Micsoda bűvszó! A kapitalizmus lelke. A társadalom mint egymással vetélkedő, pályájukon “fejlődő”, anyagilag egyről a kettőre jutó hangyák összessége – és az ő harcaik.

Végignéznek az életükön: ezek itt a végzettségeim, a nyelvvizsgáim. Ez a rangom. Ez az autóm, ez a másik. Ez a fizetési papírom, ez a bónuszom.

Akinek több, az a büszkébb és jobb ember. SIKERES. EREDMÉNYES.

Ez itt a házam, ez a nyaralóm, ez a nyaralásom (odaírom a képek alá, milyen hálás vagyok, barátok, szeretet). Ez a házastársam, ő is valaki, ilyen a külseje. Micsoda értékrend!

Ez az egyedileg varrott cipőm, és ez az üvegfalú csoda pedig a munkahelyem. Emez a hitelem, ez meg a másik, ez a törlesztő, ez a megtakarításom, ez a kamatláb… Építkezünk!

Hát miről álmodsz?

Mire vágyom? Mit sorolok én? Könyvcímet, díjakat, legjobb posztjaimat, városokat, ahol futottam? Nem, nem sorolok, épp ez a lényeg. Csak lebegek. Mint az esti szellők, a szitakötők. Na de miből legyen még, még? Boldog célvonal-átlépésből, emlékezetes filmekből, a tündérleány szófordulatából, a maga varrta felsőiből. Nőhetne kicsit a hajam, hosszan szép, ha dús. Meghitt délutánok, citromtermés, jó poénok… ilyesmi jutna eszembe, de épp ez a lényeg, hogy nem kell semmit felsorolni.

Pedig nagy megfogalmazó vagyok. Viszont az örömre való képesség a lényeg.

Ez gyerekes? Élhetetlen? Feljajdulnak a Threadsen: miből? Hány óra? Mennyi a nettó? Albérlet?

Nem tudom ezeket. Csak éltem. És azért van anyag, mert nem voltam anyagias. Ebben biztos vagyok.

Vagy… giccs a szitakötő?

Én a felsorolási kényszert ijesztőnek és nevetségesnek tartom, és az erre vonatkozó kérdéseket is. Ami öröm, büszkeség, csak magamnak számít. Senki ellen nincs, nem vesz el mástól semmit. A gyógyszerlistám üres. Könnyű az álmom.

Mert az én örömeim csak ilyen lelkiek? Nem függenek össze pénzzel, nem külsőségek? A csórók vigasza: tiszta szív? Nem. Nekem fontosak a külsőségek. Milyen a g betűm, ez például külsőség. A tárgyak is, de inkább érzékelések. Finn paplanhuzat. Az ezüst sortom. Szauna. Hímzett virág legyen a sneakeremen…

Nem az ára, nem a márka, hanem a személyessége. Kis rögeszméim.

Mindig ugyanarra vágyom. Ami már megvan, újra arra: szépen fogó töltőtollra, a kávégép hangjára. Esti sétára.

Nem vagyok kereskedő, nem vagyok műszaki ember, filológus se vagyok, nem vagyok gyűjtő. Lélek vagyok. És írok róla, egész kis koromtól, arról, ami a fejemben, szívemben van. Hogy kinek érdekes, nemigen számít. De ha munkámnak mondhatom, az nagy öröm. Soha nem unom meg, hogy figyeljek, észrevegyek, jellemezzek, problémaérzékeny legyek, jó mondatokat találjak.

Ez fel nem növés, hogy soha nem érdekelt az a lista?

Inkább áldás, hogy érdekelhet a g betű meg a lelki izé. Hogy nem hideg számok irányítják az életemet. Ha nem volna hol laknom, ha belerokkantam volna a hitelbe, ha a jólétért feszítetten kellene dolgoznom, akkor nem érdekelhetne az erdei séta. Ha beteg lennék, ha sóhajtoznék, miből fizessem be a kenus tábort, mindjárt nem lenne szó a töltőtoll nyomáról.

Megtehetem, hogy a lepkének örüljek. Ez az igazi öröm.

Van hol laknom, nem kell nemet mondanom egy gyereknek se, amikor laptopot, bakancsot akar, és ezért én nem feszülök a többin. Hogy legyen új, nagyobb, másik. Meg hát (ez komoly, nem paródia):

A listák…! Anyám azt sorolta olvatagon példálózva az ismerőseiről, hány gyereke van, aki most végez, edzésre jár, rajzpályázaton tündököl, az orgonaművésznek koncertje lesz…

Megőrültem ettől is. Semmi közöm nem volt azokhoz, akikről beszélt. És nem látott engem. Soha nem lehetett valóban beszélgetni.

Nem volt kapitalista, sem anyagias, nem várt el konkrét teljesítményt, pályaívet, és nem értette, ki vagyok. Ő sokat tanult elképesztő körülmények között, és aztán iszonyú keményen dolgozott. Volt valami spiritualitás az értékrendben, és puritanizmus (gyalog jár, hajnalban kel, nem nőciskedik) – és béken hagyott.

Nem nagyon érdekeltek mások büszkeségei. Ő jobban érdekelt volna. A múltja, emlékei. A családunk titkai. Hogy hogy érzi magát.

Nem bírom a felsorolásokat. Mert elvárást teremtenek, mi az élet, és versengést. És ha az az élet, ha így deklarálják, én mindjárt nem akarok olyat.

Engem gyakorta provokálnak, hogy “mire vittem, mit értem el”, öncélúan, idegenek, mintha lenne egy egységes pontrendszer. Jobb, ha nem nézzük, ők mire vitték, akár az én, akár a saját normáik szerint. Nem tudom, komolyan gondolják-e, hogy ilyenekben méretik meg az ember. Vagy csak ellenem öltik fel ezt. De téves a kiindulópont. Az én életem nagy erénye, értelme, áldása, útravalója: hogy nem érdekel.

*

Az is lehet, hogy semmi ilyesmid nincs, amit a listázók követelnek (vagyon, előmenetel, státusszimbólum), csak egy szakajtó gyereked (kisebb szakajtó: kettő), egy furán néma férjed vagy a hűlt helye. Romos lakás. A munkád, ami prés. A beteg anyád. Mert annyi időd nem volt, hogy kitalálj bármi hóbortot: te aludtál, netflixeztél december 26-án. Az énidőd a streamingé. Hétköznapokon minden túlóra számított, minden ötezresnek megvolt a helye. Nem tudom, ki vagyok.

“Ez az életem” …ez pedig a gyomorfekélyem. A vérképem. A válási végzésem.

Az üres lelkem.

Ezek a befizetett tanfolyamaim. A hatalmas lelkesedéssel elkezdett művészetem, diétám, sportom, spirituális utam. Ezek a noteszemben a szakemberek, akikhez fordultam, hogy mentsenek meg a taposómalomból. Ez pedig itt a sok szar: tárgyak mindenféle tevékenységhez, az majd pihentet, és elvisz egy másik világba, ahol a lelkem, az egyéniségem számít, ahol alkotó lehetek.

És amiket rég nem űzök. Pedig reméltem, hogy van valami élet. Hogy én is létezem.

Én azt mondom, a boldog ember egyvalamit tud, de azt nagyon: vállat vonni. Ép eszét megőrizni, görcsölés nélkül létezni. Mint hajós a szelet, követni a szenvedélyt.

Leszarni ezeket. Olyan emberek legyenek körülöttem, akik nem béklyóznak. Mert sok mindent nem értek én a világról, emberekről, de hogy mitől működöm optimálisan, azt igen.

Egyetlen kérdés van: szabad vagyok-e.

Hagynak-e annak lenni, aki vagyok. Követhetem-e a kis szenvedélyeimet. Én simán mellette megcsinálom, amit kell, napi négy-hat órában, mindenkinek a ruhája, edénye, ágyneműje, ebédje rendben legyen. Csak hagyjatok a hasznossággal, a produktivitással, ne baszogassatok.

Úgy megvigasztalnám némelyiket, aki provokál a listákkal (példányszám, követőszám, “siker”). Hahó! Ez nem az általános iskola! Vége van. Kimehetsz a vonalból a színes ceruzával! Nem bánt senki. Legyél jó fej, legyél elégedett. Vagy legyél vad. Találd meg magad! És akkor az legyél, ne szédelegj, hogy tegnap te még horgoltál asszonyokkal, most nonbináris és ADHD, tíz éve meg vadkeresztény kisegyházas… Netes trendek élet helyett: azért nem akarsz gyereket, mert most ez a duma hangzik jól.

“Mit tudsz felmutatni?” A kérdést sem értem. Az élet nem Gazdálkodj okosan! Nem pontgyűjtő kártya. Nem mosószerárus hierarchia, amelyben az ezüst szinten leszel fél év múlva…

Borzasztó lehangoló ez a világkép. Mintha egész életükben magolnának és anyunak mutogatnák a színjeles bizonyítványt. Hé, véget ért a napközi is!

A legdurvább, amikor szó nincs ötösökről, még ebben az elkeserítő felfogásban sem. Pont ezért faggatnak engem vadul. Hátha én még nála is nyomorultabb vagyok… de én nem vagyok abban a versenyben. A netet arra használják, hogy hazudjanak arról, melyik kockáig jutottak, amazokkal ellentétben, akik rovására ők milyen eredményesek. És döfköd: látod? Elismered? Nem. Nem tudom, ki vagy. Csak azt tudom, hogy zavar, hogy én nem vagyok benne abban a versenyben.

Amit pedig tagadhatatlanul elszúrtak – gőgből, lustaságból, gyávaságból, vagy mert ilyen az élet –, az hatalmas dráma ám. Nem sima nyomor, hanem heroikus. Az összes veszekedés, betegség, bukás pozitívkodással viselhető: mondják, hogy újrakezdés, ők felállnak, a mentális egészséggel vannak kihívásaik, de hát kinek nincs. A tönkrement hasfal, a csíkjaik harci sebek, büszkék rá…

*

Nem vagyok se kereskedő, se műszaki ember, se közösségszervező, se gyűjtő. Semmi célratartás nincs bennem, abban legalábbis nem, amit más jelöl ki. Én nem nőttem fel. Átálmodoztam az életemet – a könnyebb része már el is telt. Soha nem is tanultam úgy, ipari módszerekkel, ahogyan az orvosok. Csak csináltam, amihez kedvem volt. A többit szabotáltam vagy megúsztam. Amit csináltam, az nem volt kérdés. Amit nem csináltam, az nem ment, egyáltalán nem.

Na, és lehet már hosszú távon nézni, mi lett ebből. Az lett, hogy itt vagyok, megvagyok, minden napnak örülök. Pedig éhen kellett volna halnom, ezen én is csodálkozom. Vagy mély depresszióban vergődnöm, magányosan. És hogy lehet, hogy ennyi éve ez a közösség a megbízó, és hagynak írni, amit akarok, és ez működik? Én nem tudom, de csinálom, ha már így alakult.

Lehetnék most egy kicsit megtépett: ööö, eltelt az élet, hova lett a sok idő? “Bele kéne csapni a lecsóba így negyven körül” – Ernelláék Farkaséknál, ezt Albertnek mondja Farkas (Hajdu Szabolcs), és csakis arra utal, hogy Albert nyomorog. Jár a szeme, mije van a sógoráéknak.

Itt van a két karakter, akiről szó van (de itt még nem hangzik el a lecsó):

Micsoda szerencse, hogy békén hagynak. Hogy nem voltam fontos, idegenkedtek tőlem, és átslisszoltam az életen. Lavíroztam, megúszósan abban, ami nem ragadott magával, de rakéta-hajtóerővel lőttem ki abban, aki én vagyok.

Milyen áldás, hogy valamennyit a zenéhez is konyítok, és nagyon sokat nyelvhez, szövegekhez. Hogy volt módom, vitt a lázas szenvedély. Így ötven éves koromra lassan angolul is megtanulok.

Az élet az. hogy követem a karakteremet, nem csinálok idegent. Ha a karakteremben az van, hogy nyavalygós vagyok, sóvár, fillérbaszó, akkor nem lesz jó az életem. Nekem az van, hogy független vagyok, és annyira tudok örülni bármi kicsinek, olyan nagyívű boldogságok vannak apróságokból. Lendületek! És csupa olyan, ami nem vesz el másoktól, elfér a világban. Nem lehet konfiskálni, adminisztrálni, megmérni, versenyezni vele.

Önmagam maradtam-e, és hogy hogy érzem magam, ez a lényeg.

Ha a tizenhat éves korú énemet szembesítenék akkor, 1992-ben azzal, hogy

ők a gyerekeid itt, így néznek ki, ilyen karakterek, ennyien vannak,

itt fogsz élni,

bringával jársz, nem tudsz vezetni,

ilyen az egészségi állapotod, arcod, a tested,

ennyiből gazdálkodsz,

ők a barátaid, ő meg a társad,

ezt eszed, ilyenek lesznek a napjaid, a kis testi szokásaid, ruháid, útvonalaid, olvasmányaid, beszélgetéseid, szóhasználatod,

…mit mondanék akkor. Elárultam-e azt az énemet, a 16 évest az évtizedeimmel?

És ha kitalálok valamit, hogy én márpedig holnaptól szakmányban rajzolok, írólappal és töltőtollal kísérletezvén, vagy kiművelem magam a street workoutban, ahhoz van-e időm, terem, van-e ezeknek akadálya?

Tudom, milyen kitartó, önálló, pozitív vagyok, ha van valami ügy, véradók szervezésétől a feladatlapok gyártásán át a sportversenyek lebonyolításáig. Vagy amikor életműveket kellett végigolvasnom, napi tizenöt órán át. Bőven többet teszek bele, mint az elvárható, éspedig saját, belső hajtóerő miatt. És fáradhatatlan vagyok.

Semmi nincs a LinkedInemen, nem is lesz, nem nyalok körbe senkit. Bárkit kinevethetek.

Nem fáj a fejem az anyagiak miatt, és nem az anyagiak miatt, hanem mert nem vagyok fejfájós. Minden, ami fontos volt, megtörtént magától. Nem szabta meg más, mit lehet, mit kell. Nem volt bennem sem pontos akarás. Semmit nem kellett akarnom: arra vitt valami, hajtóerő vagy szerencse. Megláttam a kivételes agyú férfiakat, és tudtam, ők azok, és gyerekem lesz tőlük.

Lebegek és csodálkozom.