örök második

Most már talán az utolsó része ennek a témának. (Leágazásokkal, mert megint felberregett Kispolgár Gyűlölködő.)

Az előzők:

a majdnem, az majdnem semmi 1.

a majdnem, az majdnem semmi 2.

a majdnem, az majdnem semmi 3.

Annyi minden előjött.

1. A szeretők motivációjának, habitusának lélektani elemzése.

Komment.

…szerető súlyosan frusztrált ödipálisan, ésvagy önbizalmában sérült, ezért nem mer belemenni egy egy-egy felállásba, ahol nem valamihez, vagy valakihez képest jó, fél a férfiaktól, a visszautasítástól, mert attól tart, hogy az egészséges önbizalmú férfiak nagy egókkal vele is kibaszhatnak, elhanyagoló szülők gyereke volt, aki kénytelen volt saját szabályrendszert alkotva önmaga gátjává válni, melyet szeretet hiányában önmaga büntető mechanizmusának kifejlesztésére tökéletesített, szubmisszív, mazochisztikus önbüntető reflexekkel.

Ja, ha azt hiszed, hogy a szerető olyan, amilyennek elképzeled, akkor persze.

Hogy szomorú, magányos, kétségbeesett és önbizalomhiányos, és ő is valami nagyot, sajátot akar, intézményes kapcsolatot, ugyanazt, amit már birtokolnak az arra érdemesek, de neki csak maradék jut. Azt akarja, ami a tied, és tőled akarja elvenni.

Mert olyan nincs, hogy két ember, szerepeitől függetlenül szerelmes lesz. Sosem történt még meg…

Kénytelen a nő ilyen részmegoldással beérni. Pedig ha hinne magában és nem volna ödipális izéje…! Ha nem félne a férfiaktól!

Akkor mi lenne? Akkor a kínálat vajon hirtelen bővülne és minőségi lenne? Egyszerre keletkezne sok-sok olyan férfi, aki egy nőben nem csak funkciót keres, ellenben magát adja, és nem hazudozik és tart több vasat a tűzben?

Megrendelem a katalógust!

És akkor vajon úgy lenne, hogy színtisztán döntés lenne a partnertalálás? Nem történés, villanás?

Mert az. Történés, villanás. Hacsak nem tervezed el, hogy Ezzel A Megfelelő Példánnyal Két Év Múlva Esküvő És Hitel, Öt Év Múlva Első, Hét Év Múlva Második Gyerek. Projektalapú élet. De hát pont ezek a nők azok, akiket én nem értek, és akikkel itt virtuálisan polemizálok. És ők ribancoznak le. Szerintük szégyellnem kéne magam, hát, én nem szégyellem magam, szerintem a hazug látszatélet és mások hibáztatása a szégyen, az, ha nem akarsz tudomást venni a valóságról.

2. Mire hajt a szerető?

Ízléses komment érkezett, valakitől, aki nagyon dühös.

 a “szerelmes” már a markában érezte a komolyabb jövedelmet, elképzelte az utazásokat, stb. De nem jött össze. Már a hajhagymái is keserűek.

Egyébként is düh jön felém. Pedig nekem az ebben foglaltak az irányadók. Nem kotorászom senki facebookján. Nem haragszom. Akkor akarom tudni, mi van vele, ha elámáll és elmondja. Nem mondja. Nem rám tartozik. Embargó van.

Itt szeretném leszögezni: ha nem tudsz megnyugodni, ha még mindig itt olvasgatsz, idetapadva, ha zaklató névtelen szarkeverő “megírom, hogy fájjon” mailek tömegeit írod, (amelyeket mivel nem olvasok, beleerőszakolod az első sorukba a kárörvendő, elevenbe találó, rosszhiszemű lényeget, konkrét részleteket), ha kukkolsz vagy viszed nekik a híreket, akkor én, szigorúan válaszképp, meg fogom írni az igazságot.

Elképesztő, ahogy belekeverted őt, mert az 1-2. részben én nagyrészt a férjemről írtam. Ha jót akarsz annak a családnak, álljatok le. Elég szar nekik így is. A kinézetemet se elemezgesd, meg hogy én hogy bánok az olvasókkal. Hagyj fel a gyűlölködő oldallal is. Ez az én blogom, és itt az én igazságom lesz. Lehet olvasni, lehet nem olvasni. Lehet nem egyetérteni, nekem mindegy. Gennyeskedni nem lehet, és erkölcsre hivatkozva csinálni meg röhejes is.

Az én erkölcseim nem a ti erkölcseitek, szépen is volnék. Az életem sem olyan, a saját dolgaim kötnek le, nem is áskálódom névtelenül, mániákusan.

Nem, nem akarom visszaszerezni. Megszerezni sem akartam. Együtt élni sem én akartam.

Addig legyünk együtt, amíg jó, önkéntesen, ezt mondtam. És így is volt, plusz két hét.

Sokáig voltam az érdekeire tekintettel. De egy kicsit elfajult a bulitok.

Nem az irányít, hogy ő minek örül. Ez az egész nincs már, nem lehet, így nekem sem tud ez mindenek felett álló szempontom lenni. Kimondta, sokszori kérdésemre végre, hogy embargó. És én akkor azt komolyan veszem.

Aki pénzre hajt, nem esik szerelembe egy közepes jövedelmű, háromgyerekes apával. Ide ő, ha úgy lett volna, ahogy tervezte, icipici maradék jövedelmével jött volna. Ezért is kértem, hogy gondolja meg jól. Meggondolta. És főleg: meggondoltatták vele.

Én a blogról is tudhatóan utaztam, többször is, a szerelmem évek óta nem, sehova. Nem én akartam sem végre utazni, sem együtt utazni. Nem nekem téma az utazás.

Akkori jövedelmem a többszöröse volt az övének, és soha nem engedtem, hogy ő fizessen, soha, sehol. Egy kicsit szar volt, hogy ne úgy élje meg, hogy zsebre van téve.

A zaklató próbál nyugtalanítani, elevenembe találni, fájdalmat okozni. Nem fog. Semmilyen zaklató üzenetet nem olvasok, meg se nyitok. Meglátom, hogy az, és nem. A ma érkezetteket sem. Akármit csinálsz, ez a döntésem: nem akarok veled beszélgetni, tehát ne írj vissza. Mindig igen hamar reagálsz és igen sokat, az a benyomásom, hogy nincs életed, ezért éled másét. A kényelmes, névtelen gyűlölködés és ítélkezés ad valami fontosságtudatot, hatalomszerűséget, nem?

sejtszintű gonoszság

Ez is egy szép darab. Tényleg olyan nehéz elhinni, hogy valaki nem a merev társadalmi szerepek szempontjából nézi az élete eseményeit, vagy általában a jelenséget? Ha hinnék bennük, nem lenne ilyen a történetem. És ha nem lenne a mondandóm pont ezeknek a sírnivalóan képmutató és tuti boldogtalanságban rekesztő hiedelmeknek a cáfolata, nem írnék így róluk. A történetem nem botlás, nem tévedés és nem is szeretőség, hanem szerelem. És nem, nem fontosabb nekem egy ismeretlen nő érdeke, mint a sajátom (az a kérdés, a férjének miért nem volt fontos), és nem, nem az egész felelősség az enyém.

A másik, ha az volna a vád, hogy én bántásból írom ezeket: hogy kerül ide, a blogra az, akinek ez a konkrét sztori fáj? Mit keresgél itt ennyivel később is? Eleve: hogy nyomozta ki, ki vagyok? Holmi másnak szóló levél elolvasásával tán? Úgy gondoljátok, joga van hozzá? Mindenhez?

A többiek, akiknek fájhat ez a négy bejegyzés:

— a feleségek, a lobbi tagjai (ők értsék meg: a valóság nem úgy néz ki, mint a meggyőződéseik, mármint ha meg szeretnék érteni)

— az ítélkezni járók (szánalom, ha ez elégít ki).

Te, a zaklató, mindig rá akarsz venni valamire, az én érdekemben. Rámutatnék, hogy ez manipuláció, és átlátok rajta:

ne írj pénzről, mert ízléstelen — de, írok, ha azt gondolom fontosnak (és akármilyen kíváncsi vagy, úgysem fogod megtudni a jövedelmem mértékét és összetételét)

nehogy azt hidd, hogy jó nő vagy — ha nem haragszol, annak érzem magam, főleg a változás mértékét tekintve, és nem születés, hanem kemény meló eredményeként

ne bánj így az olvasókkal, mert elmennek — menjenek; nem mennek, legyen az én gondom ez is

egy igazi nagy szerelem nem ilyen — nem tudom, mekkora, az enyém ilyen lett, nem egyedül csináltam

ne kelts “botrányt”, mert neked se jó, lám, xy is utánad néz — nem vagyok fenyegetettségben, és mulattat, amikor kíváncsiak rám. Nem, nem a botrányért járnak ide. Hogy miért, azt megírják nekem privát. (Te belelátsz a gépembe, mint írod, akkor olvashattad.) És aki görénységből jár, az is olyan hevesen kíváncsi, hogy nehéz elkerülni a gyanút: zseni vagyok. 🙂

3. Miért jó ez a szeretőnek? A szerep és a szerepekből kitörés.

Nem biztos, hogy jó.

Visszakérdeznék. Miért, feleségnek lenni jó? A feleség, ő aztán boldog és ragyogó, kiteljesedett? Épp ő az, aki egy másik lény birtoklása révén definiálja magát. Ő aztán nem kapaszkodós, önbizalomhiányos, fél-életű, nem csügg a férfin és nincs elakadva ödipálisan?

Amúgy: nem, nem jó. Viszont megéri, bőven, mert olyan a szeme, és olyan a szex. Élünk, nem optimalizálunk. Ami nem okvetlen önsorsrontás, csak mondjuk nem az elméleti-eszményi kapcsolat (olyan kinek van? ti mindig az eszményt kéritek számon másokon, de ti sem abban éltek!). Hanem egy nyolcvan vagy negyven százalékos valami. Elég jó az is. Csokiban, például.

Együtt karácsony, úristen, az anyámmal sem, a gyerekeimmel is csak mert muszáj. (Mihez van kedved ma este? Strandoljunk? Ja, december 24. van. A névnapom!)

Az van a fejetekben, talán mert túl sok filmet és sorozatot néztetek, hogy ha a szerető nem kap minél többet, nem szerez meg hosszabb randikat, nyaralást, összeköltözést, a szerelem gesztusait minél nagyobb számban, akkor ő magányos és szomorú.

Akik ilyeneket képzelnek, függő, nem önálló emberek. Nekem meg addigra már volt egy teljes, önjogon létező, önfenntartó és élvezetes életem, sok emberrel, kedvtelésekkel, sikerekkel, helyekkel. Mert a férjem meghalt, és valamit kezdenem kellett magammal utána, és én nem az alkoholizmust választottam.

Akárhogy szeretjük a másikat, nem akarunk vele egyfolytában lenni, és nem azt akarjuk, hogy fel lehessen mutatni a világnak, hogy ő van, és a helyén van. Hanem azt akarjuk, hogy egymás szemét nézzük. Egymás sorainak örülünk. Őszintén és a világnak kitett részeinktől minél inkább mentesen tudunk együtt lenni.

Egyvalami van, amiben számít, hogy ő szerepe szerint egy férj: az ő őrlődése. Na nem mintha ne tudná, mit akar, tudja ő. Csak fájdalmat okozni nem akar, meg óriási cirkuszokat sem, és hát ezzel van zsarolva. Az ő családjában van ez az elvárás, hogy vagy-vagy, nem itt. Ezt nehéz bírnia, neki, és az ő révén nekem és a kapcsolatnak. És ezért szakítunk végül, vagy kopunk el, vagy nem tudom.

De olyan nincs, hogy én karácsony este egyedül sírdogálok vagy sóhajtok, hogy bár velem lenne.

Hát hogyan lehet elég a lopott óra vagy délután? Egy másik nőnek, egy vetélytársnak ugye az a célja, hogy elszedje a kívánatos hímet. Most ő jön. Az egész férfit akarja, örökbe, magának, feleségszerepben…

Hát hogyne.

Csak azért lenni együtt, mert jó? Azért, mert összenéztünk, és nagyon jó volt beszélgetni, és aztán minden mást is, és nem volt kérdés? Nem törődtünk a társadalmi ítélettel. Tudtunk róla, de nem törődtünk vele. Képmutatónak tartottuk. (Most már csak én.)

És hogy ne romantizáljuk túl, fontoljuk meg megint csak Lobstert:

Te már nem inspirálódsz, mint valami gyerek, legfeljebb időnként új információval gazdagodsz és azt kimérten a helyére teszed. Te nem leszel olthatatlanul kíváncsi, vagy ha igen, akkor a pénztárcádhoz nyúlsz, hogy megvedd valahonnan a választ. Te már nem térsz le az utadról valami véletlen ötlettől vagy lehetőségtől vezérelve, hiszen te patikamérlegen kimérted az utadat – és az a lehető legjobb. Optimális.

(…)

Te fel-é-pí-tet-tél valamit, és az vagy most már te.

És hogyan bomlik le az egész egyetlen perc alatt?

Egy nap kicsit tovább maradsz óvatlan és rácsodálkozó.

Akár még egy másik emberi lénnyel is találkozol közben és spontán mód beszégettek valamiről. Mint ahogy két embernek kéne. Nem két szerepnek. A szerep azt mondja, hogy mérd fel a másikat, mennyit ér, menniyre jól alakítja a szerepét, hasznos-e neked, szabad-e neked azzal a szereppel interakcióba lépned. De te elfeledkezel magadról, mert épp ember vagy, nem csak szerep. És csak arra vagy kíváncsi, vajon ki ez itt.

És ő ezt megérzi. Ha nem épp egy svindler, hanem hasonszőrű szerepcsapdába szorult szerencsétlen, akkor lehet, hogy egy hullámhosszra kerültök. Semmi extra nincs ebben, mondom, minden nap meg kéne történnie.

Semmi sors, meg semmi egymásnak rendeltetés nincs ebben, ne gyere nekem az ezo-dumával. Bárkibe belezúgtál volna, ha épp ő van ott, amikor évtizedes szerep-megfelelés után felszínre jössz. Akkor találkoztatok, amikor te épp nyitott voltál, és ő is az volt. Ennyi. De ez olyan ritkán történik meg az életben, gimis korod óta nem is volt.

Kapaszkodsz az érzésbe. De hová vezet?

Jaj, oda nem szabad menni.

Ha különösen szerencsétlen vagy, egy ellenkező neművel találkoztál össze. Hiába irtotta a partnered az ellenkező neműeket az életedből, még mindig maradt egy munkatárs, egy régi barát, egy véletlen találkozás. Ház EZÉRT nem akarták, hogy az azonos neműek törzsén kívülre merészkedjek. Egyszer teszem meg és itt a baj.

Fene tudja, hogy amúgy érdeklődnél-e iránta. Már megint nem az a lényeg, hogy ki, hanem hogy valaki. (Hiába, ha egyszer elkezded elkövetni ezt a hibát, akkor örökké fogod.) Nem azért vagy belezúgva, amilyen ő, hanem amikor találkoztatok. Amikor épp nyitott voltál. Amikor amúgy is össze voltatok zavarodva. (Még jó, hogy nem egy kecske volt.)

(Kecskemotívum itt: az hányszor volt már

és itt:

a majdnem, az majdnem semmi 2.

és itt:

http://www.radnotiszinhaz.hu/eloadasok/archivum/432.html )

Találkozni, néha, és egyébként élni az életünket, amely tartalmas a másik nélkül is? És főleg a kötelezettségeinket és adott tényezőinket (gyerek, barátok, szülők, vallási élet, házimunka) nem egybeönteni? Nem csüngeni? Nem is tudni, merre jár a másik? Nem is firtatni, aggódásra, szerelemre hivatkozva sem?

Ehhez mit szóltok? Ijesztően hangzik?

Nem is értitek. Mindenki biztonságra és abszolút bekebelezős visznyokra törekszik szerintetek. Akkor igazi a szerelem, ha együttélés, intézmény lesz belőle. De hát pont ebbe az intézménybe és bekebelezésbe buktatok bele ti is, meg a szeretőt találó férjek is.

Az emberi találkozások, élmények, érzések nem ilyenek, az öröm és az örömszerzés vágya ( = szerelem, az én definícióm szerint) és a szex, az meg főleg nem ilyen. Hanem felbuzog. A szexnek a java, a humán lényege, mármint, nem a rutinos menet.

Férjnek lenni szerep. Munkavállalónak lenni szerep. Anyának lenni. Anyánk unokájának a szülője lenni, az is, az egy másik, nem az anya. Ez nagyon érdekes: egyikként nem mondnunk soha olyat, amit a másikban simán, ugyanabban a bőrben.

Én meg egész életemben a szerepekkel harcoltam. Nem akartam legkisebb gyerek lenni. Nem akartam húg lenni, lány lenni a fiúkhoz képest. Nem akartam éltanuló lenni, csak okos. Nem akartam tanár lenni, és nem akarok a volt diákom tanára lenni, hanem a barátja, vagy ki tudja, mije. Nem akartam az anyám unokájának az anyja lenni. Nem akarok hálás gyermek lenni. Nem akartam meny lenni. Nem akartam értelmiségi lenni, aki nem csinál olyat, amit egy értelmiségi nem csinál, és igenis csinálok. És végül, bár ez tartott a legtovább, sajtómunkás sem akartam már lenni. Sem — szerepként — feminista mozgalmár.

A szerep megöl. A szerepmegfelelés ledarál.

Azt ne higgyétek, hogy én itt amellett érvelek, hogy a feleség, az szerep, de a szerető, az aztán szabad és önmaga. Nem. A szeretők nagy része szerepben van, pozícióra tör, faggat és birtokol, játszmázik. Szerepe részeként oly parfümös és szenvedélyes. Az anális szexnek, például, tagadhatatlanul van (tud lenni) egy brutális élvezete, de amikor az ember azért imádja az orális és anális szexet, hogy ezzel is ő legyen az izgalmas a “házasélethez” képest, akkor baj van, nagy baj.

4. Örök másodiknak lenni.

Szerintetek a szerető rivalizál a feleséggel, és a helyébe akar lépni.

Nem, hanem szeretik egymást a férjjel. Aki ott nem férj, nem szerep, hanem egy ember, és épp attól olyan intenzív ez az egész, hogy ki tud, ki akar lépni a szerepéből. És a feleség ott nem létezik. Nincs kivel rivalizálni.

Nemtelen is volna. Újként, fiatalabbként, izgalom tárgyaként. És nem azért, mert biztos lehettem benne, hogy úgyis én vagyok a jobb, a vágytárgy (a rajongás mértékéből ítélve), noha ennek a kísértése erős. Hanem mert lényének ama részével, amellyel mással van összenőve, nem foglalkozom, mert semmi közöm hozzá.

Én magamat és a “háromszöget” nem két másik ember közötti kapcsolat, értsd: a házasság szempontjából nézem. Én egy ember vagyok, és ő is egy ember, és épp az az efféle csattanós találkozások és megszeretések lényege, hogy lehántódik a szerep, és ott áll, maszktalan. És az a valaki intenzívebb,  nem titkol el annyi mindent, és jobban tud szeretni.

Ettő még a szeretőségem (ama tény, hogy egy nős férfi a szerelmem) szerep, és a szereppel vannak velejárók, nem lehet teljesen megszabadulni tőle, csak állandóan fel lehet tenni a kérdést, hogy ez most a szerep, vagy én. És tudni róla.

Én azért én vagyok leginkább, és nem leszek olyan ebben sem, ami a szerep bornírt, kicsinyes, lehúzó scriptje (lásd a fenti kommentet, az utazással kapcsolatban).

Nincsen olyan cél, hogy legyőzöm a másikat, enyém lesz az áhított férfi. Nem letelepedni akarok, nem megoldást az életemre, egyedülállóságomra. Addig vagyunk együtt, amíg intenzíven, önműködően jó együtt. Illetve azt szeretném, ha őszinte lenne.

Mindez múlt időben: would have been, should have been. Nem sikerült. Őt már megölte a szerep.

Rám ti nem fogjátok átnyomni a ti házasságfétiseteket, meg ezt az egész hőbörgést és moralizálást. Úgyis nyomjátok, mert ezzel lehet engem megfogni: boszorkányüldözés, morális kártya. Pedig én vagyok az egyetlen, aki ebben az egészben becsületesen és igazul létezem, mert én tényleg azt az órát, délutánt akartam vele, az örömet, nem mást. A társadalmi szokások jegyében én nem fogom tisztelni a házasság intézményét mint olyat, sem ezt a konkrétat. Azt a benne résztvevőknek kell tisztelni és védeni, nem tőlem elvárni ezt. Se azt, hogy miattuk (kik is ők? annyi közöm van hozzájuk, hogy a férj belém szeretett), se a gyerekeik érdekében, sem “magam miatt” nem fogom a házasságukat tisztelni, mert tudom én, mi a jó nekem, és csak az az én dolgom, nem mások java vagy kára. Nekem pedig az a jó, hogy hihetetlen élmény együtt lenni, a beszélgetés, a bárhol-lét, az érintés, két ember, one-to-one. A szerelmemre nem tudok úgy tekinteni, mit valaki más tulajdonára, se úgy sem tekintek, mint az én leendő vagy aktuális tulajdonomra, és ő se így tekint magára.

A férj nemhogy nem tiszteli a házasságot, a saját házasságát, hanem minden módon nemet mond rá, tagadja. Én, ha abban vagyok, a magamét megóvom, de már ez is ez a buta szóhasználat, mintha azt támadnák. Úgy értem, az integritásunkat kifejezem, és jelzem, nekem mi fér bele, és elvárom, hogy a férjem se tiporja azt lábbal. (Ehhez nem a férjemet teázni hívó nőre haragszom, aki egy démoni szépség volt egyébként, nem őt basztatom, nem róla van véleményem, hanem mindezt a férjemnek mondom meg.)

Tejszínhab az élet, és ő volt rajta a koktélcseresznye, annak révén, hogy annyira szeretett és akart engem. És ez nem lealacsonyító metafora, ha ironi-erotikus is, hanem ezt fejezi ki, mennyire esszencia az ilyen kapcsolódás, milyen ritka (és milyen hamar vége van). Nem, ő nem torta, nem tálca, és főleg nem nem sütőüzem, ahol majd megszedem magam, és ahol körbevezetem az ismerősöket. De azért az íze, az olyan, hogy átjárja mindenemet, és teljes emberként, szívvel, aggyal, testtel lehetett ebben lenni, és nem funkció szerint vagy előnyért. Ettől volt annyira más és fontos.

És ezt nem értették a véleményezők. Ti nem voltatok még szerelmesek.

Nem akarom őt örökbe? Nem az a cél, hogy tartós párkapcsolat, döntés, együttélés, közös jövő, ikeába járás százhúsz évig?

Nem, és nem értem, ő miért akarta. Olyan áron, pláne. Engem akart így, vagy azt a régit annyira nem? Ma már tudom a választ.

Nézegették őt amúgy is, és — sztereotípiák alapján — ingatták a fejüket, és tették a megjegyzéseket. Én viszont ismertem, megismertem őt, és nekem nem számít, másnak ki tetszik, kit tud magának elképzelni. Én én vagyok, és én kattantam. Nagyot, mert őszinte volt, ember volt, kedves volt és okos, önmaga legjobbja, és szépséges is, mi tagadás.

Én csak azt sajnálom, hogy ott állt a szélén, a szerepből való kinézésben, és egyet kellett volna ugrani, és nem tette meg, visszament ugyanolyan fundamentalista és önigazoló és másoknak megfelelő üzemmódba, sőt. Ma már dühítik az én korábban csodált igazságaim és megmondós hajlamom (bloggerségem, ítéletalkotásom), meg persze a korábbi önmaga, aki a szavaimon annyit gondolkodott.

Hát, akkor ez van, mit tegyek. Csakhogy én azt a személyt ismertem meg, akinek ez a fontos: a blogom és az írója, ez az értékrend és szabadság. Aki keres, aki kérdéseket tesz fel. És meg kellett értenem, hogy ő nem ilyen, mégsem.

Hogy ez nekem fáj? Fáj, kár érte, de az ő fejlődése, énje vagy sorsa, a kényszerei az ő dolga, az ő döntése, én azért rá nem haragudhatok.

Hogy a szerelmem nős ember, az egy körülmény, de emberek vagyunk, voltunk elsősorban, én nem láttam rajta a tulajdoni lapot. Nem is rivalizáltam. Azt láttam, órájára néz, mennie kell, menni akar, és akkor menjen, az ő élete, az ő döntése, és a lényeg úgyis az, hogy mindig jön. De az is egy séma, hogy én ott maradok szomorúan, és reménykedem, hogy egyszer majd talán egy egész napot, két napot, éjszakára is. Az lesz, az volt, amit mindketten akartunk, nem az, amire egyik ráveszi a másikat.

147 thoughts on “örök második

  1. …óriási ahogy esszenciálisan megfogod a szerepek témakörét….ezekben fáradnak el az emberek, és égnek ki,- majd lesznek vágytalan, céltalan biorobotok…Társadalmi, családi szerepek…sokat érdemes ezekről beszélgetni,- -mert ébresztenek, gátakat oldanak fel, több évtizedes letapadt konvenciókat szüntethetnek meg…

  2. Húh ez nagyon szíven talált. Még nem írtam, de régóta olvasok, és csak ámulok, nahát, valaki(k) tudják amit én is már sokszor gondoltam, csak félve, és a gondolatmenetem mindig megszakad, de aztán visszatalálok, mert kapaszkodó minden amit itt olvashatok. Köszönöm! Nagyon jó megélni ezt, amikor csak úgy összetalálkoztok, nem a szerep, hanem a kettőtök lénye, csak sokszor belecsúszok a szerepbe, és olyankor nem szeretem már a helyzetet, magamat sem, amilyen vagyok benne.

  3. “szerető súlyosan frusztrált ödipálisan, ésvagy önbizalmában sérült, ezért nem mer belemenni egy egy-egy felállásba, ahol nem valamihez, vagy valakihez képest jó, fél a férfiaktól, a visszautasítástól, mert attól tart, hogy az egészséges önbizalmú férfiak nagy egókkal vele is kibaszhatnak, elhanyagoló szülők gyereke volt, aki kénytelen volt saját szabályrendszert alkotva önmaga gátjává válni, melyet szeretet hiányában önmaga büntető mechanizmusának kifejlesztésére tökéletesített, szubmisszív, mazochisztikus önbüntető reflexekkel.”

    Édesdrágajóistenem! Kész bűnözői profil!

    Ezt a hozzászólást két poszttal korábban (új időszámítás:) sem hagytam szó nélkül, de még mindig kiakaszt. Épp ezért nem hiszek a párterápiában. Bár más környezetben, de volt szerencsém megtapasztalni, hogy magukat lélekértő és -mentőnek tartó és ebből élő “szakemberek” 10-ből 9-szer mennyire mellé tudnak nyúlni. Elhitetik a vergődő házastársakkal, hogy ha megvan a diagnózis, kezükben a megoldás, nem is a másikkal van bajuk, hanem saját magukkal (illetve az anyjukkal, munkahelyükkel, anyagi helyzetükkel…) Tessék szépen önmegvalósítani, majd az üdvözítő felismerések után tessék szépen visszatolni a megszerelt biciklit a újrafestett garázskapu elé.

        • Bocs, hogy a csapos közbeszól: nekem ezzel a pszichologizáló kommenttel az nem volt kerek, hogy benne van ugyan a szándék, hogy megértse a folyamatot (pozitívum), de egyféle forgatókönyvet vázol fel úgy, mintha az a világon minden szeretőségre igaz lenne (=>ezzel esik is a jószándékba a fene).
          Így meg már többet árt a nagy “megértés”, mint használ, mert akinél teljesen más a szitu, másért vannak a másikkal, más a történetük, a lelkiviláguk, a hozzáállásuk, azokra nem lehet ezeket ráhúzni, beléjük beszélni, megmagyarázni nekik a saját életüket, mert majd én jobban tudom, láttam már ilyet. Milyet?

          Ebben az esetben például a tipikus, morzsát leső, valójában a szentséges házasságra bazírozó szeeegény harmadik típustörténete az, amit nem lehet ráfeszegetni arra is, aki nem “megy bele” ebben a formában a kamaradarabba és eszébe sincs neki is mások (szomszéd, feleség, anyaszentegyház) fejével gondolkodni. Egynézőpontú a dolog, és ebből lehet aztán baromi módon meglepődni, hogy valójában mennyiféle ember és mennyi élet van – ha figyel az ember, és nem a lexikont kapja elő valami hasonló mintázat után kutatva.

          • Jött a váltás!

            Nemazalenyeg nem csak egy mintázatról beszélt? Én akként értelmeztem eleve. Meglehetősen tipikus jelenségről, amit ha a feleség szemszögének veszünk akkor ítélkező, de én nem vagyok feleség és mégis látok hasonló folyamatokat.

            • De, pont ez a komment gynézőpontúsága és gyengesége. Hogy gy darab “mintázatról”, helyzetről beszél úgy, mintha az lenne A.
              Ezt a “jött a váltás”-t nem értem, de ha az, aminek hangzik, akkor félrement, mert én nem nemazalényegnek ehhez a kommentjéhez vokálozni/kimagyarázni jöttem.

              • jaj… irtad hogy ‘csapos’ én meg erre reagáltam, műszakváltás, kocsmavilág, ilyesmi. semmi hasonló szándék, még csak meg sem fordult a fejemben mint amiket te ideírtál.

                • Jaj basszus:D Bocs, kicsit be vagyok lassulva, ez a nyilvánvaló asszociáció eszembe se jutott.

          • Az volt nekem ezzel a bajom, amikor az egész hozzászólást olvastam 2 napja, hogy meglehetősen tipizálta a 3 szereplőt és megerősítésként a külső szaksegítséget említette. Valahogy mégis úgy sikerült a selyempapírba csomagolt jó tanács, hogy sütött belőle az ítélet. Mert, ugye senki nem gondolja komolyan, hogy az idézett elemzést ő szeretőként kapta. (Nem is állított ilyet persze.) Ilyet feleségek akarnak hallani szeretőkről.
            Vagy szomorú szeretők járnak párterápiára?

            • Így van. Úgy tűnik “megértőnek”, hogy közben akit “megért”, a fölött simán elnéz, bele a saját kis lexikonjába. Onnan kikeresi, hogy _ő_ mit gondol általában a szeretőségről, és kész a megfejtés. Holott amit ott talál, az egyféle történet, valakié, és másé meg tök más.

            • Sajnálom, hogy ilyen kiragadott kontextusban megy a rugózás a kommentemen, nem túl “etikus” ilyesmit csinálni.

              Én nem tipizálok nőket szeretőre-feleségre, úgy tűnik nekem ezekből a kommentekből, mintha kiosztott színházi szerepekeben lehetne csak gondolkodni, és még ilyen elképzelt pozíciókból is szépen kikerekedett egy ilyen teoretikus vita. A kommentem elejében írtam, de már máshol is többször is, hogy alapvetően nem hiszek abban, hogy a házasság mindenkinek való, sőt, a felhőtlen boldog aranylakodalmakban sem, és a 21. századi embereszményt sem tartom jó házastárs-alapanyagnak. És nem gondolom azt sem, hogy a házasság önmagában csak mint kapcsolódási forma érték lenne. Én a hosszú emberi kapcsolatokat (barátság, házasság, szülő-gyermek) tartom értékesnek, ahol viszont időnként mindenkinek magába is kell néznie, mindenkinek egyéni megakadásaival kell szembesülni, és ha ez nem történik meg, akkor a koordinálatlan belső működési mechanizmusaink fogják eluralni a terepet.(melyekből természetesen nem csak három fajta van,viszont mindnenkinek jut belőle jó sok, és ha valakit érdekelnek, egy egyé könyvtárnyi rendelkezésre áll róluk, én példákat írtam, szemléltetni szerettem volna.) Ezek nélkül a magunkba nézések nélkül keresni egy harmadikat egy nagyon olcsó megoldás, minden esetben személyiségrombolódással jár, már csak azért is, mert a társadalom morálisan elítéli, és ezt feldolgozni is nagyon sok lelki teherrel jár. A komment üzenete az volt, hogy mindhárom ember, a képzeletbeli háromszögben kellően terhelt ahhoz, hogy ne a másik féllel legyen elfoglalva, hanem magában mazsolázzon.
              (Mindezt a durván általánosító, világ összes feleségét hibáztató szövegre reagáltam, ezért tűnhetett úgy, hogy valami képzeletbeli térfél másik oldalán állok. Meg mert aztán itt úgy lett előadva.)
              Egyébként nem vagyok léleklátó, sem pedig “szakember”, nem gondolom, hogy bármin megbotránkoznék az életviteleddel kapcsolatban, viszont a személyeskedő megjegyzések miatt viszont többet erre az ügyre nem áldoznék, mert én itt senkit nem szólítottam meg így, és habár nincsenek elvárásaim mások kommentelési-posztírási stílusával szemben, inkább csak én magam nem szeretnék ilyesmi húrokat megpendíteni.
              Mindenkinek sok jót és szépet kívánok!:)

  4. Az én kommentem, amivel a poszt indul, nem az egyszeri szeretőről szól, de ezt írtam is. Vannak nők, akik bizony sokszor belefutnak, akik nem élvezik, akik miatt sosem válnak el. Ők azok, akik szeretnének ebből kilépni, tudják, hogy nem jó, hogy már egy ilyen kapcsolattól (állandósult szeretőstátusztól) súlyos lelki sérüléseket lehet begyűjteni, de mégsem tudnak rajta változtatni. Náluk szokott az általam felsoroltak közül valamelyik háttérprogram működni a tudattalanban.
    Én a házasságára mint emberi kapcsolatra gondolok, nem pedig státuszra, az emberi kapcsolatok értékesek, mégpedig azért mert intimből viszonylag kevés van. Persze elgondolkodtató és fájdalmas felismerés is egyben, ha a macskámmal intimebb a viszony mint házastársammal, az vajon miért van, és mitől lett. Nyilván mindenkinek más variációi vannak egy ilyen kérdésre, én úgy olvasom ezekből az írásokból (beleértve a másik blogból idézetteket is) hogy a túlságosan is nagy a kísértés egy ilyen témáról ennyire keserűen és borúlátóan fogalmazni, mert erre nagyobb az igény. (több a rossz házasságból eredő tapasztalat.)
    Nagyon kevés helyen lehet olvasni (nem éva magazinos stílusban) olyat, hogy mitől jó, és működik egy EMBERI kapcsolat, legyen szó barátságról, vagy házastársiról, vagy gyereknevelésről. Hogy milyen őszintén, dráma és játszmamentesen megoldani konfliktusokat. Stb.
    Én most inkább szívesebben olvasnék ilyesmiről, az én élethelyzetemhez jobban passzol, szóval kivonnám magam egy időre.
    Mindenkinek jobbulást, aki vívódik, és sok erőt, ha épp vívni készül.

    • Semmi keserűség nincs se itt, se ott. Felszabadult, erős, elbírós valóságlátás van, és tapasztalat. És amióta így látom, nem szorongok, nem másokat nézek, képes vagyok kitartó teljesítményekre, és örömöt lelni apró és nagyobb dolgokban. Az, hogy valaki nem hisz a házasság intézményében, nem az ő borúlátása, hanem a házasságról mond fontosat. Különösen ha eközben rendben van a maga életével, döntések és vállalások eredményeként, és nem érzi azt, hogy az Igazi, a párkapcsolat, az aztán a top of best elixírje az életnek.

      Nekem mostanában, mondjuk május óta csak egy, az enyémnél nagyobb tenyér hiányzik a medencecsontomról, ami egy egyszerű, őszinte, okos emberben végződik. Mondjuk kéthetente. És hát finnyás vagyok én.

      A játszmamenteségről sokat írtam, és az egész az egyenlőtlenség formái sorozat is ez, csapdaleltár.

    • Érdekes, mennyire máshogy olvassuk ugyanazokat a szavakat. (nem csak te meg én, hanem úgy általában). Nekem épp arra van igényem, hogy megtudjam, mitől lehet JÓ egy nyitott házasság, miért JÓ annak, aki nem akar házasodni, szülni, és nem is teszi stb.
      Mondjuk, ha úgy kezdenék bele az érdeklődésbe, hogy eleve elítélem a nevezett jelenségeket vagy a saját életem megoldását keresném a leírásokban, nyilván sokkal keserűbbnek és borúlátóbbnak ítélném a hozzászólásokat.

  5. “Találkozni, néha, és egyébként élni az életünket, amely tartalmas a másik nélkül is? És főleg a kötelezettségeinket és adott tényezőinket (gyerek, barátok, szülők, vallási élet, házimunka) nem egybeönteni? Nem csüngeni? Nem is tudni, merre jár a másik? Nem is firtatni, aggódásra, szerelemre hivatkozva sem?”

    Amikor én voltam a szerető nekem ez elviselhetetlen volt. Pedig nem akartam feleség lenni, vagy bármi. De nekem ő folyton a fejemben volt, neki pedig én heti egy kikapcsolódás az amúgy tartalmas egész életéből. Két tipus lehet, aki a szíve miatt megy bele, és aki hobbiszerűen űzi, talán.

    • Vagy aki nem ilyen, az nem olyan önállótlan érzelmileg, hogy egy férfi legyen a maximuma mindennek, és mindent alája szervezzen, lemondjon barátnőt, programot, ha ráér a Kedves.

      Nem, nem volt hobbi, szerelem volt, de nem bekebelezős meg manipulatív.

      A férjnek lehet hobbi, az szomorú, és azért nem is éri meg, akkor egyenlőtlenség van. És egy idő után nyomasztó, ha tudja, hogy a másik könnyes szemmel várja az esemest. Akkor megint nem önkéntesség van, hanem megfelelés, ezt meg jól ismeri, és rohadtul unja.

      Nem elég érdekes az élet általában sem, és akkor a szerető sem teszi azzá.

      • Nagyon megviselt az a kapcsolat, és arra jutottam végül, hogy többet így nem szeretnék. Mintha kívánságműsor lenne, tudom, de akkoris 😀 Mert ha szerelmes vagyok, akkor a másik folyton a fejemben van, és kitölti minden percemet, és megérdemlek annyit, hogy a másiknak is fontos legyek. Csinálhatok mást, de az nekem csak kényszercselekvés lenne, ha inkább vele lennék, vagy elmesélném neki, de nem lehet, és igazából nem is érdekli.

        Lehet, hogy hiba, hogy én ennyire beleadom magam mindenbe, de ha máshogy próblnám csinálni, az lenne igazán szerep.

        Amikor kommentet írok, akkor azt nem a te konkrét személyedre célzom, a beteg perverznek való válaszon kívül erről is volt szó a posztban, erre írtam általánosságban.

        • Az, hogy te szerelmes vagy, nem ilyen üzlet, hogy akkor ő is annyira, “elvárató”, főleg ha neki annyira más a helyzette, netán (inkább) csak szexet akar, és nem is az első szerető vagy az életében. Az, hogy belehergeljük magunkat a szerelembe (függésbe, kapaszkodásba, minden jónak a mástól várásába), nem érett dolog. Nem is sodró nem-lehet-másképp érzés, hanem önkéntelen ismétlése mások önsorsrontásának, filmek forgatókönyveinek. Igenis, agyalás és tudatosság, kemény kérdések. Szerelmes szeretnék lenni, a szerelem a jó, vagy ő maga? Az a jó, hogy rajong? Miket hessegetek el? Bízom benne? Ez a legcsodálatosabb: igazán bízni.

          Úgy megtanulni szeretni, hogy tisztelem, és csak akkor és annyira szeretni, amennyire nem teher és nem elvárás, hanem hagyja őt őnek lenni, az a feladat. Én erre Jánossal lettem képes, előtte nehéz volt, nem voltak nagy csúnyaságok, de sokat szenvedtem.

          És itt volt az, hogy nem voltunk folyton együtt, nem volt szerep, érdek, és csak azért együtt lenni, mert jó, nem kapaszkodva, nem elvárva…. ettől volt nagy és fontos.

          Úgy is tud fájni, az nem elkerülhető.

      • Már korábban is akartam írni. Azt látom, hogy sokan szinte forródróton vannak a házastársukkal. Céges csapatépítőn döbbentett meg,megy az állandó telefonálgatás, sms, chat mittomén. Kb a semmiről. Volt aki meg is kérdezte, nem igényli hogy naponta többször felhívd? Nem. Közöttünk ez kezdetben sem volt szokás. Ha van lényeges, megbeszéljük.
        Állati jól esik egy mail napközben az agyzsibbasztó munka mellett, gyerekekről, akár a sült avokádóról is. De céltalanul nem irogatunk. Nem értem, ez póráz vagy mi sokaknál?

        • Szerintem inkább pótcselekvés, vagy jelen lenni nem tudás.
          Van egy barátnőm, ő azt mondta erre, amikor kérdeztem tőle, hogy igen, folyton csetelnek, de amikor meg vele van a férje, akkor a barátaival/munkatársaival csetel. Vagy a fészbúkot nézi. Ezt egyébként másoknál is megfigyeltem, nemcsak náluk, de náluk elég feltűnő.

        • Póráz és basztatás. Férj épp tegnap mesélte céges karácsonyuk után, h az egyik kollégáját f8-kor hívta a neje, menjen haza mert a gyerek belázasodott. Tavaly is hívta, akkor is volt vmi nagyon fontos, amihez kellett. Cserébe kolléga elsőként ér be minden nap, és még +2 órát netezik, passziánszozik munka után, csak, hogy ne otthon legyen. (Nej újra terhes, napközben ezerszer telefonál.) Azt nem tudjuk, melyik jelenség volt előbb, nej sztorija nem ismert. 3 éve házasok. Majd biztosan kialakul…

            • Attól még persze nem kéne játszmázni meg ezerszer hívogatni. Sok az ilyen terhességben gyermekké lett, ezen az ürügyön a (nem túl gyengéd) partnertől törődést kicsikaró nő. Szomorú ez, na. És ez is a szerep, a forgatókönyv, mindenki így él, ők is kibírták, éljünk így mi is.

          • Mondjuk ez nem teljesen ugyanaz. Inkább keserű választeakció, ami ettől még nem OK. De várandós feleségünkhöz sietünk haza, nem nezezünk órákat. Vagy ha erre nincs késztetés, akkor valami gond van.

            • Az a szomorú, hogy már most borítékolható a dolog kimenetele, de kettejük éretlen reakcióit elnézve még elcseszegetik egymást jó pár évig. Férj azt mondja, a kétévessel pedig már súlyos gondok vannak. Ezt egyszerűen fel nem fogom, hogyan lehet ekkora szarban ülni ill. még jobban elmerülni benne alig 30 évesen.

          • Sőt, jobban belegondolva ez is hatalmi kérdés. Mert a férfi, a “kereső”, ugye megteheti, hogy munka után még netezik a munkahelyén két órát. Otthon biztos azt mondja, később jöttem mert neteztem két órát, így kibekkeltem a fürdetést.

            • Én is így képzelem:) Ami érdekes (bár semmilyen részletet nem ismerünk a feleség szemszögéből), h ő is nagyon menő poziból ment gyesre. Otthon nem urai a helyzetnek, úgy tűnik.

      • Nem lehet skatulyázni, de mégis, az én környezetemben a mindig kényelmes felé táncoló emberek vannak, de ők szerintem nem is engednek semmi érzelmet mélyen magukba. És van az első posztban, aki kifakult már teljesen, és megcsapja a nincs vége érzés, annyira bele tudom élni magam, mit éreznek. Szóval ez két csoport, erre gondoltam. Menthetetlen skatulyázó vagyok.

  6. Én úgy csinálom az önismeretet, hogy: valami zavar, érzem egy helyzetben, egy emberrel, hogy csinálok valamit, ami nem igazi, hanem illem vagy megfelelés vagy elvárás, játszmakezdet, a régi automatizmusom. Az oviból bringázom haza ködben, és nagyon világosan kimondok négy-öt mondatot.
    Nem kell nekem mindenre igent mondanom.
    Én ehhez az emberhez nem is vonzódom annyira, hogy ez nekem megérje.
    Nem dolgom, hogy segítsek rajta.
    Novemberben úgy gondoltam, de most már nem.
    Nekem kell látnom, mi megy itt, nem beleképzelni mindenfélét, aztán meg rá haragudni.
    Vagy mittudomén, ez most vegyes volt.
    Tök sokat segít, és ez a pár perc elég hozzá, rendszeresen, az aktuális helyzethez. Onnantól már nem csinálok hülyeségeket.

  7. Én szerető egyszer voltam tizenkilenc-húszévesen, és akkor egyszer csendben kellett maradni mikor telefonált a pasi a fix nőjének. Hát, akkor az engem kissé eltántorított, különösen utálom ha nem beszélhetek akkor amikor nekem tetszik. És persze, a helyre rakottság is üzent.
    Azóta nem akadtam bele olyan férfiba, aki el volt kötelezve másfelé. Véletlen ez szerintem, minimális volt rá az esély hogy 15 éve alatt ne jöjjön egy olyan se, akibe bele lehetett volna szeretni. Meg hozzá kell tegyem, hogy én mindig is az örök kapcsolatot, a mindörökké-pasit kerestem, erre basztam el az életemből tizenöt évet. Szó szerint, mert hogy én mindig mindent a kapcsolatnak rendeltem alá, és minden másodlagos volt akkor, ha a férfiről kellett dönteni. Ennek lettek nagyon szép eredményei is, 3-4 igazán fontos, fejlesztő és intenzív kapcsolat, rengeteg élmény, meg pont ennyi illúzió és annak a szarrá törése. Akárhogy is igyekeztem független, erős nő lenni, de legalábbis annak látszani, mindig kibújt a szög a zsákból, és hamarabb vettem észre én magam mint ők engem. Jöttek is a nagy próbálkozások, igyekezetek hogy de mostmár nem ez lesz a legfontosabb, legalább NÉHA, és utáltam rendesen, ha ezeknek a pasiknak volt egyéb életük is. Na jó, ez lassan alábbhagyott, és ahogy megtaláltam egy nekem való munkát, hobbikat, sportot, lettek barátaim is (igen, nekem ezek a dolgok újdonságként jöttek az életembe, huszonx után) akkor elkezdtem békénhagyni az életem aktuális nagy szerelmét. De ez még mindig nem szemléletváltás, csak gyakorlatban nem úgy működtem már. De belül, hajj de szűköltem néha, és mennyi sérelmet gyűjtöttem ilyen irigységi alapon. Mert azért, eléggé erős és szabad pasikat választottam ám, volt mire és kire fújni.
    Mindeközben szépen eltelt a fiatal aktív éveim nagy része, és én az égegyadta világon semmit sem teremtettem meg magamnak legalábbis egzisztencia terén. Iskolákba jártam, szakmákba belefogtam, mindig annyit keresve hogy a következő oktatás projektemet, meg az aktuális kapcsolatom következő hónapjának a közös életét (amibe a programtól kezdve a telefonszámlán át a nekibiztostteszenifog nadrágig minden beletartozik) finanszírozni tudjam, és engem eltartani soha senkinek nem kellett. De ennyi, nem több, egy gyereket már nem tudnék egyedül eltartani, kocsim nincs, pedig szükségem lenne rá, a tartalékaim is csak rövid időre elegendőek.
    Kicsit nehéz mindezt harmincon túl belátni, mert elpazarolt időről beszélek, de jó volt az X-nek végre a metszéspontjába bekerülni, és többéves szűkűlő tér után megérteni, hogy ezt én baszom el, és hogy hogyan.

    • Szerintem azt is elpazarolt időnek tartanád, ha mostani felismeréseid híján pl. 26 évesen férjhez mentél volna és családod volna. Úgy már nehezebb “metszéspontba” kerülni.

      • Azt is annak tartanám, így van. Ismerve a személyiségemet, az igényeimet, és megértve hogy miért manipuláltam szét, szabotáltam el a viszonyaimat bizonyos pontokon, igen. Annak, mert nem nekem való.

      • Viszont egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy úgy már nehezebb metszéspontba kerülni. Van, akit a gyerekdaráló késztetett szembenézésre, és olyanra, hogy mindent felforgatott az életében és szó szerint egy új ember nőtt ki a helyzetből.

        • Mi nem neked való? A családos rész? (csak azért kérdezem, hogy jobban értsem, mert így a két utsó kommented számomra egymásnak ellentmond)

            • Nem, az egy külső példa, egy barátnőm példája. Azt látva mondom, hogy gyerekkel, családi életet élve is ugyanúgy eljutsz ezekhez a felismerésekhez, úgymond a metszéspontba. Nekem a metszéspont az, amikor olyan mértékben maradsz te magadra és kerülsz a helyedre az egyedüllétedben, hogy észreveszed, elfogyott a korábbi életed körüled. Ez az én ‘X’ elméletem. Szűkül a mozgástér, a végén majd meghalsz hogy kikerül belőle, de nem tudsz mert be kell kerülnöd a metszéspontba, túlélni és onnan újra elkezd tágulni a tér csak te már nem az az ember vagy. Vagyis épp azért, mert te már nem az vagy, és nem azt nézed, nem az a fontos többé. Kisebb halál ez.

          • A klasszikus családmodell. És a sematikus családi élet. És a konvenciók. És a monogámia sem, valószínűleg, hosszútávon. Bár már láttam olyan férfit akivel kapcsolatban eltudtam képzelni, mert olyan ereje volt mellettem és nekem is mellette. A tapasztalataim viszont mást mutatnak. Kérdés, hogy ha egyszer nem a párkapcsolat lesz az életem origója (már nem az, de még óvatos vagyok) akkor is idővel továbbállok -e?
            Nem kell megválaszolni, csak hangosan gondolkozom 🙂

  8. Csak azért írom le a történetünket, hogy árnyaljam egy kicsit a képet, ilyen is van.

    Én is voltam “második”, vagy nem is tudom, hogy ezt hogy mondják. Én férjnél voltam, egy bántalmazó férjjel, akitől nagyon akartam szabadulni, a másik nős volt, egy 2 éves kisfiúval.
    Sorsszerű egymásratalálás, lángoló szerelem, olyan, ami mindent borít. Nagyon fiatalok voltunk mindannyian (20-as éveink eleje), bár nem tudom, hogy ez mentség-e. Ráadásul a szembeszomszéd volt – így leírva pont olyan, mint egy rossz szappanopera.
    Gyorsan lelövöm a poént – mindenki elvált, mi pedig 6 év együttélés után összeházasodtunk, és mai napig boldogan élünk.
    De azt a kínt, amíg eljutottunk a válásokig, én nem kívánom az ellenségemnek sem, annak ellenére, hogy a mai eszemmel mégegyszer végigcsinálnám, mert megérte.
    Elmondtak utolsó pénzéhes kurvának, bár mi akkor nulláról újrakezdtük az életünket, senki nem hozott a ruháin kívül semmit az új kapcsolatba. Volt vitájuk a gyereknevelésen is, lépkedtünk a tojásokon. Hosszú, nagyon hosszú évek voltak azok, de lassacskán elrendeződött valahogy minden. Még a volt feleséggel is beszélőviszonyban vagyunk, bár évek kellettek hozzá. A volt feleség azóta újra férjhez ment, és saját bevallása szerint ez a legjobb dolog, ami történhetett vele az életében, annak ellenére, hogy akkoriban szívesen “belémvágta volna a nagy kést”. Az akkori kisfiú 29 éves már, jól megvagyunk, a lányommal imádják egymást. A volt férjemről nem tudok igazán semmit, egyszer régen megtalált az Iwiw-en, akkor láttam, hogy kapcsolatban él, és van egy lánya.

    És most azt gondolom, hogy ebben a történetben nem én voltam a második, hanem az első.

    • Na, tessék! Épp ezért üvöltök, amikor olyan okosak és ítélkeznek AZOK, akik CSAK “a gyerek(ek) érdekeit nézik”.
      Ezért érdemes volt küzdeni, ha jól értem. 6 felnőtt összerázta és újrarakta, így min. négyen + a gyerekek jól jártak.

  9. az a borzasztó, hogy már az egészen kicsik, tizenévesek is átveszik a szüleiktől azt, hogy valami szent dolog egymás agyára menve együtt poshadozni. úgyhogy papásmamást játszva együtt vannak, és ha valamelyik szerelmes lesz, akkor a nő szív, a barátnő vagy a fiú új szerelme, mert kiközösítik, mert nem tisztelte a kapcsolatot. csak ámulok, amikor a húgom meséli a hasonló történeteket.

    • Na, a kamaszok, ha olyan volt az input (képmutató, problémákat agyonhallgató, szépenélünk), iszonyú kritikusak és fundamentalisták. Ahogy elnézem a fiamat, nála ez sincs, komolyan büszke vagyok. Jó filemeket néz, és az anyja se hazudik neki, soha, semmiben.

  10. Ha valaki rosszul érzi magát a kapcsolatában, akkor el kell válni. Ha férfi, ha nő az illető.
    Nem pedig kapcsolatban, kapcsolat mellett ismerkedni, szerelmest játszani.
    Ez még nem jutott eszébe senkinek???

    “Nem is tudni, merre jár a másik? Nem is firtatni, aggódásra, szerelemre hivatkozva sem?
    Ehhez mit szóltok? Ijesztően hangzik?”

    Nem ijesztő, ez a nesze semmi fogd meg jól.
    Nem kell egyből összeköltözni, csüngés nélkül is lehet valakihez ragaszkodni, és ha szeretjük egymást, akkor önként mondjuk, hova, merre járok.

    “A társadalmi szokások jegyében én nem fogom tisztelni a házasság intézményét mint olyat, sem ezt a konkrétat. Azt a benne résztvevőknek kell tisztelni és védeni, nem tőlem elvárni ezt. Se azt, hogy miattuk (kik is ők? annyi közöm van hozzájuk, hogy a férj belém szeretett), se a gyerekeik érdekében, sem “magam miatt” nem fogom a házasságukat tisztelni, mert tudom én, mi a jó nekem, és csak az az én dolgom, nem mások java vagy kára. ”
    Hú ez nagyon önigazolásnak hangzik, de lehet az értékrendeddel is baj van kicsit.

    Ha kiderül valakiről, h házas, vagy együtt él valakivel, akkor lehet döntést hozni, hogy belemászom mások életébe vagy sem. Kinek mekkora a tartása.

    “És ezt nem értették a véleményezők. Ti nem voltatok még szerelmesek.”
    Tetszik, amikor mások jobban tudják ki, mikor mit érzett. Szerintem elég súlyos ilyet leírni.

    • Akinek nincs ereje saját jogon konfrontálódni és válni, aki vele van ragadva az egyforma napokba, az keres egy szövetséges-szerelmest, aki egyben casus belli is. Ürügy is, sodrás is, amely kiránt, provokáció is: legyél jobb partnerem, mert ez a tét! Maradni akarnak, a lelkük mélyén, mindenki, és utálnak konfrontálódni. Az én történetem őszintébb volt, nekem nem hazudott, csak aztán elnémult, és akkor már őrlődés volt, nem volt semmi se jó. Átkerült rám a harag, pedig nem én manipuláltam és nem én keltettem a bűntudatot.

        • Kurvára ítélkezel, nem értelek. Te el sem tudod képzelni, mi minden volt itt, mi minden űz el és tart mégis ott egy embert. Megmondod, másoknak mit kéne tenniük, miközben fogalmad nincs a részletekről. Te rúgsz a középen levő bloggerbe. És azon átugrottál, hogy azért ez így, ekkora terhekkel nem buli, nem is forszíroztam. Én csak szerettem, nem birtokolni akartam, és azt meg semmiképpen, hogy felfaljon a szerep.
          Ne adj már tippeket. Van az a nyomás, ok, lehetetlenség, részben írtam az első két részben, hogyan fizettetik meg az árat. én nem vártam el, hogy velem legyen.
          És kihűlés is van, gyengeség is van. Olyan is van, hogy a szerelem elmúlik, miért ne lenne? Vagy dacba fordul. vagy valaki nem elég erős. Nem a letelepedéstől és ikeába járástól lesz nagy a szerelem. Olyan is van, hogy ürügy a szerelem, igazából más hiányzik neki, és akkor elvan a formális házasságban, ahogy eddig, és megcsinálja önmagát mellette. Vagy a megfelelésvágy erősebb a szerelemnél. Vagy mondjuk tényleg újrakezdik. Én nem tudom.
          Nem szeret már, mégsem olyan, ezt tudom. Csak épp én olyannak ismertem meg.

    • “lehet döntést hozni, hogy belemászom mások életébe vagy sem” Igen, lehet. Te tartásnak nevezed. De ha a “harmadik” tartja magát, attól a házastárs már elkezdett kimászni az előző életéből.
      Nem tudom, mást gondolnék-e, ha kiderülne, Férj kikacsintott, de a Harmadiknak volt elég tartása lepattintani, mint akkor, ha az derülne ki, hogy van valakije. Nagyrabecsülésemet esetleg a gerinces Harmadik vívná ki, de nem érezném kevésbé, hogy velünk vmi gáz van.

        • Lehet boncolgatni ezt a témát.
          Nem tudom, hogy jó néven venném egy nős férfi közeledését. Nem biztos, hogy fel tudnék szabadulni egy ilyen viszonyban, együttlétben.

          Sokan nem mernek tisztán játszani.
          Szar a kapcsolatom, de nem zárom le, kandikálok.

          Az is tartás, ha megérezzük, van valakije férjünknek, felségünknek, hogy nem értékeljük le magunkat. És kimerünk lépni a kapcsolatból. Felvállaljuk, szembenézünk a helyzettel. Nekem kell döntést hozni, hogy együtt maradok e azzal, aki megcsalt.

          • Te nem tudod, én tudtam, velem megtörtént. Nem egy nős féfiét, hanem az övét. Nős férfiak? Hármasával pattintom le őket mostanában is. De ha beleszeretnék egybe, és érezném, ő is, és őszinte és tiszta, nem pattintanám le. A házasságukat oldják meg ők. Nagyon sok minden köt, így van kitalálva az intézmény, ettő fojtogató, és ettől lesznek benne rossz fejek és gyengék a résztvevők. Kétségbeesettek, társfüggők, zsarolhatók.

            Ne ítélkezz, ne viszonyíts, egyedi a történetem. Inkább a jelenség az érdekes. Nem értékeltem le magam, sosem voltam ennél királynőbb, nagyon boldog tudtam lenni, és mindenestül megérte.

          • “Nekem kell döntést hozni, hogy együtt maradok e azzal, aki megcsalt.” Pontosan erre gondoltam, amikor arra céloztam, nincs jelentősége, hogyan reagálna a harmadik, mert nekem nem hozzá van közöm. De úgy látom, te most nagyon pipa vagy valamiért, mert mindennek nekimész. Mindegy, vannak ilyen napok.
            Bármilyen jó és ideális lenne, de viszonylag esélytelen, hogy önmagukban, épp valamilyen kapcsolattól mentesen bolyongjanak emberek a világban egymás szerelmére nyitottan. Irigyellek, ha neked ilyen simák az ügyeid, és az első impulzusok után már el is tudsz indulni az új irányba. Ezt komolyan mondom, minden irónia nélkül.

            • anyez egyáltalán nem vagyok pipa. 🙂
              Senkinek nem mentem neki.
              Más nézőpontot vetettem fel.
              Szerintem ezt ti túlreagáljátok és túlzottan érzékenyen veszitek amit leírtam.

            • Az átjött, de a nézőpontot minden mást kizáróan vetetted fel. Hogy egy kapcsolatba csak “csupaszon” szabad érkezni, mert az úgy korrekt. Naná, hogy az, és mindenkinek kényelmesebb is lenne úgy. Akkor nem is írna erről senki.:(( Képzeld el a boldog Anna Kareninát, amint írja a memoárjait…

          • Fú, Nadja, ezt a fajta kommentelést fejezd be légy szíves. Lásd már, hogy a blogger egy ember, itt önelemez, kirakja, ezzel nem kéne visszaélni. Elhiheted, ez egy érékeny valami, nem az ítélkezés a jó reakció, már ha szeretsz itt lenni és fontos a blog, de asszem, te pont nem, csak úgy megpiszkálgatod néha gőgösen és támadóan, amit írok. Itt egy kicsit benne kell lenni a szövegben, azonosulni vele, ezt jelenti a cím. Ítélkezni, kielemezni nem ér, még ha lépésről lépésre írnám le, hogyan rontottam el a fahéjas muffint, azt se, de erről meg tényleg ilyen sorozat-szinten ítélsz, pedig nem tudod a részleteket. Kevesen tudják.
            És azért írtam róla egyáltalán, mert régóta akarok a témáról (szent, de nem működő házasság, szerető, sorsfordulat, midlife crisis), és megelégeltem, hogy ilyen régóta hallgatok, illetve rádöbbentem, hogy hazugul volt interpretálva a történet, nagyon. És akkor nekem ez az igazságom.

    • Önként mondani más, mint firtatni és lógni rajta, meg nélküle semminek érezni magam. Így is nehéz volt.

      “lehet döntést hozni, hogy belemászom mások életébe vagy sem. Kinek mekkora a tartása.”

      Nem tartás kérdése. De biztos neked mindig van tartásod, és annak a jutalma egy boldog és elégedett élet. Érdemalapon. Így képzeled? Én viszont szuverén vagyok.
      Én nem másztam bele senkinek az életébe. Nem tekintem a szerelmemet egy másik ember tartozékának, és nem tarom szentnek a házasságát, mert tudom, mennyire formális tud lenni, egy szerep, körülmény, amit ha így meg tud tagadni, akkor az nincs. Én egy embert ismertem meg, aki engem akart.
      Asszem, te tökre nem érted a posztot, és rajtam akartál csattanni, te sem álltál ellen ennek.
      Ítélkező és értetlen a kommented, gratulálok, ha a kórus tagja vagy. te elég rég vagy itt, nem tűnt még fel, mi itt az értékrend? A hazugságellenesség, az. Igazi tartalom.

      • Dehogy ítélkezek. Hidd el kérlek.És csattani sem akartam.
        Én azokat nem értem, akik kapcsolatban ugrálnak és azért a finomat, a jót akarják másoktól is. Meg legyen izgalom, jó szex másokkal, aztán hazamennek, mintha misem történt volna.

          • Örülök az írásaidnak, nem nagyon téma ez sehol. És értem, hogy az nem a szerető terhe, a feleség, vagy férj. Nem ő számol el vele. De én sem kapcsolódnék soha nős férfival, és nem mennék bele házasan semmibe. Nem azért, mert még nem voltam szerelmes. Én nem tudnám elviselni ennek a terhét. (Nagyon régen egyszer megtörtént, egy házas férfivel. Lehetett volna hű meg ha, de megkeseredett hamar, még a beszélgetés is, nem is volt igazán semmi. Elárult egy nőt, még csak nem is elegánsan csinálta, nekem sírta ki a nyomorát és megundorodtam.) Szóval van ilyen, és véletlen se értsd úgy, hogy most én is neki akarok menni annak, amit írtál. Csak arról beszélek, hogy logikus, de én nem lennék képes rá sosem. Különbözőek vagyunk, nekem más a szerelem, nincs az a forgószél, amiért nekem érdemes kínlódnom. Tudom milyen, de nem kell melodráma – szerű élet.

            • Én soha nem kezdtem házasan/élettársi kapcsolatban senkivel, ránézés szintjén sem, és egyetlen érzelmi kapcsolatomban sem volt egyetlen zűrös, másra irányuló félóra, de ezt is sokszor írtam már. És nem maradtam halott, lehúzó kapcsolatban, csak a kialakult élet kedvéért, vagy konfliktuskerülésből, ellenben durva konfliktust is vállaltam a szabadulásért, és mindezt egy szál pendelyben. Ennek utolsó két, borzalmas hónapjában agyban és vigaszképpen már szerelmes voltam, és volt egyetlen csók is.

              A fiam megkérdezte, hogy ha ilyen erős és irracionális a szerelem (végignézte ezt a mostanit), akkor hogyan döntöttem volna, ha akkor jön, amikor még János élt.

              Akkor én nem akadtam volna össze senkivel, akkor én nem néztem sehova, ezt feleltem. Döntés volt. Van döntés. De aki kétségbeesett, az pont amellett dönt, hogy ez így nem jó már, mást akar, belemegy valami másba, sőt, hívja, várja, talán lázadásképp, provokációként is: anyu, ha nagyon rossz vagyok, akkor törődsz velem? Biztos ő is hibás az elromlásért, de akkor se jó a kapcsolat, ez a lényeg (akinek fontos a kapcsolat, az akarja, hogy jó legyen, az nem akarja elveszíteni a másikat, és nem rontja direkt, nem közönyös, nem indulatosan reagál, nem bántja a másikat. Házasságban azért bántják ennyit a másikat, mert biztosak benne, hogy akkor is marad. Ez nagy csapda).

              Vigyázni a jó házasságra akarunk, a sajátunkra mármint, arra, amelyik nem jó, már nem vigyázunk. És abban meg nyomásra maradunk. Aki azt meg tudja csinálni a házastársával, amit egy nagy szerelem jelent, aki képes hazudni-tagadni-sunnyogni vagy nyíltan vállalni, hogy mást szeret, az nagyon haragszik rá, semmire nem becsüli. Innen lehet tudni, hogy nem is kár érte.

              A kapcsolati kedv, a vágy, az olyan, mint a vanília illata, az elillan és viszlát. Lehet erőlködni, persze, elhitetni, hogy ez meghittség. Lehet felidézni a múltat, visszahozni a kezdeti érzelmeket valamennyire. De azért leginkább a bűntudattól való megszabadulást, a megkönnyebbülést, a másik oldalról pedig a “megbocsátás” katarzisát és a mártírsg hőfokát szokták a visszatéréskor intimitásnak és érzelmeknek hinni.

              És lehet a szerelmünket (valójában: az önazonosságunkat) is utólag megtagadni, kikombinálni, hogy úgyse lett volna jó, és igazából mennyire gáz a másik, és egy tévedés volt.

              Csak boldogság nem lesz ebből.

            • Nem tudom, ezt a hozzászólást hová teszi. Amit 11.34 -kor írtál, az nagyon igaz. Döntés is van, igen, akkor nem néz az ember másfelé. Nem is akar, ezért a döntés. Nekem ilyen. Jó.
              “kulcsmozzanat! El is akartam kerülni. ” Sajnálom, hogy ilyen rondán fogalmaztam, de nekem akkor már nagyon terhes volt a panaszkodás. “Ne foglalkozz vele, ne nyomasszon, ez az én dolgom, majd én elrendezem.” De azért csak mondta. Keserű lett a beszélgetés, kínos, megsajnáltam a nőt, aki úgy tűnik, hasonló volt, mint én. Nem őt sajnáltam meg. Azt akarta pedig. Otthagytam és fél-háromnegyed év után – közben nem beszéltünk, még csak ismerősök sem voltunk Facebookon, szóval felhívott, hogy elvált. Kérdezte, hozzámegyek-e? Kedvem lett volna megkérdezni, hogy hülye vagy-e? De csak annyit mondtam, nem. Nagyon régen volt, jól döntöttem.

              • Nem fogalmaztál rondán. Aki a szerelmét teherletételre, szívkiöntésre használja, aki a feleségét, ha már úgy nem volna elég, így is elárulja, miközben élvezi az előnyöket, megeszi a vacsorát… hát nem tudom. Ne legyen téma. a szerető meg ne viszonyítson, ne legyen kíváncsi.

                • Vagy legyen, mit tudom én… de hülye, normatív vagyok én is, azt akartam megfogalmazni, hogy én nem akartam tudni semmit, és akkor az biztos jó.

    • “lehet döntést hozni, hogy belemászom mások életébe vagy sem”
      Igen, sokáig gondolkodtam én is így, hogy okosnak kell lenni. Okosan el kell kerülni a problémás helyzeteket. Egészen addig gondoltam ezt, míg egyszer tényleg szerelmes nem lettem. Addig azt hittem, nálam a bölcsek köve. Hanem mikor megtapasztaltam, hogy milyen is lehet a vágy, többé nem gondoltam, hogy ez a bölcs előrelátás valóban akkora erény lenne. Most inkább gondolom, hogy a bátorság sokkal nagyobb erény. Hogy hiába nincs garancia, akkor is meg kell próbálni a bizonytalant, mert inkább egy hányódó, de érzelmes élet, mint egy biztonságos, de hideg fejű, érzelemmentes.
      Én, ha szerelmes lennék még egyszer, és ez kölcsönös lenne, nem félnék már semmitől. Fölvállalnám. Olyan nagyon ritka a kölcsönös, beteljesülő szerelem. Ha csak pár hónap boldogság, vagy akár csak egyetlen, eget rengető együttlét, akkor is megéri. Hazug normák miatt fosszam meg magam olyasmitől, ami az élet sava-borsa? Ilyen kincset nem szabad erkölcsnek nevezett álszentségek miatt veszni hagyni.

      • Érdekes, h bizonyos emberek “valahogyan” belekeverednek nem tiszta helyzetekbe. Miközben egyedülálló ismerőseim tudnak ismerkedni független emberekkel.

        • Mindről tudod, miért (lett) egyedülálló? Mindent tudsz a független partnereikről? Elhagyták őket? Elhagytak valakit? Az egyedülállóság pedig pl. gyerekkel megint külön értelmezést kíván. Csak az esélyegyenlőség nevében.

        • Én semmiféle ismerkedésről nem beszéltem. Az “ismerkedés” az keresés. Keresed a kapcsolatot, mert vágysz valamire, és megállapodsz a jónak tűnő választásod mellett. Én arról beszélek, mikor nem keresel, csak megtörténik. Az a fajta általában nem várt, ki nem számítható. És általában több a gond vele, mint az öröm. De azért a kevés örömért is megéri. Mégis. Igenis.
          Aki keres, ismerkedik, az tudatosan, okosan akar valami jól működő kapcsolatot. Hihetetlen, tényleg ennyire nem látszik a különbség? Keresni nem lehet a szerelmet. Keresni egy párkapcsolatnak nevezett üzleti megállapodást lehet, ami esetleg egy darabig kellemes is. A szerelem egyszer csak becsap. Nem lehet kiprovokálni. Ezt Éva is többször írta már, és teljesen egyetértek. Az a fajta, ami tudatosan előidézhető, az valami ragaszkodás egy képhez, hogy szerelmesnek lenni szuper és romantikus. Ez a fajta ráragad bármire, ami kicsit is alkalmasnak tűnik. De én ezt nem nevezném szerelemnek.
          A valódi szerelemre sokszor inkább jellemző ez:

          Senki nem hívja, csak jön. Sokszor nem a legjobbkor.

          • az idén kétszer is. örülök hogy vége az évnek, ilyet én még nem pipáltam és ha valaki mondja, hogy lehet így, egymás után, ekkora intenzitással, zuhanva háttal bele.. hát nem hiszem el.

          • A házasság társadalomszervező mechanizmus, a szerelem nem az, hanem irracionális és becsatornázhatatlan. Korunk az eleve visszaélős, patriarchális gazdasági-jogi megállapodásra, a házasságra rápakolta az igényt, hogy szerelmi, romantikus, szenvedélyes, intim legyen, mint a filmekben, mindez tartósan. Elég abszurd. Hogy nem veszik észre ezt ennyien? Mihez ragaszkodnak így? Ugyanolyan szar kapcsolatokban élnek, ugyanúgy játszmákban elégülnek ki, ugyanúgy nincs kedvk mesimogatni a másik arcát, csak gyávák kimondani, illetve fogalmuk sincs, milyen az örömelvű, spontán, áradó. Ritka, egyébként. Még a valamicske kedv is ritka.

            Az ő férjük “megszédül, meghülyül”, mint “minden férfi a kapuzárási pániktól”, de aztán “győz a józan esze”, és akkor “visszatér, visszahúzza a szíve”, és “rendbehozzák”. Édesjóistenem.

        • Te nem bírsz a monogám család szakrális építményéből kinézni. Elhiszed, hogy emberek vannak abban is, saját lélekkel? Esetenként semmi közük a másik bent lakóéhoz, régóta?

          Nem keveredtem nem tiszta helyzetbe, mert nem azt tartom tisztának, amit te. Egy felnőtt emberrel lettem szerelmes, akinek sok között az egyik körülménye, hogy van családja. Nekem is van. Három gyerekem van. A gyerek csak túlerőnek kell az ilyen felállásban a feleségnek.

          A független ellentéte a függő, egyébként, érdekes.

          Lehet kukába dobni a kliséket és leszállni a szeretők elemezgetéséről.

          Kérlek, olvasd el a posztot, figyelmesen, meg a kérésemet is, elképesztő, mennyire nem érzed, miről van itt szó, ellenben ítélkezel. Én arccal vagyok itt, és ez az én blogom.

          • Nagyon is érzem miről van szó. Voltam én is szerelmes többször is.
            Viszont elképesztő, hogy mennyire nem tudod elfogadni az eltérő véleményt.
            Rengeteg dologban.
            Nem csak a Te világod létezik.

            • Ez azért a legrosszabb trollszöveg. Megmondani, a blogger hogy viselkedik, és mi azzal a probléma. Szabadságharc a blogger ellen. Sértődés, követelőzés.
              Miért nem keresnek ezek valami másik blogot? Miért kell nekik a kommentelés, a szövegek, a többi kommentelő?
              Meg hozzá a blogger, akit emberként nem látnak, nyugodtan bele lehet rúgni?
              Nem vélemény volt, hanem ítélet, buta, egysíkú, a szövegben már cáfolva.
              Nem kell mindenkinek a házasságféis tiszteletében, azt tulajdoni viszonynak felfogva élnie, miközben mindannyian láthatjuk, hogy nem működik.
              És kértem már, hogy érzékenyen, finoman.
              Légyszi, hagyjál engem, ne itt feszkózz. Ez a blog nem való mindenkinek.

        • “Érdekes, h bizonyos emberek “valahogyan” belekeverednek nem tiszta helyzetekbe. Miközben egyedülálló ismerőseim tudnak ismerkedni független emberekkel.”

          hadd gratuláljak, tényleg. nyilván egy “bizonyos emberek” kezdetű mondattal elintézhető ez az egész óriási téma, amiről végülis csak a fél világirodalom szól. hű, de ciki, már elnézést, ekkora lóról…
          nem az, természetesen, hogy te személy szerint nem jönnél össze nős emberrel, ezzel sokan vannak még így, de ez a jobbantudás, ítélő egy bekezdéses elintézés, ne haragudj, de ez a mondat körülbelül olyan, mint amikor az elsősök között kint áll valaki a táblánéál, rossz a felelet, és az első sorban ülő kislányok ezt hangos köhömm-köhömmel és torokköszörüléssel jelzik.
          tiszta helyzetek? azok mik? mintha nem lenne semmiféle árnyalat, felnőtt emberek között, minden helyzetnek egy csomó oldala…bezzeg az ismerőseid…óriási.

          • Azt nem érti Nadja, hogy nem mindenki nézi az életét, a döntéseit
            — mások házassága szempontjából
            — általában a Szentséges Házasság szempontjából.
            A tragédia az, és én ezért írok erről, hogy a benne élők sem abból a szempontból nézik az életüket és a döntéseiket. Baltával rombolják a saját házasságukat, aztán másra mutogatnak. Elárulják, tökéletesen leszarják, utálják a másikat, menekülnek előle, sunnyognak, szex címén önmegerőszakolnak (von Lobster), pótcselekvésekbe és munkába menekülnek, védekezésképp elhíznak, de minimum háttal ülnek, amikor belép, és nem fordulnak meg. A hűtlenek ugyanúgy, mint a megcsaltak.

            Aztán, a kiugrási kísérlet után önmegtagadás, látványos szánom-bánom, félszadista-többhónapos vesszőfuttatás a hűtlennel, “eddig nem is tudtam, mi bajod, nahát!”, “most majd dolgozunk rajta”, “önző voltam”, nászút, az érdekek újrafelosztása, és így megmarad a ház, a gyerekek illúziója arról, hogy lám, érdemes!, meg a szomszédok elismerése a szép családról.

            Hányok.

            • Én is azt hittem, velem ez nem történhet meg. Nem csalok, előbb lépek. Nem döntés volt. Egyszerűen nem tudtam nem megtenni. Fölém kerekedett. Tehetetlenül vártam, hogy vége legyen, hogy lélekben visszatalálhassak gyerekeim apjához, hogy ne kelljen hazudoznom, mert iszonyatosan nehezen ment, rengeteg erőmbe került. Nem sikerült visszatalálni, már nem bánom. Annyifélék vagyunk, hogy nem lehet ezt megérteni? Elfogadni? Nadja olyan magasan van a lován, hogy hogy szavunkat már meg sem hallja.

      • És most akkor játsszunk el a gondolattal, hogy mindenki korrekt! (Jó kis ‘Sliding doors’-szerű filmet lehetne ebből csinálni.)
        Harmadik nem mászik bele, férj vagy feleség egyik reggel felébred és kijelenti, elég volt, langyos vízben nem ül tovább, és utána beleszeret másba? Ezzel spórolunk persze némi időt a jövendő harmadiknak, és ő megspórol magának ideje korán pár bírálatot.
        Feltételezhetjük, hogy ez a verzió valamelyik fél számára nem jár fájdalommal vagy ezt a kinyilatkoztatást nem érzi bármelyikük inkorrektnek?
        A kérdésem persze költői (lírai?).

        • Azt hiszem, hogy is -is.
          Szerintem korrekt lenne a mechanizmusok beállásának felismerésekor elköszönni, már ha nincs szándék a változásra, vagy képesség, vagy erő. Erre igen kevesen vállalkoznak, van aki fel sem ismeri, míg más kényelemből marad, meg félelemből.
          Ugyanakkor, egy külső kapcsolat lehet építő a már meglévő számára is. És itt nem a vérpezsdítő veszekedésekre, kívülről bevitt szexuális energiákra gondolok. Hanem hogy szerintem, van az a szövetség, ami kitart egy életen át, és egy külső szerelem inkább olyan mint egy betegség ami megesik, és aztán elmúlik, vagy a poliamoria szabályai szerint, hozzáad az elsőszámú viszonyhoz, valahol tehermentesítve is azt.
          Nagyon szembetűnő nekem, hogy a kétemberes, közösséggel nem körülvett viszonyok agyon vannak terhelve.

          • De még mennyire! Szerintem sok probléma nem is létezne, ha az emberek időt szánnának egy kis lazításra másokkal vagy magukkal, és ugyanezt a szabadságot a társuknak is megadnák.
            A napokban sokat gondolkoztam a poliamorián (kis segítséggel:). Szerintem nagyon különleges lelki alkat kell ahhoz, hogy valaki ezt a társas formát felismerje, meg tudja igényként fogalmazni, és ezt a társától is el tudja fogadni érzelmi viharok nélkül. Ja, és szerencse, hogy olyan társad legyen, aki ugyanígy van ezzel.

  11. Az miért van, hogy többen csak ürügynek használták a szöveget, a témát, a botrányt látták benne, és akkor lehet ítélni?
    Mi ez a hihetetlen olvasottság és visszajelzés-tömeg?
    Miért ez az érdekes, ha nem tetszik? Katasztrófaturizmus?
    Ti miért nem olvastok tanácsadó blogokat, építő szövegeket a harmonikus házasságról, meg arról, hogy hogyan dobjuk fel a szexuális életet, és töltsük fel a szeretettankját (valójában: fogjuk be a száját valamivel, hogy hagyjon békén, és adjuk fel magunkat)?
    Ezek a saját félelmeitek? Fáj az igazság?
    Ilyenek az igazságok:
    Két ember szerelmes lett, egyszerűen.
    Két ember érzelmi ügyéhez egy harmadiknak semmi köze. Nekem sem máséhoz.
    Nem kell lógni a másikon, firtatni, mi van benne, merre jár.
    Az igazi érzelem és vágy önműködő, sodor, nem kell rajta agyalni. Agyalni a döntéseken kell.
    A házasság nem tulajdonlás és karám. Ha az, senki ne csodálkozzon, hogy ki akarnak törni belőle, esetenként igen csúnyán.
    Nem, nem “minden férfi egyforma” és “ha meglát egy puncit, nem bír magával”.
    A házasságok úgy általában befulladnak egy idő után, a szerepmegfelelés miatt.
    Nem, nem kell együtt maradni, nem, nem lehet és nem is kell okvetlen megjavítani, ez inkább kínlódás és hazugság lesz, beletörődés. Nem lesz jobb, csak szuggerálod magadnak, hogy haladunk, ez már jobb, és eltereled a figyelmet. Gyökeresen meg kell változnod ahhoz, hogy jobb legyen, és neki is, és még úgy se biztos. Ha beéred ezzel, pedig léphetnél, megérdemled.
    Ahol az van, hogy hogyan dobjuk fel a szexuális életünket, vagy “nincs szex”, az mint intimitás megdöglött, és nem lehet csodálni, ha még szeretne valamit a házasfél az élettől e téren is, és még ennél jobban is: érzelmileg, a sok elvárás, megfelelés, basztatás helyett.
    Feleségek is, férjek is folyton garanciákat akarnak, de nincs garancia, és nem is érdemalapon megy (vö. “szép feleségem és két gyerekem van, megvan mindenünk, mi bajom nekem?”).
    A nagy szerelem nem a közös jövőtől és letelepedettségtől, intézményesüléstől az. Nem tart örökké sem.
    A történetemben én nem vártam közös életet, döntést.
    Ilyeneket állítottam én. Ezekkel vitatkoztok?
    És képtelenek voltatok állításra érvet írni?
    Beletenyerelni egy ennyire figyelmesen megírt történetbe, azt elemezgetni nagy okosan, az jó érzés?
    Tippeket adni, kinek mit kellett tényként állítani, kit mi motivált?
    Magatokról mesélni miért nem megy? Mást olvasni? Magadat valahol megfogalmazni?
    Hogy nem érzed cikinek ezt a “basztassuk a bloggert, amivel tudjuk” rohamot, sokadszor? Fel sem fogod a szöveget, egy mániákus kukkoló és belemászó és zaklató vagy, és erkölcsre mersz hivatkozni?

    • Nem volt tévedés. Nem volt botlás. Nem vert át. Velem ő nagyon korrekt volt, nem hazudott, hanem egy idő után elnémult, visszasüppedt, és akkor már nem volt jó, és vége is lett, nem írtunk és nem találkoztunk többet. Én sem kapacitáltam, nem érveltem, nem akartam ezt, mert nem akartam átszívni a következő éveimet (egyszer már voltam utálat tárgya így), és azt figyeltem, az érzéseink mennyire erősek. ADDIG LEGYÜNK EGYÜTT, AMÍG JÓ. Pont azért, hogy ne váljak olyanná. Nem is váltam. A saját lelkiismerete és reflexei azok, amivel baja van. Nagyon nagy őrlődésben volt, nagy nyomásban, és nem volt ő elég erős ehhez, sem nélkülem, sem a szerelemmel, de velem sem. Én meg nem akartam vagy-vagyot.

      Ettől még igaz, hogy ahhoz képest, amit mi egyetlen találkozáson megéltünk, a házasság (a szerepmegfelelős-jóemberesre gondolok) egy körülmény, egy iga, egy lehúzó, lélekgyilkos kényszer, bűntudatforrás, robot és helytállás. A megszokás, és ha feladatnak, áldozatnak tekinti, segít elhallgattatni a kiáltozó lelket. Meg biztos vannak érzések is.

      Aki nem élte át a szerelmet, nem ismeri ezt.
      Én nem voltam huszonéves, nem voltam szabad szingli, nem voltam bombanő, nem voltam démon, nem csábítottam, és mégis ez lett. Döntést követelő sem voltam. És zokogó követelőző sem voltam.

  12. EZ EGY FONTOS KOMMENT
    És még egy, hatalom-birtoklás-igények témájában. Aztán megyek már a következő posztot befejezni, meg edzeni.

    Az egy fontos kérdés, hogy mit akarunk, általában. Mit akarunk egy párkapcsolattól, egy helyzettől, egy randin, egy ágyjelenetben, mi esne jól, mit érzünk ismerősnek, biztonságosnak, mi az igényünk, mitől tudnánk elégedettek lenni. Meg lehet ezt kérdezni nagyban, általában, és helyzetenként is, és én meg is szoktam. Magamat mindig, újabban a másikat is, ne az legyen, hogy azért találkozunk, mert már megbeszéltük, ha pl. még sincs kedve, vagy nem olyan korán, vagy nem oda. Ez nem könnyű, rugalmasnak kell hozzá lenni, és magabiztosnak. Olyannak, aki nem sírdogál, ha változik a program. és persze ő is kérdezze meg.

    Itt néhány kommentelő úgy fogalmazott, mint ha egy végtelen és csodálatos kínálatú katalógusból lehetne szabadon válogatni, döntésekkel és helyesen (morálisan). Független férfiak közül, csakis.

    Szerintem egyébként a független, partnert kereső férfiak gázosak, mert folyton jár a szemük, akarnak valamit, igyekeznek, látszatot mutatnak, páváskodnak, “csajoznak”, “ismerkednek”, “hiányuk van”. És néha éppen a házasságban élős gyanútlanság és elégedettség (“nekem már nem téma a szerelem”), vagy pont a férji kétségbeesés tesz valakit oly vonzóvá. Szerintem ezt is megírtam már, nekem az összes szeretős történetemben visszatért ez: a döbbenet, hogy nem hitte volna, az akarás-rástartolás hiánya, ahogy egyszer csak rájöttünk, hogy ez már az, és az őszinteség.

    Igen, van, hogy a semminél jobb a szerető, sokkal. Mert legalább valami, és azt a nőt a semmi kínozta.

    De nem ezt akarom írni, hanem hogy érett, nem követelőző, nem önző, szeretni tudó ember nem a vakvilágba akar valamit, nem magának akar, nem ideálisat akar. Se a kapcsolat jellegét, formáját tekintve, se egy randin, se az ágyban. Ahhoz képest akarja, akarhatja, amit a másik akar, vagy amire képes. Ha tudom, hogy neki az nehéz vagy fájdalmas volna (négy menet, elválni, családi összejövetelen jópofizni, éjjel odaugrani hozzám, anális szex, bármi), akkor én azt nem akarhatom. Mármint ha szeretem őt, nem a vágyaim eszköze, és ha hiszek az önkéntességben és kölcsönösségben. Nem vágyhatom arra, hogy a partnerem vékony és magas legyen, ha köpcös. Ha arra vágyom, akkor már nem ő az én partnerem.

    A másik ellenében, ráerőltetve akarni valamit, harcolni “érte”, az önzés, csikarás. Sokan hiszik, hogy a szerelem vagy a házasság nevében szabad ilyeneket is, de én nem tartozom közéjük.

    Hiába akarok (tudnám vele elképzelni) szexet attól, aki velem nem akar. Hiába rángatnám múzeumba, aki inkább úszna. És hiába tartom magam mellett zsarolással, kötelességre hivatkozással azt, aki menne. Maradni fog, bele is beszélhetem, hogy ez így helyes, de boldog nem lesz. A szerelem igazsága mindent elvakít, mert az az élet lényege és legjobb önmagunk. A többi robot és pótcselekvés, amit persze lehet enyhíteni vagy kellemesen megélni. Szerelem, egyedüllét, kötött-bejáratott kapcsolat, ez a jóságsorrend.

    Szóval nincs általános szexvágy (vagyis van, de akkor eszköz a másik), és baszhatom a múzeumomat, mert a másikkal együtt kell kitalálnom, mit akarok. Ha szeretem, ha fontos. Ezt jelenti a szeretni tudás. Ritka, aki méltó rá.

    • Az agyamban továbbgörgetve, ide kapcsolódik még a romantikus szeretéssel direkt összekevert érzelmi zsarolás, függés, követelőzés. Nélküled én semmi vagyok, ha nem vagy itt, szar a kedvem, ha nem jössz, nem is tudok mit csinálni. Úgy sakkban tartani a partnert, hogy az nagy szeretésnek van álcázva, olyasminek, aminek még külön örülni is kell. Holott ez szimpla erőszakoskodás, lekötözés, a másik érzelmi leszívása. Mondjuk most jöttem rá, hogy ez is volt már feljebb (vagy korábban?) – amikor valaki deklaráltan a másikra terheli a saját érzelmi jólléte felelősségét, és ezt még szépnek meg romantikusnak is állítja be, tehát, ha a partner mondjuk tiltakozni merne, máris be lehet vetni a már-nem-is-szeretsz kártyát. Mondjuk kábé erről szól az egész poszt.
      Na jó, asszem, én gondolatilag körbeértem.

      • Nem merik elhinni, hogy aki szeret, úgy, hogy ez az egész nehéz történet megérje, az robog hozzád, és ír és keres.
        Mint ahogy általában nem is robog, hanem belefejktet valamennyit: egy kicsit kedves, meg néha beszélget, és akkor van neki izgalom, saját külön sáv az életében (ez megerősítő élmény, a hódításon túl is), meg szex. Tisztán hatalmi viszonyok ezek is. És hamar teherré válik a szerető, nagyon. Újabb nyűg, a másik követelőző. Aki rajta veszekszik a feleséggel, az ő idején, hajlandóságán.
        Én tényleg nem a “megcsalásról” írtam, hanem a reszkettető, elemi, sorsfordító szerelemről.
        A többi szomorú. Az is, ha szerelemnek hiszik azt, ami nem az. Eltűnős férfiak.
        A különbségről: a történet elején egy társkeresőn talált, nős férfi szerepel.
        https://csakazolvassa.hu/2014/06/10/rohan-felem/

  13. Na, és az a fajta szeretet (egyre mélyebbre nézek a múltba), amely tudja jól, hogy a másik nem teljesen egyenes, egy kicsit (már, újabban) sunnyog, de békén hagyja? Szóval hogy nem csak a nagyon tisztát, a nagyon vállalósat szeretjük, minthogy nem is magunknak kaparunk. Hanem magát az embert. Gyarlóságaival, korlátaival. Leszámolva illúzióinkkal, a valóság barátjaként. Tudom, hogy már nincs benne teljesen, tudom, hogy gyenge, tudom, hogy kétfelé van, de nem kényszerítem döntésre, és nem is küldöm el a francba. Várok, hagyom, legyen önmaga. Ijesztően hangzik?

    Miért csináltam ezt? Hogy ez a szerelem az lehessen, ami semmi más nem tudott lenni (szülő-gyerek viszony, munkáltató-dolgozó, férj-feleség, saját gyerek mind nem): önmagát adó, nem megfelelős, nem elvárós, nem rajtakapós.

    Hanem szeretős.

    Asszem (teátrális vagyok) ez az, amit utoljára írok e témában most egy darabig.

  14. hú, attól tartok, épp most bőgtem el magam katona klári “legyen ünnep” című számától…ahhoz képest, hogy mennyit játsszák ilyenkor a rádióban, az is egy ilyen borzalmasan szomorú szám, és egy nő énekli a nős szeretőjének…ha jól tudom, nem szabad beszúrni youtube linket, de zeneszövegeset igen?
    http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/5385/katona-klari/legyen-unnep-zeneszoveg.html

    próbáltam utánanézni, hogy katona kláriról lehet-e tudni, hogy volt-e szerető, mert azért ez a dal durva, és a titkos szobák szerelme meg még inkább, és szerintem csomó ilyen száma van, de legalábbis nem derült ki (tudom, egy csomó mindent nem is ő írt, hanem sztevanovity dusán). na de próbálok kevésbé belemélyedni a komplett katona klári-életműbe, mert abból aztán hatalmasnagy bőgés lesz.

      • mert nem az igazi az idegállapotom mostanában (egyébként nem tudom, mitől lett, biztos volt benne nemalvás is), kiborulok ilyen apró teendőktől, megzavarodok és lefagy a rendszer, nem bírom elviselni, ha lassan mennek előttem az utcán, vagy tömeg van a boltban, vagy ha valami hangos (munkában ez főleg jó). erősen azóta van, hogy kevesebbet cigizek, biztos az is benne van.
        egyensúlyban vagyok-e? hát, nem 🙂 de majd elmúlik.
        jólesik? hát, úgy van, hogy azoktól az ilyen szomorú/megható alármiktől bőgöm el magam, de abból már a legkisebbtől is. például ettől a szeretős életérzéstől, amiket így írsz, hát attól főleg. egészen drván beleérzek most mindenbe, mintha semmi nem lenne rajtam a szokásos védőrétegből, és ezért meghatódik minden hülyeségen. katona klárin is. marhára érzékenyen érint ez a téma, de jó értelemben, szépen szomorúnak érzem.
        mik jönnek ki belőled? amikor nem meghatódok/elszomorodok a legkisebb hülyeségtől is, akkor néha rápörgetem magam apró hülyeségekre, amiken mellesleg aggódom, és addig idegeskedek rajta, míg lefagy az egész, és én ülök a 47-es villamoson, és azon veszem észre magam, hogy semmit nem tudok összefüggően végiggondolni. ez így úgy hangzik, minbtha megbuggyantam volna, de ennyire nem para. a legnagyobb eredményemnek azt érzem, hogy figyelem, és nem elnyomni akarom. ez is lehet szerintem pajzsmirigyes téma.
        de komolyan mondom, ezzel a témával annyira odavágtál, annyira jó volt olvasni az egészet, nem tudom elmondani azt az érzést, hogy egyszerre szép, szomorú, megható, cinkos-más-is-ismeri-ezt a fennkölt nyomorúságot érzés volt olvasni.

        • Engem a pajzsmirigy-túlműködésem tett íróvá. Olyan volt, mint ha nőtt volna még egy agyam, még két szívem és négy szemem. Volt, hogy egy héten nyolcszor voltam színházban, saját akaratból, és beszartam Elvistől és Máté Pétertől.

          • hat akkor talan nincs is pajzsmirigyem, csak atragadt ram a kornyezetem idegbaja, mert azonkivul, hogy a sport barmikor, barmennyi megy, ennek nincs tul sok pozitiv hozadeka 🙂 de en is azt gondolom, hogy ezek a szeretos sztorik szomoruak es iszonyu romantikusak, es en amugyis hajlamos vagyok normal allapotban is meghatodni mindenen, ebbe meg foleg beleerezni, es ezek amugyis sziven utnek, abban a decemberi, kaveval ablakon kimerengos ertelemben, amikor meg szomorunak lenni is jo, es harmonizal az idojarassal, es olyan szep tud lenni. ha ez igy ertelmes.

    • Szeretem mind a kettőt, (Titkos szobák, Legyen ünnep), a Legyen ünnep tényleg nem karácsonyi szám.
      “ahogy tőlünk várják, akik szeretnek”, ez az, hogy haza kell menni, olyan rohadt fájdalmas szöveg.
      Nem voltam még szerető, csak majdnem, vágyakozni nagyon rossz, de ha nem hozzám jönne haza, az még rosszabb, én nem bírnám ki.
      Ezért nem.
      Inkább ne legyen semmi, az még kibírható.

        • Igen, emiatt lemaradni.
          Hülyeség, nem?
          Nem bírnám ki.
          Nem azt, hogy nem “hivatalosan” a partnerem, hanem, hogy nincs ott.
          Én nem vagyok soha kicsit szerelmes, vagy az vagyok, vagy nem.
          Bonyolult.
          De egyébként “soha ne mondd, hogy soha”, én se mondom.
          Valamire igen, persze, de a legtöbb dologra nem mondom.
          Úgyse tudom, mit hoz az élet.

          • Én a legtöbbet egyedül szeretek lenni. A vécén is egyedül vagyunk. Meg a legdurvább felelősségvállalásokban. Én nem valami infantilis, apát-istent pótló függésről beszélek, inkább arról, hogy együtt vagyunk szépek, erősek, kúlak. Amikor épp megtehetjük. Én ezt mással nem éreztem. És ez nagyonszerelem. Az nem azt jelenti, hogy mindig együtt vagyunk, hanem hogy olyan jó vele, hogy nélküle is jó.

            • én amiatt írtam azta a jó szomorúságot, mert az úgy hozzá tud tartozni ehhez a szeretős történethez, “Még egyedül maradni is öröm, úgy is szeret” – igen, és jó szomorúnak lenni azért, mert nincs velem és hiányzik. akkor, ha tudom, hogy szeret, és utánam vágyódik. ha már csak a tépelődés van, az nem a szép, tiszta szomorúság, hanem idegbaj, és túlagyalás, és az már nem az a szépség, amiről beszélek. de szépen bele lehet ringatni magunkat ebbe a szomorú szerető szerepbe is, hogy jaj, én csak várok rá, de persze ez is játszma egy kicsit. mégis szép. hát na. koffeintmentes már majdnem mindig, sajnos most délután nem volt az, hát rá is basztam, valaki a fülembe ordított a raktárban, és ez megadta a kegyelemdöfést az idegbajnak, ettől végleg összedőltem 🙂 de koffeinmentessel is szép az ablakon kibámulás. és ahhoz rendes cigi is kell, mert a szomorú szeretőnek az jár, és karády katalin 🙂

              • “ha már csak a tépelődés van, az nem a szép, tiszta szomorúság, hanem idegbaj, és túlagyalás, és az már nem az a szépség, amiről beszélek.” Na, akkor van vége. Erre mondom, hogy csak addig legyen, amíg jó. Amíg egyértelmű. Utána lásd a szeret, de nem tudja kimutatni című posztot. Ne már. “de szépen bele lehet ringatni magunkat ebbe a szomorú szerető szerepbe is, hogy jaj, én csak várok rá, de persze ez is játszma egy kicsit” — hát nekem pont ez meg a játszma nem kellett, nekem ez megvolt huszonévesen, döntés volt, hogy most nem úgy, és tényleg nem úgy. Nagyon terhes a másiknak, nagyon önző ott állni és borongani, és tök fölösleges ebben még szépséget találni is. Ha igazán szereted a másik embert, és nem az önmagad szépségét szereted, meg nem is a szerelembe vagy szerelmes, akkor van ilyen. Én életvidám és erős voltam, és semmiféle nyomást nem gyakoroltam, amíg biztos tudtam lenni abban, hogy én vagyok mindennek a maximuma. Aztán meg hagytam az egészet, el is utaztam határképp, és elsirattam magamban. Írtam sokat akkoriban. Féltem a csalódástól, hogy meglátom, aki olyan mégis (szerepfogoly), aki vissza tudott törni. Nem lehet erőltetni, az a jó csak, ami tényleg jó, a többit nem kérem, szenvedtem én már eleget, kikerülhetetlent, és láttam elég igazi művészetet — ahhoz (szenvedés, katarzis) képest ezek műanyag pózok, bazári mézeskalács szív. Meg egy kicsit ilyen hiuszonéves luxus ez, túl ráérünk, nincs más intenzitás az életben. Nekem nem tudott életem egyetlen közepe lenni, el ne felejtsük, ott volt a három gyerekem meg a blogom meg a barátaim is.

            • Igen, egyedül vagyunk, az egyedülléttel nekem nincs is bajom, sose volt.
              De úgy egyedül lenni, hogy tudod, hogy ő létezik a világban…
              Amíg nem tudod, addig mindegy, mert ugye nem is ismered, de utána az azért kemény.
              Bár végül is Hannibal Lechter is megmondta a B. h. végén, hogy már szebb a világ, mert tudja, hogy Clarice benne él.
              Ha ‘Clarice’-nek kell írni, mindjárt megnézem.
              Szóval ez nem egy rossz szempont.

            • Ez nagyon szar!
              És nem csak az, hogy nincs veled, hanem az, hogy tudod, hogy nincs jól.
              Megcsinálják itt az emberek a saját poklukat, nem kell ehhez segítség!

  15. Remélem rendben a pajzsom, de én is ezt gondolom h annyira érzékletesen írsz Éva h simán lehet könnyet csurgatni rá(ja). Bírom ezt a fajta ráhangolódást.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s