az elismerés ingyen van – mark fisher: kapitalista realizmus

Ebben a bejegyzésben tömören leírom, mi a gond az identitáspolitikával, és figyelmetekbe ajánlok egy könyvet.

Érzékenyítés, identitások, black lives matterm emberi jogok, body positivity, sérülékeny csoportok – ha érdekel a világból bármi a celebeken, a vegánságon meg a sminktrendeken kívül, könnyen tele lehet ezzel a hírfolyamod. Én jobbára arról írok e téma kapcsán, főleg transzügyben, hogy ez hamis, idegesítő és bárgyú a maga hisztijeivel, hadjárataival, celebcsócsálásával, fontoskodó inkompetenciájával, meseországával (itt nálunk), és durva visszaélések zajlanak a nevében (külföldön). De van ennek alapos elméleti, balos kritikája is.

Röviden: míg te itt zászlókat teszel ki, lájkolgatsz meg “jogvédő” oldalakra tódulsz pezsegni, mi hír és kit kell épp imádni, vagy utálni, az alapvető egyenlőtlenség érintetlen marad, és nem is nagyon gondolsz rá. Pedig a szimbolikus elismerés, a másság keblünkre ölelése nem kerül semmibe, sőt. Ha kitűzi magára, hogy mennyire inkluzív, ha vonul a Pride-on meg használja a névmásokat, akkor ezen hízik kokakóla meg a dizni is. Az összes rablókapitalista cég legitim lesz, legalábbis kapott egy jópontot. És ne verd át magad: TE hizlalod őket. Pont ezt írta Jámbor András is.

Ma progresszív körökben be lehet futni azzal, hogy Rowlingot basztatod, bűntudatot keltesz az “ignoránsakban” és a “pivilegizáltakban”, béna mémekben “harcolsz” az emancipációért, és Ónodi Adélt élteted. Miközben semmit nem értesz a világ működéséből.

 

 

Ami fájna az egyenlőtlenségnek, az az elosztás megpiszkálása, vagyis a kapitalizmus lebontása vagy megingatása volna.

Az elismerés nem kerül semmibe, az üjraelosztás igen.

Erről hallgatnak a hangadók (egy részük nem is érti az alapokat), de a politika is. Greta is hiába nézett égő szemmel a vezetőkre. Teljes a reménytelenség és tancstalanság: előbb tudjuk elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét. És ezért olyan heves a látszataktivizmus, ezért vonzó, menő és “bátor”, ezért akarsz azonosulni vele, mert eltereli a figyelmet a valódi kérdésekről. Amelyekre nem tud választ.

Marad a lelkesítő cukiskodás. Ide tartozik az egész Black Live Matters is, sőt, a feminizmus kapitalizmuskritikusmentes, formális, üres gesztusai is.

Az elnyomás előbb volt, és ez az elnyomás kérte az egyenlőtlenséget: a fizetetlen munkát, a taposhatóakat, a hatalomfosztottakat és minden visszaélést. Logikája a taposás és felélés. Közben azt látjuk, hogy szép új világot vizionálnak elfogadásból, tioleranciából, láthatóságból. És nem értik, hogy ezt az emberek többsége nem kéri (erőltetni lehet), de ha meg is valósul, nem sok köze lesz egy jobb világhotz. Újabb “sérülékeny csoportok” és “marginalizált emberek” nőnek majd ki a földből, minden hülyeség, ami személyes, belső fantázia, probléma, sérelem, identitássá válik és lehet követelőzni meg valóságátírni a nevében.

Ami valódi változás az az, amit a baloldal százötven éve követel: az újraelosztás.

Mark Fisher kritikai kultúrakutató, balról, elméletileg, de közérthetően bírálja az identitáspolitikát, és nem a túlkapásait, hanem az alapvetését (elsősorban a Kilépés a vámpírkastályból című írásában).

2017-ben Mark Fisher, aki súlyos depressziós volt, öngyilkos lett. Életében, közvetlen, nyílt, antiakadémikus blogolása, a http://k-punk.abstractdynamics.org/ is jelentőssé és népszerűvé tette (nem bírta az elitizmust meg az egyetemi közeget), de posztumusz is nagyon olvassák, idézik elméleti körök és sima olvasók is. Most ez a könyve jelent meg magyarul, ennek a bemutatóján ittam e magvas (társadalomtudósoknak tananyagszerűen ismert) nézeteket, neveket.

https://ujkonyvek.hu/Kapitalista-realizmus–9789633384572?

A popkultúra értelmezésével foglalkozik a jellegzetes brit szcénában, rengeteg filmre és popzenére utal, mindezt nem brit olvasók számára is érvényesen. Előszeretettel és szellemesen kapcsol össze távoli jelenségeket, láttat és frappíroz.

Ezen kívül nagy gesztus a depresszió ellen, a depresszióból, hogy igenis van, lehet alternatívája e nyomasztó világrendszernek, de nem megtalálnunk kell, hanem megalkotnunk. Egyelőre ennyit tudok a kötetről, a fogason a tízperceimben olvasom.

A mentális betegségek pestisszerű jelenlétéről beszélgettek még a kötet létrehozói: nem egyénileg kell őket kezelni, mert nem az egyes személyben van az ok, hanem a társadalmi működésben, ezt épp az elterjedtségükből látjuk. Ezért se vádaskodj és diagnosztizálj. A fordiánus unalom eltűnt, de nem azért, amit a hatvannyolcasok álmodtak, hogy felszabadítottuk volna a képzeletet. Unatkozni nincs módunk, ingerek vannak, internet és FOMO, de szorongunk helyette.

Ha találok emlékezetes idézetet, kommentelem e poszt alá.