drága Nótár Ilona!

Az egyik cikket, amelyről szó lesz, már kitettem a főoldalra. Ott van egyébként egy kis rovat, cikkek linkjei, mindig másik, Most olvasom, ez a címe, és a főoldalon, az oldalsáv tetején találod. Fedezd fel!

Annyi minden eszembe jut, elvekről, testekről, trendekről, szóhasználatról, a netes összeszólalkozásokról. (Egészen unalmas leszek, ugyanezt már sokszor, aktualitásokhoz kapcsolódva elmondtam.)

Ez az issú most:

http://notarilona.com/a-media-szerepe-a-testszegyenitseben/

http://www.life.hu/sztarszerzok/sarka-kata/20160229-sarka-kata-a-life-sztarszerzojenek-nyilt-levele-notar-ilonanak.html

http://notarilona.com/23117/

És akkor most stílusos leszek.

Drága Ilona, én annyira érezlek téged. A múltadat, a pályádat, az előítéletekkel való küzdelmeidet, a tested dús diadalát, és a hétköznapok nehézségeit, az egyedülálló anyaságot, felvételiző gyerekkel egyetemben!

Azt a fajta vagányságot, amivel kiállsz az egyszerű életű, túlsúlyos nők igaza, szépsége, napi valósága mellett. Kedveltem azt a hangot én is.

Ahogy jól megmondod annak az elkényeztetett, genetikai lottóötössel született csontkollekciónak, akinek más dolga sincs, mint napi több órán át divatos cuccokban szelfizni a csillogó fitneszgépeken

Ja, nem. Én ezt nem gondolom. Csak már vitte a kezemet az automatizmus.

Milyen könnyű lenne, és mennyi lájk.

Csak igazságtalan volnék, azt meg utálom.

Történetesen mindketten jóval idősebbek vagyunk Katánál, sokkal több kilók, és annak a pénznek a töredékéből élünk, ami fölött ő diszponál.

Ezért is kínos. Még ilyen nőifúrás- meg irigységszaga lenne a dolognak. Nem irigy vagy, hanem igazad van, ugye?

Mindenki a pénzen, időn, családon rinyál, és arra mindenki bólogat, nekem ebből is elegem lett.

Te a celebek elleni hergelődésre, más súlyos érveid is lévén, nem is szorulsz rá. Másrészt társadalmi, kulturális folyamatok avatott ismerőjeként érezheted, hogy ezt az össznépi frusztrációt nem hergelni kéne, hanem békíteni.

Okosan, árnyaltan, saját vakfoltjainkat is felismerve.

Hát a te kezedet vitte-e a svung? Az olvasók, a hozzád hasonlóak gondolati sémái és elvárásai? Az egyetértés, helyeslés vágya? A temperamentum, a jól odamondás lendülete?

Celebet ócsárolni ciki. Célozgatni is.

Ciki, mert automatikus. Nyomógomb-nyomogatás. A celeb a társadalom szelepe: azért tették oda neked, hogy ideges legyél tőle. Aktuális szerepét a legritkább esetben választja és formálja ő maga. Sarka Kata A Vagyonos Celeb, Az Utálatos Médiacsászár Felesége, Aki Két Gyerek Után Is Csinos És Egész Nap A Konditeremben Mereszti A Seggét. Tudjuk, mit gondolnak erről a szerepről azok, akik, már bocsánat, nem annyira szoktak gondolkodni. A média is tudja jól, és használja a fogyasztóit is, a celebet is.

Akire itt haragudni lehet, az a média arctalan gépezete és mögötte a gazdasági érdek, nem a celeb.

Én nőtársamnak érzem Katát, előítéletek nélkül nézem, nem zavar se a testalkata, se az életmódja, és semmi kifogásolhatót nem találok abban, amit neked válaszul írt.

Ha Kata üzenete káros volna, akkor nem ezek lennének a tipikus megbetegedések és halálokok a társadalmunkban, és nem lenne szinte minden negyvenesnek, még a vékonyaknak is úszógumija.

Ha Kata tevékenysége túlzó volna és fölösleges, akkor csupa elkínzott, sovány nőt látnánk az utcákon, és nem lehetne beférni a konditermekbe.

Nem így van.

Nem azért érzik rosszul magukat a nők, mert folyton ezt a diéta- és fitnesztémát nyomják az arcukba. Hanem az ellentmondás miatt: tudjátok, hogy valamit kellene lépni, folyton ez a téma a médiában, telnek az évek, és mégsem csináltok semmit. A szokásaitok és kifogásaitok rabjai vagytok.

A blogom olvasói igényes, tájékozódni tudó értelmiségiek, google is our friend, és azt mondják, van gondjuk és teendőjük a testükkel. Mégis, amikor a diéta, edzés lett itt a téma, olyan dolgok merültek fel, hogy mit jelent az, hogy fehérje, gabona, kalória, oldható rost, mi az, hogy kardió, anaerob, izomláz, vagy hogy nincs helyi zsírégetés.

Már nem kedvelem azt a vagány, sokakkal összekacsintó stílust, mert biztos vagyok benne: ettől a nőknek nem lesz jobb az életük. Ez a beleragadás hangja, azoknak van rá szüksége, akik nem mernek szembenézni a valósággal, és nincs energiájuk, lelkierejük cselekedni. Magukat megtisztelni azzal, hogy megcsinálják, meggyógyítják. Szétnyílt hasizmot, rossz testtartást, inzulinrezisztenciát, depressziót, az egész önfeladáson és szerepmegfelelésen alapuló, “nekem ez nem jár” életüket.

Négy év blogírás alatt kitapasztaltam a saját eszem járását, a sémáimat és az olvasók automatizmusait, és már cikinek érezném hajtogatni, hogy

fogadd el magad

te így vagy szép

minden nő szép

csak a kutyák játszanak csontokkal

vannak sokkal fontosabb értékek is a tetszetős külsőnél (pedig de)

szörnyű a média agymosása, ahogy ránk erőltetik a szépségeszményt (pedig de)

ilyen nők nem is léteznek, a modelleket is csak tökéletesre retusálják (pedig így van)

én szeretek enni és nem tagadom meg magamtól az élvezeteket (pedig így van)

egyre több a testképzavarral küzdő kamasz és az anorexiás, sajnos (pedig így van)

Noha állati népszerű lennék ám.

Egyszerűen nem ez a lényeg, hamis az üzenet. Nemhogy nem szép minden női test, hanem a többségé kifejezetten aggasztó állapotú, és az esztétikai rész ennek csak egyik oldala. Megszokta a szemünk a szétcsúszást, az a norma, nem a fitnesztest. A fitnesztestet megszólják: hogy van ennyi ideje, pénze? Miért csak a kinézete érdekli? (Ez azért olyan, mintha az édesszájúaktól azt kérdeznénk: miért csak az evés érdekel?)

Szerintem te a fitneszverseny-felkészüléssel kapcsolatos érvet, tudniillik hogy az egészségtelen, támadóan és tévesen használod. A versenyzőké külön világ, icipici világ, a versenysportnak egyébként minden ága problematikus. De ettől még van teendőnk, annak is van, aki kritikusan szemléli az erőszakos zsírtalanítást, az öngyötrést, a vízhajtást, a színpadi parádézást (én is). Amit teszünk és amit nem mulasztunk el, az felelősségvállalás az egészségünkért, az életminőségért, és példa a környezetünk, a gyerekeink előtt. Katát vagy akármelyik fitneszcelebet könnyű kipécézni és acsarogni ellenük, az örök refrénnel, hogy nekünk nincs pénzünk, nincs időnk. És hamis dilemma az, hogy mivel a versenyzők túlzásba esnek, mi együk csak normálisan és élvezettel a túrós pitét, és elég a heti másfél óra torna. Nem mozogni és túlenni, édességeket enni bocsánatos mulasztás, mindannyian benne vagyunk, valójában ez a norma. Igenis bűn, amit teszünk, ahogy élünk — nem bűntudatos bűn, hanem ártalom. Ne legyen mértéktartó senki, amíg meg nem gyógyult, mert az életmódunk, ez az urbánus, netezős, autózós, ez természetellenes és káros. Tipikus középkorú gondjaink igenis a túlevésből, nemmozgásból, egyoldalú terhelésből, túlgépesített környezetünkből és az ülőmunkából erednek.

Rosszul élünk, visszaélünk az élelmiszerbőséggel mi, akik pedig választhatnánk, és nem használjuk rendeltetésszerűen a testünket. Nyűgösek vagyunk. Fájdogál itt-ott. Már nincs is kedvünk semmihez. Elfelejtettük, milyen belerobbanni valamibe.

És akkor már a magunk és mások mondatait, valóságát manipuláljuk, hogy igazunk legyen, és ne tűnjenek annyira rossznak a szokásaink és a döntéseink.

Nekem volt testképzavarom: nem láttam, hogy nagyon meghíztam, normálisnak éreztem a 46-os nadrágot. Azért nem láttam, mert nem néztem oda. Kellett ez a lelki békémhez!

Pedig mindig sportoltam, biciklivel járok tizennégy és futok tizenöt éve, volt izomzatom, és nem voltak súlyos bajaim.

Egyszer csak, 2014 őszén, harmincnyolc évesen az lett az identitásom, hogy én nem hagyom, hogy legyűrjön az élet. Nem tudtam, mit akarok, nem volt konkrét cél, csak nem akartam tovább hízni.

Figyeltem a kajálásra, és minden nap mozogtam valami intenzívet. Lefogytam, természetesen. Valami tizennyolc kilót.

De nem ez a lényeg. Inkább ami utána jött.

Tudod, mire jöttem rá?

Hogy nincs kit irigyeljek. Csinálni kell. Én csak nem kérdeztem a testemet, és ezért a testem nem felelt. De aztán feltettem neki a kérdést.

És ő válaszolt.

Nekem is genetikai lottóötösöm van. Van egy élsportoló felmenőm, híres fizikuma volt.

És hogy bennem egy élsportoló lakik, és rohamosan izmosodom, és még élvezem is!

És már ez az identitásom: a nő, aki bírja!

És hogy nincs eszmény, parádézás, kifelé megfelelés. Ez az én egyedi testem, a saját logikája szerinti legjobb verzió.

Nekem rituálisak az edzéseim. Belemenés van, veríték, és legyőzöm azt, ami legyőzhetetlennek tűnt. Olyan nincs, hogy valamit hétről hétre csinálok, odakoncentrálva, szenvedéllyel, és nem vagyok benne egyre jobb. És ha ez ennyire jó, akkor persze, hogy nem állok le!

Itt érzem a kényszert, hogy rákezdjek: jaj, ne higgyétek, hogy ez egyszerű, nekem is három gyerekem van, meg kell keresnem a megélhetésre valót, egyedül vagyok, háztartás van, és szülői értekezlet. De nincs kedvem ezeket leírni. Mert ezt csak azért írnám, hogy elfogadható legyen ez az én “bűnös” és időigényes sportolásom. Hát pedig az nem elfogadható, hanem életmentő volt. A legmélyebb depressziómból rángatott ki. Szégyellje magát, aki elvitatná tőlem.

Minden módszer, edző és szabály nélkül, elmentem egy sokoldalú, többterű edzőterembe, és játszótérnek használtam. Kézen átfordultam, mint kislány koromban. Újra tanultam a fejenállást, a hidat. Sprinteltem. Emelgettem a gépek karjait. Ugróköteleztem. Lógtam lefelé a korláton. Súlyt emeltem.

Én ezt nem tudtam magamról! Hogy ez lakik bennem.

Hányan nem tudják magukról, ami bennük lakik? Egy táncos? Egy maratoni futó? Egy akrobata?

Nem feladat az edzés, hanem flowos öröm. Azt csinálok, amit akarok, nincs gát, betartandó szabály, tilalom, számolgatás. Nem nem ehetek cukrot, hanem nem eszem. Azzá alakulok, aki lenni szeretnék, de még a sporthoz igazított étrendem is erőmegélés, jókedvű csakazértis.

IMG_1022-2

És innen már máshogy látom Sarka Kata versenyfelkészülését, tanácsait, tudatosságát. Nem akarok már megjegyzéseket etnni, látom az erőfeszítéseket. Ne fúrjuk egymást. Ne verjük át magunkat. Legyen jobb az életünk. El szeretném mesélni, mennyivel jobb lett az enyém ettől az egésztől.

Azonnal munkám is lett az edzéseimből: spottémájú cikkeket is írok, és életmódképzéseket tartok.

Anyagiak? Ahol én lakom, ott családi házanként két-három kocsi is van, a gyerekek síelni járnak egy szezonban többször is, meg alapítványi iskolába. A kortársaim, nők, anyák itt is nehezen kelnek fel, fáradékonyak, pajzsmirigy-alulműködésük és inzulin-rezisztenciájuk van, nem szeretik a hideg vizű patakokat. Lifttel mennek másfél emeletet is, alig sportolnak, vagy semmit, kevés az izmuk, öt kilométert nem tudnak lefutni, és nem is szeretnének. Ragaszkodnak a finomliszthez, a cukorhoz. Agyonmanipulált élelmiszeripari képződményeket tesznek a család asztalára. Folyton a munkára, a családra, ilyen-olyan betegségeikre hivatkoznak, és joggal.

Jól van ez így?

A finom ízek, amelyeket oly csábítóan említesz — ki ne értene egyet? — egy betegeskedő, szénhidrátfaló, eltunyult, tékozló életmód silány ételei. Egyáltalán nem egészségesek. Ha öröm is, a leginkább függőség, pótlék. Krónikus fogyasztásuk és túlfogyasztásuk katasztrofális egészségügyi következményekkel jár.

Hiánybetegsége majdnem mindenkinek van. Ismerek egész életemből kettő anorexiást és egy bulimiást. Hol nyomasztó a fitneszüzenet? Mi az értelmes feladat, hol fenyeget itt bárkit anorexia? Mitől féltsük a lányainkat? Én nem féltem attól, ha vékony marad, és nem érzem, hogy ez fitneszőrület és soványságmánia volna a fenyegető.

Ha az általad finom ízeknek és örömteli evésnek nevezett kalóriavisszaélés és szénhidrátfüggőség rendben volna, akkor nem ez lenne a helyzet. És te is sietve beígéred, hogy majd, majd sportolsz, alakulsz, és az egészséges élet és a sport fontos ám.

Hát pedig azok a sütik, amelyeket Kata a bűntudattal, te az élet élvezetével kapcsolsz össze, nekem meg nem léteznek, mert lejöttem teljesen a cukorról, pont ellentétesek az egészséggel. Ennyire elvadultan természetellenes ételeket mértékkel sem lehet fogyasztani. Látjuk a következményeket. Minden második felnőtt túlsúlyos, minden negyedik elhízott, és hatszázezezer cukorbeteg országában élünk.

Amiről én beszélek, az nem a divat követése, nem a szorongás, hogy meg ne hízzak, hogy jó nőnek kell lennem.

Nincs norma, szépségeszmény, parádézás. Nettó test van, ez az én egyedi testem, a saját törvényei! Lassan ismerkedünk.

Azóta lett edzőm is, heti egy edzésre, a többi saját fejlesztés.

IMG_1549

Nem a szelfi, nem a thigh gap és nem a bubble butt.

Hanem hogy ez te vagy, a te időd, a te tested, és hogy képes vagy változni, és szépen öregedni. A nettó test. Nem az alakformáló fehérnemű.

Amit én hirdetek: találd meg a saját tested legjobb verzióját. Bűntudat nélkül, az edzést nem kényszerű feladatként felfogva. A rendbetett test, a helyreállt biokémia meggyógyítja a kedély zavarait is, az erő megélése pedig, ami egy ilyen változással jár, kihat az élet összes területére.

Ilona, a médiát nagy lendülettel, azzal a pogányul elemi erővel, ami a soraidből árad, le lehet szarni. Az internet elé odaragadás és a vitakényszer, örök fejcsóválás csak egyik tünete a tanácstalan, szomorú létezésnek. Egy másik a szénhidrátfüggés. Aztán van még az önfelmentés, mások hibáztatása.

A pornóval átitatott agyúakat is le lehet szarni. A saját belső börtönőrünket és a korábbi hiedelmeinket. Én nem akarok túl izmos lenni, haha! Akkor legyél kicsit izmos.

Vállalni kell a felelősséget, más nem fogja megtenni.

Kedvenc idézetem lett:

…akár tetszik, akár nem, az, hogy megteheted, hogy javíts a tested egészségén, teljesítményén és esztétikumán, az élet egyik nagy kiváltsága, olyasmi, amiről sokan csak ámodnak.

Ez legyen a motivációd. Ne tékozold el.

Innen:

http://www.bodybuilding.com/fun/5-motivation-tricks-of-successful-people.html

A blogger, aki rád hasonlít, közben meg fitneszmániás, mint Kata

Szeretettel ajánlom az írást a galaxis legjobb személyi edzőjének, Kiss The Trainernek, akinek igazi személyességű a figyelme, elfogadja az én marslakói ötleteimet, és soha nem nyomasztott semmivel, merazténnembírnámelviselni.

 

 

 

 

54 thoughts on “drága Nótár Ilona!

  1. Én vékony vagyok, balerinavékony, egész életemben. Nem véletlenül, persze. Nagyon nagyon sok kritikát kapok érte. Kaptam, mikor terhes voltam, kaptam előtte, kaptam utána, hogy túlzás ez már azért. Mindig nagyon zavarba jöttem, mindig udvarias próbáltam lenni. Aztán egyszer csak nem. Mostmár az a válaszom, hogy nem tudom, én a többieket látom kövérnek.
    Így, kereken, röviden. Van nagy meglepődés.

    • Az ilyen vitáknak többek között azért nem tetszik nekem a végkicsengése, mert ez az egész nem elsősorban esztétikai kérdés. Van látványos része is, de az egy dolog. Ha meg valaki beteg, akkor megint csak nem azzal leszek elfoglalva, hogy hú, de ronda. Szóval ha valaki csak az esztétikával van el, akkor közben elsikkad az, amiről viszont Éva ír nagyon kifejezően, hogy a tested neked működik, néz ki jól/nemjól, benne laksz – ha meg tönkrevágod sok plusz zsír cipeltetésével, vacak, csak lerakódó, de be nem épülő kaják evésével (vagy csak szimplán túl sok kajával), izomtalansággal, nem jó mozgásmintákkal, akkor nem fog jól működni és nem lesz olyan jó benne lakni. És ha neadjisten már lett valami bajod, akkor már mondhatod, hogy _de_ te jól vagy, és _de_ ez a normális, meg a családban minden nő ilyen, meg mit tudom én akármi, de ettől nem leszel jobban.
      Ezzel a NI-SK vitával úgy vagyok, hogy min is vitatkozunk? Miért izélgetjük a másikat, érezzük magunkat izélgetve attól, hogy a másik másmilyen, gyártunk szlogeneket, elvet, hitvallást alap dolgokból? Van két tök jó szó, amit Évánál olvastam sokszor, bár azelőtt is hallottam:
      – önigazolás: ebbe tartoznak a szlogenek, a másik lenyomása árán “okosnak” levés, “csak a kutyák játszanak csontokkal”, izomagyúzás*, amit akarsz. Vagy amikor magam mögé rántok egy személyt vagy egy csoportot, hogy ő/ők is úgy gondolják, tehát igazam van,
      – meg a *minősítés. Amikor “leírom a másikat”, adott esetben azért, hogy én frankóbbnak tűnjek. Vagy csak úgy. Ez sem buli, ha más csinálja, reettntően bosszant, a sajátomat meg igyekszem idejében elkapni és szétszedni, hogy miért is akartam azt mondani valakire, amit.
      – vitakényszer: amikor nincs semlegesség, nem lehet nyugiban ülni, mozgalmárkodni kell feszt. Rámszakadna a plafon, ha azt mondanám, hogy sose mentem ebbe bele, de ez se valami vidám dolog.

      • Az is érdekes, mennyi mindent tartunk természetesnek, ami civilizációs ártalom. Hát igen, az én koromban. Hát igen, két gyerek után… és ha én mégsem, akkor szélsőséges vagyok. Ha meg nehezebb helyzetben csinálom a mégsemet, akkor a gyűlölet is bekapcsol.

        Igen, egészség, életminőség, közérzet. És én, utam e szakaszánál mégis kiállnék azok mellett, akik a testüket esztétikai céllal alakítják, akár kitartóan. Nem biztos, hogy az fogcsikorgatás vagy egészségtelen. A porckorongsérv, az fogcsikorgatás.

        Miért is olyan nagy baj, ha jól akarunk kinézni? Még élünk, viruló nők vagyunk, nem kell még mereven közhasznúnak lennünk, aszexuális ideológiákba fagynunk a világ üdvéért. Míg magunknak elfogadást követelünk, savanyú arccal nézzük a vibrálóan szép nőket, és mondogatjuk, hogy a belső értékek fontosabbak, meg hogy majd ők is megöregszenek (érdemes a life.hu kommentjeit is olvasni, beszarás, fel van hergelve az egyszeri ember, sötétsárgán hömpölyög az irigység és rosszindulat, ezt nagyon kár volt kiprovokálni). És azt hiszem, a “drága Kata”, a felszólítások, kérések és a sértődött kislány is úgy értelmezendők Ilona soraiban, hogy aki idősebb, az jobban tudja. Ami nem érv. Az a kérdés, jól vagy-e a testedben, miért nem, mitől igen, és szeretsz-e rajta lenni a fotókon, vagy inkább nem.

        Ahogy elnézem, mindenki módosítja és prezentálja valahogy a testét, ez a társadalmi norma. A médiamegjelenésekben biztosan. Ad a hajára, keni az arcát, összepasszítja a színeket, sminkel, jó cuccokat vadászik, vagy tetovál. Kiválasztja előnyös képeit, pózol, hasbehúz vagy -leszorít, retusáltat. Ez okés, csak a SPORT nem, mert az túlzás? Ellentmondásos ez, mert “sportoljatok, legyetek egészségesek”, de azért mániákusnak van bélyegezve, aki megteszi, vagy konditeremben teszi, mert az úri huncutság, és bűntudat. Túloz, megvonja a falatot a szájától, önsanyargat. Csak azért, mert az az edzésmunka, ami nekem most arányos, reális, másnak sok lenne, riasztó. Szokatlan nőként súlyt emelni, és akkor mindjárt szélsőséges is. Vagy mert ő feszengene egy konditeremben. Én nem feszengek, és közepesek az edzéseim, nekem ez a szintem. Nem összekeverni a mércéinket.

        Az nem baj, ha valaki imádja a muszlincuccokat vagy a hatalmas fülbevalókat, vagy ha ilyeneket készít? Vagy műkörmözik, magának, hobbiból?Vagy imádja a piros színt, vagy a szegecses bőrdzsekit? A kockás has, elváló izom mitől baj? Egy kicsit nettóbb, egészségesebb hóbort, mint a fenti, tipikus női hóbortok. az alacsony zsírszázalék és a kalóriadeficit, az inzulin alacsonyan tartása igenis egészség-faktor.

        Miért ne lehetnének akár hóbortjaink? Mi ez a nagy szenteskedés, örök “belbecs”-emlehgetés? Miért veszik mindig elő a középosztály tagjai a mélyszegényeket? Ízléstelen mögéjük bújni: mi bizony nem azért híztunk meg, mert csak krumplira és tésztára telt.

        Ha sokfélék a nők, ha olerancia, akkor jogom van ehhez a testeszményhez is, szankció nélkül, az én testem is egyedi és saját és tisztelendő, és nekem ne magyarázzon bele senki semmit. Nem más ellen csinálom. Nem akarok leszólva lenni, csak mert mások nem tesznek a testükbe ennyi melót, vagy nem izmosodnak így.

        • Normának tekintjük. Ez baromi furcsa, ha jobban megnézm. Nem is az, hogy vannak civilizációs/bármilyen ártalmak, és ezek kijönnek valakin, hanem, ahogy sok ember szinte drukkol, hogy kijöjjön a másikon is. Mert “az a normális ennyi idősen”. Anyukámat is dorgálták meg poénkodva, hogy az ő korában nem illik így kinézni (mert 180 cm körül van, és nyúlánk, hosszú keze-lába van, a család “dorgálós” ága meg eleve zömök, plusz falják a tipikus szénhidrátalapú energiakajákat ha kell-ha nem). Szóval inkább ne nagyon csesztessük már egymást a saját életünkkel meg a saját normáinkkal. Egyfelől egyáltalán nem biztos, hogy az, ami nekem jó, a másiknak is az, másfelől meg pláne miről dumálok, ha nekem se jó, és úgy szónokolok? Én is nézem a többi embert, megpróbálom megfogalmazni, ha valaki elgondolkodtat a lényével (bármilyen irányban) – tanulni próbálok ebből is, de igyekszem nem okoskodni.

  2. Nehezen kelek fel, fáradékony vagyok, pajzsmirigy-alulműködésem van, (inzulin-rezisztenciáról nem tudok, de lehet, hogy az is van), és nem megyek bele a hegyi patakba, mert kellemetlen és könnyű elcsúszni a köveken. Olvasom a blogot, látom a városban az edzőtermeket, de sosem mentem még a közelükbe sem. Majd felfordulok valamelyik átlagos népbetegségben. Miért érdekelne? Az élet halállal végződik.

    • A blogposzt 16 szavas összefoglalása…

      Én nem szeretnék a lányomnak ilyen életet. És rossz látni, hogy nem érted a metaforát.

      Szerintem kommentelőként is van felelősséged, a saját életedért is, és amit kiejtesz a szádon, azért is.

      • A lányodnak olyan élete lesz, amilyet Ő AKAR magának. Sajnos (?) nem rajtad fog múlni. Ostoba kommentem indoka, hogy nem tartozom az “értelmiségi” olvasóid közé, csak tapasztalataim vannak, és elég széles érdeklődési köröm, ami miatt látogatom a blogot.

        • Ha ez igaz lenne, kútba kéne ugranom haladéktalanul, gyereknevelés helyett. Tapasztalataim nekem is vannak.
          Miért vagy ilyen mérges?

            • Oké. Garanciák persze nincsenek, de sajnos még abban sem bízhatunk, hogy olyan élete lesz, amilyet akar. Nagy csavarok vannak menet közben. Én abban bízom ( Moldova után), hogy a szeretet, amit tőlem kapott, átsegíti a viharokon. Ennél többet nem tudunk ígérni egy gyereknek.

        • Nem azt mondtam, hogy olyan lesz, amilyet én akarok, hanem hogy én milyet szeretnék neki. Ha valaki, én aztán tisztában vagyok azzal, hogy az ő döntése az ő élete, és errefelé is terelgetem, hogy hozza meg a döntéseit. Én nem nyomok rájuk semmit, csak szar lenne végignézni, hogy elakad, nem sportol, elhízik, nem hisz magában, ilyesmi. Kifejezetten nem szeretem, ha más tesz állításokat a gyerekeimről, annyira keveset tudsz rólam.

          Szerintem is arrogáns a hangod, az volt a benyomásom, hogy felrobbantál. Senki nem nevezte ostobának a kommentedet, és nem is bántott amiatt, hogy nem vagy értelmiségi, sőt, nem firtatta azt sem, mihez értesz és van-e végzettséged. nem kell igazolnod magad, csak beszélgess.

          (Amúgy mindenki azzal jön, hatalmas öntudattal, hogy ő milyen tapasztalt és hogy neki “az a véleménye”, a neonácik is. Attól még állíthat nagy baromságokat, és azt nem kell ab ovo tisztelni.)

          • Nem a Te gyerekeidről tettem állításokat, a sajátjaim kapcsán mondtam véleményt. Sajnálom ha arrogánsnak tűnök, én nem érzem magam annak. Az értelmiségi olvasótábort Te említed valamelyik írásodban, nem igazolásnak szántam, nekem elég aki-ami vagyok. Talán egyszer rászánom magam egy bővebb email-re, ha nem sértődöm meg nagyon az utolsó bekezdéseden. Te sem tudsz rólam semmit…

            • Nagyon röhögök. Ránk rúgod az ajtót, mi döbbenten nézünk, kezünkben a kávéscsészével, de azért udvariasan köszönünk. Erre beszólsz, hogy basszuk meg. Hát, jó.

            • Viszont én nem is akarok.
              De igen, az én lányomra írtad. Olvasd el.
              Ezen a blogon nincs ilyen hang, és nem is lesz. Az olvasó nem fog mellém lépve azonos helyet követelni, megsértődni azon, amit magára vesz, rendezkedni és követelőzni az én világomban.
              Hogy jut eszedbe leírni, hogy neked elég, aki, ami vagy? mire célzol? ki ellen, miért? beszóltak? feszít? zavar a blog? a személyem? mit akarsz itt? csak rossz napod van? kapcsolódni szeretnél? vagy bizonygatni, hogy te is vagy valaki?
              “egyszer rászánom magam egy e-mailre, ha…” bocs, de mi vagyok én? miért jó az nekem? minek képzeled magad?
              ezek után milyen fogadtatásra számítasz? láthatólag tele vagy haraggal, azonnal harcolsz, ha valaki ír valamit.

              • Most már következetesnek mondanám, hogy milyen manipulatívan lehet odavágni, hogy
                nem vagyok mérges (de akkor miért használsz erre utaló fordulatokat és érvelést?)
                ne húzd fel magad
                na látod
                te mindenkivel ilyen harapós vagy
                ne gondold, hogy mindenki támad, aki szólni mer
                trollnak tartasz, pedig én nem is (ezt azért mondja, hogy a valódi, problémás viselkedéséről elterelje a szót) (nem tartom trollnak, de attól még zavarhat)
                sajnálom, ha így jött le (nem sajnálja, és szándékosan írta úgy)
                én nem vagyok ilyen fifikás/értelmiségi/budai/nem értek ezekhez a dolgokhoz (de meg sem értve nagyképűen/támadóan leszólja)
                nekem ez a véleményem (de faszság)
                nekem amúgy sose voltál szimpatikus
                vannak más blogok, ott nem ez van (a halhatatlan cassandra írta)
                te sem ismersz engem (???)
                jó, én el is mehetek (és nem megy!)

                ezek az emberek komolyan gondolják? és miért nem érvel? és ha kekec, akkor mire számít, ez itt a mennyország, és a jóságos blogger érdeklődik iránta, és a keblére öleli?
                nekem ez meló, teher, macera, feszkó. a társalgást nem viszi előre. de te odakenhetted, te élvezed.

  3. Ó a patakban fürdés, a tavalyi nyár nagy élménye nekem. Van itt egy kristálytiszta, gyors sodrású patak, benne halakkal meg rákokkal. Mondta a barátnőm, hogy menjünk ki fürödni benne, beleegyeztem, mert nem tudok nemet mondani, aztán otthon este már a pánikot súroltam, mi lesz, ha arra jár valaki, és meglát, hát milyen dolog ez, fürdeni a patakban, úristen mekkora szégyen ez. Hát rohadt jó volt, és mekkora döbbenet volt, amikor pont a helyiek fürödtek ott, biztos voltam benne, hogy ilyen szentségtörésre csak mi, a külföldiek vagyunk képesek. Olyan hideg vize volt, hogy sikítanom kellett, árnyékos kavicsos part, húsz lépéssel kijjebb már 40 fok hőség. Olyan gyerekkor fílingje volt, olyan jó volt, olyan volt mint a paradicsom, ne röhögjetek, piknikeztünk is, fogtunk rákot hálóval, ilyet csak a lányregényekben lehet olvasni, pedig én falusi vagyok, és nálunk is volt patak, szivatásból lökdöstük egymást bele, és kiröhögtük, aki belelépett, milyen ciki, lerohad majd a lábad. Aztán meséltem más magyaroknak is, hogy milyen jó, gyertek ti is, és mindenki úgy fintorog, abban a patakban, komolyan, mi a fasz van már velünk? Valami rohadt nagy baj van bent a fejünkben, egyre jobban azt érzem.

  4. Az ilyen és hasonló posztok olvastán mindig érzem a motivációt, hogy fú, hát tökre egyetértek, akkor talán föl kéne emelni a seggem és tényleg elkezdeni mozogni/életmódot váltani, aztán valahogy elillan ez a motiváció a munkaidő végére, és csak az éhség és a szénhidrátfüggőség meg a tespedés marad.

    • Pedig milyen szép neved van! Első lépésnek szerintem tök jó lenne, ha van a közelben park vagy erdő. Ha nem is aludni, de sétálgatni, lazítani, friss levegőn lenni. Ha már nagyon elegem van mindenből, engem ez mindig kikapcsol meg feltölt.

      • Ó köszi, Neked is! 🙂 Van a közelben park. Csak amikor már hazaértem, és már sötét van, akkor újra elindulni… (lásd még: kifogás mindig van)

        • Az van. Én nemrég kezdtem el a lépcsőzést. Munkahelyem 10 szintes, délelőtt és délután felemelem a seggem és pincétől padlásig bejárom. Pár perc az egész (kevesebb mint egy kávészünet), kicsit kiszellőzik a fejem, még a munka is jobban megy.

        • Melyik mozgásforma vonz? Melyik napszakban csinálnád szívesen? Hetente hányszor? Nem csak egyetlen út létezik és úgy hallom a szavaidból, hogy fontolóra lehet venned mindenféle irányt, mert amit kijelölsz magadnak, nem okoz örömet :-).

  5. Már egy hete nem edzettem, taccsra vágott az allergia és a közelgő tavasz. Talán holnap-holnapután már menni fog. És igen, lehet azt otthon is, te jó ég, mennyi lehetőség, a saját súlyunk is, alig győzőm sorra keríteni mindet. Most szeretnék egy jobb biciklit, mert a régi nagyon vacak. Tavalyig amúgy mindenhova gyalog vagy busszal mentem, ha férjjel, akkor autóval. Mennyire más biciklivel menni hosszabb útra! Érzem a tájat, a szagokat, a kilométert és légáramlatot.
    Azért a külcsíny megütött. És nagyon gáz, a 10 sütit is, ha jól esik. Meg a sok pékség, utcahossz. Majdnem azt írtam, bűn. Meg hát csak elfogy, sajnos, ugye ezért nyitnak egyet két házzal arrébb is.

  6. Amikor már természetes a cukormentes lét és alig eszem pékárut, majd jön egy vendég hozzánk (családtag) pár napra… Ekkor limonádé ízû lesz otthon a tea és elôkerül a cukros bödön és a “buborék” zsemle. Pedig milyen jó lenne, ha egyszer ôk is úgy ennének jóízût és értékelnék a tea vagy kávé ízét tisztán, ahogy én szeretem. Tudjátok mi a válasz amikor próbálok utalni rá, hogy egészségesebb életmóddal sok betegség megelôzhetô? Az, hogy, á, mondanak már mindent összevissza, hogy mi egészséges és mi nem (a médiában a “szakértôk”)… például a zsír vs. margarin vita.

    • …És tényleg. Nem csoda, ha devalválódtak a cikkek, információk, tanácsok. De nem a tudomány ilyen, a média éhes ennyire a mindig újra. Azt már a hatvanas években is sejtették, vagyis volt tábor, akik úgy gondolták, hogy nem a zsír, és nem is a telített zsír a ludas a civilizációs betegségekben. De nehéz szembemenni a nyalánkság-igénnyel, amely sokak egyetlen vigasza. Gazdaságilag nem is kifizetődő szembemenni vele, és akkor ott vannak még a gyerekek, akik placentakoruk óta szénhidrátot követelnek.

      Na de mi már lehetnánk felelősebbek. Mindig előkerül, hogy édes élet, meg az evés öröme, bűntudat nélkül. De nem így néznénk ki, ha ez okés lene. Nekem nincs bűntudatom a cukortól, hanem utálom érezni a hatását.

      • Na ez az! Nem éreztem bűntudatot a féldoboz mézes-diós fagyitól, hanem kábaságot, hasi nehézséget és szívdobogást másnap reggel. Ez vele a baj, nem az hogy lelkileg megterhelő. Nem az 😀

        • Itt arról van szó, elhiszi-e, amit mondasz, egyrészt a valóságot, másrészt az információt. Azért a cukorfüggés/inzulinhinta/IR mégiscsak népbetegség, nem értem, mi ez az értetlenség vagy vakfolt vagy függőség. És ugyanez az alimentón, nincs baj liszttel, cukorral, á! Ők palacsintát sütnek és nincs bűntudatuk, boldogok. (Én is sütök. Nekem sincs bűntudatom. Csak tudom, amit tudok.)

  7. Nem sorolnám el újra, hogy milyen jó élményeim vannak, mióta áttértem a low carbra, és rendszeresen edzek. Csak annyit tennék hozzá, hogy a rengeteg low carb és ketogén témájú blogoknak hála egy új gasztrovilág tárult fel előttem, és nagyon szeretem. És be kell számolnom a személyes sikeremről is: a 47 kilós mélypontról 49-re hoztam fel magam. (Két éve 59 voltam, innen jött a fogyás. De ez most izom! 🙂 )

  8. Nótári szövegéhez: nem olvastam alaposan, de úgy láttam, hogy csak SK élete, teste fáj neki. Ugye jól látom, hogy – milyen érdekes! – Katus Attiláé nem. Ezek szeeint a férfinál rendben van, ami egy nőnél ciki?

  9. Fú, kezd elegem lenni.

    Ha én gluténérzékeny volnék, akkor rendben volna, hogy nem eszem lisztet?

    Ha cukorbeteg volnék, akkor nem neveznének szélsőségesnek azért, hogy “megtagadom magamtól az örömöket”?

    Mire jó a cukor? Minek kell a szervezetünknek?

    Akkor fogjátok fel úgy, hogy olyasmi okom van, mint az említett betegségek. Ja, és titeket is fenyegetnek ezek. Oké, megszokás, infóhiány, gyengeség. De legalább megmagyarázás és terjesztés ne lenne, hogy nem baj! De, baj. Nézzetek magatokra. Csináltassatok egy vérképet!

    Hogy a súlyzós edzés drámaian javítja az inzulinrezisztenciát, az ma már tény. Egyre több jel utal arra is, hogy a kalóriadeficit és a ketogén a longevity kulcsa.

    Aki ismer, tudja, milyen élveteg vagyok. Csak szeretem a durva élményeket, az az öröm.

    “Sokan vannak úgy, hogy a ketogén vagy a paleó vagy a konditermi edzés, súlyemelés, az szélsőséges, “én úgysem bírnám”, és akkor inkább nem is csinálnak semmit — üdítő, csipsz, pizza, kanapén laptopozás.
    Túl a kinézeten és a kockás hason, ez egy nyűgös, elkenődött, féldepressziós állapot, rossz, ellustult, hanyatló életminőség, lépcsőn lihegés, és a megfelelő (egyénre szabott) táplálkozás és az intenzív, örömteli sport ezt meg tudja oldani, mégpedig teljesen.
    És ott fogunk állni majd, orvosi rendelőkben, meg nyolcvan évesen a karácsonyfa alatt, és el kell számolnunk azzal, ahogy a testünkkel-lelkünkkel bántunk, de sajnos, ez a gyerekeinket is terheli.”

  10. Csak most olvastam Nótártól a másodikat. Manipulatív álérvek, a szegénység emlegetése is nagyon zavaró, mondom úgy, hogy nagyon kevés pénzből élek.
    Én egy elhízott nő vagyok, nem annyira látszik, mert a valódi alkatom kimondottan vékony. Nem gondolom, hogy a “kövér” szó sértés, hát tényleg kövér vagyok, és ez baj. Egészségtelen, és ezért teljesen mindegy, kinek tetszem vagy nem tetszem így. A naponta látott kortársaim nagyobb része rosszabbul néz ki és rosszabb állapotban van nálam, de akkor sincs rendben a túlsúlyom, mert nem másokhoz viszonyítok, egyszerűen jobban akarok lenni.
    Elkezdtem többet mozogni, kerülöm a szénhidrátot . Sosem éreztem sértőnek, amiket az életmódról itt olvastam, inkább reményt ad, hogy nem kilátástalan a küzdelem.

  11. Ez pedig a tévéműsor.
    http://player.mashpedia.com/player.php?q=QOYHIF7Fo2k

    Engem Katus Attila heteronormatív esztétikai ítélete sokkal jobban zavar amúgy (kit érdekel, hogy neki mi tetszik? mindenki magának akar tetszeni, nem a férfiaknak és nem a “párjának”, maga az elképzelés is tök nagy önzés), mint Sarka Kata saját testképe, ami egyáltalán nem zavar, nagyon szép szerintem, ő így szép, nem tűnik meggyötörtnek. Hiába hozza Katus Attila az elvárt, jóleső, sztereotip teltnő-kultuszt, ez, ha őszinte, akkor is tisztán szexualizált perspektíva (kb. “kit dugnék én rommá”).

    A rideg valóság az, hogy aki telt, az nagyon ritkán formás és homokóra. Ha homokóra is a telt nő, nem igazán feszes, a hasa löttyed, puha, hurkás, a feneke lecsúszik, lóg, szögletes lesz, főleg 35 fölött. Ami nem létezik, az pont a nagymellű, vékony derekú, lapos hasú, feszes, telt csípőjű homokóra-alkat, természetes módon ezreléknyien vannak, az elképzelés és az újkeletű parancs a bubble butt-tal együtt a prornóból származik.

  12. Sziasztok, ez az első háeszem a blogon, bár követem szinte az indulása óta. Megtetszett az életmód rovat új neve, és hát nagy szükségem lenne egy tavaszi megújulásra. Az elmúlt ősz és a tél eléggé lestrapált. Jó lenne nem egyedül belevágni, hanem egy csapat tagjaként. Talán akkor nem adnám fel pár hét vagy max pár hónap után, és nem csúsznék vissza a henyélésbe és falánkságba.
    Kérek szépen jelszót az életmódrovathoz!
    Köszi

  13. Visszajelzés: motiváló hatás | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s