értékrend címkéhez tartozó bejegyzések
nőies nő vagyok-e?
Na, nekemestek a transzaktivisták. Érv nincs, a valóságot nem bírják elviselni, megy a sunyi dühöngés, személyeskedés. Azt taglalják elképesztő kinézetű, kockatestű, borostás emberek, hogy én nem vagyok nőies.
A lófasznak is van vége. A csoportjaitokban vannak kiábrándult tagok, akiket már a transzideológia kritikája jobban érdekel, így én tudok a sunyi gyalázkodásról, és hogy a nevemet, családomat emlegetitek sértődötten. A saját életetekkel azt csináltok, amit akartok, hajrá. Át is verhettek, ha sikerül a “passing”: amíg nem lóg be elém egy fasz a női öltözőben, nem szólok az uszodaüzemeltetőnek. Viszont nem tekintünk titeket elnyomottnak, áldozatnak, mert nektek a saját döntésetek a transzkodás, a feltűnéskeresés, és mindent ennek rendeltek alá. De jó is annak, akinek van ideje, agya ennyit bíbelődni a nemével, mert nem kell “kapálnia”! Azt nem tilthatjátok meg, hogy bárkinek minderről véleménye legyen. Mely véleményt nem kell veletek egyeztetnie, sem valami vélt, elvont jóság-koncepcióhoz, inkluzivitáshoz igazítania (a koncepció mindig csak a ti érdeketeket szolgálja). Nyilvános tartalmakat bárki elemezhet, a hiedelmeiteket nem kötelező valóságként elhinnünk – és ez nem gyűlölet. Itt ti vagytok agresszívek, ti akarjátok uralni a nők közösségeit, rendezvényeit, megszólalásait. Bővebben…
még az influenszerekről
Amiről beszéltem a hangfájlban, ahhoz kapcsolva írom most ezt, de nem csak az influenszerekre igaz ám, hanem mindenféle rajongásra.
Egyvalaki van középen, őt nézik, aztán botrány, elvárások, háború. Törvényszerűen. A kiegyenlítés szándékáról írok: a rajongás utáni kötelező nagy csalódás mögött mindig az van, hogy a rajongó ki akarja egyenlíteni a viszonyokat.
Nem bírja, hogy ő nem. Ő nem él úgy, nem lesz olyan soha, nem kap figyelmet. Főleg ha eredetileg ingert keresve, nézegetve, unalomból járt arra, “szembejött a blogod”. (Semmi nem jön szembe. Telefonon, appként elképesztően más élmény az insta és a facebook, meg vagyok döbbenve: laptopról én mindig magam kerestem ki hashtag vagy profilnév alapján, ami érdekel. Követő sem voltam, megválogatom. Nekem ugyan hiába villogtatja most az explore az papban a macskás videót, szétplasztikázott sztárokat, jóga és akrobatika örvén a seggeket, a gyors meggazdagodás lehetőségeit és az ADHD nevű borzalmas önigazolást. Nem érdekel, nem kattintok rá.)
Aminek utánanézel, odakattintasz, az téged érdekel.
A követő egy idő után elunja a rajongást, amit pedig senki nem kért tőle. Úgy veszi, a hőse kapott valamit tőle, viszonoznia kell. Most ő jön! Nem bír csak követő maradni, nem bír nem nyomulni. Eltanulja a magabiztosságot, posztnak titulálja a kommentjeit. Nem érti a pozíciók, beszédmódok különbségét, elvakítja az egója. “Csak a kommentek miatt jártam oda, xy és wz érdekesen írt, sokkal jobban, mint a blogger, maga a blog egy szar, nem bírom azt a nőt”.
Majdnem mindenki szerényen érkezik. Nézelődik előbb. Én jobban becsülöm azt, aki kihagyja ezeket az önismeret híján való köröket, durván beszól, és elmegy. De aki visszajár? Évekkel később is?
Jár neki a figyelem, a válasz, az észrevételének a megfontolása: dőljön össze a blogkoncepció, ha ő kritizál, leleplez, kockahas-hamisítást vél, kész, akkor vége a világnak. Lehessen most már ő a főszereplő, vagy legalább. fontos intrikus. Szerepelhessen végre, erre várt, a sunyi alázat csak trükk volt. Átveszi az irányítást, a megmondós beszédet, melynek eszközeit épp a körberajongott oldaltulajdonostól tanulta el, és az ő tereit használja, immár ellene. Kommentben maga is ajánl az infuenszeri poszt alatt másik diétát, edzésmódszert, ruhabeszerzési helyet, lifehacket. Hozzászólásban elmeséli hasonló terjedelemben és habbal a saját nagyszabású történetét – ez itt a blogon nagyüzemben ment 2013-14-ben: a harsányak, épp azok, akik később elárultak, a poszt elé tolakodva, fölé licitálva, nem is kapcsolódva írták a nagy drámákat, vagy épp a kicsinyes “tudom, hogy a lényeghez sikerül hozzászólnom, de a tejfölnek nem annyi a zsírtartalma” megjegyzést, egy merőben irodalmi poszt alá, amelyben semmi komoly szerepe nem volt a tejfölnek. Tönkretenni, megváltoztatni, kitűnni mellőle!
Amilyen vagyok, nem zavart ez, nem láttam át a kínzó figyelemkeresésen. Hadd beszélgessenek, nem is mindig olvastam el. Utólag döbbenek rajtuk.
Kitör tehát a követőből a frusztráció: ő nem érdekes, neki miért nem válaszolnak (a blogger vagy más követők), ő nem tudna netes vagy színpadi (bármilyen) szereplésből csodálatot, hírnevet, megélhetést szerezni. Szerkesztési segítséget ajánl, ez épp a legbetegebb harsány, NukuNuniNéni Csilla volt: majd ő moderálja a kommenteket, nem lehet ezt bírni egyedül! Már akkor hüledeztem: hogy képzeli, hogy beengedem?
Az a deal, hogy neki, ha a követőiből keres pénzt, ezt el kell viselnie, hiszen “ő állt ki, vállalja a kritikát, nem kötelező egyetérteni, “cenzúra”.
“Ilyet én is tudok!”, kiáltottak fel tucatjával olvasók, akik előtte azt állították, hogy ők ilyet nem tudnak, elvarázsolódva bolyonganak a szövegekben, ámulnak. Ki kérte? És mi hasznom volt belőle? Mégis behajtották adósságként.
Aztán lett minden, állítólag megelégeltek engem, és nélkülem jobb a blog: feminista magazin, edzős oldal, életmódkönyv másoderesztés (!), megmondós-betámadós-rákos életmódblog, okoskodó facebookcsoport, “blogger vagyok” saját blog nélkül, “vállalkozás” bárminemű teljesítmény nélkül, edzésnapló edzés nélkül.
Nem bírja azt sem, és ez érthető, hogy ő nem személy, ő behelyettesíthető, ő egy szám. Nem bírja, hogy az oldaltulajnak teljesen mindegy, hogy ő pont kicsoda, főleg az instagram-tiktok hőseinél vagy az online edzéseket árusítóknál csak a szám kell. Ezek nem személyes viszonyok, hogyan is lehetnének azok? És ha írok, akkor is: te mindent tudsz rólam, a gyászomat, striáimat, fogyásomat, elvetélt szerelmeimet, gyerekemet, lakásomat nézegeted a homályból, nick mögül, kielemzed nagy fölényesen – de neked is jár az, amit a tehetség és önvállalás magával hoz?
Folyondárok. És olyan sajnálatra méltóak. Annyira emberi ez az egész, akkor is, ha még alázatosak, akkor is, ha már aljaskodnak.
Nem áll meg a kommentdoboznál a mohóság. Olyan került a lakásomba, akit életemben nem láttam, nem is tudtam, kicsoda. Mert aki bejelentkezett, hogy jönne, őt is hívta. Miért ne? Koldulni, kajálni jött. Kit nem hívsz? Ő se ismerte, amúgy. A másik slusszkulcsát pörgetve belépés után egynegyed másodperccel elkezdte mondani a varázshegyen, a kastélyban, mit hogy alakítana át. Lakásfelújított nagy fölényesen. Ez így nem jó, majd ő megmondja.
Hogy lehettem ennyire naiv?
És közben segítettek és szerettek sokan, ez is ott van. Közéjük vegyültek ezek a nem is tudom, kik.
Az olvasó nem barát, mondtam akkor, amikor a számig ért már a szaruk. Nem én választottam őt, nem biztos, hogy barátkoznék vele, nem biztos, hogy érdekel a története vagy elhiszem az igazát. Ne legyenek elvárások, nem bírom, én csak írok, lehet olvasni, de követelőzni nem, az életem, személyem nem lesz a tietek. Te jöttél ide, vállad a választásodat, el is mehetsz, de ne vidd az ezüstöt.
Hú, de megsértődtek, már ennyin is. De közben mások meg privátban kiöntötték nekem a magánéletüket, választ vártak, tanácsot kértek több hónapos levelezésekben. Még évekig. Ingyenpszichológus voltam, udvarias felületességgel meghatódtam, miközben csak írni szerettem volna, meg a saját életemet élni. Ne kelts irigységet! Ne dicselkedj! Ne örülj. Ő sem örül. Ne légy optimista! Nem lehetsz boldog te sem!
*
Ezt a kiegyenlítődés-igényt nevezik leegyszerűsítve irigységnek: ő is látszani akar, vele is foglalkozzanak. De több ez ennél. Mert a követő gyakran úgy erősíti az énjét, hogy lesajnálja, megítélgeti a követettet. Dehogy cserélne vele, egy ilyennel, aki apjakorú férfiakat hálóz be? És ezt ilyen echte alacsony sorú wannebe-k, akikkel a szellemfejedelem férjeim soha szóba sem álltak volna, lövésük sem volt semmiről, ami minket összekötött. Hiába, a látszat meg a külsőségek, az a fontos. Páros szelik kiránduláson. Bezzeg ő, mindig korabeli fiúkkal, ő kellett azoknak is (felcsinálta, szeretőnek tartzotta már gyerekkel is, ivott, lelépett, most széthízva tengődik).
Gyáván, pletykásan, saját edzett testet satöbbit soha meg nem mutatva.
Ő akarta, hogy köze legyen hozzá. Ő tartotta érdekesnek, ő figyelte. És aztán nem bírja ezt, és És kitalálja, hogy a hőse leszerepelt, szemét volt. És még oda is írja neki. Feje fölött beszélget róla, fikázva ugyanott, ahol addig tapsolt.
Ír egy témában, és akkor miért nem ír másról. Hova lett a nagy edzés/feminizmus/liberalizmus? Régen jó volt, de kifulladt. Kedvenc kommentem (nincs kedvem kikeresni): addig értettem vele egyet, amíg le nem írta, hogy a kutya a kertbe való, nálam ez red flag, mivel nagy állatvédő vagyok, menhelyekre járok! Ki is követtem! (Ezt pont Szentresiről írták. felfoghatatlan, hogy valakit ez zavar egy tudottan loncsoskutyás tiszaháti közegből jövő, “magasra törő” nőben, a többi – alapvető – hamiskodása nem.)
És vég nélkül. Aki keres, talál, és hát keres keményen, mert rögeszméje az illető, és valami perverz módon, negatíve azonosul vele, a bőrébe bújik: miért ennyit követője, miért olyan a haja, ő ezt nem így csinálná: “a helyében én rámennék a podcastokra”, álságos fél-elismerés: “lehetne több könyve, írni tud, de elbaszta”, írják azok, akik csúcsra járatták a netes mocskolódást.
A jelentéktelenségével kínlódó rajongó ráerőlteti a célszemélyre a saját normáit, mert ő is fontos, ő is számít. Nem bírja sokáig a szélsőséges kiegyenlítettséget, amelyet pedig maga választott: idejöhetsz, megnézheted, de nem a tiéd. Nem bírja, hogy az ott nem az ő oldala, pódiuma, teljesítménye. Kéri a részét – hiszen ő rajongott. Nem tud mibe belekötni, viszont nagyon szeretne. Hatalmat szerezni, okosnak tűnni, leleplezni a célszemélyt azzal, hogy ő bezzeg átlát a szitán.
És aztán, ha a hőse hibázik, vagy egyszerűen csak mást gondol, máshova helyezi a hangsúlyt, netán a belepofázásra reagálva határt húz, olyan indulattal fordul ellene, vagy nagyobbal is, ahogy rajongott. Amit semmi nem magyaráz, azon kívül, hogy eredetileg is kétes szándékai voltak és tele van elégtelenség-érzéssel.
Több és kevesebb is ez, mint irigység. És főleg, más. Énhatárok alapvető nem értése, önismeret hiánya, a teljesítmény nem-értékelése. Neki se legyen. Ő se különb. Ő miért nem esendő, halandó ember? Neki minden sikerül? Belepofázni, beleülni, jobban tudni, ellene emelkedni fel. “Tiszta zakkant, de nincs benne annyi kifinomultság, hogy a bajaiból egy jó kis multiplex szeméélyiségzavart csináljon, azt csak én tudom.” Írta az, aki a trendi import DID-del kamuzott.
Arcukat nem vállaló vagy szarrá simított profilképű nők dühöngenek állítólagos fotószerkesztéseken. Izmos, de nem hibátlan, vállalt anyukatesten, beforr fotókon keresik pixelenként a csúfságot soha nem sportoló, formátlan nők.
*
Ó, huszonéves koromban én is írtam öntetszelgő levelet írófejedelemnek, nagy színésznek – le akartam nyűgözni őket, azt vártam, hogy én is abba a tartozzam, és ezt ő igazolja vissza, reagáljon. És amint valóban olyasmi ligába kerültem, és én is kaptam az elismerést olyanoktól, akik a szövegeimet olvasták, és nem ismertek, elmúlt belőlem ez a késztetés, és szégyent éreztem miatta.
(bocsánat, lemaradt a mondatok vége)
“Ja, te tényleg azt akartad, hogy a közönséged legyen egy színész?” Nagyon fájt ez a mondata a pszichológusnak. És, ott, a Hegedű utcában: “Honnan fogja megtudni… hogy adjam a tudtára, hogy már nem érdekel?” Milyen az élet, úszunk, és még az sem esemény, ha szerelmesen-feszesen, Macival lát. (Dehogynem. El ne higgyétek. Nem múlik el soha. Nem eleven, de heg.) Ilyen önironikus mondatok hangzottak el a rendelőkben, amikor még nem volt súlyos kritikám az összes segítő lelkiző szakmával szemben.
Nem tudod a közönségeddé tenni azt, akinek a közönségévé szegődtél. Az elvárásaidat sem nyomhatod rá, hogy az influenszered hogy éljen, mit tegyen, “legyen elszámoltatható”, ha mondjuk fogyózik, vagy a vegánságot, egészséges életet, környezetvédelmet hirdette, “hiteles-e”. Szíve joga valakinek változni, sőt, váltogatni is a témáit. Főleg ha te az elején nem láttad, hogy pl. a vegánsága egy marketingpóz. Te akartad, te hitted el, ne ródd fel.
*
Tiszteljük egymást, olvasó. Maradj méltó, saját agyú. Iratkozz le. Kérlek, iratkozz le. Kérlek, ismerd fel, ha már nem.
Ne rajongj, ne túlozz, ne szeress, ne láss szépnek, ne gyere közel, ne helyezkedj bele teljesen.
Ennyien, ezek maradtatok, és így jó.
még egy tanulság: a szakértősködésről
Gyereksport, edzők konfliktusai, netes lincselés, és az öntörvényűség, a rendkívüliek megbüntetése – erről írtam Lóci és Olivér meghurcoltatása kapcsán.
Senkinek ne legyen kétsége: súlyosan árt a gyerekeknek a hajsza, semmi jó nem sülhet ki belőle egyik szereplőnek sem, bármi is lesz a vége. Szerintem Csontos Imre fog itt megszégyenülni. Csak addig is feldúlja a család életét, és ami az igazi szégyen: az ő posztja nyomán ezrek vetkőztek ki magukból. Helyeseltek tízezer felkiáltójellel két, igen vitatható gyakorlatot: 1. a semmit nem sportolást (“én nem erőltetem a gyerekre!”), 2. a szorongó, szolgalelkű, sérülésektől parázó, szakértősködő sportolást. A magasztos gyermekvédelmi cél csak a morális alap, hogy bármit meg lehessen tenni. Még akkor se sülne ki a feljelentésből semmi jó, ha az volna, amit állítanak, hogy “a szülők erőltetik rá a gyerekekre a hosszú távokat, a versenyzést”. A sport lényegét nem érti az, aki ilyet állít. Ők egy sportcsalád. Versenyre nevezni sok héttel korábban kell, egyáltalán nem ritka, hogy egy gyerek (vagy felnőtt! én!) lobogott még januárban, és aztán nincs kedve fölkelni áprilisban pont a verseny napján (ezeket a kis részleteket mazsolázta ki Csontos Imre mint “bizonyítékot” – ha lenne sara a szülőnek, vajon megírta volna-e az alkalmi nyűgösséget, konfliktusokat?).
Hányan, hányszor futottunk, edzettünk, indultunk neki versenynek úgy, felnőttként is, hogy nem eufória volt, hanem akarni kellett, elkélt a biztatás? Annál becsesebb leküzdeni önmagunkat, és belelendülni, mégis beérkezni. Mindig, mindig megjön közben a semmihez nem hasonlítható öröm! A kommentelők ezrei, akik virálissá tették az esetet, azért hökkennek meg és hőzöngenek, mert szörnyű erőfeszítésnek tűnik nekik bármi sport. Illetve a saját nyomorult futásaik jelentéktelenednek el Lócié mellett (feltűnően sokszor magyarázzák, hogy ők is futnak, meg a gyerekük is). “A táv iránti alázat”, “a többiekkel szembeni korrektség” – ezek Amadeust is visszaküldenék gombfocizni, mert a templomi orgonista mégiscsak idősebb. Nem átallják leszólni, cincálni a gyerek teljesítményét.
A maraton amúgy nagyon durva. Mindenkinek. Nyugis, kellemes maraton nincsen.
Amiről írok most: szakértősködés, elitizmus, beleszólási kényszer. Az autoriter stílus, a gőg. Amely elrontja az örömöt és a szuverenitást. Ez a célja, ez a lényege.
Ezek mindig így hápognak, ha látják, hogy létezik szuverén ember, és leszarja azt, ami miatt ők annyit görcsölnek. Arra megy ki a játék, hogy kétségbe vonják a kompetenciádat, az énhatáraidat, ezért vádaskodnak és titulálnak elmebetegnek. Egy verseny, ők találták ki és beneveznek téged is: ki a jó ember Ki ért hozzá? Bővebben…
újabb netes lincselés…
Az edzésnaplóban már említettem ezt a történetet, most külön posztban összefoglalom:
van egy család, két fiúgyerekkel, kirándulnak, sokat sportolnak, nem a legkönnyebbeket, együtt is. A gyerekek versenyeznek is, birkózásban. Futóversenyeken találkoztam velük, egyszer megkerestek, beszélgettünk is itt nálam. A nagyobbik fiú, Lóci már négyéves korában is futott, mint a nyúl. Nem úgy, mint mi, hogy évente 2-3 rövid távú verseny a gyerekekkel, hobbiból, utazáshoz kötve vagy Pesten, hanem rendszeresen, egyre többet, az ország számos pontján, sokat utaznak.
Teltek az évek, hosszabb távok jöttek, gyerekversenyek, sikerek, később 15-ök, félmaraton. A posztjaikból kirajzolódik az elkötelezettség, határozott, kitartásra nevelő értékrend, rengeteg szülői munka. Éveken át zajlott ez, sokan követték őket a facebookon. A nagyobbik fiú most tíz éves. És mivel létezik olyan verseny, ahol rajthoz állhat maratonon ennyi idősen (itthon nem), és egészen lelkes, 2022 júliusában, Szarajevóban lefutja a maratont, extrém körülmények között, szülői jelenléttel.
Ebből hír lesz, én a 444-en láttam.
És akkor, dobpergés:
kitör a kommentelés, a néplélek megmutatja önmagát.
Hozzászólnak aggodalmas szülők, a saját gyereküket dicsérgetve, mértékletességre figyelmeztetve, önigazolva. Meg kell hagyni a gyerekkort a játéknak, írják elhízott emberek. És megjelenik a “szakma”, ellepik a család sportoldalát. Köztük komoly futók, futós bloggerek, edzők is, akik között én az évek alatt láttam már egészen elkeserítő konfliktusokat, konfrontatív és önimádó személyiségeket, versenyszervezői féltékenységet, faszméregetést, értelmetlen hitvitát és becsvágyat: aszfaltosok, maratonisták kontra ultrázók, sima futók kontra triatlonosok, Lubics Szilvia szakítása az edzőjével, sportszerűtlenség. Maráz Zsuzsannát férfi blogger lezsuzsizza, a többieket teljes nevükön emlegeti (szóltam). Rémisztő alakok, akik folyton kinyilatkoztatnak. A saját, elit tempójuk, edzésmennyiségük a norma, kirekesztőek, mániákusok és önimádók, kákán is csomót keresnek; minősítgetik mások felkészültségét, rajthoz állását, profiknak való terminusokkal dobálóznak, csúful meglovagolják az életközépi válságban és tönkrement házasságban vergődő tömegek bizonyítási vágyát. “Ötórás maratonnak nincs sportértéke”… én ezt megutáltam már kb. 2018-ra. Az állandó mansplaininget, kioktatást. A versenyek szexizmusát is: pasik méregetik a nők fenekét, versenybeszámolókban rendszeresek az egyoldalú szexista megjegyzések, férfiak jelmezben futnak nők között, a női versenyek létjogosultságát elemezgetik; az iramfutók is férfiak a női futáson, lekezelően “biztatják” a nőket. Csanya is nekem esett (önkéntes voltam az ő bizniszversenyén).
Kellemetlen közeg. Sok az önjelölt, hiú, rögeszmés, és akadnak semmivel feltűnösködő blogkoppintók is.
Lóci maratonjáról beszámol a 444, a 24.hu és a többi. Később a reakciókról is írnak: népharagnak nevezik a kommentelők özönszerű véleményét, szörnyülködését, ítélkezését, és idéznek is tőlük bőséggel. Itt a kiemelt lapfotó már koncepciózus, hangulatkeltő, ahogy küzd a gyerek:
https://24.hu/sport/2022/07/06/loci-es-oliver-megcsinalja-szarjevo-maraton-futas-hosszutavfutas/
Az egyik nagyon okos futó, Csontos Imre csakis a gyerekek érdekében feljelentést és gyermekvédelmi bejelentéseket tesz. Bővebben…
Védett: család ellen nincs orvosság 2.
Védett: család ellen nincs orvosság 1.
Védett: hát akkor mostantól majd lecsavarjuk húsz fokra, és egy percig zuhanyozhat mindenki!
Védett: a napok óta forrongó reakciókból (kata)
engem rohadtul zavar, hogy így beszélnek a szexről
Soha nem értettem ezt – és nem szóltam, lapítottam, a feminizmusom miatt. Most sem könnyű a harsogók között a véleményemmel kiállnom, de ki kell mondanom, amit gondolok a megfogant életről. Ez a szilárd álláspontom, és azért is fontos, mert sokakat ismerek, akik szintén így gondolják, viszont ők hallgatnak.
Az abortusz nem jog, hanem egy végső esetben bevethető kríziskezelés, amellyel nagyon óvatosan érdemes bánni, és nem szabad elhallgatni a rettenetes kockázatait, későbbi hatásait.
Zavar, felháborít, hogy babákat bántanak ridegen, érzéketlenül, üvöltözve. Bővebben…
“és ha a gyereked lenne transzneműűű?”
Ezt gyakran megkapom: hogy én azért vagyok elutasító meg érzéketlen a szivárványműsorral, az – önlényegét mind inkább feladó – melegaktivizmussal szemben, mert nem ismerem a jelenséget, csak távolról, pletykákból, rémhírekből, transzfób médiából tájékozódom. (Talán, valahogy így értik.)
Pedig csak élni szeretnének békében, megélni önvalójukat, meg szeretni. De mi, a gonosz CISZneműek, ezt nem hagyjuk.
Ellen Page-ről a kutya nem beszélt. De most, hogy Elliot! Imádják.
Lefordítok ezt-azt újbeszélből:
make it a felony to provide care for trans youth: betiltanák, hogy a 18 év alattiakat hormonozzák/gyógyszerezzék/átműtsék, nagyon helyesen, rengeteg tragédia és per előzte ezt meg.
#letkidsplay: a női sportolók és szüleik nyomására, rengeteg visszaélés után az a törvényjavaslat, hogy nem engednék a fiúkat versenyezni nők között, mert ez nem sportszerű. Elliot Page tehát ezt manipulálja váddá: a transz gyerekeket el akarják zárni a sportolás lehetőségétől… Ezért lobbiznak, protestálnak.
terveim a testemmel a következő tíz évre
2022. áprilisi írás
Pénteken Macival együtt jégszaunáztunk! Pezsdítő volt, és megyünk kedden is.
Kezdek virulni, zsong bennem az élet. Ahhoz képest virulok – és azért csak most –, hogy/mert február elején pozitív lett az egyik forgatás előtti koronavírus-tesztem, emiatt kihagytam a hat forgatási napot (hajnali, részben kinti, bonyolult ruhás), és vagy három hétig szinte nem sportoltam. Náthának érzékeltem, és folyton aludni akartam, vagy betakarózva feküdni, ennyi volt a tünet, a nátha csak öt napig tartott. (Jelen, április végi agyunkkal hüledezünk, mennyit basztattak a járvánnyal, mit riogattak, korlátoztak, elemeztek, sápítoztak, grafikonoztak, fegyelmezgettek a facebookon a nyanyák – érdekes, hogy főleg nők –, és színtiszta médiajelenségnek és -érdeknek tűnik az egész. Maga a kór mindenkit annyira viselt meg, amilyen az egészségi állapota.) Bővebben…
Védett: a pszichológusokról
káros-e a napsugárzás? a nagy fényvédőbiznisz
Igen jól ismerem a mainstream női magazinok témáit, cikktípusait, és nemcsak a magyarokét. Ismerem (felismerem) az okokat is, amiért éppen így választják és körítik a témáikat.
A téma a nőiség, a párkapcsolat, a társadalmi megfelelés és a testnorma; újabb és jellemző vonás a saját egészségért, szépségért felelősséget vállaló viselkedés (mert megérdemled), természetesen mindenféle termékekkel körítve. Kb. 15 éve erős az anti-ageing a maga új és új technológiáival: már nem tabu, és persze ez is hirdetői érdek. Újabban nem csak a fiatal és a szexi a menő, vannak tudatosodó, “okosabb” témák, Nobel-békedíjas, sőt, sötét bőrű nők, vagy épp újrapapír-arcszínű és ráadásul fűrészport evő ökolányok, zeró waste, bálnák, klíma, önellátó közösségek, permakultúra, hátizsákos vándorlányok és jóga; klimax, öregedés, menstruációs szegénység (fúúú…), valódi sport. Aztán, amit nagyon nem komálok, a green- és pinkwashing rendszerkritika, kövérlobbi (testpozitív, fat acceptance, fat liberation, intuitív evés); unikornisok és LMBT, háborítatlan szülés – de csak annyi és azért, hogy elvigye a hátán a lényeget: a bőrápolást, a sminket, a fura és méregdrága, gyorsan elavuló ruhákat. A testet, a külsőségeket, a kommodifikációt és a normának való megfelelést.
Hát, ez van.

A minap vettem öt bugyit (4+1-et), terveztem is írni Vettem öt bugyit és ez történt velem című posztot, de jobb helye van ennek itt.
tiltott szavak
Még egy kis morgás, merengés, aztán előre a KÖVETKEZŐ NÉGY ÉVBE.
Hatalmas felhördülés lett a hétvégén, és még e hétre is átnyúlt: egynémely (sok) szavazatszámláló értelmiségi leírta, sokkban, kétségbeesett dühében – melyet osztok, csak én jobban kezelem –, hogy létezik a vidéki szavazó. Aki buta, azaz elkeserítő testi, mentális, életvitelbeli állapotban van, ugyanoda ikszel, láthatólag előre megmondták neki, nem átallja megkérdezni a biztostól, hogy akkor melyik a Fidesz. Utólag és csalódottan írták ezt, a választás eredménye és a saját beleölt munkájuk, idejük, reményeik miatt. Cikkben így, vagy így, cikknek álcázott dohogások, egy kis egyrészt-másrészt, értsünk meg mindenkit. „A pestiek nem járnak közénk, nem ismerik a falusi létet, a mi világunkat.” Már miért tennénk? Gumicsizmában, disznót vágni, reprezentálni? 80 másodperces facebookvideók kedvéért? (Amúgy szerintem tök viccesek voltak ezek, “mezítlábas kávé”, és riogatott ugyan a miniszterelnök, de nem moralizált.) Amit a “pesti” ember képvisel, él, ismer, az városi jellegű, más léptékű és perspektívájú (és diplomatikusan fogalmaztam).
Ez is nagyon vicces, de az eltúlzott képe is pontos, csak hát oda kellett írni az írástudó városiaknak is, hogy PARÓDIA (megőrülök ettől):
Ismerjük meg tehát a vidéket! Épüljünk be, járjunk “le”! Abból lesz a szavazó. Kis Grófót ismerik, Tordai Bencét nem ismerik, ezért Kis Grófóra szavaznak, te csak ne fennhéjázz meg fintorogj ezen! Segélycsomagot vigyünk, vagy a tájházat nézzük meg? Ó, én voltam irodalmárfeleség (vagy mi), emlékszem az ilyen kultúrházas haknikra, ehetetlen pogácsák és lambéria, olyan arcok, fogak, hogy ihaj… ugyanezen szörnyülködtünk akkor is. Bővebben…
gyerekeink igenis veszélyben vannak
Ja, nem azért, mert az óvó néni átműti őket. És hogy ezen ilyen szinten, repetitíven poénkodtak értelmes sajtómunkások is, az sokatmondó. Eleve, hogy “a kormány homofób uszítását”, “kiközösítő népszavazását” ennyit emlegették – addig se kellett eltűnődni, hogy mi is pontosan az ellenzéki állítás, hogy kerül az ellenzékbe a Jobbik “néppárt”, mely plusz szavazót nem hozott, de a régieket sem. Mintha félnének a dolgot valóban megvitatni, hogy mitől káros a gendertan, mik az érdekek a propaganda mögött), túlzásmentesen, elfogulatlanul megnézni, miért ugrik rá tiltakozva-idegenkedve nemcsak Bayer Zsolt, hanem az átlagember is. Inkább defaultnak veszik, hogy általános a homofóbia, sőt, üldöztetés van, mely a Fidesz bűne, és aki idegenkedik a genderdumától, az meg tudatlan, nem érdekli “a tudomány” (pedig Mari néninek igaza van). Soha nem írnak a detranzícióról, se a heves brit, amerikai vitákról, törvénykezésről (számos “transzjogot” vonnak vissza, épp a kamaszokkal kapcsolatban), transz nyomulás visszaéléseiről, és csak Rowling kapcsán a feministák cancel-kicsinálásáról. Állítják: nem létezik melegpropaganda, miközben maguk is ontják az ilyen tartalmakat, egészen a legbutább rinyálásokig (az szexualitás ernyőfogalom, tudtad-e?), de persze az felvilágosítás, segítség, hogy ne érezzék magukat egyedül a kamaszok.
Nem úgy fenyegető mindez, ahogy a plakátokról sejlik, hogy már ma jönnek, műtenek, és nem is úgy, hogy agymosásnak. Direkt sulykolni esélyük sem volt, csak puhítgatják a tudatokat, együttérzésre apellálnak. Ki rúgna szenvedő emberekbe? Aki nem dől be ennek, az is hallgat. Maci is mondja, elismerem: nem számít annyit az LMBT propaganda, mint én azt kihegyezetten érzékelem. El se jut az átlagemberhez. A Tobi színeit 3547 fő látta (és a Nemzeti Filmintézet támogatta!). Pár tucat, igaz, nagy elérésű és hangos szereplő nyomatja, akire ép kamasz nem akar hasonlítani (mondom egyszerűbben: a magyar aktivisták rettenetesen néznek ki, és az üldöztetésen, jogkövetelésen kívül nincsen mondandójuk). És pár ezer jóakaratú nő a közönség. Én meghasonlottam ebben, hogy ezt jelenti ellenzékinek lenni, mert nem.
Nem annyira elnyomó, amit a Fidesz csinál, másrészt nem annyira veszélyes az sem, amit az aktivisták és szervezetek. A veszély hosszabb távon, sok lépcsőben, lassú tudatformálással érvényesül, ahogy a béka fő.
Az fenyeget, hogy semmi nem úgy van. Mindenről elmondják, hogy az tévedés, előítélet, mi meg elhisszük. Feladjuk kis ellenérzéseinket (“az nem lehet, hogy ennyire bonyolult minden”). Sóhajtunk: jó, akkor bonyolult. Az előítélet, elnyomás koherens magyarázatnak tűnik: a patriarchátus a hibás, a kirekesztés, Orbán, a kapitalizmus. Kis szépséghiba, hogy senkit nem bántanak, nem tudnak LMBT-ellenes eseteket felmutatni (az őszi villamosos eset óta), a vélemény meg szabad. Épp a hiszékenységre, tekintélytiszteletre apellálva tudnak normalizálódni lassan a fura, önös, valóságtagadó magyarázatok. Ez a normalizálódás jóléti világjelenség, és bejárat a disztópiába.
Most nem akarok már a melegekről/transzokról írni, mert fontosabb, hogy mindez leginkább a nők problémája. Nekik problematikus, nőként aggasztó. Bővebben…
népszavazási kisokos, avagy gyakori tévhitek a transzneműségről
Nemváltó óvodások és szoknyás bácsik a napköziben. Anyjának panaszkodó kislány, azt mondták a suliban, “ha akarsz, lehetsz fiú”. Hahaha!
Rosszul vagyok, hogy direkt elferdítik. Nem óvodás, hanem kiskorú (18 alatti) szerepel a népszavazási kérdésekben. Nem csak műtét lehet a kezelés (bár műtét is rémisztően sok van): pubertásblokkoló, mell-lenyomorogatás, péniszhátragyömöszölés (tucking), hivatalos és feketepiaci (!) hormon és “megerősítő” pszichológia, tanácsadás is. És igen, tényleg azt mondják, hogy csak vágyakon, érzeteken, a megfelelő kategóriák ismeretén múlik a nemed.
Nem, nem vagyok fideszes. Hanem nem bírom a hazugságot és az utána nem nézést. Ti, balos újságírók, ennél jobban tudhatnátok, mi a gond a gendertémával. És gyanítom, tudjátok is.
Hát megőrültem én, hogy vállalom? A barátaim mind ellenzékiek (és mennek szavazni, nem is tudnék kit felhívni), általában kritikusak a genderőrülettel szemben, okosak, jól forog a nyelvük, de nem beszélnek róla a nyilvánosság előtt. Szinte senki.
Épp ezért kell. Ezen a pénteken különösen.
A legmeghökkentőbb: ellenzéki kommentelők tömegesen háborognak, hogy ha nem lenne a nagy felhajtás, akkor erről az”aberrált” jelenségről (buzik, nemváltás) nem is hallanának a gyerekeink. De most a plakátokról megtudták. Most minden gyerek erről kérdezget, aztán még kedvet kap… Hát így képzeltétek az ellenzéki szavazót? Azt hittétek, alig várja, hogy homlokára csaphasson: már értem! Hogy tudományosan edukálják a gender expressionről, a diszfóriáról meg a pánszexuális poliamóriáról! (Én ezt továbbra is megcsalásnak nevezem.)
Miért buzdítanak ilyen hevesen érvénytelen szavazásra? Mitől félnek ennyire?
Tényleg veszélyes az “uszítás”? Vagy épp a melegek, transzok nyomulása a veszélyes?
Szerintem jelen formájában egyik sem veszélyes. Se a melegekre (stb.) nem veszélyes a fidesz kampánya, se a jó (szabad, méltóságteli, nyugatias) életre nézve az, ha nem kérsz a műsorból, mert gyanakszol, hogy a szivárvány egyszerűen divat és érvényesülési stratégia. Illetve: mert nincs pofád jómódú, emancipált, szabad emberek (férfiak) túlhizlalt egójáért még kampányolni, a háborúhoz, a szétlopott országhoz, nyomorhoz, az elnyomott nőkhöz képest.
Egy kis hangulatbeli következménye van csak a téma pörgetésének. Elterelésképp vetette be a kormány, persze, mert háború van, mert az oroszoktól függünk, mert ezek a járványt is lopásra használták, mert eltűnik a Balaton, a Fertő, mert semmit nem csinálnak klímaügyben, mert tarol a korrupció, az egyház megfojtotta az államot, az állampárt meg a kultúrát és a civileket, romokban az eü, az igazságszolgáltatás, az oktatás satöbbi.
Védett: hogyan változott meg a világnézetünk?
mi van ezzel a traumaírással?
A traumaírás két éve hozza lázba hazánk nőit, amióta gombamód szaporodnak az írónőképző vállalkozások “a dekupázsolást már meguntam” típusú, középkorú könyvelőnőknek.
Ha nem számítjuk a világfájdalmas popzenei produktumokat és szubkultúrákat, akkor a személyességet, az esendőség megmutatását, önálló tartalomként való közlését Oprah Winfrey híres vallomása hozta be a mainstreambe, kvázi politikai gesztusként beszélt az abuzív és elhanyagoló gyerekkoráról és annak tartós hatásairól: nem kell csillogónak mutatkozni, szabad az esendőséget is megmutatni. Írt erről könyvet is.
Persze vannak komoly művészi hagyományai a szenvedés tematizálásának, ha csak a nőket nézzük, akkor is mindjárt eszünkbe jut Frida Kahlo, Kaffka Margit, Simone Weil vagy Sylvia Plath Üvegburája. Gyarmati Fanni monumentális naplója is ide tartozik (háború, abortusz), és élvonal Polcz Alaine Asszony a frontonja is. Nemrég jelent meg Babarczy Eszter első szépirodalmi könyve is (a bal alsó sarokban), neki alapélménye a depresszió. Az ifjú Hegedűs Vera könyve is erős kezdet.
Ez a januári írókboltjás portyám zsákmánya.
Aztán az lett, hogy:
traumája (vagy akként keretezhető életeseménye) szinte mindenkinek van,
a feminizmus bulvárosabb ágazata leszállította az abúzus, bántalmazó, áldozat stb. beszédmódot, szóhasználatot,
mindenki írni és szerepelni akart, könnyű érvényesülésnek gondolva ezt,
így aztán a trauma és az áldozati “edukáció” papnői, a hibáztatás tilalma védetté, bírálhatatlanná, sőt, hősnővé tette azokat, akik…
Hát hogy mondjam: akik éveken át nem szégyellik az egyébként gyönyörűre sminkelt-szűrőzött képeik mellett rágni, hogy betegek, betegek voltak, beteg a gyerekük, hangulatzavarral küzdenek, vagy meghalt egy családtagjuk. Mindenhol zaftos témává válnak:
…a következő beszélgetésre lesz figyelmes két kolléganő között: – Jaj, te, ez a szegény X.Y.! Mennyi szenvedést mér már rá a sors. Most is mi történt vele! Jaj, istenem. De nem bírom ki, mindennap olvasom. A szívem szakad meg. – Ne is mondd, én is ugyanígy vagyok vele. Már mindent elolvastam tőle…
Lájközön, érzelmi azonosulás, rengeteg interakció és médiaérdeklődés az eredmény. Olyan emberektől, akik valódi irodalmat soha nem olvasnak, de érdekes, hogy valódi irodalomfogyasztók is néha jámborak, és könyvespolcukra teszik a klasszikusok közé e nagyon vegyes színvonalú műveket.
Bár e trend gátlástalan meglovaglói magukat írónak vagy újságírónak titulálják, színvonalukat és hatásukat tekintve nem sokban különböznek a nyilvánosságban veszekedő celebpároktól és a nyomorpornó más képviselőitől.
A traumaírás egyben felmentés az íráskészség alól is: ha te, az olvasó ízléstelennek és ügyetlennek, velejéig hazugnak tartod a traumaírónőt, arról hallgatni illik. Nem szokás szóvá tenni se az önsajnáltató-sztárkodó gesztus hamisságát, sem az írás nívójának fogyatkozását, és nézheted, hogy valamelyik vergődő nőtársad lelkesen osztja, megy szívecskézni, drukkolni, meghatódni.
Mi ebben az átverés? Egyszerűen nem kell őket olvasni, nem?
Az az átverés, hogy sok dilettáns kapott vérszemet, lett kedve híressé válni, az érdeklődés és a könnyű azonosulás, illetve a közösségi médiás, ingyen publikációs lehetőség miatt a traumaírás tömeges trend lett, már külön kurzust is hirdettek nekik Péterfyék – ez végeredményében az irodalom halála, ízléstelen kommodifikációja. Az érzelmi viharban az olvasók elhiszik, hogy nagy és valódi műveket olvasnak. A lapok és kiadók éléről pedig eltűntek az újságírói etikát, elemi jó ízlést bástyaként képviselő, bölcs, tapasztalt szerkesztők, akik szelíden azt mondanák a szerzőnek: nézd, nem csak az a helyzet, hogy nem elég jó a szöveg, hanem neked se tesz jót, ha beleragadsz ebbe, mert ha rendszeresen szállítod az ilyen szövegeket (és mi mást tudnál írni?), akkor a “minél rosszabb, annál jobb” fogja uralni az életed, és egyre hangosabb, sértettebb leszel.
Különösen ha valamilyen emberi jogi ügyet, bátor harcos jelleget, esetleg ellenzéki vonatkozást lehet a szenvedés köré keríteni, akkor tiszta buli: a traumákkal házalni, nyomtatott szövegben panaszkodással és önigazolással, fiktív és valós szexuális abúzusokkal előrukkolva egymást tapossák az új meg új szerzők. A legújabb ízlésficam ez, amelyre jövedelmező iparág épült, és ezzel vannak tele a könyvesboltok is. Pedig ahol mindenki bátor és tabutörő, ott ezek a szavak elveszítik a jelentésüket, és a nagy olvasói szörnyülködésben, az áruvá vált ön-élveboncolásban csökken az átlagos, de okosan-finoman megírt léttapasztalatok, érvelő szövegek, a játékosság, az intellektuális témák aránya és megbecsültsége is.
Évekig megy zavartalanul a hamis biznisz. Miután Tibi atya nekiment, már nemigen vitatta senki, hogy Lippai Marianna, a gyerekhalállal és bögrékkel házaló motivátor szélhámos.
(Az ügy döbbenetes részlete, hogy a kiátkozó hangokhoz Gumiszoba is csatlakozott, aki akkoriban négyezerről tizenhatezerre tornászta fel a követőszámát a gyásztémával, és rémesen ízléstelen önértelmezését bulvárkiadó jelentette meg, majd komolyabb felületeken is íróként szerepelhetett – a színvonalat és az élete tényeit nem merte senki megpiszkálni. Ő maga is úgy hiszi, a bátor feminizmusa, ellenzékisége, gyerekmentes üzenete váltja ki a tiltakozást.)
A portálok és kiadók megfejik az együttérzéscsapot, ilyen nevekkel adják el a teljes portfoliót. Valójában érzelmi zsarolás zajlik, a szerző pedig nyílt terápiát folytat és néha elképesztő módon öninazol, vádaskodik, hazudik. Ez senkin nem segít.
A karrier egyébként tiszavirágéletű: ezek a nők nem maradnak írók, kifulladnak, kereskedelmileg mégis eldöcög rájuk hivatkozva egy-egy vállalkozás. Aztán jön a következő hűha! nő, és ismét íróvá, hőssé és bátorrá avatnak, fellengzős szavakkal promotálnak új, tökéletesen hétköznapi embereket.
Van-e egyáltalán olyan traumaszerző, akit nem kísért meg a könnyű hatás, nem él vissza az együttérzéssel, nem menősködik, illetve tud írni? Most az igazi irodalomról beszélek, nem lektűrökről.
Mi a helyzet azzal, aki igazi író, akár nagy író, de van traumája, és abból könyvet ír? Csökken-e az írói színvonal? Mondjuk, Esterházy szembesülése az apja múltjával, vagy a Hasnyálmirigynapló? Az mindenképpen hamis lesz?
A jó ízlésű traumafeldolgozó tud írni, korábban is tudott, valódi szerző. Többet olvas, mint ír. Traumával berobbanni az irodalomba nem szerencsés. Másról is tud és szokott szólni, van érvényes üzenete a konkrét szenvedéstörténeten túl is, amelyben, és ez fontos különbség a nagy komolyan vevés közepette: feltűnő szenvtelenséggel, esetleg derűvel vagy önkritikával jeleníti meg magát, ezzel pedig elkerüli a “de durva!”, “hú, azért jó, hogy ez nem velem történik” hatást. Nem a sorozatokon és amerikai filmdrámákon felnőtt nemzedék narratíváját használja, és nem magának kapar. Ehhez műveltség, ízlés, aprólékos munka és jó szerkesztő is kell. A nem szakmányban író alkatnak pedig idő. A kétévente új könyv kényszere, az ösztöndíj sokat ront az életmű színvonalán. Ezért is van annyi fordító az írók között.
Az igazán nagyok nem a traumájukon fejlesztették ki az íráskészségüket. A fenti klasszikusokon kívül Lucia Berlin, “Amerika legféltettebb titka” és az ő döbbenetesen súlyos életműve juthat eszünkbe. Magyar földön a legzengőbb női hang a szenvedésről Nemes Nagy Ágnesé. Kortársaink közül Mesterházi Mónika, Szlukovényi Katalin lírája példa (itt erről szóló recenzió is van), és Szvoren Edina sajátos lelkialkata is rokon jelenség. Még a világirodalomból: Doris Lessing, Alice Munro, Lionel Shriver gyakran ír torokszorító tragédiákról, pompásan – mert nem az egójuk, hanem a világábrázolás az érdekes. A szenvedés pedig téma, illetve: prizma.
miért van manapság ennyi transznemű?
És: mitől ekkora téma ez mostanában? Ezen a blogon is.
A 444 szerdán nagy leleplezően hozta a hírt, hogy a valaha RTL klubos Gönczi Gábor, aki ezt a forradalmi, érzékenyi dokut készítette, amiért Hégető Honorka-díjat is kapott, most meg a TV2-n tolja a kormány “transzfób propagandáját”.
Itt a film (fókuszos részletek összerakva, sok ismétléssel).
Nos, semmiféle újságírói nagyság nincs itt, Gönczi talált egy Fókuszba illő szenzációt, amelyet érzelmesen lehetett tálalni, afféle kétfejű borjúként, olyan szóhasználattal és megoldásokkal (átoperál, “a lány”, mellmutatás), amelyért ma meglincselnék szivárványos népek.
A láthatóan rossz iskolázottságú, szegényes szókincsű, zavart és indulatos főszereplővel kapcsolatban bombasztikus megfogalmazások: “születése pillanatában eldőlt”, “más lélek költözött bele”, “ha belehal akkor is túléli”, “személyiségzavarát egy génhiba okozta” WTF?, “férfiaggyal, női testtel” WTF? De ekkor még: “gyógyítható betegség”.
Ami figyelemreméltó: EGYETLEN magyar transznemű eset volt akkoriban, mármint olyan, aki a küszködését vállalta is a nyilvánosság előtt. Ő pedig nőből akart férfivá változni. (Ma így néz ki, rengeteg képet rak ki magáról és az élettársáról, anyjával nincs kapcsolata a facebookon.)
A ma ismert, gyakran hangoskodó transznők egy-két kivétellel 36-55 évesek, tehát a forgatás idején, 18-20 éve is már nagykamaszok, fiatal felnőttek voltak. Hol voltatok ti ekkoriban, amikor Tamás a maga harcát vívta? Ha ez olyan benső meg veleszületett, illetve gyakori, akkor miért maradt ez az ember az ügyével egyedül? Hogy van ez, hogy “mindig is éreztétek, hogy belül más a nemetek”? Utólagos fabrikának tűnik a sok megható sztori, és már Tobi sem fiú, sőt, be is fejezte a szerepelgetést.
*
Magyar válasz: azért forró a téma, mert jön a választás, ennek kampányeszköze és kísérőeseménye a népszavazás, amely ezzel a szimbolikus és érzelemhergelő témával tereli el a szót a korrupcióról, zavaros vagyonosodásokról, az egyetemek, az egészségügy és a közoktatás siralmas helyzetéről.
A saját válaszom: Magyarországon az elmúlt években csak néhány cikk jelent meg transzkritikus állásponttal. Balogh Zsófi (Partizán) és Betlen Anna, illetve legutóbb Kiss Noémi és Feró Dalma vállalja a nevével, világosan a bírálatot, amely a jelenség problémáira figyelmeztet. Rajtam kívül, mármint. Nem is kell semmit mondani: ha egy férfi, meleg hangadó nem kifejezetten lelkes, akkor Márton Joci erkölcsileg KIVÉGZI (Ungár Péter, Jámbor András, Gulyás Márton).
Vay Blanka szerint
a „genderellenes” mozgalmak az elmúlt években világszerte elharapództak, uralják a közösségi médiát.
Itt írja ezt.
Eközben százával jelennek meg promócikkek, transz-hősnőavatások, “esélyegyenlőségi ügyek”, hüppögések, érzelemhergelés, díj, politikainak álcázott transzpropaganda (mert Orbán), önsajnálat, a Pride-ba gyúrva a normalizálás. Minden kritikus vagy csak “helytelen szóhasználatú” tartalomra odarohan kommentelni egy tucat vagdalkozó közismert név, és elkezdik a megsemmisítősdit.
Aki érzi, hogy itt valami hamis, az információk és érvek nélkül marad, és azt is leveszi a hangnemből, hogy jobb, ha hallgat. Antoni Rita pedig interszekcionális feminizmus címén az elnyomott csoportok átfedését és közös érdekét hangsúlyozva, kezdeményezően pakolta rá ezt a csúf terhet a nőmozgalomra, lásd Genderfészek és közismert futóbolondok pátyolgatása. Bővebben…


