Száz szónak is egy az eleje: ne.
Régebben csak távolról és kószán rémüldöztem Bővebben…
Száz szónak is egy az eleje: ne.
Régebben csak távolról és kószán rémüldöztem Bővebben…
Az előző posztot összegzem és toldom meg: ha sokat és változatosan mozogsz (testhasználat és beöltözős sport is), ha ügyes, rugalmas, nagy mozgástartományú a tested, és jelentős energiát igényel az edzésed, akkor egy kicsit mindegy lesz, mit eszel. Mindegyebb, mint annak, aki bajban van (sokan igazságosságot követelnek ebben is: ne ehessenek a “vélkonyak” se tortát, nem ér! Haha, az országúti bringások meg négyesével eszik a Snicker’s-t. ) Nem olyan fontos már a grammja, alapanyagjai, a makrók arányai, az étkezésgyakoriság sem, tulajdonképpen az éhségedet követheted. Mert nem vagy beteg, sem étkezési zavaros. Ha nem eszel túl, és nem is durván adalékanyagosat, feldolgozottat, vitaminhiányosat, akkor ez “csak sima étel”, amelyet felhasználsz. Mindaz, amit a testedért hosszú távon tettél, bankba kerül: gyűlik és kamatozik. Görcsösség, erőltetés, szélsőséges gesztus nélkül is gyűlik. És ez a jó, hogy nem kell feszesen élni.
Ezért értelmetlen a huhogás, hogy “a kampánydiéta után visszahízol, jojó, értelmetlen fogyózni”, mert ez a szemlélet a kudarcos fogyózókat és az eltorzult, már beteg állapotot veszi alapértelmezettnek. Azért kudarcosak, mert nekik nagyobb bajuk van a sima egészségmegőrzésnél. Komoly evészavarok, hormonegyensúlytalanságok. Meglepően sokaknak.
A baj az, hogy nagyon kevesen teszik meg lelkükért, testükért azt a napi keveset, ami összegyűlve és kamatozva már sok, és befektetés is, amitől ötven évesen is jól lennének.
Módszer és szigor akkor kell, ha már bajban vagy, és hosszú évekig nem foglalkoztál vele, sőt, rontottad, mert rácsúsztál valamire, vagy a margarin olcsóbb volt, és elhitted, hogy jót tesz, vagy éhes lélekkel a lelki bajaidat “etted meg”. Tehát az általános egészségmegőrzési tanácsok nem ugyanazok, és fegyelem sem kell annyi, mint ha már tönkrement egészséggel vágsz bele, vagyis egy-egy terápiás akcióhoz a szükséges lépések komolyabbak lesznek. Bővebben…
Ha nem gondolsz bele, elhiszed nekik. Annyira mondják.
Hogy a “szex” piac.
Vagyis, közgazdasági jelenvaló: kereslet-kínálat, piaci logika, verseny, termék.
Cég. Ár, marketing. Árfolyam, infláció. Szavatosság, garancia. Szubvenció, védővám. Adó. Adóparadicsom. Gazdasági bűncselekmények.
Rettenetesen kínos ez. Maró szégyent érzek helyettük. Hogy lettetek ti ilyenek? Ezek a magabiztos állítások csajokról, pasikról. Legmélyebb titkokról, fájdalmakról, traumákról írnak így. Az megvan, hogy a szex sokaknak trigger? És ez a beszédmód mint felszabadulás. Ismerek olyat, akinek ez nagyon is tetszik, így beszélnek róla, mert milyen lazák, tabutlanok. Mert előtte neki görcs volt a téma, csupa elhallgatás, ez emg felszabadító.
Az elképzelés egyébként, hogy a szex piac, általában ezek a magyarázatkísérletek a nemek viszonyáról antifeminista eredetűek, legalábbis ebben a torz, vádaskodó és bulvárosodott formában biztosan. A konyhapszichológia arra szolgál, hogy más legyen a hibás, miért olyan boldogtalanok, miért nem engedelmesek nekik a nők, és ők miért nem vonzók. Mármint a nőgyűlölők.
A tabutörést értem. De az erő nem a szavakból jön. És a beszéd erről csak igaz szó lehet. Nem lehet keménykedő, üzleties, elidegenítő. Bóvli. És te, te guru, miért nem mész edzeni?
Elhiszed a reprezentációt, amely itt marketingje a gurunak. Ahogy ír, elmeséli, amiket sejtet, hogy ő aztán. Az összes önillegetést: ha valaki áll egy tengerparton, akkor ő boldog és jó neki. Ha öleli egy férfi, akkor sínen az élete, hatalmas a szerelem. Dehogy érdekkapcsolat! Dehogy egymás nyúzása.
Azt is elhiszed, hogy másoknak könnyen megy a szex, frenetikus, te nem ismered azt. Megint a reprezentációt. Hogy az a felfokozottság, ahogy szenvedélyről szól a szekularizált kultúra, az egyrészt valóság, másrészt mindenki más átéli, csak te maradtál ki a jóból.
El ne hidd, hogy másnak könnyen megy. És főleg azt ne, hogy a szex piac, és ha ilyen elidegenítően okoskodsz róla, akkor majd megérted és menni fog. Bővebben…
Most bizonyára nagyon elitista, antiszolidáris, testszégyen ja, az most épp nem és kapitalista népnyúzó is leszek, de ez valami döbbenet.
Bemegyek egy helyre, amelyik nekem szolgáltatóm, és ahol engem kiszolgálnak – ez azt is jelenti, hogy az én visszajárásomból, pénzemből járnak jól, esetenként busás hasznot hozok nekik, viszek oda másokat is.
És akkor ezek szerződést szegnek: ahogy kiszolgálnak, ellátnak stb., közben hallgatom a szövegelésüket, amihez semmi közöm, ellenben rettentő kellemetlen.
Gazdagbudán élek, mert ide vetett a sorsom (itt is születtem), és nagyon kell gondolkodnom, hogy olyan helyszínt, üzletet mondjak, ahol ilyet nem tapasztaltam.
Hol az épp távozó Rubint Rékát beszéli ki csicsergő aljassággal az elhízott dolgozó itt vagyok testszégyenítő, micsoda szemétség! a fluktuációmentes és méregdrága pékségben (ha nem volna más dolga, mondja, ő is így nézne ki ám!), hol a pultos panaszkodik a munkaidőre, főnökre, vagy a recepciós hőbörög, míg kiszolgál (nem hagyja abba, nem zavarom meg), hogy kivel veszett össze, meddig bírja még ezt a stresszt itt, mi van Nyugaton bezzeg. Multitasking, osztott figyelem? Kínos. Nekem mondja a hisztis taxis, hogy egyes utasok itten miket követelnek (alapszolgáltatás, ráadásul kiírva az anyósülés hátára: ne telefonálj, ne rádiózz, ne tankolj menet közben…), vagy hogy mennyi a tagsági díj – hát ő mennyit keres így? Nem zavarja, hogy én is utas vagyok, és biztosan nem vele leszek szolidáris, hiszen mindez, ami neki szerinte JÁR, mondjuk a telefonálgatás joga, az én szememben is gáz. És még az is, amiért senki nem szól: a szexista viccelődés.
Minden gáz, ami nem tartozik rám, amit el kell viselnem. Gáz kibeszélni masszőrként a testeket: én is meztelen vagyok, kiszolgáltatott, tökéletlen.
Az ember arra számít., persze a visszaélésen bőven innen, hogy a segge ki lesz nayalva, hogy ő jól döntött, ezért ment oda. És hirtelen a szolgáltató lesz agresszív hatalmi helyzetben: az ítélkezőében, a vígan csevegőében, a mérgelődőében – ez a baj itt, jövök rá, míg írom ezt a posztot. Átveszi ezt a pozíciót, ahelyett, hogy… hogy én lennék az úr? Van ilyen értelmezés is (pláne itt, ahol drága a szolgáltatás), de nem, én nem ezt várom. Hanem? Ahelyett, hogy skandináv, kölcsönös tisztelettel, egyenlően, kedvesen lennénk egymással, és ő, ahogy vállalta, a díjazás fejében a munkáját végezné. Bosszút áll, amiért csak ennyi az annyi, és nehéz a meló. Még számla nélkül is csak annyi… De hiszen így még kevesebb lesz! És minden elromlik, szar került a palacsintába.
Edző szid edzettet a Flexben, nem is diszkréten: “lefáraszt a hülyeségeivel”, mintha válogathatna a kliensek közül, mintha ő maga Nobel-díjas vagy büölbülszavú csupa kellem volna, és, minő meglepetés, pont ő az, aki egész nap a telefonját nyomkodja, haját tekergeti, nemigen pörög a biznisz, tán épp e full amatőr, nyávogós, elutasító stílusa miatt. Lehet nyavalyogni, hogy nem fizetik meg a személyi edzőket. Gumiszoba a neten álnéven szidta jelen időben a munkaadóját, meg azt a céget, aki díjazta, ez is elegáns. És hallgatom a plazmaközpontban is, akik mind közül a legtöbbet kaszálnak rajtunk, a röhögős gúnyolódást, hogy remélik, az egyik donor nem jön többet, úristen, nagyon gáz.
Őket mondjuk sajnálom: se ők, se mi nem kaszálunk nagyot, amegnyomorított, agyonterhelt alkalmazottak, a kizsákmányolt donorok (ha úgy fogom fel, de én nem úgy fogom fel, mert ingyen is adok vért, őssejtet). De amúgy ki nincs kizsákmányolva? Aki a tulajdonos. A befektető, a részvényes. Ez volna a kapitalizmus. Amelyet fikázni könnyű, de benne létezünk, hasznait élvezzük mindannyian, nyíltan meg nem kérdőjelezzük, csak akkor, ha pont ha minket sújt – és ennyit nem bírunk ki, pedig ez ingyen lenne, hogy ne azt előtt siránkozzunk és pletyózzunk, akire ez nem tartozik, és akinek ez kínos, kellemetlen.
Mi közöm nekem ehhez? Miért kell ezt hallgatnom? Ez igenis kulturáltság, emberi tartás kérdése.
Ezek az emberek nem nekem szóltak be, nem vagyok megsértődve – azt én nem hallottam, nekem nem mondják, illetve épp nem volt velem gondjuk. (Nincs illúzióm, hogy engem is kibeszélnek más ügyfelek füle hallatára, nincs az a lojalitás és jófejség, ami ezt kivédje.) Hallgattam ezeket a kisstílű, negatív szövegeket, miközben kiszolgáltak, figyeltem, ahogy lábbal tiporják a cég marketingjét, ügyfélorientált imidzsét, mosolygós látszatát, éspedig nem egyszer, nem tízszer zajlott ez a jómagyar hőzöngés, hanem százszor is. Sírtak már stresszről, családi helyzetről nekem bankban, és taglalta nekem tanítónő, hogy neki három gyereke van, és mennyi dolga, vagy milyen rosszul esett neki valaki (szülő) viselkdése. A munkahelyi, belterjes nyafogás is elképesztő, a fejem fölött beszélgetés, azt érzem feszengve: zavarom őket, miközben a pénzárgépbe üt, adataimat írja be, tárgyakat ad a kezembe, és rám se néz. De más ügyfelek ócsárlása egy ügyfél előtt, az meg egészen döbbenetes tahóság.
Mindez válságtünet, a hazai mentális állapotok és a munkamorál krízise: jól működő, kulturált országokban ilyesmi, és nem csak a fegyelmezett Távol-Keleten, ahol a nagy hajbókolás túloldalán toronyházakból ugrálnak ki a dolgozók, hanem már Csehországban sem fordul elő.
Kedves eladó, pénztáros: pont az a dolgod, hogy neked ne essen rosszul – én értem, hogy rosszul esik, de ne oszd meg velem, ne kelljen ezt hallgatnom. Te funkció vagy, ne terheld rám a személyes gondjaidat, mások okozta bajodat, a kulisszatitkokat. Minden nagy színész tudja ezt: kollégát, öltözőbeli háborút nem dobunk ki a pletykaéhes tömegnek. Feladatod az is, hogy a sok apró hülyeséget mosolyogva elviseld, és a valódi konfliktusokat is az érzelmeket mellőzve, hatékonyan oldd meg. Dolgozol, nem buliban vagy.
Nekem az a gyanúm, hogy nem is értik, a viselkedésükkel mi a probléma. Szólni kell. Az uszodában szóltam, hogy az edző ne káromkodjon és szidalmazza a gyerekeket hörögve (a hátuk mögött, de akkor is, más oda járó fürdőzők füle hallatára), éspedig minden egyes alkalommal, mindig baja volt, és mindig a medence mellett. De a facebookon a molesztáló, méregető, tapizó tevékenységét nyíltan és dühödten deklaráló jógagurunak vagy a nőalázó, behízott hopp zenekarnak ebből semmilyen hátránya nem lett.
Légy profi. Szeresd, amit csinálsz, azonosulj vele. Ha nem vagy profi, ha hekkeled a munkaadódat, vagy a szakmád elemi szabályait, akkor az ügyfél máshova megy, és megírja a véleményét. Ez volna a piac törvénye, ha a piac működne, de sem a piac, sem a szocialista modell itt minálunk nem működik.
Ne neked álljon följebb, nem ő szorul rád ugyanis (hacsak nem rendkívül egyedi, amit nyújtasz. De akkor is legyél profi). Ma már mindenki a facebook meg a tripadvisor értékeléseiből él.
Mielőtt rákezded a sanzont, kedves rosszakaró: én, a blogger bizony beszólogatok, ha az a célom, hogy – az engem zaklató, idegesítő, kavarós, nekem egy fillért nem fizető, bármit IS elváró, követelőző – kommentelő ne írjon többet ide. Nem is vagyok szolgáltató, és nagyon sok munkát tettem abba, hogy ne kelljen azzá lennem, mert az nem könnyű kenyér. Nem vagyok viszont ellentmondásban, ellenérdekelt helyzetben a menedzsmenttel, tulajdonossal, nincs főnököm, marketingem, termékem, haszonkulcsom, hangzatos ígéretem sem, és ez a lényeg. Amikor mégis – egyéni – szolgáltató vagyok, akkor profi vagyok, egészen az ügyfélre vonatkozom, rá figyelek, erőmön felül is, tanárként is ezt csináltam (és ezt nem bírva szálltam ki tíz év után).
De azt biztosan nem csinálom, hogy mosolyogva, fűt-fát ígérve hirdetem magam, megjátszom a profit, elfogadót, bárkinek segítőt, akciós áron szolgáltatót, aztán a gyakorlatban meg nem azt csinálom.
Népnek azokat nevezem, akiket a neten olvasok, ez nem szép tőlem, és torzít is, de abban biztos vagyok, hogy a kommentelők, akiket most ekézni fogok, megtestesítenek egy jellegzetes gondolkodásmódot, illetve ezt fel is erősítik, kihangosítván.
A nép mástól várja a megoldást.
A nép élete nyomorult, hobbija a panaszkodás.
A nép csodálni és követni akar valakiket.
A nép öntudatoskodik: neki jár az, amit magának elképzelt. A demokratikus illúzió, hogy ha a neten látod, akár a tiéd is lehet a Bármi. A menőség, a státusszimbólum, a fancy, az árkedvezmény. Legyen minden héten kutyavásár! Ha nincs, szétszedi az ő imádott, addig körbenyalt szervezőjét. Bővebben…
Talán te is nagyon lelkes voltál, egy ideig pörögtél velünk 2015–16-ban. Most megcsinálod! Vagy nem. De azóta tervezed…
Bizony, sokan vették meg az ugrókötelet, jöttek néhányszor edzeni, kérdezgettek, kerestek információkat, változtattak az étkezésükön. És örömüket is lelték benne. Aztán leálltak.
Miért van ez? Bővebben…
Két történet Sznobbudáról.
Szerdán, ami néha kedd, de volt már péntek is, úszom, ugye. A minap bejött két figura a szaunába, pocakkal és harsánysággal. Két vendéglátós férfi, főnökök, üzemeltetők. Szidták egyrészt a saját alkalmazottaikat, akik minden harmincéves picsa kabátját lesegítik, kihúzzák a széket, hát válogassák már meg, kinek jár ez! Én álmomban nem gondoltam volna, hogy gond az, ha udvarias és úrias egy pincér, és a saját főnöke teszi majd szóvá. És nem kell mindenki elé kitenni az előételt, csak aki rendes nagy menüt rendel. Vagy lehet olcsóbbat, grissinit, az pár fillér. De akkor meg jönnek, hogy gluténmenteset akarnak. Ez a gluténmentes cirkusz is… faszom. Aztán megvitatják, hogyan lehet megválni a problémás alkalmazottól. Szervezz nekik egy tesztet. Hogyan sütsz gluténmentes grissinit? Aztán ki lehet őket szórni. Nagyon remélem, ezt rosszul értettem.
Tulajdonképpen ezeket a témákat megvitathatnák privát helyszínen is. Engem mindig megvisel, ha hallom a vendégre, ügyfélre nem tartozó panaszkodást, a munkaidőről, a főnökségről, a “jaj, legyen már hat óra” fajta sóhajtozás is. Na de pont a vendéget ócsárolni, meg az ő igényeit? Elszégyellem magam azon az oldalon, hogy probléma számukra az oldalam. Ez nem profi, ahogy a magánügyek kibeszélése sem.
Facebookon nagyon kedves, “mindenben segítek” edzőlány a büfében hangosan szidja az új vendégét: “ha lefáraszt, hol éri meg az nekem háromezerért”. Nem vagyok edzettje, de annyira szar ezt hallani. Legalább az illúziót őrizzük meg…
Szóval, nem kellemes, viszont hasznos értesülni arról, mit gondol a vezetés viselkedésről, vendégről és ételallergiáról. Ugyanakkor, a két hellyel szemközti uszodában harsánykodván, elég nagy öntökönszúrás is. Én nem megyek többet a Piccolinóba és a LeRoyba.
A másik, szintén rövid történet egy kicsit feljebb, az aprócska plázában, a MészárSteaken zajlik, ahova levesfőzési ambícióból minőségi ökörfarokért vagyok menendő. A kedélyes fiúk mindig poénkodnak, lejóképűzik az érdekes arcú, de jó humorú törzsvevőt, érvelnek, hogy a karácsonyi dekoráció jó lesz még húsvétra is. Valóban vidám pillanatok ezek. Ennek derűnek a jegyében beszélnek a két ázsiai nővel is, szándékosan és eltúlzottan parodizálva azok kiejtési jellegzetességeit, hanghordozását és minimálszólkincsét. Ezeee forint. Az jó? Nem jó. Finom csibe. Látszik az eladón, gyakran űzi ezt a fajta paródiát, és a többiekkel jól szórakozik rajta. Csakhogy a nők sok ezret hagynak itt, és persze nem hallják a gúnyt. Szerintem ez már nem a jópofaság jegye. A kerület tele van diplomatákkal, nemzetközi polgárként folyton költöző cégvezetőkkel és családjukkal. Ráadásul hergelik itt a migránsgyűlöletet is évek óta. Én nem megyek többet a MészárSteakre.
Én mondom, addig van jó világ, amíg az ilyen mozzanat eléri a fogyasztó ingerküszöbét.