terveim a testemmel a következő tíz évre

Pénteken Macival együtt jégszaunáztunk! Pezsdítő volt, és megyünk kedden is.

Kezdek virulni, zsong bennem az élet. Ahhoz képest virulok – és azért csak most –, mert február elején pozitív lett az egyik forgatás előtti koronavírus-tesztem, emiatt kihagytam a hat forgatási napot (hajnali, részben kinti, bonyolult ruhás), és vagy három hétig szinte nem sportoltam. Náthának érzékeltem, és folyton aludni akartam, vagy betakarózva feküdni, ennyi volt a tünet, a nátha csak öt napig tartott. (Jelen, április végi agyunkkal hüledezünk, mennyit basztattak a járvánnyal, mit riogattak, korlátoztak, elemeztek, sápítoztak, grafikonoztak, fegyelmezgettek a Facebookon a nyanyák – érdekes, hogy főleg nők –, és színtiszta médiajelenségnek és -érdeknek tűnik az egész. Maga a kór mindenkit annyira viselt meg, amilyen az egészségi állapota.)

A testem súgta a pihenést, egyértelmű volt, nem lehetett nem hallgatni rá. Egy ideig élveztem is, aztán lettem nyűgös. Nem szedtem semmit (oltva sem vagyok, nem is leszek).

Naszóval, nem sportoltam, ami a korábbi heti 4-5-höz (minimum félóra, izzasztó), plusz bicikli képest igen nagy változás. Csináltattam egy ilyet, azt gondoltam, leépültek az izmaim:

De nem. Csak zsír, az se sok. Előtte viszonylag vékony állapot, 2020 október, sok futás eredménye (az amszterdami maratonra készültem):

 – tehát a lábam, törzsem, karom izma is fejlődött/megmaradt, az összizom mindenhol over, és bőven normál a testzsír most is, bár minden testtájon kicsit több (ezen a télen-tavaszon minden gát nélkül ettünk), és nyilván szeretnék zsírt csökkenteni, vastag-kontrasztos, kemény testet, hogy olyan egész keskeny bikiniben is jól nézzen ki. Ahogy nézem az instán a főleg ázsiai #InBoody-eredményeket (ezek képesek kétnaponta, hetente méretni), extrém sok a lábam és törzsem izma, fiús arányok (95 pont a kompozícióra a 100-as skálán). Egyvalami romlott, az a viszcerális (zsigeri) zsír, külön mérőszáma van. Volt az 2 is, most 6 (para 10 fölött van, de én szeretem, ha íves a derekam). 4-5 kiló plusz (zsír + némi víz, a glikogénnel) van rajtam, ami jó lenne, ha nem lenne.

Február végén aztán újrakezdtük a konditermet (két állandó partnerem van), már két bérletet jártam le azóta. A futás nem megy most. Vagyis futok, de nehéz. Januárban voltak még intenzív futópadozások (elég gyors 9-10 km-ek), még a filmgyárban is kocogtam január végén, rettentő hidegben, maszkban. Egyébként a pozitív teszt (azaz február 4.) után csak teremben, kicsiket futottam (3-6 km-t), viszont voltunk nagy túrákon a hegyen.

Húsvét vasárnap futottam csak a szokásos erdőben, ez volt a tavasz első kinti futása, újjáéledés. de csak 4 km-t, nagyon lassan (ráadásul a rusnya G. Ármin alulmér! távot, és így tempót is – ezt láttam másnap is, hétfőn hitelesített futókörön a Városmajorban, ami 585 méter, és 421-nek mérte a kört! Amúgy király, mert van a futóknak szekrény). Fájt a sípcsontom a hegyen, nem haladtam, szenvedés volt. A futópad nem őrzi meg az állóképességet, legalábbis most az, amennyit és ahogy én futottam (meg pihentem, erőtlenedtem, híztam is), nem őrizte meg, és nem helyettesíti a terepet és a menetszelet, hideget, napfényt. Tanulság: a tempót, kedvet télen is minimum heti eggyel kinti futással kell fenntartani.

A futásleépülésben persze benne volt, hogy nem voltak versenyek. A járvány előtt évi 5-10 alkalommal futottam rendezvényen, azokra edzettem, tagolták az időt, és nagy érzelmi-közösségi élmény a futóesemény-futás. Azt már a 2019-es amszterdami maraton után kimondtam,, hogy szép és jó volt a sok hosszú verseny, én mostantól 5 nem akarom szétnyírni, a furás felé fordulni: nem csak alkalmas nem vagyok, de nekem nem tetszik a sokat, jól futók feneke, formája. Az elmúlt két évben a BSI törölte és halasztotta az eseményeit, majd védettségit kért az induláshoz; 2020-ban csak a halasztott vivicittán voltunk 5-öt futni augusztusban, meg egy nem-BSI-s balatonfüredi tíz és félen voltunk (fotó ↓), 2021-ben meg a csúf, fülledt, nyomasztó, szar szervezésű Lupa-kerülésen (az is tíz), soha többet. Ugye szarul is lettem, volt egy kapcsolati feszkó, nem aludtam, kisszáradtam. Aki infúziót kötött be, az meg fölényes volt, szétszúrta a (kitűnő, százszor bizonyított) vénámat, ordibált-ráncigált.

Az őszi SPAR-10 km-t ugyan befizettem, de a Margitszigeten futottam le csendes magányban (aznap, kicsit később), és más eseményre aztán már nem neveztem. Az eus csatlakozás napján most hárman futjuk váltóban a 18 km-t (Julis, Maci, én), és azt akarom, hogy könnyű legyen. Most ennyi.

A futás nem az én sportom, zabálja az izom az oxigént, nem leszek soha gyors. De azért futok. Viszont… nekem az izmozós testek tetszenek, úgy értem, hogy a futásba boruló, pláne középkorú, megszállott nők formája (feneke, arányai, ráncai) nem.

Sok minden változott bennem a “nagy sportolás” korszaka óta, amikor könnyedén és évezettel edzettem hetente ötször, toboroztam-térítettem, mindenkiben hittem, pörögtem, kézenálltam mindenhol.

Én akkoriban, vagy négy éven át, ugráltam örömömben, odavoltam, mit veszek fel, ki jön velem a terembe, mi legyen a szuperszett, jé, még egy gyakorlat, és még egy, még két ismétlés, még négy sorozat, miért ne – meg se kottyant, egy ideig a NO-tól (nitrogén-oxid nevű edzés előtti szer), aztán anélkül is. Jé, az mi az ott a sarokban, másszunk csak fel, fejjel lefele meg akrobatikus kísérletezések – leállíthatatlan voltam. Ma már tudom a mértéket, elég az elég. Nem olyan magától értetődő már edzeni (eleve: elindulni, szívesebben vagyok Macival), és nem is olyan önfeledt. Nem naponta járok terembe, és megszűnt a menekülés-jellege is, nem az az igazi élet, hanem a szeretteim meg a színház. Az edzéseim nem olyan intenzívek, nem újdonság, nem attrakció – viszont nem is nehéz, mert megtanultam edzeni, fegyelmezett vagyok, nem nagy ügy. Olyan, mint arcot mosni, vagy épp ruhát: nemigen gondolkodom rajta és nincsen morális tartalma, nem dicsőség, egyszerű öngondozás.

Most sokat formál ez a könyv rajtam, vagyis ilyen jóleső magamraismerés:

Három nagy rádöbbenés van benne nekem: a főhősnő, Serenata, aki különc és nem szereti a tömeget, nem csatlakozik trendekhez; a hosszútávfutás (ő és a férje, nagyon másképp) és a lányuk beborult, jézusos-éneklős vallásossága.

Bizonyos testtájakat (csípőhorpasz, első comb, vádli, tricepsz) már nem edzek külön (izoláltan), mert túl nagyok. Amúgy ez látszik is: elöl már nem ilyen domború fent a combom (2016-os a kép):

Nem járok edzőhöz, csoportos órára, és nem követek módszert, új mozgásfajtát, ebben kiégtem. És ők is ki vannak égve többnyire. Csak egy nem… (Edemet most a blog nyomán mások élik át, és jelzik: pont olyan, jé!) Kiismertem általában hangokat, a kihirdetőket, riaszt a tülekedés, a hamisság, az üzleti jelleg: végképp és kicsit sem bírom a tekintélyt, tanácsokat, magyarázókat, a sérülésekkel riogatókat, a normálisságra kalibráltakat, a csoportos órákat, a szófogadást, a perkálást. Nem vicces, nem hasznos, nem hatékony. Nincs is rá szükségem. A magam feje után edzek most is. Így van sikerélményem: amikor én akarom, akkor edzek, és azt csinálom (gyakorlat, edzésfajta, variáció, biohack), amihez kedvem van, az sikerül is, de legalábbis fejleszthető. Nem csak azt csinálom, ami jól megy, van bennem fegyelem, de nem feszítem magam olyanra, ami nagyon nem megy. Ez a tanulásban is így volt: a legtöbb tudást önműveléssel, magányos olvasással, figyelemmel szereztem, soha nem kellett és nem is lehetett rugdosni. Csak a belefeledkezős, szívből átélt, személyes kezdeményezéseim sikerültek, kedvem se volt máshoz.

Egy kivétel van a tekintély-vezetett edzésben, az viszont rituálé: a hétfői jóga, ott némán átadom magam az oktatónak. Nem értek hozzá. Kettesben vagyunk, speciális élmény, kerek egy éve minden héten. Az viszont nem sport, hanem nyújtás, jelenlét és testtudatosság, közepesen nehéz, de statikus (pulzust is csak alig emel).

A sportban idegesítenek a kihirdetők, morálisan is, tehát azok, akik nem saját útjukat járják, hanem akarnak valamit másoktól, modoroskodnak-szerepelnek, hősnőt faragnak magukból, a semmit ragozzák. És akik megszaglásztak, kellettem nekik, de nem lehetett őszintén, egyenrangúan kapcsolódni. Utólag is látom a játszmáikat, brrr, soha többet. Sima hétköznapi, középkorú sportolással nem illik és nem is időszerű a hírnevet kergetni.

A jobb első vállam fáj, ez van. Nyáron jelentkezett a markáns érzés, nem erős fájdalom, de nem jó terhelni. Azóta a hidat csak kíméletesen csinálom (felemás a támaszkodás), kézen átfordulást nem is. Igyekszem mobilizálni.

Nem akarok szoros terveket általában sem, az étkezésben sem. Nem romlott el semmi, működnek a régi módszerek (zsír, ketózis), nincs már mit felfedezni, nem foglalkozom már a részletekkel, mint ekkoriban – de a sok önkísérletezés élményét őrzöm, a tanulságait használom. Most az a lényeg, hogy élvezzem, amit eszem, az minőség legyen, egyszerű, és Macival főzzünk. Böjt is, fél-egy napok. Nem rendelem alá a nyugit, örömöt semminek, és nem is igen beszélek erről (mit eszem, miért, mi az elv), mert már megvolt a mámoros biohack-korszak. Pótcselekvés volna.

Lehetőleg gabona- és cukormentesen, alacsony szénhidráttal étkezem. Ha mégis valami csodás pékáru rámugrik hátulról, vagy szülinap van, fagylalt, mén aztán nem akadok ki, semmi fesztó nincs (m eg is látszik, haha). De nincs napi kenyérevés. Heti van. Nagyon megnézem, milyen minőség, és nagyon keveset. Szusit gyakrabban, vagy két pici szem újkrumpli, de ezek sem naponta.

Az éhomi vércukromat itthon mérem, 5 egész valamennyi reggel, az előző esti étkezéseket tükrözi. 4,9, 5,3, 5,3, 5,8, 5,3 volt az elmúlt öt reggelen. (Itt vannak régi, tisztán ketós mérések, amúgy a normál felső határa 6,0, néhol 6,2, újabban 5,5.)

Nagy vágyaim nincsenek, s sport eszköz volt, igaz, boldogságos, fontos megélés, út. Most meg az életem egyik körülménye. Már csak meg szeretném őrizni ezt a testkompozíciót, képességeket, erőszintet, mozgékonyságot, ér-rugalmasságot, csontsűrűséget, vagyis: nem romlani sokat. Arányosan osztani meg életem idejét a gyerekek, a jóérzős-macis együttlevés, az írás/rajz, a színház, a sport között. Mértékletesen futni.

+ 1 Lemondtam a gázról. Így a lassan-májusban nem akkora vállalás már, de már egy ideje nem használom, és vannak még fagyok (ez itt fagyzug). Zuhany hideggel vagy teremben, uszodában, mosdás; ha nagyon kell (mosogatás-zsíroldás, gyerek hajat mos), forralok indukcióson.

 

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.