Na, nekemestek a transzaktivisták. Érv nincs, a valóságot nem bírják elviselni, megy a sunyi dühöngés, személyeskedés. Azt taglalják elképesztő kinézetű, kockatestű, borostás emberek, hogy én nem vagyok nőies.

A lófasznak is van vége. A csoportjaitokban vannak kiábrándult tagok, akiket már a transzideológia kritikája jobban érdekel, így én tudok a sunyi gyalázkodásról, és hogy a nevemet, családomat emlegetitek sértődötten. A saját életetekkel azt csináltok, amit akartok, hajrá. Át is verhettek, ha sikerül a “passing”: amíg nem lóg be elém egy fasz a női öltözőben, nem szólok az uszodaüzemeltetőnek. Viszont nem tekintünk titeket elnyomottnak, áldozatnak, mert nektek a saját döntésetek a transzkodás, a feltűnéskeresés, és mindent ennek rendeltek alá. De jó is annak, akinek van ideje, agya ennyit bíbelődni a nemével, mert nem kell “kapálnia”! Azt nem tilthatjátok meg, hogy bárkinek minderről véleménye legyen. Mely véleményt nem kell veletek egyeztetnie, sem valami vélt, elvont jóság-koncepcióhoz, inkluzivitáshoz igazítania (a koncepció mindig csak a ti érdeketeket szolgálja). Nyilvános tartalmakat bárki elemezhet, a hiedelmeiteket nem kötelező valóságként elhinnünk – és ez nem gyűlölet. Itt ti vagytok agresszívek, ti akarjátok uralni a nők közösségeit, rendezvényeit, megszólalásait.

Jelenleg, ahol világszerte a konfliktus áll, a nő fogalmának definíciójáról, nők és gyerekek biztonságáról, méltóságáról van szó. Szépen ráültetetek az ellenzékre koloncnak, potyautasnak, továbbá a melegmozgalomra és a feminizmusra is. Tele van veletek az összes női platform, ott rinyáltok mindenhol.

Ne merjétek az én személyes dolgaimat és testemet elemezgetni. Ha az a cél, hogy megalázzatok, én se leszek udvarias, megmutatom a mocskaitokat teljes valóságukban.

Rámírt egy transznemű:

…értsd, megélni a nőiséget.

Jól látjátok: egy férfi, aki egy rakás szerencsétlenség minden téren, és nem is érdekli semmi a transzneműségen kívül, sunyin azt érezteti velem, hogy nekem az a bajom a felszabadult, csodás Mónikával, hogy NEM VAGYOK NŐIES.

Mónika egy korábbi lommentjében elemezgette a családomat és a testemet, név szerint.

 

Semmi ilyet nem gondolok. Se az nem igaz, hogy én nem élhettem meg (csak okosabb lettem az elnyomástól), se az nem, hogy én sajnálom Mónikától a nőiséget.

Hanem az lehetetlen, mivel ők férfiak, jelmezben, durva mellékhatást okozó szerekkel. Egyre torzabb a testük, és rettegnek, hogy lebuknak. És nem csak a valódi nemükkel, hanem mert hamis nevet használnak, ködösítenek és hazudoznak magukról, hosszú privát levelezésekben. Sportról, diplomáról, nyelvtudásról, műtétről, randisikerekről és a családtagjaikról:

Szálljatok le a nőkről és a nők médiafelületeiről. Csak magatok alatt vágjátok a fát. Bárki ha megnézi a képeiteket harsánykodásotokat, ti váltok nevetségessé, ahogy kibelezitek, ki a nő, mit jelent a nőies. “Mónika” “már két éve nő”, 51 évesen.

Sokkal érdekesebb kérdés az én nőiességemnél (nő-voltomnál, mely egyszerű tény) az, hogy kik kötnek bele abba, ahogy én élek, kinézek, amit én képviselek, ahány éves vagyok.

Hát azok, akiknek mindez nem jutott. Az egyszerű egyértelműség, a saját lényeg. Egyéniség, pacekba. A szólás öröme és hatása. Macerás külsőségek nélkül megjelenni. És hogy nem kell hazudni. Az elmúlt évek mással sem teltek: ők piszkálgattak, rágtak, nyomultak, pereltek, írogattak, és mindezt olyan emberek, olyan életből, habitussal, kinézettel és frusztrációkkal… te jó ég.

Most éppen nagyon csúnya, magukat tovább torzító transzneműek, akiket még azért is sajnálni kell, hogy “bejöttek az oroszlán barlangjába”, értsd: válogatottan művelt, tájékozott nők szervezte eseményre eljöttek önként (valójában zavart kelteni, provokálni, csak nem sikerült). Olyan nők közé, akik tudottan nem komálják a transzideológiát, a genderkedő feltűnéskeresést. Aztán ott olyanokat tapasztaltak, hogy húha, ők sírtak két napig:

Majd megfeszül, színek, smink, ékszer, cipő, haj… Amíg nem erősködik, nyomul, aláz nőket, ez az ember is számíthat a béketűrő irgalomra. De ha csukódik a tárgyaló ajtaja, a saját überpíszí, kiokosított kollégáiból is kirobban a röhögés.

(Hogy leszel húsz évvel fiatalabb?)

Egy másik klasszikus: “jobb nő vagyok, mint te”, írja egy biológiai férfi (nem nekem, és még 2020-ban):

Tehát akkor foglaljuk össze: egy magát nőnek képzelő férfi (”Adél”) megmondja egy nőnek (L.-nek), hogy ő, “Adél” jobb nő nála, hiszen L. nem is nő (persze vele, a herélt “Adéllal” ellentétben), sőt, L. nem is ember, ráadásul buta k*va is, aki gyilkosok heréjét szopogatja. (Ahhoz képest, hogy “Adél” szerint L. nem nő, klasszikus nőgyűlölő gyalázkodásokkal akarja elhallgattatni. Semmi meglepő, a szokásos transzaktivista tempó.)

“Ónodi Adél” nevét azért nem takarom ki, mert az utóbbi években telehaknizta a médiát “transzneműségével”, többek közt a ma megjelent áldozatoskodó “cikkben” is szerepelt. Nem egy random transzneműről van szó tehát, aki éppen kitölti a dühét valahol, hanem olyan valakiről, aki évek óta beszél a transzneműek nevében a liberális média hathatós közreműködésével. Sőt, egészen elhitették vele, hogy ő valósítja meg az összművészetet azért, mert Soros György pénzén rémségesnél rémségesebb transzneműpropagandát gyárt.

Innen.

Harmonikusan működő testű nő vagyok, amellett (ha kell a klisé) heteroszexuális. A hormonjaimat nem tette tönkre se szülés, se fogyás, se súlyzós edzés. Ráadásul gyerekként három fiú kontrasztjaként voltam lány, az egyetlen és a kicsi. Egyedül nekem kerekedett ki a csípőm, csak én menstruáltam, mentem női öltözőbe, szültem, szoptattam. Mit nem éltem én meg? Plusz a szellem és a lélek dús kincsei, viszonzott, őszinte szerelem. Mindent megéltem. Az ép test erejét, hajlékonyságát is. Smink nélkül ragyogni. Miről beszélnek ezek, akik egyiket sem ismerik, és nem is fogják soha?

A kérdés további vonatkozásait nem értem. Korholt már finoman transzvesztita is, képeimet nézegetve: “na, itt tetszik a hajad”, mondta a befodrászoltra. Hogy lehet így élni? A nőiesség, ahogy ők értik, maskara. Magamutogatás, külsőség, szexiskedés, instán nézegetett, áterotizált és agyonszerkesztett illúzió.

Korai közegeimben semmiféle flancos, hiper-nőieskedő rongyrázás, testmódosítás nem volt jelen (“aki ronda, hiába öltözködik, sminkel, úgy is ronda marad”, fogalmazták meg a testvéreim). Soha nem ezt várták el, értékelték a szerelmeim sem. Értelmes ember nem bajlódik ilyenekkel. A testén csak azzal, ami az egészséggel kapcsolatos. Sajnálom az időt, erőforrást, pénzt a többire. Különlegeskedő tetkó, új pírszing, elhízott testen – hányszor látni. És Dunát lehet rekeszteni az ízléstelen, mérgező anyagokkal dolgozó, teljesen fölösleges, drága szolgáltatást kínáló körmösökkel, hajhosszabbítókkal.

Mit lehet a nőségen ragozni? 

A lényeg a személyiség, az ész, az érdeklődési kör, az örömre való képesség. Férfiban, nőben is. Tartós kapcsolataim sokfélék voltak, de csakis pengeokos, lélekben dús férfi lehetett a társam. És még az is fontos, hogy ami adatott (a test épsége), arra vigyázzon. A teremtés tisztelete. Pont ez zárja ki, hogy elhiggyem a “nemváltók” kamuját, akik másodlagos jegyekkel nagyon bénán és korlátosan, harmadlagos jellemzőkkel pedig hatalmas igyekezettel és szintén nagyon bénán próbálják magukat annak mutatni, amik nem.

Történetesen a hagyományos, íveket kereső tekintet is megpihenhet rajtam. Alkonyatkor, messziről is nőnek tűnök: hosszú haj, derékvonal, formák, amelyeket rengeteg edzéssel tökéletesítettem. Női működésem is több mint ép. Nincs okom kompenzálni.

De nem ettől vagyok nő. Hanem ettől, és ez nem nagy ügy.

 

Meséli a barátnőm is, hogy ő most épp azzal “dolgozik”, hogy hogyan éli meg a nőiségét, mert elakadt vele. Annyira, hogy pszichoterápiára jár újabban emiatt.

Nem értem. Mit kell ezen megélni? Spirituálisan mondta, minőség, befogadás, elengedés. Szex. Jézusom. Csak érezd jól magad. Ha értékes, figyelmes, nyitott vagy, és becsülöd magadat, akar kedvelni fognak.

Vajon mit gondol a nők szelleméről, gondolati színvonaláról az, aki szerint férfias, ha véleményed van, vagy tudod, mit gondolj? Vagy: ő maga nem okos? Körülöttem mindenki így beszél, árnyaltan, ironikusan, gondolatzuhatagban. Mindenki, akit szeretek. És mindenki más kevés, közhelyes, unalmas.

Hallgatom a hangomat is a hangfájl formátumú posztok miatt. Nem tudom, nőies-e, fel se merül. Én nő vagyok, tehát az. Értelmes-e, világos-e, árnyalt-e, ez érdekel.

Én ugyanúgy hüledezem azon, aki szerint a hajammal, körmömmel, öltözködésemmel kéne valamit csinálni, hogy nőiesebb legyek, mint azon, aki szerint férfias vonás határozottnak, okosnak lenni, anyagilag és érzelmileg függetlenül élni, megvédeni a személyes határaimat, agyalni, véleményt mondani társadalmi témákban, érdeket érvényesíteni konfrontáció árán is, r-eket pergetve beszélni, jól keresni, vagy épp súlyzós edzésekkel megizmosodni. Hiszen ez teszi az életet minőségivé, csakis. Azért akarják maguknak az urak. A nőknek meg a függést.

 

“Félek tőled”, írja az ismeretlen, hahaha, engem viszont kicsit sem érdekelsz. Zavar az izmom? Húzzál edzeni. Nem kérünk az ostoba klisékből, nem fogunk magyarázkodni. Aki szerint a hiperszexualizált transzvesztita küllem a nőies, annak én mit mondjak? Nagyon más az értékrendünk, számomra a tied gusztustalanul szexualizált, tárgyiasító, maníros és önalávető. A nőség gúnyrajza.

Én sokáig úgy voltam vele, hogy a transzkodó egyénnel szemben tompa jóindulat van bennem, ami jár a szenvedőnek, útkeresőnek, ami azt is jelenti, hogy elhittem, hogy szenved. Sőt, segítőkészen lelkiztem a közösség három tagjával is. Az ideológia pedig idegen volt: én nem bírom ugyan az unásig ismert szövegeiket, de nem mondom ki, hogy mindez abszurdum, nincs is vele dolgom, ártalmatlan. Most meg már úgy vagyok vele, hogy az egyén nem érdekel nagyon, nincs felelősségem, nem is nézem, szimpatikus-e, nem kell hinnem neki, nem ő a lényeg, ő csak megtestesíti, magára ölti az ideológiát, amely viszont a manipulációival, valóságtagadásával csábító, káros, borzalmas. Elvisz egyenesen a meghatottságba és követelőzésbe – kiút a rakás szerencsétlenségeknek. Most, hogy ezek az emberek nekem estek, mert nem volt érvük, azt gondolom, hogy semmilyen megértést nem kellett volna tanúsítani, a legelejétől egyszerű, indulatmentes nemet kellett volna mondani az egészre. A nők méltóságával, és az ő érdekükben: ezek a határaink, ezt jelenti a NŐ szó, és azt meg nem. Nem engedünk egy tapodtat sem.

A transzaktivizmus most épp azok a vívmányokat támadja, amelyeket a második generációs feminizmus ért el: női sport, női terek, testületek, kvóta, erőszak elleni védettség, és az eredeti LGB mozgalmat.

Nőnek lenni nem nehéz, mert ha nőnek születtél, akkor az vagy. A nőket, de ez már társadalmi probléma, sújtják elvárások, elnyomás, sztereotípiák, ezzel van dolog. De az, hogy nő vagy, egyszerű tény. Én nem tartom szakrálisnak, titkos-boszorkányosnak, elemibbnek a nememet, nem komálom a somamamagésa-féle fontoskodó, fennkölt, üzleties körítést, különösebben a női közösségeket sem. Az értelmes, lélekdús embereket szeretem.

De létezik közös női sors, tapasztalat, és annak én örülök, hogy nem kell durva bűnök felelősségében osztoznom.