irodai dolgozók

Volt már téma a blogon, mekkora teher az egyénnek is és a városnak is a napi melóba járás.

beérni a munkába

A jövő már felsejlett: látva, mennyit fogyasztanak az irodaépületek, a légkondi, az élő munkaerő mennyibe kerül, és milyen dugókat és más urbánus problémákat okoz reggel és délután az egyszerre mozgó tömeg, egy sor szakmában, munkakörben a távmunka és a szabadúszás korszaka következik.

A dolog most úgy került elő, hogy a Rejtélyes Névtelen Életemet Élő Nagyon Okos Nyomozgató, ezúttal Orsi Sz álnéven a következő javaslatot tette:

nagyon jót tenne neked egy munkahely, túl sokat lehetsz egyedül, túl sokat agyalsz magadon, túlságosan ráérsz

(Nem függetlenül attól, hogy hónapok óta rúgkapálnak az álnevek a fotóim miatt, meg hogy közös edzéseket, képzéseket tartok, illetve cikksorozatom lesz.)

Mire is én felvázoltam, hogy na, abba bolondulnék én bele: három gyerek ellátása, elindítása reggel, köztük egy kis elsős, dugóban buszozás, fegyelmezett seggelés, hierarchia, jelenlét. Beteg gyerek…? délutáni odaérés? lelkiállapot, stresszmennyiség?…

Mert ez a valaki nekem rosszat kíván. Nehogy már én ne szívjak!

Miután, tegyük hozzá, pompásan vagyok azzal, amivé mára az életem vált. Hiszen ezen dolgoztam.

“Orsi Sz” elferdíti a valóságot, és rosszhiszeműségből állítja be úgy, mint ha én – blogger, újságíró és három gyerek egyanyja, erdei lakos, futó, bringázó, kutyázó, plazmaadó statiszta, heti öt közösségi edzés szervezője, stabil baráti körrel és változatos hobbikkal – unatkoznék, magányos és dologtalan volnék, mely életbe belebolondultam.

Aki itt unatkozik, haszontalanul nyilvánul meg, és nem a saját életével foglalkozik, nem a maga ügyeit jobbítja, hanem másvalaki után túrja a netet, az ő. És ezzel neki van feladata.

De. Baráti jellegű üzenetet kaptam két olvasómtól is, arra, ahogy az irodai munkáról írtam. Nekik van nevük, vállalják az énjüket és a konfliktust is, és ismernek korábbról, van egymáshoz közünk.

Egyikük arra kér, ne nézzem le a beosztottakat, az irodai dolgozókat, mert értéket termelnek, és én magam is sokat köszönhetek nekik.

Legyünk most őszinték magunkkal, mert ez a csakazolvassa blog. Nem nézem le, de tudjuk, ez milyen. Szívás. Nem bolygatjuk nagyon, mert ez van: ilyen az élet, örülhet, akinek van melója. Pont úgy nem nézem le őket, mint azt, aki beteg vagy dohányzik vagy császármetszése volt. (Talán ez az utóbbi a legpontosabb: sokak szerint a császár még jobb is, mert biztonságos.)

De, ne haragudjatok, szar nekik. Ők maguk mondják. Én is csináltam. Nagyon rövid időkre neonfényes-képernyőset is. Főnökkel, időre bejárással, felöltözve, ülve, irodabútorok sivárságában. Mindenki megnyomorodik az évek alatt az üléstől. És én nem akarok olyan életet.

Tudom, van olyan is, aki szeret bejárni, kellemes hangulatú a munkahelye, lehet jönni-menni, jó arc a főnöke, nem zavarja az egyenfikusz és a kávégép*, netán izgi a kollégákkal a csevej, a flört, a közösségi élet. Olyan is akad, aki hisz a feladatában, megtalálja benne magát, nem csak kényszerű pénzkeresetként űzi. Én mégis többet hallok a kiégettekről, az unatkozókról, a beleőrülőkről és a munkahelyi hierarchia számos visszaéléséről, játszmákról, a pletykákról, intoleranciáról, kikezdésről, az ostoba, lélekgyilkos főnökökről és munkatársakról. Azokról, akik rohannak délután fáradtan, de nem érnek oda a gyerekért meg az ovis műsorra, azokról, akiknek nincs érdemi feladatuk, de bent kell ülni, azokról, akik évek óta nem aludták ki magukat, azokról, akiknek meló után sem idejük, sem kedvük, jelenlétük nincs már a testmozgáshoz, és azoknak, akiknek szétette a gyomrát a stressz. Azokról, akikre excelek néznek vissza, és felüdülés a porkávé, és azokról, akiket baszogatnak, ha betegek, vagy a gyerekük beteg, vagy el kell kérdezkedniük bármiért. Ezeket ti mesélitek el, és nagyon valószínű, hogy ezt csak a pénzért vállalja az ember.

De hányan dolgoznának vajon ilyen körülmények között, ha ugyanennyi pénzért, esetleg többért kötetlenül, otthonról, netkávézóból végezhetnék a feladatot?

Ha volna olyan szakmájuk, képességük, amelynek révén projektfeladataik lennének, dönthetnének: vállalják-e és ők mondanák az árat, és megbízás lenne, tehát nem csak munkahely nem lenne, hanem munkáltató, főnök sem, mit választanának?

Hányan választanák a beosztotti létet, a diktált feladatokat, a számonkérést, pozícióharcot, ha végezhetnének alkotó munkát, és arra volna is kereslet?

És hogy ez privilégium. Írja a másik olvasó.

Az is, de ennyi privilégiumuk, ahonnan én indultam, egészen sokaknak volt, van.

Döntés volt, nem szerencse, hogy ne irodai, beosztotti munkám legyen: tíznél több szűkös keresetű évet, rengeteg melót és képességeim legjavát tettem ebbe. Korrektúráztam és korrektúrázom ma is, ami nem egy pénzes meló, és főleg azért csinálom, mert szeretem és könnyen megy (csak saját szövegben hagyok hibát, mert azt nem látom olyan szemmel).

Nagyon meglátszik a munka, a produktum minőségén, hogy az illető szereti-e a munkáját. Csak a nagyon fegyelmezett emberek tudnak minőséget produkálni e nélkül, de bennem fegyelem, kötelességteljesítős fajta, a tragédiám után már nem sok maradt. Szeretni, érteni hozzá, jól dolgozni egyet jelent. Ugyanezt mondhatom az edzésről, az írásról is. Imádok továbbá sajtótájékoztatókra és filmpermierekre járni, ahol a kollégák, köztük fityfiritty képzettségűek vagy életkorúak látványosan unatkoznak.

A szenvedélyt díjazzák, és a szenvedély élvezet.

Én se volnék ekkora botrány, ennyit kóstolgatott, firtatott valaki, ha a “fix meló” olyan nagyon vidám lenne úgy általában.Ezért kell azt mantrázniuk, hogy a blogolásom lustaság, nem valódi munka, elveszettség, és könyöradományból élek.

Én pontosan tudtam, mit nem akarok, és nagyon sokat dolgoztam azért, amit viszont akarok. Vállaltam a kockázatokat is. Öt év alatt sem bántam meg. Számos diplomás ismerősöm sodródik, nem azt végzi, amihez ért, ami a végzettsége, vagy amit élvez, mert azon a területen nem talál munkát.

És akkor ne beszéljünk azokról, akiknek igazán nem túl megerőltető, nem is érdekes a melójuk, nem kíván igazi kompetenciát, csak épp olyan a terület és annak a hagyományai, az úgynevezett munkaerőpiac, az érdekképviseletük, vagy hagyományosan annyit ér a végzettségük, hogy azért kifizeti a munkáltató a magas bért. Nem ritka, hogy ezek az emberek álló nap neteznek, ott ülnek, és az olyan, mintha dolgoznának. És mert csak időszakosan van feladat, azt is tessék-lássék csinálják meg. Rohadtul unják ők is, hogy ennyire tékozló a struktúra. Ez simán elfér a rendszerben, nem akasztja meg a termelést, talán még előrelépés is van, csak akkor megy a sírás, amikor leépítik a létszámot. Gondosan bezárják az ablakot, ha jön a középvezető, és még jó, ha nem pornót néznek. Vagy, ki tudja, abban a pozícióban, ahova beügyeskedték magukat, ez is belefér, mint ahogy belefér a másik részlegekre járkálás egy-egy jó csaj kedvéért, kétórás ebédszünet, “kiugrottam a postára” és a félórás cigizések-kávézások.

Érdekes látlelet ez az úgynevezett versenyszféráról. Hogy mennyire nem valós a tevékenység. Mennyi alakoskodás, megfelelés, sunnyogás. Ha én lennék ott, én se tennék bele több erőfeszítést, félreértés ne essék. De azért pont ezek miatt sem vagyok ott, mert a neonfényes semmittevésnél nincs nagyobb kiégés, főleg ha még otthon is szar.

Nem teszem én ezt szóvá, amíg nem jönnek ide nagy kíváncsian ítélkezni, félremagyarázni engem. Amíg nem az én modellemet kezdik ki. Mert akkor viszont röhögnöm kell. E csoportból kerülnek ki a csíkos inges, frusztrált, célpontot kereső bürokraták és műszakiak, akik pásztázzák a netet, hogy hol lehet feszkózni, lehetőleg nők körében, akár kismamafórumokon is, ami további érdekes következtetésekre ad lehetőséget.

Nehogy már egy nő! Nehogy már létezik szabadság! Alkotó munka!

Nekem ugyanolyan döntés a nem-bejárás, mint hogy nem veszek fel hitelt, nem dohányzom, soha nem eltartót vagy érdekkapcsolatot keresek, hanem emberi összetartozást és szerelmet, vagy hogy minden erőmmel azon leszek, hogy szoptassam a gyerekemet.

Az is döntés volt, hogy magyar szakra megyek, és míg a kortársaim buliztak meg ittak, színházba jártam, saját pénzből.

Az is döntés, hogy nem panaszkodom, hogy félállású tanárként, mellette nappalis angol szakos diákként milyen feszített a nap és milyen keveset keresek. És hogy nem hagytam ott a pénz miatt a pályámat, a bölcsészséget.

Csak a három gyerek és a férjem halála vett rá, hogy ne akarjak tanítani, bejárni. Főállású anya vagyok. Bárki hasonló helyzetű ugyanennyi anyai, családi juttatást kapna, mint én. Blogger lettem, és ti láttátok, hogyan nem adtam fel minden szemétkedés és visszaélés ellenére. És én nagyon örülök, mert bármi jön, azok a szövegek, a legjobbak megvannak, jók lettek, hatnak. És nincs nagyi, nincs segítség, se örökség, egy fő használhatatlan, nagyon nehezen viselhető apa van. Mindent én teremtek elő, a tornazsákba hímzett monogramtól a főtt tojáson és hajnyíráson át a mobilszámláig és az elműs ügyintézésig. És minimum annyit teszek a bejárókért, hogy nem sírok. Nem irigylem és nem szidom a jól keresőket, az építkezőket, a családi cégek biztonságát, a protekciózókat, a tőkejövedelmet, a cafeteriát. Nem vagyok versenyben munkahelyért senkivel, nem foglalok helyet, létrehoztam egy sajátot.

Hát ne rám haragudjatok.

* G., aki nagyon poentíroz mindig, csupa mémben beszél, úgyszólván, azt mondja, ha egy űrlény lejönne és megfigyelné, hogyan működik a termelés, bizonyára arra a következtetésre jutna, hogy a fontos céges folyamatok a kávéautomatánál zajlanak, esetleg ez rítus és varázslat. Amúgy ő földlakó közgazdászként sem igen érti, hogyan lesz valójában ebből a sok résztevékenységből termék.

A héten már tényleg meglesz a kvíz, csak valami gebasz volt a kvízkezelős belépéssel a kölcsöngépemről (Alma rothadása meggyógyult, új a billentyűzet, kissé elcsúszott a fólia, utángyártott jellegű az Ő meg az Ű, viszont adtak kedvezményt emiatt).

A héten Julis vizsgázik, ősztől pedig több ügynökségnél belevetjük magunkat a filmvilágba, én kifejezetten akrobatikus, testemre szabott feladatokat is keresek. Erre is jó a szabadság.

Lesz egy bejegyzés arról, hogy felnőttként együtt lakunk a szüleinkkel. Lesz egy best of kommentelők gyűjtemény, ha már bele kellett kutatnom a nyomozó kérésére, kiaknáztam. És lesz egy nagyon sűrű: pár biztató mondat azoknak a mindenféle kereszteket cipelőknek, megszomorodottaknak, akiknek nagyon nehéz most.

99 thoughts on “irodai dolgozók

  1. Teljesen egyetértek a poszttal, régi vesszőparipám az otthoni munka. Mi hasonló okokból tértünk át a home office-ra céges szinten. Töredék időt töltünk közlekedéssel, mint régebben, nincs irodafenntartás, nem pöfögünk a városban feleslegesen kocsival. Addig jutott a dolog, hogy a meglevő irodát bérbeadtuk.
    Ami még nagyon “drága” volt, az az ügyféltalálkozások. Erre lenne esetleg jó az iroda, de nálunk az ügyfeleink nagyobbak, mint mi és ez meghatározza az esetleges utazások irányát… Az utazási idő, a parkolókeresés, a parkolás, a smalltalk, a felesleges körök…. egy pesti ügyfeles meeting kb. 3 óra utazással, egy miskolci 5-6, azaz megöli a napot. Nagyon nem szeretjük, mert nem hatékony. Inkább telefonálunk, ha már ismernek minket, és online doksikkal dolgozunk.
    A Google-féle megosztott dokumentumokkal szerver és rendszergazda nélkül érünk el kimagasló rendelkezésreállást és adatbiztonságot. Nincs elveszett fájl, és ha tönkremegy a gép, egy óra alatt kaphat a kolléga másikat.
    Nincsenek meetingek, egyáltalán, és a hierarchia is szinte eltűnik. Kompetenciák vannak, mindenki tudja, hogy bizonyos kérdésekkel kihez jó fordulni tanácsért. 9-en vagyunk, itt ez megy, de 300 embernél más struktúra kellene már.
    A munkaidő meg nagyon rugalmas, amibe beletartozik, hogy most fejeztem be egy pályázat szöveges részeinek ellenőrzését, és az is, hogy holnap délelőtt csak sportolok és napozok majd.
    A következő lépés a szabadúszás kialakítása, van már rá példa csak kisebb skálán, amikor projekteket adunk a “dolgozóknak”, aki többet szeretne, szereti és jól csinálja, az többet kaphat, Akinek elég az átlagosan napi 1-2 óra munka, az kevesebbet, mert másból is él, máshol is freelancel.
    Meglepően sokba került időben és pénzben is az irodában dolgozás, az itthoni munka nagy megtakarítás dolgozónak és cégnek is.

    • Nálunk ugyanez, bár csak hárman vagyunk. Ügyfélhez mászkálás csak nagyon ritkán, és gyakorlatilag csak pofafürdő céljából, minden másra ott van a TeamViewer, a Skype, legrosszabb esetben a telefon. Mindenki otthonról, van egy szerver, amire mindenki feltesz mindent, ami a többiekre tartozik.
      Kedvesem sokat mesél a hősi időkről, mikor minden programfrissítés miatt el kellett autózgatni az ügyfélhez, tíz év alatt három autót hajtott rommá (nem volt opció tömegközlekedni, bármennyire is jobb lett volna, az egész megyében, meg azon is túl vannak ügyfelek).
      Annyi, hogy mikor elkezdtem ezt a melót, két hét múlva azon kaptam magam, hogy még délután is pizsamában vagyok, úgyhogy azóta reggelente azért felöltözöm valami kevésbé játszós ruhába, és úgy ülök a gép előtt, hiába a saját konyhám, mégis ettől megvan valahogy a “munkába járás” illúziója.

    • Ööö, azért a google doksikat én nem állítanám adatbiztosnak. Maximum annyi van, hogy elég kicsik vagytok ahhoz, hogy nem kerültetek – még – célkeresztbe.

          • Mekkora presztízsveszteség lenne neki, ha kiderülne, hogy feltörhető a biztonsága?
            Meg ugye a googlenél van néhány biztonsági szakember és procedúra, ehhez mérve egy kockásinges rendszergazda tudása nem versenyképes..

            • A Google nem jótékonysági intézmény. Nem fog senkinek ingyen hiperbiztonságos szolgáltatást nyújtani, akkor sem, ha annnnyira kis cég, hogy szinte már nincs is, és a Google biztos nem arra pályázik. Gondold végig, hogy mivel fizetsz nekik.

              • Mivel? Lemásolja a bizniszemet? 🙂
                Alapvetően a reklámnézéssel fizetek, meg azzal, hogy amikor megnövök, át kell térnem fizetősre, ahogy már tesszük is.

                • Nem csak neked vannak adataid, hanem az ügyfeleidnek is.
                  “Lemásolja a bizniszemet?” “reklámnézéssel fizetek” … öö, nem, itt adatvédelemről van szó, nem arról, hogy te személy szerint hogy fizetsz a Google-nak.
                  Amíg nincs konkrét offshoring szerződés, ami ezt kifejezetten megtiltaná, addig a Google használni fog mindent, amit a szerverein tárolsz, és nem, nem úgy, hogy elolvassa meg eltanulja tőled, hogy te milyen menő módon vezeted az üzletedet, hanem például profiloz, bárkit és bármit, amit sikerül. Nem arról van szó, hogy kívülről el tudják-e olvasni, bár arról is, mert egy ingyenes szolgáltatás mindig gyengébb lesz biztonságilag, mint egy konkrét szerződéssel megvásárolt szolgáltatás. Habár látom, hogy még az alapszolgáltatáshoz is jár server-to-server encryption, ami tényleg tök jó.

                  Mindegy, hagyjuk ezt, elnézést az offért.

        • Nem létezik ingyenes szolgáltatás. Ha nem pénzzel fizetsz, akkor az adataiddal, felhasználói szokásaiddal, Google drive vagy docs esetében a fájljaiddal, amelyeket feltöltesz.
          Én csak humán vonalas, IT biztonsággal foglalkozó nő vagyok, de ennyit még én is tudok.

          • Persze hogy az adataiddal fizetsz, de nem egyenként és mindenki fizet velük. Van, aki kattint a reklámokra, van aki reklámblokkol. Az adatokat elemzik, hozzárakják a profilunkhoz, de nem használják – nem is tudják, és nem is szabad nekik – egyesével.

  2. Évek óta home office, szintén rengeteg munkával megteremtve, és nem is tudom, három gyerek mellett hogy lehet másképp. Hatékonynak, kreatívnak érzem magam és a munkám, és a szabadság szárnyakat ad. Igen, néha délelőtt edzem, vagy barátnővel kávézom, mert úgy döntök, de senkit nem szidok és semmi gondom azzal, ha emiatt még éjfélkor a gép előtt ülök. Választás és saját döntés, szabadság. Ami mindig meglep, hogy apukám, aki szeret engem és elég jó a viszonyunk, egyszerűen képtelen felfogni, hogy kaphatok pénzt azért, hogy otthon ülök és írok ezt-azt a gépemen 🙂

  3. Ó, én évekkel ezelőtt olvastam már nagyon komoly hatástanulmányt erről. Hogy gazdaságilag mennyire megéri. Hát még az “irodista lelkek” számára mekkora boldogság lenne. Amit nehezen lehet forintosítani. Bár lehet. A legnagyobb bánatom, hogy a napfényes órákat kell a sötét, levegőtlen irodában tölteni: Csinálnám én, akár napi 8-ban is szereljenek rám stoppert, mondjuk reggel 6-10-ig, délután 6-10-ig – de ne úgy, és akkor, ahogy mindenkinek kell. Amikor munkába álltam, erről álmodtam. Eltelt 35 év, és ott tartunk, hogy még a valaha volt rugalmas munkaidőt is eltörölték, és blokkoló óra is van. Szellemi munka. Szerintem felháborító! Inkább lennék pizzafutár, ha nem volna szükségem a havi fixre.

    • rohattul egyetertek.

      soha nem a munkaval volt bajom, hanem a – szerintem felesleges – pletykaval, jopofizassal, feltekenykedessel ES A BEJARASSAL.

      a ***-nak kell bejarnom heti 5 nap, x ev utan is, betegen is, ket unnep kozott a futetlen ebedlotlen (forro viz se volt teanak se) epuletbe is ???

      a 15 ev folyamatos ucsorges meg tonkretette a gerincem, a kepernyobamulas meg a szemem.

      jomultkor interjuztam, oriasi irodahaz 6-ik emeleten talan. lefele a HR-es kikiser a liftig (2 volt) es varunk. es varunk. es meg mindig varunk… (uzsonnaido volt, gondolom.) Mellette a lepcsohaz, felajanlottam neki, hogy hamarabb lemegyunk gyalog minthogy egyaltalan lesz egy szabad lift (azt mar nem is mertem emliteni hogy egyedul is lemehetnek, arra biztos van neki arra “policy” hogy nem engedhet egyedul koszalni).

      Valasza? A CEG POLICY-ja nem ajanlja a lepcsok hasznalatat!!! Es ebben az epuletben kellene nekem napi MINIMUM 8 orat lennem? Es leb*sznanak ha lepcson mennek le ebedelni? (igen).

      I so noped the f*ck outta there.

    • 10+ evet dolgoztam irodaban. a munka se volt egy leanyalom, de a bejaras, a fonok, a mosdatlan es vagy hangos kollegak, a kisstilu piszkalodasok az betette a kaput. meg a termeszetes feny hianya.

      meg most nyaron vettem eszre, hogy igy hogy nem elek legkondiban k**va jol birom e meleget.

      multkor interjuztam valahova, lefele a tobbedik lift elment es felajanlottam a hr-esnek hogy lemehetunk mi a lepcson (ott volt mellette), hamarabb leerunk. (tudtam hogy “policy” hogy nem hagyhat magamra, amugy mentem volna egyedul is) Bazze, azt mondta, hogy policy hogy nem ajanljak hogy a dolgozok ezt tegyek!

      es ebben az epuletben kellene eltoltenem napi minimum 8 orat???

      thanks, but no thanks.

  4. kozgazdasagilag meg varosszetbaszasilag teljesen igaz, amit irsz, es totalisan esszerutlen azt a rengeteg irodai munkat mind kotott idoben, kotott helyen vegezni. soha az eletben nem akarok 9-tol 5-ig tarto melot, felzabalja a napot, es mivel mindenki akkor dolgozik, ezert elotte es utana egy bevasarlas, banki ugyintezes haromszor annyi ideig tart. en is kotott idoben dolgozom, megis nevetsegesen szabadnak erzem magam az egyebkent gyilkosan hangzo 14-22 es 5-13 beosztasu munkaidommel. delelott kavezoban ules, delben edzoterem, ezt meg mindig amolyan tarsadalmon kivulisegnek erzem, hogy hu, delelott 11, ilyenkor titkos kihagas kavezoban ulni 🙂 es mindenki henye raeronek tart! 🙂 nagyon vicces. es nincs se dugo, se iszonyu tomeg a sparban, se a bankban, se a teremben. es telen vilagos van, amikor hazamegyek, es kimehetek a karolyi kertbe jogazni ebed elott. igaz, hogy en kozlekedesben dolgozom, lenyegileg sosem ultem irodaban, mert elotte vendeglatoztam, aztan a repterre kerultem, ahol az otthoni melo csak a vezetoknek lenne lehetseges (bar ott is van millio adminisztrativ munkakor). de a gyarakban megszokott 6-14 es 14-22 munkaidot is sokkal esszerubbnek erzem. egyebkent egy rovid ideig regen dolgoztam otthonrol, es nekem speciel szornyu volt, teljes szethullas, pizsamaban fetrenges, 4kor fekves, delben keles, az gyogyitott meg, amikor az elso etterembe kerultem es fel kellett oltozni ember modjara, es odamenni.
    egyebkent nem hiszem, hogy az altalanos legkondicionalt iroda-falanxterekben dolgozoknak olyan sokat koszonhetsz, ettol lenezni persze nem kell, nyilvan sok fontos dolgot csinalnak irodakban, de a mindennapi elet mukodteteset sokkal inkabb a gyarakban meg az epitkezeseken meg a bkv-nal meg a kozteruletfenntartoknal meg a boltban dolgozoknak koszonhetjuk, szerintem, ha csak szuken a lenyegre szoritkozunk. meg a upc-ugyfelszolgalaton persze 🙂
    most epp uj munkahelyem lesz (ugyanabban a ronda udvarban), katonas hierarchia es egyenruha, az utobbi eddig is volt, hala istennek, nem kellett gondolkozni pl, hogy mit vegyek fel a meloba, es ettol jelentosen kevesebb civil ruham is van szerintem. mindenesetre az uj munkaidom 12 oras lesz (2 nap munka, 2 nap szabad), es ez mar elore boldogga tesz, hogy mennyi szabadido! ketnaponta hetvege! ezt is egy sokkal esszerubb szervezesnek talalom, mint az 5×8 orat. engem osszetart, hogy be kell menni, es hogy annak ertelmet latom, nyilvan mivel ezek olyan helyek, ahol nem lehet otthonrol mukodni. persze amugy a banktol az ovodaig mindennek a nyitvatartasa a 9-17 oras savhoz van szabva, fogalmam nincs, hogy aki egyedulallo szulokent hatra jar, hova a fenebe teszi az ovis gyereket, hacsak nincs munkahelyi ovoda, de persze, hogy nincs.

    • “rovid ideig regen dolgoztam otthonrol, es nekem speciel szornyu volt, teljes szethullas, pizsamaban fetrenges, 4kor fekves, delben keles”

      Ha gyereked van, meg kutyád, ez nincs. És ha szenvedély köt ahhoz, amit csinálsz, akkor sincs. Teljesen racionális döntés, hogy mikor fekszel, kelsz, dolgozol, felöltözöl-e, miket eszel, este berúgsz vagy hajnalig sorozatnézel-e meg az összes ilyen. Nem valami elháríthatatlan balsors.

      Nekem nagyon rég nem kell semmi külső dolog, hogy összerántson, hogy teljesítsek: ott vagyok én motivációnak. Se pasi, se munkahely, se csapás, se betegség nem “kell”, se “és akkor szóltak, hogy volna ez a meló”. Se szülői terelgetés, jó tanács, beleszólás.

      Mások mintha provokálnák a sorsot: legyen már valami, ami kívülről jön, és amitől megmozdulnak.

      • nem ugy ertettem, hogy mas ne dolgozzon otthonrol, csak leirtam, hogy nekem miert volt szar. nagyon jol tudom, hogy egy csomo masik embernek viszont nem szar. egyebkent azt is el tudom kepzelni, hogy van olyan ember, aki keretek nelkul fegyelmezetlenebb meg akkor is, ha szivesen csinalja, amit csinal.

        • en is kerultem 50 ora melo + 10 ora ingazasrol semmire hirtelen, es nekem is teljes szethullas volt.

          De aztan visszaallt az egyensuly, csak lassan. Mondjuk ma mar mast csinalok, es azt komolyan szeretem. De ma mar kelo nappal kelek, heti 5x-6x 8-9-kor agyban, jol vagyok. 😀

      • Gyerek mellett is simán lehet széthullott munkaidőben létezni. A két nagyom apjának “remekül” sikerült. Mondjuk a gyerekek szívtak miatta, az tény, de neki jó volt.

        • Mit nevezel széthullott munkaidőnek? Ugye nem az a koncepció, hogy aki eljár, az milyen fegyelmezett, nyugis, aki meg otthon van, az kaotikus, és se nem dolgozik, se nem törődik a gyerekekkel? Kalkuláld bele a közlekedésre/parkolásra és az emberek közötti, munkahelyhez illő megjelenésre fordított időt és melót is.

    • De, amúgy sokat köszönhetek az irodaiaknak is, adóügyeimet, jogi dolgaimat, okmányaimat, önkormányzati lakásomat, juttatásaimat ők intézik, még a cipőm, edzőtermem, strandolásom, vérvételem, plazmám, a megvásárolt könyv stb. mögött is van sok papírmunka. Mondjuk a versenyszféra kevésbé része ennek, mert én nem vagyok ideális fogyasztó, és a multis semmittevés ezeknél virágzik.

      A könyvemet is ők szerkesztik, bérszámfejtik. Habár, azért inkább az volt az álláspontom, hogy nekem piaci alapon (nem bérkiadás) könyvem leginkább azért lehetett, és azért ennyi példányban, és azért marketing nélkül, mert elég jó szövegeket írok.

  5. Irodában dolgozom, reggel fél7kor indulok, hogy beérjek, legkorábban, ha más dolgom nincs, 5re érek haza. Majdnem mindig agyhalottan. Sokszor érzem, hogy nem bírom tovább, pedig gyerekem nincs is. Ma is ezt éreztem, hogy nem fogom én ezt bírni, pedig szabit vettem ki és még mindig az ágyamban fekszem és pont ma itt ez a poszt. Azt utálom a legjobban benne, hogy nem marad időm semmire, amit igazából szeretnék csinálni, vagy legalábbis választanom kell közülük, hogy mikor melyik „vágyamat” teljesítem. Ma mindjárt elmegyek sétálni egy nagyot, este pedig futni. Közte sajnos takarítanom kell. A másik, hogy úgy érzem, mintha folyamatosan a kollégáimmal lennék, mindent tudok róluk és sokszor róluk álmodom. Szóval rohadt gyorsan csak telnek a napok, hetek, úgy fog eltelni az életem, hogy minden nap ugyanazt csinálom, ugyanabban az időben, olyanokkal, akikkel szóba sem állnék egyébként. Aztán lehet, hogy nem ilyen tragikus ez, csak pont egy újabb évfordulóhoz érkezem e héten a melóhelyemen és érzékenyebb vagyok. A szüleim ötvenes éveikre érték el, hogy nem ilyen munkahelyük van, mint nekem, rengeteget melóznak és minden mást is csinálnak úgy, ahogy ők gondolják, sokszor fáradtak, de látom, hogy boldogabbak, biztos, hogy azért, mert végre szabadok.

    • nekem se volt elheto, gyerek nelkul se.
      az irodai eletmod tonkretesz fizikailag (ules, kepernyo), lelkileg (kollegak, bejaras) es szellemileg (a munkam nagy szazalekat egy betanitott majom is tudta volna csinalni, nem vicc.)

      • Ez fontos kérdés, igen. Mindenesetre más a városban jönni-menni, mint minden nap egy helyben ülni és az épületen belül létezni. Ők beleőrülnek, vagy eleve is hibernáltak voltak.

        A másik, hogy amit úgy írsz, hogy “a te melód”, az nem adott, hanem választjuk. Ha valaki megelégeli a nyomasztó irodát, akkor nem ugyanazt a melót kell otthonról vagy netkávézóból végeznie, hanem olyan munkát is kereshet, ami a nem-irodai módon végezhető. Az irodai munka túlburjánzott, tékozló üzem, tele üresjárattal. Tanárként be kellett járnom, szerkesztőként viszont távmunkát végzek – és még mindig a szakmámban dolgozom.

        De a legfontosabb kérdés (probléma) a kiégés.

    • És még nem laksz a fővárost körülölelő suburbiában, ami a középosztálynál nehezen leküzdhető elvárás, és hozzácsap napi másfél-két óra utazást az életedhez, + hétvégére házgondozási feladatokat.

  6. Én azokat nézem le, de őket mélyen, akik az én függetlenségemet mószerolják, a munkámat kezdik ki. Hogy az nem is munka, az tarhálás, meg nincs is bevétel, csak hazudok. Ahogy így elszámoltatnának.
    Vagy mázlinak, dologtalanságnak tartják, amit csinálok.
    És miközben nem tartják értékesnek az írásaimat, projektjeimet, azért csak itt nyomulnak meg nézegetnek.
    Ők valami szar munkahelyen sínylődnek, vagy apu pénzéből élnek, meg tartásdíjat kapnak, meg “anyu segít”, cigi, netfüggés, és akkor rám haragszanak.
    Ajánlom figyelmetekbe a KIMENETET. Output: az eredmény: rajtam kívül, aki szintén eszem, élek, van itt három gyerek, iskoláztatva, esznek, öltözködnek, nem turiból, mozi, strand, könyvek, zsúrok, osztálypénz, különóra, hal, tojás.
    Nekem nincs törlesztőm, és nem járok segélyért, kézzel mosogatok, gyalog vásárlok be, nem autózom, nem dohányzom. Mondjuk ezért is.
    Én unatkozom?
    Picit tűnődjetek el ezen.
    Hajrá, mindenki előtt ott a pálya, valósítsátok meg magatokat. Mondjatok le a kényelemről, az eltartottságról, a kifogáskeresésről.
    Egy kurva hirdetés nincs a blogon, pedig keresnék azzal is, még én fizetek, hogy reklámmentes lehessen. Pro bono viszem edzeni a rászorulókat.
    Hogy nem szégyellitek magatokat?

  7. Én pillanatnyilag valahol a kettő között járok. Open air office-ban dolgozom a folyosón lévő kanapén feltett lábbal vagy törökülésben négy napot, és otthonról általában egyet. Előbbi saját döntésből, jófej főnök által támogatva alakult így: alacsony, kényelmetlen szabványasztaltól negyvenvalahány fős teremből költöztem ki: (nagyobb) csend van, levegő, ablak, kinn egy falatnyi zöld, és csak az szól hozzám, aki tényleg szeretne valamit. Ezen kívül a közvetlen csapatom nagyrészt külföldi, a virtuális kolléga nagyon felhasználóbarát. 😀 Miután elmúlt a kezdeti felhördülés (“hogy merészel kilógni, más is tűr, szívjon ő is”), már nem megyek látványosságszámba sem. A heti egy távmunka pedig hatalmas vívmány, mert bár sétatávra lakom, azért nagy könnyebbség reggeli edzés után nem rohanni, nem cipelni sporttáskát, ugyanakkor hatékonynak lenni és a házimunkával is haladni.

  8. Mindig irodában dolgoztam. Lelkileg is ès fizikailag is pusztító, ráadásul halálosan hiábavalónak èrzek mindent, ami ott törtènik. Èn is úgy èrzem,hogy felzabálja az èletemet, ugyanakkor nem èrtek olyasmihez,amit otthonról fel lehet virágoztatni. Vagy nem vagyok elég kreatív.
    Most mèg gyesen vagyok,de már rettegek,hogy újra menni kell, ès munkaidő után sem edzeni nem lesz kedvem,sem èlni,sem vidám anyukának lenni.
    Ami a legjobban aggaszt,az a pèlda,amit ezzel a lányomnak mutatok.

  9. Próbáltam ezt is, azt is. Az irodában nagyon zavart, hogy hallanom kell mások beszélgetéseit, telefonját, és nem a saját bioritmusom szerint dolgozom. Sok idő elmegy a bejárással, értekezletekkel. Ugyanakkor barátokat szereztem a közös munka során. Otthon szuper a rugalmasság, szabadság. Viszont az egyik fő munkaadómnak úgy dolgoztam évekig, hogy nem láttam senkit soha, a közvetlen főnökömet sem, aztán kábé egyik percről a másikra lett vége a megbízásnak. Ez is hozzátartozik.
    Nagy önállóság, önfegyelem, tudatosság kell az otthonmunkához, a kockázatok eltűrése, saját vízió arról, mit akarsz az életeddel. Lehet vitatkozni róla, hogy az emberek többsége rendelkezik-e ezen képességekkel. Bár egy modern munkahelyen, ahol valamit csinálni is kell, nem csak ott lenni, semmi garancia nincs rá, hogy tényleg elvégzi a munkatárs, hisz az asztalánál ülve is lóghat chaten, Facebookon, híroldalakon…
    A munkavégzés helyszíne csak az egyik alkérdése annak, van-e értelme a munkának, mi az a cél, amiért nap mint nap munkálkodsz. A saját vállalkozást alapítók sokkal boldogabbak szoktak lenni, pedig bizonyos méret után általában ott is van iroda, de a magukét építik.

    • Érdekes olvasni, mérlegelni a személyes élményeket, előnyöket. De én itt nem általános tanácsot adok, hogy ki mit dolgozzon, hol, hogyan érdemes, mi az üdvös. Nem egy üdvös út van. Általában sem tanácsot adunk, sem én, sem az olvasó, ezt azért írom, mert Érzékenyen Érintett Olvasó elkezd tábort képezni, önigazolni, hogy akkor _melyik a jó_.
      A poszt azért íródott, hogy jelezzem: aki “többségként” (és ezáltal, megjegyzem, hatalmi, normát szabó csoportként) irodában, fixben, 8-5-ig, nem a saját szenvedélye szerint dolgozik, az ne minősítgesse rosszmájúan és névtelenül azt, aki megharcolta és örömmel tolja a saját függetlenségét. Ne diagnosztizáljon már, hogy az szar, meg beteg vagyok, meg nem dolgozom, mert ezzel csakis a saját hiányairól beszél.

      • Én – minden rossz tapasztalatom ellenére – még mindig él tudom képzelni hogy lehet irodai alapú(!) munkában emberhez méltó módon létezni – csak eddig talán egy ilyen embert ha ismerek (tizensok év alatt). Hiányszakmában, kicsit rugalmas munkaidősen, részben otthonról és jól megfizetve. Azért a totyogós korú gyerek így is komoly logisztikai probléma, bár eddig még jól bírják. (másik szülő van otthon).

  10. Most tanitok es a tanitas reszet szeretem is, de minden jarulekos fassagtol borzongok, sot utalom. Az ertekezleteket, a tanarit, az unnepelyeket, evnyitokat-evzarokat, minden szart ami nem konkretan a tanitashoz kapcsolodik. Voltam vallalkozo 4 evig, iszonyu sokat meloztam es fizikailag meg is viselt, de eletem legszabadabb es elvezetesebb idoszaka volt. Mivel kezdodik az ev, egyre inkabb feszulok es azon porog az agyam, hogyan tovabb, mert ismet kiszakadni volna jo a rendszerbol. Erdekes, hogy ez a poszt epp most jelent meg, amikor ezek jarnak az eszemben.
    (kutyeszom kozben edesen nyoszorog almaban, mostantol vele is kevesebbet lehetek.) Hajj..

  11. Én szobafestő szeretnék lenni távmunkában.
    Na de viccen felül valami meglepett, a multis semmittevés. Ez tényleg ennyire? Mert belülről sosem láttam multit, nem is szeretnék. Ismerem a kisvállalkozói szektort, most épp abban is aktívkodunk, ott nincs láblógatás, eltökéltség és munka ezerrel. Aztán a magánszférában senki sem ellensége a saját pénzének, ha a távmunka, bedolgoztatás a hatékony akkor azt, ha saját ember akkor azt csináljuk. A multi akkora már, hogy nem látják át, hogy sokan nem dolgoznak eleget?
    A közszféra ilyen egyébként, majd egy évtizedet lehúztam ott mindenfelé minden szinten. Sokat racionalizáltak a létszámon az utóbbi 15 évben, de még 20% tartalék van benne. Az utolsó nyugdíjas állások ott vannak. (még) Az első tanács az első önkormányzati hetemen az volt idősebb kolléganőtől: “meg kell tanulnod lepattintani magadról a feladatokat.” Mondom nem inkább elvégezni kell megtanulni? (azt is megtanultam gyorsan, hogy ilyeneket nem mondunk)
    Szar a morál ott. Néhány ember akarja, viszi, próbálja, a többi megússza, légvárakat épít, intrikázik, szabotál.
    Nagy energiával és népszerűtlenség árán lehet pörgetni. Sokszor az eredetileg jó városvezetői ötletek, szándékok is a bürokrácián úsznak vagy torzulnak el. Én kezdetben meg akartam ott váltani a világot, mert nagyon sok lehetőség van arra, amivel tényleg jobbá tehetnénk az emberek környezetét mindennapjait. Ebből mára annyi maradt, hogy az Aldinál a leghosszabb sorból veszem ki a bevásárlókocsit, és a legrövidebbe teszem vissza.

    • Multiban is ugyanúgy vannak lógósok meg húzósok, mint bárhol máshol, hiszen ugyanabból az alapsokaságból jöttek.
      Azt hogy egy multinál mennyi hozzáadott értéket generálok (tegyük fel hogy én képességeim szerint jól dolgozok) az kábé annyira múlik rajtam mint tanáron a nemzeti alaptanterv. Erre vették fel, ezért fizetnek, ergo ezt csinálom.

      Volt kollégám akinek heti egyszer random körbe kellett menni és kis zöld meg piros papírokat osztogatni nekünk mint többieknek aszerint hogy aznap eléggé rendezetten hagytuk-e az íróasztalunk. Higgyétek el, neki se voltak illúziói ennek hasznáról, de mit tehetett? (az én motivációs szintem is jól megdobta mikor kihajtottam a belem vmi utolsó pillanatban beesett ügyön, effektíve ügyfelekkel dolgoztam és később léptem le miatta és erre reggel várt egy piros cetli. És havonta csak megadott darabot lehetett bünti nélkül ‘begyűjteni’…)

    • Én eddig 3 multinál dolgoztam, és sokkal keményebb, mint bármelyik kkv. Folyamatos hatékonyságnövelés, növekedés, önmagad és a környezeted fejlesztése. Teljesítményközpontú, és szerencsére (vagy nem) de csak a saját hozzáadott érték számít, a kinek a mucikája vagy épp, az nem igazán 🙂 Nem mondom, hogy ez jó, de láblógatás sehol sem volt. Ki is égtem 10 év alatt és már keresem az utam.

    • Amennyire a multiknal dolgozo ismeroseimet latom, cafatosra dolgozzak magukat, idoben es stresszben is nagyon kemeny az amit en altalok latok. Sokan irigylik a jo fizetest toluk, de nagyon keves minosegi idot tudnak magukra forditani. Szoval megfizetik az arat. De en mindezt csak kozvetve ismerem.

      • Nagyon sok mindent lehet egy multinál munka címén végezni. Rengeteg a tessék-lássék, kamu munkakör, pénzügyi vagy business vagy közgazdász végzettséggel, nyugis 8 órában 300-400-as fix plusz juttatásokért évekig nem tűnik fel senkinek, hogy nem csinálsz semmit.

        • De, a csoport dolgozós fele tudja hogy melyikek a nem dolgozósok, de hát a tudás nem elég, akció kellene, azt meg mit lehet tenni. Megoldják egymás között, úgy alakíítják a folyamatokat meg az információáramlást. Hogy ha már nem dolgoznak legalább vissza ne húzzák a többit. Ha a főnök nem tudja, vagy nem akarja tudni vagy tesz rá magasról akkor annyi. (igazából ha tudja is, mit tehet? ha kirúgja jön/jöhet a munkaügyi per…)

          Fogadni mernék ez máshol is nagyjából így van?

    • “A multi akkora már, hogy nem látják át, hogy sokan nem dolgoznak eleget?” Az én informátorom azt mondja, annyira elvontak, absztraktak a részfeladatok, hogy könnyen elsikkad, ki dolgozik, kitől működnek a dolgok, mi kinek a feladata, nem látnak bele egymás teljesítményébe, és sokat számít az, ha valaki kellemes, népszerű, nem antiszoc, ezzel is el lehet lavírozni, kimagyarázzák a dolgokat a lusták. Lehet dolgozni, de nem kell. Híres óriáscég, kettő darab, több éves távon, jóval átlagfizetés fölött. Persze kell hozzá arcbőr, és romboló lelkileg, de élni kell valamiből. “Szar a morál ott. Néhány ember akarja, viszi, próbálja, a többi megússza, légvárakat épít, intrikázik, szabotál.
      Nagy energiával és népszerűtlenség árán lehet pörgetni.” Pontosan. Sokan nem szeretnek dolgozni, nem hisznek benne, nem csodálom, ezek szar feladatok, nem gyerekeket kell menteni meg tífusz ellen oltani. Nekik túlélési stratégiáik vannak.

      • Meg még az is, hogy hogyan lehet színesre festeni a semmit. Procedúra-látványterv! Projektmegbeszélés! Státuszjelentés másfél órában! Páverpojnt! Excelb_szás nyolctól ötig! És semmi hozzáadott érték, de akkkkora buzgalommal (“próbáljuk el a míting előtt, hogy mit fogsz mondani! ezt meg kell tervezni! állíts fel időtervet, hogy mikor mit fogsz mondani!”), hogy el vannak tőle ájulva, mekkora manager. És működik, és nyolcszázezres fizetés. És SEMMIT nem csinál, csak nagyon látványosan megnézi az íméljet szabi alatt is minden nap, és ír minimum egy darab ímélt valakinek, amelyre gondosan rátette a főnökét is címzettnek, hogy az lássa, hogy ő is dolgozott. És bejön! Elhiszik! Emberünk pedig lépdel egyre felfelé! Büszke magára! És mindeközben NEM. CSINÁL. SEMMIT. És ez nem egyetlen ember képe. Soké.

        Én is multinál, bár most pont, hogy nagyon szeretem. De nagyon is értem és érzem, amiket írsz, és én is azt mondom, hogy igen, így van, és nekem is volt unatkozós periódus benne.

        (Én a lazább napokon kommentelem szét a blogot, meg pihenésképp olvasok egy kicsit, aztán néha nem bírom ki. És igen, vannak napok, amikor könnyebb az élet, öszejön, és akkor tényleg lehet fészbukon lógni, és a többségnek akkor is őrülten fontos, hogy ha jön a főnök, akkor gyorsan lecsukja a fészbukot meg a vaterát, hogy aztán kinyissa újra, ha már elment. Infantilizál ez a környezet.)

    • Kezdőmondat remek 😀 Az irodai munkával kapcsolatos mizériák néha olyan fehérgalléros first world problem utóízt hagynak a számban, annak ellenére, hogy érint.

      Közszférai élményem próbaidő alatt, amikor már általában délelőtt tízre végeztem mindennel és körbenéztem, mit csinálhatnék még rendezett iratok, polc, fiók, irodaszer, netes szöszmötölés után: ez ennyi? Kész, nincs több dolgom, nem tudnak nekem mit adni? Nem tudtak, pedig körbekérdeztem. Mi van? Mások szerint örüljek neki, üljk szépen a gépemnél is rendben leszünk. Ám én nem akartam fél ötig mereszteni a seggem a Facebookon, meg solitaire játékon folyatva az agyam.

        • Ez a része semmiképp. Ám amikor azon megy a túlhabzás, hogy milyen fajta bab legyen a kávégépben, hogy mennyi rá a havi keret, ki a konyhai tisztasági felelős, ki pótolja a fénymásolópapírt a gépbe és a lean szellemében túlfontoskodják az irodai 5S felelős pozícióját, ott úgy érzem, félresiklott a lényeg, és FWP zajlik.

          • Ja, jézusom, persze.

            Most kajaügyben (ketogén, makrók) volt erről szó. szerintem már túlbonyolítjuk, msáok éheznek stb.
            Erre: Jó, hogy választhatunk, ha lehet, miért ne tennénk? Ez jogos. De akkor legyünk tőle, ettől a sok lehetőségtől, ráérős választástól, jóléti bőségtől jobban. Ne legyen belőle para meg játszma a környezetünkkel. Én akkor tudok örülni a mandulavajnak, ha csak öröm, nem bonyolítás. Fáradt vagyok ezekhez.

  12. Egy kicsit röhögök azért a nagy dolgozáson. De lehet, hogy cinikus vagyok.
    Ugye az van, hogy ez előtt a poszt előtt, meg azóta is, rámszálltak elég durván, volt ott minden, Gumiszoba, máshonnan kilesett-nyomozgatott kommentem, a fotóm, a cikkem, takarítsam le a teraszt, őt mi zavarja a blogban, miért sportolok stb., a szokásos.
    De főleg az, ami ezt a posztot ihlette: hogy miért nézem én le a dolgozókat.
    Itt kommentelünk mindannyian, illetve én írok is. Van egy egész csomó ember, pont ezek a vádaskodók, aki bent van a munkahelyen, hazaviszi a pénzt, és egész nap figyel, les, írogat. Bizonyára ettől működik ilyen jól a nemzetgazdaság. És azért nekem ez mégis a saját blogom, én tartom rendben, csinálom rá a tartalmat meg minden.

    Vagy mindenki szabadságon van, munkanélküli, kismama, éjszakás?

    • Ez a kommented eltalált. Én is alibimunkahelyről figyellek meg, őrjítő itt. Bár innen már többször kiraktál. Nem értek semmihez igazán, unom a melót, ezért vagyok frusztrált, ha valaki bátrabb és sikeresebb. Ennek ellenére kilencszer annyit kapok a semmittevésért, mint Éva két gyereke árvaellátásként. Mindjárt megyek is ebédelni, aztán szövöm tovább a felháborodást, hogy itt Éva az, aki nem érdemli meg, és hej, de jó az iroda, ott milyen kemény a meló, én is imádom. Ha itt sertepetélek, talán én is menő leszek. Nincs tehetségem, önállóságom, csak nagy véleményem. Majd én megmondom, mi helyes, mi ízléstelen, ki, ha én nem?
      Bár kommentek százaival árasztottam el, soha egy fillérrel nem támogattam a blogot. Höhö!
      De azért szóvá teszem a pénzt, a többiek támogatását, mert nehogy már.
      Négy pontot rakok a mondatok végére, az olyan intelligens…..

      • Ez (is) elég gyerekes lett. 😀 De nekem tetszenek ezek a kis jellemrajzok. Sokat elárulnak – rólad…:))

        Pl. ez: “Ennek ellenére kilencszer annyit kapok a semmittevésért, mint Éva két gyereke árvaellátásként.”
        Az a csúnya, frusztrált irígység, igaz?:D Te is kereshetnél kilencszer ennyit, és akkor nem szorulnál rá az általad megvetett munkát végzők könyöradományaira.:D
        Abba egyébként belegondoltál, hogy az árvaellátást is a “szürke egerektől” kapod? 🙂

        “Bár kommentek százaival árasztottam el, soha egy fillérrel nem támogattam a blogot. Höhö!”

        Nagyon fáj ez, hogy ingyen lehet kommentelni, igaz?:)) Mondtam már, indíts zártkörű, előfizetéses “magazint”. Ott aztán tényleg “csak az olvassa” – aki “méltó”, na meg aki fizet, persze…:DDD

        • Én nem azért élek úgy, ahogy szeretnék, mert “az olvasóimnak köszönhetem”, hanem mert ezt választottam, és mert képes vagyok erős, hatásos szövegeket írni, ezt tanultam és fejleszettem sok évig.
          Mielőtt ítélsz, nyugodtan kérdezd meg őket, miért támogatnak, miért fontos nekik a blog.
          Egészen sokan megpróbálták, megkívánták ezt az életmódot: “csak írogatok, szereplek, dőlnek a lájkok, a kedvesség, meg a pénz”, tetszett a hősszerep is, a jól megmondás, lehet drámázni nyilvánosan. A már érzékenyített közegben nagy ügyesen, hatalmas lendülettel vágtak bele, és mégsem abból élnek, nem is nagyon írják már. Mind belebuktak.
          (Gumiszoba eklatáns példa: tartalom annyit jelent, hogy dühösen és vicceskedve kommentálunk gumicsont-híreket és cikkeket, felheroizáljuk és ezerszer leírjuk, hogy tenger, veszteség, pasik, külföldön jó, mennyit bántottak, nehogy a saját felelősségünket el kelljen ismerni, kavicsot festegetünk, hátha irigyli majd valaki, de abból sincs pénz, annyi sem, hogy egyedül megéljen nagyon szerényen. Hát akkor kiadjuk a kisszobát feketén… Hatalmas öntudat és érzelmi húrok pengetése.)
          A blogért nyújtott támogatás nem könyöradomány. Aki megteheti, ennyivel fejezi ki, mit lendítettek az írásaim és az általam képviselt értékek az életén. Olyanok, akik nem akarnak mindent ingyen, meg nem kárörvendően figyelgetnek és sunyin használnak. Nem mindenki olyan, mint te.
          Az árvaellátást nem én kapom, hanem a gyerekeim. A férjem is, én is igen sokat tettünk a közösbe, és igen keveset vettünk igénybe belőle, és nem sunyiskodtunk. És nem a szürke egerektől “kapom”, hanem a hozzám hasonlóaktól, akik hozzáadott értéket termelnek. Ennyire eddig nem tűntél tájékozatlannak.
          Mindegy, kitől kapom, attól még jár a gyerekeimnek, így igénybe is kell vennem. Ettől én még nem ájulok el a túlburjánzott irodai semmittevéstől, pozíciókban ügyeskedéstől, immorális nettóktól. Látom és meg is írom az anomáliákat, ha ez eltalál, talán tűnődj el, miért, és holnap, a következő munkanapod délelőttjén mindenképp írd is meg nekem. Neked egyébként negyven perc egy ilyen komment, plusz az olvasgatás. Munkaidőben. Ezek, amikről én írtam, nem valós melók, erre ne legyen büszke senki. Az ítél, akinek nem volt ötlete, stílusa, ízlése igazi élethez, és ő kívánja nekem a szart, vonna fdelelősségre, szorítana vissza.
          Nem arról van szó, hogy fizetni kéne, vagy meg akarom tiltani, hogy te kommentelhess, hanem arról, hogy úgy ugatsz, hogy te aztán tényleg csak ügyeskedni vagy itt, zaklatásra használtad az én szellemi termékeimet. És arról, hogy te egy bizonyított görény vagy, aztán nagyon csodálkozol, ha viszolyognak tőled.
          Ha te bárhogy szóvá tszed, minősíted, hogy én közösségi finanszírozású blogger (és mindenféle projektek szervezője) vagyok, ha nem látod a munkám értékét, a beletett erőfeszítést és kvalitást, vagy direkt letagadod (mert azt is irigyled), akkor nem menekülsz meg az irigység vádjától. Pedig BIZTOS nem vagy az, tudom én. Hát már hogy lennél, nem azért koslatsz itt meg kellemetlenkedsz.
          Rövid i.

      • A lelki bántalmazók azokhoz vonzódnak, akiknek az élete csillogó, izgalmas, sikeres, vagy élénk és dinamikus. Ez úgy vonzza őket, mint az éjszakai lepkét a fény, ugyanis ki akarják szívni a pozitív energiát az áldozatukból.

        Agymosógép, amíg az a felállás, hogy te önként loholsz és lihegsz a nyakamba, addig semmiben nem lehet igazad, akárhogy csavargatod, magyarázod. Láthatólag csak az a célod, hogy én ne hihessem már, hogy ami jót csináltam, az jó, illetve azt, hogy jogom van az irritáló görények ellen kiállni és nyugalomban blogolni. Eközben mintha az okozna kielégülést neked, hogy kiröhögnek. NE. MENJ INNEN.

        Természetes, hogy a kommentelés ingyenes, eközben a jövedelmemet tizenkét kivétellel olyanok rakják össze, akik soha nem írtak még ide. Te ezt nem látod át, nem is kell, csak ne okoskodj.

        • Nem mondtam, hogy ne csináltál volna jól bármit is. Annyit mondtam, hogy szerintem ízléstelen azt a munkát szarozni, amiből -áttételesen- a te jövedelmed jó része is származik, és ami lehetővé teszi számodra, hogy úgy élj, ahogy szeretnél.

          • No lám. Akkor mégis? Mert nemrég az volt a műsor, hogy nem is keresek vele.
            Nem származik jövedelmem becstelen, kamupozíciókban lézengő, ezt szentté avató, irigy, unatkozó lustaságal lesegető személyektől. Ennyire nem érted, amit írtam? Nem a rajtam puffogó kamumunkakörűek finanszírozzák a blogot. Nem csak délelőtt, munkehelyről, munka helyett lehet kommentelni vagy olvasni.
            Aki munkidőben ráér, egész nap netezget, szerintem érzi, hogy ezért több százezret kapni eléggé kétséges morálisan, és nem gondolja értékesebbnek a maga tevékenységét az enyémnél, és nem akarja, hogy én is rendszerbe törve létezzek, három gyerekkel.

            • Én nem gondolom, hogy haszonélvező volnék. Minimális szociális juttatást veszek igénybe, a többit alkotó munkával keresem, senkitől el nem veszem, senkit ki nem túrok, nem kummogok, nem panaszkodok, nincs csok meg támogatott hitel, és más területeken is igen morálisan, mértékletesen létezem, a lányomat saját pénzből taníttatom, például.
              Sem nem haszon, sem nem élvezet végignézni egy haldoklást, minden követ megmozgatni, szállítókat hívni, egyedül maradni harmincnyolc évesen. Három gyereket szülni, nevelni sem élvezet. Mondjuk az legalább az én döntésem volt.
              Olyan juttatást kapok, amit bárki hasonló helyzetű is, és nem, ők nem haszonélvezők, hanem a társadalom elesettjei, akiken te simán lenézel, mert az alibimelóddal valami őrült hasznosnak gondolod magad, azt hiszed: tartoznak neked. Eközben te a munkaidődben NAPONTA engem figyelsz és geciskedsz, ÖT PERCEN BELÜL írogatod a válaszokat ÉVEKEN ÁT, annak ellenére, hogy elküldtelek innen, és nem szereted a blogot, csak használod. És még úgy is gondolod, jól átbasztál – miért is? És szerinted ez rendben van, és a”munkád” ennyit ér.
              Azért csinálhatod, mert színlelsz, és a munkaadód nem tudja, mivel baszod az idődet minden nap.
              csak azt ne várd, hogy te legyél a példakép, vagy az orákulum, mert röhögnöm kell.
              Fáj a tükör, Agymosógép? Senki nem akar olyan életet, amilyen neked van, ezt az irigy, bosszúból föléokoskodó, reagálóst. Olyan munkát, amiből ilyen szemétkedésre telik. Senki nem azt kívánja a halála pillanatában, hogy bárcsak többet írogattam volna álnevekről, vagy ültem volna a légkondiban, kattintgattam volna a műanyagpoharas kávémmal a kezemben.
              Lófaszt nem ér az a munka, ami mellett ezt lehet művelni, bele is vagy nyomorodva tudatilag, de testileg is valószínűleg, és láthatólag elégedetlenné, iriggyé, ítélkezővé is tesz téged az, ameddig az életedben jutottál.
              Ha volna értelmiségi preferenciád, nem neveznéd ingyenélésnek az öt és fél éves blogolásomat és a melót, amit abba tettem, hogy ilyen szövegeket tudok írni.
              Azt állítják be léhának, dologtalannak, immorálisnak, ami nekik nem menne. Pont úgy, ahogy a rossz mozgáskultúrájúak, a félbe-szerbe lefogyottak, az izomtalanok mustrálgatják nagy maximalista ítéletekkel a fotóimat. Az irigység egy tőröl fakad: nincs saját ötleted, rabszolga vagy, komolytalan a karriered, semmi jó nem vár otthon se, nincs stílusod, ízlésed, hát belerúgsz abba, akinek van.
              Ha ez a blogolás olyan könnyű volna, a sok forexező, telemarketinges meg tanár inkább pizsamában blogolna, hiszen abból, lám, három gyerekkel meg lehet élni. Nem gondolod?
              Miért nem csinálják vajon?
              Az alkotó munka mindig morálisabb, a függetlenség mindig nagyobb tett, mint megfelelni és frusztrálódni benne. Azt se felejtsd el: én nem szeretem ezt a rendszert, nem fogok beleilleszkedni, és nem is kell szeretnem, akkor is jár, ami jár.
              Igen, a rendszeres kommentelőket is, a rendszeres támogatókat is ismerem nagy vonalakban, és az is tudom, ki az, aki csak utal, de nem kommentel. Nem csak az létezik, amit te látsz.
              Semmiképpen nem munkaidőben kötözködnek. Vagy szabadúszók, otthonról dolgozók, nagyobb spílerek, vagy nem tízesével írják a kommenteket. Többnyire nem is írnak ide, csak e-mailt. Nem loholnak utánam, és nem vitatják el az önértelmezésemhez való jogot akkor sem, ha mást gondolnak.

    • 11.18-kor a nagy keményen dolgozó BESZÓL. És utána, gondolom, elment ebédszünetre.
      Konkrétan azt gondoltam, hogy olyan rettentő keményen nem dolgoznak azért a buzgó kommentelők.
      Ez a poszt reakció arra, hogy egyesek azt érzik, ők BEZZEG de keményen dolgoznak és nem érnek rá. :DDDD Napi szinten figyelnek, két percen belül válaszolnak… éveken át. Komoly és kiteljesítő melóhelyek ezek!
      Te is rohadtul unatkozol bent, úgy látszik a feszkózásodból, és a többiek is mesélik, hogy szar.
      Ezt a blogot olyan emberek tartják el, akik nem megsértődni és beszólogatni járnak ide.
      Nyilván utálnak engem lagymatagék, az “énisokosvagyokám” típus, az elakadtak, a feszkózók. És nyilván ők sóherek. Én pedig kiröhögöm őket, ezt diktálja az igazságérzetem.

      • Ha nem fikáznám a fikázandókat, ha kis cuki népszerű volnék, akkor lenne négyszer ennyi jövedelmem, te pedig infarktust kapnál.

        Tudod, ez nagy dolog. Hogy önmagam vagyok, nem ígértem senkinek, hogy majd nem írok olyat, ami neki érzékeny…
        És így is.

        • Tévedsz, az irígység a te műfajod. Én soha, senkitől nem sajnáltam semennyi pénzt, amit kemény munkával, óriási kockázatvállalással keresett meg. Ismerek ilyet, nem is egyet, még a tágabb rokonságban is van belőlük. Tudom az életük történetét 2X évre visszamenőleg, egy fillért nem sajnálok tőlük azért, amit végigcsináltak és nem pár százezer, vagy pár millió forintról van szó…
          Tőled sem sajnálok egy fillért sem, azt sajnálom, hogy ízléstelen vagy azokkal, akikből élsz. Ezt tettem szóvá.

          • ‘Én soha, senkitől nem sajnáltam semennyi pénzt, amit kemény munkával, óriási kockázatvállalással keresett meg.’

            Őő, csak másoktól? Mert a fentiek, lássuk be, nem sokan vannak.

            • Sokkal többen, mint gondolnád. Csak az egy népszerű -egyébként itt is megénekelt- mítosz, hogy akinek sok pénze van/lett (sok pénz>100000000 Ft), az egy tolvaj. Ez afféle komcsi reflex. Kétségtelen, hogy jobban látszanak a tolvajok, mert valamilyen érthetetlen okból jobban “virítják a lóvét”, mint akik keményen és szorgalmasan megdolgoztak érte. Ez valószínűleg a protestáns etikával -illetve annak hiányával- lehet összefüggésben.
              A tolvajoktól sajnálom, igen. De ez a zajos kisebbség csupán.

              • Nem énekeltem meg ilyet, nem tudom, honnan veszed, én a kommentelős, egész nap neten lógós, túlfizetett alibimelókról írtam.
                Amilyen neked is van.
                És neked a semmire nagy a szád, az biztos.
                Ebédeltél már 1 órakor, vagy utána mentél? Édes jó istenem.
                Se alkotó nem vagy, se ügyes, és kompenzációképpen erőszakoskodsz egy nő blogján, “na, hát ezt magyarázom neked”… Szánalmas.

              • Nem, nem erről van szó. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy bárki, aki keményen dolgozott és rizikózott, ne érdemelné meg a pénzét, a komcsi reflexek meg végképp nem az enyémek, így egyáltalán nem erre a gondolkozásbeli torzulásra céloztam. Meglepő, hogy te azonnal ezzel jössz.
                Mindössze furcsa volt olvasni azokról a szűrőkről, amiket te alkalmazol, mert az meglehetősen leszűkiti a munkájuk alapján becsülendők körét, és épp emiatt kritizálod a posztot.
                ‘A tolvajoktól sajnálom, igen. De ez a zajos kisebbség csupán.’
                Attól függ, kit nevezel tolvajnak. Ha már az adócsalókat is annak nevezzük, többek ők mint zajos kisebbség, és itt nem a kényszerűségből szürkén meg feketén alkalmazottakra gondolok, bár egy egységes morális mércét, következetesen alkalmazva megoldható lenne az ő helyzetük is.
                Hanem azokra, akiknek lehetőségük volna tisztességesen építeni a vállalkozást, fejleszteni az üzletet és mégsem, mert ami ellopható, azt el kell lopni, csak egy jó könyvelő kell és tsai. Ez is komcsi reflex, és szerintem igen gyakori.
                Természetesen, ez nem ellenérv az általad írtakra, csak puszta egyet nem értés a csalók-tolvajok számát illetően.

              • ‘Sokkal többen, mint gondolnád. ‘

                Miből gondolod, hogy te tudod, hogy én mit gondolok, vagy tudok?
                Fölényes hangnemet ritkán kedvelek.

  13. Még azon filózom, honnan van infója Orsi Sz-nek arról, hogy én mit csinálok egy nap.
    Hogy rakja össze. Mennyi idő és meló ezt figyelgetni.
    Van ideje másvalakit megfigyelni, neki írogatni, visszajárni. Ismeri a helyzetemet. És mégsem fogja fel.
    Tudhatná akkor, hogy nekem négy éve fő tevékenységem a blog.
    És hogy ő vajon mit csinál egész nap.
    És milyen terhei vannak.

  14. Lassan tíz éve itthonról dolgozom, a múltkor felmerült egy bejárós álláslehetőség, nem egészen harminc másodpercig gondolkoztam rajta. Ha elvállalnám: napi 9 és fél órát nem lennék itthon, a gyerekek lemondhatnának minden délutáni programról (férj minden nap délutános, estig dolgozik), se edzés, se játszótér, se barátok, szervezhetnék embert, aki elhozza őket, mert én hatra esek haza stb. Egy rémálom szopás lenne.

  15. Távmunkában dolgozom otthonról, a munka mennyisége és intenzitása hullámzó, megfigyelhetők kiemelt időszakok. Vannak előnyök és hátrányok is. Előny az online kapcsolattartás a főnökkel, nulla kolléga. Szabadabb vagyok, rugalmasabban osztom be az időm, ha el kell mennem boltba/orvoshoz/hivatalos ügyet intézni, akkor mehetek. Nincs ingázás, bérlettel járó pluszköltség, tömegközlekedésben szétszórt másfél órák. Ha mégis utaznom kell céges ügyben valahová, mindent térítenek, csak kérjek róla számlát.

    Hátrány, hogy mennyire le tud épülni az otthonléttel szociális interakciók száma. Nem pusztán a felesleges pletykával és pótcselekvéssel kevert fajta, de az értékes is. Kevés barátom/ismerősöm van, így hamar lemérhettem, hogy munkatársak nélkül milyen minimálisra zuhant az emberekkel való kommunikációm. Elmetompító, de nem vágyom vissza a mindennapi lelki nyomor terjesztői közé.
    Néha fél napokra elmegyek wifis kávézóból dolgozni, az online megbeszélések miatt még mikrofonos fülhallgatót is beszereztem, de nem olyan. Mozognak körülöttem emberek, de ez a közösségben érzett egyedüllét érzetével ajándékoz meg.
    Meglepően sokat számított nálam a bejárással járó mozgás. Amint ez megszűnt, máris híztam 10 kilót. Az irodai széken tespedésből így kerekedett otthoni. Jól tudom, ez nem a távmunka hibája.

    Belekóstoltam egy olyan munkamódszerbe, ami után nem szívesen mennék vissza bejárós helyre. Adott egy szintet, ami alá nem akarom adni. Mert így jó nekem, olyan fontos tevékenységekre is van időm, amire másképp nem, vagy nagyon kevés lenne (pl. hétvégén).

  16. Na, ma évnyitó, korai kelés, menés, embertömeg – nekem ez szokatlan nyüzsi, némileg idézi tanári/bejárós éveimet.
    Pedig nem stressz a közlekedés, hanem pár perc séta az erdei ösvényen, és nem péksütemény van a gyomromban, ráadásul alapvetően évek óta kialudt, stresszmentes vagyok, és érzelmi töltet a kisfiam, vidám vagyok meg minden.
    Az a sok ember, tolongás, hova is indultam, kivel kell beszélni, rögtön ilyen emésztésizavar-szerű meg kialvatlan érzetek, nézek magam elé tompán én is, közben a harsányak hangja, irritált leszek.

    Tényleg nem csak arról van szó, hogy kompromisszum a meló, és szíve szerint alkotóbbat, személyiségét kifejezőbbet végezne, és még a pénz is szar.
    Hanem erről az ingerültté tevő erőtérről, nem lehet ezt bírni tartósan. nem csoda, ha idegbetegek többen, velem is.
    És elismerek mindenkit, aki őszinte, és beismeri, ha szar a meló, és nem önigazol és nem velem feszkózik bosszúból.
    És azokat is elismerem, akik bírják, tolják, nem frusztráltak és nem netezgetnek meg saját ügyeket intéznek munkaidőben, hanem dolgoznak.
    Annak meg Nobel-békedíj, aki ezt egyszülőként, több gyerek mellett csinálja, ők tudják, miről beszélek.
    És itt élned-halnod kell, igen, azt majd megírom külön posztban.

  17. nem beleszolni akarok, csak onceluen poenkodok, de neha gondoltam arra, hogy ha nekem is lehetne egyszer otthonrol dolgozni (almaim netovabbja, bar latom az arnyoldalait is) en megprpobalnek hasonlo otthonrol dolgozokat ravenni hogy idonkent jarjunk ossze es dolgozzunk egymas lakasan. Mint anno a fonoban az asszonyok, ja?

    Es MAU, engem is erdekelne, hogy mit gondolsz.

  18. Én hét év közszféra és egy depresszió után váltottam. Egyébként is megérte, gyerekkel meg főleg nagyon nagyon megérte. Heti 2×3 óra pofavizittel ki van váltva a “bejárás”, rajtam kívül még három hasonló megbízású emberrel van közös asztalom az irodában, tiszta nyereség a cégnek is, nekem is. Az ára annyi, hogy nehéz megszokni a rendelkezésre állást (a cégnél több műszakos a rend, így engem reggeltől estig kereshetnek telefonon), na de mi felvenni a telefont, vagy két órán belül visszahívni ahhoz képest, hogy héttől hatig neonfényben ülök.
    Imádom a hajnali futást, a délelőtti edzést, és hogy heti háromszor megy csak közösségbe a háromévesem, akkor is ráérősen kilencre érkezik és háromkor már valahol sétálunk.
    Ja igen, a pénz és a kiszámíthatóság kevesebb, sőt annál is kevesebb, de hogy mi a jobb, az egyértelmű. Amíg van és lehet, élvezem.

    • Amúgy nekem az egyik munkám egyáltalán nem alkotó, kreatív vagy bármilyen szempontból fontos, viszont nagy öröm hogy egy eléggé középszerű , semennyire se haladó szellemű magyar középvállalkozás felismerte, hogy ha már mindenféle bürökratikus előírás miatt kell egy ilyen munkakör, akkor azt nem muszáj 8-16.30ig felállásban csinálni, lehet olcsóbban is. Ez nekem kis remény a reménytelenségben.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s