mi kell a népnek?

Népnek azokat nevezem, akiket a neten olvasok, ez nem szép tőlem, és torzít is, de abban biztos vagyok, hogy a kommentelők, akiket most ekézni fogok, megtestesítenek egy jellegzetes gondolkodásmódot, illetve ezt fel is erősítik, kihangosítván.

A nép mástól várja a megoldást.

A nép élete nyomorult, hobbija a panaszkodás.

A nép csodálni és követni akar valakiket.

A nép öntudatoskodik: neki jár az, amit magának elképzelt. A demokratikus illúzió, hogy ha a neten látod, akár a tiéd is léehet a Bármi. A menőség, a státusszimbólum, a fancy, az árkedvezmény. Legyen minden héten kutyavásár! Ha nincs, szétszedi az ő imádott, körbenyalt szervezőjét. Bővebben…

miért nem tudsz lefogyni?

Talán te is nagyon lelkes voltál, egy ideig pörögtél velünk 2015–16-ban. Most megcsinálod! Vagy nem. De azóta tervezed…

Bizony, sokan vették meg az ugrókötelet, jöttek néhányszor edzeni, kérdezgettek, kerestek információkat, változtattak az étkezésükön. És örömüket is lelték benne. Aztán leálltak.

Miért van ez? Bővebben…

xeno- és más fóbiák

Két történet Sznobbudáról.

Szerdán, ami néha kedd, de volt már péntek is, úszom, ugye. A minap bejött két figura a szaunába, pocakkal és harsánysággal. Két vendéglátós férfi, főnökök, üzemeltetők. Szidták egyrészt a saját alkalmazottaikat, akik minden harmincéves picsa kabátját lesegítik, kihúzzák a széket, hát válogassák már meg, kinek jár ez! Én álmomban nem gondoltam volna, hogy gond az, ha udvarias és úrias egy pincér, és a saját főnöke teszi majd szóvá. És nem kell mindenki elé kitenni az előételt, csak aki rendes nagy menüt rendel. Vagy lehet olcsóbbat, grissinit, az pár fillér. De akkor meg jönnek, hogy gluténmenteset akarnak. Ez a gluténmentes cirkusz is… faszom. Aztán megvitatják, hogyan lehet megválni a problémás alkalmazottól. Szervezz nekik egy tesztet. Hogyan sütsz gluténmentes grissinit? Aztán ki lehet őket szórni. Nagyon remélem, ezt rosszul értettem.

Tulajdonképpen ezeket a témákat megvitathatnák privát helyszínen is. Engem mindig megvisel, ha hallom a vendégre, ügyfélre nem tartozó panaszkodást, a munkaidőről, a főnökségről, a “jaj, legyen már hat óra” fajta sóhajtozás is. Na de pont a vendéget ócsárolni, meg az ő igényeit? Elszégyellem magam azon az oldalon, hogy probléma számukra az oldalam. Ez nem profi, ahogy a magánügyek kibeszélése sem.

Facebookon nagyon kedves, “mindenben segítek” edzőlány a büfében hangosan szidja az új vendégét: “ha lefáraszt, hol éri meg az nekem háromezerért”. Nem vagyok edzettje, de annyira szar ezt hallani. Legalább az illúziót őrizzük meg…

Szóval, nem kellemes, viszont hasznos értesülni arról, mit gondol a vezetés viselkedésről, vendégről és ételallergiáról. Ugyanakkor, a két hellyel szemközti uszodában harsánykodván, elég nagy öntökönszúrás is. Én nem megyek többet a Piccolinóba és a LeRoyba.

A másik, szintén rövid történet egy kicsit feljebb, az aprócska plázában, a MészárSteaken zajlik, ahova levesfőzési ambícióból minőségi ökörfarokért vagyok menendő. A kedélyes fiúk mindig poénkodnak, lejóképűzik az érdekes arcú, de jó humorú törzsvevőt, érvelnek, hogy a karácsonyi dekoráció jó lesz még húsvétra is. Valóban vidám pillanatok ezek. Ennek derűnek a jegyében beszélnek a két ázsiai nővel is, szándékosan és eltúlzottan parodizálva azok kiejtési jellegzetességeit, hanghordozását és minimálszólkincsét. Ezeee forint. Az jó? Nem jó. Finom csibe. Látszik az eladón, gyakran űzi ezt a fajta paródiát, és a többiekkel jól szórakozik rajta. Csakhogy a nők sok ezret hagynak itt, és persze nem hallják a gúnyt. Szerintem ez már nem a jópofaság jegye. A kerület tele van diplomatákkal, nemzetközi polgárként folyton költöző cégvezetőkkel és családjukkal. Ráadásul hergelik itt a migránsgyűlöletet is évek óta. Én nem megyek többet a MészárSteakre.

Én mondom, addig van jó világ, amíg az ilyen mozzanat eléri a fogyasztó ingerküszöbét.