Bocsánat a technikai zavarért. Megírtam a négy részt, és összekeveredett a sok változat.
Ez a nulladik rész tehát.
A következő sorozatban szeretni és kapcsolatkezelni tanulunk. Négy téma ötlött fel eddig bennem, részben a saját tanulságaim, új felismeréseim.
Először is, a nulladik rész: kijelölése a felelősség körének. Amiről írok, azok a csak szokásosan egyenlőtlen kapcsolatok, az érzelmileg nehéz helyzetek, az elmélyülő kapcsolati válságok. Az össze nem illésről, a kommunikációs aknákról, a különböző értékrendről, stratégiákról, az érzelmi lustaságról írok. Tehát bántalmazó kapcsolatokon ezek a javaslatok nem fognak.
A bántalmazást fel kell ismerni és ha lehet, elmenekülni belőle. Nem mindig lehet, de ez nagyon szomorú történet. A bántalmazás magától nem oldódik meg, nem enyhül, csak olyan van, hogy a bántalmazó beteg vagy megöregszik, és akkor kevesebb hatalma vagy késztetése van. Bántalmazótól eljönni nem e blog hatásra fogsz (bár volt már ilyen, aki itt buzdult fel, de ne gondold, hogy ez elég, vagy hogy én ebben tudok komolyan segíteni). Innen információt, szemléletet vehetsz csak. Alapos szaksegítség, sok idő, erőforrás, a környezeted támogatása és aktív segítsége kell hozzá. A másik bonyolult összefüggés, hogy amikor simán egyenlőtlen kapcsolatból jönne el az a fél, aki megelégelte, a partnere gyakran ekkor lesz bántalmazó és megy túl minden józan határon, tesz olyanokat, teljesen lezüllve, amit soha nem hittél volna róla, “a gyerekei miatt” vagy mert “annyira szereti, nem akarja elveszíteni”. Hát még az, aki bántalmazó! Az ilyenekhez, a lakásból kizárástól a jogi packázáson át a gyerekrablásig gyakran netes helyekről, “én is így jártam” barátoktól, ádáz ügyvédektől, csoportokból kapják a nőgyűlölő ösztökélést és ötleteket.
A nem bántalmazó, józan, érett embert onnan tudod felismerni, hogy képes feladni a kapcsolatát, ha az nem működik, és akkor is, ha a másik állítja, hogy nem akarja már tovább, ebben az esetben nem erőlködik. Sőt, a kapcsolat feladására nagy cirkusz, hiszti nélkül, bosszúvágy, utánamászkálás nélkül, egyeztetve képes, és nem azt nézi elsősorban, mit szól a kertváros (próbáljuk meg újrának hazudva, hogy nem bírná elviselni, hogy a másiknak jobb legyen). Sokan hivatkoznak meggyőződésre (“mi nem válunk”), gyerekre, vallásra, miközben igényük, hogy gyötörjék a másikat. Ők nyomorult sorsrontók, ön- és mások sorsáé is.
Aki benne marad egy gyilkos, senkinek sem jó kapcsolatban, pedig amúgy lenne mozgástere, azzal nagy baj van. Az jó esetben elfelejtette, milyen a jó élet, milyen lehetne, vagy teljesen eltorzulva, hiedelmek foglyaként, a másikat birtokolva, uralva, gyötörve játszmázik, mert szüksége van erre. Aki eközben panaszkodni jár másokhoz, szövetségeseket keres (apám hajdan az anyósához és anyám nővéréhez járt, és nem hajították ki), az külön szégyellje magát. Van olyan is, aki a pokolban élve kiírja nyilvánosba, hogy de szép családi élet, felvonul vele, mutogatja. Ennél rosszabb nincs.
Aki bántalmazót szeret, aki ragaszkodik hozzá, annak ezzel kell mint problémával foglalkoznia, a tagadást feladnia és ezen a ragaszkodáson változtania. Nem az a téma ebben az esetben, hogy a másik milyen, miért olyan, és milyen legyen helyette. Ha valakit érdekek kötnek, mert gyerek, pénz, ház, betegség miatt csapdában rekedt, annál pedig végképp nem a kapcsolat minőségéről, a másik megváltoztatásáról vagy a boldogságról van szó, hanem csakis a túlélésről.
Tedd fel magadnak a kérdést: az én helyzetemben, ezzel a partnerrel mi a reális cél? Túlélés? Könnyebb hétköznapok? Nyugalom? Teljesség?
Már sokat írtam a bántalmazásról és a súlyosan romboló egyenlőtlenségről, és most a kapcsolatjobbítás a témám, azokhoz szólok, akiknek még érdemes. Azért is, mert erről van gondolatom, élményem. Nem kell semmit eltűrnöm, nem kell megalkudnom: az ujjongó boldogság az ambícióm, és ha nem jó nekem, kiszállhatok, mert nem köt semmi. És ez nem önzés. Nagyon szeretném, hogy általában ilyen egyszerű legyen: addig csinálom, amíg jó, ha nem jó, kiszállok, elköszönünk és nem sírva maradok ott. Nem várom meg, amíg elromlok, keserű és rossz fej leszek, magamat és a másikat nyúzom, az öröm helyett, amire szerződtünk. Fájdalom és feldolgozandó persze van, de mivel ez döntés, dráma nincs.
A bántalmazás az, amikor ismétlődően félsz, feszült vagy, nem mersz elmondani, megmutatni dolgokat. Amikor tartósan kicsinek, gyengének, elnyomottnak, letört szirmúnak érzi magát az egyik fél, és ez nem gyári, saját önértékelési defekt, hanem a másiktól jön. Mindenki jó szeretne lenni, jó fejjé, nagyvonalúvá, szerethetővé válni.
Persze van olyan, hogy ezek az össze nem illések, a csapdaérzet, őrlődések, krízis, kiégés, unalom, érzelmi elutasítottság és egyenlőtlen munkamegosztás a bántalmazás előzményei, hogy minde gond évek alatt olyanná teszi az egyik felet – vagy mindkettőt és így magát a kapcsolatot –, hogy arra beindul a bántalmazó szoftver, kivetkőzik magából, és elkezd nagyon keményen élni és visszaélni a hatalmával. Ez már veszélyes, és ebből nehéz elmenni.
Nagyon határozottan mondom, mert ezt sokszor kell: a játszmázó viselkedést, a nemszeretést, a bántalmazást nem betegség, kórkép megnyilvánulásának tartom, hanem az egyenlőtlenség, a nemi szerepek, zavaros értékrend miatt szükségszerű, szimptomatikus következménynek. Nem úgy van az, hogy van néhány beteg ember, akiket kiiktatunk, viszont a többiek, az “egészségesek” szépen vannak, jól szeretnek, örömtelien, “normálisan” élnek ebben a nagyszerű világban, hanem akárhová nézel, mindenütt boldogtalan, torz működésű, fura dolgokat állító, haragvó, amúgy normális embereket látsz. De persze nem mondom, hogy “ez az élet, mindenki így van vele”, nem kell torznak és keserűnek lenni. Van, lehet egy jobb élet, én élem is. Az a furcsa, hogy a nemrég egészségesek, az egymást választók, egymást szeretők furcsán gyakran kezdik rá, hogy a másik beteg és vele van a baj.
Pedig nagyon más gázosan viselkedni egy krízisben, bántani a másikat, mint valóban mentális betegnek lenni, és már többször írtam arról, itt, itt, itt és itt, hogy ez veszélyes játék, csakis a vádaskodó érdekeit (önfelmentését, szimpátiavadászatát) szolgálja. Ezért élesen elválasztom a mondandómat azokétól, akik zsebdiagnosztizálnak, előkapják, hogy pszichopata, nárcisztikus, borderline. Természetesen sok sérült, mentális beteg ember van, de a címkék ettől még nem használhatók bármire. Egy: a mentális betegségek sokkal ritkábbak, mint a nehéz kapcsolatok vagy a bántalmazás, mégis lassan mindenki, akinek baja van, lebetegezi a társát. Kettő: beteg embereket nem stigmatizálunk, ez soha nem lehet cél, de mellékhatás sem. Aki valóban beteg, azt nem bántjuk, aki nem az, csak mondjuk seggfej vagy nem érdekeink szerint cselekszik, arra meg ne dobáljunk bosszúból ilyen szavakat, és ne deklaráljuk nagy diadalmasan, hogy de mi meg a beteg áldozatai és egészségesek-jók-helyesek vagyunk, mert előfordulhat, hogy ez nem igaz. Három: a betegség kimondása, hangoztatása nem a mi dolgunk, szigorúan személyes és irgalommal kezelendő, még akkor sem jó ezzel előállni, ha az illetőnek valóban van diagnózisa. A sértett és mások előtt csakis áldozatként feltűnni kívánó, az ártatlanság és az együttérzés vigaszára apelláló nőknek a diagnózisok hangoztatása csak érdeke, de nem kompetenciája. Tehát jól jön, érthető, emellett rendkívül divatos is, de ne csináld. Minimum tudatlanság, de inkább manipulatív, tisztességtelen, aljas húzás a partnerről ilyeneket mondogatni, terjeszteni, nyilvános helyekre kiírni.
A sorozatban tehát azokról a partnerekről lesz szó, akik még menthetőek. Akiket még szeretünk, akikkel lenni akarunk, akivel még valamennyire működünk és nem hűltünk ki egészen, de a viselkedésük néha érthetetlen, néha fáj, néha hiányos. Arról fogok írni, hogyan légy önmagad, találj örömöt, hogyan ne sérülj és hogyan képviseld az érdekeidet, miközben tisztességes maradsz. Anélkül, hogy odáig aljasodnál, hogy élvezettel bántod a másikat.
Az egyik rész jelszavas lesz. Jelszót (amit az elmúlt fél évben adtam) most keress elő, vagy kérj, mert egyszerre sok kérést nem tudok kezelni.
csak az olvassa. én szóltam 