mi van ezzel a traumaírással?

A traumaírás két éve hozza lázba hazánk nőit, amióta gombamód szaporodnak az írónőképző vállalkozások “a dekupázsolást már meguntam” típusú, középkorú könyvelőnőknek.

Ha nem számítjuk a világfájdalmas popzenei produktumokat és szubkultúrákat, akkor a személyességet, az esendőség megmutatását, önálló tartalomként való közlését Oprah Winfrey híres vallomása hozta be a mainstreambe, kvázi politikai gesztusként beszélt az abuzív és elhanyagoló gyerekkoráról és annak tartós hatásairól: nem kell csillogónak mutatkozni, szabad az esendőséget is megmutatni. Írt erről könyvet is.

Persze vannak komoly művészi hagyományai a szenvedés tematizálásának, ha csak a nőket nézzük, akkor is mindjárt eszünkbe jut Frida Kahlo, Kaffka Margit, Simone Weil vagy Sylvia Plath Üvegburája. Gyarmati Fanni monumentális naplója is ide tartozik (háború, abortusz), és élvonal Polcz Alaine Asszony a frontonja is. Nemrég jelent meg Babarczy Eszter első szépirodalmi könyve is (a bal alsó sarokban), neki alapélménye a depresszió. Az ifjú Hegedűs Vera könyve is erős kezdet.

Ez a januári írókboltjás portyám zsákmánya.

Aztán az lett, hogy:

traumája (vagy akként keretezhető életeseménye) szinte mindenkinek van,

a feminizmus bulvárosabb ágazata leszállította az abúzus, bántalmazó, áldozat stb. beszédmódot, szóhasználatot,

mindenki írni és szerepelni akart, könnyű érvényesülésnek gondolva ezt,

így aztán a trauma és az áldozati “edukáció” papnői, a hibáztatás tilalma védetté, bírálhatatlanná, sőt, hősnővé tette azokat, akik…

Hát hogy mondjam: akik éveken át nem szégyellik az egyébként gyönyörűre sminkelt-szűrőzött képeik mellett rágni, hogy betegek, betegek voltak, beteg a gyerekük, hangulatzavarral küzdenek, vagy meghalt egy családtagjuk. Mindenhol zaftos témává válnak:

…a következő beszélgetésre lesz figyelmes két kolléganő között: – Jaj, te, ez a szegény X.Y.! Mennyi szenvedést mér már rá a sors. Most is mi történt vele! Jaj, istenem. De nem bírom ki, mindennap olvasom. A szívem szakad meg. – Ne is mondd, én is ugyanígy vagyok vele. Már mindent elolvastam tőle…

Lájközön, érzelmi azonosulás, rengeteg interakció és médiaérdeklődés az eredmény. Olyan emberektől, akik valódi irodalmat soha nem olvasnak, de érdekes, hogy valódi irodalomfogyasztók is néha jámborak, és könyvespolcukra teszik a klasszikusok közé e nagyon vegyes színvonalú műveket.

Bár e trend gátlástalan meglovaglói magukat írónak vagy újságírónak titulálják, színvonalukat és hatásukat tekintve nem sokban különböznek a nyilvánosságban veszekedő celebpároktól és a nyomorpornó más képviselőitől.

A traumaírás egyben felmentés az íráskészség alól is: ha te, az olvasó ízléstelennek és ügyetlennek, velejéig hazugnak tartod a traumaírónőt, arról hallgatni illik. Nem szokás szóvá tenni se az önsajnáltató-sztárkodó gesztus hamisságát, sem az írás nívójának fogyatkozását, és nézheted, hogy valamelyik vergődő nőtársad lelkesen osztja, megy szívecskézni, drukkolni, meghatódni.

Mi ebben az átverés? Egyszerűen nem kell őket olvasni, nem?

Az az átverés, hogy sok dilettáns kapott vészemet, lett kedve híressé válni, az érdeklődés és a könnyű azonosulás, illetve a közösségi médiás, ingyen publikációs lehetőség miatt a traumaírás tömeges trend lett, már külön kurzust is hirdettek nekik Péterfyék – ez végeredményében az irodalom halála, ízléstelen kommodifikációja. Az érzelmi viharban az olvasók elhiszik, hogy nagy és valódi műveket olvasnak. A lapok és kiadók éléről pedig eltűntek az újságírói etikát, elemi jó ízlést bástyaként képviselő, bölcs, tapasztalt szerkesztők, akik szelíden azt mondanák a szerzőnek: nézd, nem csak az a helyzet, hogy nem elég jó a szöveg, hanem neked se tesz jót, ha beleragadsz ebbe, mert ha rendszeresen szállítod az ilyen szövegeket (és mi mást tudnál írni?), akkor a “minél rosszabb, annál jobb” fogja uralni az életed, és egyre hangosabb, sértettebb leszel.

Különösen ha valami emberi jogi ügyet vagy bátor harcos jelleget, esetleg ellenzéki vonatkozást lehet a szenvedés köré keríteni, akkor tiszta buli: a traumákkal házalni, nyomtatott szövegben panaszkodással és önigazolással, fiktív és valós szexuális abúzusokkal előrukkolva egymást tapossák az új meg új szerzők. A legújabb ízlésficam ez, amelyre jövedelmező iparág épült, és ezzel vannak tele a könyvesboltok is. Pedig ahol mindenki bátor és tabutörő, ott ezek a szavak elveszítik a jelentésüket, és a nagy olvasói szörnyülködésben, az áruvá vált ön-élveboncolásban csökken az átlagos, de okosan-finoman megírt léttapasztalatok, érvelő szövegek, a játékosság, az intellektuális témák aránya és megbecsültsége is.

Évekig megy zavartalanul a hamis biznisz. Miután Tibi atya nekiment, már nemigen vitatta senki, hogy Lippai Marianna, a gyerekhalállal és bögrékkel házaló motivátor szélhámos.

https://tibiatya.blogstar.hu/2019/05/09/breking-lippai-marianna-torolte-a-gyaszbizniszt-facebookrol-/72677/

(Az ügy döbbenetes részlete, hogy a kiátkozó hangokhoz akkor Gumiszoba is csatlakozott, aki akkoriban négyezerről tizenhatezerre tornászta fel a követőszámát a gyásztémával, és rémesen ízléstelen önértelmezését bulvárkiadó jelentette meg, majd komolyabb felületeken is íróként szerepelhetett, a színvonalat nem merte senki megpiszkálni. Ő maga is úgy hiszi, a bátor feminizmusa, ellenzékisége, gyerekmentes üzenete váltja ki a viszolygást.)

A portálok és kiadók jól megfejik az együttérzéscsapot, ilyen nevekkel adják el a teljes portfoliót, valójában érzelmi zsarolás zajlik, a szerző pedig nyílt terápiát folytat és néha elképesztő módon öninazol, vádaskodik, hazudik. Ez senkin nem segít.

A karrier egyébként tiszavirágéletű: ezek a nők nem maradnak írók, kifulladnak, kereskedelmileg mégis eldöcög rájuk hivatkozva egy-egy vállalkozás. Aztán jön a következő hű meg ha, és ismét íróvá, hőssé és bátorrá avatnak, fellengzős szavakkal promotálnak új, tökéletesen hétköznapi embereket.

Van-e egyáltalán olyan traumaszerző, akit nem kísért meg a könnyű hatás, nem él vissza az együttérzéssel, nem menősködik, illetve tud írni? Most az igazi irodalomról beszélek, nem lektűrökről.

Mi a helyzet azzal, aki igazi író, akár nagy író, de van traumája, és abból könyvet ír? Csökken-e az írói színvonal? Mondjuk, Esterházy szembesülése az apja múltjával, vagy a Hasnyálmirigynapló? Az mindenképpen hamis lesz?

A jó ízlésű traumafeldolgozó tud írni, korábban is tudott, valódi szerző. Többet olvas, mint ír. Traumával berobbanni az irodalomba nem szerencsés. Másról is tud és szokott szólni, van érvényes üzenete a konkrét szenvedéstörténeten túl is, amelyben, és ez fontos különbség a nagy komolyan vevés közepette: feltűnő szenvtelenséggel, esetleg derűvel vagy önkritikával jeleníti meg magát, ezzel pedig elkerüli a “de durva!”, “hú, azért jó, hogy ez nem velem történik” hatást. Nem a sorozatokon és amerikai filmdrámákon felnőtt nemzedék narratíváját használja, és nem magának kapar. Ehhez műveltség, ízlés, aprólékos munka és jó szerkesztő is kell. A nem szakmányban író alkatnak pedig idő. A kétévente új könyv kényszere, az ösztöndíj sokat ront az életmű színvonalán. Ezért is van annyi fordító az írók között.

Az igazán nagyok nem a traumájukon fejlesztették ki az íráskészségüket. A fenti klasszikusokon kívül Lucia Berlin, “Amerika legféltettebb titka” és az ő döbbenetesen súlyos életműve juthat eszünkbe. Magyar földön a legzengőbb női hang a szenvedésről Nemes Nagy Ágnesé. Kortársaink közül Mesterházi Mónika, Szlukovényi Katalin lírája példa (itt erről szóló recenzió is van), és Szvoren Edina sajátos lelkialkata is rokon jelenség. Még a világirodalomból: Doris Lessing, Alice Munro, Lionel Shriver gyakran ír torokszorító tragédiákról, pompásan – mert nem az egójuk, hanem a világábrázolás az érdekes, a szenvedés pedig téma, illetve: prizma.

2 thoughts on “mi van ezzel a traumaírással?

  1. Tegnap a reptéren láttam Péterfy-Novák (nekem) új könyvét: Apád előtt ne vetkőzz. Olyan rossz érzésem lett. Nem olvastam, nem ismerem a tartalmát, de kifejezetten bánt, hogy MINDEN apát potenciális pedofil bántalmazónak állít be egy ilyen cím. Bánt, az apám, a férjem, a fiú testvéreim (akik szintén apák) nevében, akik nem azok, és azért még merem hinni, hogy a férfiak nagy többsége nem az… Meg nem szeretném, ha a kislányom (vagy a fiam) ezt a címet betűzné majd ki, és nézne értetlenül rám, hogy miért ne… és támadna benne felesleges, és az apukájával való kapcsolatot megmérgező gyanú.

    Kedvelés

csak okos-jóindulatú írhat ide

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.