most már mindig magyarázkodni kell

(nem hagytak békén írás közben, egyes mondatokat nem fejeztem be, bocsánat, most javítottam)

Nőnap volt, nagyon szerettem volna írni egy erőset, de net nem volt otthon, megfeszített tempójú munka van, másféle.

Máshol netezek, addig is.

Lesznek azért rendszeres posztok. Nem tudom, hány naponta, ahogy kijön a lépés. Jó? Fogok írni a giccsről és a nárcizmusról, például.

Én megírtam ezt  a dolgot, nagyon kis mérlegelés után, mert most ez az aktuális, ez burjánzik éppen. Újabb levél is jött, amely szerint én nem jelentem meg valahol, és mindenen a lánykori nevem van.

Én meg léptem, a cél az, hogy ne legyen ez nekem stigma, további nehézség, ügyintézés és fejben tartani való.

Levél és szemrehányás érkezett édesapámtól is. Épp kezemben lévén töltőtollam, összefoglaltam a helyzetet: én nem bírok el többet, semmilyen elvárást, nyomasztást, feladatot, itt krízis van, és ez nem múló rossz hangulat vagy pénzzavar vagy rossz stratégia, és hogy ne játsszunk már idillt, engem ez a család  a sorsomra hagyott gyakorlatilag, évekkel ezelőtt. Én nem kérek semmit, de hagyjanak akkor.

Gondolkodom, konfrontálódjam-e. Borítékban a levél.

Ez az egész, leszámítva a csakazértis- (sőt, annál inkább-) edzéseket, kitakarta a többi témámat, bejegyzés-kezdeményemet, projektemet, pedig azok nagyon biztatóak ám mostanában, meg van nekik határidejük is.

Meg kell mondjam, meglepődtem a reakciókon, amelyeket a tömör és inkább beletörődő bejegyzés kiváltott. (Azóta megérlelődött a miafaszvan-düh is bennem az egész ügy miatt.)

Meglepődtem azon, hogy régóta megnyilvánulva-kapcsolódva, vagy újként, vagy némán, de összességében milyen sokan vagyunk itt, értők, nem firtatók, nem ítélők. Köszönöm, hogy nem pakoltok rám elvárásokat.

Azon is, hogy ennyi a csendes olvasó, aki most mégis megszólalt. És megírja, hogy fontos neki a blog, és gondol rám, és segítséget ajánl.

A támogatáson is, ahogy szó nélkül és azonnal — köszönöm mindenkinek!

Aztán, az úgynevezett közösségi média, az ő folyamatai és bugyrai. Az évek alatt kitapasztaltam e téren egy csomó mindent, most ébredtem rá, hogy ez is használható tudás ám, és bele is vetettem magam, mert pont jött egy helyzet.

Az ártányok ezt most csúnyán elhibázták a nagy igyekezetben, mármint ha stratégiájuk van, vagy bármi tudatosság a kommentelői tevékenységükben, márpedig a kitartó érdeklődés erre utal.

(Újaknak: itt nem arról van szó, hogy valakinek ellenvéleménye van, nem tetszik neki a blog, hanem két-három megszállott gyűlölködőről, akik álnevek sorát létesítve próbálnak évek óta lejáratni, a blog működését aláásni.)

Ez annyira övön aluli volt, a legalja alatt sokkal: kárörvendeni egy egyedülálló anyán, gyerekek sorsán, nyíltan hosszat akarni. Ők ezzel végképp lezuhantak a komolyan nem vehetők közé, akikkel senki nem vitázik. Az én szememben régesrég, de most mindenkiében, és ami a furcsa: magukkal rántották a többi akadékoskodót, kritikust, még azokat is, akiknek volna némi igazuk vagy erkölcsi alapjuk a bírálatukkal.

És ezt ők csinálták, önként.

Baj nem lesz, csak macera. Én csak attól félek, hogy most már majd mindig magyarázkodnom kell. Magyarázkodni, kit nem hívtam fel, és mikor nem volt bekapcsolva a mobilom, vagy miért nem hallottam (ezt utálom pont, és ezért nem volt telefonom hónapokig: ezt a póráz-jelleget). Ma eltörtem amúgy, helyes kis x van a kijelzőn, de nem érintős, mindegy ez is.

Magyarázkodni kell, vagy el kellett volna hallgatni ezt az egészet, ami most feldúl és aggaszt, hogy hogyan is kerülök én ebbe a helyzetbe, mi ez az egész, ami, kár tagadni, stigma, és nekem nincsen más stratégiám a feldolgozására, mint ahogy a korábbi döbbenetekre sem volt, mint hogy megírom és szembenézek vele és újságírói-lírai alapanyagnak tekintem.

Szándékom szerint a létező legpontosabban, legszembenézősebben, nem asztalt verve, nem követelőzve, nem háborogva, ellenben analitikusan és tanulságokat levonva, a saját helyeimen írom meg. Pont azt, amit meg akarok osztani, ami megírható. Az értelmezésekért viszont ki-ki maga felel. De mégis, mások téves következtetéseiért, sztereotípiákba ragadtságáért is nekem kell magyarázkodnom. Mert miért teszem magam támadhatóvá, kérdi az iskolapszichológus és az ügyvédem is.

Miért nem élek defenzívában? — ez a kérdés, voltaképp. Azok ellen, elől, akik az ítélők, a jobban tudók, a lélektelenek, a fantáziátlanok.

Hát mert ez hatalmaskodás, intézményeké és magukat feljogosítottnak hívő embereké, azért. Ezt én el nem fogadhatom, erre magam elé tartott kezekkel én nem reagálhatok. Ha rájuk hallgatnék, vagy érdekelnének a szempontjaik, akkor nem lenne a mesebeli kastélyom, nem ilyen lenne egy hétvégénk, egy vacsora, a fiam felvételije és rá se rántási rutinja, a lányom lelkének redőzöttsége, és hát a bicepszem se.

Lennék alkalmazott, lennék beszorított, lennék kifogáskereső és panaszkodó…! De én nem az akartam lenni.

Akkor lennék pont olyan, amilyen nem akarok lenni, ha rájuk hallgatnék.

Ez nem most kezdődött, én a védőnőre sem hallgattam, sem a gyerekorvos anyámra, ha tudtam, hogy nekünk az nem jó. És bejött, minden, mindig bejött, amit így tudtam. Csak az, de az nagyon.

János mondta egyszer, már betegen: Éva, te mindig ilyen őrültségekbe rángatsz bele engem, aztán mindig kiderül, hogy igazad volt.

Az hiányzik még, hogy az ő logikájuk, csököttségük szerint, arra reagálva éljek. Hát az egész életem az, hogy a csökötteknek beintek.

Magyarázkodni, hogy miért írtam meg 2013-ban, hogy Barcelonában voltunk, sőt, hogy miért voltunk ott, meg még máshol is, mert ABBÓL a pénzből és energiából, meg még a többiből, ahol voltunk és ami nem létfenntartás volt, simán lehetett volna venni egy új cirkót…

Hát mert blogger vagyok, ez a létem, az identitásom, a munkám, azért. És mert előttük én nem fogok helyezkedni, látszatot kelteni, védekezni. Leginkább beinteni fogok, mindenkinek, aki olyannyira jól tudja helyettem, kíváncsi, de nem rezdül velünk. Ez vagyok, és ez csak szerintük szégyen, én speciel büszke vagyok rá.

Magyarázom a poénjaimat, magyarázom az öniróniámat, a metaforáimat. Ez az író halála ám. Magyarázom a személyes döntéseimet és évek alatt kialakult szokásaimat…  magyarázom, miért megyek edzeni, miért szól ez az irritáló zene, ha felveszem telefont. Miért nem búslakodom törlőronggyal a kezemben és szívem helyén. Miért fontos a testem, minden egyes izmom is, túl az egészségen meg a regenerálódó anyukaságon, önjogon is  miért fontos, és a makadámiadió-pép is fontos, és a pirosgyümölcs-kivonat, és hogy Marie-nek is legyen proteinje és BCAA tablettája, az is… és miért fontosabb ez, vagy egy kávézói bamba félóra, mint sok minden más. És mert beleköt, magyarázkodom, vagyis kéne, hogy mit ábrázol a kép, hogy ki a szőke és ki a kopasz, és miért így, és mit jelent az, és: te figyelj, ha ebben bármi ciki vagy sanda volna, akkor nem tenném ki. A te szemed a sanda…

A segítőkész olvasóknak is magyarázkodom: ez a probléma nem akut, hanem krónikus, eddig is ez volt, nincs változás, csak időközben leszedtük a karácsonyfát*, és nem anyagi, hanem életszervezési. A lánytündéremnek, hogy miért hozom el a kerámiáról (környezettanulmány miatt), a szomszédnak, hogy miért tömtem tele a kukám.

Én most jöttem rá, milyen rég nem voltam szomorú, zaklatott. Alvászavar és nem energikus pitymallat miatt felriadó sem voltam.

Jaj, de együttérző most az, aki eddig néma volt. A hivatal, a régi ismerős.

Mert most mi történt?

Semmi nem történt, ugyanaz van, mint eddig, és tudtátok is, mi van, eddig is, pontosan. Nem mondtam el mindig újra, miben élünk.

Csak most hűha van.

E-mail jön, számlaszámot kér az, akiről nem gondoltam volna, mert ő mindent megtett, hogy nekem szar legyen, az olvasóim elpártoljanak, és nekem ne legyen bevételem a blogomból, ne legyen hitelem, saját fejlesztésű női üzenetem, de nem valami saját invencióval, hanem előlem elszedve, módszeresen, teret engedve a megfáradt rajongók “csalódottságának”. Felhizlalt egy csomó ellenséget, összekoszolt az arrogáns és felületes irományaival és az önigazolással. Mindezt butaságból, oda nem figyelésből, és, igen, irigységből is.

Most meg utalna öt vagy tíz vagy nem tudom, mennyit, mert ő attól még, és csak természetes, meg hát mutatván, hogy fordult a kocka.

De hát törleszt ő is, nyilván. Magának, elsősorban. Nagyon szellemes egy mondatot tudnék válaszolni, de hagyom ezt inkább.

És, igen, elhangott A Mondat. Hogy ők (a hivatalnok, ügyintéző, családgondozó) csak segítenek, és higgyem el, csak együtt velem próbálják megoldani, hpgy jobb legyen.

De nekem nincs problémám, nincs olyan, amit egy először látott hivatalnoktól kérdeznék meg nagy tanácstalanul, én nem kértem segítséget. Amiben kértem, ami járna, abban viszont nem “segítenek”. És ez itt most csak egy ügymenet, végig kell csinálni, és nem segítség lesz, tudják ezt ők is.

Ezek azt hiszik, én nem tudom megoldani, de majd ők megmondják, és akkor de. Vagy észbe kapok. Az is laikus, részvétlen félreértés és giccs, azt hiszik, hogy én búslakodom a gyászban, az a baj.

Nem az van pedig. Hanem hogy ennyi energia a világon nincsen. Nem átszervezés kérdése, olyan hatékony vagyok abban, ami nekünk fontos, hogy azt el se tudná képzelni a T. Világ. Az sem lehet, hogy a gyerekeimnek szar legyen, sokkal szarabb, de az sem, hogy égboltként boruljak föléjük, mindentől megóvjam őket, minden balhét én vigyek el, mindig, és tönkremenjek ebben.

És én nem is kérek semmit, támasztom az omlást, kárenyhítek.

Hol volt ez a nagy segítő szándék 2012 őszén? 2013-ban? A halálos fenyegetésk idején? A legmélyebb, önbántó depressziós késztetésekben?

Kit zavart, kit aggasztott, hogy én ezt hogy bírom? Hogy ránk omilk-e a fal, mit eszünk, hogyan jutnak el iskolába? Hogy miért annyi a lakbérem, amikor nem annyi? Hogy fázunk-e, élünk-e?

Hol voltatok, T. Világ, T. Jóakaró?

* még január közepén, teszem hozzá magyarázkodva, mert ez a poén se megy át

20 thoughts on “most már mindig magyarázkodni kell

  1. Csöndesen de itt. Vagy van folyamatos jelenlét, és akkor az valódi, vagy pedig.. a hatalmas fellobbanásokban én sem hiszek- Jelenet ami akkor éppen klassznak tűnik, hátra lehet dőlni, távolról tekinteni. de álságosan nem kell semmi.

  2. “Magyarázom a poénjaimat…”
    Nem kell magyarázni .Aki nem érti, úgyse fogja soha érteni,mert a poénjaid pontosan egybeesnek azokkal a dolgokkal amikért élni érdemes.
    Erőt kivánok,hogy tudjad élni az életedet hited szerint.Örülök neked mióta először olvastalak.
    Légy aki vagy!

    • Nem, egy fura, nehezen feldolgozható helyeztben levő, egyrészt elkényeztetett, hálás és boldog, másrészt szétbeszélt, mindenki mindenkije elvárások alatt nyögő, agyonterhelt, pszichopaták célpontja és alvóállata.

  3. Mi, a szülők/nagyszülők korosztálya, 60+ vagy akár 70plusz évesen, a mémjeinknek élünk. Vannak eleve-elrendeltnek, normálisnak, örökérvényűnek gondolt szabályaink, amiket úgysem tudunk betartani, de megnyugtató igazodási pont számunkra. Isten, erkölcs, kötelező haladási irány. Mondjuk, én nem számítom magam az előbbiek közé, de én nem számítok (bocsánat, szóismétlés), erősítem a szabályt, úgyse vagyok normális. Nem tudom, érdemes-e valóban konfrontálódni az idősebb hozzátartozókkal? Igaz, mindent rájuk hagyni sem érdemes, mert ha mindig enged a fiatalabb, a 30-40 éves “gyerek”, akkor előbb-utóbb azt veszi észre, hogy nem lehet tovább hátrálni, ott már a fal van.
    De mindezekről sokszor, sokféleképpen szó esett már ezen a blogon. Hát olvassunk, beszéljünk/beszéljetek róla még, fontos.
    Néha, sose szándékosan belelátok az internet “sötét oldalába” is, többnyire mindenféle közéleti-kulturális témájú bejegyzést követő kommentviharba – megijedek tőle, kérdem: hogyan lehet valakinek, emberi lénynek erre energiája? Mire jó neki?

  4. Engem az említett poszt késztetett kommentelesre, arra, hogy ne csak olvassalak, tamogassalak is, és végre mertem törzsolvasóddá válni. Remélem, sokan vannak melletted! Kedves Éva nekem nagyon sok erőt adtál az írásaiddal és belátást. Ölelésemet küldöm több száz kilometerrol, de nagy szeretettel.
    (és igen a legrosszabb érzés lehet, mikor azok, akik melletted élnek, akik tudnak rólad, a személyes ismerőseid most figyelnek fel.. )
    Szavakat nem találok. A támadókat volt szerencsém latni a facebookon. A hideg kiraz tőlük.
    Kitartást kívánok.
    Ha Barcelonaban voltal akkor ott voltal. Miert lenne kotelezo beszamolni rola? Masok szerint miert nem kellett volna a multkorit megirnod? Nem ertem az embereket, az ilyenek tényleg menjenek a francba.

  5. “Az ártányok csúnyán elhibázták” olyan jó! ártány=az a disznó alak,aki bánt. Istenem,annyira átérzem a helyzetedet,kívánom,hogy mihamarabb szálljanak le rólad,hagyjanak élni benneteket,mert az lenne az igazi segítség,az idős szülőknek meg hiába is mondanánk,gőzük nincs,hogy miben vagyunk,ott is csak a sanda tekintet és a hárítás van.

  6. Amikor igazán segítségre lenne szükség, bonyolult helyzetekben, akkor bezzeg széttárják a kezüket.

    Egy barátnőm özvegy, egyedül neveli fiát születése óta.
    A fiú 16 éves és egyre kezelhetetlenebb. Iskolából rendszeresen elkésik ( most közel van a kirúgási határhoz (250 óra hiányzás)), nem tanul, nem is akar, csak számítógépezik folyton éjszakába nyúlóan, úgy alszik el. Anyjával minősíthetetlenül beszél, (takarodj ki hülye K…).
    Volt párszor pszichológusnál, igazából belátja, hogy rosszul viselkedik, de aztán marad minden a régiben.
    Anyjának azt tanácsolta a pszichológus, hogy hagyja a gyereket békén. No de ha hagyja, akkor pl. kirúgják a suliból előbb-utóbb, a gyerekvédelmi meg azért száll rá, hogy nem törődik a fiával.
    Mit lehet tenni, mert a légkör egyre elviselhetetlenebb?

    Ez az igazi probléma, egy kezelhetetlen kamasz fiú, aki már fizikailag is bántotta az anyját.
    Felmerült, hogy menjen kollégiumba, de NEM AKAR a gyerek. Naná, hogy nem. Tankötelezettsége sincs már, otthon fetrenghet egész nap. Az, hogy a jövője így teljesen bizonytalan, nem érdekel senkit. Valahogy a pszichológus is a gyerek pártjára áll. Szegény gyerek, sok problémája van.

    A gyerek tényleg szegény, mert az apja akkor halt meg, mikor ő öt hetes volt.
    Az anyja szinte majomszeretettel csüngött rajta, épp ez okozza a problémát, hogy képtelen volt vele szigorú lenni kezdetektől fogva. A gyerek magyarán a fejére nőtt.
    És azért is szegény, mert valóban, anyagilag is szarul vannak, nyilván ez is frusztrálja keményen, mert a suliba elég tehetős kölkek járnak.
    Anyja ráadásul mozgássérült is, ez is valahol hat rá, hogy az anyja egy tesze-tosza szerencsétlen, akinek állása is igen ritkán van.

    • A korosztálya szóhasználatával élve, mekkora kretén lúzernek érezheti magát szegény srác! Lehet én sem akarnék iskolába járni így, de az viszont már kialakulófélben lévő jellemhiba, hogy az anyja igyekezetét sem becsüli. Tele van haraggal, ez nyilvánvaló.
      Ez egy alkalmatlan pszichológus lehet, mert amit mondott, az buksisimi, semmi más.

      • Nem is egy ráadásul, mert a maszek meg az iskolai pszichológus is azt bírta tanácsolni az anyjának, hogy hagyja békén a gyereket. Oké, békén hagyja. És akkor mi lesz? Kimarad az iskolából, tengődik a semmibe? Érettségi nélkül még munkát se nagyon kap, de nem is akar majd dolgozni. Ráadásul nem is buta a kölyök, sőt. Tehetséges sok mindenben:nagyon jó a zenei érzéke, országos szolfézsversenyen 2. lett, zongorázik, orgonál, ütőzik. Most járt pár napot, összekapta magát, hozta is az ötösöket. Aztán kihunyt a láng, már megint fáradt (az éjjeli gépezéstől), nem megy suliba.
        A gyerekvédelem nem tud tenni semmi érdemlegeset. Csak a hasznavehetetlen pszichológusokat ajánlgatják.
        Az osztálytársai nem nézik le, szerencsére, nem olyanok (egyházi iskola).

        Bocsánat, hogy ezzel a magánüggyel írom tele a felületet, de nem tudom, mit tudnék segíteni az anyjának, mit tanácsolhatnék. Amíg kiskorú, de nem iskolaköteles, valahogy lóg a levegőben, se kényszeríteni nem lehet, se engedni neki.

  7. A semmiből váratlanul előbukkanó jószándék roppant idegesítő tud lenni. Olyan “jesszus, te mit keresel itt és mit akarsz tőlem” dolog. Az esetek többségében nem vagyok rá nyitott.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s