Friderikusz szerette ezt a fénykorában: ez idő szerint. Annyira gennyesen modoros, imádom!
Szóval, most egészen, de egészen más minden, mint 1. volt az elmúlt két évben, 2. mint amilyennek kinézett ez a nyár mondjuk tavasszal.
A most, az egy kéthónapos táv. Közérzet, napjaim folyása, belső világom, kinézet – minden lényegileg más most. Pedig már úgy megszoktam azt a tavaszit (régebbi állapot, de tavaszra tisztult le), és nem voltam boldogtalan, sőt. Stabil voltam és kiegyensúlyozott. (Óh, boldog idők. Most meg csak a veszélyes élet, a rock and roll.)
Leegyszerűsítve azt mondtam erről, hogy akkor Artemisz voltam, most meg Vénusz vagyok, ami a kétféle női létezésem.
Mulatok is, ahogy megfigyelem a történéseket. Ez lett, ilyen vagyok? Mi ez?
Rengeteget formálódtam a forgatásokon. Sok forgatási nap volt: két nagy film és egy reklám, ez teljesen más napirendet, hangulatot jelentett. Például azt az igazi, kizsigerelt fáradtságot is megtapasztaltam. Megismertem nagyon különböző embereket, külföldieket is. Beszélgettem többekkel, olyanokkal, akik nem ismernek, csak az ottani benyomásból és a közös helyzetből indultak ki, és sok mindent megtudtam róluk – de még többet tudtam meg magamról az ő tükrükben, abból, amiket visszajeleztek, vagy amilyen viselkedést kiváltottak belőlem.
Azt a meghökkentő tapasztalatot is jelenti ez, amit kicsit szégyellek, hogy elég csak egy kicsit jobban kinézni, és most ugye ez van. És onnantól nekem nem kell kedvesnek, viccesnek, különösebben szorgalmasnak, korrektnek, figyelmesnek lennem, mutatnom a lelkem. Lehetek közönyös, kicsit önös, és dől a szolgálat és a figyelem és a kedvezmény. Egyéntől és intézménytől is. A bennem élő demokrata és protestáns tiltakozik.
Zavarba jöttem magamtól olykor. Mit szólna anyám? Mit szól a felettes énem? Csinál ilyet egy tanár, egy anya, egy nő? Egy értelmiségi? Ellentmondásos érzéseim voltak, hirtelenül öntöttek el mindenféle heves ön-reakciók és élmények. Ez néha hasító, diadalmas, dívaszerű volt, máskor természetes életöröm, de volt negatív is, az nagyon levert. Mint aki kiszabadult végre, most egyszerre jött minden. Kérdéseket dobott elém az élet: erre mit lépsz?
Persze, hogy szabad ilyet csinálnom. És léptem. Úgy-ahogy. Behúzott nyakkal vártam a büntetést, amiért én ilyenekkel játszom. De nem jött büntetés. Öröm jött főleg.
Hosszas mérlegelés után abban maradtam, hogy mindaz, amit megélek most, maga az élet, amit én nem igazán mertem élni, több okból. A rigorózus karakterem, a neveltetésem, intellektuális értékrendem; a gyász, anyai feladatok, önbecsüléshiány, az énképem, az elefántcsonttornyos létezés, a megfelelő társaság hiánya, meg hogy sokat voltam egyedül.
És amin most megütközöm, hogy “én ilyeneket csinálok?”*, az, rá kell jönnöm, mind-mind szabadságfok kérdése. Én, én is lehetek gyarló? Túlzó? Ellentmondásos? Tévedhetek? Mondhatok egyszer csak mégis nemet, holott korábban igent mondtam? Nem állom a szavam? Lehetek sóvár és mohó? Szakíthatok a lelkizős, mély, érzelmes jellegű igényeimmel?
Mi több: lehet felhagyni a szokásaimmal? Egyszer csak nem érdekel, nem köt le az, ami korábban, nem úgy reagálok. Elengedtem, de nem kellett elengednem, hanem csak elengedődött, elsodródott mellőlem. Ez lehet? Vagy csak annyi, hogy nem unatkozom most, kicsit sem? És nincs időm a maszturbációikra?
Nemet mondani, mégpedig gyakran és következetesen?
Hát persze. Ennek is eljött az ideje. Nem ártok vele senkinek, csak a saját merev elveimnek. Sanyarú ifjúkoromért kompenzál most az élet. Apró mégsem-úgy-vanokon, jó-fejnek-tűnt-de-nemeken nem emésztem magam.
* Hogy ez pontosan mit jelent, az, fájdalom, nem fog ebből a posztból kiderülni, sőt, még a közelieknek sem mesélem el, de meg vagyok hökkenve több ponton is. (Jógázom!!!)
Aztán, a test – és egyébként az mindennek az alapja. Volt módom hozzászokni az igazi arcomhoz, a formálható, átalakítható kinézetemhez és az átalakításhoz. Hosszú órákat töltöttem sminkes, fodrász keze alatt összesen.
Emiatt is, meg még egy általános felszabadultság miatt is sokkal természetesebben vagyok most a testemben: keveset, ritkán festem magam, nem zavar a csapzott hajam, az ébredő arcom, a gyűröttség. Tudok róla, milyen, de nem rejtem el, nem félek tőle, nincs öregedésparám. Úgy mondhatnám, hogy meghitté váltak a tökéletlenségeim (mondjuk kapom is hozzá az inputot, egyedül nem tudnám ezt megteremteni).
Ami a testet illeti – régebben ez csak az intellektusomra állt –: soha nem trashelem magam. Ha valaki királynőnek tart, nem mesélem el neki, hogy pont az a testrészem nagyon ajjaj, meg a szülés, meg nézd, csíkos. De diszkréten sem érzem magam szarul. Ki vagyok én, hogy elrontsam a rajongást?
Szőke vagyok és lebarnultam. A zaklatott napokon sporttal enyhültem, eszegetni nem volt kedvem. Újrakezdtem a ketót, de csak mellesleg, így, elég gyakori gyümölcsevés mellett is kilenc kilóval vagyok kevesebb, mint június elején (izom is ment le, soha nincs olyan, hogy csak zsírt veszítünk). Újra kockahas. A lepucolódás megmutatja az igazi arcot, testet. Ez a négy kép mondjuk most egy hónap alatt készült:
Lett néhány hisztérikusan gyönyörű, új sportcuccom.
Rengeteget edzek megint, új helyen is. Tanulok gyorsúszni.
Ami bennem és körülöttem történt most, az nem mind örömteli és hepinesz ám. A felzaklatott, pörgős állapot felkarcolta a lényem legmélyét, kihozott belőlem egy-egy durva szorongásrohamot, és olyankor én nem eszem, nem alszom, nem tudok dolgozni, és nem érzek, nem szeretek, nem örülök, csak kattogok. Az nagyon szar. De volt egy pont, amikor rájöttem, nem hibáztathatok érte külső tényezőket, más embereket. Amiknek mégis szerepük van benne, azon nem tudok változtatni.
És akkor, mint a tolófájásnak, nem álltam ellen többet a szorongásnak, átadtam neki magam. Engedtem magam: ez van. És könnyebb lett. Elsodort, szétszedett, de kijöttem élve a másik parton.
Három új könyv terve is megszületett. Írni fogok egy érzéki naplót, és összeszedem életem legjobb, meglepő sztorijait, lesz minden, pap az uszodában, hullócsillag, művész úr és filmtörténet. Hogy fikció-e vagy színigaz? Majd az olvasó eldönti. (Ez viszont csak a megbízható olvasóknak szól, nyilvánosan nem lesz nyoma.)
Intellektuális fürdő: olvasok, járunk Antoniához. Ez is mostanában lett. David Bowie-t hallgatok. Vettem egy fülhallgatót.
Artemisz és Vénusz tehát kiegyezett egymással. Újra tudok írni, friss löketet kaptam. Kutyámmal szökellek saruban a hegyen – az egyedüllét morális állásfoglalás. Hosszú, magányos futások, minden agyalás nélkül csak nekiindulok, és mindig az erdőben. Nem dörzsölődik ki sortban a combom, eltökélt vagyok, mint egy olimpikon. Máskor meg csak egyszerűen chill van. Mindenhol csodaszép férfitesteket látok (ez mondjuk azért is van, mert a vízilabdás időszakban járok gyorsúszni). Nem veszem túl komolyan a dolgokat. Zsongok, borozok, sőt, söröztem is egyszer, olyan vagyok, mint lehettem volna annak idején, ha nem ilyen vagyok.
Mert fontos vagyok én, meg fontos ő, meg még mások is fontosak, az elvek is fontosak, a történeteim is fontosak (azok főleg, örök narrációs kényszer!) – de a legfontosabb mind közül ez a nyár. És ez egy gyönyörű nyár.
Néhányótoknak elmeséltem, hogy egyébként mi van, meddig fajult a zaklatás, hol találtok meg most. Köszi minden érdeklődést, kattintást, kávémeghívást, üzenetet, kommentet!
