága mondjuk együtt már a világ egyharmada, egyik sem vallásos állam, egyikben sincs együtt a világi és az egyházi hatalom, és Európa egyetlen államában sem (jó, tudom, Vatikán), ami meg újabb 800 millió fő. És mi itt vagyunk, a szekularizált Európában. Fú, nem szeretnék ebbe az alvitába beleragadni, de egyszerűen nem igaz, amit írsz, ez a muszlimveszélytől való rettegés, én úgy látom, semmi nem következett be, amitől januárban félt Franciaország.
                De talán ha a muszlim fenyegetést feketére fested, kívülre helyezhető a pokol.
                “Lehet valaki teljes életet élő, önmagával azonos vallásosan is, ” ezt nem vitattam, azt mondtam, hogy ahol merev a vallás, ott üres keretté válik, és korlátoz, és iszonytatóan képmutató és nyomorító, én meg ezt ismerem, de nagyon. Az új vallásosság szabad döntés, és belső, és sokféle, egyéni, nem merev, nem az van, hogy ráderőszakolják a születésedtől, meg hogy a gyerekedet is kinézik, ha nincs megkeresztelve és nem jár misére. Nem értem, mihez ragaszkodsz egyébként, nem vagy vallásos. Többször írtad, hogy talán valami szekta felé tartasz, az lesz a megnyugvás. Ehhez ismét ezt ajánlom, a vallás is addikció, amikor az élet űrjét tölti ki:
                http://oriblog.blog.hu/2015/10/29/fugges_es_fuggoseg
                “tudatában vagyok” — attól még a torz állítás nem lesz érvényes, és az se biztos, hogy teljesen tudatában vagy annak, milyen lenne torzítás nélkül. Talán el se tudod képzelni a nem nyomasztó, nem torz valóságot, azt, amikor nincs űr.

                • Őőő, azért ennek van egy ateista olvasata is 🙂 Belül van, nem kívül, azaz: csak a fejedben létezik, a valóságban nem.

                • Nem így értettem, hanem hogy a léte személyes, neked jó, és nem hatalom mondja meg rá hivatkozva, mit tegyél — a hatalom érdekében. De szerintem érted te ezt, csak megint egy uncsi munkanap, és jobban esik a minden mondatra “denemis” reagálás, mint a kávé.

            • Már nem tudok hova írni, de erre reflektálnék:
              “És ő nem kiürült keret és kényszer. Ő a belül.”

              …és nem is biztos, hogy “megnyugvást” ad. Macskakörömben írom, mert arra a hamis megnyugvásra gondolok, amikor a szabályoktól, a mindenre vonatkozó “ezt szabadoktól”, “ezt nem szabadoktól” sok ember valamiféle hamis nyugalomba merül, hogy itt van már a Kánaán, de ha megnézzük, a legtöbb Isten kereső és megtaláló igazán nagy lélek inkább csak nyugtalanabb lett.
              És ezt nem elrettentésül írom, szerintem az erős, szabad emberek útja éppen ez.

    • “Szerintem sokan szétesnek a nagy szabadságban, nyomasztónak találják, az individualizmus a totális magányt hozza el nekik.”

      Csak kiragadva, zárójelesen: én is így látom.
      A szabadsághoz…nem is tudom; fel kell nőni? Meg kell érni? Nem tudom, tényleg. De sokaknak nagyon félelmetes és inkább karámokba menekülnek.

      • Szerintem a szabadsághoz nem kell felnőni. Az az ember eredendő létállapota, szükséglete, csak szabadságban tud teljes értékűen létezni. Minden kisbaba szabadnak születik, sőt, individualistának. Az más kérdés, hogy később beleszocializálódik a társadalmi keretek közé, és természetesnek veszi ezeket, sőt, normálisnak, de ettől ezek még nem lesznek jók. A szabadság nem egy erkölcsileg érett elit kiváltsága, akik már “tudják ezt kezelni”, hanem minden ember joga. Lehet, hogy valakinek, aki elnyomásban él, most félelmetesnek tűnik, de nem hiszem, hogy ne tudná nagyon gyorsan megszokni és élvezni, ha mondjuk ő dönthetne a saját életéről, valódi választásai lennének, nem nyomasztaná senki hülyeségekkel…stb. A jót könnyű megszokni.

        • Viszont vannak, akik beleszületnek és önként, dalolva dobják el.
          Igen, gondolok például a szektákra, de bármilyen nyomasztó, megnyomorító dologra, ami simán okoz Stockholm-szindrómát is.
          Egy bántalmazó kapcsolat, ahol a szabadnak született fél este 8-kor lesi az óráját, hogy mennie kell, mert “a párom mindjárt hazaér” és érzed, hogy -fél.
          Egy vallás, vagy inkább egy kifacsart értelmezés, ahol a hívő szószerint félelemben él, mindezt azért, mert a felkínált hitrendszer “easy as a cookbook” (idéztem). És valamiképp felszabadul, hogy végre nem neki kell dönteni, mindenre van válasz és a válaszok roppant egyszerűek, nekem gyanúsan is azok. (Ismertem ilyen embereket, mélyen megvetették a szabadság általam definiált változatát, szerintük ők “boldogabbak”. Lehet. Mégsem cseréltem volna velük.)

          De hányan sírják vissza a régi rendszert is, nálunk is vannak a családban: egyszerűbb volt az élet, minden szörnyűsége ellenére nem volt a kényszer, hogy tervezni kell, figyelni például az uniós támogatásokat (falu), gondolkodno, agyalni, mibe kell beruházni, milyen magot ér meg hosszútávon vetni, melyik állatra milyen támogatás van, esetleg vállakozást kéne nyitni, stb. Tudom, vadkapitalizmus és mocskos dolog ez itt (is), de azért még mindig jobb, azzal együtt, hogy nagy a bizonytalanság. Sokan utálják, inkább vágyják vissza “az erős embert”, aki ugyan elvette a szabadságot, de legalább rend volt, megmonda, mit vessenek, mikor arassanak, mit tenyésszenek.

                • Ja, értem. Akkor én máshogy értettem a szabadságot, mármint azt, hogy mindenki annak születik – szemben azzal, hogy fel kell nőni hozzá. Hogy személy szerint az ember szabadnak születik – de a környezet maga, mondjuk a család, a szűkebb-tágabb társadalom ettől még nem biztos, hogy szabad. Ebben az esetben a személyt a – szerintem vele született – szabadságától a nem szabad környezet megfosztja.

                • Az, hogy az emberi jogok, hogy is van?: átruházhatatlanok, univerzálisak és oszthatatlanok, egy elmélet, igaz, annak szép. Egy nagy should. A valóban szabad helyeken a szabadságnak vanank garanciái is, és ott a része az is, hogy le is mondhatsz róla, lehetsz rab is, meg öngyilkos, függő, az is szabadságodban áll, hogy ne jól élj vele.

                • Teljesen értem, és igazad is van, de én másképp közelítettem. Arról a szabadságról beszéltem, amiről Faludy írt pl. Recskkel kapcsolatban, a belsőről.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s