nő vagyok, vagy mi

Nő vagyok.

Egyetlen lány a családban, a legkisebb. Mit tudtam meg az anyámtól, milyen a női sors?

Az amputált férfiak mindig találnak maguknak feleséget.

A szép lányoknak nehéz életük van.

Az okos nőket nem szeretik a férfiak.

Ez a kettő utóbbi persze annyit jelent: szép nem vagy, okos meg ne legyél.

Szép lettem, és okos is, csak azért is.

Ő mindent magára vállalt, hajnaltól éjjelig robotolt, rohant, semmivel nem zavarta férjét és fiait. Később elvált aztán, szeretett volna másképp, szabadabban, de örömről, szerelemről e döntésében szó sem volt, és az Isten előtti fogadalmat, hogy gatyáját mossa, betegségében el nem hagyja, nem szegte meg, együtt élnek most is.

Azért orvosként a menstruációról meg a terhességről elbeszélgethetett volna velem. Csak egyszer.

Hát sőt. Először is. Tizenegy éves koromban suli után, fényes délben a kertkapunk előtt megszólított egy harmincas, magas, fehér nadrágos férfiú. Ő keres valamit a telefonkönyvben, nem segítek neki? Akkor még telefonkönyvek voltak a fülkékben, bementem vele, és lapozgattuk hosszan, ő pedig mögöttem állt és belenyúlt a bugyimba. Mellettem jöttek a busztól a hazamenők, senkinek nem tűnt fel semmi. Iszonyatosan féltem, arra gondoltam: ha most az anyám jönne! és ki is mondtam, a vésztartalék-életösztönnel: ott jön az anyukám. Elég gyorsan elengedett, sietősen távozott. Én nem értettem, mit akart, nem is mondták el, anyám az iskolában bejelentette, nem én voltan az egyetlen, el is kapták a figurát.

Hát sőt, másodszor. Ki vette el az én szüzességemet? Tizenhét évesen azt vettem észre, nem jön meg a vérzésem. Már hónapok óta. Mondom anyámnak, anyám halál nyugodtan azt mondja, holnap nincs iskola, elküldött a rendelőbe, ahol ő is dolgozott, vigyek pisit. A pisi kifolyt a csorba peremű befőttesüvegből, dühöngtem. A nőgyógyász, későbbi eüpotentát azt kérdezi: vannak fiúk? Mondom, vannak. Akkor már csókig, sőt, alsóneműig jutottunk talán kettővel is. De hogy mire gondolt, én isten bizony nem értettem, hiszen ama világból, az üzekedőkéből én ki vagyok zárva, nem is értem a működését. Megvizsgál ügyesen, szétszakadok a krinolinméretű ujjától. Egy ép szűzhártyát azért kívülről is lehet látni szerintem. Na mindegy, aztán hónapokig hányta anyám keserűen a szememre, hogy a munkahelyén kering a pletyka: felcsinálták a doktornő lányát. Hát miért nem vitt máshová? És főleg: miért nem jött el velem, mi lehetett ennél fontosabb? De ne is menjünk sehova, tőlem, aki elmondtam neki, hogy nem menstruálok (négy hónapja, mire gondolhatott?), miért nem lehet megkérdezni, lefeküdtem-e valakivel…?! A halálos, praktikus nyugalma, az elárulásom — ütni tudnék, anyák napja van. Gratulálok mint anyának, mint nőnek, és az egész bandának, az egészségügyi titoktartás elkötelezett képviselőinek.

Hát az apám öröksége?

Nem kívánt gyermek vagyok, női pótcselekvés-anyaságból, ügyeskedésből származó, aki végül apjának mindegy, de az anyjának is. Fölösleges vagyok, szép nem vagyok, jó nem vagyok, ha hozzám szól, az ingerült rámförmedés; verset mondtam a gyülekezetben négyévesen: miért motyogok; véleményem dac, kérdésem pimaszság. Ne csapkodjátok azt az ajtót. Elzárom a meleg vizet, ha ennyit folyatjátok! A gyülekezetre hagyom ezt a házat, ha így viselkedtek! Mire a legkisebb bátyám is majdnem kamasz, én maradok az egyetlen, aki nem röhögi ki. Én vagyok az utolsó remény, hogy nem vall kudarcot végképp mint apa, hiszen a pimasz, engedetlen fiaival már csak az ordítozás váltotta a némaságot. Tiszteld atyádat, benne van a Bibliában! Ne vond meg a vesszőt a te fiadtól! Fizikai kontaktusom vele annyi, hogy hat- és tízéves korom között rendszeresen megtapostam: ő hasra feküdt, én meg lépegettem az asztalba kapaszkodva a merev, fájós vállán, hátán, kéjesen nyögött, aztán túl nehéz lettem ehhez. Ha anyám rábízta, hogy vegyen nekem nadrágot, biztos lehettem benne, hogy praktikum és ár alapján a nekem legkevésbé tetszőt választja. Miért nem porszívózok, hát ő megmondta! Orr-reccsentő pofon. Öröm, önfeledtség nincs, bármi ilyesmi bűntudatforrás, eleve le van tiltva, nem is létezik. Kétely nincs, tehát gondolkodni sem szabad, az iskola sem fontos, vakhit van és engedelmesség és rettegés a pokoltól, be kellene merítkeznem tizenkét-tizenhárom éves koromban (remek találmány a baptista felnőttkeresztség!), nehogy elbitangoljak aztán a nyájtól. Ő mártír, az egyetlen igaz keresztény a családban, másrészt az imádkozás és a vallásos irodalom tanulmányozása nagyszerű fedőtevékenység, menedék a bármiféle tennivaló elől. Ez, sőt, a zaklatásszámba menő térítés a munkahelyen is fő tevékenysége, aztán lehet emlegetni (a nyolcvanas években!), hogy a kommunistáknak ő, lám, osztályidegen, azért üldözik. Tizenhárom éves koromban a királykék Revlon szemfestékkel a kezemben felpofozott, és más ilyen, egészen tizenkilenc századi reflexek: Csak a férjed előtt és csak otthon bontsd majd ki a hajad (???), kibontott hajjal járni nem való. Még korábbi emlék, nyolcéves voltam, a három évvel idősebb barátnőmmel szülésznőset játszottunk, Freud kedvéért abban a fotelben, amelyben apám imádkozott és szunyókált szinte mindig, amikor otthon volt. Benyitott persze, a barátnőmet hazaküldte, és órákig imádkoztunk, a pokolra ne kerüljek. Aztán ezzel húztak a bátyáim évekig, szőrös volt-e a barátnőm puncija már. Később egyetemi tanáromtól, gyülekezeti társától azt hallotta az apám, nem jó irányba tartok, nagyon is jóban vagyok az egyik évfolyam- és csoporttársammal, röhögcsélünk folyton, szégyen! Weöres fülledt erotikájú Fairy spring-ciklusának hexametereit elemeztem a verstani szemináriumon, talán ezen akadtak ki.

Mit tudtam meg az említett, három évvel idősebb kamaszkori barátnőmtől?

Veres Pali bácsi felvilágosító könyveiben tanulmányoztuk az olvasói leveleket: a sárgarépától nem lehet teherbe esni.

Szentimentális számok és együttesek, poszterek, még szegény Máté Péter is, meg Jason Donovan.

Fantáziafigurák: eleinte anyukák vagyunk, apró textilbabákéi, aztán évekig karcsú derekú, szőkésbarna hajú, zöld szemű, romantikus nevű tündérlányoké, akik az igazit várják, közben azon vetélkednek, kinek karcsúbb a dereka és kinek hosszabb EGY CENTIVEL a haja (ebben nem jutottunk dűlőre). Le is rajzoljuk őket-magunkat, útlevelünk is volt, szépséges ruhákat tervezünk.

Kamaszként az ő elvei és gyakorlata szerint fiúkkal csókolózni dicsőség, azt számoljuk is, hogy egy-egy táborban hány mindenkivel; annál eggyel erősebb fokozat, amikor a mellünket hagyjuk megfogni, pólón keresztül, aki póló alatt is, az kurva, aki lefekszik, arról meg beszélni sem érdemes.

Még a felsős  osztályfőnöknőm is beszélt nekünk a menstruációról, az egy ragasztócsíkos, szúrós téglalap Libresse korában, egyébként korrektül, de azért az is megmaradt, milyen kínos, ha átvérzünk fehér nadrágon, mindig készüljünk fel, és diszkréten csempésszük a tárgyat a vécé felé, ezt is megtudtuk…

Mit tudtam meg a bátyáméktól?

A lányok nyafognak és affektálnak.

A lányok buták és sok mindenre rávehetőek, minél fiatalabbak, annál inkább, az első éjszaka learatása az igazi, mindezt érzelem nélkül, több lánnyal is megtehetjük, különösen a húgunk barátnőivel, minden következmény nélkül: csak őt fogják utálni.

Amúgy meg a lányok nem akarnak szopni, nem akarják hátulról, nem akarják seggbe. Nem akarnak semmit.

A középső bátyám nagy szerelméhez, míg a bátyám tíz méterre bent labdázott a vízben az unokatesómmal, Siófokon odajött egy szőrtelen, izmos csippendél-fiú. Tényleg az volt, turnéztak, előtte strandoltak. Őt nézte, de engem szólított meg. Mondd meg a barátnődnek, hogy szeretném megismerni. Egyik legjobb mondatom, és csak tizenhat éves voltam: nem az én barátnőm, hanem a bátyámé.

De a lánynak hízelgett a helyzet, és elkezdett vonaglani. Egy csippendélfiú!

Nekem sose tetszettek a szépfiúk, nekem a markáns, idősebb, nagyon intelligens férfiak tetszettek csak. Az első nagy szerelmemmel, aki tizennyolc évvel volt nálam idősebb, és nős, persze, és olyan szép volt a teste és annyira nem értette az enyémet, hogy annál jobban már csak én nem értettem, épp ez volt a baj: szép volt, kedves volt, el is vált később (akkor én már Tamással éltem), de nem volt elég okos.

Vettem korallszínű Bourjois körömlakkot. A bátyám szerint béna, oké, megszoktam. Ennek a barátnőjének történetesen ugyanaznap lett ugyanilyen a körme ugyanettől a lakktól. Ó, de milyen szép. Na erre már rákérdeztem, hogy is van ez. De neked ilyen disznó kezed van, a Nikoletté meg szép, kicsi. Ilyen élményből volt négyszázharminc. Hallgatom, ahogy a bátyámék a farkukat (amúgy is állandóan) markolászva azon röhögnek, hogy engem majd nem lehet kinyalni, mert úgy kell félresöpörni az útból a hájredőket, hogy nem lehet hozzáférni. Erős Antónia jó csaj, ezt pedig úgy fogalmazzák meg: de kinyalnám.

(Milyen szép, mondom ma, hogy egy nő kizárólag ott gömbölyű, körben, ahol a gyermekét kell őrizni, melegen tartani. És mennyivel szebb és redőtlenebb lettem volna, ha valaki csak egy kicsit is szeret akkoriban, törődik velem, respektálja, hogy én lány vagyok. És azt is tudom már, az, hogy ezt hallgattam évekig, a szexuális bántalmazás egy formája.)

Ez a legnagyobb szégyen. Hogy én majd nem fogok kelleni senkinek. Ennek fényében lett kínzó sóvárgás tárgya bármi, ami fiú, szex, házasság, terhesség, sőt: kencefice, szép ruha. Velem nem történhet meg, én ebből a világból, a testek-lelkek izgalmas forgalmából ki vagyok zárva.

És tényleg, tizenéveimben, huszonéveim elején jellemzően nem kellettem senkinek, nem kis részben az ilyen szégyenek és görcsök miatt.

Jaj, de nehéz megírni ezt a bejegyzést.

Tizenhárom éves koromban a horgomra akadt a barátnőm gimnáziumi diszkójában egy fiú. Pedig nekem nem volt horgom. Eleve a hideg rázott a közelségétől, de tényleg, a fogam is vacogott, pedig kedves fiú volt, gyengéd és magabiztos. Hazakísért, a bátyámék kifigyeltek, hónapokig hallgattam. A naplómat ellopta az egyik bátyám, szentimentális titkaimat kiröhögte, szétfecsegte.

A kor(osztály)társaimtól megtudtam:

Ha egy nő részeg, az olyan undorító.

Egy fiú megteheti, hogy nem fürdik napokig, nem cserél alsónadrágot, de egy lány legyen tiszta.

Zs-nek jó a lába, emiatt aztán az arcbőre sem számít. Ha hányásig issza magát, ölben visszük az ágyába.

Keservesen irigyeltem mindenkit, aki szép volt. Én nem voltam szép, sokat hallgattam ezt is. Persze mai szemmel… Micsoda hajam volt, micsoda arányaim, és milyen egyenes hátam és milyen mellem. Mennyit kínlódtam emiatt a mell miatt. Nem, én nem görnyedtem, én feszesen kihúztam magam, nehogy lógjon. Hogy nem tudtam örülni neki, hogy lehet, hogy mindenkit szebbnek láttam magamnál? Jól jártam vajon, hogy rám ekkor még alig csorgatták a nyálukat az idősebb férfiak? Az informatikatanárom, ma az iskola igazgatója azt mondja: az ilyen domináns, nagyhangú lányok nem kellenek senkinek, egy kapcsolatban mindig domináns valamelyik fél, és az a férfi legyen. De az ő megtört, keserű feleségének képe is beleégett az emlékeimbe.

Tizenhat évesen, Siófokon már tetszettem egy fiúnak. A vízben szólított meg. Csókolóztunk sokat, de hogy le akarna feküdni velem, azt kikértem magamnak. Mint Lorca-drámában, fülledt éjjel bemászott hozzám az ablakon, gyengéd volt, őszibarackot ettem a szájából, míg nagyanyám és vénlány nagynéném járőrözött a ház körül. De ő autószerelő volt, én pedig budai lány kék harisnyában, hiába jött föl Pestre, itt már nem tudtam mit kezdeni vele.

Ősszel iszonyatosan szerelmes lettem egy átpettingelt éjszaka után a tesómék csapattársába, magas, szőke, jólelkű fiúba. Nem őmiatta, hanem a petting miatt. Nevezzük nevén: les.zoptam, ami remek eszköznek bizonyult később is, ha nem akartam bevonódni, lefeküdni, és többnyire nem akartam. (Engem az én nagyon puritán szüleim hogy is engedhettek el ilyen bulikba…?!) Ezt már viszonylagos tapintattal (érdektelenséggel?) figyelték a bátyáim. Ő barátként kezelt, én meccsekre jártam, néha leült velem matekozni, és a logarlécével poénkodott, de sosem volt semmi. Egyszer elmesélte, hogy dugja egy tizennégy éves tanítványát, matektanárként gyakorolt egy szakközépben. És nagyon aggódik, a lánynak nem jön meg, mert amikor az ilyen fiatal lányok elkezdik a nemi életet, gyakran felborul a hormonális rendszerük. Sőt, egyszer moziba is elmentem ezzel a lánnyal, hát hülye vagyok én? Nem egészen gyermekvédelmi indíttatásból felvilágosítottam a fiút (én tizenhat, ő huszonnégy!), hogy amit csinál, az bűncselekmény. Aztán végzett az egyetemen, és állást szereztem neki a gimnáziumomban. A nyári szünetről a tanévre virradó éjszakán levitt kocsival Balatonfüredre, az apja vitorlásának kabinjában aludtunk ketten. És ekkor sem volt semmi. Az érettségi évében keringtem a folyosókon, ahol megjelent, míg ő egy tanítónőt cserkészett be, évekig járt vele, majd feleségül vett egy másikat. Jó másfél évig kínlódtam ezzel. Abban az évben viszont második lettem az OKTV-n, míg a többiek kínlódva magoltak a felvételire. Én erről voltam híres, nem a lábamról. (Illetve hát, ki mit lát bennem, az őt minősíti. Hogy tomboltam azon a forró nyáron, 2006-ban, amikor mindenki a nyálát csorgatta utánam, az ökovezérnek: de én okosabb szeretnék lenni, mint nő! Hát, hiába erőlködsz. Nagyon okos vagy, de…)

Már harminc voltam, a matektanár rég elvált, amikor egyszer megkeresett, és megköszönte, hogy annak idején szóltam, hogy tanítványt dugni nem kóser.

Mindjárt utána a földrajztanáromba (mennyi tanár, és ez még csak a középiskola) lettem nagyon szerelmes. Művelt, karcos, pocakos, negyvenes fickó volt, érettségire készített fel. A kősót, cé tétel: kőzetfelismerés, ízre is megismered. Vén kecske is, mondtam én. Neki is a jó lábú Kati volt a kedvence, nem én. Érettségi után egyszer elmentünk állatkertbe, kettesben, ezt nem értem. Táboroztunk még egyet a Mátrában, én a reménytelen matektanár mellett próbáltam elaludni hajnalban a tűz mellett, akkor a földrajztanár nagyon részeg volt, állt kettőnk fölött, és a viszonyunkra célzott gúnyosan. Megutáltam nagyon. Aztán évek után egyszer elmentem hozzá, akkor megbeszéltük ezt, hogy én mennyire odavoltam érte, ő ezt nem tudta, akkor már nagyon megd.ug.ott volna, el volt képedve, milyen mellem van, de én féltem önmagamtól és a docenstől, és rá már nem vágytam.

Ó, egy nagyon kis mosoly, egy fedetlen váll tizenhét évesen, talán a lelkem és a hiúságom is kapott volna egy kis alamizsnát. De én nem voltam tisztában ifjúságom hatalmával, hitem szerint a férfinak kell kezdeményezni, az én dolgom csendben szenvedni. Borzalmas kín volt, de meg is védett sok mindentől, hogy képtelen voltam a kacérságra, de én nem tudtam, hogy ettől van az a borzalmas kín.

Egyetem, első félévben lett egy nagyon szép, érzékeny, szorongó, ironikus fiúbarátom, onnantól együtt jártunk szemináriumra, moziba, sörözni, könyvtárba (hű, ott mik történtek a túlfeszített idegrendszerű vizsgaidőszakokban…!), mindig. Utált a többi lány őmiatta, én meg sóvárogtam évekig. Kétévente meg is próbálkoztunk a testi szerelemmel. Reménytelen volt, mellém egy nagyon magabiztos, tapasztalt, okos, harminc körüli férfi lett volna akkor való.

A nyolcvanas évek irodalmának, szamizdat-történetének neves költő-tanára a Grinzingibe hívott óra után, hogy megbeszéljük az előadásom témáját. Húszéves vagyok, és megyek gyanútlanul, én ugyanis ama másik világból, a szexualitáséból, a magabiztos kacérságéból ki vagyok zárva, nem is értem, hogy működik. Én az irodalomról próbálok vele beszélgetni, felkelti a helyzet az intellektuális hiúságomat, és nem értem, miért olyan unott, mord, miért mondja nemsokára: na, fejezzük be ezt, én egyedül a melled miatt hívtalak ide. Na, ne nézz olyan csúnyán, fogjunk kezet. Nem fogok vele kezet. A fiú, aki ekkoriban nem tudta és olyan nagyon nem is akarta elvenni a szüzességemet, értőn bólogat a telefonba, igen, ezek ilyenek, a mell, az nagy vonzerő. De rajtam egy bő, kockás férfiing volt, amit a biológiatanáromtól kaptam! Az mindegy, mondja. Egy kis utánajárással töröltetem az indexemből a tantárgyat, és nem is számít elhagyott tanegységnek. Egy kicsit mindig zavart ez a figura, amikor később én is költők, irodalmárok között forgolódtam, persze neki a szeme sem rebbent.

A szerelmemet, aki e költő nemzedéktársának kollégája volt, arról faggatja az alkoholista, nagyon magas bére ellenére mindig elkéső nemzedéktárs, több tizenhat éves diákja megrontója: de most tényleg, az Évát? A szeretőm nem dicsekszik, nem tetszik ez neki, nem mond semmit. Na jól van, nem rossz csaj az, csak nekem nem esetem, én a vékonyakat szeretem. És ha én az esete lettem volna? Akiről járta a hír, milyen őrülten féltékeny a felesége? Féltékeny a felesége…? Hát mit képzelnek ezek?

A szerelmem előtt is volt már élet: a művelődési ház hagyományőrző koncertje előtt odalépek a német testvérváros negyvennégy éves polgármesteréhez, ma sem tudom, miért, és egy papírcsónakot helyezek a kezében tartott korsó sörbe. Ettől annyira megdöbben, hogy belém szeret. Hónapokig levelezünk, naponta ír egy képeslapot. Háromszor ide is utazik, nekem adja a német iparosok egyesületének golyóstollát karácsonyra. A Kispipa étteremtől, Budapest épületeitől odavan. Szállodákban szeretkezünk. Jó, hogy van valaki, de ő nem jó. És nem is tudom kihúzni magam, és lezárni ezt a béna szeretőséget, közben a szerelmem már gyengéden panaszkodik a feleségéről, de én még kiutazom a polgármesterhez Münchenbe, hiszen megígértem. Hogy ott hallgassam, ahogy béna angolságával példálózik: Németországban tiszták az utcák! És nem érti, miért nem vagyok lelkes, és ötven pfennigeken szőrözik. Kíméletlen volt és ijesztő, pánikrohammal ér véget a négy nap, úgy jöttem haza, mint akit megvertek, és nagyon szerelmes lettem ettől abba, akit itt szerelmemként emlegetek. Akkor még nem tudtam, hogy a Bürgermeister élete nagy története vagyok, és az itteni barátai, derék sváb családapák rám verik titokban. Minden évben felhív a születésnapomon azóta is, én ezt nem értem.

Tegnap este összetalálkoztam a miniszterelnök úrral az itteni Szamosban, nagyon előzékenyen köszönt, és álmodtam vele, velük: összekeveredett ezzel a polgármesterrel az alakja.

Aztán a szerelmem már nem volt olyan lelkes, nem sietett hozzám, ott-ottragadt sörözni máshol. Én pedig végzős voltam, tanítottam és szakdolgozatot írtam, albérletbe költöztem, és szétvetett majdnem, hogy folyton egyedül vagyok. Vizsgáztam a docens úrnál, aki egyenesen rákérdezett, minek a szimbóluma Závadánál a párna, hát a pináé, tanár úr.

Egy hét múlva bementem hozzá, feltartva a vizsgázók hosszú sorát, és jó másfél órát beszélgettünk. Frissítésként, itt és most megjegyzem, kölcsönös vonzalom volt, én kezdeményeztem, sors lett belőle.

Egy hónap múlva a könyvtárban találkoztunk össze, elújságoltam neki, mennyire odavoltak a gyakorlótanításomért a Trefortban. Kicsit nézett, nem is figyelt, aztán azt mondta: szerda estére van két színházjegyem, ha eljön, eljön, ha nem, akkor lesz mellettem egy üres szék.

Elmentem. Aztán még sok színház, sok este, dühödt szex, furcsa, részeg tekintete — akkor vált. Fél év múlva nála laktam, a szerelmem pedig sóvárgott utánam, én is utána, de hű maradtam első élettársamhoz.

Egyszer, már ez után a szerelmem bemászott mellém az ágyba, és elkeseredett dörgölőzéssel kielégítette magát, az nagyon szar volt. De végül is átflörtöltem vele az estét egy közös utazáson.

Hopp, a szüzességem, az valahol elveszett. A fiú, aki nem tudta és olyan nagyon nem is akarta elvenni, de azért lakótelepi lakásukban többször jártam, bundás kenyeret ettünk reggel és Szécsi Pált hallgattunk, összehozott egy barátjával, akivel angolra jártunk együtt magántanárhoz. És csókolóztunk és szerelmesnek mondta magát. Intelligens és kedves fiúk voltak ezek különben, nálam hét-nyolc évvel idősebbek. De aztán nem volt szép, ahogy alakult: egy-két hónap után fölmentem vele az albérletébe, és az nagyon nem olyan volt, amilyennek én akartam, és utána nem értettem, mi történt, mint fotós, aki lekési a napfogyatkozást: én előbb aludni akartam volna veled, megbízni benned, lassan eljutni oda. És vége is lett, kétszer dugtunk még. Húszéves múltam akkor.

Szóval ilyen rettenetes útravalóval lettem én nő, nagyon nehezen. Rengeteg sóvár álmodozással, visszhangtalan nagy érzéssel, fájdalommal és szégyennel, testemtől idegenül. Ma már látom, hogy nálam sokkal szerényebb adottságú lányok is magabiztosan kamaszodtak, mert a szüleik szerették őket, a környezetük visszajelezte, hogy értékesek és fontosak, és nem csupa szoláriumozott, hónalját borotváló, kigyúrt emberszabású vette őket körül. Ma már nő vagyok, otthon vagyok a testemben, férjem és három gyerekem van, ágyba hozzák a kávét, arckrémem Clinique és minden melltartómhoz van illő bugyim. A férjem szerint Rodin faragott márványból (egyik iwiwes hódolóm is hozzá hasonlított, csak őneki műveltségi deficitje van: Rodein, a neves holland festő!) — utoljára tíz perce mondta. Emlékszem őrületes szerelmes pillanatokra, és a hétköznapokban is társam a tudat: minden csak rajtunk áll, hogy bírjuk-e szeretettel, fantáziával, vagy besavanyodunk, elszürkülünk, elkívánkozunk mi is. A mellem nagy, a csípőm kifejezett, a fenekem kerek, a hajam hosszú, és mert csúf voltam kamasznak, nagyon fehér hattyú lettem (anyám korholt: rövid hajjal, szemüveggel mennyivel könnyebb lenne az élet!). Későn értem, de menstruációm nem fáj, nem is értem a fetrengőket. Abortuszom nem volt, megszültem mind. Császárom se volt, és vetélésem se. És Jakabbal megéreztem, milyen, ha hagynak, ha hagyják működni az őserőt. Milyen, amikor az áradat kisodorja az életet. Tudom, hogy akinek ez nem adatott meg, annak milyen trauma vagy legalábbis hiány a szülése, és tudom, hogy ők ezt nem tudják, nem tudják: ilyen is lehet, ennyire békességes, természetes, közeli, férfiaktól nem érintett, nőktől sem kontrollált.

És, mint az anyám, én is körülbelül azt mondom: szülök, amennyit ad az Isten. Ki, ha én nem? Ilyen könnyű szülésekkel, normális életkörülmények között, szeretetteli légkörben? Hátamra kötöm a kicsit, úgy megyek biciklivel a középsőért. De nem életem értelmei, közepei a gyerekek, fejlesztő foglalkozásra meg iskolájukba aggódni nem járok. Vannak, mert miért ne lennének, bízom bennük. Jó nekik, nincsenek túlféltve. Igyekszem nem tönkremenni az anyaságban, természetesen a mártírok szemében ez önzés.

Jelenlegi egyik sógornőm kertszépítő, lakásdekoráló asszony, sok életörömmel, három fiúgyerekkel, minden kis lény iránti gyengédséggel, mégis megakadt házassággal, mert náluk is arat a hímsovinizmus mordság és kommunikációképtelenség formájában, emellett pedig túlvállalta magát, és a családon kívül nem nagyon tudott kiteljesedni.

A másik sógornőm csinos, ápolt, karcsú, jómódú szülei egy szem leánya. Egyetlen terhessége alatt nagyon odafigyelt a súlyára, nem vacsorázott, anyám ezt állította példaként elém orvos létére. Végül is mindegy: sem ő egy gyerek után, sem én három után nem nyomunk többet a lánykori súlyunknál, noha én nyilvánvalóan tehénnek számítok hozzá képest. Szép ikerházfél, modern konyha, egyszerű, de jó ételek úrnője, autót vezet, barátnői vannak. Műkörme mindig hibátlan, számos bikini tulajdonosa, kockás a hasa, élesek a vonásai. Tőle tudom, hogy biciklizni nem nőies, konditerembe járni sem, ellenben az általa űzött és tanított nőies torna, az nőies. Továbbá mezítláb, olyan nincs, papucsban közlekedünk a tengerparton is. Évekig próbálta elérni, vegyék el feleségül, a tesóm nem akarta, így, az alku egyik fele nem teljesülvén második gyerekük sem lett.

A harmadik sógornőm most lett a sógornőm, az én esküvőmön meg most az övén találkoztunk csak.

Volt néhány meredek élményem, mit művel amúgy normális nőkkel az éhség, a szeretethiány, a rivalizálás. Én utáltam ezt a ragacsot. Hogy aki Nő, akinek erős a szexusa, az senkit sem kímél, az mindent ezen keresztül lát, és lemegy kutyába is. Hogy tetsszen. Hogy ne legyen egyedül. Hogy ő legyen a jobb! És hiába barátnőm, szeme sem rebben, elveszi a szerelmemet. És nincs eszénél, és emiatt a műtőasztalon végzi, nem is egyszer.

Nekem a nőiség a szerelemnél sokkal erősebben jelenti, hogy őrzöm az életet. Talán anyám példája miatt, hiszen egyedül, sőt, egy energiavámpír mellett is fel lehet nevelni akár négyet is, nekem egyértelmű, hogy a magzatot választanám a szerelem árán is, mert milyen szerelem az…? Most már, jó néhány év után nőnek lenni azt is jelenti: kihúzom a derekam az összes megalázott felme-nőm helyett, nincs bűntudatom, nincs szolgálat meg női meleg otthonteremtés meg másokért élés, meg te ott állsz az út végén, mert ezek a mártírság eufémizmusai, és már elképesztő élességgel látok minden efféle hazugságot. Mi van akkor? Vagy együtt visszük a nehezet, vagy nekem nem fog menni a kapcsolat. Intellektuális szövetség van és vállvetve-mindennapok. De nincs anyagiak, presztízs, esküvő kikövetelése sem gyerekért, megalkuvásért cserébe.

Ezerszer tapasztaltam, és a terapeutám fogalmazta meg a lényeget. Ha egy nőnek bármi baja van, és nem csak befelé nyomja, hanem el is mondja, ha reklamálja a méltóságot, azt fogják mondani a körülötte élők, leginkább a nők:

De te meg sorozatokat nézel folyton, és, valljuk be, nem vagy valami fényes háziasszony.

De hát tudtad, hogy ilyen, amikor hozzámentél.

A gyereknevelés ezzel jár.

Most neki nagyon sok a munkája, hogy kinevezték csoportvezetőnek, a támogatásodra lenne szüksége.

Nézz magadba: te talán tökéletes vagy?

A férfiak természetüktől fogva poligámok.

Lehet, hogy nem tudod kielégíteni?

A másikat nem lehet megváltoztatni, de ha magaddal kezded a változást, ő is változni fog.

Kettőn áll a vásár, olyan nincs, hogy csak az egyik fél a hibás.

Annyi gyereket kell vállalni, amennyit fel tudsz nevelni.

Előre kell nézni, nem a múlton rágódni!

A nők nagyon sokat kibírnak: ami nem öl meg, az megerősít!

Mindenki átéli ezt. Nekem még nehezebb volt, mégsem panaszkodom.

Vagyis a nő kétségeit relativizálják, jogosságukat kétségbe vonják, elterelik a szót, bűntudatot keltenek, az élet természetes velejáróinak állítják be a hímsovinizmusból fakadó fájdalmat, összességében: próbálják elhallgattatni azt, aki ki is mondja, hogy ami van, nem jó. Így görgetik tovább generációk a megalázottságot. Ennek felismerése is a nőiségem része most. És én kiszálltam.

De nem vad liberalizmus ez. Konzervatív belső parancsokat, nagyon erős becsületesség-eszményt is hoztam az iszonyatos családomból. Tartást, tisztaságot, felelősséget, ha másként nem, eszményként. A szerelmem erős, érzelmes, intellektuális, legalábbis ilyennek képzelem. Nagyon nehezen tudnék csak úgy lefeküdni valakivel, kihasználni, átverni, eltaposni meg egyáltalán nem. Soha nem használtam a testem, a szexusom arra, hogy elérjek valamit, bizonyításra, vagy kutyaharapást szőrivel célra. Aki lett nekem, az azért lett, mert ő nagyon akarta. Nekem mindig reménytelenek voltak az ilyen próbálkozásaim. Aki akarta, azt nem nagyon értettem, mindig megdöbbentem rajta. Aztán mindig megláttam bennük a nagyon szépet. És nem csaltam meg a szerelmeimet.

Akik viszont lubickoltak abban, hogy szerény vagy dús készletükkel mi mindent elérnek, akiknek a tanítvány sem volt tabu, órán sem, azok nagyon utáltak engem. Vagy én őket? Én nem kerültem be ebbe a körbe, a fontosak közé, viszont tisztán, mai Balzac-ként láttam, mi zajlik. És undorodtam. Engem más érdekelt. A nagy történet. A szavak. A színház. A pengeokosság. A reménytelen, soha ki nem fejezett, naplóban dokumentált szerelem, évekig akár. Hogy mennyire: a művész úrról hasonló terjedelemben írok, pedig ő már érettebb éveim története.

Én nem is buliztam soha. Nem jártam lokálokba, nem pörögtem, nem tudok táncolni, nem bűvöltem senkit. Meg aztán elég fiatalon, egy szokatlan kapcsolatban anya lettem.

Velem is próbálkozott a gazdasági igazgató, korpulens, háromgyerekes, jó negyvenes férfi. Akkor még komolyan vettem a tanítást, még ott is. Csöngettek, órára siettem, egyik épületből a másikba. Megállított, nagy komoly arccal behívott az irodájába: beszélnünk kell. Ülj le. Kulcsát az asztalra dobja. Nos, arról kell beszélnünk, hogy… nagyon jó így a hajad.

Egyébként ebben az iskolában, ahol a docenstől való menekülésem után kezdtem dolgozni, valami szerelemfélét éreztem a sokkal kifinomultabb és intelligensebb másik, az ügyvezető igazgató iránt. Nős volt, egy csecsemő apja akkor. Szeressen, beszélgessünk! Ő előbb szeretett, ezért vett fel, és ő testileg is, de ebbe én nem mentem bele, az én érzéseimből a testi vágy teljesen hiányzott. (Általában véve testi vágyat nagyon ritkán éreztem, inkább idealizált szerelmet — bármit, ami testileg jó, csak nagy-nagy feloldódásban, sokára. Ezért volt érdekes, hogy milyen sokan fantáziáltak engem famme fatale-nak, vampnak.) Óráimat látogatta sorozatban, tetszeni akartam, okos voltam és kreatív. De őt bottal se, tényleg.

Ott mindenki mindenki szeretője volt. Én hánytam ettől.

Voltam én is relatív jó nő. Még a kórusban, húszévesen, tisztes sváb feleségek közt. Gyűlöltek. Néztek a szopránból, nézték, milyen a rúzsom, nézték, ahogy viccelődöm mindenkivel, és gyűlöltek.

Pedig én foglalt voltam (a fosztóképzős nevű szerelmem fosztott meg rendszeresen a ruháimtól), és nem játszottam meg magam. Én nem bántottam senkit, nem húztam a férjeiket. Azok mégis meredten bámultak a basszusból, a feleségek pedig engem utáltak, utálták azt, amit elképzeltek rólam, én meg rohantam el az én egyetlenemmel.

De el is voltam, vagyok idegenedve a testemtől. Ez azt is jelenti, hogy nagyon tiszta szívvel szolgáltam mindazok örömét, akik engem nem tudtak igazán felfedezni. Erre tanított a szocializációm. És csak későn derült ki, nekem mi a jó, és a mai napig felizgat az a fajta aszimmetria. Első gyerekem apjával, huszonnégy évesen már volt orgazmusom, először volt ővele (hogy aztán magammal is, jó harminc évesen), de mellette inkább dekoráció voltam, nagyon excentrikus cuccokban, tízcentis ezüst magassarkú. Anyám felháborodottan foglalta bele egy engem szapuló levelébe: én mindig rettenetesen spóroltam, én soha nem ültem be sehová, soha nem vettem magamnak tizen-x centis sarkú cipőt!

Igen, anyukám. Azt a cipőt T. vette nekem. Az ötven éves férfi a huszonéves nőnek. Nekem annyira nem volt senkim, nekem annyira kellett valaki, aki szeret, hogy mellette guminő lettem! Épp azért, mert nem volt módom előtte megtanulni a legfontosabbat: hogy milyen is nőnek lenni — boldogságosan nőnek lenni. Nem mártírként, nem cselédként, és nem is kurvaként. És tudom, hogy az ezüst cipőm nem a te világod, de akarom én azt a női sorsot, ami neked jutott? Nem akarom.

Ebből mégis bántalmazó kapcsolat lett. Nem feledem, de róla nem írok már, most lesz a temetése.

Van egy lányom, megáll a nap az égen, olyan szép. Neki nem kell tejporevéssel pótolni a szeretetdeficitet, ő nem fog hízni-fogyni extrém mértékben, nem lesz csíkos a combja belül, nem kaszabolja szét a karját kétségbeesett magányában, nem fogja estéken át lesni a telefonját, ő okosabb lesz, meg a telefonja is. Nem fogja gyűlölni a tükörképét, lesz viszont rajongótábora, sok flörtje, kevés szép szerelme. Az én lányom óvodásként tudja, hogy a testének bizonyos tájaihoz nem nyúlhat senki. Az apja kicsi hercegnőként bánik vele, én fésülöm csodálatos kunkorjait, és méregdrága, gyönyörű, letisztult ruhákat veszek neki. Tőlem nem az önmegtagadást, spórolást, nem a tűrést, nem a repedezett kézfejet látja (amit megcsókolok így lélekben, de jobban szeretném, ha nem lenne repedezett) — tőlem a lányom azt látja, hogy örülök: lazacot grillezek, futni megyek, fodrászhoz és színházba, csókolózom az apjával, nyelvet tanulok, nem szürkülök bele, nem minden szar hozzám csorog le, nem hagyom magam.

Ha én már nagy leszek, és te meghalsz, akkor én hordhatom ezt a ruhádat? Azt mondja. Hát volt az én anyámnak akár egyetlen ilyen ruhája?

Az esküvőnk, így mondja. Az esküvőnkön szép ruhában voltál. Ott volt, és pici Jakab is.

* * *

Hogy mit dobálnék ki, és mit őriznék meg mindebből, hogy a léghajó szálljon, de ami érték, velem maradjon?

Jó, hogy nem éjszakáztam, dohányoztam, füveztem szét a arcomat.

Jó, hogy két kezemen meg tudom számolni, akivel lefeküdtem.

Jó, hogy eddig megúsztam tragédia, erőszak és abortusz és gyermekhalál nélkül, és ki tudtam jönni a bántalmazó kapcsolatból is.

Jó, hogy nem tabu a nemiség, és nem álltam be szemforgatni (lásd: azok a szemét kurvák).

Nagyon rossz, hogy szerető voltam, és egy béna próbálkozáson kívül nem volt korombeli fiúm. (Ő, azt hittem, halálomig barát. Az egyik tanítványom tizenkilenc évesen rámászott, azon az estén, amikor bemutattam neki, és a jelenlétemben, két nappal a mi utolsó szeretkezésünk után, ez csak nekem volt krach, és nem tudtuk ezt az aszimmetriát rendezni. Nem jött el az esküvőmre, és nem szólt a sajátjáról.)

Rossz, hogy nem vagyok elemi, nem vagyok önfeledt. Az akarással keveri össze, aki ilyennek lát.

Rossz a viszonyom az apámmal, anyámmal és a két kisebb bátyámmal.

Rossz arra gondolni, mennyivel épebb lennék, mennyivel könnyebb lett volna lelkileg az életem, mennyivel szebb lenne a testem is, ha szerettek volna.

Rossz az egyenlőségért örökké harcolni, és rossz lesz, lenne úgy végezni a házasságot, mint mások.

50 thoughts on “nő vagyok, vagy mi

  1. Oriasi tisztelettel!
    Azon alter-forumrol “ismerlek” (virtualisan), nagyon sokat kerestem neten, hol irsz meg, mit irsz meg, nagyon elgondolkoztato hozzaszolasaid voltak mindig.
    Orvendek, h megtalaltam a blogod.
    Szeretettel es tisztelettel: L.

  2. Visszajelzés: unatkoztok, látom… | csak az olvassa

  3. Visszajelzés: a cicim | csak az olvassa

  4. Visszajelzés: a fölényes férfi — tizennyolc, karika | csak az olvassa

  5. Hadd másoljak be egy kis Marian Keyest, annyira idevág:

    ,,Nagyon szépen köszönjük: roppant hálásak vagyunk a szépen becsomagolt (habár vonakodva átadott) ajándékért, amit szexuális szabadságnak hívnak, de ki volt az a világtól elmaradott, vénséges vén nagynéni. aki saját kezűleg horgolt bűntudat-csomagocskát is mellékelt hozzá?
    Azt lesheti, hogy köszönetet mondjunk neki.
    Mintha egy gyönyörű, rövid, szűk, csábos tűzpiros ruhát kapnál ajándékba, azzal a feltétellel, hogy ha felveszed, csak lapos sarkú barna bakancsot viselhetsz hozzá és nem festheted ki az arcodat.
    Amit nyertünk a réven, elvész a vámon.”

  6. Visszajelzés: a fehér elefánt | csak az olvassa

  7. “Vagy együtt visszük a nehezet, vagy nekem nem fog menni a kapcsolat. Intellektuális szövetség van és vállvetve-mindennapok.”
    Erre vágyom. Ennél jobb megfogalmazást el sem tudnék képzelni. Köszönöm, hogy olvashattam ezt az írást. Sokáig tartott, több részletben és nem kizárt, hogy nem fogom még ezerszer elolvasni. Ebben minden benne van, még én is.

  8. Visszajelzés: tolonganak az újságírók | csak az olvassa

  9. Visszajelzés: a legtöbben ezeket olvastátok | csak az olvassa

  10. Hú, ez kemény volt, én éreztem, hogy ezt nehéz volt leírni.
    Nagyon nem könnyű lejönni a pályáról és igenis szeretni magadat és megtalálni az egynesúlyt. Annyira sajnálom barátnőmet, akit szintén megkínoztak érzelmileg a szülei és egyszerűen nem megy neki, bárcsak sikerülne neki is.

  11. Visszajelzés: ember volnék elsősorban | csak az olvassa

  12. Sokszor azt gondolja az ember hogy ilyen dolgok csak biztos vele tortennek es csak O ilyen szerencsetlen(ezzel csakis magamra celzok!)…es aztan kiderul hogy nem…na nem mintha ez vigasztalhatna barkit, csak jo tudni, hogy nem vagyok egyedul es van aki megertene, van aki tudna hogy mirol beszelek.

  13. Köszönöm szépen, fontos volt elolvasni (ezt is). Kevés helyen olvastam/hallottam még arról a hozzáállásról, amilyen Neked van, és igazán tetszik, nagyon örülök, hogy olvashatlak. Életigenlőnek, és önszeretőnek találom azt, ahogy szeretnél élni. Hogy magadért legyél boldog, ne másokért, másoktól. Meg is érdemled.
    Ha megengeded, én is megölelnélek itt. Sovány vigasz lehet, de remélem, hogy jólesik Neked.

    • Bizony, jól, ez a legtöbb most: az értő olvasó, aki meg is írja. Ápolás: állandó tehetetlenség- és kudarcélmény, belső feszültség. Csodadiéta: semmi hatás. Gyereknevelés: egy-egy perc béke, nyugi, amúgy állandó stressz, önvád, ki sír, ki nem alszik. Tejszínes, biospenótos canelloni: odaég. Futás: nincs. Újságírás: miért nem így, úgy, majd csak decemberben…

  14. A minták önkéntelen továbbadásáról eszembe jutott egy cikk, amit mostanában olvastam (angolul):
    http://offbeatfamilies.com/2012/11/telling-daughters-im-beautiful?fb_action_ids=546871775328482&fb_action_types=og.likes&fb_ref=.UKpUeEkldIA.like&fb_source=aggregation&fb_aggregation_id=246965925417366
    Mivel még nem tartok ott, hogy fenntartások nélkül elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok, nem is mondok ilyesmit (mármint, hogy gyönyörű vagyok), mert nem hazudok. De már sok olyan pillanatom van, amikor őszintén jól érzem magam a bőrömben. Én fordítva voltam ezzel, mint te: gyerekkoromban szerettem a testem és elégedett voltam vele, de a szülés(ek) után nem találtam benne a helyem. Úgy éreztem, mintha még mindig olyan lennék, mint korábban és mikor egy tükörben megláttam magam olyan volt, mintha nem is én lennék. Furcsa volt.

  15. Visszajelzés: miket ír ez | csak az olvassa

  16. Húúúúú.. Ez nagyon megrázott… Tanulom Tőled a bátorságot, az erőt és a módszert, hogy tisztán szembenézzek azzal, ami vagyok és azzal a kusza csomóval, amit nevezhetünk múltnak. Miközben olvastam az emlékeidet, szinte párhuzamosan villantak fel a sajátjaim, az már döcögősebb, hogy ilyen letisztultan és becsületesen (át)lássam a következményeket és okokat. Én hajlamos vagyok afféle okos cinizmusba menekülni, Te viszont ezt valahogy ki tudod kerülni, és fogalmam sincs, hogy csinálod.

  17. Ezen könnyeztem, főleg amikor a lányodról írsz. Én is ilyen anyja szeretnék lenni az enyémnek.Nagyon bátor vagy, hogy ennyire ki mered adni magad. Szeretem olvasni a blogodat, köszönöm.

  18. Visszajelzés: a hét főbűn 3.: bujaság | csak az olvassa

  19. Ezt nagyon megrázó volt olvasni. Köszönöm, hogy olvashattam.
    Amikor a lányodról kezdtél írni, már sírtam. Nagyon hiányzott és hiányzik az anyám és sokszor eszembe jut milyen lenne, ha nem két külön világ lennénk. Jó lenne egyszer úgy anyának lenni, ahogy Te vagy édesanyja a lányodnak. Remélem lehet és tudom majd. Köszönöm, tényleg.

  20. É. ezt az írást jóval azelőtt olvastam, hogy a blogodat megismertem volna. Ezt valaki megosztotta, csak ne kérdezd meg, ki és hol, mert nem emlékszem. Fura, hogy most jelszós. Akkor nagyon tetszett. Most is szó szerint ugrottak be részek belőle. Nem tudtam, hogy te írtad.

    • Nincs nyoma keresővel. Sokan linkelték. Gyöngyösi Csilla osztotta meg, és Kiss Judit Ágnes.

      Azért csuktam be, mert nagy mennyiségű cinikus kattintás ékezett egy konkrét fórumról, főleg férfiak által látogatottról. “Lássuk, hogyan alakult a diáklány sorsa” — ez nem sok jót ígért.

  21. Visszajelzés: mitől volt ennyire iszonyatos? | csak az olvassa

  22. Visszajelzés: az olvasó még mindig kérdez | csak az olvassa

  23. Visszajelzés: ez az én testem | csak az olvassa

  24. Visszajelzés: mint valami vakság | csak az olvassa — én szóltam

  25. Visszajelzés: akkor mi most szeretünk szexelni, vagy nem? | csak az olvassa — én szóltam

  26. Visszajelzés: the friend zone: barátzóna | csak az olvassa — én szóltam

  27. Most fedeztem fel, és most jövök rá, engem sem szerettek úgy, ahogy kellettek volna.

    Csíkos a combom belül. Vagdostam a karom kamaszként. És csak képzeletben élek nőként, képzeletben epedek, vágyakozom.

  28. Azt hittem sosem fogok itt megszólalni….és mégis. Muszáj. Mert ez egy olyan írás volt. Bátor vagy, leírod, vállalod, mered. Én nem.
    Mellesleg nem győzlek olvasni és ez jó, nagyon jó! És az is jó, hogy a negyvenen és egy váláson túl, két régi gyerekkel (20 és 16) és egy új férjjel, már nem szégyellem, hogy néha én vagyok számomra a legfontosabb. És ők ezt tiszteletben tartják. Csak az anyám nem. Ezt sem.
    Ölellek, ha lehet!
    Szeretettel, Ventus.

  29. Ez mindennek a lényege: “Ma már látom, hogy nálam sokkal szerényebb adottságú lányok is magabiztosan kamaszodtak, mert a szüleik szerették őket”. Mindig mondja a tesóm, hogy csak a puszta véletlennek köszönhető, hogy belőlünk nem lett alkoholista, drogos, stb. Nem is értem, hogy maradtam “normális”. De ahogy örgeszem, egyre gyakrabban jut eszembe és szomorít el, hogy ha szerettek volna, és lenne önbizalmam, mennyivel többre vihettem volna. Mert az eszem megvan hozzá, de az a mai világban sajnos kevés. Ha nem pörögsz együtt a többiekkel, senki vagy. Nem tudom, hogy egy “normális” embernek hányszor jut eszébe az öngyilkosság, nekem már nagyon sokszor eszembe jutott. Ezt még soha nem mondtam el senkinek.
    Én 17 évesen, tökrészegen vesztettem el a szüzességemet. Önbizalom híján máshogy nem ment volna.
    Van egy barátnőm, szép, okos, gazdag, szerették, van önbizalma, mindenben sikeres. Van két lánya. A nagyobbiknak nő a cicije, és szégyenlősködve mesélte az anyukájának, hogy érzi, hogy feszül, és aggódik, hogy milyen lesz. Mire az anyukája felhúzta a pólóját: ilyen lesz kicsim, fogd meg! És megbeszélték a dolgot. Istenem, ha nekem ilyen anyukám lett volna! De akit így megnyomorított a saját anyja, abból nem lesz ilyen anyuka. Illetve belőlem nem lesz. Ezért nincs is gyerekem. Csodálatos, hogy neked ez mindezek ellenére sikerül.

  30. Köszönöm a jelszót. Valóban kemény lehetett akárcsak leírni, még keményebb lehetett arcot vállalva publikálni. A jelszavasítás jó, nagyon sokan nem értik az őszinteséget, ami nagyon jó, de rettenetesen tud fájni.

  31. Visszajelzés: négy év — az első év | csak az olvassa — én szóltam

  32. Visszajelzés: szülinapi | csak az olvassa — én szóltam

  33. Visszajelzés: odafigyelek a kis lelkére | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s